//Aranyszarvas//
*Akármennyire is fülledt a nyár, az éjszakák mégis hűvösek, pokrócra van szüksége az ember leányának. És edényekre. És csetreszekre, csuprokra, fakanalakra, ilyen-olyan textilre, pergamenre és tintára is talán. Liszt sem lenne rossz. Aztán az sem árt, ha egy vödröt vagy tekenőt szerez. Az élet egészen könnyű volt odahaza, hiszen ezekre már nem volt gondja, ám az új otthon új kihívásokkal jár, a kihívásokhoz meg újszerű megoldások dukálnak. Az övé például az, hogy minél több mindent beszerezzen új, mocsári vackába, amitől a remeteház otthonná válik, a lehető legkedvezőbb módon: vagyis ingyen.
Az eltelt napokban nem aludt. A kívánsága és célja teljesült, az Istene rátalált. Legalábbis úgy hiszi, jó úton halad hozzá, mert még éberen sem volt nyugta az álmaitól. Vízióiban aranyszarvast hajtott. Azt űzte árkon-bokron át, ki a lápból, át a sűrű rengetegen.
Most sincs ez másként.
Kezei vakon nyúlnak előre, bizonytalan léptekkel siet az állat nyomában, ám amazt nem éri utol. Sosem tehette, túl gyors.
A napfény hirtelen, nem várt erővel találja arcon, tüdején, a víztükrön táncoló, fodrozódó napfény szinte elvakítja, arra kényszerítve, hogy alkarját a szeme elé szorítsa.
Kelletlenül, már-már fájdalmasan nyög fel, kócos haját könyékhajlatával simítja ki pettyes képéből. Ominózus, impozáns épület magaslik a háttérben, ám tekintete mégsem a tekintélyt parancsoló magaslatokon akad meg, sokkal inkább a liget aranyszarvasán.
A vékony szemöldökök szinte egyetlen vonallá szaladnak össze, felsőajkát fentebb húzva villantja elő pár fogát, egészen megfeledkezve magáról a nagy hunyorgásban. Értetlenül pillant az alakra, majd vissza a szálas fákra, mintha csak azoktól várná a választ. Friss rúnáktól vöröslő jobbjával tanácstalanul int a borozó felé, szomjúságtól cserepes ajkai némán mozognak, ahogy hangtalan szavait formálja, ám választ nem kap.
Közelebb lép, hajol, már-már egészen meggörnyed. A kócos tincsek előrébb sodródnak a mozdulatban, a beléjük fűzött csontocskák és fagyöngyök zizegve koppannak össze, mint szélcsengő a szélben.
Ám úgy sem tud megállapításra jutni.
Nem tudja eldönteni, ébren van-e, vagy álmodik, látomás gyötri-e, sebláza van, vagy egyszerűen csak megmarta valami a lápban, aminek nem szokott a mérgéhez, és most azzal küzd a teste a remetelakban, míg az elméje kalandozik. Mindenesetre megállapítja, az űzött vadja szép formába manifesztálódott, de maradhatott volna inkább szarvasnak.
Merthogy biztos benne, az a hosszúlábú alak ott a parton, borral és kenyérrel, az ő szarvasa. Vagy az ok, amiért idevezette az istene.
Ha akarna sem tudna halkan közlekedni, a mocsárban eltöltött idő megadta számára a lehetőséget, hogy kapcsolódjon régi, erdei önmagához, így az általa készített, alálógó kabalafüggők minden lépésnél zizegve koccannak össze.
Léptei óvatosak, de egészen határozottak, így közelíti meg az ücsörgő alakot. Tisztes távolságban áll meg tőle, mint szellem, lápi lidérc, aki kísérteni jött. Az útján megcsúszott párszor, így a vékony sárréteg, mely itt-ott rászáradt a sápadt bőrére, hajára vagy ruhájára, nem segít a megítélésén, sőt, mondhatni, ráerősít a képre.
A lány már-már kritikusan méri végig az alakot, fejét magasra szegi, úgy tekint le rá. Gőgösnek tűnhet, de az igazság az, hogy tanácstalan.
Fogalma sincs, hogy ami (aki) előtte ül, valódi-e, miféle szerzet vagy entitás, vagy... hogy egyáltalán mi a neme. Mert egyvalamiben biztos: nőnek egészen maszkulin, férfinek pedig túlságosan szép.*
– Tiéd ez a majorság, Szarvas? *– szólítja meg.*