Arthenior - Sayqueves Rezidencia
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 15 (281. - 300. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1536-1555
300. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-22 15:29:32
Üzenet elküldve: 2024-02-22 15:29:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Ha őt magát megkérdeznék róla, hogy vajon miért tud ennyire higgadtan viselkedni és nem még jobban összetörni a kényes témák feszegetésekor, talán nem is tudna helyesen felelni. A régi Aleniá-hoz egyáltalán nem illene ez a viselkedés, még akkor sem, ha a neveltetéséből adódóan tanulnia kellett arról, hogyan kell kezelni a konfliktushelyzeteket, de az neki sohasem ment. Csapongó, végleteket nyaldosó érzelemhullámmal élt meg mindent, legyen szó örömről vagy bánatról. Azokat, akik feltétel nélkül hittek neki, vagy csak elfogadták a felsőbbrendűségét parancsokkal, míg másokat manipulációval próbált abba az irányba terelni, amerre ő szerette volna, hogy haladjanak.
Ez a lány, mintha teljesen eltűnt volna, és a helyébe egy az érzelmeit végtelenül jól kezelő, nem kicsapongó, megfontolt hölgy lépett volna. Valószínű, hogy a történtek miatt valami végérvényesen eltört benne, és mára már képtelen volna kimutatni olyan heves érzelmeket, mint korábban. Talán csak akkor lenne erre esély, ha egy az egyben visszakapná a régi életét, azonban Luninari egyre inkább meggyőzi arról, hogy az lehetetlen.
Közben megkapja a pohár bort, amit kért. Ha Luninari figyelmes, akkor látszik is, amiről Alenia korábban beszélt. Ahogy az elf lány megfogja a poharat, észre lehet venni, hogy egyáltalán nem képes olyan kecsesen és sziklaszilárdan tartani, ahogy régen jobb kézzel tette, és ahogy a nemeseknek tanították is. A vörös folyadék a keze remegésétől gyengén hullámzik a pohárban, mikor a szőkeség a szájához emeli és belekortyol. Kicsit fintorog is, mert továbbra sincs oda az alkoholért, de a hatása úgy érzi, most jót fog neki tenni.*
- Mindenképp mutasd őt be nekem.
*Ezzel zárja le az Intath témát. Nem is érdemes tovább feszegetni, míg nem sikerül beszélnie az orvossal, és nem tudja meghallgatni az ő véleményét arról, hogy miért kellett így elbánnia vele. Továbbra is reménykedik abban, hogy olyan választ kap majd, aminek hallatán végre megbékélhet a helyzetével.
Luninari következő szavai meghatják őt. Halványan elmosolyodik, a most már csak félig teli poharat halk koppanással visszahelyezi az asztalra, aztán válaszol csak.*
- Egyértelműen az volt a célom, hogy kisasszonyt csináljak belőled. Megtanultad volna rendesen megkötni a fűzőket magadon, azt, hogy hogyan kell kecsesen járni magassarkúban, hogy hogyan kell szépen, egyenesen ülni a székben és úrihölgy módjára étkezni. Az én szememben sokkal többre voltál hivatott, mint holmi szobalány, de mégis, még most is úgy viselkedsz velem, ahogy egy szolgáló tenné.
*Mosolya lágyul, a szavait viszont nem negatív célzásnak szánja, pusztán tényként közli, hogy mióta itt van, Luninari körbe ugrálja őt, kiszolgálja, főz neki, míg Niá-nak csak ülnie kell egy helyben, és élvezni a kis fél-elf munkájának gyümölcsét.*
- Erre egyáltalán nincs szükség. Nem vagyok már nemes, sem a ház úrnője, nyugodtan tekintsd magad velem egyenrangúnak. Bár, abból, amit elmondasz, te élvezed ezt az egészet, és a szolgálóknak való munkákat végzed. Azt kell mondjam, hogy most pontosan olyan életed van, ami a szöges ellentétje annak, amilyet itt élhettél volna.
*Luninari-nak igaza van. Mindketten nagyon mások lettek, de ezzel nincsen semmi baj. Az viszont tény, hogy a lány az újdonsült élete során elsajátított képességeit arra használja, hogy őt kiszolgálja. Puszta illedelmességből mondta neki, hogy nem muszáj, de titkon reméli, hogy ettől még Luninari folytatja ezt a hozzáállást.*
- Akkor menjünk, nézzük meg az emeletet, a szobámat, és a bátyámét. Utána pedig irány a piac, de csak akkor, ha nem fogod rám költeni az összes vagyonodat. Ne aggódj, azért akad nálam is némi arany.
*Meghozza hát a döntést, és fel is áll a székéből, a pohár bort az asztalon hagyva, de nem indul el, hiába tudja merre kell menni. Azt várja, hogy Luninari vezesse őt. Valahogy tényleg nem érzi úgy, hogy itthon lenne ebben a házban.*
*Ha őt magát megkérdeznék róla, hogy vajon miért tud ennyire higgadtan viselkedni és nem még jobban összetörni a kényes témák feszegetésekor, talán nem is tudna helyesen felelni. A régi Aleniá-hoz egyáltalán nem illene ez a viselkedés, még akkor sem, ha a neveltetéséből adódóan tanulnia kellett arról, hogyan kell kezelni a konfliktushelyzeteket, de az neki sohasem ment. Csapongó, végleteket nyaldosó érzelemhullámmal élt meg mindent, legyen szó örömről vagy bánatról. Azokat, akik feltétel nélkül hittek neki, vagy csak elfogadták a felsőbbrendűségét parancsokkal, míg másokat manipulációval próbált abba az irányba terelni, amerre ő szerette volna, hogy haladjanak.
Ez a lány, mintha teljesen eltűnt volna, és a helyébe egy az érzelmeit végtelenül jól kezelő, nem kicsapongó, megfontolt hölgy lépett volna. Valószínű, hogy a történtek miatt valami végérvényesen eltört benne, és mára már képtelen volna kimutatni olyan heves érzelmeket, mint korábban. Talán csak akkor lenne erre esély, ha egy az egyben visszakapná a régi életét, azonban Luninari egyre inkább meggyőzi arról, hogy az lehetetlen.
Közben megkapja a pohár bort, amit kért. Ha Luninari figyelmes, akkor látszik is, amiről Alenia korábban beszélt. Ahogy az elf lány megfogja a poharat, észre lehet venni, hogy egyáltalán nem képes olyan kecsesen és sziklaszilárdan tartani, ahogy régen jobb kézzel tette, és ahogy a nemeseknek tanították is. A vörös folyadék a keze remegésétől gyengén hullámzik a pohárban, mikor a szőkeség a szájához emeli és belekortyol. Kicsit fintorog is, mert továbbra sincs oda az alkoholért, de a hatása úgy érzi, most jót fog neki tenni.*
- Mindenképp mutasd őt be nekem.
*Ezzel zárja le az Intath témát. Nem is érdemes tovább feszegetni, míg nem sikerül beszélnie az orvossal, és nem tudja meghallgatni az ő véleményét arról, hogy miért kellett így elbánnia vele. Továbbra is reménykedik abban, hogy olyan választ kap majd, aminek hallatán végre megbékélhet a helyzetével.
Luninari következő szavai meghatják őt. Halványan elmosolyodik, a most már csak félig teli poharat halk koppanással visszahelyezi az asztalra, aztán válaszol csak.*
- Egyértelműen az volt a célom, hogy kisasszonyt csináljak belőled. Megtanultad volna rendesen megkötni a fűzőket magadon, azt, hogy hogyan kell kecsesen járni magassarkúban, hogy hogyan kell szépen, egyenesen ülni a székben és úrihölgy módjára étkezni. Az én szememben sokkal többre voltál hivatott, mint holmi szobalány, de mégis, még most is úgy viselkedsz velem, ahogy egy szolgáló tenné.
*Mosolya lágyul, a szavait viszont nem negatív célzásnak szánja, pusztán tényként közli, hogy mióta itt van, Luninari körbe ugrálja őt, kiszolgálja, főz neki, míg Niá-nak csak ülnie kell egy helyben, és élvezni a kis fél-elf munkájának gyümölcsét.*
- Erre egyáltalán nincs szükség. Nem vagyok már nemes, sem a ház úrnője, nyugodtan tekintsd magad velem egyenrangúnak. Bár, abból, amit elmondasz, te élvezed ezt az egészet, és a szolgálóknak való munkákat végzed. Azt kell mondjam, hogy most pontosan olyan életed van, ami a szöges ellentétje annak, amilyet itt élhettél volna.
*Luninari-nak igaza van. Mindketten nagyon mások lettek, de ezzel nincsen semmi baj. Az viszont tény, hogy a lány az újdonsült élete során elsajátított képességeit arra használja, hogy őt kiszolgálja. Puszta illedelmességből mondta neki, hogy nem muszáj, de titkon reméli, hogy ettől még Luninari folytatja ezt a hozzáállást.*
- Akkor menjünk, nézzük meg az emeletet, a szobámat, és a bátyámét. Utána pedig irány a piac, de csak akkor, ha nem fogod rám költeni az összes vagyonodat. Ne aggódj, azért akad nálam is némi arany.
*Meghozza hát a döntést, és fel is áll a székéből, a pohár bort az asztalon hagyva, de nem indul el, hiába tudja merre kell menni. Azt várja, hogy Luninari vezesse őt. Valahogy tényleg nem érzi úgy, hogy itthon lenne ebben a házban.*
299. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-20 17:04:33
Üzenet elküldve: 2024-02-20 17:04:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*Nem is olyan vészes a helyzet, olyan értelemben véve semmiképpen nem az, hogy Alenia nem csak sokkal jobban van, mint amennyire azt ő korábban lehetségesnek képzelte, hanem, hogy minden egyes kényes, fájdalmas, vagy kellemetlen témára is jobban reagál, mint amire ő eredetileg számított. Még mindig.
Meglehet persze, hogy a most magába töltött pohár bor is bátorságot önt belé, bárhogy is, most már sokkal nyugodtabb, és tud úgy beszélni vele, mintha nem egy e világra valahonnan az éteri szférákból visszaszállt istennő lenne. Ettől még mégis alázatosabb marad, mint bárki mással lenne.*
- Minden tiszteletem, elhiszem, hogy nehéz volt. *bólogat először, saját magára gondolva, akinek szintén jobb kezes lévén, ugyanúgy gondot okoz a bal kézzel való írás.* Nekem is csak szörnyű macskakaparás, amit bal kézzel írok, vágni pedig egyáltalán nem tudok vele. De érdekes, mindig azt hittem, hogy a nemesi léthez valahogy hozzá tartozik az, hogy már gyerekként megtanítanak benneteket lovagolni. Fel sem merült bennem idáig, hogy esetleg nem tudsz. De nem baj, a kis szekérrel és a szamárral is rendben leszünk. Egy szamár nem sokkal kisebb és majdnem olyan erős, mint egy ló, de valamiért a lovakat majdnem mindenki sokkal jobban szereti és többre is becsüli. Gondolom azért, mert gyorsabbak, erősebbek és szebbek, bár utóbbi ízlés kérdése, nekem a szamarak jobban tetszenek. *mondja, de aztán visszafogja magát. Még mindig elég sok minden van, amit meg kell beszélniük, ebből a szempontból pedig teljesen lényegtelen, hogy ő maga a macskát, vagy a kutyát, illetve a szamarat, vagy a lovat tartja-e szebb és szerethetőbb állatnak a másiknál.
Talán majd el fog jönni az ideje annak a céltalan, kisasszonyos fecsegésnek is, amire korábban vágyott, de ez a mostani most még nyilván mindig nem az a perc.
Most próbál inkább teljesen komoly maradni. Örömmel hoz még egy poharat és tölt bort Aleniának, mert így maga is lelkifurdalás nélkül ihat legalább még egy pohárral, az első ugyanis csak meghozta a másodikhoz a kedvet.*
- Igyunk a visszatérésedre és egy szebb jövőre! *mosolyog, de próbál közben valahogy komoly és ünnepélyes is lenni, ha pedig Alenia hajlandó rá, akkor koccint is vele, nem csak iszik egy fél pohár bort saját örömére.*
- Intath különben tényleg jó orvos és nagyon okos. *mondja csak ezek után.* Az ő tudományának az alapja más, mint a mágia logikája, de alapjában véve mégis a racionalitáson alapul. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja tudni magyarázni, hogy miért csak így tudott megmenteni. Megértem, ha fenntartásaid vannak vele szemben azok után, ami történt, de szerintem kedvelni fogod őt.
*Vagy nem. Attól függ, hogy Nia és ő milyen hangulatában fogja találni majd az elfet, hogy a másnapos morcosság, vagy a józan, esetleg a mámor által megtámogatott kedvesség fog éppen beszélni belőle.
Most mégsem aggódik emiatt. Kivételesen jó előérzete van ezzel az egésszel kapcsolatban, amit szintén kivételesen meg sem kell most magyaráznia magának.
Ha Alenia ép ésszel túl tudta élni azt az elátkozott estét és éjszakát, meg az utána következő időt, akkor az sem lehetetlen, hogy ő és Intath megszeressék egymást.
De szép álom ez... Valahogy úgy képzeli, hogy Int kicsit udvarol majd, aztán mindent érthetően és okosan meg és elmagyaráz, utána pedig ő és Alenia összebarátkoznak, a történet vége pedig az lesz, hogy Nia nem csak saját karját növeszti vissza Eeyr mágiájának a segítségével, hanem Int kezét is.
És persze, - és itt nem feledkezik azért meg magáról sem, - mind a ketten neki lesznek majd hálásak a segítségért, és őt fogják szeretni. De jó is lenne tényleg...
De hát ez még a távolabbi jövő. Ahhoz, hogy valaha is valóság legyen, ahhoz elsősorban a mai napból kell kihozni a lehető legtöbbet. Most viszont már legalább abban nem kételkedik, hogy mindez sikerülni fog.
Mégis, amit mondani szeretne, azt nehéz úgy megfogalmaznia, hogy kicsit se legyen félreérthető, vagy bántó, mivel azonban Nia sokkal kényesebb és fájdalmasabb témákra is egészen jól reagált eddig, már mer szabadon és a legkisebb öncenzúra nélkül beszélni.*
- Tudod, amikor hozzátok kerültem, először furcsa volt, de hát a jót könnyű megszokni. Ha nem is voltam nemes, de el tudtam volna képzelni, hogy igazi kisasszony leszek, beszéltünk is erről, de már biztos nem emlékszel, mert jó sok mindenről beszéltünk és túl sok minden szörnyűség is történt akkoriban. De valami olyasmit képzeltem és vártam a jövőnktől akkor, hogy majd a te hűséges barátnőd leszek, aki több, mint egy szolgáló, de mégsem nemes, aztán majd együtt tanulunk, élünk, udvarlóink vannak, a sors pedig majd sodor valahová és jó lesz, boldogok leszünk.
*Utóbbi mondatba kicsit talán bele is pirul.*
- Aztán végül ez lett, ami van. *tér vissza a valóságba a soha meg nem valósult álom múltból.*
- Persze nem tudom, hogy mi lett volna, ha így lesz, de mivel az egészből nem lett semmi, bevallom, azt hiszem, hogy én jobban jártam így. *ismeri be, bár azt érzi, hogy mindezért némi magyarázattal tartozik.*
- Te, aki az itteni élethez és a város nyüzsgéséhez voltál hozzászokva, kicsit félek, hogy unatkoznál ligetben, de én mégiscsak egy apró faluból jöttem, hamar meg tudtam szokni a vidéki életet. Ma már hiányozna az a csend és tó, ami mellett élünk, meg az állataink. Igazából most egy háztartást vezetek, mosok, főzök, mosogatok, meg takarítok, ha kell, ellátom az állatokat, de szeretem ezt csinálni, és jó érzés hasznosnak érezni magam. De közben jut időm olvasni és pihenni is, szóval nem csak ez tölti ki az életemet. De igazából lehet, hogy az itteni élet jobb lett volna, ez már sohasem fog kiderülni. Csak azt mondom, hogy utólag visszanézve már nem tudom elképzelni, hogy itt élek, mint egy kisasszony, szolgálókkal körülvéve. *folytatja, magában vállat vonva. Igazából, most, hogy Alenia visszatért, él, tervei vannak, erős, és valahol mégis a segítségére szorul, mint egykor ő az övére, a saját életét jelentéktelennek érzi.
Nem olyan értelemben véve persze, hogy ne számítana neki a saját jövője, mégis úgy gondolja, hogy ő maga a lehetőségekhez képest jó úton haladt azóta, hogy a kegyetlen sors szétválasztotta őket.
Sokat fejlődött a mágiában, egyáltalán nem olyan félénk, elveszett és magányos már, mint akkor volt, amikor először lépte át ennek a háznak a küszöbét. Összegezve; jó ösvényen jó felé megy, úgy érzi, éppen ezért a közeli és a távoli jövőben most kissé háttérbe kell szorítania önmagát Alenia érdekében. Annyiból sokkal fontosabb most neki ő saját magánál, hogy neki kell most segíteni megtalálni az utat,
Neki akar segíteni, hogy tudjon új életet kezdeni. Igyekszik a maga módján meg is fogalmazni mindezt.*
- De ez már tényleg mindegy, nem? Mindketten mások vagyunk, lettünk, másnak kellett lennünk talán, mint amit szánt nekünk a sors. Engem már tényleg nem érdekel. Te vagy a fontos. Ha körül szeretnél nézni a házban, akkor kezdjük most inkább szerintem... A levesnek még kell kis idő, hogy rendesen összefőjön és kijöjjön minden íz, ahhoz pedig elég kis tűz van alatta, hogy ne fusson ki és oltsa el magát, szóval, ha szeretnél, akkor szétnézhetünk a házban most. Mire visszaérünk nagyjából kész is lesz a leves, már csak fűszereznem kell majd kicsit. Két fogásos ebédet akartam, de túl sok időbe telne elkészíteni, szerintem jobban járunk, ha kicsit jól lakunk a levessel, aztán bemegyünk a városba, elintézzük, amit szeretnél, és akkor vacsorára készítem majd el a második fogást. Sőt, ha úgy is a piacra megyünk, hátha találok kint valami finomat, és akkor jobbat eszünk, mint eredetileg terveztem. *mondja.
Az feltűnik neki, hogy továbbra is csak lehetőségeket vázol fel, de ő maga nem mondja meg, hogy mi legyen. Most, hogy Nia visszatért valahogy természetesnek veszi, hogy innentől kezdve az lesz, amit ő mond, hogy legyen.*
*Nem is olyan vészes a helyzet, olyan értelemben véve semmiképpen nem az, hogy Alenia nem csak sokkal jobban van, mint amennyire azt ő korábban lehetségesnek képzelte, hanem, hogy minden egyes kényes, fájdalmas, vagy kellemetlen témára is jobban reagál, mint amire ő eredetileg számított. Még mindig.
Meglehet persze, hogy a most magába töltött pohár bor is bátorságot önt belé, bárhogy is, most már sokkal nyugodtabb, és tud úgy beszélni vele, mintha nem egy e világra valahonnan az éteri szférákból visszaszállt istennő lenne. Ettől még mégis alázatosabb marad, mint bárki mással lenne.*
- Minden tiszteletem, elhiszem, hogy nehéz volt. *bólogat először, saját magára gondolva, akinek szintén jobb kezes lévén, ugyanúgy gondot okoz a bal kézzel való írás.* Nekem is csak szörnyű macskakaparás, amit bal kézzel írok, vágni pedig egyáltalán nem tudok vele. De érdekes, mindig azt hittem, hogy a nemesi léthez valahogy hozzá tartozik az, hogy már gyerekként megtanítanak benneteket lovagolni. Fel sem merült bennem idáig, hogy esetleg nem tudsz. De nem baj, a kis szekérrel és a szamárral is rendben leszünk. Egy szamár nem sokkal kisebb és majdnem olyan erős, mint egy ló, de valamiért a lovakat majdnem mindenki sokkal jobban szereti és többre is becsüli. Gondolom azért, mert gyorsabbak, erősebbek és szebbek, bár utóbbi ízlés kérdése, nekem a szamarak jobban tetszenek. *mondja, de aztán visszafogja magát. Még mindig elég sok minden van, amit meg kell beszélniük, ebből a szempontból pedig teljesen lényegtelen, hogy ő maga a macskát, vagy a kutyát, illetve a szamarat, vagy a lovat tartja-e szebb és szerethetőbb állatnak a másiknál.
Talán majd el fog jönni az ideje annak a céltalan, kisasszonyos fecsegésnek is, amire korábban vágyott, de ez a mostani most még nyilván mindig nem az a perc.
Most próbál inkább teljesen komoly maradni. Örömmel hoz még egy poharat és tölt bort Aleniának, mert így maga is lelkifurdalás nélkül ihat legalább még egy pohárral, az első ugyanis csak meghozta a másodikhoz a kedvet.*
- Igyunk a visszatérésedre és egy szebb jövőre! *mosolyog, de próbál közben valahogy komoly és ünnepélyes is lenni, ha pedig Alenia hajlandó rá, akkor koccint is vele, nem csak iszik egy fél pohár bort saját örömére.*
- Intath különben tényleg jó orvos és nagyon okos. *mondja csak ezek után.* Az ő tudományának az alapja más, mint a mágia logikája, de alapjában véve mégis a racionalitáson alapul. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja tudni magyarázni, hogy miért csak így tudott megmenteni. Megértem, ha fenntartásaid vannak vele szemben azok után, ami történt, de szerintem kedvelni fogod őt.
*Vagy nem. Attól függ, hogy Nia és ő milyen hangulatában fogja találni majd az elfet, hogy a másnapos morcosság, vagy a józan, esetleg a mámor által megtámogatott kedvesség fog éppen beszélni belőle.
Most mégsem aggódik emiatt. Kivételesen jó előérzete van ezzel az egésszel kapcsolatban, amit szintén kivételesen meg sem kell most magyaráznia magának.
Ha Alenia ép ésszel túl tudta élni azt az elátkozott estét és éjszakát, meg az utána következő időt, akkor az sem lehetetlen, hogy ő és Intath megszeressék egymást.
De szép álom ez... Valahogy úgy képzeli, hogy Int kicsit udvarol majd, aztán mindent érthetően és okosan meg és elmagyaráz, utána pedig ő és Alenia összebarátkoznak, a történet vége pedig az lesz, hogy Nia nem csak saját karját növeszti vissza Eeyr mágiájának a segítségével, hanem Int kezét is.
És persze, - és itt nem feledkezik azért meg magáról sem, - mind a ketten neki lesznek majd hálásak a segítségért, és őt fogják szeretni. De jó is lenne tényleg...
De hát ez még a távolabbi jövő. Ahhoz, hogy valaha is valóság legyen, ahhoz elsősorban a mai napból kell kihozni a lehető legtöbbet. Most viszont már legalább abban nem kételkedik, hogy mindez sikerülni fog.
Mégis, amit mondani szeretne, azt nehéz úgy megfogalmaznia, hogy kicsit se legyen félreérthető, vagy bántó, mivel azonban Nia sokkal kényesebb és fájdalmasabb témákra is egészen jól reagált eddig, már mer szabadon és a legkisebb öncenzúra nélkül beszélni.*
- Tudod, amikor hozzátok kerültem, először furcsa volt, de hát a jót könnyű megszokni. Ha nem is voltam nemes, de el tudtam volna képzelni, hogy igazi kisasszony leszek, beszéltünk is erről, de már biztos nem emlékszel, mert jó sok mindenről beszéltünk és túl sok minden szörnyűség is történt akkoriban. De valami olyasmit képzeltem és vártam a jövőnktől akkor, hogy majd a te hűséges barátnőd leszek, aki több, mint egy szolgáló, de mégsem nemes, aztán majd együtt tanulunk, élünk, udvarlóink vannak, a sors pedig majd sodor valahová és jó lesz, boldogok leszünk.
*Utóbbi mondatba kicsit talán bele is pirul.*
- Aztán végül ez lett, ami van. *tér vissza a valóságba a soha meg nem valósult álom múltból.*
- Persze nem tudom, hogy mi lett volna, ha így lesz, de mivel az egészből nem lett semmi, bevallom, azt hiszem, hogy én jobban jártam így. *ismeri be, bár azt érzi, hogy mindezért némi magyarázattal tartozik.*
- Te, aki az itteni élethez és a város nyüzsgéséhez voltál hozzászokva, kicsit félek, hogy unatkoznál ligetben, de én mégiscsak egy apró faluból jöttem, hamar meg tudtam szokni a vidéki életet. Ma már hiányozna az a csend és tó, ami mellett élünk, meg az állataink. Igazából most egy háztartást vezetek, mosok, főzök, mosogatok, meg takarítok, ha kell, ellátom az állatokat, de szeretem ezt csinálni, és jó érzés hasznosnak érezni magam. De közben jut időm olvasni és pihenni is, szóval nem csak ez tölti ki az életemet. De igazából lehet, hogy az itteni élet jobb lett volna, ez már sohasem fog kiderülni. Csak azt mondom, hogy utólag visszanézve már nem tudom elképzelni, hogy itt élek, mint egy kisasszony, szolgálókkal körülvéve. *folytatja, magában vállat vonva. Igazából, most, hogy Alenia visszatért, él, tervei vannak, erős, és valahol mégis a segítségére szorul, mint egykor ő az övére, a saját életét jelentéktelennek érzi.
Nem olyan értelemben véve persze, hogy ne számítana neki a saját jövője, mégis úgy gondolja, hogy ő maga a lehetőségekhez képest jó úton haladt azóta, hogy a kegyetlen sors szétválasztotta őket.
Sokat fejlődött a mágiában, egyáltalán nem olyan félénk, elveszett és magányos már, mint akkor volt, amikor először lépte át ennek a háznak a küszöbét. Összegezve; jó ösvényen jó felé megy, úgy érzi, éppen ezért a közeli és a távoli jövőben most kissé háttérbe kell szorítania önmagát Alenia érdekében. Annyiból sokkal fontosabb most neki ő saját magánál, hogy neki kell most segíteni megtalálni az utat,
Neki akar segíteni, hogy tudjon új életet kezdeni. Igyekszik a maga módján meg is fogalmazni mindezt.*
- De ez már tényleg mindegy, nem? Mindketten mások vagyunk, lettünk, másnak kellett lennünk talán, mint amit szánt nekünk a sors. Engem már tényleg nem érdekel. Te vagy a fontos. Ha körül szeretnél nézni a házban, akkor kezdjük most inkább szerintem... A levesnek még kell kis idő, hogy rendesen összefőjön és kijöjjön minden íz, ahhoz pedig elég kis tűz van alatta, hogy ne fusson ki és oltsa el magát, szóval, ha szeretnél, akkor szétnézhetünk a házban most. Mire visszaérünk nagyjából kész is lesz a leves, már csak fűszereznem kell majd kicsit. Két fogásos ebédet akartam, de túl sok időbe telne elkészíteni, szerintem jobban járunk, ha kicsit jól lakunk a levessel, aztán bemegyünk a városba, elintézzük, amit szeretnél, és akkor vacsorára készítem majd el a második fogást. Sőt, ha úgy is a piacra megyünk, hátha találok kint valami finomat, és akkor jobbat eszünk, mint eredetileg terveztem. *mondja.
Az feltűnik neki, hogy továbbra is csak lehetőségeket vázol fel, de ő maga nem mondja meg, hogy mi legyen. Most, hogy Nia visszatért valahogy természetesnek veszi, hogy innentől kezdve az lesz, amit ő mond, hogy legyen.*
298. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-19 17:37:29
Üzenet elküldve: 2024-02-19 17:37:29
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Egyáltalán nem haragszik Luninari-ra az ötlete miatt, mert nagyon jó ötlet volt, és Alenia maga is boldogan elfogadna egy gyönyörű paripát, de sajnos a tény attól még tény marad, szinte lehetetlen, hogy a közeljövőben képes legyen megtanulni lovagolni.*
- Nincs semmi baj, csak mondom. Amúgy sem tudok rendesen lovagolni, a karom nélkül pedig esélyem sincs megtanulni. Ha tudnád, hogy az is milyen nehéz volt, hogy csak írni tudjak újra…
*Mivel Alenia alapvetően jobbkezes volt, rengeteg dolgot újra kellett tanulnia, ami többé-kevésbé sikerült, azonban most is sok mindenben bénázik még. Előfordul, hogy néha-néha kiejti a kezéből a bögrét, az öltözködésről meg ne is beszéljünk, az kínszenvedés neki segítség nélkül, de hát muszáj volt abba is belejönnie, mert most már nincsenek körülötte szolgálók, akik még akkor is öltöztették, mikor semmi baja nem volt. ~Bárcsak megint lennének…~ Gondolja, mert vágyik vissza a régi életébe, és rettentő érzés számára, hogy egyre inkább bebizonyosodik, erre már nincs esély.*
- A szekér rendben lesz, ha kocsi nincs, de így is meglep, hogy egy szamár el fogja bírni. *Nincs tisztában az állatok erejével, így őszintén meglepődik a kijelentésen, de egyelőre nem részletezik a témát, mert Luninari elhagyja a konyhát.*
- Persze, menj csak nyugodtan. *Engedi útjára a lányt, mintha még mindig szüksége lenne az ő engedélyére ahhoz is, hogy levegőt vegyen. Ha szolgálók nincsenek is mellette, azt azért be kell vallania, hogy élvezi, hogy Luninari most ennyire körbeugrálja őt, és a kényelmét akarja.
Amíg ő borért siet, addig Nia feláll a helyéről, és nosztalgiázva kezd sétálgatni a konyhában. Megérint minden bútort, a szebb napokat látott falakat, mintha csak azt ellenőrizné, hogy tényleg itt van, és nem csak álmodik. Így, mikor Luninari visszaér, állva találhatja az elf lányt.*
- Nekem is tölts, kérlek. *A borra céloz. Annak ellenére, hogy korábban határozottan elutasította az alkoholt, most már úgy érzi, szüksége van rá, hogy el tudja viselni a lelkére telepedett, hatalmas nyomást és szomorúságot. Ezután nem szól, nem akar illetlenül beleszólni Luninari mondandójába.*
- Pontosan azért akarok vele találkozni, hogy tisztázzuk ezt a kérdést. Bízom az orvosokban, és nagyon remélem, hogy ésszerű magyarázattal tud majd szolgálni nekem arra, hogy miért tette ezt velem.
*Abban már nem biztos, hogy az életének megmentése megfelelő érv lesz, de barátnőjének valamelyest sikerül meggyőznie őt a következő mondataival arról, hogy mégis az.*
- Ebben igazad van, de azt már mondtam, hogy nem vagyok ugyanaz a nő, mint akkor. Ha az lennék, nem kellene újrakezdenem semmit, mert onnan folytathatnám, ahol abbahagyhatnám. Amiért esetleg mérges lehetek rád, az az, ha úgy gondolod, hogy nem nálunk lehetett volna a legjobb életed, ha nem tesznek tönkre mindent. A döntés azonban a tiéd, ezért nem tudok valóban haragudni rád.
*Késztetést érez arra, hogy odalépjen Luninari-hoz, és megsimogassa a vállát, de nem teszi, valamiért jobbnak érzi, ha egyelőre még távolságot tart.*
- Luninari. Ha ettünk, meg akarom nézni a szobámat. Az enyémet és Aleimordét is. Látni akarom, hogy mi maradt belőlük. Utána pedig ruhákra lesz szükségem, szóval eljöhetnél velem a piacra, és utána a templomot is meglátogathatnád velem. *Nem akar egy helyben ülni, és a templom most is, mint mindig hívogatja őt. Mindenféle megrázkódtatás után ott, Eeyr oltalmat nyújtó közelségében érzi magát a legjobban.*
*Egyáltalán nem haragszik Luninari-ra az ötlete miatt, mert nagyon jó ötlet volt, és Alenia maga is boldogan elfogadna egy gyönyörű paripát, de sajnos a tény attól még tény marad, szinte lehetetlen, hogy a közeljövőben képes legyen megtanulni lovagolni.*
- Nincs semmi baj, csak mondom. Amúgy sem tudok rendesen lovagolni, a karom nélkül pedig esélyem sincs megtanulni. Ha tudnád, hogy az is milyen nehéz volt, hogy csak írni tudjak újra…
*Mivel Alenia alapvetően jobbkezes volt, rengeteg dolgot újra kellett tanulnia, ami többé-kevésbé sikerült, azonban most is sok mindenben bénázik még. Előfordul, hogy néha-néha kiejti a kezéből a bögrét, az öltözködésről meg ne is beszéljünk, az kínszenvedés neki segítség nélkül, de hát muszáj volt abba is belejönnie, mert most már nincsenek körülötte szolgálók, akik még akkor is öltöztették, mikor semmi baja nem volt. ~Bárcsak megint lennének…~ Gondolja, mert vágyik vissza a régi életébe, és rettentő érzés számára, hogy egyre inkább bebizonyosodik, erre már nincs esély.*
- A szekér rendben lesz, ha kocsi nincs, de így is meglep, hogy egy szamár el fogja bírni. *Nincs tisztában az állatok erejével, így őszintén meglepődik a kijelentésen, de egyelőre nem részletezik a témát, mert Luninari elhagyja a konyhát.*
- Persze, menj csak nyugodtan. *Engedi útjára a lányt, mintha még mindig szüksége lenne az ő engedélyére ahhoz is, hogy levegőt vegyen. Ha szolgálók nincsenek is mellette, azt azért be kell vallania, hogy élvezi, hogy Luninari most ennyire körbeugrálja őt, és a kényelmét akarja.
Amíg ő borért siet, addig Nia feláll a helyéről, és nosztalgiázva kezd sétálgatni a konyhában. Megérint minden bútort, a szebb napokat látott falakat, mintha csak azt ellenőrizné, hogy tényleg itt van, és nem csak álmodik. Így, mikor Luninari visszaér, állva találhatja az elf lányt.*
- Nekem is tölts, kérlek. *A borra céloz. Annak ellenére, hogy korábban határozottan elutasította az alkoholt, most már úgy érzi, szüksége van rá, hogy el tudja viselni a lelkére telepedett, hatalmas nyomást és szomorúságot. Ezután nem szól, nem akar illetlenül beleszólni Luninari mondandójába.*
- Pontosan azért akarok vele találkozni, hogy tisztázzuk ezt a kérdést. Bízom az orvosokban, és nagyon remélem, hogy ésszerű magyarázattal tud majd szolgálni nekem arra, hogy miért tette ezt velem.
*Abban már nem biztos, hogy az életének megmentése megfelelő érv lesz, de barátnőjének valamelyest sikerül meggyőznie őt a következő mondataival arról, hogy mégis az.*
- Ebben igazad van, de azt már mondtam, hogy nem vagyok ugyanaz a nő, mint akkor. Ha az lennék, nem kellene újrakezdenem semmit, mert onnan folytathatnám, ahol abbahagyhatnám. Amiért esetleg mérges lehetek rád, az az, ha úgy gondolod, hogy nem nálunk lehetett volna a legjobb életed, ha nem tesznek tönkre mindent. A döntés azonban a tiéd, ezért nem tudok valóban haragudni rád.
*Késztetést érez arra, hogy odalépjen Luninari-hoz, és megsimogassa a vállát, de nem teszi, valamiért jobbnak érzi, ha egyelőre még távolságot tart.*
- Luninari. Ha ettünk, meg akarom nézni a szobámat. Az enyémet és Aleimordét is. Látni akarom, hogy mi maradt belőlük. Utána pedig ruhákra lesz szükségem, szóval eljöhetnél velem a piacra, és utána a templomot is meglátogathatnád velem. *Nem akar egy helyben ülni, és a templom most is, mint mindig hívogatja őt. Mindenféle megrázkódtatás után ott, Eeyr oltalmat nyújtó közelségében érzi magát a legjobban.*
297. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-18 10:51:15
Üzenet elküldve: 2024-02-18 10:51:15
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*Biztosan követett már el nagyobb hibát is az életében, de most azért elég kellemetlenül érzi magát. Talán látszik rajta, hogy zavarba is jön, pedig milyen szépen elképzelte már az előbb Aleniát egy gyönyörű, hófehér ló nyergében.
Arra azonban, hogy fél kézzel nem lehet egyszerű, vagy talán egyáltalán nem is lehet megülni egy lovat, eddig valahogy nem is gondolt, éppen annyira nem, mint ahogy az sem merült fel benne, hogy Alenia esetleg nem tud lovagolni.*
- Ó, sajnálom... *mondja. Hiába tudja nagyon is jól, hogy mi történt Nia karjával, úgy tűnik, most, hogy együtt vannak újra, ezt még inkább tudatosítania kell magában, hogy a hiányát minden létező tervezgetésnél figyelembe vegye.*
- Nem értem, hogy miért nem gondoltam erre. *rázza meg hitetlenkedve és magára kissé mérgesen a fejét.*
- Szerezhetünk viszont akkor egy kis szekeret, amin kényelmesen utazhatunk ketten. A szamaram biztosan el tudná húzni. *ajánl akkor így fel másik lehetőséget, mert valahogy nem tudja elképzelni, hogy Alenia innen egészen Szarvasligetig gyalogoljon, ha sor kerül az utazásra. Nem azt nem nézi ki belőle, hogy képes lenne elsétálni odáig, egyszerűen csak illendőbbnek és hozzá méltóbbnak tartaná, ha viszonylagos kényelemben utaznának, a másik lány mindenképpen, mert neki igazából mindegy. Ő tette már meg az utat gyalog is, szamáron is, szekéren is, a legrosszabb pedig éppen akkor volt, amikor legutóbb hazament innen, mert akkor egy kordé, egy ló és egy szamár is vele volt, meg Holdpihe is, akire vigyáznia kellett.
De ez még mindig a beszélgetésnek a könnyebb része, éppen ezért talán most jött el az a pillanat, amit már korábban megígért magának, csak eddig megfeledkezett róla, hogy töltsön legalább egy pohár bort, kitisztítani a gondolatait és ünnepelni is. Mert bármennyire is nem könnyű ez az első beszélgetés, és számtalan szomorú és fájdalmas témát kell érinteniük, azért arról nem feledkezik meg, hogy igenis van mit ünnepelni.*
- Rögtön jövök. *mondja, és ameddig édes vörös bort keres odakint és talál is, kicsit összeszedi a gondolatait.
Arra a kérdésre, hogy Intath milyen jogon és alapon hozott meg egy ennyire súlyos döntést Nia helyett, korábban kissé gondterhelten ráncolta össze a homlokát, de most sem érzi magát kellemesebben tőle, hogy nem válaszolt azonnal.
Bár ez most nem éppen a hosszú önelemzések pillanata, érdekesnek tartja, hogy benne korábban ez a kérdés ilyen formában fel sem merült.
Mégis bárhonnan nézi, abban, amit a másik lány mond, nincsen semmi racionalitás, csak fájdalom. Utóbbit mondjuk megérti, de azt egyelőre képtelen, hogy miért ne kellett volna Intnek megmenteni Alenia életét?*
- Ami Intet és a karodat illeti *szánja rá magát nagy nehezen, hogy belekezdjen, miután már bort töltött magának, de még nem ivott egy kortyot sem* nem tudom, hogy mit és miért ígért neked, lehet először még úgy gondolta, hogy menthető a helyzet, csak utána jött már rá, hogy nem. De nem akarom és fogom mentegetni őt, főleg, hogyha tényleg találkozni akarsz és beszélni vele erről. Viszont napokig voltál lázas, feltételezem, hogy nem tűntél beszámíthatónak, sem neki, sem pedig Aleimordnak. Még, ha azt is mondtad volna, hogy ebbe nem egyezel bele, biztosan akkor is azt hitték volna, hogy félrebeszélsz. Persze, értem, hogy úgy értetted, hogy mi lett volna, ha teljesen magadnál vagy, de sajnos nem ez volt a helyzet, de még, ha így is lett volna, akkor is gondolhatták volna úgy, hogy csak azért mondod ezt, mert túlságosan megviseltek az elmúlt napokban történtek.
*Most iszik egy kortyot, mielőtt még újra Aleniának talán nem tetsző gondolatokat kell hangosan kimondania.*
- Ugyanakkor... a karodon még segíthet a mágia, az életed viszont, ha akkor véget ér, azt már nem tudná visszaadni senki. Sajnálom, ha ezért mérges leszel rám, de én örülök, hogy Intath így döntött. Ha nem teszi meg, most nem beszélgethetnénk itt, és nem gondolkodhatnánk azon, hogy mi legyen a jövőben. Tudom, hogy te többet vesztettél nálam, és persze, hogy már nem vagy ugyanaz, ugyanakkor még is Alenia vagy. Nem könnyű újrakezdeni, de én is megtettem kétszer, és mind a kétszer jobb lett. Nálatok jobb volt, mint a szülőfalumban, Szarvasligetben pedig jobb, mint Artheniorban. Mindenben nem segíthetek neked, főleg abban nem, hogy újra magadra találj, de amiben tudok abban mindenképpen fogok.
*Fél tőle, hogy mindez kissé közhelyesen hangzik, de mit is mondhatna mást? Amúgy pedig őszintén gondol minden egyes kimondott szót.
Más kérdés, hogy van annyi önkritikája, hogy belássa, bizonyos értelemben véve neki sokkal könnyebb volt új életet kezdeni, mind a két alkalommal, amikor muszáj volt.
Végtére is, mit vesztett akkor, amikor száműzték? Egy kis erdei kunyhót, hozzá tartozó apró kerttel és tűzrakóval, békés patakokat, apró tisztásokat és oltárokat, meg egy közösséget, ami igazából sohasem fogadta be. Csupa kellemetlen szomszédot és egy szerető édesanyját, ő azonban korábbi életét feladva utána jött, így éppen legfájóbb vesztesége lett semmivé.
Másodszor már csak egy éppen kialakulni kezdődő, új és kényelmes életet vesztett el, egy házat, ami majdnem az otthona lett, és persze a legfájóbb veszteség, éppen Alenia volt, főleg, hogy egészen a mai napig attól rettegett, hogy halott, most azonban itt ül vele szemben, karnyújtásnyira.
Ezen mosolyognia kell, de Alenia nyilván félreértené ezt a mosolyt, ezért inkább csak kiissza a maradék borát, reménykedve abban, hogy nem mondott semmi olyasmit az előbb, amit jobb lett volna, ha inkább csak megtart saját kimondatlan gondolatai között.*
*Biztosan követett már el nagyobb hibát is az életében, de most azért elég kellemetlenül érzi magát. Talán látszik rajta, hogy zavarba is jön, pedig milyen szépen elképzelte már az előbb Aleniát egy gyönyörű, hófehér ló nyergében.
Arra azonban, hogy fél kézzel nem lehet egyszerű, vagy talán egyáltalán nem is lehet megülni egy lovat, eddig valahogy nem is gondolt, éppen annyira nem, mint ahogy az sem merült fel benne, hogy Alenia esetleg nem tud lovagolni.*
- Ó, sajnálom... *mondja. Hiába tudja nagyon is jól, hogy mi történt Nia karjával, úgy tűnik, most, hogy együtt vannak újra, ezt még inkább tudatosítania kell magában, hogy a hiányát minden létező tervezgetésnél figyelembe vegye.*
- Nem értem, hogy miért nem gondoltam erre. *rázza meg hitetlenkedve és magára kissé mérgesen a fejét.*
- Szerezhetünk viszont akkor egy kis szekeret, amin kényelmesen utazhatunk ketten. A szamaram biztosan el tudná húzni. *ajánl akkor így fel másik lehetőséget, mert valahogy nem tudja elképzelni, hogy Alenia innen egészen Szarvasligetig gyalogoljon, ha sor kerül az utazásra. Nem azt nem nézi ki belőle, hogy képes lenne elsétálni odáig, egyszerűen csak illendőbbnek és hozzá méltóbbnak tartaná, ha viszonylagos kényelemben utaznának, a másik lány mindenképpen, mert neki igazából mindegy. Ő tette már meg az utat gyalog is, szamáron is, szekéren is, a legrosszabb pedig éppen akkor volt, amikor legutóbb hazament innen, mert akkor egy kordé, egy ló és egy szamár is vele volt, meg Holdpihe is, akire vigyáznia kellett.
De ez még mindig a beszélgetésnek a könnyebb része, éppen ezért talán most jött el az a pillanat, amit már korábban megígért magának, csak eddig megfeledkezett róla, hogy töltsön legalább egy pohár bort, kitisztítani a gondolatait és ünnepelni is. Mert bármennyire is nem könnyű ez az első beszélgetés, és számtalan szomorú és fájdalmas témát kell érinteniük, azért arról nem feledkezik meg, hogy igenis van mit ünnepelni.*
- Rögtön jövök. *mondja, és ameddig édes vörös bort keres odakint és talál is, kicsit összeszedi a gondolatait.
Arra a kérdésre, hogy Intath milyen jogon és alapon hozott meg egy ennyire súlyos döntést Nia helyett, korábban kissé gondterhelten ráncolta össze a homlokát, de most sem érzi magát kellemesebben tőle, hogy nem válaszolt azonnal.
Bár ez most nem éppen a hosszú önelemzések pillanata, érdekesnek tartja, hogy benne korábban ez a kérdés ilyen formában fel sem merült.
Mégis bárhonnan nézi, abban, amit a másik lány mond, nincsen semmi racionalitás, csak fájdalom. Utóbbit mondjuk megérti, de azt egyelőre képtelen, hogy miért ne kellett volna Intnek megmenteni Alenia életét?*
- Ami Intet és a karodat illeti *szánja rá magát nagy nehezen, hogy belekezdjen, miután már bort töltött magának, de még nem ivott egy kortyot sem* nem tudom, hogy mit és miért ígért neked, lehet először még úgy gondolta, hogy menthető a helyzet, csak utána jött már rá, hogy nem. De nem akarom és fogom mentegetni őt, főleg, hogyha tényleg találkozni akarsz és beszélni vele erről. Viszont napokig voltál lázas, feltételezem, hogy nem tűntél beszámíthatónak, sem neki, sem pedig Aleimordnak. Még, ha azt is mondtad volna, hogy ebbe nem egyezel bele, biztosan akkor is azt hitték volna, hogy félrebeszélsz. Persze, értem, hogy úgy értetted, hogy mi lett volna, ha teljesen magadnál vagy, de sajnos nem ez volt a helyzet, de még, ha így is lett volna, akkor is gondolhatták volna úgy, hogy csak azért mondod ezt, mert túlságosan megviseltek az elmúlt napokban történtek.
*Most iszik egy kortyot, mielőtt még újra Aleniának talán nem tetsző gondolatokat kell hangosan kimondania.*
- Ugyanakkor... a karodon még segíthet a mágia, az életed viszont, ha akkor véget ér, azt már nem tudná visszaadni senki. Sajnálom, ha ezért mérges leszel rám, de én örülök, hogy Intath így döntött. Ha nem teszi meg, most nem beszélgethetnénk itt, és nem gondolkodhatnánk azon, hogy mi legyen a jövőben. Tudom, hogy te többet vesztettél nálam, és persze, hogy már nem vagy ugyanaz, ugyanakkor még is Alenia vagy. Nem könnyű újrakezdeni, de én is megtettem kétszer, és mind a kétszer jobb lett. Nálatok jobb volt, mint a szülőfalumban, Szarvasligetben pedig jobb, mint Artheniorban. Mindenben nem segíthetek neked, főleg abban nem, hogy újra magadra találj, de amiben tudok abban mindenképpen fogok.
*Fél tőle, hogy mindez kissé közhelyesen hangzik, de mit is mondhatna mást? Amúgy pedig őszintén gondol minden egyes kimondott szót.
Más kérdés, hogy van annyi önkritikája, hogy belássa, bizonyos értelemben véve neki sokkal könnyebb volt új életet kezdeni, mind a két alkalommal, amikor muszáj volt.
Végtére is, mit vesztett akkor, amikor száműzték? Egy kis erdei kunyhót, hozzá tartozó apró kerttel és tűzrakóval, békés patakokat, apró tisztásokat és oltárokat, meg egy közösséget, ami igazából sohasem fogadta be. Csupa kellemetlen szomszédot és egy szerető édesanyját, ő azonban korábbi életét feladva utána jött, így éppen legfájóbb vesztesége lett semmivé.
Másodszor már csak egy éppen kialakulni kezdődő, új és kényelmes életet vesztett el, egy házat, ami majdnem az otthona lett, és persze a legfájóbb veszteség, éppen Alenia volt, főleg, hogy egészen a mai napig attól rettegett, hogy halott, most azonban itt ül vele szemben, karnyújtásnyira.
Ezen mosolyognia kell, de Alenia nyilván félreértené ezt a mosolyt, ezért inkább csak kiissza a maradék borát, reménykedve abban, hogy nem mondott semmi olyasmit az előbb, amit jobb lett volna, ha inkább csak megtart saját kimondatlan gondolatai között.*
296. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-15 13:22:13
Üzenet elküldve: 2024-02-15 13:22:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Luninarinak nem is lehetne jobban igaza. Tökéletesen látja Alenia helyzetét, valóban felzaklatják a történtek és a hírek is, meg az is, hogy most ott van, ahol már annyira lenni szeretett volna, de mégsem, mert minden olyannyira a feje tetejére fordult, hogy szegény lányt már csak apró részletek emlékeztetik korábbi, gondtalan életére.
Szóval annyira rosszul érzi magát a helyzetében, hogy már azon gondolkozik, egy huszárvágással el kéne engednie mindent, ami a múltjához köthető. Nem kérdezni többet, nem próbálni meg újra felépíteni a rombadőlt várat, hanem inkább megpróbálni egy újat építeni.*
- Nem tudom, Luninari, hogy mit gondoljak igazán. Olyannyira rosszul érint minden, hogy talán jobb lenne, ha teljesen újrakezdenék mindent. Már rég nem vagyok az, akinek eddig hittem magam, vagy aki lenni szeretnék, úgyhogy mindent előről kell kezdenem, és megtalálni újra önmagam.
*Beszél egy kicsit meseszerű magasztossággal, de hát tényleg erről szól most ez az egész. Volt benne egy kép, egy elképzelés, ambíció és tervek, csak épp már a kép résznél borult az egész, így már nem tudja a jövőjét tervezni, mikor a jelenében is elveszett.*
- Csináld csak nyugodtan. *Válaszolja, hogy foglalkozzon csak a főzéssel a lány, nem kell minden figyelmét rá fordítania. Így is csoda, hogy nem lett semmi baja az ételnek vagy nem vágta el a kis ujjait abban a pár pillanatban, mikor a korábbi varázslat miatt Luninari kénytelen volt teljesen Aleniára összepontosítani.
Intath nevére közben kíváncsian kapja fel a fejét. Homályos emlékei ellenére az ő neve dereng, és barátnője válasza alapján ezek az emlékek nem csalnak, valóban ő lesz az az orvos, akit elrablása után mellé fogadtak, és az is kiderül, hogy tényleg ő szabadította meg a jobb karjától annak ellenére, hogy Alenia szerint valóban megígérte, hogy ilyesmi nem fog megtörténni.*
- Akármit mondott neked, akkor is megígérte, hogy nem fogja levágni a karomat. Nem egyeztem bele. Ha ez az életembe került volna, akkor sem. Nem értem, milyen jogon hozta meg ezt a döntést helyettem.
*Ismét a nemeskisasszony beszél belőle. Még az életbenmaradásáról sem dönthetett volna az orvos, hiába ez volt a legjobb lehetősége. Mi van, ha Alenia nem is akart volna a karja nélkül élni, és inkább a halált választotta volna? Nos, abban a helyzetben minden bizonnyal így történt volna. Már ennyi idő távlatából is kevés esélyt lát rá, hogy magától beleegyezett volna a műtétbe, akkor viszont nem lehetne ma itt. Kétes érzések kavarognak benne, mert, miután már eléggé magánál volt az ominózus eset után, utált mindent és mindenkit, az egész világot. Most már más a helyzet, de továbbra is nehezen fogadja el magát jelenlegi állapotában.*
- Tessék? Lovat? Nekem? *Nagyokat pislog, mert ez is egy abszurd szituáció, hogy Luninari ajánlja fel, hogy vesz neki egy paripát. Igazából, ha csak egy szelet kenyérről lenne is szó, akkor is idegen lenne számára, hogy nem ő az, aki fürdik a vagyonban, és megvehet bármit bárkinek.*
- Ne haragudj, de én sem emlékszem, hogy meséltél-e már erről a félelmedről, de aranyosan hangzik. A hófehér ló pedig gyönyörű lehet, csak attól félek, hogy így fél kézzel képtelen lennék megmaradni a nyeregben.
*Főleg, hogy eddig csak oldalnyeregben ült egyáltalán lovon, vagy helyette inkább hintóban utazott, soha nem próbált még rendesen megülni egyet két kézzel sem.*
- Szóval nem tudom, mennyire lenne jó ötlet. Nagyon szeretném őt, ebben biztos vagyok, csak… csak béna lennék.
*Sokat kéne gyakorolnia, az biztos, de talán nem lenne lehetetlen feladat megtanulni félkézzel lovagolni.*
*Luninarinak nem is lehetne jobban igaza. Tökéletesen látja Alenia helyzetét, valóban felzaklatják a történtek és a hírek is, meg az is, hogy most ott van, ahol már annyira lenni szeretett volna, de mégsem, mert minden olyannyira a feje tetejére fordult, hogy szegény lányt már csak apró részletek emlékeztetik korábbi, gondtalan életére.
Szóval annyira rosszul érzi magát a helyzetében, hogy már azon gondolkozik, egy huszárvágással el kéne engednie mindent, ami a múltjához köthető. Nem kérdezni többet, nem próbálni meg újra felépíteni a rombadőlt várat, hanem inkább megpróbálni egy újat építeni.*
- Nem tudom, Luninari, hogy mit gondoljak igazán. Olyannyira rosszul érint minden, hogy talán jobb lenne, ha teljesen újrakezdenék mindent. Már rég nem vagyok az, akinek eddig hittem magam, vagy aki lenni szeretnék, úgyhogy mindent előről kell kezdenem, és megtalálni újra önmagam.
*Beszél egy kicsit meseszerű magasztossággal, de hát tényleg erről szól most ez az egész. Volt benne egy kép, egy elképzelés, ambíció és tervek, csak épp már a kép résznél borult az egész, így már nem tudja a jövőjét tervezni, mikor a jelenében is elveszett.*
- Csináld csak nyugodtan. *Válaszolja, hogy foglalkozzon csak a főzéssel a lány, nem kell minden figyelmét rá fordítania. Így is csoda, hogy nem lett semmi baja az ételnek vagy nem vágta el a kis ujjait abban a pár pillanatban, mikor a korábbi varázslat miatt Luninari kénytelen volt teljesen Aleniára összepontosítani.
Intath nevére közben kíváncsian kapja fel a fejét. Homályos emlékei ellenére az ő neve dereng, és barátnője válasza alapján ezek az emlékek nem csalnak, valóban ő lesz az az orvos, akit elrablása után mellé fogadtak, és az is kiderül, hogy tényleg ő szabadította meg a jobb karjától annak ellenére, hogy Alenia szerint valóban megígérte, hogy ilyesmi nem fog megtörténni.*
- Akármit mondott neked, akkor is megígérte, hogy nem fogja levágni a karomat. Nem egyeztem bele. Ha ez az életembe került volna, akkor sem. Nem értem, milyen jogon hozta meg ezt a döntést helyettem.
*Ismét a nemeskisasszony beszél belőle. Még az életbenmaradásáról sem dönthetett volna az orvos, hiába ez volt a legjobb lehetősége. Mi van, ha Alenia nem is akart volna a karja nélkül élni, és inkább a halált választotta volna? Nos, abban a helyzetben minden bizonnyal így történt volna. Már ennyi idő távlatából is kevés esélyt lát rá, hogy magától beleegyezett volna a műtétbe, akkor viszont nem lehetne ma itt. Kétes érzések kavarognak benne, mert, miután már eléggé magánál volt az ominózus eset után, utált mindent és mindenkit, az egész világot. Most már más a helyzet, de továbbra is nehezen fogadja el magát jelenlegi állapotában.*
- Tessék? Lovat? Nekem? *Nagyokat pislog, mert ez is egy abszurd szituáció, hogy Luninari ajánlja fel, hogy vesz neki egy paripát. Igazából, ha csak egy szelet kenyérről lenne is szó, akkor is idegen lenne számára, hogy nem ő az, aki fürdik a vagyonban, és megvehet bármit bárkinek.*
- Ne haragudj, de én sem emlékszem, hogy meséltél-e már erről a félelmedről, de aranyosan hangzik. A hófehér ló pedig gyönyörű lehet, csak attól félek, hogy így fél kézzel képtelen lennék megmaradni a nyeregben.
*Főleg, hogy eddig csak oldalnyeregben ült egyáltalán lovon, vagy helyette inkább hintóban utazott, soha nem próbált még rendesen megülni egyet két kézzel sem.*
- Szóval nem tudom, mennyire lenne jó ötlet. Nagyon szeretném őt, ebben biztos vagyok, csak… csak béna lennék.
*Sokat kéne gyakorolnia, az biztos, de talán nem lenne lehetetlen feladat megtanulni félkézzel lovagolni.*
295. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-12 16:25:31
Üzenet elküldve: 2024-02-12 16:25:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*Igazság szerint szerint a legtöbb esetben szeret sokat beszélni, és szereti hallani a saját hangját. Talán ezzel ellensúlyozza azt, hogy kislányként édesanyján kívül nem nagyon beszélgethetett senkivel, csak hosszas belső monológokat folytathatott, mostanában azonban jó volt, hogy meg is hallgatták sokan, mi több még a véleményére is sokszor kíváncsiak voltak.
Éppen most azonban teljesen más a helyzet, most örülne, ha nem kellene beszélni, főleg nem mindarról, amiről mégis muszáj, így nem kell kétszer mondani neki, hogy elég lesz.
Örömmel hallgat el, bár fél Alenia reakciójától, végül azonban nem csak attól könnyebbül meg, hogy úgy tűnik most egy ideig nem kell saját lelki sebeit módszeres aprólékossággal feltépkedni, hanem attól is, hogy a történtek részletes ecsetelése után Nia nem lesz még zaklatottabb, bár azt, hogy szomorúbb, azt nem lehet nem észrevenni.
A legnagyobb megkönnyebbülés azonban mégis az a számára, hogy Alenia semmi jelét nem adja annak, hogy árulásnak érezné azt, hogy aznap éjjel a saját életét mentette ahelyett, hogy hűségesen, de jó eséllyel teljesen értelmetlenül visszament volna a feldúlt, káoszba süllyedt, lángoló városba vele.
Ez tényleg akkora lelki terhet görget le róla, hogy elég nehéz nem sóhajtania egy hatalmasat. Már-már boldogságot érez emiatt, hiszen, ha Nia maga nem ítéli el őt azért, amit tett, illetve, amit nem tett, akkor felesleges ezzel kínoznia magát tovább, és, ha legközelebb majd valamelyik éjszaka felébred, akkor nem erre gondolva kell majd álmatlanul forgolódnia.
Mi több, Alenia attól sem zárkózik el, hogy velük maradjon, kezét sem húzza el előle, sőt, gyakorlatilag még bocsánatot is kér tőle a korábbi mondataiért, pedig ő nem érzi szükségét.*
- Ugyan, nem vettem a szívemre semmit, és nincs mit köszönnöd. *mosolyodik el, miközben Nia kezét elengedi, bár ez a mosoly azért gyorsan eltűnik, mielőtt kimondaná a következőket.*
- Teljesen megértem, ha felzaklat ez az egész téma. Nekem sem volt könnyű beszélni erről. *jegyzi meg, bár tudja, hogy inkább csak az első mondata az, ami most igazán fontos, a másik minden bizonnyal eléggé természetes, látszott is rajta, így talán felesleges volt megjegyeznie. Mégis, most, hogy Nia kissé megenyhülni látszik, kezd egy kicsit újra önmagára találni, ezért már szabadabban beszél, mint eddig.
Ameddig pedig Alenia elgondolkodik, ő gyorsan felszeleteli a maradék zöldséget.*
- Figyelek, de muszáj ezeket a levesbe raknom, ha szeretnéd, hogy finom legyen. *mondja, majd így is tesz, aztán gyorsan vissza is ül a helyére, egyelőre megfeledkezve a pohár borról, amit korábban inni szeretett volna, valamint az éppen feleszmélő, új környezetét még óvatos gyanakvással szemlélő Holdpihéről is.
Éppen csak egy pillanatra fut át gondolatai között, hogy nagyon reméli, hogy jól választott ételt.
Egy szép darab füstölt bordaporcot talált odakint a hűvös kamrában, és szaga alapján még frissnek tűnő csirkehúst, ami vagy azt jelzi, hogyha lakói el is hagyták ezt a házat, nem túl régen tették ezt, vagy pedig csak annyit, hogy elég hideg a kamra.
Bárhogy is, pont annyi vizet töltött az üst szerű bográcsba, hogy elfedje a húsokat, most mentek hozzá a klasszikus leveszöldségek, így, ha minden jól megy, akkor különösen lágy és kellemes ízű húsleves lesz a végeredmény, enyhe, füstölt mellékízzel, mivel pedig a bordaporc sózott, talán sózni és fűszerezni sem kell már a végén nagyon.
Ugyan aggódik, hogy pont Aleniának nem fog ízleni majd a főztje, egyéb, ennél fontosabb kérdések azért elég hamar felülírják ezt az aggodalmat.
Enyhén összerezzen, amikor Nia végigsimít egykori karjának hűlt helyén.*
- Sajnálom, arra nem emlékszem, hogy ki ápolt, vagy próbált meggyógyítani miután hazahoztunk. *mondja ezek után.* Intathal tényleg a tisztáson találkoztunk először miközben menekültünk, de az biztos, hogy a karodat ő vágta le.
*Nehéz erről iszonyodás és megborzongás nélkül beszélni, nem is sikerül neki, miközben szinte még a szemét is szégyenlősen süti le, mintha neki magának lenne bármi köze ehhez az egészhez.*
- De azt hiszem, hogy Eeyr valóban nagyon veled lehet. *próbálkozik újra egy mosollyal, hogy mindezt valahogy ellensúlyozza.* Bár most éppen nincsen otthon, már elment egy ideje, de éppen ezért biztos, hogy hamarosan haza fog térni. Intath velünk él Szarvasligetben, ő az orvosunk és nagyon érti a dolgát, szóval minden egybevág. Amúgy is meg szerettem volna neked ligetet mutatni a tóval együtt, ha tényleg mindenképpen vele szeretnél találkozni, akkor a legegyszerűbb, ha visszakísérsz engem oda. Előbb-utóbb biztos ő is ott lesz, nem hiszem, hogy néhány napnál többet várnunk kellene rá. *mondja, bár ebben természetesen nem lehet biztos, inkább csak reméli. Arra viszont mérget merne venni, hogy Intath hamarosan vissza fog térni.*
- Tőle tudom, hogy mi történt akkor éjjel. Nagyon el volt fertőződve a sebed. Azt mondta, hogy csak így tudta megmenteni az életedet, meghaltál volna, ha nem vágja le a karodat. *mondja, igyekezve parancsolni magának, hogy ne borzongjon látványosan.*
- Gondolom, hogy szörnyű, de legalább élsz, hamarosan pedig újra lesz két szép ép karod. *próbálja saját berögződött szokásaival ellentétben ismét ezúttal a napos, nem pedig a sötét oldaláról megközelíteni a tényeket.
Ezek után ő az, aki hagyja, hogy egy kicsit sűrűsödjön közöttük a csend, mielőtt újra megszólalna.*
- Mit szeretnél, ha elmegyünk ligetbe? Vegyek neked egy lovat, vagy felülsz a szamaram hátára?
*Valahogy teljesen természetes számára az, hogy rákérdez erre.
Eleve, gondolkodás nélkül felajánlaná Niának saját hátasát. Hülyén érezné magát, ha Alenia gyalogolna mellette, amíg ő kényelmesen ül egy nyeregben, nem pedig fordítva lenne mindez.
El tudja fogadni, hogy hiába nincsenek hivatalosan már nemesi címek, Alenia lélekben minden bizonnyal örökre nemes kisasszony marad, és igazából, lehetnek a jövőben bármilyen jó és közeli barátnők, ha szerencsésen alakul számukra a jövő, jó eséllyel neki is örökké az fog maradni, és mindenképpen különleges lény, igaz utóbbi nem a nemesi származása miatt.
Mást talán kinevetne azért, vagy legalábbis furcsán nézne rá, de Nia az Nia, tőle szó nélkül el tudná fogadni, sőt, különös módon valamiért még imponálna is neki, ha arisztokrataként méltóságán alulinak érezné a szamárháton való utazást.*
- Nem emlékszem, hogy régen említettem-e neked, de félek a lovaktól, a szamaraktól viszont nem, ezért van szamaram. *mosolyodik el, majdnem felszabadultan, pont úgy, mint aki biztosan tudja, hogy csacskaságot mond. Mégis örül neki, hogy megoszthatja ezt a másik lánnyal, már csak azért is, mert bár a múlt súlya még most is ugyanúgy rájuk nehezedik beszélgetés közben, már nem annyira, mint eddig, az pedig, hogy megoszthatta most Niával egy buta "titkát", kissé a régi, bajok rájuk zúdulása előtti, tét nélküli, mégis kedves beszélgetéseikre emlékeztetik.*
- A te hajadhoz és a ragyogó szemeidhez szerintem egy gyönyörű, fényes szőrű hófehér ló illene, aranyszín szalagokkal a sörényében.
*~ Igen, ez lenne tökéletes. ~ állapítja meg magában, remélve, hogy Niának is tetszik az ötlet, és kicsit azt is, hogy ezzel valamennyire sikerül elterelnie a beszélgetést mást felé.
Meglehet, hogy annak még nincs itt az ideje, mégis túl sokat beszéltek eddig csonkolásról, őrületről, káoszról meg őket ért csapásokról ahhoz, hogy most vágyjon egy kis enyhülésre, éppen úgy, ahogyan a víz hónapjai után a levegő hónapjait várja.*
*Igazság szerint szerint a legtöbb esetben szeret sokat beszélni, és szereti hallani a saját hangját. Talán ezzel ellensúlyozza azt, hogy kislányként édesanyján kívül nem nagyon beszélgethetett senkivel, csak hosszas belső monológokat folytathatott, mostanában azonban jó volt, hogy meg is hallgatták sokan, mi több még a véleményére is sokszor kíváncsiak voltak.
Éppen most azonban teljesen más a helyzet, most örülne, ha nem kellene beszélni, főleg nem mindarról, amiről mégis muszáj, így nem kell kétszer mondani neki, hogy elég lesz.
Örömmel hallgat el, bár fél Alenia reakciójától, végül azonban nem csak attól könnyebbül meg, hogy úgy tűnik most egy ideig nem kell saját lelki sebeit módszeres aprólékossággal feltépkedni, hanem attól is, hogy a történtek részletes ecsetelése után Nia nem lesz még zaklatottabb, bár azt, hogy szomorúbb, azt nem lehet nem észrevenni.
A legnagyobb megkönnyebbülés azonban mégis az a számára, hogy Alenia semmi jelét nem adja annak, hogy árulásnak érezné azt, hogy aznap éjjel a saját életét mentette ahelyett, hogy hűségesen, de jó eséllyel teljesen értelmetlenül visszament volna a feldúlt, káoszba süllyedt, lángoló városba vele.
Ez tényleg akkora lelki terhet görget le róla, hogy elég nehéz nem sóhajtania egy hatalmasat. Már-már boldogságot érez emiatt, hiszen, ha Nia maga nem ítéli el őt azért, amit tett, illetve, amit nem tett, akkor felesleges ezzel kínoznia magát tovább, és, ha legközelebb majd valamelyik éjszaka felébred, akkor nem erre gondolva kell majd álmatlanul forgolódnia.
Mi több, Alenia attól sem zárkózik el, hogy velük maradjon, kezét sem húzza el előle, sőt, gyakorlatilag még bocsánatot is kér tőle a korábbi mondataiért, pedig ő nem érzi szükségét.*
- Ugyan, nem vettem a szívemre semmit, és nincs mit köszönnöd. *mosolyodik el, miközben Nia kezét elengedi, bár ez a mosoly azért gyorsan eltűnik, mielőtt kimondaná a következőket.*
- Teljesen megértem, ha felzaklat ez az egész téma. Nekem sem volt könnyű beszélni erről. *jegyzi meg, bár tudja, hogy inkább csak az első mondata az, ami most igazán fontos, a másik minden bizonnyal eléggé természetes, látszott is rajta, így talán felesleges volt megjegyeznie. Mégis, most, hogy Nia kissé megenyhülni látszik, kezd egy kicsit újra önmagára találni, ezért már szabadabban beszél, mint eddig.
Ameddig pedig Alenia elgondolkodik, ő gyorsan felszeleteli a maradék zöldséget.*
- Figyelek, de muszáj ezeket a levesbe raknom, ha szeretnéd, hogy finom legyen. *mondja, majd így is tesz, aztán gyorsan vissza is ül a helyére, egyelőre megfeledkezve a pohár borról, amit korábban inni szeretett volna, valamint az éppen feleszmélő, új környezetét még óvatos gyanakvással szemlélő Holdpihéről is.
Éppen csak egy pillanatra fut át gondolatai között, hogy nagyon reméli, hogy jól választott ételt.
Egy szép darab füstölt bordaporcot talált odakint a hűvös kamrában, és szaga alapján még frissnek tűnő csirkehúst, ami vagy azt jelzi, hogyha lakói el is hagyták ezt a házat, nem túl régen tették ezt, vagy pedig csak annyit, hogy elég hideg a kamra.
Bárhogy is, pont annyi vizet töltött az üst szerű bográcsba, hogy elfedje a húsokat, most mentek hozzá a klasszikus leveszöldségek, így, ha minden jól megy, akkor különösen lágy és kellemes ízű húsleves lesz a végeredmény, enyhe, füstölt mellékízzel, mivel pedig a bordaporc sózott, talán sózni és fűszerezni sem kell már a végén nagyon.
Ugyan aggódik, hogy pont Aleniának nem fog ízleni majd a főztje, egyéb, ennél fontosabb kérdések azért elég hamar felülírják ezt az aggodalmat.
Enyhén összerezzen, amikor Nia végigsimít egykori karjának hűlt helyén.*
- Sajnálom, arra nem emlékszem, hogy ki ápolt, vagy próbált meggyógyítani miután hazahoztunk. *mondja ezek után.* Intathal tényleg a tisztáson találkoztunk először miközben menekültünk, de az biztos, hogy a karodat ő vágta le.
*Nehéz erről iszonyodás és megborzongás nélkül beszélni, nem is sikerül neki, miközben szinte még a szemét is szégyenlősen süti le, mintha neki magának lenne bármi köze ehhez az egészhez.*
- De azt hiszem, hogy Eeyr valóban nagyon veled lehet. *próbálkozik újra egy mosollyal, hogy mindezt valahogy ellensúlyozza.* Bár most éppen nincsen otthon, már elment egy ideje, de éppen ezért biztos, hogy hamarosan haza fog térni. Intath velünk él Szarvasligetben, ő az orvosunk és nagyon érti a dolgát, szóval minden egybevág. Amúgy is meg szerettem volna neked ligetet mutatni a tóval együtt, ha tényleg mindenképpen vele szeretnél találkozni, akkor a legegyszerűbb, ha visszakísérsz engem oda. Előbb-utóbb biztos ő is ott lesz, nem hiszem, hogy néhány napnál többet várnunk kellene rá. *mondja, bár ebben természetesen nem lehet biztos, inkább csak reméli. Arra viszont mérget merne venni, hogy Intath hamarosan vissza fog térni.*
- Tőle tudom, hogy mi történt akkor éjjel. Nagyon el volt fertőződve a sebed. Azt mondta, hogy csak így tudta megmenteni az életedet, meghaltál volna, ha nem vágja le a karodat. *mondja, igyekezve parancsolni magának, hogy ne borzongjon látványosan.*
- Gondolom, hogy szörnyű, de legalább élsz, hamarosan pedig újra lesz két szép ép karod. *próbálja saját berögződött szokásaival ellentétben ismét ezúttal a napos, nem pedig a sötét oldaláról megközelíteni a tényeket.
Ezek után ő az, aki hagyja, hogy egy kicsit sűrűsödjön közöttük a csend, mielőtt újra megszólalna.*
- Mit szeretnél, ha elmegyünk ligetbe? Vegyek neked egy lovat, vagy felülsz a szamaram hátára?
*Valahogy teljesen természetes számára az, hogy rákérdez erre.
Eleve, gondolkodás nélkül felajánlaná Niának saját hátasát. Hülyén érezné magát, ha Alenia gyalogolna mellette, amíg ő kényelmesen ül egy nyeregben, nem pedig fordítva lenne mindez.
El tudja fogadni, hogy hiába nincsenek hivatalosan már nemesi címek, Alenia lélekben minden bizonnyal örökre nemes kisasszony marad, és igazából, lehetnek a jövőben bármilyen jó és közeli barátnők, ha szerencsésen alakul számukra a jövő, jó eséllyel neki is örökké az fog maradni, és mindenképpen különleges lény, igaz utóbbi nem a nemesi származása miatt.
Mást talán kinevetne azért, vagy legalábbis furcsán nézne rá, de Nia az Nia, tőle szó nélkül el tudná fogadni, sőt, különös módon valamiért még imponálna is neki, ha arisztokrataként méltóságán alulinak érezné a szamárháton való utazást.*
- Nem emlékszem, hogy régen említettem-e neked, de félek a lovaktól, a szamaraktól viszont nem, ezért van szamaram. *mosolyodik el, majdnem felszabadultan, pont úgy, mint aki biztosan tudja, hogy csacskaságot mond. Mégis örül neki, hogy megoszthatja ezt a másik lánnyal, már csak azért is, mert bár a múlt súlya még most is ugyanúgy rájuk nehezedik beszélgetés közben, már nem annyira, mint eddig, az pedig, hogy megoszthatta most Niával egy buta "titkát", kissé a régi, bajok rájuk zúdulása előtti, tét nélküli, mégis kedves beszélgetéseikre emlékeztetik.*
- A te hajadhoz és a ragyogó szemeidhez szerintem egy gyönyörű, fényes szőrű hófehér ló illene, aranyszín szalagokkal a sörényében.
*~ Igen, ez lenne tökéletes. ~ állapítja meg magában, remélve, hogy Niának is tetszik az ötlet, és kicsit azt is, hogy ezzel valamennyire sikerül elterelnie a beszélgetést mást felé.
Meglehet, hogy annak még nincs itt az ideje, mégis túl sokat beszéltek eddig csonkolásról, őrületről, káoszról meg őket ért csapásokról ahhoz, hogy most vágyjon egy kis enyhülésre, éppen úgy, ahogyan a víz hónapjai után a levegő hónapjait várja.*
294. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-10 09:32:04
Üzenet elküldve: 2024-02-10 09:32:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Maga sem érti, hogy miért akadt ki ennyire. Habár, tényleg zavarja, hogy mivé lett egykori otthona, Luninari akkor sem érdemli meg, hogy ilyen fölényeskedően, hitetlenül és agresszíven beszéljen vele. Szerencsétlen lány hosszas és részletes ecsetelésbe kezd a történetet illetően, talán azért, hogy tisztázza magát, vagy azért, hogy Alenia a lehető legpontosabb képet kapja a történtekről. Mindenesetre, ahogy hallgatja, megsajnálja szegényt, és ő kezdi rosszul érezni magát amiatt, ahogy viselkedett.
Ettől függetlenül rezzenéstelen arccal hallgatja végig Luninarit, azonban az Aleimordról szóló részeknél már határozottan szomorúvá válik a tekintete. Ha ott lehetett volna a bátyjával, akkor talán nem törik össze ennyire. Márpedig ott lehetett volna vele, lehetősége lett volna rá, hogy segítsen neki, de ő inkább a rejtőzködést választotta egészen idáig, most pedig már késő. Mindenhez késő.*
- Elég lesz, Luninari! Hiszek neked. Sajnálom, hogy kételkedtem abban, hogy igazat mondasz-e. Semmi okom nincs rá.
*Állítja le végül a másikat, hogy nem kell tovább magyarázkodnia. Bármennyire is követelte még az előbb a teljes igazságot, rájön, hogy már nem számít. A jelenjükön és a jövőjükön sem segít egy cseppet sem, hogy mi történt a múltban, csak annyira nehéz megemésztenie ezt az egészet, hogy valami furcsa sértettség és düh képében tört ki belőle minden zaklatottsága, amit a saját visszatérése okoz a lelkében.*
- Köszönöm szépen a kedves szavaid, örülök, hogy így érzel, és jól esik, hogy bíztatsz, de egyelőre még én magam sem látom a saját helyemet sem az életben, sem köztetek, de biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan megváltozik.
*Az utóbbi mondatot azért teszi hozzá, hogy Luninari véletlenül se higgye azt, hogy nem akar velük lenni, már hogyne akarna, csupán annyiról van szó, hogy a beilleszkedés minden bizonnyal egy hosszabb folyamat lesz, nem fog egy csapásra sikerülni akkor sem, ha barátok veszik őt körül.
Ezután csend következik egy rövidebb időre, Alenia elgondolkozik valamin. Volt egy rész Luninari meséjében, ami különösen megragadt benne.*
- Intath. *Mondja ki a nevet váratlanul.* Ő az az orvos, akit elhívtatok hozzám, miután hazahoztatok az elrablásom után? *Egy kicsit ismét vár, mielőtt újra megszólal.* Ő tette ezt velem, igaz?
*Végig simít a teste jobb oldalán, a karja helyén lógó hosszú köpenyen. Próbál visszaemlékezni, hogy mi történt akkor, de homályos minden. Valószínűleg a sokktól valamiféle emlékezetkiesése is lehet, mert nem tudja felidézni azokat a perceket, amikor elveszítette a karját. Sem az előtte lévő menekülést, amiről Luninari beszélt, sem a szörnyű pillanatokat, sem pedig a közvetlenül utána következő időszakot.*
- Tudod, ő azt ígérte nekem, hogy nem fogom elveszíteni a karomat. *Határozottan így emlékszik rá, még akkor is, ha valójában soha nem tett ilyen ígéretet az orvos.* Ezek szerint, te tudod, hogy hol van most. Vigyél el hozzá, Luninari, kérlek! Muszáj beszélnem vele, nagyon fontos, mindennél fontosabb.
*Egy nagyon egyszerű, rövid kis kérdést szeretne feltenni neki csupán: Miért?*
*Maga sem érti, hogy miért akadt ki ennyire. Habár, tényleg zavarja, hogy mivé lett egykori otthona, Luninari akkor sem érdemli meg, hogy ilyen fölényeskedően, hitetlenül és agresszíven beszéljen vele. Szerencsétlen lány hosszas és részletes ecsetelésbe kezd a történetet illetően, talán azért, hogy tisztázza magát, vagy azért, hogy Alenia a lehető legpontosabb képet kapja a történtekről. Mindenesetre, ahogy hallgatja, megsajnálja szegényt, és ő kezdi rosszul érezni magát amiatt, ahogy viselkedett.
Ettől függetlenül rezzenéstelen arccal hallgatja végig Luninarit, azonban az Aleimordról szóló részeknél már határozottan szomorúvá válik a tekintete. Ha ott lehetett volna a bátyjával, akkor talán nem törik össze ennyire. Márpedig ott lehetett volna vele, lehetősége lett volna rá, hogy segítsen neki, de ő inkább a rejtőzködést választotta egészen idáig, most pedig már késő. Mindenhez késő.*
- Elég lesz, Luninari! Hiszek neked. Sajnálom, hogy kételkedtem abban, hogy igazat mondasz-e. Semmi okom nincs rá.
*Állítja le végül a másikat, hogy nem kell tovább magyarázkodnia. Bármennyire is követelte még az előbb a teljes igazságot, rájön, hogy már nem számít. A jelenjükön és a jövőjükön sem segít egy cseppet sem, hogy mi történt a múltban, csak annyira nehéz megemésztenie ezt az egészet, hogy valami furcsa sértettség és düh képében tört ki belőle minden zaklatottsága, amit a saját visszatérése okoz a lelkében.*
- Köszönöm szépen a kedves szavaid, örülök, hogy így érzel, és jól esik, hogy bíztatsz, de egyelőre még én magam sem látom a saját helyemet sem az életben, sem köztetek, de biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan megváltozik.
*Az utóbbi mondatot azért teszi hozzá, hogy Luninari véletlenül se higgye azt, hogy nem akar velük lenni, már hogyne akarna, csupán annyiról van szó, hogy a beilleszkedés minden bizonnyal egy hosszabb folyamat lesz, nem fog egy csapásra sikerülni akkor sem, ha barátok veszik őt körül.
Ezután csend következik egy rövidebb időre, Alenia elgondolkozik valamin. Volt egy rész Luninari meséjében, ami különösen megragadt benne.*
- Intath. *Mondja ki a nevet váratlanul.* Ő az az orvos, akit elhívtatok hozzám, miután hazahoztatok az elrablásom után? *Egy kicsit ismét vár, mielőtt újra megszólal.* Ő tette ezt velem, igaz?
*Végig simít a teste jobb oldalán, a karja helyén lógó hosszú köpenyen. Próbál visszaemlékezni, hogy mi történt akkor, de homályos minden. Valószínűleg a sokktól valamiféle emlékezetkiesése is lehet, mert nem tudja felidézni azokat a perceket, amikor elveszítette a karját. Sem az előtte lévő menekülést, amiről Luninari beszélt, sem a szörnyű pillanatokat, sem pedig a közvetlenül utána következő időszakot.*
- Tudod, ő azt ígérte nekem, hogy nem fogom elveszíteni a karomat. *Határozottan így emlékszik rá, még akkor is, ha valójában soha nem tett ilyen ígéretet az orvos.* Ezek szerint, te tudod, hogy hol van most. Vigyél el hozzá, Luninari, kérlek! Muszáj beszélnem vele, nagyon fontos, mindennél fontosabb.
*Egy nagyon egyszerű, rövid kis kérdést szeretne feltenni neki csupán: Miért?*
293. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-05 21:48:40
Üzenet elküldve: 2024-02-05 21:48:40
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*Kezd határozottan elszomorodni, és kicsit meg is ijedni, mivel egyre inkább olyan irányba fordul a beszélgetés, hogy az mindenképpen keserű legyen, pedig akár örülhetnének is egymásnak, és annak, hogy újra együtt lehetnek, sokkal jobban, mint amennyire azt eddig ki tudták mutatni.
De talán ennek is eljön majd az ideje, ha túlesnek a beszélgetés szomorúbb és fájdalmasabb részén, ebben reménykedik.
Ha más nem, akkor egy finom ebéd majd segíteni fog majd ebbe az irányba terelni ezt a napot, ezért is dolgozik olyan lelkesen a zöldségek megpucolásán, és apróra vágásán. Persze a levesnek, amit odarakott, nagyon nem fog ártani, ha kicsit később kerül a húsok mellé a zöldség, de hamarabb fő össze finommá akkor, ha időben adja hozzá őket.
Talán mondjuk feleslegesen siet, mert az étellel legalább szerencséjük van. Most legalább csak Aleniára és magára kell főznie, nem egy kisebb-nagyobb társaságra, mint sokszor ligetben, így meg van az az előnye, hogy kevesebb alapanyagból, gyorsabban készítheti el ugyanazt az ételt.
Mindez azonban egy pillanat alatt mellékes szemponttá válik a számára. Onnantól kezdve, hogy Alenia csettint valóban minden figyelme a lányé. Fel sem fogja, hogy varázslat hatása alatt áll, pedig, igaz talán nem ezért, de Holdpihe, aki eddig békésen aludt, most felpillant és álmosan kezd kifelé nézegetni kosarából, igaz ő egyelőre ezt nem veszi észre.
Bár a rendre utasítás és a keményebb szavak határozottan nem esnek neki jól, igyekszik nem mutatni ezt, pontosan azért, mert érteni véli, hogy Alenia számára mennyire nem lehet könnyű most ez a helyzet.
És hát egy pillanatra sem téveszti szem elől azt sem, hogy még is csak az a lány ül vele szemben, aki előként volt hozzá jó és kedves, miután ebbe a városba érkezett.
Afelett is szemet huny, hogy Alenia azt mondja össze-vissza beszél, pedig szerinte a lehető legérthetőbben magyarázott el mindent.
De tudja, türelmesnek és megértőnek kell lennie, és nem megsértődni és megbántódni csak úgy mindenen. Ki tudja, hogyha ő lenne Alenia, a másik lány pedig Luninari, ő hogyan viselkedne most, de valószínű, hogy ő is minél hamarabb a lényeget szeretné hallani, és persze mindenekelőtt őszinte válaszokat.*
- Nem ferdítek és nem hazudok, akkor sem, ha könnyebb lenne neked, vagy akár nekem is. *mondja.* Csak azt mondom el, amit tudok, és mivel aznap éjjel és előtte nem igazán voltál magadnál, természetes, hogy pár dologban tévedsz. Először is, a lázadás után nem volt itt senki. Sem Wilhorp, sem Nairada, sem őrök, sem én, sem Lau, és hát már te sem. Nem volt, aki megvédje a házat. Hogy Aleimord mit csinált a városban egymaga, miután te eltűntél, vagy egyáltalán itt maradt-e, nem tudom. Nekem onnan van kulcsom hozzá, hogy kaptam Tanillától. Amikor legutóbb itt jártam alig két hattal ezelőtt, még itt élt ő és egy tündérlány, akit ligetből hoztam magammal. Őket keresem éppen, ezért jöttem. Mivel pedig itt voltam vendég sokáig, egyszerűbb volt, ha kapok egy kulcsot én is. *foglalja össze először csak a lényeget, mert olyan érzése van, hogy Alenia türelme igencsak fogytán van már. Csak ezek után megy bele a kicsit részletesebb mesébe.*
- Nairadának szerencséje volt, őt a zavargások kezdete előtt elküldte az apja valamelyik másik városba a rokonaihoz. *folytatja is a részletekkel.* Wilhorpot inkább hagyjuk. Bár ő nem tudhatta mi történt veled, úgy emlékszem, hogy mire hazaértem a tisztásról, már csak az Aleimordnak írt levelét találtam meg, amiben azt írta, hogy mégsem neki való ez a munka, inkább lelép.
*Igen, erre határozottan emlékszik. A Niával történtek és az Aleimordtól kapott szidás után ez volt a végső csapás, ami végül elérte nála, hogy úgy zokogjon, mint egy kislány, ahogyan arra is emlékszik, hogy mennyire magányosnak és elveszettnek érezte magát ekkor, talán még annál is sokkal jobban, mint amikor otthonról száműzték. Aztán valószínűleg a hátsó zsebébe gyűrte a levelet, hogy elrakja emlékbe, később viszont elvesztette valahol, ez azonban nem okozott neki álmatlan éjszakákat.*
- Laut Aleimord vette fel szobalánynak, én vele szöktem vidékre. Aleimord pedig visszavitt téged Intathal a városba. Más pedig nem volt a házban velünk aznap éjjel. Az őrök gondolom elfutottak, miután a városőrök sem tudták feltartani a dühös tömeget. Egy nemes nő és egy kereskedő volt még itt, akikkel Ale üzletelt valamit, meg egy fiatal férfi, aki már nem emlékszem mit keresett, vagy akart. De egy biztos, amint nagy nehezen kijutottunk, mindenki menekült amerre látott, a maga útján. Én a város széléig veletek mentem.
*Tudja, hogy most kell nagy levegőt vennie, mert most következik az a két dolog, amit a legkevésbé szeretne elmondani.*
- Aztán ott szétváltunk. Sajnálom, hogy nem mentem akkor vissza veled. Árulásnak éreztem, és talán valóban az is volt, de akkor és ott képtelen voltam másképpen tenni. *mondja, mint aki szörnyű vallomást tesz, és nem nyugtatja meg különösen, hogy éppen az az Alenia fog majd most ítélkezni felette, aki finoman fogalmazva, és teljesen érthetően nincs éppen a legjobb kedvében.*
- Éppen hogy kijutottunk a házból, örültem, hogy élek, és halálra voltam rémülve. Lángolt mögöttünk a fél város. Aleimord összeakadt egy orvossal a város szélén, ő Intath, akit az előbb említettem, vele cipeltek téged vissza, hogy megmentsék az életedet. Aleimord kérte, hogy menjek veletek, de én nem mertem visszamenni, menekülni akartam, mint rengetegen mások. Két lehetőségem volt, vagy futok a szekér után, ami felvette Laut és más menekülteket, vagy miután éppen csak sikerült életben maradnom, visszamegyek kockáztatni az életemet újra. Úgy voltam vele, hogy úgy sem tudnék segíteni semmiben. Én is egy menekülteket felvevő szekér után szaladtam. Utolértem őket, és bár bántam is, hogy nem mentem vissza, de meg is könnyebbültem, hogy megmenekültem.
*Amúgy is vékony hangja remeg kissé, és erőtlen, most ahogyan ezt elmeséli nyomát sem találja magában annak a nem sokkal korábban még erős és magabiztos lánynak, akinek akkor érezte magát, amikor azt ecsetelte Aleniának, mennyi mindent megtanult már a mágiáról.*
- Mai napig azt hiszem, hogy egyszerre hoztam helyes és helytelen döntést. Annyiból teljesen logikus volt, hogy semmit sem tehettem volna, és valószínűleg semmi sem alakul másként, ha visszamegyek veletek. Annyiból pedig nem, hogy ezt nem lehet biztosan tudni. Talán mégis segíthettem volna valamit. Sajnálom. A lényeg viszont, hogy Aleimord nem tudom mit csinált egyedül a városban, vagy úgy egyébként. Mi Lauval Szarvasligetet vettük meg, és szerveztük meg az ottani életet. Én nagyon sokáig tényleg azt sem tudtam, hogy létezik még ez a ház. Aleimord pedig... amikor hatokkal később váratlanul megjelent a ligetben, teljesen összetörtnek látszott, és még inkább zavartnak. Ijesztően nézett ki igazából, de hát nyilván megviselte, hogy elvesztette mindenét, és téged is halottnak hitt. Lau ápolgatta, ha valakivel beszélt arról, hogy mi legyen ennek a háznak a sorsa, azt csak vele tehette meg. Aztán, amikor utoljára láttam a bátyádat már sokkal jobban nézett ki, de azért látszott rajta, hogy az itt történtek rajta hagyták a nyomukat. Beszélni viszont nem beszéltem vele, így nem tudom mit tervezett, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy veled ellentétben ő sohasem fog visszajönni ide. Bár már sok idő telt el, és lehet ő is jobban van már, de te vele ellentétben sokkal erősebbnek tűnsz most, mint amilyennek őt valaha láttam.
*Ennyit mond egyelőre, aztán kicsit hallgat, reménykedve abban, hogy a nehezén már túl van, és az nem csak még most következik.
Lassan átnyúl az asztal felett Nia kezét keresve, és, ha a másik lány hagyja neki, akkor gyengéd szeretettel megszorítja azt, még arra is figyelve, hogy mindezt csak egy kézzel tegye, ne kettővel, nehogy ezzel is saját veszteségére emlékeztesse őt.*
- Különben pedig, igenis szükségünk van rád. *jelenti ki aztán határozottan. Még csak nem is hazudik. Pont az itt történtek tanították meg arra, hogy Szarvasligetben mindenkire szükség van, aki bármit is hozzá tud tenni a közösségükhöz. Orvosuk például már van, elemi mágusnak pedig ott van ő. Minél többen vannak, annál erősebbek, így pedig annál nagyobb biztonságban élhetnek, minél erősebbek.
Az eddigiek alapján pedig nem nehéz magának elképzelnie egy lelkileg erős, szakrális mágiában jártas Aleniát.*
- Nekem is. Sohasem felejtettelek el, és nagyon hiányoztál mindig. Az, hogy élsz, és visszajöttél ide, lehető legjobb dolog, ami csak történhetett. Ezen kívül pedig biztosan nem lehet véletlen, hogy éppen itt, és éppen mi találkoztunk.
*Vallásos szilárdsággal hisz ebben, még akkor is, ha ő maga nem kötelezte el magát Eeyrnek. Ennek a találkozásnak egyszerűen meg kellett történnie, így pedig bármit mond, vagy gondol is Alenia, ő képtelen hinni abban, hogy azért történt meg, hogy aztán újra szétváljanak az útjaik.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.02.05 22:05:22
*Kezd határozottan elszomorodni, és kicsit meg is ijedni, mivel egyre inkább olyan irányba fordul a beszélgetés, hogy az mindenképpen keserű legyen, pedig akár örülhetnének is egymásnak, és annak, hogy újra együtt lehetnek, sokkal jobban, mint amennyire azt eddig ki tudták mutatni.
De talán ennek is eljön majd az ideje, ha túlesnek a beszélgetés szomorúbb és fájdalmasabb részén, ebben reménykedik.
Ha más nem, akkor egy finom ebéd majd segíteni fog majd ebbe az irányba terelni ezt a napot, ezért is dolgozik olyan lelkesen a zöldségek megpucolásán, és apróra vágásán. Persze a levesnek, amit odarakott, nagyon nem fog ártani, ha kicsit később kerül a húsok mellé a zöldség, de hamarabb fő össze finommá akkor, ha időben adja hozzá őket.
Talán mondjuk feleslegesen siet, mert az étellel legalább szerencséjük van. Most legalább csak Aleniára és magára kell főznie, nem egy kisebb-nagyobb társaságra, mint sokszor ligetben, így meg van az az előnye, hogy kevesebb alapanyagból, gyorsabban készítheti el ugyanazt az ételt.
Mindez azonban egy pillanat alatt mellékes szemponttá válik a számára. Onnantól kezdve, hogy Alenia csettint valóban minden figyelme a lányé. Fel sem fogja, hogy varázslat hatása alatt áll, pedig, igaz talán nem ezért, de Holdpihe, aki eddig békésen aludt, most felpillant és álmosan kezd kifelé nézegetni kosarából, igaz ő egyelőre ezt nem veszi észre.
Bár a rendre utasítás és a keményebb szavak határozottan nem esnek neki jól, igyekszik nem mutatni ezt, pontosan azért, mert érteni véli, hogy Alenia számára mennyire nem lehet könnyű most ez a helyzet.
És hát egy pillanatra sem téveszti szem elől azt sem, hogy még is csak az a lány ül vele szemben, aki előként volt hozzá jó és kedves, miután ebbe a városba érkezett.
Afelett is szemet huny, hogy Alenia azt mondja össze-vissza beszél, pedig szerinte a lehető legérthetőbben magyarázott el mindent.
De tudja, türelmesnek és megértőnek kell lennie, és nem megsértődni és megbántódni csak úgy mindenen. Ki tudja, hogyha ő lenne Alenia, a másik lány pedig Luninari, ő hogyan viselkedne most, de valószínű, hogy ő is minél hamarabb a lényeget szeretné hallani, és persze mindenekelőtt őszinte válaszokat.*
- Nem ferdítek és nem hazudok, akkor sem, ha könnyebb lenne neked, vagy akár nekem is. *mondja.* Csak azt mondom el, amit tudok, és mivel aznap éjjel és előtte nem igazán voltál magadnál, természetes, hogy pár dologban tévedsz. Először is, a lázadás után nem volt itt senki. Sem Wilhorp, sem Nairada, sem őrök, sem én, sem Lau, és hát már te sem. Nem volt, aki megvédje a házat. Hogy Aleimord mit csinált a városban egymaga, miután te eltűntél, vagy egyáltalán itt maradt-e, nem tudom. Nekem onnan van kulcsom hozzá, hogy kaptam Tanillától. Amikor legutóbb itt jártam alig két hattal ezelőtt, még itt élt ő és egy tündérlány, akit ligetből hoztam magammal. Őket keresem éppen, ezért jöttem. Mivel pedig itt voltam vendég sokáig, egyszerűbb volt, ha kapok egy kulcsot én is. *foglalja össze először csak a lényeget, mert olyan érzése van, hogy Alenia türelme igencsak fogytán van már. Csak ezek után megy bele a kicsit részletesebb mesébe.*
- Nairadának szerencséje volt, őt a zavargások kezdete előtt elküldte az apja valamelyik másik városba a rokonaihoz. *folytatja is a részletekkel.* Wilhorpot inkább hagyjuk. Bár ő nem tudhatta mi történt veled, úgy emlékszem, hogy mire hazaértem a tisztásról, már csak az Aleimordnak írt levelét találtam meg, amiben azt írta, hogy mégsem neki való ez a munka, inkább lelép.
*Igen, erre határozottan emlékszik. A Niával történtek és az Aleimordtól kapott szidás után ez volt a végső csapás, ami végül elérte nála, hogy úgy zokogjon, mint egy kislány, ahogyan arra is emlékszik, hogy mennyire magányosnak és elveszettnek érezte magát ekkor, talán még annál is sokkal jobban, mint amikor otthonról száműzték. Aztán valószínűleg a hátsó zsebébe gyűrte a levelet, hogy elrakja emlékbe, később viszont elvesztette valahol, ez azonban nem okozott neki álmatlan éjszakákat.*
- Laut Aleimord vette fel szobalánynak, én vele szöktem vidékre. Aleimord pedig visszavitt téged Intathal a városba. Más pedig nem volt a házban velünk aznap éjjel. Az őrök gondolom elfutottak, miután a városőrök sem tudták feltartani a dühös tömeget. Egy nemes nő és egy kereskedő volt még itt, akikkel Ale üzletelt valamit, meg egy fiatal férfi, aki már nem emlékszem mit keresett, vagy akart. De egy biztos, amint nagy nehezen kijutottunk, mindenki menekült amerre látott, a maga útján. Én a város széléig veletek mentem.
*Tudja, hogy most kell nagy levegőt vennie, mert most következik az a két dolog, amit a legkevésbé szeretne elmondani.*
- Aztán ott szétváltunk. Sajnálom, hogy nem mentem akkor vissza veled. Árulásnak éreztem, és talán valóban az is volt, de akkor és ott képtelen voltam másképpen tenni. *mondja, mint aki szörnyű vallomást tesz, és nem nyugtatja meg különösen, hogy éppen az az Alenia fog majd most ítélkezni felette, aki finoman fogalmazva, és teljesen érthetően nincs éppen a legjobb kedvében.*
- Éppen hogy kijutottunk a házból, örültem, hogy élek, és halálra voltam rémülve. Lángolt mögöttünk a fél város. Aleimord összeakadt egy orvossal a város szélén, ő Intath, akit az előbb említettem, vele cipeltek téged vissza, hogy megmentsék az életedet. Aleimord kérte, hogy menjek veletek, de én nem mertem visszamenni, menekülni akartam, mint rengetegen mások. Két lehetőségem volt, vagy futok a szekér után, ami felvette Laut és más menekülteket, vagy miután éppen csak sikerült életben maradnom, visszamegyek kockáztatni az életemet újra. Úgy voltam vele, hogy úgy sem tudnék segíteni semmiben. Én is egy menekülteket felvevő szekér után szaladtam. Utolértem őket, és bár bántam is, hogy nem mentem vissza, de meg is könnyebbültem, hogy megmenekültem.
*Amúgy is vékony hangja remeg kissé, és erőtlen, most ahogyan ezt elmeséli nyomát sem találja magában annak a nem sokkal korábban még erős és magabiztos lánynak, akinek akkor érezte magát, amikor azt ecsetelte Aleniának, mennyi mindent megtanult már a mágiáról.*
- Mai napig azt hiszem, hogy egyszerre hoztam helyes és helytelen döntést. Annyiból teljesen logikus volt, hogy semmit sem tehettem volna, és valószínűleg semmi sem alakul másként, ha visszamegyek veletek. Annyiból pedig nem, hogy ezt nem lehet biztosan tudni. Talán mégis segíthettem volna valamit. Sajnálom. A lényeg viszont, hogy Aleimord nem tudom mit csinált egyedül a városban, vagy úgy egyébként. Mi Lauval Szarvasligetet vettük meg, és szerveztük meg az ottani életet. Én nagyon sokáig tényleg azt sem tudtam, hogy létezik még ez a ház. Aleimord pedig... amikor hatokkal később váratlanul megjelent a ligetben, teljesen összetörtnek látszott, és még inkább zavartnak. Ijesztően nézett ki igazából, de hát nyilván megviselte, hogy elvesztette mindenét, és téged is halottnak hitt. Lau ápolgatta, ha valakivel beszélt arról, hogy mi legyen ennek a háznak a sorsa, azt csak vele tehette meg. Aztán, amikor utoljára láttam a bátyádat már sokkal jobban nézett ki, de azért látszott rajta, hogy az itt történtek rajta hagyták a nyomukat. Beszélni viszont nem beszéltem vele, így nem tudom mit tervezett, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy veled ellentétben ő sohasem fog visszajönni ide. Bár már sok idő telt el, és lehet ő is jobban van már, de te vele ellentétben sokkal erősebbnek tűnsz most, mint amilyennek őt valaha láttam.
*Ennyit mond egyelőre, aztán kicsit hallgat, reménykedve abban, hogy a nehezén már túl van, és az nem csak még most következik.
Lassan átnyúl az asztal felett Nia kezét keresve, és, ha a másik lány hagyja neki, akkor gyengéd szeretettel megszorítja azt, még arra is figyelve, hogy mindezt csak egy kézzel tegye, ne kettővel, nehogy ezzel is saját veszteségére emlékeztesse őt.*
- Különben pedig, igenis szükségünk van rád. *jelenti ki aztán határozottan. Még csak nem is hazudik. Pont az itt történtek tanították meg arra, hogy Szarvasligetben mindenkire szükség van, aki bármit is hozzá tud tenni a közösségükhöz. Orvosuk például már van, elemi mágusnak pedig ott van ő. Minél többen vannak, annál erősebbek, így pedig annál nagyobb biztonságban élhetnek, minél erősebbek.
Az eddigiek alapján pedig nem nehéz magának elképzelnie egy lelkileg erős, szakrális mágiában jártas Aleniát.*
- Nekem is. Sohasem felejtettelek el, és nagyon hiányoztál mindig. Az, hogy élsz, és visszajöttél ide, lehető legjobb dolog, ami csak történhetett. Ezen kívül pedig biztosan nem lehet véletlen, hogy éppen itt, és éppen mi találkoztunk.
*Vallásos szilárdsággal hisz ebben, még akkor is, ha ő maga nem kötelezte el magát Eeyrnek. Ennek a találkozásnak egyszerűen meg kellett történnie, így pedig bármit mond, vagy gondol is Alenia, ő képtelen hinni abban, hogy azért történt meg, hogy aztán újra szétváljanak az útjaik.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.02.05 22:05:22
292. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-02-03 09:58:21
Üzenet elküldve: 2024-02-03 09:58:21
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Először csak egy értetlen pillantással viszonozza Luninari hasonlóan értetlenkedő visszakérdezését, mintha Alenia csak azt kérdezné vele, hogy mit nem ért ebben? Csak a régről megtanult udvariassága gátolja meg abban, hogy már a lány magyarázkodás közben a szavaiba vágjon. Nem teszi meg, csendben, az előtte álló asztal lapját bámulva hallgatja végig őt, aztán, mikor néhány másodperces szünet jelzi, hogy Luninari végzett a mondandójával, rögtön megszólal.*
- Össze-vissza beszélsz, Luninari!
*Ekkor emeli fel a fejét, hogy az elkövetkezendő mondatai közben végig a serényen főzőcskéző, épp a zöldségeket szeletelgető fél-elf szemeibe nézzen. Mikor látja, hogy a lány figyelmét azok a zöldségek vonják el, hirtelen csettint egyet, és ha az istennő is úgy akarja, akkor Luninari rögtön minden figyelmét neki szenteli majd legalább egy pár másodpercre.*
- Tudom, hogy mi történt a lázadás során. Még, ha a halálomon is voltam, akkor is tudom, hogy mi történt, ne nézz bolondnak, kérlek! Az eseményektől függetlenül viszont az én fejemben nem áll össze a kép.
Kezdjük az elején. Azt mondtad, hogy a bátyám a zavargások után pár hattal tűnt el. Ez az én olvasatomban annyit jelent, hogy miután ez a káosz lecsengett, ő még itt volt veletek. Felteszem akkor a kérdést, hogy miért nem tett semmit, hogy a ház ha nem is Sayqueves kézben, de közeli barátok kezében maradjon? Miért nem lett például a tiéd, Luninari? Te sosem voltál nemes, és azt mondod, hogy ebben a perpatvarban minden azé lett, aki előbb megszerezte magának. Apropó, ha már rólad beszélünk, van hozzá kulcsod. Ha elfoglalták az épületet, és el kellett menekülnötök innen, akkor miért van mégis újra kulcsod hozzá? Azt kitől kaptad? Az új tulajdonosától? Sajnálom Luninari, de úgy érzem, valahol ferdítesz. Aleimord itt volt, te is itt voltál, miért nem próbáltátok meg együtt Wilhorppal vagy a többiekkel megvédeni azt, ami a… miénk volt? Egyszerűen hagytátok, hogy holmi árva gyerekek és ismeretlenek elvegyék tőletek?
*Arra már inkább nem is reagál semmit, hogy talán meg kéne dicsérnie ezt a Nimerilt vagy kicsodát. Hogy megérdemli-e az elismerést, azt majd akkor szeretné eldönteni, ha személyesen találkozik a lánnyal, és az ő verzióját is meghallgathatja a történtekkel. Mindenesetre hiába akar kedves és megértő lenni Luninarival, a háza elvesztése annyira felzaklatja, hogy nem képes nyugodtan, ép ésszel gondolkodni, hanem az indulatai veszik át az irányítást szavai felett.
Végül, mikor ráébred, hogy talán túl keményen bánik szegény lánnyal, egy nagy sóhajt követően hátra dől a széken, fejét hátra dönti és a plafont kezdi bámulni.*
- Nem tudom, Luninari. Köszönöm, hogy azt mondod, megvédenél engem, ha újra baj történne, ez jól esik, tényleg. Viszont ezek után, amit most megtudtam, nem vagyok benne biztos, hogy szükségetek van még rám. Én azt hittem, sokkal… rosszabb helyzetben talállak titeket. A rezidenciára már nincs szükségetek, ott van Szarvasliget nektek, ahol új életet kezdtetek és a régi, aminek én is a része voltam, mondjuk úgy, hogy egy könyv olyan lapjain íródik, amiken már rég túllapoztatok.
*Megmentőként szeretett volna visszatérni. Ambíciókkal, erősen és céltudatosan, hogy egykori barátait visszavezesse abba az életbe, amit a lázadás elvett tőlük, de sajnos el kell fogadnia, hogy nekik erre az életre már nincs szükségük. Teljesen jól megvannak az új, szerényebb körülmények között is, ahol már nem szempont a hatalmas ház sem. Meg kell még emésztenie a változást, és csak remélni tudja, hogy Luninari hajlandó elég időt adni neki erre.*
A hozzászólás írója (Alenia Cirenhille Sayqueves) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.02.03 09:59:32
A varázsló egy csettintéssel húsz lépés környezetben minden élőlény figyelmét önkéntelenül is magára vonja. Egy fény pont felhasználásával az élőlények figyelmét egy teljes körig magán is tarthatja. Egy sötétség pont felhasználásával a fenti hatás helyett minden élőlény figyelmét eltereli saját magáról a következő néhány (4-5) másodpercre.
*Először csak egy értetlen pillantással viszonozza Luninari hasonlóan értetlenkedő visszakérdezését, mintha Alenia csak azt kérdezné vele, hogy mit nem ért ebben? Csak a régről megtanult udvariassága gátolja meg abban, hogy már a lány magyarázkodás közben a szavaiba vágjon. Nem teszi meg, csendben, az előtte álló asztal lapját bámulva hallgatja végig őt, aztán, mikor néhány másodperces szünet jelzi, hogy Luninari végzett a mondandójával, rögtön megszólal.*
- Össze-vissza beszélsz, Luninari!
*Ekkor emeli fel a fejét, hogy az elkövetkezendő mondatai közben végig a serényen főzőcskéző, épp a zöldségeket szeletelgető fél-elf szemeibe nézzen. Mikor látja, hogy a lány figyelmét azok a zöldségek vonják el, hirtelen csettint egyet, és ha az istennő is úgy akarja, akkor Luninari rögtön minden figyelmét neki szenteli majd legalább egy pár másodpercre.*
- Tudom, hogy mi történt a lázadás során. Még, ha a halálomon is voltam, akkor is tudom, hogy mi történt, ne nézz bolondnak, kérlek! Az eseményektől függetlenül viszont az én fejemben nem áll össze a kép.
Kezdjük az elején. Azt mondtad, hogy a bátyám a zavargások után pár hattal tűnt el. Ez az én olvasatomban annyit jelent, hogy miután ez a káosz lecsengett, ő még itt volt veletek. Felteszem akkor a kérdést, hogy miért nem tett semmit, hogy a ház ha nem is Sayqueves kézben, de közeli barátok kezében maradjon? Miért nem lett például a tiéd, Luninari? Te sosem voltál nemes, és azt mondod, hogy ebben a perpatvarban minden azé lett, aki előbb megszerezte magának. Apropó, ha már rólad beszélünk, van hozzá kulcsod. Ha elfoglalták az épületet, és el kellett menekülnötök innen, akkor miért van mégis újra kulcsod hozzá? Azt kitől kaptad? Az új tulajdonosától? Sajnálom Luninari, de úgy érzem, valahol ferdítesz. Aleimord itt volt, te is itt voltál, miért nem próbáltátok meg együtt Wilhorppal vagy a többiekkel megvédeni azt, ami a… miénk volt? Egyszerűen hagytátok, hogy holmi árva gyerekek és ismeretlenek elvegyék tőletek?
*Arra már inkább nem is reagál semmit, hogy talán meg kéne dicsérnie ezt a Nimerilt vagy kicsodát. Hogy megérdemli-e az elismerést, azt majd akkor szeretné eldönteni, ha személyesen találkozik a lánnyal, és az ő verzióját is meghallgathatja a történtekkel. Mindenesetre hiába akar kedves és megértő lenni Luninarival, a háza elvesztése annyira felzaklatja, hogy nem képes nyugodtan, ép ésszel gondolkodni, hanem az indulatai veszik át az irányítást szavai felett.
Végül, mikor ráébred, hogy talán túl keményen bánik szegény lánnyal, egy nagy sóhajt követően hátra dől a széken, fejét hátra dönti és a plafont kezdi bámulni.*
- Nem tudom, Luninari. Köszönöm, hogy azt mondod, megvédenél engem, ha újra baj történne, ez jól esik, tényleg. Viszont ezek után, amit most megtudtam, nem vagyok benne biztos, hogy szükségetek van még rám. Én azt hittem, sokkal… rosszabb helyzetben talállak titeket. A rezidenciára már nincs szükségetek, ott van Szarvasliget nektek, ahol új életet kezdtetek és a régi, aminek én is a része voltam, mondjuk úgy, hogy egy könyv olyan lapjain íródik, amiken már rég túllapoztatok.
*Megmentőként szeretett volna visszatérni. Ambíciókkal, erősen és céltudatosan, hogy egykori barátait visszavezesse abba az életbe, amit a lázadás elvett tőlük, de sajnos el kell fogadnia, hogy nekik erre az életre már nincs szükségük. Teljesen jól megvannak az új, szerényebb körülmények között is, ahol már nem szempont a hatalmas ház sem. Meg kell még emésztenie a változást, és csak remélni tudja, hogy Luninari hajlandó elég időt adni neki erre.*
A hozzászólás írója (Alenia Cirenhille Sayqueves) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.02.03 09:59:32
A varázsló egy csettintéssel húsz lépés környezetben minden élőlény figyelmét önkéntelenül is magára vonja. Egy fény pont felhasználásával az élőlények figyelmét egy teljes körig magán is tarthatja. Egy sötétség pont felhasználásával a fenti hatás helyett minden élőlény figyelmét eltereli saját magáról a következő néhány (4-5) másodpercre.
291. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-31 21:16:02
Üzenet elküldve: 2024-01-31 21:16:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*Igazából azok után, hogy az istenek a lehető legnagyobb meglepetésben részesítették, nem hitte volna, hogy a mai napon még igazán meg fog tud lepődni, de beszélgetés közben egyszer mégis sikerül.*
- Hogyhogy ki engedte át neki a ház vezetését? *kérdi kicsit értetlenül, nagy kék szemeket meresztve a másik lányra. Ha már ott tartana, hogy zöldségeket szeletel éppen, minden bizonnyal még a kés is megállna a kezében.
Ezt a kérdést most tényleg nem érti. Az nem magyarázat rá, hogy aznap éjszaka Alenia nem volt magánál. Nem tudja, hogy hol töltötte eddig az idejét és mivel, és bármennyire is szeretné, ezek még nem az ő kérdéseinek a percei, de azt szinte kizártnak tartja, hogy nem hallotta, vagy ne fogta volna fel, hogy miért lett végül Romváros Gazdagnegyedből. Mindenesetre úgy tűnik, hogy itt van lassan a keményebb és fájóbb mondatok ideje. Kerülgetni a forró kását pedig most már tényleg felesleges, mert amit mondania kell azt nem lehet túl gyengéden, vagy finoman megfogalmazni, Alenia pedig elég keménynek és erősnek látszik ahhoz, hogy el tudja fogadni az egyszerű, nyers tényeket.
Ezúttal nem időhúzás miatt nem válaszol azonnal. Gyorsan egy-egy kis tányérban kis húst és vizet készít ki Holdpihének, hogyha felébred ne legyen nyugtalan azért, mert idegen helyre került, és közben felrakja a levest is főni.
A mai nap valódi, ünnepi lakomát kívánna, ahhoz mondjuk kissé korlátozottak az alapanyagok, de ötlete legalább van. Éppen csak arra kell figyelnie, hogy olyan ételt készítsen, amit egy kézzel is kényelmesen lehet enni.
Semmiképpen nem akar mindenesetre Nia idegeivel játszani, ezért annyira siet mindezzel, hogy az már majdnem kapkodás. Aztán leül vele szemben, hogy zöldség pucolás és vágás közben beszélhessen vele. Ezzel legalább nem kapkod, gyors és szakszerű mozdulatokkal dolgozik, és amikor munkája engedi, akkor a szemkontaktust sem kerüli.*
- A nemeseket megölték, vagy elkergették, ezért volt az egész lázadás. Vagy, ha nem is volt pontosan átgondolt célja, ez lett a vége. Ha jól emlékszem, a városháza is leégett, minden hivatalos okmánnyal együtt, a lényeg, hogy mindenki meg lett fosztva minden létező tulajdonától az egykori Gazdagnegyedben, vagy elpusztították azt. *kezdi a legnyersebb tényekkel.*
- Ez a ház még szerencsésen megúszta, de te magad is láthattad, hogy amúgy milyen állapotban van az egész környék. A maradék lényegében azé lett, aki egyszerűen beköltözött, az új városvezetés pedig őket ismerte el tulajdonosnak. Most ők a hivatalos hatalom, és kétlem, hogyha holnap akár maga Aleimord váratlanul beállítana ide, akkor bárki is elfogadná, hogy bármilyen jogcímen magának követelhesse ezt a házat. Ezért mondtam, hogy szerintem senkit nem zavarna, ha itt akarnál élni, éppen csak hivatalosan nem lehetne a tiéd, akkor sem, ha egykor a családodé volt, vagy talán így még inkább nem. Nem véletlenül nincsenek már itt a nemesek. Ugyan lecsillapodtak a kedélyek, és nem hiszem, hogyha bármelyik erre tévedne, csak úgy megölnék, de túlságosan népszerű biztosan nem lenne errefelé és az új vezetés szemében sem, az biztos. Arról pedig, hogy pontosan kicsoda Nimeril, őszintén szólva, fogalmam sincs, azt sem tudom, hogyan került ide, vagy, hogy Lau, hogyan vette fel a kapcsolatot vele, és lett vendégbaráti viszony Szarvasliget és e között a ház között. Amit tudok róla, hogy ő is az utcán élt egy időben, és nagyon jó mágiatanár. Azt hiszem nem is tulajdonos volt ő itt, inkább tényleg csak egy vezető, mint nálunk Lau. Amolyan menedékház féleség lehetett ez idáig, tán még most is az, gondolom az árva gyerekek is így kerültek ide. Szerintem inkább dicséret illeti Nimet azért, mert el tudta érni, hogy ne rombolják le ezt a házat és ne hordják el a köveit építőanyagnak valahová. *teszi hozzá, remélve, hogy Alenia legalább olyan szempontból elégedett a hallottakkal, hogy ezúttal nem csak pár mondatos, a lényeget kissé kikerülő választ kaphatott a kérdéseire.
Meglehet persze, hogy a városi viszonyokat illetően helyzetértékelése nem teljesen pontos, de hát nagyon sokáig szándékosan tartotta magát innen távol, mint azt korábban említette is.
Azon már csak magában gondolkodik el, hogy annak ellenére, hogy mennyire megviselték az itt történtek, számára tulajdonképpen ez már lezárt múlt volt.
Most, hogy Alenia visszatért minden felkavarodott és összezavarodott, régi sebeket tépve fel, és nyomasztó szorongást szabadítva hirtelen rá, de persze nem bánja, hiszen Nia visszatérése természetesen bőven megér ennyit, éppen csak örömébe fájdalom és bizonytalanság is vegyül.
Mert eddig a múlt lezártnak tűnt, a jövője pedig viszonylag biztosnak, most azonban a múlt ismét elevenné vált, olyannyira, hogy tapintható, és homályosan azt is érzi, hogy Alenia visszatérése bizonyosan mindent megváltoztat majd.
És akkor még csak most jön csak a kényesebb téma, legalábbis az, amit ő mélyebben érinti.*
- Amúgy pedig persze, tényleg a szívemre vettem, ami a tisztáson történt, és főleg, ami utána, és veled. *ismeri el, és most nem bánja, hogy van előtte hagyma is, amire nyugodtan ráfoghatja újabb könnyeit, ha azok ismét meg találnának indulni*
- Nagyon sajnáltalak, és rettenetesen aggódtam érted, de nem tehettem semmit. Ezen kívül, engem is leütöttek, ha kicsit nagyobbat kapok, rossz helyen találnak, vagy szerencsétlenül esek el, tulajdonképpen akár meg is halhattam volna. Aztán én találtam meg a levágott ujjadat egy dobozban, amit az ajtó elé raktak, a hozzá tartozó levéllel együtt. *folytatja.*
- Aleimord közben engem hibáztatott, illetve kettőnket, azért, hogy hogyan lehettünk annyira felelőtlenek, hogy elmentünk testőrök nélkül sétálni. Nem tudtam nem gondolni rá sokszor azóta, hogy mennyi minden történt volna akkor teljesen másképpen, ha már akkor és ott tudok varázsolni annyira, mint most. Téged nem rabolnak el, nem vágják le az ujjadat, nem megkínozva és lázasan találunk rád, ha pedig ép eszednél vagy, amikor kitör a lázadás, talán előbb elkezdünk elmenekülni innen, és akkor nem csak egy hajszálon múlik az, hogy egyáltalán sikerül. És persze a karodat sem kellett volna elvesztened. *hajtja le szomorúan a fejét. Bármennyire is igyekszik uralkodni magát, le sem tagadhatná, hogy a történtek felelevenítése teljesen felkavarja, és az Alenia viszontlátása felett érzett öröm fölé, most komor és vastag, fekete felhő telepszik.*
- És igen, igazad van. *mondja aztán szomorúan, magában borzongva, mégis eléggé eltökélten ahhoz, hogy saját maga is majdnem elhiszi. Kis bizonytalanság azért még feszül benne egy pillanatig, de aztán megint átfut a gondolatai között az, hogyha valami csoda folytán, de már mostani képességeivel vissza kerülhetne a múltba, akkor nem csak Aleniát menthetné meg, hanem talán jövőjüket is kedvezőbb irányba terelhetné, sőt, még a világot is legalább egy kicsit szebb hellyé tehetné. Így már nincsenek kétségei, hogy az lenne a helyes döntés, ha tényleg kissé megsütné támadóikat, és nem feltétlenül óvatosan.*
- Nem szívesen bántanék senkit igazság szerint, de, ha megmenthetek egy jó elfet azzal, hogy cserébe négy gonosz embernek ártok, miért ne tegyem meg? Főleg, hogyha ők jönnek eleve ártó szándékkal és ők a kegyetlenek. Sok szenvedéstől kímélhetnélek meg ezzel téged is, magamat is, és mindazokat, akiknek te valaha fontos voltál.
*Reméli, hogy utolsó mondatával nem ment túl messzire, éppen elég, ha ő zaklatott és szomorú, nem szándékozik Aleniát kizökkenteni abból a lelki békéből és erőből, amit úgy tűnik, hogy megtalált.
Mégis, a legkevesebb, amivel a másik lánynak tartozik, az az őszinteség, úgy pedig nem lenne képes az lenni, ha továbbra sem akarna beszélni arról, amiről talán tényleg jobb lenne, ha nem beszélnének.
De hát muszáj.*
*Igazából azok után, hogy az istenek a lehető legnagyobb meglepetésben részesítették, nem hitte volna, hogy a mai napon még igazán meg fog tud lepődni, de beszélgetés közben egyszer mégis sikerül.*
- Hogyhogy ki engedte át neki a ház vezetését? *kérdi kicsit értetlenül, nagy kék szemeket meresztve a másik lányra. Ha már ott tartana, hogy zöldségeket szeletel éppen, minden bizonnyal még a kés is megállna a kezében.
Ezt a kérdést most tényleg nem érti. Az nem magyarázat rá, hogy aznap éjszaka Alenia nem volt magánál. Nem tudja, hogy hol töltötte eddig az idejét és mivel, és bármennyire is szeretné, ezek még nem az ő kérdéseinek a percei, de azt szinte kizártnak tartja, hogy nem hallotta, vagy ne fogta volna fel, hogy miért lett végül Romváros Gazdagnegyedből. Mindenesetre úgy tűnik, hogy itt van lassan a keményebb és fájóbb mondatok ideje. Kerülgetni a forró kását pedig most már tényleg felesleges, mert amit mondania kell azt nem lehet túl gyengéden, vagy finoman megfogalmazni, Alenia pedig elég keménynek és erősnek látszik ahhoz, hogy el tudja fogadni az egyszerű, nyers tényeket.
Ezúttal nem időhúzás miatt nem válaszol azonnal. Gyorsan egy-egy kis tányérban kis húst és vizet készít ki Holdpihének, hogyha felébred ne legyen nyugtalan azért, mert idegen helyre került, és közben felrakja a levest is főni.
A mai nap valódi, ünnepi lakomát kívánna, ahhoz mondjuk kissé korlátozottak az alapanyagok, de ötlete legalább van. Éppen csak arra kell figyelnie, hogy olyan ételt készítsen, amit egy kézzel is kényelmesen lehet enni.
Semmiképpen nem akar mindenesetre Nia idegeivel játszani, ezért annyira siet mindezzel, hogy az már majdnem kapkodás. Aztán leül vele szemben, hogy zöldség pucolás és vágás közben beszélhessen vele. Ezzel legalább nem kapkod, gyors és szakszerű mozdulatokkal dolgozik, és amikor munkája engedi, akkor a szemkontaktust sem kerüli.*
- A nemeseket megölték, vagy elkergették, ezért volt az egész lázadás. Vagy, ha nem is volt pontosan átgondolt célja, ez lett a vége. Ha jól emlékszem, a városháza is leégett, minden hivatalos okmánnyal együtt, a lényeg, hogy mindenki meg lett fosztva minden létező tulajdonától az egykori Gazdagnegyedben, vagy elpusztították azt. *kezdi a legnyersebb tényekkel.*
- Ez a ház még szerencsésen megúszta, de te magad is láthattad, hogy amúgy milyen állapotban van az egész környék. A maradék lényegében azé lett, aki egyszerűen beköltözött, az új városvezetés pedig őket ismerte el tulajdonosnak. Most ők a hivatalos hatalom, és kétlem, hogyha holnap akár maga Aleimord váratlanul beállítana ide, akkor bárki is elfogadná, hogy bármilyen jogcímen magának követelhesse ezt a házat. Ezért mondtam, hogy szerintem senkit nem zavarna, ha itt akarnál élni, éppen csak hivatalosan nem lehetne a tiéd, akkor sem, ha egykor a családodé volt, vagy talán így még inkább nem. Nem véletlenül nincsenek már itt a nemesek. Ugyan lecsillapodtak a kedélyek, és nem hiszem, hogyha bármelyik erre tévedne, csak úgy megölnék, de túlságosan népszerű biztosan nem lenne errefelé és az új vezetés szemében sem, az biztos. Arról pedig, hogy pontosan kicsoda Nimeril, őszintén szólva, fogalmam sincs, azt sem tudom, hogyan került ide, vagy, hogy Lau, hogyan vette fel a kapcsolatot vele, és lett vendégbaráti viszony Szarvasliget és e között a ház között. Amit tudok róla, hogy ő is az utcán élt egy időben, és nagyon jó mágiatanár. Azt hiszem nem is tulajdonos volt ő itt, inkább tényleg csak egy vezető, mint nálunk Lau. Amolyan menedékház féleség lehetett ez idáig, tán még most is az, gondolom az árva gyerekek is így kerültek ide. Szerintem inkább dicséret illeti Nimet azért, mert el tudta érni, hogy ne rombolják le ezt a házat és ne hordják el a köveit építőanyagnak valahová. *teszi hozzá, remélve, hogy Alenia legalább olyan szempontból elégedett a hallottakkal, hogy ezúttal nem csak pár mondatos, a lényeget kissé kikerülő választ kaphatott a kérdéseire.
Meglehet persze, hogy a városi viszonyokat illetően helyzetértékelése nem teljesen pontos, de hát nagyon sokáig szándékosan tartotta magát innen távol, mint azt korábban említette is.
Azon már csak magában gondolkodik el, hogy annak ellenére, hogy mennyire megviselték az itt történtek, számára tulajdonképpen ez már lezárt múlt volt.
Most, hogy Alenia visszatért minden felkavarodott és összezavarodott, régi sebeket tépve fel, és nyomasztó szorongást szabadítva hirtelen rá, de persze nem bánja, hiszen Nia visszatérése természetesen bőven megér ennyit, éppen csak örömébe fájdalom és bizonytalanság is vegyül.
Mert eddig a múlt lezártnak tűnt, a jövője pedig viszonylag biztosnak, most azonban a múlt ismét elevenné vált, olyannyira, hogy tapintható, és homályosan azt is érzi, hogy Alenia visszatérése bizonyosan mindent megváltoztat majd.
És akkor még csak most jön csak a kényesebb téma, legalábbis az, amit ő mélyebben érinti.*
- Amúgy pedig persze, tényleg a szívemre vettem, ami a tisztáson történt, és főleg, ami utána, és veled. *ismeri el, és most nem bánja, hogy van előtte hagyma is, amire nyugodtan ráfoghatja újabb könnyeit, ha azok ismét meg találnának indulni*
- Nagyon sajnáltalak, és rettenetesen aggódtam érted, de nem tehettem semmit. Ezen kívül, engem is leütöttek, ha kicsit nagyobbat kapok, rossz helyen találnak, vagy szerencsétlenül esek el, tulajdonképpen akár meg is halhattam volna. Aztán én találtam meg a levágott ujjadat egy dobozban, amit az ajtó elé raktak, a hozzá tartozó levéllel együtt. *folytatja.*
- Aleimord közben engem hibáztatott, illetve kettőnket, azért, hogy hogyan lehettünk annyira felelőtlenek, hogy elmentünk testőrök nélkül sétálni. Nem tudtam nem gondolni rá sokszor azóta, hogy mennyi minden történt volna akkor teljesen másképpen, ha már akkor és ott tudok varázsolni annyira, mint most. Téged nem rabolnak el, nem vágják le az ujjadat, nem megkínozva és lázasan találunk rád, ha pedig ép eszednél vagy, amikor kitör a lázadás, talán előbb elkezdünk elmenekülni innen, és akkor nem csak egy hajszálon múlik az, hogy egyáltalán sikerül. És persze a karodat sem kellett volna elvesztened. *hajtja le szomorúan a fejét. Bármennyire is igyekszik uralkodni magát, le sem tagadhatná, hogy a történtek felelevenítése teljesen felkavarja, és az Alenia viszontlátása felett érzett öröm fölé, most komor és vastag, fekete felhő telepszik.*
- És igen, igazad van. *mondja aztán szomorúan, magában borzongva, mégis eléggé eltökélten ahhoz, hogy saját maga is majdnem elhiszi. Kis bizonytalanság azért még feszül benne egy pillanatig, de aztán megint átfut a gondolatai között az, hogyha valami csoda folytán, de már mostani képességeivel vissza kerülhetne a múltba, akkor nem csak Aleniát menthetné meg, hanem talán jövőjüket is kedvezőbb irányba terelhetné, sőt, még a világot is legalább egy kicsit szebb hellyé tehetné. Így már nincsenek kétségei, hogy az lenne a helyes döntés, ha tényleg kissé megsütné támadóikat, és nem feltétlenül óvatosan.*
- Nem szívesen bántanék senkit igazság szerint, de, ha megmenthetek egy jó elfet azzal, hogy cserébe négy gonosz embernek ártok, miért ne tegyem meg? Főleg, hogyha ők jönnek eleve ártó szándékkal és ők a kegyetlenek. Sok szenvedéstől kímélhetnélek meg ezzel téged is, magamat is, és mindazokat, akiknek te valaha fontos voltál.
*Reméli, hogy utolsó mondatával nem ment túl messzire, éppen elég, ha ő zaklatott és szomorú, nem szándékozik Aleniát kizökkenteni abból a lelki békéből és erőből, amit úgy tűnik, hogy megtalált.
Mégis, a legkevesebb, amivel a másik lánynak tartozik, az az őszinteség, úgy pedig nem lenne képes az lenni, ha továbbra sem akarna beszélni arról, amiről talán tényleg jobb lenne, ha nem beszélnének.
De hát muszáj.*
290. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-30 17:29:37
Üzenet elküldve: 2024-01-30 17:29:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Jól érzi a kis fél-elf lány, hogy a romokban talált oltár miatt Alenia kissé dühös lesz, de nem tőle kell bocsánatot kérnie sem neki, sem másnak, ugyanis lázadás ide vagy oda, az istennővel szemben tiszteletlenség, ahogy ezt el is mondta az előbb.
Luninari magyarázkodását ő is valamelyest csak mentegetőzésnek érzi, mert, ha akarták volna, biztosan újjá tudták volna építeni ezt az oltárt. Csupán arról van szó, hogy barátaiban soha nem volt annyi tisztelet az istennő iránt, mint benne, és bár ezt Aleniának meg kéne értenie, de nem megy. Ő teljes mértékben elkötelezett Eeyr íránt. Így volt ez a múltban is, most pedig pláne így van.
Azért türelmesen végig hallgatja a máguslány magyarázatát, nem vitatkozik vele, csak néhány mondat után kérdez bele.*
- Nimeril? Árva gyerekek? ~Aleimord, mi a fészkes fenét műveltél a házunkkal? Mármint az én házammal…~
*Ha a gondolattal kínozni lehetne valakit, bárhol is van az a félkegyelmű bátyja, most biztosan ordítozna a fájdalomtól. Talán ő is életben van valahol úgy, hogy most mindketten azt hiszik egymásról, hogy meghaltak, de a kettejük közti rivalizálás úgy látszik még így sem ér véget, hogy nincsenek egymás mellett.*
- Ki az a Nimeril, ki engedte át neki a rezidencia vezetését a bátyámtól, és miért engedtek ide árva gyerekeket? *Kezd kérdezősködni, és sajnos ezekkel a kérdésekkel egyre jobban bele fogják ásni magukat a Luninari által kényesnek ítélt témákba, de nem tehetnek mást. Alenia ebből a pár mondatból azt érzi, hogy fejetlenség uralkodott a birtokon a lázadás után. Semmi összeszedettség, semmi kontroll, mintha csak eldobták volna az esélyt is maguktól az itt maradottak, hogy valamennyire is visszaállítsák a régi rendet. Ez azért elszomorítja az egykori főnemes lányát, de ennek ellenére elfogadja, hogy távollétében más döntések születtek. Nem fog emiatt pálcát törni senki feje felett, főleg nem Luninarié felett, és persze Aleimordot kivéve.
A konyhába érve Nia valamelyest lenyugszik, így kedvesebb mosollyal hallgatja a lányt, miközben helyet foglal. Most már tényleg alig várja, hogy megízlelje a főztjét, közben pedig tovább hallgatja őt.
Utóbbi szavait nem bántásnak szánta, sokkal inkább amolyan intelmeknek, hogy a pusztítás lehetősége valóban hajaz a hatalomra, de nem egyenlő vele. A hatalomhoz ennél tényleg többre van szükség.*
- Úgy látom, hogy nagyon a lelkedre vetted, ami a tisztáson történt azon a napon. Valamiért úgy érzem, ha ismét hasonló helyzetbe kerülnénk, szemrebbenés nélkül megsütnéd őket a tüzeddel, mielőtt egyáltalán idejük volna elrabolni engem. Igazam van?
*A kérdését csak részben érti szó szerint. Sokkal inkább arra kíváncsi, hogy Luninari tiszta és ártatlan lelke mennyire szedett össze fekete foltokat a megannyi negatív élmény nyomán. Ez is olyan, mint az alkohol, bizonyos mértékig hasznos lehet, de ha esetleg a lány a legkisebb bonyodalom hatására is ölni képes esetleg, azon mihamarabb változtatnia kell majd, és ebben Alenia mindenképp a segítségére akar lenni.*
*Jól érzi a kis fél-elf lány, hogy a romokban talált oltár miatt Alenia kissé dühös lesz, de nem tőle kell bocsánatot kérnie sem neki, sem másnak, ugyanis lázadás ide vagy oda, az istennővel szemben tiszteletlenség, ahogy ezt el is mondta az előbb.
Luninari magyarázkodását ő is valamelyest csak mentegetőzésnek érzi, mert, ha akarták volna, biztosan újjá tudták volna építeni ezt az oltárt. Csupán arról van szó, hogy barátaiban soha nem volt annyi tisztelet az istennő iránt, mint benne, és bár ezt Aleniának meg kéne értenie, de nem megy. Ő teljes mértékben elkötelezett Eeyr íránt. Így volt ez a múltban is, most pedig pláne így van.
Azért türelmesen végig hallgatja a máguslány magyarázatát, nem vitatkozik vele, csak néhány mondat után kérdez bele.*
- Nimeril? Árva gyerekek? ~Aleimord, mi a fészkes fenét műveltél a házunkkal? Mármint az én házammal…~
*Ha a gondolattal kínozni lehetne valakit, bárhol is van az a félkegyelmű bátyja, most biztosan ordítozna a fájdalomtól. Talán ő is életben van valahol úgy, hogy most mindketten azt hiszik egymásról, hogy meghaltak, de a kettejük közti rivalizálás úgy látszik még így sem ér véget, hogy nincsenek egymás mellett.*
- Ki az a Nimeril, ki engedte át neki a rezidencia vezetését a bátyámtól, és miért engedtek ide árva gyerekeket? *Kezd kérdezősködni, és sajnos ezekkel a kérdésekkel egyre jobban bele fogják ásni magukat a Luninari által kényesnek ítélt témákba, de nem tehetnek mást. Alenia ebből a pár mondatból azt érzi, hogy fejetlenség uralkodott a birtokon a lázadás után. Semmi összeszedettség, semmi kontroll, mintha csak eldobták volna az esélyt is maguktól az itt maradottak, hogy valamennyire is visszaállítsák a régi rendet. Ez azért elszomorítja az egykori főnemes lányát, de ennek ellenére elfogadja, hogy távollétében más döntések születtek. Nem fog emiatt pálcát törni senki feje felett, főleg nem Luninarié felett, és persze Aleimordot kivéve.
A konyhába érve Nia valamelyest lenyugszik, így kedvesebb mosollyal hallgatja a lányt, miközben helyet foglal. Most már tényleg alig várja, hogy megízlelje a főztjét, közben pedig tovább hallgatja őt.
Utóbbi szavait nem bántásnak szánta, sokkal inkább amolyan intelmeknek, hogy a pusztítás lehetősége valóban hajaz a hatalomra, de nem egyenlő vele. A hatalomhoz ennél tényleg többre van szükség.*
- Úgy látom, hogy nagyon a lelkedre vetted, ami a tisztáson történt azon a napon. Valamiért úgy érzem, ha ismét hasonló helyzetbe kerülnénk, szemrebbenés nélkül megsütnéd őket a tüzeddel, mielőtt egyáltalán idejük volna elrabolni engem. Igazam van?
*A kérdését csak részben érti szó szerint. Sokkal inkább arra kíváncsi, hogy Luninari tiszta és ártatlan lelke mennyire szedett össze fekete foltokat a megannyi negatív élmény nyomán. Ez is olyan, mint az alkohol, bizonyos mértékig hasznos lehet, de ha esetleg a lány a legkisebb bonyodalom hatására is ölni képes esetleg, azon mihamarabb változtatnia kell majd, és ebben Alenia mindenképp a segítségére akar lenni.*
289. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-29 17:50:15
Üzenet elküldve: 2024-01-29 17:50:15
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*A konyha felé való séta nem feltétlenül úgy alakul, ahogyan tervezte, de hát az, hogy a tervek és valóság sokszor nem fedik egymást, már nem újdonság a számára.
Különben pedig, az legyen a legnagyobb baj, ami mostantól kezdve történhet velük, hogy Alenia jobban szétnéz itt, mint arra eredetileg számított, így pedig lassabban jutnak el legközelebbi céljukig, mint szerette volna.
Eleve nem tervezte akadályozni őt, hogyan is tehette volna?
Teljesen érthető, hogy Niát jobban érdekli ez a ház és az állapota, mint az, amit ő Szarvasligetről mesél neki, ahogyan talán az is, hogy ő maga nem nagyon vágyott, és nem is jött ide vissza, egészen addig ameddig nem volt muszáj a legutóbbi alkalommal.
Kicsit ugyan furcsa és kellemetlen helyzet, hogy alig töltött itt időt azóta, hogy menekültként kellett elhagyniuk ezt a helyet, most mégis ő magyarázkodhat más helyett, de nem veszi a szívére. Igazából annyira át sem érzi a probléma súlyát. Azt tudja, hogy Aleniának fontos a hite és így nyilván az oltár is, és ennyiből persze sajnálja az egészet, főleg azt, ha Alenia megbántott, vagy mérges, vagy egyszerre a kettő, más részről viszont neki Eeyr csak egy istenség a sok közül. Sokáig pedig nem csak kerülte ezt a házat, hanem azt sem tudta, hogy egyáltalán egyben maradt, és laknak benne.
Más kérdés, hogy a mai nap után talán át kell értékelnie az Eeyrhez való viszonyt, hiszen talán éppen az istennő vezette el őket egymáshoz újra, amiért mindenképpen nagyon hálás, ha valóban így történt.*
- Sajnálom az oltárt, de ne rám haragudj kérlek! Illetve másra se szerintem. Azok után, hogy majdnem mind itt haltunk meg aznap éjjel, bevallom nem sok kedvem volt visszatérni a városba és újra erre járni, sőt sokáig azt sem tudtam, hogy ez a ház egyáltalán egyben maradt, lakják, és úgymond Szarvasliget városi testvére. Egy Nimeril nevű lány vezette egy időben, akitől földmágiát tanultam. Ugyan részletesen nem beszéltünk róla, de azért abból, amit mesélt, és más itt élőktől hallottam, ki lehetett találni, hogy nehéz idők voltak a lázadás után. Először is a romokat kellett eltakarítani, itt is, kevés volt az étel, aztán elárvult gyerekek is beköltöztek ide, gondolom leginkább a túlélés foglalta le őket, az, hogy egyáltalán ennivalót tudjanak szerezni. Ma már egyszerű, csak dolgozni kell, utána meg kimenni a piacra vásárolni. Meg aztán cserélődtek is a lakók, és szerintem nem sok Eeyr hívő járt erre, egy Eeyr oltár helyreállításának pedig gondolom van valami hivatalos útja, legalább egy papnő kell hozzá. Én alig egy hónapja tértem vissza ide először, másfél, vagy két hatig laktam itt, mialatt a városban dolgoztam, hogy pénzt gyűjtsek össze.
*Úgy érzi, hogy minden, amit mond érthető és megállja a helyét, valahogy mégis suta mentegetőzésnek érzi, holott nem annak szánja, sokkal inkább magyarázatnak.
A konyhában aztán végre otthonosabban érzi magát, mint a ház többi részében, ráadásul örül annak is, hogy végre lerakhatja Holdpihe kosarát, akiről lassan szintén ideje lesz gondoskodni, táskája terhétől is megszabadulhat, és a köpenyétől is. Meg is teszi mindezt amilyen gyorsan csak tudja.*
- Szerintem helyezd magad kényelembe, mindjárt befűtök a tűzhellyel. *mondja. Ostoba felvágás lenne, ha a korábban elhangzottak után mágiával gyújtana tüzet, de, ha egyedül lenne akkor is inkább a hagyományos módszernél maradna.
Tudja, hogy talán még hosszú és nem mindig kellemes beszélgetés vár rájuk, de egy főzés és ebéd éppen elegendő idő lesz erre, úgy sejti legalábbis.*
- Sokat kellett főznöm mostanában, de szeretek is. Vagy mindenki nagyon udvarias körülöttem, vagy tényleg szeretik is a főztömet, remélem neked is ízleni fog majd. *mondja, de hát tisztában van vele, hogy Alenia nem pont erről szeretne hallani most.
Meglehet persze, hogy finom célzásait nem érti meg teljesen, és így sem pont azt a választ kapja tőle, amit vár.
Az kedves mosoly ugyan kellemesen melengeti, de a hozzá tartozó szavak inkább bántják, és el is bizonytalanítják, bár igyekszik egyiket sem kimutatni.
Különös, hogy amikor legutóbb Intathal ugyanez szóba került, valahogy ő sem nézte ki belőle, hogy valóban más lett, erősebb, mint, akinek egykor megismerte, és azt sem, ami mindezzel összefügg, hogy akár éles helyzetben is képes lenne használni a mágiáját.
Nem érti, hogy miért nem hiszi ezt róla el senki. Vagy mindenki más gondolja őt sokkal ártatlanabbnak és ártalmatlanabbnak, mint amilyen, vagy ő magát erősebbnek tényleg, tény azonban és ebben biztos, hogy nem azért tanult mágiát, hogy egy előkelő társaság közepén pózolhasson mágusként.
Főleg az itt történtek után szilárd szándéka, hogy nem csak magát, hanem a szeretteit is meg szeretné védeni, ha még egyszer úgy alakul, persze tény, hogy jobban szeretné, ha nem alakulna még egyszer úgy, hogy erre szükség is legyen.*
- Talán igazad van különben, de pont ez a legnehezebb, amit mondtál. Teljesen tisztába kerülni önmagaddal, és minden tettedről tudni, hogy volt-e más lehetőséged, tényleg megtettél-e mindent, amit megtehettél, és közben felismerni minden hibádat és erényedet, hát nem is tudom... Ha szerinted ez az erő, ettől azt hiszem valóan messze állok. *ismeri el*
- De rendben, törekedhetem erre, viszont azért kezdetnek nekem már az is megteszi, hogyha még egyszer rám támad bárki, már nem csak a menekülés és a bujkálás az a két dolog, ami közül választhatok.
*A mosoly, amivel ezeket a hangosan kimondott gondolatokat zárja talán keserű kicsit, de valahol derűs is. Ha más nem az minden bizonnyal látszik belőle, hogy ő maga mélyen hisz abban, amit mond.
Persze nem csak a szája jár. Idő közben megrakja a főzéshez a tüzet, és keresgéli a konyhában és a kamrában a hozzávalókat, mert legalább már arról határozott ötlete van, hogy mit fognak majd enni.*
*A konyha felé való séta nem feltétlenül úgy alakul, ahogyan tervezte, de hát az, hogy a tervek és valóság sokszor nem fedik egymást, már nem újdonság a számára.
Különben pedig, az legyen a legnagyobb baj, ami mostantól kezdve történhet velük, hogy Alenia jobban szétnéz itt, mint arra eredetileg számított, így pedig lassabban jutnak el legközelebbi céljukig, mint szerette volna.
Eleve nem tervezte akadályozni őt, hogyan is tehette volna?
Teljesen érthető, hogy Niát jobban érdekli ez a ház és az állapota, mint az, amit ő Szarvasligetről mesél neki, ahogyan talán az is, hogy ő maga nem nagyon vágyott, és nem is jött ide vissza, egészen addig ameddig nem volt muszáj a legutóbbi alkalommal.
Kicsit ugyan furcsa és kellemetlen helyzet, hogy alig töltött itt időt azóta, hogy menekültként kellett elhagyniuk ezt a helyet, most mégis ő magyarázkodhat más helyett, de nem veszi a szívére. Igazából annyira át sem érzi a probléma súlyát. Azt tudja, hogy Aleniának fontos a hite és így nyilván az oltár is, és ennyiből persze sajnálja az egészet, főleg azt, ha Alenia megbántott, vagy mérges, vagy egyszerre a kettő, más részről viszont neki Eeyr csak egy istenség a sok közül. Sokáig pedig nem csak kerülte ezt a házat, hanem azt sem tudta, hogy egyáltalán egyben maradt, és laknak benne.
Más kérdés, hogy a mai nap után talán át kell értékelnie az Eeyrhez való viszonyt, hiszen talán éppen az istennő vezette el őket egymáshoz újra, amiért mindenképpen nagyon hálás, ha valóban így történt.*
- Sajnálom az oltárt, de ne rám haragudj kérlek! Illetve másra se szerintem. Azok után, hogy majdnem mind itt haltunk meg aznap éjjel, bevallom nem sok kedvem volt visszatérni a városba és újra erre járni, sőt sokáig azt sem tudtam, hogy ez a ház egyáltalán egyben maradt, lakják, és úgymond Szarvasliget városi testvére. Egy Nimeril nevű lány vezette egy időben, akitől földmágiát tanultam. Ugyan részletesen nem beszéltünk róla, de azért abból, amit mesélt, és más itt élőktől hallottam, ki lehetett találni, hogy nehéz idők voltak a lázadás után. Először is a romokat kellett eltakarítani, itt is, kevés volt az étel, aztán elárvult gyerekek is beköltöztek ide, gondolom leginkább a túlélés foglalta le őket, az, hogy egyáltalán ennivalót tudjanak szerezni. Ma már egyszerű, csak dolgozni kell, utána meg kimenni a piacra vásárolni. Meg aztán cserélődtek is a lakók, és szerintem nem sok Eeyr hívő járt erre, egy Eeyr oltár helyreállításának pedig gondolom van valami hivatalos útja, legalább egy papnő kell hozzá. Én alig egy hónapja tértem vissza ide először, másfél, vagy két hatig laktam itt, mialatt a városban dolgoztam, hogy pénzt gyűjtsek össze.
*Úgy érzi, hogy minden, amit mond érthető és megállja a helyét, valahogy mégis suta mentegetőzésnek érzi, holott nem annak szánja, sokkal inkább magyarázatnak.
A konyhában aztán végre otthonosabban érzi magát, mint a ház többi részében, ráadásul örül annak is, hogy végre lerakhatja Holdpihe kosarát, akiről lassan szintén ideje lesz gondoskodni, táskája terhétől is megszabadulhat, és a köpenyétől is. Meg is teszi mindezt amilyen gyorsan csak tudja.*
- Szerintem helyezd magad kényelembe, mindjárt befűtök a tűzhellyel. *mondja. Ostoba felvágás lenne, ha a korábban elhangzottak után mágiával gyújtana tüzet, de, ha egyedül lenne akkor is inkább a hagyományos módszernél maradna.
Tudja, hogy talán még hosszú és nem mindig kellemes beszélgetés vár rájuk, de egy főzés és ebéd éppen elegendő idő lesz erre, úgy sejti legalábbis.*
- Sokat kellett főznöm mostanában, de szeretek is. Vagy mindenki nagyon udvarias körülöttem, vagy tényleg szeretik is a főztömet, remélem neked is ízleni fog majd. *mondja, de hát tisztában van vele, hogy Alenia nem pont erről szeretne hallani most.
Meglehet persze, hogy finom célzásait nem érti meg teljesen, és így sem pont azt a választ kapja tőle, amit vár.
Az kedves mosoly ugyan kellemesen melengeti, de a hozzá tartozó szavak inkább bántják, és el is bizonytalanítják, bár igyekszik egyiket sem kimutatni.
Különös, hogy amikor legutóbb Intathal ugyanez szóba került, valahogy ő sem nézte ki belőle, hogy valóban más lett, erősebb, mint, akinek egykor megismerte, és azt sem, ami mindezzel összefügg, hogy akár éles helyzetben is képes lenne használni a mágiáját.
Nem érti, hogy miért nem hiszi ezt róla el senki. Vagy mindenki más gondolja őt sokkal ártatlanabbnak és ártalmatlanabbnak, mint amilyen, vagy ő magát erősebbnek tényleg, tény azonban és ebben biztos, hogy nem azért tanult mágiát, hogy egy előkelő társaság közepén pózolhasson mágusként.
Főleg az itt történtek után szilárd szándéka, hogy nem csak magát, hanem a szeretteit is meg szeretné védeni, ha még egyszer úgy alakul, persze tény, hogy jobban szeretné, ha nem alakulna még egyszer úgy, hogy erre szükség is legyen.*
- Talán igazad van különben, de pont ez a legnehezebb, amit mondtál. Teljesen tisztába kerülni önmagaddal, és minden tettedről tudni, hogy volt-e más lehetőséged, tényleg megtettél-e mindent, amit megtehettél, és közben felismerni minden hibádat és erényedet, hát nem is tudom... Ha szerinted ez az erő, ettől azt hiszem valóan messze állok. *ismeri el*
- De rendben, törekedhetem erre, viszont azért kezdetnek nekem már az is megteszi, hogyha még egyszer rám támad bárki, már nem csak a menekülés és a bujkálás az a két dolog, ami közül választhatok.
*A mosoly, amivel ezeket a hangosan kimondott gondolatokat zárja talán keserű kicsit, de valahol derűs is. Ha más nem az minden bizonnyal látszik belőle, hogy ő maga mélyen hisz abban, amit mond.
Persze nem csak a szája jár. Idő közben megrakja a főzéshez a tüzet, és keresgéli a konyhában és a kamrában a hozzávalókat, mert legalább már arról határozott ötlete van, hogy mit fognak majd enni.*
288. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-27 22:47:06
Üzenet elküldve: 2024-01-27 22:47:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Nem csak időhúzásként tekint a kiscica témájára. Aranyos kis állat. Minden ilyen cukiság megérdemli a figyelmet, főleg, hogy ő továbbra sem fogja fel, hogy tudta Luninari egy kosárkában idáig cipelni. Még, ha Holdpihe szelíd is, ő biztos benne, hogy egy óvatlan pillanatban akkor is megszökött volna.
Mindenesetre az tény, hogy bár aranyos a macska, őt mégsem a kisállat érdekli most leginkább, de azért türelmesen végig hallgatja a lány hosszú mesedélutánját róla, az ajtó kinyitásával kapcsolatban azonban már kevésbé türelmes. Nem teszi szóvá, de nem érti, hogy Luni miért húzza ennyire az időt. Nem kérdez rá, de azért egy halk sóhaj elhagyja a száját, mikor végre nyílik a rezidencia ajtaja.
Belépnek végre a házba, ahol az emlékeihez képest jóval ritkásabb berendezés és az üresen fehérlő falak miatt minden lépésük visszhangzik. Alenia arcán egyelőre nem látszik sem öröm, sem fájdalom, csak puszta kíváncsiság, ahogy lassú léptekkel, a ház minden zegzugát megnézi. Végig simít a falakon, benyit néhány helyiségbe, míg végül a lerombolt Eeyr oltár előtt áll meg, ahol tekintete kissé komorrá válik.*
- Komolyan ilyen állapotban hagytátok ezt az oltárt? Szeretném majd tudni, ki a felelőse annak, hogy nem építettétek újjá a lázadás után. Tiszteletlenség az istennővel szemben.
*Igen, Luninari tekinthet erre egy alapos lecseszésként, ugyanis, Alenia mindig is mélyen hívő volt, és ha valamit egyáltalán nem tudtak elvenni tőle, sőt inkább meg is erősítettek benne az elmúlt idő történései, az az Eeyr-be vetett hite. Mielőtt továbbmennek, egy rövidebb imát meg is ejt az istennő felé, megköszönve neki már vagy ezredszer minden segítséget és iránymutatást.
Miután végzett, mehetnek is tovább az ebédlő irányába, de nem sok idő kell, míg Luninari újabb meglepetéssel szolgál. Ő maga ajánlja fel, hogy főzni fog, ami csak azért furcsa Alenia számára, mert az utolsó közös emlékeikben még épp kisasszonyt próbált nevelni a kis fekete hajú fél-elfből, most pedig úgy akar viselkedni, mint egykori cselédjeik. Egyáltalán nem rosszból, de muszáj elmosolyodnia a hallottak miatt.*
- Most megleptél, Luninari. Nem gondoltam volna, hogy valaha is te leszel a szakácsom, de ám legyen, sőt, rád bízom magam. Nyűgözz le a főztöddel!
*A folyosón tovább sétálva még többet mesél a lány. Kissé már számára kezd kínos lenni, hogy a lány mindenért magát hibáztatja. Már előre látja, hogy mikor túl lesz már a viszontlátás kezdeti sokkos időszakán, muszáj lesz leszoktatnia az ilyesmiről, ha a jövőjük újjáépítésében számítani akar rá. Mindenesetre megtudja, mi történt vele és barátaival a lázadás estéjén, és egy kicsit többet Szarvasligetről. Minden információ fontos most neki, így nem szakítja félbe egy pillanatra sem a másikat.
Azonban, mikor Luninari az erő kérdését hozza fel, akkor már úgy érzi, muszáj közbeszólnia egy pár pillanatra.*
- Drágám *mosolyodik el kedvesen, de amolyan anyáskodó jelleggel.* Először is nagyon ügyes vagy, ha ilyen szintet értél el a mágia területén, de önmagában nem lesz elég ahhoz, hogy erősnek nevezhesd magad. Itt bent is meg kell erősödnöd… *mutat a szívére.* …és itt is *majd a homlokára.* Például nem szabad azt hinned, hogy mindenért neked kell bocsánatot kérned. Érezned és tudnod kell, hogy mi az, amit jól csináltál, és mit rontottál el, majd ezek alapján vállalnod a felelősséget a tetteidért. Illetve van itt még valami. Nem szabad félned a valóságtól, ki kell tudnod mondani, amit ki akarsz.
*Talán a lány nem is fogja érteni a célzást, de Alenia ismeri már őt annyira, hogy pontosan látja, mennyire tereli is a témákat a kismacskával, Szarvasligettel, az elnyújtott hosszú mesékkel, hogy véletlenül se keveredjenek bele semmilyen kényes témába, pedig muszáj lesz. Már csak azért is, mert ő ezért is jött vissza. Azonban előtte mindenképp ki akarja próbálni azt a híres-neves Luninari-féle háromfogásos menüt, úgyhogy az ebédlőbe érkezvén át is adja a terepet barátnőjének.*
*Nem csak időhúzásként tekint a kiscica témájára. Aranyos kis állat. Minden ilyen cukiság megérdemli a figyelmet, főleg, hogy ő továbbra sem fogja fel, hogy tudta Luninari egy kosárkában idáig cipelni. Még, ha Holdpihe szelíd is, ő biztos benne, hogy egy óvatlan pillanatban akkor is megszökött volna.
Mindenesetre az tény, hogy bár aranyos a macska, őt mégsem a kisállat érdekli most leginkább, de azért türelmesen végig hallgatja a lány hosszú mesedélutánját róla, az ajtó kinyitásával kapcsolatban azonban már kevésbé türelmes. Nem teszi szóvá, de nem érti, hogy Luni miért húzza ennyire az időt. Nem kérdez rá, de azért egy halk sóhaj elhagyja a száját, mikor végre nyílik a rezidencia ajtaja.
Belépnek végre a házba, ahol az emlékeihez képest jóval ritkásabb berendezés és az üresen fehérlő falak miatt minden lépésük visszhangzik. Alenia arcán egyelőre nem látszik sem öröm, sem fájdalom, csak puszta kíváncsiság, ahogy lassú léptekkel, a ház minden zegzugát megnézi. Végig simít a falakon, benyit néhány helyiségbe, míg végül a lerombolt Eeyr oltár előtt áll meg, ahol tekintete kissé komorrá válik.*
- Komolyan ilyen állapotban hagytátok ezt az oltárt? Szeretném majd tudni, ki a felelőse annak, hogy nem építettétek újjá a lázadás után. Tiszteletlenség az istennővel szemben.
*Igen, Luninari tekinthet erre egy alapos lecseszésként, ugyanis, Alenia mindig is mélyen hívő volt, és ha valamit egyáltalán nem tudtak elvenni tőle, sőt inkább meg is erősítettek benne az elmúlt idő történései, az az Eeyr-be vetett hite. Mielőtt továbbmennek, egy rövidebb imát meg is ejt az istennő felé, megköszönve neki már vagy ezredszer minden segítséget és iránymutatást.
Miután végzett, mehetnek is tovább az ebédlő irányába, de nem sok idő kell, míg Luninari újabb meglepetéssel szolgál. Ő maga ajánlja fel, hogy főzni fog, ami csak azért furcsa Alenia számára, mert az utolsó közös emlékeikben még épp kisasszonyt próbált nevelni a kis fekete hajú fél-elfből, most pedig úgy akar viselkedni, mint egykori cselédjeik. Egyáltalán nem rosszból, de muszáj elmosolyodnia a hallottak miatt.*
- Most megleptél, Luninari. Nem gondoltam volna, hogy valaha is te leszel a szakácsom, de ám legyen, sőt, rád bízom magam. Nyűgözz le a főztöddel!
*A folyosón tovább sétálva még többet mesél a lány. Kissé már számára kezd kínos lenni, hogy a lány mindenért magát hibáztatja. Már előre látja, hogy mikor túl lesz már a viszontlátás kezdeti sokkos időszakán, muszáj lesz leszoktatnia az ilyesmiről, ha a jövőjük újjáépítésében számítani akar rá. Mindenesetre megtudja, mi történt vele és barátaival a lázadás estéjén, és egy kicsit többet Szarvasligetről. Minden információ fontos most neki, így nem szakítja félbe egy pillanatra sem a másikat.
Azonban, mikor Luninari az erő kérdését hozza fel, akkor már úgy érzi, muszáj közbeszólnia egy pár pillanatra.*
- Drágám *mosolyodik el kedvesen, de amolyan anyáskodó jelleggel.* Először is nagyon ügyes vagy, ha ilyen szintet értél el a mágia területén, de önmagában nem lesz elég ahhoz, hogy erősnek nevezhesd magad. Itt bent is meg kell erősödnöd… *mutat a szívére.* …és itt is *majd a homlokára.* Például nem szabad azt hinned, hogy mindenért neked kell bocsánatot kérned. Érezned és tudnod kell, hogy mi az, amit jól csináltál, és mit rontottál el, majd ezek alapján vállalnod a felelősséget a tetteidért. Illetve van itt még valami. Nem szabad félned a valóságtól, ki kell tudnod mondani, amit ki akarsz.
*Talán a lány nem is fogja érteni a célzást, de Alenia ismeri már őt annyira, hogy pontosan látja, mennyire tereli is a témákat a kismacskával, Szarvasligettel, az elnyújtott hosszú mesékkel, hogy véletlenül se keveredjenek bele semmilyen kényes témába, pedig muszáj lesz. Már csak azért is, mert ő ezért is jött vissza. Azonban előtte mindenképp ki akarja próbálni azt a híres-neves Luninari-féle háromfogásos menüt, úgyhogy az ebédlőbe érkezvén át is adja a terepet barátnőjének.*
287. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-27 11:25:24
Üzenet elküldve: 2024-01-27 11:25:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*Kissé még mindig a nem várt találkozás hatása alatt van, bár, ahogyan a beszélgetés halad előre, belátja, hogy ideje tényleg abbahagynia a sírást. Legsötétebb perceiben, amikor szinte biztosra vette, hogy Alenia halott, nem is álmodhatott volna róla, hogy úgy látja majd viszont, hogy szerencsére sokkal jobb állapotban van, mint azt valaha feltételezte volna, ennek pedig nem csak nagyon örül, hanem szinte teljesen meg is nyugszik tőle.
Ennek ellenére még mindig túl sok mindent kellene mondania egyszerre, gondolatait pedig éppen ezért a szokottnál nehezebben szedi össze, örül is neki, hogy legalább annyi időt nyer, hogy kicsit a macskájáról beszélhet.*
- Köszönöm, örülök, ha tetszik. Holdpihének neveztem el, mert fehér, mint a hold, de van kis szürke foltja is, meg persze olyan puha a bundája. Kicsi még, csak két hattal ezelőtt vettem a piacon. Sokszor eleven és játékos, de amúgy szerencsére tipikus macska, elég lusta, és nagyon szeret aludni is. Út közben csak addig kell játszani vele, vagy simogatni, meg adni neki kicsit enni, ameddig nem fárad el, utána az út nagy részén már békésen alszik, szerencsére most is így történt. Ezt a kosarat szereti, ebben általában hamar elalszik. Nem akarom elkiabálni, de úgy érzem, hogy ragaszkodik hozzám annyira, amennyire csak egy macska képes erre, de mégis még mindig attól féltem kicsit út közben, hogy kiugrik a kosárból és elszalad, de hát muszáj volt elhoznom, nem akartam összezavarni azzal, hogy eddig gondoskodtam róla, most pedig napokra csak úgy eltűnök otthonról. Szerencsére viszont semmi ilyesmi nem történt. *meséli, majd kinyitja az ajtót és a kosarat óvatosan felemelve előre engedi Aleniát, de mivel ételről beszéltek, ezért az étkező és konyha felé indul, bízva abban, hogy a másik lány követni fogja. Közben legalább szét is nézhet kicsit, ha van kedve.
A ház maga annyira nincs rossz állapotban, legalábbis saját fogalmai szerint nincs. Tény, hogy az egykori Eeyr oltárból csak a romok maradtak, és a Sayqueves rezidencia most már egyszerűen csak egy közönséges ház a nemesi kúriák minden sallangja és tartozéka nélkül. Ami érték volt itt, mint festmények, szobrok, könyvek, drága bútorok, vagy éppen a pince óborai, azt vagy ellopták, vagy elpusztították a lázadás éjszakáján.
A szobák nagy része teljesen üres, berendezetlen. Ez a ház egykor nyilván egy nagy családnak és személyzetének lett tervezve, de amennyire ő tudja mindig sokkal kevesebben laktak itt, mint amennyien elfértek volna, így nem is lett lelakva annyira, mint amilyen állapotban lehetne. Más részről pedig az is csoda, hogy egyáltalán egyben maradt, nem gyújtották fel és rombolták le, mint annyi társát akár közvetlen szomszédságában is.*
- Mit szeretnél enni? Mostanában elég sokat kellett főznöm, szóval a vajas kenyértől kezdve, a három fogásos ebédig bármit elkészítek neked, amihez csak találok alapanyagot. De szerintem találok majd. Két hattal ezelőtt jártam itt utoljára, kötve hiszem, hogy azóta felették a kamrát. *mondja, de igazából még mindig alig hiszi el, hogy éppen Aleniával beszélgethet.
A könnyed témák mindenesetre ezzel el is fogynak, tudja, hogy most ideje visszatérni beszélgetésük lényegi részére, az igazán fontos kérdésekre.*
- Semmi rosszat nem mondtál, és semmiért nem kell bocsánatot kérned. *jelenti ki először is. ~ Nekem kellene. ~ teszi hozzá csak magában, de egyszerűen még nincs benne elég lelkierő és bátorság, hogy felhozza annak az éjszakának az eseményeit, konkrétan, amiért sokáig bűntudata volt, és csak elemző, racionális énje bocsátott meg magának, de egész önmaga soha.
Kissé borús gondolatai ellenére, mégis most már sokkal inkább mosolyog, mint sír, miközben az Alenia iránt régen érzett, csodálattal határos szeretet, vagy inkább mind a kettő, ami lelkében egykor egymásból táplálkozott, most újra feltámad benne, ahogyan hallgatja, éppen csak most más miatt, mint régen.
Valóban erősnek tartja őt, sokkal erősebbnek a bátyjánál.
Azt persze elismeri, hogy nem csoda, hogy Aleimord összeroppant a sorozatban rázúduló sorscsapások alatt, mégis úgy érzi, hogy kettőjük közül a húga vesztett többet, hiszen nem csak öröklött rangja, otthona és egész korábbi élete lett semmivé, hanem először egy ujját, utána pedig a karját is el kellett veszítenie teljesen értelmetlenül, sőt talán még meg is kínozták és ki tudja mi minden más gyalázatosságot követtek még el vele, amire akkor se merne rákérdezni, ha sokkal közelebbi viszonyban állnának egymással, mint amennyire zaklatott múltjuk megengedte azt, hogy egymáshoz közel álljanak.
Most mégis Alenia az, aki hála az isteneknek itt áll előtte egészségesen, és ép ésszel, míg Aleimordnak voltak olyan pillanatai, amikor szó szerint ijesztően tébolyodottnak látszott. Persze, az is igaz, hogy mindez nem olyan sokkal Alenia elrablása, és a lázadás után történt, szóval Niának jóval több idő állt rendelkezésére feldolgozni a történteket.
De ettől még akkor is ő vesztette többet, és most mégis ő van itt erősen és összeszedetten, ami nyilván sokkal több, mint amit bárki elvárt volna tőle.*
- Különben nagyon igazad van. Szerintem sem merülhetünk el a múltban, azon sajnos már úgy sem tudunk változtatni, a jövőnket viszont tényleg építhetjük. *használja Alenia kifejezését.*
- Remélem, hogy éppen ezt csináltam idáig. Miután aznap éjjel el kellett menekülnünk, először vidéken bujkáltunk Lauval kicsit, majd mire a városban lecsillapodott a helyzet, visszajöttünk. Muszáj volt valahogy újra összerakni az életünket nekünk is. Út közben és a városban közben összeismerkedtünk más menekültekkel, vagy éppen olyanokkal, akik semmit sem sejtve Artheniorba tartottak. Összedobtuk minden értékünket, amink csak volt, és együtt, közösen vettünk vidéken, nem túl messze Artheniortól egy nagy udvarházat egy szép kis tónak a partján, nem messze egy kisebb folyótól, az lett Szarvasliget. Közel van az országúthoz, még is beljebb tőle, így nem talál rá azonnal bárki. Szép, nyugodt vidéken van, biztosan tetszene neked szerintem. Én szeretek ott élni, ebben a házban viszont ritkán jártam azóta, legutóbb töltöttem csak itt hosszabb időt, amikor be kellett jönnöm a városba dolgozni és vásárolni, mert liget készletei kicsit már elkezdtek kimerülni.
*Kicsit elhallgat, hogy ismét összeszedje a gondolatait.*
- Aztán, ha már a jövő építése, remélem nem hangzik önteltségnek, de szerintem sokat erősödtem. *folytatja, viszont mivel továbbra sem nőtt egy körömnyit sem felfelé, szerencsére nem is hízott, izmos pedig főleg nem lett, érzi, hogy mindez némi magyarázatra szorul, bár Alenia nyilván sejtheti, hogy mire gondol, hiszen valaha még együtt akartak mágiát tanulni.*
- Emlékszel még biztosan, hogy mágiát szerettem volna tanulni. Az igazság az, hogy főleg a veled történtek ösztönöztek arra, hogy még komolyabban vegyem ezt a vágyamat, mint korábban. Még persze rengeteget kell tanulnom, de végül eljutottam a toronyba, és más mágusoktól is tanultam. Vannak erős tűz, gyenge levegő és föld varázslataim, meg közép szintig elég jól tudom használni a holdat is. Az biztos, hogy ma már senki nem tudna csak úgy elrabolni mellőlem a tisztásról, mint akkor.
*Utóbbi talán sokkal komorabban hangzik, mint ahogyan érti, mert bármennyire is fáj még neki minden egyes emlék arról a napról, amikor minden rossz kezdődött, az mindenképpen jó dolog, hogy a rablóknak már nem lenne olyan egyszerű dolguk, mint akkor volt, sőt, minden bizonnyal kudarcot is vallanának.*
- Természetesen neked is szívesen megtanítom, amit tudok. Tudom, hogy szakrális mágia mellett is lehet elemi varázslatokat használni egy bizonyos szintig. Nagyon örülök, hogy hamarosan vissza tudod növeszteni a karodat. Ez tényleg jó hír, a legjobb az után, hogy élsz, és bár nem értek a szakrális mágiához, amiben tudok, segíteni is fogok természetesen.
*Hogy van egy barátja, akinek hasonló mágia szintén nagy segítségére lenne, azt egyelőre nem említi meg, félve tőle, hogy így is tömény és sok volt egyszerre, amit eddig el tudott mesélni, de hát nem kevés idő eltelt, és Aleniának nyilván túl sok kérdése van ahhoz, hogy bőven legyen mit mesélni neki. Valahogyan el kell kezdeni.
És aztán itt van még persze talán a legkényesebb téma is, amit egyelőre nem érint, Aleimord.
Úgy dönt, hogy jobb, ha erről nem beszél egészen addig, ameddig Alenia nem hozza fel újra. Lélekben bármennyire is erősen tért vissza, fél tőle, hogy azzal, amit ő tud a bátyjáról túl nagy fájdalmat okozna, pedig ha valamit igazán nem szeretne tenni, az éppen ez.*
*Kissé még mindig a nem várt találkozás hatása alatt van, bár, ahogyan a beszélgetés halad előre, belátja, hogy ideje tényleg abbahagynia a sírást. Legsötétebb perceiben, amikor szinte biztosra vette, hogy Alenia halott, nem is álmodhatott volna róla, hogy úgy látja majd viszont, hogy szerencsére sokkal jobb állapotban van, mint azt valaha feltételezte volna, ennek pedig nem csak nagyon örül, hanem szinte teljesen meg is nyugszik tőle.
Ennek ellenére még mindig túl sok mindent kellene mondania egyszerre, gondolatait pedig éppen ezért a szokottnál nehezebben szedi össze, örül is neki, hogy legalább annyi időt nyer, hogy kicsit a macskájáról beszélhet.*
- Köszönöm, örülök, ha tetszik. Holdpihének neveztem el, mert fehér, mint a hold, de van kis szürke foltja is, meg persze olyan puha a bundája. Kicsi még, csak két hattal ezelőtt vettem a piacon. Sokszor eleven és játékos, de amúgy szerencsére tipikus macska, elég lusta, és nagyon szeret aludni is. Út közben csak addig kell játszani vele, vagy simogatni, meg adni neki kicsit enni, ameddig nem fárad el, utána az út nagy részén már békésen alszik, szerencsére most is így történt. Ezt a kosarat szereti, ebben általában hamar elalszik. Nem akarom elkiabálni, de úgy érzem, hogy ragaszkodik hozzám annyira, amennyire csak egy macska képes erre, de mégis még mindig attól féltem kicsit út közben, hogy kiugrik a kosárból és elszalad, de hát muszáj volt elhoznom, nem akartam összezavarni azzal, hogy eddig gondoskodtam róla, most pedig napokra csak úgy eltűnök otthonról. Szerencsére viszont semmi ilyesmi nem történt. *meséli, majd kinyitja az ajtót és a kosarat óvatosan felemelve előre engedi Aleniát, de mivel ételről beszéltek, ezért az étkező és konyha felé indul, bízva abban, hogy a másik lány követni fogja. Közben legalább szét is nézhet kicsit, ha van kedve.
A ház maga annyira nincs rossz állapotban, legalábbis saját fogalmai szerint nincs. Tény, hogy az egykori Eeyr oltárból csak a romok maradtak, és a Sayqueves rezidencia most már egyszerűen csak egy közönséges ház a nemesi kúriák minden sallangja és tartozéka nélkül. Ami érték volt itt, mint festmények, szobrok, könyvek, drága bútorok, vagy éppen a pince óborai, azt vagy ellopták, vagy elpusztították a lázadás éjszakáján.
A szobák nagy része teljesen üres, berendezetlen. Ez a ház egykor nyilván egy nagy családnak és személyzetének lett tervezve, de amennyire ő tudja mindig sokkal kevesebben laktak itt, mint amennyien elfértek volna, így nem is lett lelakva annyira, mint amilyen állapotban lehetne. Más részről pedig az is csoda, hogy egyáltalán egyben maradt, nem gyújtották fel és rombolták le, mint annyi társát akár közvetlen szomszédságában is.*
- Mit szeretnél enni? Mostanában elég sokat kellett főznöm, szóval a vajas kenyértől kezdve, a három fogásos ebédig bármit elkészítek neked, amihez csak találok alapanyagot. De szerintem találok majd. Két hattal ezelőtt jártam itt utoljára, kötve hiszem, hogy azóta felették a kamrát. *mondja, de igazából még mindig alig hiszi el, hogy éppen Aleniával beszélgethet.
A könnyed témák mindenesetre ezzel el is fogynak, tudja, hogy most ideje visszatérni beszélgetésük lényegi részére, az igazán fontos kérdésekre.*
- Semmi rosszat nem mondtál, és semmiért nem kell bocsánatot kérned. *jelenti ki először is. ~ Nekem kellene. ~ teszi hozzá csak magában, de egyszerűen még nincs benne elég lelkierő és bátorság, hogy felhozza annak az éjszakának az eseményeit, konkrétan, amiért sokáig bűntudata volt, és csak elemző, racionális énje bocsátott meg magának, de egész önmaga soha.
Kissé borús gondolatai ellenére, mégis most már sokkal inkább mosolyog, mint sír, miközben az Alenia iránt régen érzett, csodálattal határos szeretet, vagy inkább mind a kettő, ami lelkében egykor egymásból táplálkozott, most újra feltámad benne, ahogyan hallgatja, éppen csak most más miatt, mint régen.
Valóban erősnek tartja őt, sokkal erősebbnek a bátyjánál.
Azt persze elismeri, hogy nem csoda, hogy Aleimord összeroppant a sorozatban rázúduló sorscsapások alatt, mégis úgy érzi, hogy kettőjük közül a húga vesztett többet, hiszen nem csak öröklött rangja, otthona és egész korábbi élete lett semmivé, hanem először egy ujját, utána pedig a karját is el kellett veszítenie teljesen értelmetlenül, sőt talán még meg is kínozták és ki tudja mi minden más gyalázatosságot követtek még el vele, amire akkor se merne rákérdezni, ha sokkal közelebbi viszonyban állnának egymással, mint amennyire zaklatott múltjuk megengedte azt, hogy egymáshoz közel álljanak.
Most mégis Alenia az, aki hála az isteneknek itt áll előtte egészségesen, és ép ésszel, míg Aleimordnak voltak olyan pillanatai, amikor szó szerint ijesztően tébolyodottnak látszott. Persze, az is igaz, hogy mindez nem olyan sokkal Alenia elrablása, és a lázadás után történt, szóval Niának jóval több idő állt rendelkezésére feldolgozni a történteket.
De ettől még akkor is ő vesztette többet, és most mégis ő van itt erősen és összeszedetten, ami nyilván sokkal több, mint amit bárki elvárt volna tőle.*
- Különben nagyon igazad van. Szerintem sem merülhetünk el a múltban, azon sajnos már úgy sem tudunk változtatni, a jövőnket viszont tényleg építhetjük. *használja Alenia kifejezését.*
- Remélem, hogy éppen ezt csináltam idáig. Miután aznap éjjel el kellett menekülnünk, először vidéken bujkáltunk Lauval kicsit, majd mire a városban lecsillapodott a helyzet, visszajöttünk. Muszáj volt valahogy újra összerakni az életünket nekünk is. Út közben és a városban közben összeismerkedtünk más menekültekkel, vagy éppen olyanokkal, akik semmit sem sejtve Artheniorba tartottak. Összedobtuk minden értékünket, amink csak volt, és együtt, közösen vettünk vidéken, nem túl messze Artheniortól egy nagy udvarházat egy szép kis tónak a partján, nem messze egy kisebb folyótól, az lett Szarvasliget. Közel van az országúthoz, még is beljebb tőle, így nem talál rá azonnal bárki. Szép, nyugodt vidéken van, biztosan tetszene neked szerintem. Én szeretek ott élni, ebben a házban viszont ritkán jártam azóta, legutóbb töltöttem csak itt hosszabb időt, amikor be kellett jönnöm a városba dolgozni és vásárolni, mert liget készletei kicsit már elkezdtek kimerülni.
*Kicsit elhallgat, hogy ismét összeszedje a gondolatait.*
- Aztán, ha már a jövő építése, remélem nem hangzik önteltségnek, de szerintem sokat erősödtem. *folytatja, viszont mivel továbbra sem nőtt egy körömnyit sem felfelé, szerencsére nem is hízott, izmos pedig főleg nem lett, érzi, hogy mindez némi magyarázatra szorul, bár Alenia nyilván sejtheti, hogy mire gondol, hiszen valaha még együtt akartak mágiát tanulni.*
- Emlékszel még biztosan, hogy mágiát szerettem volna tanulni. Az igazság az, hogy főleg a veled történtek ösztönöztek arra, hogy még komolyabban vegyem ezt a vágyamat, mint korábban. Még persze rengeteget kell tanulnom, de végül eljutottam a toronyba, és más mágusoktól is tanultam. Vannak erős tűz, gyenge levegő és föld varázslataim, meg közép szintig elég jól tudom használni a holdat is. Az biztos, hogy ma már senki nem tudna csak úgy elrabolni mellőlem a tisztásról, mint akkor.
*Utóbbi talán sokkal komorabban hangzik, mint ahogyan érti, mert bármennyire is fáj még neki minden egyes emlék arról a napról, amikor minden rossz kezdődött, az mindenképpen jó dolog, hogy a rablóknak már nem lenne olyan egyszerű dolguk, mint akkor volt, sőt, minden bizonnyal kudarcot is vallanának.*
- Természetesen neked is szívesen megtanítom, amit tudok. Tudom, hogy szakrális mágia mellett is lehet elemi varázslatokat használni egy bizonyos szintig. Nagyon örülök, hogy hamarosan vissza tudod növeszteni a karodat. Ez tényleg jó hír, a legjobb az után, hogy élsz, és bár nem értek a szakrális mágiához, amiben tudok, segíteni is fogok természetesen.
*Hogy van egy barátja, akinek hasonló mágia szintén nagy segítségére lenne, azt egyelőre nem említi meg, félve tőle, hogy így is tömény és sok volt egyszerre, amit eddig el tudott mesélni, de hát nem kevés idő eltelt, és Aleniának nyilván túl sok kérdése van ahhoz, hogy bőven legyen mit mesélni neki. Valahogyan el kell kezdeni.
És aztán itt van még persze talán a legkényesebb téma is, amit egyelőre nem érint, Aleimord.
Úgy dönt, hogy jobb, ha erről nem beszél egészen addig, ameddig Alenia nem hozza fel újra. Lélekben bármennyire is erősen tért vissza, fél tőle, hogy azzal, amit ő tud a bátyjáról túl nagy fájdalmat okozna, pedig ha valamit igazán nem szeretne tenni, az éppen ez.*
286. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-23 17:16:16
Üzenet elküldve: 2024-01-23 17:16:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Most gondol csak bele, hogy talán túl drámaian viselkedik szegény Luninarival. Fel sem fogja, hogy talán mindenki, aki egyszer szerette őt, azt hitték, hogy meghalt. Nem is tudja igazán átérezni, mert ő végig tudta magáról, hogy életben van, csak össze kell szednie a darabokra tört teste és lelke darabkáit, mielőtt újra mutatkozni mert volna mások előtt.*
- Jól van, Luni, semmi baj. Ne haragudj, hogy ilyen negatív dolgokat mondtam most neked. Én sem felejtem el a közös múltunkat, de ideje a jövőnket építeni, és ki tudja, te talán vissza tudod hozni a régi Aleniát is.
*Mosolyog rá biztatóan, miközben figyeli, ahogy a kulcs végre a zárba kerül, jöjjön az igazság pillanata. Nem kell magyarázkodni, ő is teljes mértékben tisztában van azzal, hogy nem a kúriáról megmaradt utolsó emlékképét fogja viszont látni a valóságban, az szinte lehetetlen.*
- Ne félj ettől, nem tartozol magyarázattal. Legfeljebb akkor, ha annak, amit most bent találok, nem a lázadás az oka, de bízom benne, hogy a tőletek telhető legjobban vigyáztatok a házra. Nem kérek inni, köszönöm, nekem pont, hogy ködösíti a gondolataimat, sosem bírtam jól, de az ételt elfogadom.
*Mondja kedvesen, az alkoholt elutasítva, de az ételt hálásan elfogadva. Ekkor már közelebb lép az ajtóhoz, és megpillantja a kosárban édesdeden szunyókáló Holdpihét is. Lágyan és szeretetteljesen elmosolyodik, ahogy kézfejével gyengéden megsimogatja a kiscica fejét, amire az még csak meg sem mozdul, olyan mélyen durmol.*
- Biztonságban érzi magát veled. Komolyan tudod őt így kosárban utaztatni? Nagyon aranyos.
*Még ha választ nem is várt tőle Luni, a kiscicával azért az ő szívét és figyelmét is el lehet rabolni, mint bármelyik egykori hercegkisasszonynak. A kisállat jelenléte tényleg megnyugtatja őt is, még akkor is, ha ezt követően ismét komolyabb vizekre eveznek.*
- Ebben biztos vagyok. *Mármint, hogy a lány a segítségére lesz, neki pedig nagy szüksége is lesz rá, ha le akarja zárni a múlt elvarratlan szálait és új életet kezdeni, ha nem is nemesként, bárhogy máshogy.*
- Nem érdekel a nemesi rang, az érdekel, hogy mindenre választ kapjak és összeszedjem magam. Talán a kovácsműhelyt is meg kéne látogatnom.
*Bizony, fegyvert akar magának. Használni ugyan még nem tudná, de abban biztos, hogy ha azon a szörnyű napon nem fegyverek nélkül ment volna ki a szabadba, több esélye lett volna megvédeni magát, így megfogadta, hogy valamennyire megtanul velük bánni, még ha egy karral nehezebb is lesz.*
- Azt meg nem tudom még, hogy hol akarok lakni, de mesélj erről a Szarvasligetről! Miféle hely ez, merre van? Én csak azt tudom, hogy tanulni akarok egészen addig, míg képes nem leszek rá, hogy Eeyr segítségével visszakapjam a karomat. Már nem vagyok tőle messze.
*Szolgálhat végre egy jó hírrel is kedves barátnőjének. A szomorú hír pedig, hogy bátyja is eltűnt, pontosan akkor hangzik el, mikor a rezidencia ajtaja kinyílik, mintha valami megmagyarázhatatlan kapcsolat volna a két történés között.*
- Szóval ő is eltűnt, értem… *Suttogja halkan maga elé, mert nem tudja eldönteni, mit gondoljon és hogyan érezze magát emiatt. Egyelőre inkább a jövőre bízza, hogy viseli majd testvére hiányát.*
*Most gondol csak bele, hogy talán túl drámaian viselkedik szegény Luninarival. Fel sem fogja, hogy talán mindenki, aki egyszer szerette őt, azt hitték, hogy meghalt. Nem is tudja igazán átérezni, mert ő végig tudta magáról, hogy életben van, csak össze kell szednie a darabokra tört teste és lelke darabkáit, mielőtt újra mutatkozni mert volna mások előtt.*
- Jól van, Luni, semmi baj. Ne haragudj, hogy ilyen negatív dolgokat mondtam most neked. Én sem felejtem el a közös múltunkat, de ideje a jövőnket építeni, és ki tudja, te talán vissza tudod hozni a régi Aleniát is.
*Mosolyog rá biztatóan, miközben figyeli, ahogy a kulcs végre a zárba kerül, jöjjön az igazság pillanata. Nem kell magyarázkodni, ő is teljes mértékben tisztában van azzal, hogy nem a kúriáról megmaradt utolsó emlékképét fogja viszont látni a valóságban, az szinte lehetetlen.*
- Ne félj ettől, nem tartozol magyarázattal. Legfeljebb akkor, ha annak, amit most bent találok, nem a lázadás az oka, de bízom benne, hogy a tőletek telhető legjobban vigyáztatok a házra. Nem kérek inni, köszönöm, nekem pont, hogy ködösíti a gondolataimat, sosem bírtam jól, de az ételt elfogadom.
*Mondja kedvesen, az alkoholt elutasítva, de az ételt hálásan elfogadva. Ekkor már közelebb lép az ajtóhoz, és megpillantja a kosárban édesdeden szunyókáló Holdpihét is. Lágyan és szeretetteljesen elmosolyodik, ahogy kézfejével gyengéden megsimogatja a kiscica fejét, amire az még csak meg sem mozdul, olyan mélyen durmol.*
- Biztonságban érzi magát veled. Komolyan tudod őt így kosárban utaztatni? Nagyon aranyos.
*Még ha választ nem is várt tőle Luni, a kiscicával azért az ő szívét és figyelmét is el lehet rabolni, mint bármelyik egykori hercegkisasszonynak. A kisállat jelenléte tényleg megnyugtatja őt is, még akkor is, ha ezt követően ismét komolyabb vizekre eveznek.*
- Ebben biztos vagyok. *Mármint, hogy a lány a segítségére lesz, neki pedig nagy szüksége is lesz rá, ha le akarja zárni a múlt elvarratlan szálait és új életet kezdeni, ha nem is nemesként, bárhogy máshogy.*
- Nem érdekel a nemesi rang, az érdekel, hogy mindenre választ kapjak és összeszedjem magam. Talán a kovácsműhelyt is meg kéne látogatnom.
*Bizony, fegyvert akar magának. Használni ugyan még nem tudná, de abban biztos, hogy ha azon a szörnyű napon nem fegyverek nélkül ment volna ki a szabadba, több esélye lett volna megvédeni magát, így megfogadta, hogy valamennyire megtanul velük bánni, még ha egy karral nehezebb is lesz.*
- Azt meg nem tudom még, hogy hol akarok lakni, de mesélj erről a Szarvasligetről! Miféle hely ez, merre van? Én csak azt tudom, hogy tanulni akarok egészen addig, míg képes nem leszek rá, hogy Eeyr segítségével visszakapjam a karomat. Már nem vagyok tőle messze.
*Szolgálhat végre egy jó hírrel is kedves barátnőjének. A szomorú hír pedig, hogy bátyja is eltűnt, pontosan akkor hangzik el, mikor a rezidencia ajtaja kinyílik, mintha valami megmagyarázhatatlan kapcsolat volna a két történés között.*
- Szóval ő is eltűnt, értem… *Suttogja halkan maga elé, mert nem tudja eldönteni, mit gondoljon és hogyan érezze magát emiatt. Egyelőre inkább a jövőre bízza, hogy viseli majd testvére hiányát.*
285. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-21 23:04:55
Üzenet elküldve: 2024-01-21 23:04:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
*Amikor szemeik egy magasságba érnek, és az a lány mosolyog rá, még, ha halványan is, akit még mindig tényleg alig hisz el, hogy újra láthat, olyan mérhetetlen hála és öröm tölti el, hogy attól majdnem ismét újult erővel törnek elő belőle a könnyek, holott éppen tényleg abba szeretné hagyni a sírást Alenia kedvéért. De hát egyébként sem sírhat át egy egész beszélgetést, bármennyire is ez lenne talán részéről a legtermészetesebb reakció.
A régi Luninari, akit még Alenia megismert, túl félénk lett volna a mozdulathoz, és ahhoz a könnyei ellenére is boldog, ragyogó mosolyhoz, ami most ajkaira kúszik, a mostani azonban gondolkodás nélkül, bár óvatosan Alenia arca felé nyúl, és hogyha ő nem húzódik el tőle, akkor szeretettel teli gyengédséggel meg is simogatja azt, egyszerűen csak azért, mert jó újra éreznie az ő bőrét a sajátján. Így pedig ráadásul még inkább valóság lesz az a valóság, ami még mindig olyan, mint valami álom.
Közben ugyanúgy őszinte csodálatot érez Nia iránt, mint amikor annak idején megismerte, éppen csak most másért, mint akkor.
~ Hihetetlen, hogy mennyire erős. Még ő vigasztal engem, pedig... ~
Igen, már csak ezért is minél gyorsabban össze kell szednie magát.
Hiába nem tetszik neki jó néhány gondolat abból, amit hall tőle, most nem számít.
Édesanyjától sem hallaná szívesen azt a vallásos magyarázatot a múlt tragédiáira, amit Alenia mond most, és ahogyan értelmezi a múltat a jelenben. Ez szinte szóról szóra ugyanaz, vagy inkább ugyanolyan hogy akár anyja is mondhatta volna, ha Eeyr nevét behelyettesíti más istenségek, vagy szellemek nevével.
Vitába sem szállhat ugyanakkor vele, mert bár szíve szerint megtenné most rögtön, az óvatosság arra inti, hogy ne tegye.
Mi van akkor, ha Aleniát éppen az a gondolat, vagy inkább hit segítette át eddig minden szenvedésen, hogy mindaz, amit átélt, egy istennő által rámért büntetés volt?
Most tényleg mondja neki azt, - és okozzon ezzel talán fájdalmat, - hogy ő ebben nem hisz, vagy legalábbis legkevesebb erős kétségei vannak ezzel az egésszel kapcsolatban?
Nem mintha ne lenne maga is hajlamos a vallásos gondolkodásra, már csak otthoni neveltetésének és most már a mai napnak is köszönhetően, mégis, hogy mindaz, ami Aleniával történt Eeyr műve legyen, mert ő valamiért haragudott a lányra, őt pedig tiszta lelkűnek ítélte meg, ez ellen nem csak racionális, hideg, elemző énje tiltakozik elemi erővel, aki mindig is benne élt, hanem valahogyan az igazságérzete is. Mert, ha felteszi, hogy Aleniának igaza van, a rá mért súlyos büntetés igazán nem arányos egykori pártfogójának valós, vagy vélt "bűneivel", erre akár az életét is rá merné tenni.*
- Kedves vagy, hogy ezt mondod, és köszönöm! De ugye tudod, hogy én nagyon szerettem a régi Aleniát is? Velem nagyon jó voltál mindig, a kezdetektől fogva, pedig semmi sem kényszerített rá, akár át is nézhettél volna rajtam. Megtetted a kötelességedet már azzal is, hogy elhoztál a fogadóból. De te utána is törődtél velem és kedves voltál hozzám. Ezt sohasem felejtettem el. Hogyan is tehettem volna? *ennyit mond hát inkább csak elsőre, de persze nincs lehetősége rá, igaz nem is akarja Alenia további szavait figyelmen kívül hagyni.
Ez az egyszerre gyönyörű és mégis szomorú perc amúgy sem alkalmas vallási, vagy világnézeti kérdések ütköztetésére, jó hát az elvont felől visszatérni saját gondolataiban a valóság talajára, akkor is, ha előre látja, nem egyszerű beszélgetés vár most rájuk.*
- Sajnálom, igazad van. *mondja ezek után.* Igen, menjünk be, ahol kényelmesebben beszélgethetünk. Csak sajnos nem fog tetszeni, amit látsz, ezért nem siettelek behívni, mert ez már csak külsőleg az a ház, amiben éltünk. *vallja be.*
- De gondolom amúgy is jól esne egy kis étel, vagy akár egy-két pohár bor, ugye? Nekem utóbbi mindenképpen. Ritán szoktam inni, de most bevallom, úgy érzem, hogy innom kell egy kicsit ahhoz, hogy a gondolataim kitisztuljanak.
*Ennyiből örül is, hogy elébe mennek az elkerülhetetlennek, bármennyire furcsa, vagy inkább bizarr is az, hogy most háziasszonyt játszhat egy olyan házban, ami sokkal inkább volt Aleniáé, mint az övé. Pontosabban az övé sohasem volt, és most sem az. Most talán mindenkié, akinek bármi köze van hozzá, mégis egyiküké sem, maga sem igazodik ki ezen pontosan attól tart.
De hát már Aleniáé sem lehet, hivatalosan legalábbis nem hiszi, hogy lenne ilyen lehetőség.
Az ajtóhoz mindenesetre visszamegy, hogy befejezze a kulcs zárba illesztésének, valamint az ajtó kinyitásának "bonyolult" műveletét, amit korábban kezdett el.*
- Ő Holdpihe, a cicám. *veszi fel a kosarat és mutatja meg Aleniának a kismacskát, aki olyan mélyen és gondtalanul alszik, ahogyan gondtalanul és mélyen aludni csak egy macska képes, fogalma sem lévén arról, hogy milyen gazdája számára megrázó, talán sorsfordító események történnek éppen mellette és felette.
Erre persze nem vár semmi választ Aleniától, inkább csak időhúzás, hogy most már van egy macskája is.*
- Arról pedig ne is álmodj kérlek, hogy nem fogok segíteni mindenben, amiben csak tudok. Ha semennyire sem hinnék semmiben, akkor is csak azt tudnám mondani, hogy végre hiszek! Nem csak valóra váltották az álmomat, de csakis tényleg az istenek rendezhették úgy, hogy mi ketten most, pont egyszerre legyünk együtt itt! *lelkesedik fel kicsit, de aztán hamar vissza is vesz ebből a lelkesedésből.*
- Nemesek viszont ebben a városban nincsenek. Amennyire én tudom, hivatalosan is el lett törölve a nemesi cím, törvény szerint nem létezik. De ettől még ez a ház mindig a te otthonod lesz, ha szeretnéd. *jelenti ki határozottan, mert ebben nem tűr vitát senkivel. Igaz, előre tudja, hogy nem is lenne. Nagy a rezidencia, eléggé kihasználatlan, és akárki rendezkedett is be itt akár ideiglenesen, akár véglegesnek szánva itt tartózkodását, nyilván sem Launak, sem Intathnak, sem pedig az itt élőknek nem lehet semmi kifogása az ellen, hogyha egykori tulajdonosa vissza akar térni.*
- Feltéve persze, ha tényleg itt szeretnél lakni. Láttad te is Romvárost. Biztos vannak ennél nyomasztóbb helyek is a világon, de én nem akarnám, hogy hiába a szép ház, minden arra emlékeztessen, hogy egykor mi történt itt. Van vidéken egy birtokunk, Szarvasliget. Tetszene neked szerintem. Velem jöhetnél oda.
*És igen, sajnos most kell visszatérnie a legkegyetlenebb témára, miközben kinyitja az ajtót.*
-Kedves, hogy azt gondolod, hogy én vagyok az egyetlen, de biztosan nem csak nekem hiányoztál. Tudom, hogy Aleimordnak is. Az életét kockáztatta azért, hogy megmentsen téged aznap éjjel. *illeszti a kulcsot a zárba, egyelőre direkt nem beszélve arról, amiről leginkább fél beszélni.* De eltűnt ő is, mint te. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod ezt, ha még nem tudtad. Hatokkal a zavargások után járt nálunk utoljára.
*Maga is meglepődik azon, hogy mennyi mindent szeretne most mondani hirtelen, és mennyi mindent jobb nem kimondani még.
Már azért is hálás lenne az elemeknek, isteneknek, sorsnak, bárkinek, éppen csak pont Eeyrnek nem, ha csak pár pohár bornyi időcskét is adna neki, hogy újra átgondoljon mindent, amit Aleniának kellene mondania most.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.01.21 23:20:34
*Amikor szemeik egy magasságba érnek, és az a lány mosolyog rá, még, ha halványan is, akit még mindig tényleg alig hisz el, hogy újra láthat, olyan mérhetetlen hála és öröm tölti el, hogy attól majdnem ismét újult erővel törnek elő belőle a könnyek, holott éppen tényleg abba szeretné hagyni a sírást Alenia kedvéért. De hát egyébként sem sírhat át egy egész beszélgetést, bármennyire is ez lenne talán részéről a legtermészetesebb reakció.
A régi Luninari, akit még Alenia megismert, túl félénk lett volna a mozdulathoz, és ahhoz a könnyei ellenére is boldog, ragyogó mosolyhoz, ami most ajkaira kúszik, a mostani azonban gondolkodás nélkül, bár óvatosan Alenia arca felé nyúl, és hogyha ő nem húzódik el tőle, akkor szeretettel teli gyengédséggel meg is simogatja azt, egyszerűen csak azért, mert jó újra éreznie az ő bőrét a sajátján. Így pedig ráadásul még inkább valóság lesz az a valóság, ami még mindig olyan, mint valami álom.
Közben ugyanúgy őszinte csodálatot érez Nia iránt, mint amikor annak idején megismerte, éppen csak most másért, mint akkor.
~ Hihetetlen, hogy mennyire erős. Még ő vigasztal engem, pedig... ~
Igen, már csak ezért is minél gyorsabban össze kell szednie magát.
Hiába nem tetszik neki jó néhány gondolat abból, amit hall tőle, most nem számít.
Édesanyjától sem hallaná szívesen azt a vallásos magyarázatot a múlt tragédiáira, amit Alenia mond most, és ahogyan értelmezi a múltat a jelenben. Ez szinte szóról szóra ugyanaz, vagy inkább ugyanolyan hogy akár anyja is mondhatta volna, ha Eeyr nevét behelyettesíti más istenségek, vagy szellemek nevével.
Vitába sem szállhat ugyanakkor vele, mert bár szíve szerint megtenné most rögtön, az óvatosság arra inti, hogy ne tegye.
Mi van akkor, ha Aleniát éppen az a gondolat, vagy inkább hit segítette át eddig minden szenvedésen, hogy mindaz, amit átélt, egy istennő által rámért büntetés volt?
Most tényleg mondja neki azt, - és okozzon ezzel talán fájdalmat, - hogy ő ebben nem hisz, vagy legalábbis legkevesebb erős kétségei vannak ezzel az egésszel kapcsolatban?
Nem mintha ne lenne maga is hajlamos a vallásos gondolkodásra, már csak otthoni neveltetésének és most már a mai napnak is köszönhetően, mégis, hogy mindaz, ami Aleniával történt Eeyr műve legyen, mert ő valamiért haragudott a lányra, őt pedig tiszta lelkűnek ítélte meg, ez ellen nem csak racionális, hideg, elemző énje tiltakozik elemi erővel, aki mindig is benne élt, hanem valahogyan az igazságérzete is. Mert, ha felteszi, hogy Aleniának igaza van, a rá mért súlyos büntetés igazán nem arányos egykori pártfogójának valós, vagy vélt "bűneivel", erre akár az életét is rá merné tenni.*
- Kedves vagy, hogy ezt mondod, és köszönöm! De ugye tudod, hogy én nagyon szerettem a régi Aleniát is? Velem nagyon jó voltál mindig, a kezdetektől fogva, pedig semmi sem kényszerített rá, akár át is nézhettél volna rajtam. Megtetted a kötelességedet már azzal is, hogy elhoztál a fogadóból. De te utána is törődtél velem és kedves voltál hozzám. Ezt sohasem felejtettem el. Hogyan is tehettem volna? *ennyit mond hát inkább csak elsőre, de persze nincs lehetősége rá, igaz nem is akarja Alenia további szavait figyelmen kívül hagyni.
Ez az egyszerre gyönyörű és mégis szomorú perc amúgy sem alkalmas vallási, vagy világnézeti kérdések ütköztetésére, jó hát az elvont felől visszatérni saját gondolataiban a valóság talajára, akkor is, ha előre látja, nem egyszerű beszélgetés vár most rájuk.*
- Sajnálom, igazad van. *mondja ezek után.* Igen, menjünk be, ahol kényelmesebben beszélgethetünk. Csak sajnos nem fog tetszeni, amit látsz, ezért nem siettelek behívni, mert ez már csak külsőleg az a ház, amiben éltünk. *vallja be.*
- De gondolom amúgy is jól esne egy kis étel, vagy akár egy-két pohár bor, ugye? Nekem utóbbi mindenképpen. Ritán szoktam inni, de most bevallom, úgy érzem, hogy innom kell egy kicsit ahhoz, hogy a gondolataim kitisztuljanak.
*Ennyiből örül is, hogy elébe mennek az elkerülhetetlennek, bármennyire furcsa, vagy inkább bizarr is az, hogy most háziasszonyt játszhat egy olyan házban, ami sokkal inkább volt Aleniáé, mint az övé. Pontosabban az övé sohasem volt, és most sem az. Most talán mindenkié, akinek bármi köze van hozzá, mégis egyiküké sem, maga sem igazodik ki ezen pontosan attól tart.
De hát már Aleniáé sem lehet, hivatalosan legalábbis nem hiszi, hogy lenne ilyen lehetőség.
Az ajtóhoz mindenesetre visszamegy, hogy befejezze a kulcs zárba illesztésének, valamint az ajtó kinyitásának "bonyolult" műveletét, amit korábban kezdett el.*
- Ő Holdpihe, a cicám. *veszi fel a kosarat és mutatja meg Aleniának a kismacskát, aki olyan mélyen és gondtalanul alszik, ahogyan gondtalanul és mélyen aludni csak egy macska képes, fogalma sem lévén arról, hogy milyen gazdája számára megrázó, talán sorsfordító események történnek éppen mellette és felette.
Erre persze nem vár semmi választ Aleniától, inkább csak időhúzás, hogy most már van egy macskája is.*
- Arról pedig ne is álmodj kérlek, hogy nem fogok segíteni mindenben, amiben csak tudok. Ha semennyire sem hinnék semmiben, akkor is csak azt tudnám mondani, hogy végre hiszek! Nem csak valóra váltották az álmomat, de csakis tényleg az istenek rendezhették úgy, hogy mi ketten most, pont egyszerre legyünk együtt itt! *lelkesedik fel kicsit, de aztán hamar vissza is vesz ebből a lelkesedésből.*
- Nemesek viszont ebben a városban nincsenek. Amennyire én tudom, hivatalosan is el lett törölve a nemesi cím, törvény szerint nem létezik. De ettől még ez a ház mindig a te otthonod lesz, ha szeretnéd. *jelenti ki határozottan, mert ebben nem tűr vitát senkivel. Igaz, előre tudja, hogy nem is lenne. Nagy a rezidencia, eléggé kihasználatlan, és akárki rendezkedett is be itt akár ideiglenesen, akár véglegesnek szánva itt tartózkodását, nyilván sem Launak, sem Intathnak, sem pedig az itt élőknek nem lehet semmi kifogása az ellen, hogyha egykori tulajdonosa vissza akar térni.*
- Feltéve persze, ha tényleg itt szeretnél lakni. Láttad te is Romvárost. Biztos vannak ennél nyomasztóbb helyek is a világon, de én nem akarnám, hogy hiába a szép ház, minden arra emlékeztessen, hogy egykor mi történt itt. Van vidéken egy birtokunk, Szarvasliget. Tetszene neked szerintem. Velem jöhetnél oda.
*És igen, sajnos most kell visszatérnie a legkegyetlenebb témára, miközben kinyitja az ajtót.*
-Kedves, hogy azt gondolod, hogy én vagyok az egyetlen, de biztosan nem csak nekem hiányoztál. Tudom, hogy Aleimordnak is. Az életét kockáztatta azért, hogy megmentsen téged aznap éjjel. *illeszti a kulcsot a zárba, egyelőre direkt nem beszélve arról, amiről leginkább fél beszélni.* De eltűnt ő is, mint te. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod ezt, ha még nem tudtad. Hatokkal a zavargások után járt nálunk utoljára.
*Maga is meglepődik azon, hogy mennyi mindent szeretne most mondani hirtelen, és mennyi mindent jobb nem kimondani még.
Már azért is hálás lenne az elemeknek, isteneknek, sorsnak, bárkinek, éppen csak pont Eeyrnek nem, ha csak pár pohár bornyi időcskét is adna neki, hogy újra átgondoljon mindent, amit Aleniának kellene mondania most.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.01.21 23:20:34
284. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-21 11:07:43
Üzenet elküldve: 2024-01-21 11:07:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
*Halványan elmosolyodik, mert felettébb meglepi, hogy amint ő azt mondta szegény lánynak, hogy ne sírjon, amaz rögtön engedelmesen próbálja nem itatni tovább az egereket, pedig Alenia csupán néhány ösztönös, vigasztaló szónak szánta őket, nem pedig parancsnak, mégis a kis Luninari még most is feltétel nélkül hallgat rá. Pedig nem kell abbahagynia a sírást, hadd sírjon, ha sírni akar, már csak azért is, mert ő maga már nem képes ilyesmire. Sem sírásra, sem pedig bármiféle igazi örömöt átérezni. Olyan most a lelke, mint tömör jégtömbbe zárt szív, ami akkor kezd el majd újra dobogni, ha szépen lassan kiolvasztják.
Ehhez azonban rengeteg dolognak kell még a helyére kerülni. Tudnia kell, ki az, aki tényleg várta őt vissza, és ki az, aki örült, hogy eltették láb alól. Mi történt az előttük álló házzal, az ő családnevét magán viselő kúriával, amit felmenőik bátyjának és neki szántak. Vajon mi várja odabent? Ki igazgatja most a házat, és hogy fognak reagálni arra, hogy a valódi örökös visszatért? Már, ha időközben Aleimord nem sajátította ki valahogy saját magának az egészet, miközben mindent elintézett, hogy ha a húga életben van, a törvények szerint már semmi köze ne legyen a rezidenciához.
Az újabb sötét gondolatok közül Luninari hangja és ölelésének megszűnése rángatja vissza a valóságba. Ekkor ismét a lányra pillant, mert eddig tekintetét már a ház ablaka felé fordította. Főleg az emelet felé, annak az ablaknak az irányába ahol az ő szobája van, vagy volt, ki tudja, mit csináltak vele.*
- Luninari, nyugodj meg! *Nem tetszik neki, hogy szegény lány is ilyen depresszív oldalról közelíti meg a múlt történéseit, ezért leguggol hozzá, hogy szemeik egyvonalban legyenek, és a korábbi halvány mosolyt megtartva, biztatóan néz a könnyes ki szemekbe.*
- Nem azért mondtam ezt az előbb, hogy neked bármiféle részt kelljen vállalnod az én szenvedésemből. Illetve már azoknak is vége. Neked nem csak szerencséd volt, hanem Eeyr más sorsot szánt neked. Jobbat. Tudod miért? Azért, mert ilyen tiszta lelkű teremtés, mint te, nincs több e világon. Mindennek oka van, és semmi sem véletlen. Az sem, hogy engem így megbüntetett az istennő. A régi Alenia azért halt meg, mert meg kellett halnia.
*Fényűzés, kapzsiság, a legdrágább selyemből készült ruhák, az örökséghez való kegyetlen ragaszkodás, engedetlenség. Ezek jellemezték Alenia korábbi életét, pedig nem véletlenül próbálták szülei mindig is a tanulásra kényszeríteni őt. A kulcs mindenhez a tudásban rejlik, nem a gazdagságban. Ha mást nem is, ezt az egyet végérvényesen az eszébe véste az elmúlt időszak tanulságai alapján.*
- Most már itt vagyok veled. Veled, és mindenkivel, akinek szüksége van rám. Talán már nem fogtok elfogadni sem nemesként, sem a ház úrnőjeként, de ezt nem is várom el, viszont azért jöttem vissza, hogy helyrehozzam, amit tudok.
*Abból a szempontból nem hazudott, hogy tényleg megváltozott. A múltban esze ágában sem lett volna amolyan vezetői mentalitással beleavatkozni a körülötte zajló eseményekbe, de úgy érzi, hogy most kezébe kell vennie az irányítást, hogy a Sayqueves név jelentsen még valamit, és nem csak egy elkényeztetett nemesi pereputtyot.*
- Én is biztos vagyok benne, nem véletlen, hogy az istenek téged küldtek, hogy fogadj engem. Valamiért úgy érzem, hogy te vagy az egyetlen, aki soha sem felejtett el, igaz?
*Teszi is fel az első kemény kérdését, és lesz belőle még pár ilyen. Hol van a bátyja? És hol van az, aki megszabadította a karjától? Ugyan azokról a szörnyű napokról sok emléke nem maradt, mert nem volt jól, de arra tisztán emlékszik, hogy az orvos, akit hívtak hozzá, megígérte, hogy nem fogja elveszíteni a karját, de mégis ez történt. Erre is magyarázatot akar kapni, de nem támadja le rögtön Luninarit minden kérdésével.*
- Na, mi lesz, Luni? Állunk még itt egy ideig, vagy beengedsz az otthonomba? *Pillant a lányka kezében lévő kulcsra, majd várakozóan az ajtóra. Ha a rezidencia már nem is az övé, azt senki és semmilyen törvény, okirat sem veheti el tőle, hogy ez a ház az ő otthona is, és az is marad örökre. Így hát hamar valóra válik a kis fél-elf félelme, Alenia bizony most rögtön be akar menni.*
*Halványan elmosolyodik, mert felettébb meglepi, hogy amint ő azt mondta szegény lánynak, hogy ne sírjon, amaz rögtön engedelmesen próbálja nem itatni tovább az egereket, pedig Alenia csupán néhány ösztönös, vigasztaló szónak szánta őket, nem pedig parancsnak, mégis a kis Luninari még most is feltétel nélkül hallgat rá. Pedig nem kell abbahagynia a sírást, hadd sírjon, ha sírni akar, már csak azért is, mert ő maga már nem képes ilyesmire. Sem sírásra, sem pedig bármiféle igazi örömöt átérezni. Olyan most a lelke, mint tömör jégtömbbe zárt szív, ami akkor kezd el majd újra dobogni, ha szépen lassan kiolvasztják.
Ehhez azonban rengeteg dolognak kell még a helyére kerülni. Tudnia kell, ki az, aki tényleg várta őt vissza, és ki az, aki örült, hogy eltették láb alól. Mi történt az előttük álló házzal, az ő családnevét magán viselő kúriával, amit felmenőik bátyjának és neki szántak. Vajon mi várja odabent? Ki igazgatja most a házat, és hogy fognak reagálni arra, hogy a valódi örökös visszatért? Már, ha időközben Aleimord nem sajátította ki valahogy saját magának az egészet, miközben mindent elintézett, hogy ha a húga életben van, a törvények szerint már semmi köze ne legyen a rezidenciához.
Az újabb sötét gondolatok közül Luninari hangja és ölelésének megszűnése rángatja vissza a valóságba. Ekkor ismét a lányra pillant, mert eddig tekintetét már a ház ablaka felé fordította. Főleg az emelet felé, annak az ablaknak az irányába ahol az ő szobája van, vagy volt, ki tudja, mit csináltak vele.*
- Luninari, nyugodj meg! *Nem tetszik neki, hogy szegény lány is ilyen depresszív oldalról közelíti meg a múlt történéseit, ezért leguggol hozzá, hogy szemeik egyvonalban legyenek, és a korábbi halvány mosolyt megtartva, biztatóan néz a könnyes ki szemekbe.*
- Nem azért mondtam ezt az előbb, hogy neked bármiféle részt kelljen vállalnod az én szenvedésemből. Illetve már azoknak is vége. Neked nem csak szerencséd volt, hanem Eeyr más sorsot szánt neked. Jobbat. Tudod miért? Azért, mert ilyen tiszta lelkű teremtés, mint te, nincs több e világon. Mindennek oka van, és semmi sem véletlen. Az sem, hogy engem így megbüntetett az istennő. A régi Alenia azért halt meg, mert meg kellett halnia.
*Fényűzés, kapzsiság, a legdrágább selyemből készült ruhák, az örökséghez való kegyetlen ragaszkodás, engedetlenség. Ezek jellemezték Alenia korábbi életét, pedig nem véletlenül próbálták szülei mindig is a tanulásra kényszeríteni őt. A kulcs mindenhez a tudásban rejlik, nem a gazdagságban. Ha mást nem is, ezt az egyet végérvényesen az eszébe véste az elmúlt időszak tanulságai alapján.*
- Most már itt vagyok veled. Veled, és mindenkivel, akinek szüksége van rám. Talán már nem fogtok elfogadni sem nemesként, sem a ház úrnőjeként, de ezt nem is várom el, viszont azért jöttem vissza, hogy helyrehozzam, amit tudok.
*Abból a szempontból nem hazudott, hogy tényleg megváltozott. A múltban esze ágában sem lett volna amolyan vezetői mentalitással beleavatkozni a körülötte zajló eseményekbe, de úgy érzi, hogy most kezébe kell vennie az irányítást, hogy a Sayqueves név jelentsen még valamit, és nem csak egy elkényeztetett nemesi pereputtyot.*
- Én is biztos vagyok benne, nem véletlen, hogy az istenek téged küldtek, hogy fogadj engem. Valamiért úgy érzem, hogy te vagy az egyetlen, aki soha sem felejtett el, igaz?
*Teszi is fel az első kemény kérdését, és lesz belőle még pár ilyen. Hol van a bátyja? És hol van az, aki megszabadította a karjától? Ugyan azokról a szörnyű napokról sok emléke nem maradt, mert nem volt jól, de arra tisztán emlékszik, hogy az orvos, akit hívtak hozzá, megígérte, hogy nem fogja elveszíteni a karját, de mégis ez történt. Erre is magyarázatot akar kapni, de nem támadja le rögtön Luninarit minden kérdésével.*
- Na, mi lesz, Luni? Állunk még itt egy ideig, vagy beengedsz az otthonomba? *Pillant a lányka kezében lévő kulcsra, majd várakozóan az ajtóra. Ha a rezidencia már nem is az övé, azt senki és semmilyen törvény, okirat sem veheti el tőle, hogy ez a ház az ő otthona is, és az is marad örökre. Így hát hamar valóra válik a kis fél-elf félelme, Alenia bizony most rögtön be akar menni.*
283. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-21 00:17:18
Üzenet elküldve: 2024-01-21 00:17:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
//Alenia Cirenhille Sayqueves//
- Rendben, próbálok nem sírni. *suttogja még mindig kicsit halkan, de igyekszik valóban összeszedni magát, pedig könnyei még lennének bőven, igaz ezek még mindig legalább annyira az öröm és a megkönnyebbülés, mint a bánat könnyei.
Utóbbiak persze Aleniának szólnak. Eddig is sokszor belegondolt már abba, hogy miken ment keresztül és mennyit kellett szenvednie, így azonban, hogy nem csak előtte áll, hanem meg is érinthette őt, az egész valahogyan még sokkal elevenebb, fájdalmasabb és szívbe markolóbb, mint akkor, amikor mindezek a gondolatok csak Szarvasliget békés csendjében törtnek rá hirtelen.
De most már legalább tudja azt, hogy legszörnyűbb félelmei nem váltak valóra, sőt, úgy valósult meg egy régi kedves álma, hogy ennek az álomnak a megvalósulására szinte alig látott esélyt, ez pedig erőt ad neki annyira, hogy megpróbálja magába fojtani a könnyek maradékát, főleg persze Alenia kedvéért. Szenvedett eleget, és, ha itt most nagyon elkezd sírni emiatt, olyan lenne, minta csak erre akarná emlékeztetni őt.
Persze a gyengéd simogatás, amit ölelésére kap válaszként, nagyon jól esik neki, még akkor is, ha az első tőle hallott szavak nagyon fájnak, sőt úgy érzi, hogy nem csak lelki, hanem egyben fizikai fájdalmat is okoznak, kicsit a szívébe, kicsit a gyomrába szúrnak.
De hát persze, mindaz, amit mond logikus, természetes és érthető. Azok után, ami történt, Alenia mit is mondhatna mást, mint azt, hogy a régi Alenia már nincsen többé? És hát egyértelmű, hogy amikor határozottan kijelenti ezt, akkor nyilván nem csak a kezére céloz.
Igaz ugyan, hogy ő a régi Aleniát szerette volna visszakapni, de mindig is tisztában volt vele, hogy ez irreális vágyálom, bármennyire szép is lenne. De hát már ő sem a régi Luninari, és részben pont az itt átélteknek köszönhetően.
Éppen ezért most tökéletesen boldoggá teszi már az is, hogy Alenia egyáltalán él, bármennyire fájdalmas is egyben a vele való találkozás, de azon a puszta tényen kívül, hogy életben van, szerencsére más is okot ad örömre. Az általa átélt kínok és az elszenvedett veszteségek ugyanis akár teljesen meg is törhették volna, ehhez képest tulajdonképpen már az is csoda, hogy legalább kicsit nem őrült meg.
Mert abban biztos, hogy, a lány, aki előtte áll lehet szomorú, lehet kicsit talán megtört, vagy keserű, lehet bármi más, de legalább annyira ép eszénél van, mint ő maga. Ugyan még egy perce sincsenek újra együtt, de erre akár mérget is merne venni, mert már sokkal jobban bízik saját megérzéseiben, mint egykor.*
- Persze. *bólint aztán, és Niát elengedve lép hátra egy lépést, majd kissé félénken, óvatosan mosolyodik el, sokkal inkább a viszontlátás örömétől és megkönnyebbüléssel telve nézve végig a lányon, mint tolakodó kíváncsisággal, pedig ő is kíváncsi, nagyon is és nagyon sok mindenre. Közben próbálja letörölni a könnyeit és egyben nem is könnyezni többet, de ez azért, érzi, elsőre csak részben sikerül.*
- Nagyon sajnálom, de hát ez érthető. *mondja.* Engem is megviselt, ami akkor történt, pedig nálad nagyobb szerencsém volt. Ha nem is érzem úgy, hogy a régi Luninari meghalt, de én sem vagyok már a régi. De mint láthattad, már szinte semmi sem.
*Szavainak komor nyomatékot ad a mögöttük lévő, méltán Romvárosnak nevezett városrész, ami valaha ragyogott, vidám volt, és élt, még akkor is, ha mindezt talán kérkedve és felelőtlenül is tette.
Az a kevés itt együtt töltött idő ennek ellenére, vagy talán éppen ezért persze neki is azonnal felbukkan gondolatai között, mint valami régi, szép álom, és nem először gondolkodik el rajta, bár ezúttal persze csak nagyon röviden, hogy mi lett volna akkor, ha minden úgy folytatódik, ahogyan elkezdődött.
Biztos benne, hogy mai napig a legjobb barátnők lennének, életük talán ruhákról, cipőkről, udvarlókról, ékszerekről, estélyekről szólt volna, meg persze a mágiáról, amit együtt készültek tanulni.
Ehhez képest itt áll most Alenia előtt, nem úgy, mint egy kisasszony, akivé mellette válhatott volna, hanem külsőleg majdnem pont ugyanúgy, ahogyan egykoron az erdőből megérkezett.
Az élete is nagyon más, mint amilyennek akkor indult. Ebben a házban már csak ritka vendég, odahaza pedig mos, főz, takarít, állatokról gondoskodik, vagyis minden olyan dolgot megcsinál, amit egykori nemesi kúriákban a szolgálók csináltak, és mindezt élvezi és szereti is.
Nem csak beletörődött, hogy ez van, hanem úgy érzi, hogy tényleg ez való neki, jó érzés gondoskodni másokról, meg egy házról, meglehet persze, hogy azért is, mert így hasznosnak és fontosnak érzi önmagát.
De most nem akar ezen gondolkodni, már csak azért sem, mert nincs mágia, ami képes lenne visszaforgatni az időt, de, ha ez lehetséges lenne, akkor sem tudnának megváltoztatni mindent, sőt, talán semmit sem, és végül nagyjából pont ugyanott tartanának mind a ketten, ahol most.*
- Én is annyi mindent szeretnék mondani és kérdezni egyszerre, de jobb, ha te kezded. *mondja.*
- Kora reggel óta valahogy olyan fura előérzetem volt. A sors, vagy az istenek akarták, hogy itt legyek, de ha csak szerencse, akkor is a lehető legnagyobb. *mondja félig Niának, de önmagának is, mert még mindig szinte teljesen hihetetlen, hogy újra együtt vannak, még akkor is, ha nyilván már többé semmi sem lesz a régi.
Itt van például mögötte az egykori rezidencia, ami szintén nem fog jó eséllyel soha régi fényében tündökölni.
~ Ez az átkozott ház! ~ tolakodik be gondolatai közé egy kicsit ismét a harag, pedig tudja jól, hogy minden kúria csak lelketlen, élettelen kőhalom, akkor is, akár áll, akár porig romolták. Hirtelen nem tud rá máshogy gondolni még sem, haragszik erre a házra, pedig lakott itt már úgy is, hogy egy lakóját sem rabolták el, kínozták meg, és senki nem próbálta meg még csak rájuk gyújtani sem.
Ettől függetlenül, nagyon nem hozott szerencsét nekik akkor, amikor megismerték egymást. Igaz most pont igen, hiszen ugyan hol máshol találkozhatott volna Aleniával, ha nem pont itt?
Mégis, fél tőle, hogy Alenia be akar menni majd. Miért ne akarná látni, hogy mi lett egykori otthonából? Nyilván ezért jött éppen ide.
Ő a maga részéről attól fél viszont, hogy ebben az esetben csak még jobban fog majd fájni neki a saját múltja, márpedig ő nem szeretné őt még egyszer szenvedni látni.
Ezért is nem ajánlja fel rögtön, hogy nézzék meg a házat, ahol kényelmesebben beszélgethetnek, mint idekint, még szeretné kiélvezni kicsit ezt a percet a szabad levegőn, és megvárni amikor is majd Alenia hozza fel, hogy kíváncsi a házra. Onnantól kezdve már nem lesz más választása, mint kinyitni előtte a kulccsal egykori otthonának az ajtaját.*
- Természetesen mindenre válaszolok, amire csak tudom a választ. *mondja inkább. ~ Bár félek, hogy jó néhány válasz nagyon nem fog tetszeni. ~ teszi hozzá csak gondolatban, már előre is félve.*
- És persze mindenben segítek, amiben csak tudok. *ígéri meg a lehető legkomolyabb arccal. Lehetségesnek tartja, hogy Aleniának most nagyobb szüksége van az ő segítségére, mint egykor neki volt az övére. De, ha nincs, elhatározza, hogy most egy darabig bizony akkor sem fog tágítani mellőle.*
//Alenia Cirenhille Sayqueves//
- Rendben, próbálok nem sírni. *suttogja még mindig kicsit halkan, de igyekszik valóban összeszedni magát, pedig könnyei még lennének bőven, igaz ezek még mindig legalább annyira az öröm és a megkönnyebbülés, mint a bánat könnyei.
Utóbbiak persze Aleniának szólnak. Eddig is sokszor belegondolt már abba, hogy miken ment keresztül és mennyit kellett szenvednie, így azonban, hogy nem csak előtte áll, hanem meg is érinthette őt, az egész valahogyan még sokkal elevenebb, fájdalmasabb és szívbe markolóbb, mint akkor, amikor mindezek a gondolatok csak Szarvasliget békés csendjében törtnek rá hirtelen.
De most már legalább tudja azt, hogy legszörnyűbb félelmei nem váltak valóra, sőt, úgy valósult meg egy régi kedves álma, hogy ennek az álomnak a megvalósulására szinte alig látott esélyt, ez pedig erőt ad neki annyira, hogy megpróbálja magába fojtani a könnyek maradékát, főleg persze Alenia kedvéért. Szenvedett eleget, és, ha itt most nagyon elkezd sírni emiatt, olyan lenne, minta csak erre akarná emlékeztetni őt.
Persze a gyengéd simogatás, amit ölelésére kap válaszként, nagyon jól esik neki, még akkor is, ha az első tőle hallott szavak nagyon fájnak, sőt úgy érzi, hogy nem csak lelki, hanem egyben fizikai fájdalmat is okoznak, kicsit a szívébe, kicsit a gyomrába szúrnak.
De hát persze, mindaz, amit mond logikus, természetes és érthető. Azok után, ami történt, Alenia mit is mondhatna mást, mint azt, hogy a régi Alenia már nincsen többé? És hát egyértelmű, hogy amikor határozottan kijelenti ezt, akkor nyilván nem csak a kezére céloz.
Igaz ugyan, hogy ő a régi Aleniát szerette volna visszakapni, de mindig is tisztában volt vele, hogy ez irreális vágyálom, bármennyire szép is lenne. De hát már ő sem a régi Luninari, és részben pont az itt átélteknek köszönhetően.
Éppen ezért most tökéletesen boldoggá teszi már az is, hogy Alenia egyáltalán él, bármennyire fájdalmas is egyben a vele való találkozás, de azon a puszta tényen kívül, hogy életben van, szerencsére más is okot ad örömre. Az általa átélt kínok és az elszenvedett veszteségek ugyanis akár teljesen meg is törhették volna, ehhez képest tulajdonképpen már az is csoda, hogy legalább kicsit nem őrült meg.
Mert abban biztos, hogy, a lány, aki előtte áll lehet szomorú, lehet kicsit talán megtört, vagy keserű, lehet bármi más, de legalább annyira ép eszénél van, mint ő maga. Ugyan még egy perce sincsenek újra együtt, de erre akár mérget is merne venni, mert már sokkal jobban bízik saját megérzéseiben, mint egykor.*
- Persze. *bólint aztán, és Niát elengedve lép hátra egy lépést, majd kissé félénken, óvatosan mosolyodik el, sokkal inkább a viszontlátás örömétől és megkönnyebbüléssel telve nézve végig a lányon, mint tolakodó kíváncsisággal, pedig ő is kíváncsi, nagyon is és nagyon sok mindenre. Közben próbálja letörölni a könnyeit és egyben nem is könnyezni többet, de ez azért, érzi, elsőre csak részben sikerül.*
- Nagyon sajnálom, de hát ez érthető. *mondja.* Engem is megviselt, ami akkor történt, pedig nálad nagyobb szerencsém volt. Ha nem is érzem úgy, hogy a régi Luninari meghalt, de én sem vagyok már a régi. De mint láthattad, már szinte semmi sem.
*Szavainak komor nyomatékot ad a mögöttük lévő, méltán Romvárosnak nevezett városrész, ami valaha ragyogott, vidám volt, és élt, még akkor is, ha mindezt talán kérkedve és felelőtlenül is tette.
Az a kevés itt együtt töltött idő ennek ellenére, vagy talán éppen ezért persze neki is azonnal felbukkan gondolatai között, mint valami régi, szép álom, és nem először gondolkodik el rajta, bár ezúttal persze csak nagyon röviden, hogy mi lett volna akkor, ha minden úgy folytatódik, ahogyan elkezdődött.
Biztos benne, hogy mai napig a legjobb barátnők lennének, életük talán ruhákról, cipőkről, udvarlókról, ékszerekről, estélyekről szólt volna, meg persze a mágiáról, amit együtt készültek tanulni.
Ehhez képest itt áll most Alenia előtt, nem úgy, mint egy kisasszony, akivé mellette válhatott volna, hanem külsőleg majdnem pont ugyanúgy, ahogyan egykoron az erdőből megérkezett.
Az élete is nagyon más, mint amilyennek akkor indult. Ebben a házban már csak ritka vendég, odahaza pedig mos, főz, takarít, állatokról gondoskodik, vagyis minden olyan dolgot megcsinál, amit egykori nemesi kúriákban a szolgálók csináltak, és mindezt élvezi és szereti is.
Nem csak beletörődött, hogy ez van, hanem úgy érzi, hogy tényleg ez való neki, jó érzés gondoskodni másokról, meg egy házról, meglehet persze, hogy azért is, mert így hasznosnak és fontosnak érzi önmagát.
De most nem akar ezen gondolkodni, már csak azért sem, mert nincs mágia, ami képes lenne visszaforgatni az időt, de, ha ez lehetséges lenne, akkor sem tudnának megváltoztatni mindent, sőt, talán semmit sem, és végül nagyjából pont ugyanott tartanának mind a ketten, ahol most.*
- Én is annyi mindent szeretnék mondani és kérdezni egyszerre, de jobb, ha te kezded. *mondja.*
- Kora reggel óta valahogy olyan fura előérzetem volt. A sors, vagy az istenek akarták, hogy itt legyek, de ha csak szerencse, akkor is a lehető legnagyobb. *mondja félig Niának, de önmagának is, mert még mindig szinte teljesen hihetetlen, hogy újra együtt vannak, még akkor is, ha nyilván már többé semmi sem lesz a régi.
Itt van például mögötte az egykori rezidencia, ami szintén nem fog jó eséllyel soha régi fényében tündökölni.
~ Ez az átkozott ház! ~ tolakodik be gondolatai közé egy kicsit ismét a harag, pedig tudja jól, hogy minden kúria csak lelketlen, élettelen kőhalom, akkor is, akár áll, akár porig romolták. Hirtelen nem tud rá máshogy gondolni még sem, haragszik erre a házra, pedig lakott itt már úgy is, hogy egy lakóját sem rabolták el, kínozták meg, és senki nem próbálta meg még csak rájuk gyújtani sem.
Ettől függetlenül, nagyon nem hozott szerencsét nekik akkor, amikor megismerték egymást. Igaz most pont igen, hiszen ugyan hol máshol találkozhatott volna Aleniával, ha nem pont itt?
Mégis, fél tőle, hogy Alenia be akar menni majd. Miért ne akarná látni, hogy mi lett egykori otthonából? Nyilván ezért jött éppen ide.
Ő a maga részéről attól fél viszont, hogy ebben az esetben csak még jobban fog majd fájni neki a saját múltja, márpedig ő nem szeretné őt még egyszer szenvedni látni.
Ezért is nem ajánlja fel rögtön, hogy nézzék meg a házat, ahol kényelmesebben beszélgethetnek, mint idekint, még szeretné kiélvezni kicsit ezt a percet a szabad levegőn, és megvárni amikor is majd Alenia hozza fel, hogy kíváncsi a házra. Onnantól kezdve már nem lesz más választása, mint kinyitni előtte a kulccsal egykori otthonának az ajtaját.*
- Természetesen mindenre válaszolok, amire csak tudom a választ. *mondja inkább. ~ Bár félek, hogy jó néhány válasz nagyon nem fog tetszeni. ~ teszi hozzá csak gondolatban, már előre is félve.*
- És persze mindenben segítek, amiben csak tudok. *ígéri meg a lehető legkomolyabb arccal. Lehetségesnek tartja, hogy Aleniának most nagyobb szüksége van az ő segítségére, mint egykor neki volt az övére. De, ha nincs, elhatározza, hogy most egy darabig bizony akkor sem fog tágítani mellőle.*
282. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-19 19:22:38
Üzenet elküldve: 2024-01-19 19:22:38
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 534
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Talán csak álmodom?//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Amint kimondja a Luninari nevet, különösen furcsa érzés lesz úrrá rajta. Amolyan képszakadás vagy időugrás, talán nem is lehet szépen megfogalmazni, hogy miféle játékot játszik vele a saját elméje. Mintha csak pár órával ezelőtt történt volna, hogy megtanította a fekete hajú fél-elf lányt arra, hogy a kisasszonyok nem inget, hanem blúzt hordanak, hogy a magassarkú szinte alapelvárás, hogy kérésére szépen kisminkelte őt és kifestette a körmeit, majd közösen megpróbálták a legjobbat kihozni Luninari ruhatárából, hogy igazi, csinos nő váljék belőle. Mintha csak most tértek volna vissza az erdőszéli sétájukról, ahol a legérdekesebb dolog az volt, hogy milyen is a kis Luninari kapcsolata Wilhorppal.
Kár, hogy mindez csupán egy álom, amit Alenia úgy szeretne, ha valóság volna, pedig az igazi valóság sokkal inkább egy rettenetes rémálom.
Talán a legkisebb baj, hogy már nem is nevezheti magát nemesnek, de mekínozták, tönkretették, és még a szépségét is elvették tőle, ami talán a legfontosabb volt számára az életében. Így, fél karral már nem lehet az a csodálatos elf hercegnő, akinek mindig is hitte magát, csak egy csúfság, akit kegyetlenül megbüntetett a sors. Vajon miért? Talán azért, mert az örökség szította fékezhetetlen önzőség egyik napról a másikra tönkretette a kapcsolatát Aleimorddal? Lehet, hisz még az elmúlt néhány percben is képes volt arra gondolni, hogy mindez, ami történt a testvére műve.
Luninari elindul felé, először csak lassú, bizonytalan, később gyorsított léptekkel, aztán a két kis kéz olyan szeretettel öleli őt át, amilyen szeretetet talán még soha az életben nem kapott senkitől. Alenia nem tud jelenleg mihez kezdeni az érzéseivel, ezért csak szótlanul áll egy helyben, mint a cövek. Végül, mikor Luni könnyei megerednek, bizonytalanul megérinti a lány hátát, és lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdi őt.*
- Valamilyen értelemben talán tényleg meghaltam. A régi Alenia már nincs többé. *szólal meg.
Talán nem a legszebb első mondat, ami elhangozhat a nagy viszontlátás örömére, viszont kegyetlen igazság. Még, ha arra van is mód, hogy megcsonkított, az emberi lények brutalitásának jelét kétségtelenül magán viselő, megkínzott testét mágia és az istenek segítségével meggyógyítsák, -mert bizony az elmúlt időszakban olvasott olyasmit, hogy nem lehetetlen-, a lelkében tett kár olyannyira mély és maradandó, hogy akkor sem nevezhetné magát régi önmagának, ha ez az egész tényleg csak egy álom volna, amiből most felébrednek, és semmi más nem emlékeztetné őket az átélt borzalmakra, csak az emlékek.
Alenia maga is csak akkor hiszi el igazán, hogy életben van, mikor Luninari elcsukló, de kedves kis hangján megerősíti őt ebben.*
- Igen, itt vagyok. Megtörten, fáradtan, de reményekkel, célokkal és legfőképp kérdésekkel tele.
*A fáradtságot nem fizikai fáradtságként érti, hanem arra gondol, hogy tényleg volt pár pillanat az elmúlt időszakban, mikor a magány és a depresszió annyira magával ragadta, hogy egyáltalán nem bánta volna, ha végleg maga mögött hagyja ezt a világot. Az életbe fáradt bele, de valami mégsem engedi, hogy feladja. Talán Eeyr sem akarja, hogy a történet szomorú véget érjen, talán még valamiféle küldetést szán Aleniának. Nem tudni, hogy az istennő, a sors vagy más felsőbbrendű erő játszadozik-e velük, de az biztos, bárki vagy bármi is az, ami mutatja az irányt, most visszavezette Niát az egyik legkedvesebb személyhez, aki még egykori önmagára emlékeztetheti.*
- Na, ne sírj! *Próbálja nyugtatgatni szerencsétlen párát.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Amint kimondja a Luninari nevet, különösen furcsa érzés lesz úrrá rajta. Amolyan képszakadás vagy időugrás, talán nem is lehet szépen megfogalmazni, hogy miféle játékot játszik vele a saját elméje. Mintha csak pár órával ezelőtt történt volna, hogy megtanította a fekete hajú fél-elf lányt arra, hogy a kisasszonyok nem inget, hanem blúzt hordanak, hogy a magassarkú szinte alapelvárás, hogy kérésére szépen kisminkelte őt és kifestette a körmeit, majd közösen megpróbálták a legjobbat kihozni Luninari ruhatárából, hogy igazi, csinos nő váljék belőle. Mintha csak most tértek volna vissza az erdőszéli sétájukról, ahol a legérdekesebb dolog az volt, hogy milyen is a kis Luninari kapcsolata Wilhorppal.
Kár, hogy mindez csupán egy álom, amit Alenia úgy szeretne, ha valóság volna, pedig az igazi valóság sokkal inkább egy rettenetes rémálom.
Talán a legkisebb baj, hogy már nem is nevezheti magát nemesnek, de mekínozták, tönkretették, és még a szépségét is elvették tőle, ami talán a legfontosabb volt számára az életében. Így, fél karral már nem lehet az a csodálatos elf hercegnő, akinek mindig is hitte magát, csak egy csúfság, akit kegyetlenül megbüntetett a sors. Vajon miért? Talán azért, mert az örökség szította fékezhetetlen önzőség egyik napról a másikra tönkretette a kapcsolatát Aleimorddal? Lehet, hisz még az elmúlt néhány percben is képes volt arra gondolni, hogy mindez, ami történt a testvére műve.
Luninari elindul felé, először csak lassú, bizonytalan, később gyorsított léptekkel, aztán a két kis kéz olyan szeretettel öleli őt át, amilyen szeretetet talán még soha az életben nem kapott senkitől. Alenia nem tud jelenleg mihez kezdeni az érzéseivel, ezért csak szótlanul áll egy helyben, mint a cövek. Végül, mikor Luni könnyei megerednek, bizonytalanul megérinti a lány hátát, és lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdi őt.*
- Valamilyen értelemben talán tényleg meghaltam. A régi Alenia már nincs többé. *szólal meg.
Talán nem a legszebb első mondat, ami elhangozhat a nagy viszontlátás örömére, viszont kegyetlen igazság. Még, ha arra van is mód, hogy megcsonkított, az emberi lények brutalitásának jelét kétségtelenül magán viselő, megkínzott testét mágia és az istenek segítségével meggyógyítsák, -mert bizony az elmúlt időszakban olvasott olyasmit, hogy nem lehetetlen-, a lelkében tett kár olyannyira mély és maradandó, hogy akkor sem nevezhetné magát régi önmagának, ha ez az egész tényleg csak egy álom volna, amiből most felébrednek, és semmi más nem emlékeztetné őket az átélt borzalmakra, csak az emlékek.
Alenia maga is csak akkor hiszi el igazán, hogy életben van, mikor Luninari elcsukló, de kedves kis hangján megerősíti őt ebben.*
- Igen, itt vagyok. Megtörten, fáradtan, de reményekkel, célokkal és legfőképp kérdésekkel tele.
*A fáradtságot nem fizikai fáradtságként érti, hanem arra gondol, hogy tényleg volt pár pillanat az elmúlt időszakban, mikor a magány és a depresszió annyira magával ragadta, hogy egyáltalán nem bánta volna, ha végleg maga mögött hagyja ezt a világot. Az életbe fáradt bele, de valami mégsem engedi, hogy feladja. Talán Eeyr sem akarja, hogy a történet szomorú véget érjen, talán még valamiféle küldetést szán Aleniának. Nem tudni, hogy az istennő, a sors vagy más felsőbbrendű erő játszadozik-e velük, de az biztos, bárki vagy bármi is az, ami mutatja az irányt, most visszavezette Niát az egyik legkedvesebb személyhez, aki még egykori önmagára emlékeztetheti.*
- Na, ne sírj! *Próbálja nyugtatgatni szerencsétlen párát.*
281. hozzászólás ezen a helyszínen: Sayqueves Rezidencia
Üzenet elküldve: 2024-01-18 19:03:10
Üzenet elküldve: 2024-01-18 19:03:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 682
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Szelíd
//Talán csak álmodom?//
//Alenia Cirenhille Sayqueves//
*El van merülve azzal a nem túl bonyolult művelettel, hogy a kulcsot a zárba illessze, amikor meghallja azt a hangot, amit utoljára valamelyik álmában hallott.
Lehetett volna az az álom gyönyörű, vagy legalább szép is, de mivel hirtelen teljesen másként alakult minden, mint amilyen irányba azon a napon indult amikor, mint távoli rokont, befogadták őt maguk közé a Sayquevesek, inkább rémálom volt az a bizonyos álom.
Hogy mit élt át újra benne, már maga sem tudja pontosan.
Azt a pillanatot, amikor Aleniát elrabolták mellőle a tisztásról őt pedig olyan erősen ütötték meg, hogy elájult?
Vagy azt, amikor megtalálta egy ajtó elé rakott dobozban barátnőjének levágott ujját, esetleg az utolsó éjszaka poklát? Valamilyen formában egyszerre mindet? Talán magát a pillanatot, amikor elárulta őt?
Most hirtelen valamennyi mélyen magába fojtott emlék annyira erős, mintha meztelen bőrét égető parázs lenne újra, főleg a legutolsó.
Igen, ez volt a majdnem meghalás, árulás és a menekülés keserves éjszakája.
Ezerszer is végig gondolta már ezt, és ezerszer is felmentette magát, amiért akkor nem ment vissza Aleimord és Intath oldalán Aleniát támogatva a mögöttük lángoló városba, hanem inkább a menekülteket menekítő szekér után szaladt.
Persze, nagyon sokadszorra ismét újragondolva, nyilván nem lett volna nagy segítség. Csak azt érte volna el, hogy feleslegesen kockára teszi még egyszer az életét, miután korábban éppen csak megmenekült a halál torkából Launak és annak a kereskedőnek köszönhetően, akinek segítségével megmentette őket.
Viszont, pusztán érzelmeire hallgatva bármilyen mélyen is elnyomta mindezt magában, mégis úgy érzi még mindig, hogy akkor és ott, fordítva kellett volna döntenie.
És most a régen hallott, utolsó hallása után mindig is vágyott hang meghallása után olyan erővel mar bele ismét a lelkiismeret-furdalás akkori döntése miatt, mintha csak holnap, vagy holnapután lenne ahhoz az ezerszer is elátkozott naphoz képest.
Lassan fordul meg, pedig teste éppen pördülni akar gyorsabban, mint a pillanat. Annyira azonban még ura önmagának, hogy ne tegyen hasonlót. Talán csak azért lassú, mert fél, nagyon fél.
Bármennyire is összetéveszthetetlen ez a gyönyörű hang bárki más hangjával, attól retteg, hogy mi van, ha csak a Romváros által felzaklatott érzékei csalják meg és űznek gonosz tréfát vele, vagy valamiféle általa nem ismert, sötét mágia áldozata lett?
De szerencsére nem. Illetve eldönti magában, hogy nem, mert bármennyire valószerűtlen is az egész, ahhoz túlságosan is élethű, hogy csak hitvány illúzió legyen.
Látva Őt magát maga előtt már nem lehet tévedés. Alenia az. Alenia!
Úgy érzi, hogy annyi sok és olyan erőteljes érzelmek kavarognak benne, amelyek három másik fél-elf lelkének is elegek lennének, nem hogy most neki. Ráadásul megfogalmazhatatlan az egész.
Ahogyan óvatosan végignéz Alenián a határtalan megkönnyebbülés keveredik benne bánattal, megrendültséggel, kétségbeeséssel, dühvel, és az egykori tehetetlenségének és védtelenségének, vagyis gyengesége miatt érzett önemésztő, önmaga iránt is érzett haraggal, ugyanakkor egyben olyan hatalmas örömmel is, amihez foghatót már nagyon régen érzett utoljára.
Talán akkor, amikor csak önmaga erejére támaszkodva életében először varázsolt.
Arcvonásainak sem ura igazán. Nem tudja, hogy elmosolyodik-e, de gyanítja, hogy valami ilyesmi történik. Csak abban biztos, hogy Alenia mosolyát látva sírni lenne kedve, sőt talán már sír is, mivel testének nincsen szüksége arra, hogy pontos szavakat találjon bármire is, amit érez, az csak cselekszik ösztönösen, például könnyeket teremt és sokat, önkényesen és pillanatok alatt.
Olyan óvatosan rakja le kosarát, amiben ott van az alvó kismacska, mintha az a világ lehető legkisebb és legtörékenyebb tárgyaival lenne tele.
Ezúttal azonban, bármennyire szereti is Holdpihét, nem neki szól a gyengéd lassúság, hanem saját magának, hiába látja most már tényleg a lányt, akit annyiszor szeretett volna látni újra, akiben reménykedett, hogy még él, de valamiért sohasem volt képes benne hinni igazán.
Olyan rettenetes volt az az egyetlen éjszaka, és az azt megelőző napok, vagy azok az apró utalások amelyeket Intath szavaiból magának leszűrt, hogy meg is kell érintenie őt, érezni a saját bőrén, hogy az egykor könyörtelenül kizökkentett világ végre visszatérjen önmagába.*
- Alenia... *suttogja halkan, mintha valósággá attól válna az előtte lévő valóság, hogy kimondja a nevét.
Kicsit még hangja is elcsuklik közben, és bár ő nem érzi magán, sápadt bőréhez képest is elsápad, szó szerint mint aki kísértetet lát. Talán ez is a helyzet, persze tudja, hogy nem, legfeljebb képletes értelemben véve.
Lassan indul meg, de végül kicsit meggyorsítja a lépteit. Tudja, hogy nem túl udvarias, de nem hiszi, hogy Alenia bánná, különben is hasonló helyzetben ugyan ki az, aki megkérdezné a másikat, hogy ugye megengeded azt, hogy megöleljelek?
Szélesre tárja karjait, hogy aztán szoros ölelésébe zárja Aleniát, és gondolkodás nélkül meg is teszi, alig bírva zokogását magába fojtani.*
- Azt hittem meghaltál. *suttogja a mellkasának, talán teljesen feleslegesen, hiszen nyilván Alenia is tudja ezt, mellkasába fúrt arcának köszönhetően pedig ruhája Luni patakként áradó könnyeit is magába szívja.
Neki pedig Kell most kis idő, hogy mennyi, arról fogalma sincs, pillanatok, vagy percek, de végül csak összeszedi magát, mivel sejti, hogy Alenia számára nyilván kényelmetlen lehet egy túl szoros ölelés, amihez nedves könnyek is társulnak.
Amikor felemeli az arcát, már talán kicsit összeszedettebb, legalábbis szeretné ezt hinni magáról.*
- Nem tudom elhinni, de... de... nem hiszed el, hogy....
*Pont őt, aki igazából szeret beszélni, mesélni és sokat, most teljesen cserben hagyja nem csak saját hangja, de az összetett és összeszedett mondatok megfogalmazásának a képessége is.*
- De élsz, itt vagy. El sem hiszed, hogy mennyire nagyon örülök neked. Életben vagy!
*Ennyit tud kinyögni végül, miközben még mindig nem képes abbahagyni a sírást, pontosabban nem is sír, csak könnyei folynak továbbra is kérlelhetetlenül szeméből, anélkül, hogy igazából a tudatában lenne ennek.*
- Mindig reménykedtem abban, hogy még élsz, csak mindig rettegtem attól idáig, hogy nem. *vallja be végül, és azt hiszi, hogy bármennyire is soványan képes ez az utolsó pár mondat visszaadni mindazt, amit hirtelen és gyorsan mondani szeretne, ennél többre biztosan nem képes most.
De igazából mit is számít ez? Olyan álma vált valóra, amit még mindig alig hisz el, sőt, tulajdonképpen olyan, mintha tényleg csak álom lenne az egész. Egyedül azért nem fél ettől, mert álmodott már rengetegszer sokat meg mindenfélét, most viszont tudja, Alenia tényleg itt van van vele, éppen az előbb érintette meg.*
//Alenia Cirenhille Sayqueves//
*El van merülve azzal a nem túl bonyolult művelettel, hogy a kulcsot a zárba illessze, amikor meghallja azt a hangot, amit utoljára valamelyik álmában hallott.
Lehetett volna az az álom gyönyörű, vagy legalább szép is, de mivel hirtelen teljesen másként alakult minden, mint amilyen irányba azon a napon indult amikor, mint távoli rokont, befogadták őt maguk közé a Sayquevesek, inkább rémálom volt az a bizonyos álom.
Hogy mit élt át újra benne, már maga sem tudja pontosan.
Azt a pillanatot, amikor Aleniát elrabolták mellőle a tisztásról őt pedig olyan erősen ütötték meg, hogy elájult?
Vagy azt, amikor megtalálta egy ajtó elé rakott dobozban barátnőjének levágott ujját, esetleg az utolsó éjszaka poklát? Valamilyen formában egyszerre mindet? Talán magát a pillanatot, amikor elárulta őt?
Most hirtelen valamennyi mélyen magába fojtott emlék annyira erős, mintha meztelen bőrét égető parázs lenne újra, főleg a legutolsó.
Igen, ez volt a majdnem meghalás, árulás és a menekülés keserves éjszakája.
Ezerszer is végig gondolta már ezt, és ezerszer is felmentette magát, amiért akkor nem ment vissza Aleimord és Intath oldalán Aleniát támogatva a mögöttük lángoló városba, hanem inkább a menekülteket menekítő szekér után szaladt.
Persze, nagyon sokadszorra ismét újragondolva, nyilván nem lett volna nagy segítség. Csak azt érte volna el, hogy feleslegesen kockára teszi még egyszer az életét, miután korábban éppen csak megmenekült a halál torkából Launak és annak a kereskedőnek köszönhetően, akinek segítségével megmentette őket.
Viszont, pusztán érzelmeire hallgatva bármilyen mélyen is elnyomta mindezt magában, mégis úgy érzi még mindig, hogy akkor és ott, fordítva kellett volna döntenie.
És most a régen hallott, utolsó hallása után mindig is vágyott hang meghallása után olyan erővel mar bele ismét a lelkiismeret-furdalás akkori döntése miatt, mintha csak holnap, vagy holnapután lenne ahhoz az ezerszer is elátkozott naphoz képest.
Lassan fordul meg, pedig teste éppen pördülni akar gyorsabban, mint a pillanat. Annyira azonban még ura önmagának, hogy ne tegyen hasonlót. Talán csak azért lassú, mert fél, nagyon fél.
Bármennyire is összetéveszthetetlen ez a gyönyörű hang bárki más hangjával, attól retteg, hogy mi van, ha csak a Romváros által felzaklatott érzékei csalják meg és űznek gonosz tréfát vele, vagy valamiféle általa nem ismert, sötét mágia áldozata lett?
De szerencsére nem. Illetve eldönti magában, hogy nem, mert bármennyire valószerűtlen is az egész, ahhoz túlságosan is élethű, hogy csak hitvány illúzió legyen.
Látva Őt magát maga előtt már nem lehet tévedés. Alenia az. Alenia!
Úgy érzi, hogy annyi sok és olyan erőteljes érzelmek kavarognak benne, amelyek három másik fél-elf lelkének is elegek lennének, nem hogy most neki. Ráadásul megfogalmazhatatlan az egész.
Ahogyan óvatosan végignéz Alenián a határtalan megkönnyebbülés keveredik benne bánattal, megrendültséggel, kétségbeeséssel, dühvel, és az egykori tehetetlenségének és védtelenségének, vagyis gyengesége miatt érzett önemésztő, önmaga iránt is érzett haraggal, ugyanakkor egyben olyan hatalmas örömmel is, amihez foghatót már nagyon régen érzett utoljára.
Talán akkor, amikor csak önmaga erejére támaszkodva életében először varázsolt.
Arcvonásainak sem ura igazán. Nem tudja, hogy elmosolyodik-e, de gyanítja, hogy valami ilyesmi történik. Csak abban biztos, hogy Alenia mosolyát látva sírni lenne kedve, sőt talán már sír is, mivel testének nincsen szüksége arra, hogy pontos szavakat találjon bármire is, amit érez, az csak cselekszik ösztönösen, például könnyeket teremt és sokat, önkényesen és pillanatok alatt.
Olyan óvatosan rakja le kosarát, amiben ott van az alvó kismacska, mintha az a világ lehető legkisebb és legtörékenyebb tárgyaival lenne tele.
Ezúttal azonban, bármennyire szereti is Holdpihét, nem neki szól a gyengéd lassúság, hanem saját magának, hiába látja most már tényleg a lányt, akit annyiszor szeretett volna látni újra, akiben reménykedett, hogy még él, de valamiért sohasem volt képes benne hinni igazán.
Olyan rettenetes volt az az egyetlen éjszaka, és az azt megelőző napok, vagy azok az apró utalások amelyeket Intath szavaiból magának leszűrt, hogy meg is kell érintenie őt, érezni a saját bőrén, hogy az egykor könyörtelenül kizökkentett világ végre visszatérjen önmagába.*
- Alenia... *suttogja halkan, mintha valósággá attól válna az előtte lévő valóság, hogy kimondja a nevét.
Kicsit még hangja is elcsuklik közben, és bár ő nem érzi magán, sápadt bőréhez képest is elsápad, szó szerint mint aki kísértetet lát. Talán ez is a helyzet, persze tudja, hogy nem, legfeljebb képletes értelemben véve.
Lassan indul meg, de végül kicsit meggyorsítja a lépteit. Tudja, hogy nem túl udvarias, de nem hiszi, hogy Alenia bánná, különben is hasonló helyzetben ugyan ki az, aki megkérdezné a másikat, hogy ugye megengeded azt, hogy megöleljelek?
Szélesre tárja karjait, hogy aztán szoros ölelésébe zárja Aleniát, és gondolkodás nélkül meg is teszi, alig bírva zokogását magába fojtani.*
- Azt hittem meghaltál. *suttogja a mellkasának, talán teljesen feleslegesen, hiszen nyilván Alenia is tudja ezt, mellkasába fúrt arcának köszönhetően pedig ruhája Luni patakként áradó könnyeit is magába szívja.
Neki pedig Kell most kis idő, hogy mennyi, arról fogalma sincs, pillanatok, vagy percek, de végül csak összeszedi magát, mivel sejti, hogy Alenia számára nyilván kényelmetlen lehet egy túl szoros ölelés, amihez nedves könnyek is társulnak.
Amikor felemeli az arcát, már talán kicsit összeszedettebb, legalábbis szeretné ezt hinni magáról.*
- Nem tudom elhinni, de... de... nem hiszed el, hogy....
*Pont őt, aki igazából szeret beszélni, mesélni és sokat, most teljesen cserben hagyja nem csak saját hangja, de az összetett és összeszedett mondatok megfogalmazásának a képessége is.*
- De élsz, itt vagy. El sem hiszed, hogy mennyire nagyon örülök neked. Életben vagy!
*Ennyit tud kinyögni végül, miközben még mindig nem képes abbahagyni a sírást, pontosabban nem is sír, csak könnyei folynak továbbra is kérlelhetetlenül szeméből, anélkül, hogy igazából a tudatában lenne ennek.*
- Mindig reménykedtem abban, hogy még élsz, csak mindig rettegtem attól idáig, hogy nem. *vallja be végül, és azt hiszi, hogy bármennyire is soványan képes ez az utolsó pár mondat visszaadni mindazt, amit hirtelen és gyorsan mondani szeretne, ennél többre biztosan nem képes most.
De igazából mit is számít ez? Olyan álma vált valóra, amit még mindig alig hisz el, sőt, tulajdonképpen olyan, mintha tényleg csak álom lenne az egész. Egyedül azért nem fél ettől, mert álmodott már rengetegszer sokat meg mindenfélét, most viszont tudja, Alenia tényleg itt van van vele, éppen az előbb érintette meg.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1536-1555