//Csak egy bukott vérmágus...//
- Talán ha visszamegyünk... és tovább kutatunk. Vagy sikerül bezárnunk ott északon azt az átjárót... talán akkor rendbe jön... minden. - *mondja ki, amire Taitos is gondol, de hangja inkább lemondó, mint lelkes.*
- Hallottad, már Kagan támogatását is megkaptuk. Már nem leszünk egyedül... - *Igen, akkor talán nem kell többé tartaniuk átkoktól és megszállástól. Vagy nem oly mértékben, mint most.
Annak alapján, amit a városőröktől tapasztalt, neki nem meggyőződése, hogy a börtön valóban annyira biztonságos volna. Vagy azért, mert az őrök a rabokkal is kegyetlenkedhetnek, vagy mert a polgárok bosszúból a barakk ellen vonulhatnak, ami pedig szintén nem kedvező a tömlöcökbe zártakra nézve sem. De ha ezek közül bármelyik is megvalósult, akkor valószínű már úgyis elkésett, s egyébként sem tudná, mit tegyen...
Ó igen, a döntések. Neki még nem jutott ki sok belőlük, nem kellett még sorsok felől határoznia, ám már nagyon is átérzi, hogy ezt a terhet nem akarná magára vállalni.
Így tekintve megérti Taitost, a kétségeit is, a meggondolatlanságát is, a döntését is. Érti, hogy a kisebb rosszat kereste és a nagy felelősség alatt hirtelen kellett cselekednie.
De hogy ez helyes volt-e?
A gyanúja miatt, hogy mestere talán már szintén nem teljesen önmaga, s esetleg megpróbálhatja őt befolyásolni, igyekszik hideg fejjel gondolkodni, de még így sem tudná megmondani...*
- Nem arra gondoltam, hogy kettőnket... hanem hogy... az egymással szövetségeseket szakíthatja szét a gyanakvás. De... igen... akár minket kettőnket. De nem foglak a Gödörbe vitetni... Azt megmondom, hogy próbálok gyanakvó lenni én is. De ez nehezemre esik. Mert rólad van szó. És benned bízni szeretnék inkább. - *bukik ki belőle az őszinteség, s mindezt úgy mondja, hogy közben tekintete még mindig a földet fürkészi, s kezei is karba fonva. Épp csak szavai végén pillant föl Taitos arcára.
Aztán hallgatja a fiút, ahogy Abogrról és a kérdéseire kapott válaszokról beszél. Majd a terveiről, s hogy ő miként látja a helyzetet.
Mikor a homlokán lévő bélyeghez érkezik beszédében, s hogy az talán egyszer magába szippanthatja, talán a feszültség miatt, vagy mert ennyire fura a humorérzéke, de Krestvir felnevet, akkor is, ha Taitos ezt valójában nem tréfának szánta.
Egyszerűen megjelenik szeme előtt a kép, ahogy a fiút beszívja az a pötty és nevetnie kell. Nem hosszan, de még a könnye is kicsordul, úgyhogy ő is a szemét törölgeti és dörgöli az arcát. Igazából most még inkább sírni volna kedve, és szipog is kicsit, meg folynak a könnyei, s látszik, hogy ez már nem a nevetés miatt van, de nem merül el ebben, képes tovább figyelni és hallgatni a fiút. Épp csak sűrűn törölgeti az arcát, már a köpönyege ujjába.*
- Nem. - *rázza meg a fejét.*
- Nem bolondultál meg. Nem teljesen... De azt hiszem, az sem volna meglepő. - *ezt nem tréfásan mondja, hanem szomorú átéléssel.*
- Én tényleg nem tudom, jó döntéseket hoztál-e. De az ígéreteddel, hogy a lehető legbékésebb megoldásokat fogod keresni, megelégszem. Én csak féltettelek, féltelek, hogy ezek az események, a bizalmatlanság... hm... igen, attól féltem, hogy ebbe beleőrülsz, és megváltozol, mindenkiben ellenséget látva. Ha tudok segíteni, szólj... Nem kell egyedül lenned. Te lettél a vezetőnk már és én nem tudom, emellett mennyi teher van még rajtad, mi minden történik veled, amikor elmész itthonról... de egy részét ismerem. És nem kevés. De mi is itt vagyunk. Nem kell minden feladatot neked vállalnod. - *Elhallgat. Mindezeket úgy mondta, hogy egyébként kevés dologra vágyik annyira, mint hogy a szobája nyugalmában szépen csendesen elmerülhessen a tanulásban. Nehéz beszélgetésektől, eligazításoktól, harctól mentesen. De ő is fejlődik, s talán egy kicsit kevésbé önzőn gondolkodik.*
- Még korábban próbáltam segítőket keresni, akik támogatnának minket északon. A vadvédiektől beszéltem Pyctával, de akkor még kevesen lettünk volna, így kértem tőle időt, hogy további segítséget kereshessek és veled is megbeszélhessem... Erre aztán nem volt időnk, úgyhogy mikor másodszor találkoztam vele, csak arról tudtam beszámolni, hogy nem haladtam semmit. Viszont most ő kérte a segítségemet. A városban, Eeyr oltárán vérmágiát alkalmaztak, véráldozatot mutattak be rajta. Most már Sa'Tereth hatalma van az oltáron... Azt még nem tudom, miben lesz szükségük a segítségemre, de elfogadtam a kérését. Egyik istent sem szeretem, de azt kívánom a legkevésbé, hogy Sa'Tereth hatalma erősödjön... - *számol be ő is a vele történtekről, mert úgy véli, mesterének erről tudnia kell.*