//Udvar//
*Taitosnak ismét része lehet ugyanabban a fura másállapotban, ami azzal jár együtt, hogy beleturkál az emlékezőkő évszázados tárhelyébe. Legelőször ismét egy fehér csuklyás gyülekezetet lát: középen egy ékes nyakláncot viselő, főpap jellegű ember ponty ugyanilyen pózban tapogatja a dolment, ahogyan az ifjú mágus. Hogy fel- vagy letölt e épp onnan emlékeket, az első ránézésre nem tiszta, de jól kivehető lehunyt szeméből, meg-megrezzenő arcából, hogy a külvilággal nincs kapcsolata. Körülötte zizegő, vibráló levegő-aura.
A következő kép sokkal régebbi lehet, és merőben másmilyen: a kő mellett álló, szálas, széles vállú férfi erős kezével tizenéves fia vállát markolja. Másik karjával az előttük elterülő tájra mutat, lassan körbefordulnak. A szakállas, marcona küllemű nagyúr Taitost furcsa módon emlékezteti valakire. Majd' két méter magas, ragadozóküllemű ember, tartása szilaj, szeme aranyszínű. Orra tekintélyes, ajka kevély tartású, lefele görbülő. Mind a két csuklóján veretes, arany karperec csillan, épp olyan, amilyet Kagan Thargodar is magán visel, gyakran. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy akit a Zöldfülű lát, hadúr szintúgy, egy rég elkopott, elvásott, egykor százszorta dicsőbb Tharg nemzetségé, fiával ezt a vidéket vigyázzák. Ez a dolmen állt az egykori birodalom határán.
A harmadik kép korban inkább az apa-fiú jelenethez állhat közel, inkább, mint a korábban látott mágusokhoz, legalábbis, mert ruházkodásukban hasonló, törzsi küllemű embereket lát jönni és menni a sziklaépítmény körül. Szertartás készül. A kő mellett három sámán áll, mindegyik lábnál egy-egy. A botjuk hosszú, zsugorított fejekkel, csontokkal ékített, arcuk festett, ráncos. Hosszú ujjaik vérvörös folyadékba mártják, és rúnajeleket rajzolnak a három kőláb falaira. Tán valamiféle isteni csodát remélnek a dolmentől, mert hajlonganak, szertartásos mozdulatokat tesznek mindeközben. Mögöttük három-három, rabláncra fűzött, lemeztelenített hadifogoly várakozik, egy jókora, még meg nem gyújtott máglya mellett. Ha a mágus jártas a Vérszövetség hagyományaiban, ezt a képet is összerakhatja: a törzs szellemeit készülnek megidézni itt, úgy, ahogy az ősidőktől hitték, hogy tenniük kell. Vérrel, tűzzel, áldozattal.
Ezután megint szertefoszlik a káprázat, és a tényleges valóságban találja magát. Egyre fáradtabb lehet, mert mind nehezebben szedi össze gondolatait, hogy lejegyezze, vagy elmondja másoknak. Füle továbbra is zúg és cseng. A szemkáprázás ugyan még mindig jócskán is bejátszik, miként eddig is, azonban nem kétséges, hogy nem csak képzelete szórakozik vele: A köveken egy pillanatra kékesen felizzanak a rúnajelek, amiket az utolsó jelenetben is látott, aztán nyom nélkül eltűnnek megint. De ott voltak, ahogy egykor, úgy most is. Ott voltak, láthatta.*