*Felsír néha ő is, mikor testvére rázendít, de hamar abbahagyja. Bár övé volt a könnyebb út, mégis annyira elfáradt, hogy képtelen ébren maradni, még a nagy ricsaj sem akadályozza tartósan.
Alszik is sokáig. Tovább is, mint kellene. Ugyanis mikor felkel, akkor már annyira éhes, hogy ordítani tudna. És tud is, hát megteszi! Visít és várja, hogy a szörnyű állapot megszűnjön.
Ha pedig megkapta, amit akart, visszaalszik. Majd kis idő múlva felkel, az ebédje egy részét visszabüfizve, és még sír is kicsit ettől az ismeretlen élménytől, de utána ismét elnyomja a fáradtság.
Megint pár órával később – ekkorra talán már „vízágyban” fekszenek, ha nem kaptak valamit pelenka gyanánt – már Zakt'arral együtt ébred, vagyis sír fel. De vele egyszerre nyugszik is meg, s tanúsít ezúttal cseppnyi türelmet anya felé, nem sejtve, hogy az ő legdrágább kincsük, az ő „világuk”, akiben növekedtek, épp azt fontolgatja, hogy kioltja az életüket.
Később, mikor aztán jóllakott, s anyjuk ott hagyja őket az ágyon, elpilledve ő is figyeli a fényeket, de leginkább a bátyját próbálja érzékelni. Fogalma sincs, pontosan hol, de érzi, hogy itt van a közelében. És hallja is őt, ahogy „beszél” hozzá.
Kis kezeit kinyújtja, majd pedig teljes testében megrázkódik, kezével-lábával kalimpálva egyet. Szeretné megérinteni a testvérét, de nem tudja, hogyan kell. Bent minden annyival könnyebb volt! Ott mindig olyan közel voltak egymáshoz… Kicsit megint el is keseredik, hogy nem kaphatja meg, amit akar, de egyelőre csak nyöszörög, még nem zendít rá. Pedig ha tudná, hogy ennél nagyobb bajok is vannak, bizonyára nem spórolna a könnyeivel! De ő még naiv kis lény, s még egy „világvégét” túlélve is tele van reményekkel, hogy lesz ez még jobb is, s hogy minden újra olyan békés és boldog lehet, mint odabent volt. Hisz az az ismerős dobogás – anya szíve – is létezik még, az ő közelsége pedig mindig enyhet ad a kínjaira. És a testvére is itt van, akit ismer. Van szép és jó ebben a világban is.*