//Második szál//
//Vasban//
//Kharasshi//
-Megmondom én, mi volt ez. Megmondom én. Csalás, az volt.
*Szórványos röhögés üdvözli a füstölgő katona véleményét, még ő is elmosolyodik haloványan, miközben újra ajkához emeli az aranypoharat. A fiatal harcos neve Borol, s a gatyája is ráment a mai fogadásokra.*
-Jó harcok voltak.
*Jegyzi meg valaki, s egyetértő morajlás fut végig a majd' tucat férfi között. Óriás, törpe és ember is akad közöttük, egy azonban közös bennük: mindnyájan Wegtoren címerét viselik mellükön.
A hagyomány szerint kíséri Wegtoren Bajnoka az utolsó szállítmányból az arra érdemeseket a Nagy Játékok előtt, s ha már itt van, hát magával hozta leghűbb zsoldosait is. Még egy ilyen zord, sirályszaros szigeten is képes jó szórakozást nyújtani egy küzdőverem, ha az ember cimborákkal múlathatja az időt.
Nagyot sóhajt, majd az aranyszínű sálat nyakába kötve kissé szédelegve, de feltápászkodik a földről. A lemenő nap még nem festette a horizontot narancsszínűvé, de társai már részegek. Az a jó pár üveg elfogyasztott wegtoreni lángorkán, amit a sziget ura ajándékozott nekik, végül megtette hatását, már ő is érzi azt a jóleső bódultságot. Inkább csak spicces, semmint hogy részeg lenne, de több lángorkán már nem gurulhatna le torkán büntetlen.
Kifejezetten terhére van most az aranyozott, sötét bőrpáncél, de hiába, regnáló bajnokként meg kell adni a módját.* ~A Láng Fattya.~ *Felhorkan, miközben a hűvös kőnek támasztva kezét vizelni kezd. Nem bánja az életet, mit most magáénak tudhat, a legkevésbé sem. Ezer másik életet oltana még ki cserébe azért, amit a lelátókról kap.
Tekintete találkozik a tengerészével, aki a vaskos faajtó előtt strázsál. Hiába könnyített magán két lépésre a fickótól, az őr rá sem mert nézni. Most is, elég csupán biccentenie, hogy amaz félreálljon az útból és átengedje őt.
Undok placcsanás hallatszik, ahogy a csizma vizet ér a kemény kövön. Áporodott a levegő idelenn, szinte orrfacsaró a dohszag. Maga sem tudja, miért jött le ide, talán csak kíváncsi. Kíváncsi az arcokra, az arcokon túl pedig a szemekre, mikben talán az ő lándzsája oltja majd ki a fényt...
A fáklyák fénye lágyan táncol a falakon, félhomályba borítva a hosszú folyosót. Cellák, a cellákban pedig rabszolgák. Egyesek szerencsével, mások ügyességükkel érték meg a mai nap végét, de mind kimerültek lehetnek. Legtöbbjük az igazak álmát alussza, de van olyan zárka is, ahonnét lassú hüppögés hangja hallatszik.
Óvatosan nyúl a fáklyáért, majd a magasba emeli azt. Akár egy jó börtönőr, elhaladtában minden tömlöcbe bevilágít. Rabszolgák, kiket akaratukon kívül hurcoltak e sötét helyre. Nem a legjobb matéria. Legtöbbjüket nem fűti arany vagy becsvágy, csupán a szabadulást keresik. Hogy viszontlássák otthonukat, családjukat... Család. Hány esztendeje nem látta leányát, no meg asszonyát? Hamar elhessegeti a gondolatot, nem szívesen gondol rájuk. Az embernek nem szabad oly problémákon agyalnia, miknek egyszer már hátat fordított. Helyette inkább feszülten bámul a sötétlő zárkák lakóira, hátha valamelyiküknek van mondandója. De még azok sem szólnak, kik ébren vannak, kiket nem hagynak nyugodni a kavargó gondolatok.
Megáll az utolsó cellánál a soron s közelebb lép. A férfi háttal ül neki, de még arcát sem kell mutatnia, hogy felismerje. Látta ma már e hófehér sörényt.*
-Szeretem a tengerről jövő árut. Mindig rejt valami újat, amit még nem láttam.
*Vigyor terül arcára, de hagy némi hatásszünetet szavainak, mielőtt folytatná.*
-Ötszáz aranyat veszítettem rajtad, rabszolga. Biztosra vettem, hogy felnyársal majd az a kis mitugrász. Ki tanított vívni?
*Egyik lábáról a másikra áll, miközben hunyorogva mered a félhomályba burkolódzó mélységire. Hangja nem cseng barátságosan, inkább hűvös kíváncsiság vehető ki belőle. Komoly összeget merne tenni rá a látottak alapján, hogy a fehérhajút viszonlátja majd Wegtorenben. Persze hosszú még az út a Nagy Arénáig.*