//Két ütem között//
*Tehát egészen nyugodtan átsétál a kapun, amit előtte nyitottak. A törzsfő meglepődésére csak vállat von. ~Ah, szóval most kellett volna harcolni...~ Gondolja, ahogy lebiggyesztett szájjal bólogat. Mert lett is volna esélye több tucat állig fegyverzett törzsi, barbár ellen. Legfeljebb a rémálmaiban. Mondhatja, hogy megrémült és a könnyebb utat választotta. Elvégre senki sem nézne rá rossz szemmel, ha elmondaná, húszon-harminc ágyékkötős férfi elől menekült, tüskékkel a seggében és lándzsákkal a fejének szegezve. ~Nem, köszönöm, inkább távozok.~
Ekkor még jó ötletnek tűnik, bár mikor már érzi a rántást a gyomrában a következő utazástól, már kicsit elbizonytalanodik. Talán harcolni kellett volna, pontosabban bele rohanni az egyik fegyverbe, mondjuk hassal, hogy sokáig szenvedjen, mielőtt kimúlik. Bár akkor is áthajították volna, az az érzése, akár így, akár úgy.
Most már mindegy. Itt van egyik rémálomból a másikba zuhanva. Mintha eddig nem ez történt volna, vagy háromszor is. ~De lehet, hogy csak kétszer...~ Gondolatban vállat von, ki számolja?
Az állába, mellkasába, könyökeibe, térdébe, satöbbi... belenyilalló fájdalom jelzi, hogy megérkezett megint valahová. Tüskék itt is vannak, meg sötét alakok is. ~Hogy a nyakuk nyúljon meg.~ Köp feléjük egy adag port. Mivel már rutinos utazó, tudja, hogy nem ússza meg ennyivel. Komoran, szem forgatva akarná felfogni az újabb áldást, de sajnos Udra nem így működik. Félelemmel kikerekedett szemmel nézi négy könyökét, két pár karját. Ajkai is szétnyílnak, undorral ittasan. Kiabáljon, hányjon? Mi haszna? Egy pár pillanatig lefagyva nézi felhorzsolt karjait, szakadt ruháját. Lassan rá veszi magát, hogy megmozgassa. Fájdalomra számít, de csak gyomorforgató ropogást hall, ahogy az ízületek rendeződnek. Látja csontjainak mozgását a bőr alatt és nem tudja lemosni képéről az undorral vegyített megdöbbenés ábrázatát.*
- Öszt... möst ezzël...? *Dadog, ahogy próbál rá jönni, mi a fenét kezdjen ezzel. Lehet vele valamit kezdeni? Úgy dönt, hogy nem. Legfeljebb annyit, hogy megszokja és használja, mintha így született volna. Ekkor érzi, hogy valami matatni kezd a hátán, talán egy beszabadult bogár, egy odatévedt hajszál csikizi, mindenesetre odanyúl reflex szerűen, hogy megvakarja és döbbenten veszi észre, hogy eléri a viszkető pontot.*
- Hátöö... hát jó... *Fél szemöldökét felvonva mered a karjára. Leereszti a karjait és igyekszik túl lendülni a dolgon. Rá is kéne jönnie, hogy hol a fenében is van, s ezért körbeforgatja a szemét, miközben feláll. A tüskék idegesítően rezegnek a hátán.*