Kikötő - Tenger és szigetek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 96 (1901. - 1920. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1923-1942
1920. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-04-08 06:51:10
Üzenet elküldve: 2024-04-08 06:51:10
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Nehéz lenne nem kiérezni a kettős minden megnyilvánulásából, hogy e vesszőfutás mennyire összekovácsolta őket, s elszántságuk ékes bizonyítéka hogy most itt vannak.
Fekete macska somfordál elő a ház mellől. Laposakat pislog, mint aki most ébredt a délutáni sziesztából, de a megjelenéséről elvonja a figyelmet amikor a Csontvető megtöri a hallgatását, mellyel szokása szerint tiszeteletteljesen megtold minden hozzá intézett gondolatot.*
- A miénk is... *bólint elmerengve, ahogy megismétli a mandulaszemű szavait, aztán pillantását a habos, fehér tarajukat a fövenyre terítő hullámokra fordítja. A tenger türkiz végtelenjébe réved.* - A víz a részünk. Éltető igényünk és összetevőnk. A test elemi alkotója. Megisszuk, úszunk benne, lebegünk a felszínén... Mégis csak az nem fullad meg tartósan alámerülve, ami valóban a vízhez tartozik.
*A nyúlánk, fekete kandúr bizalmatlanul méregeti a két vendéget, de azért a veranda korlátja mentén csak odasurran a Csontvető mögé. A macskák szokásos módján követeli magának a figyelmet és a kényeztetést, Kaiyko pedig az ilyesmire megszokott, ösztönszerű reakcióval emeli a kezét simogatásra.*
- Mielőtt bármit is tennétek *pillant vissza a kettősre* -, nem lenne helyénvaló megérteni, mi történik? *A kérdés a tanmesei bölcselet türelmes felhangja ellenére egészen eldöntendőnek hat.* - Olyasmi ellen harcolsz, amit nem is ismersz.
*A kandúr közben a Csontvető ölébe furakszik a keze alatt. Törleszkedik, izgő-mozgó tekergése mintha inkább kölyökkutyára vagy rókára hajazna. Jobban megnézve, talán nem is macska, csak elsőre tűnt úgy a veranda árnyékai közt. Kaiyko nem nagyon törődik a követelőző ficánkolással, csak nyugodt tempóban simogatja tovább, amíg beszél.*
- Elvetted a nevét, és viseled. *A felemás szempár pillantása a szerzetes tekintetébe fúrja magát. Kérdések sorjáznak belőle, melyeket mégse mond ki: Miért? Mit jelent ez? Mit okozott ez benned? És benne?*
- Mit gondolsz erről? *fordul végül az egyetlen valóban kiejtett kérdéssel a szürkebőrűhöz, aki makacsul kiáll barátja mellett, miközben a szerzetes kínjait okozó lény felé egyre személyesebb gyűlölet látszik forrni benne.*
*Nehéz lenne nem kiérezni a kettős minden megnyilvánulásából, hogy e vesszőfutás mennyire összekovácsolta őket, s elszántságuk ékes bizonyítéka hogy most itt vannak.
Fekete macska somfordál elő a ház mellől. Laposakat pislog, mint aki most ébredt a délutáni sziesztából, de a megjelenéséről elvonja a figyelmet amikor a Csontvető megtöri a hallgatását, mellyel szokása szerint tiszeteletteljesen megtold minden hozzá intézett gondolatot.*
- A miénk is... *bólint elmerengve, ahogy megismétli a mandulaszemű szavait, aztán pillantását a habos, fehér tarajukat a fövenyre terítő hullámokra fordítja. A tenger türkiz végtelenjébe réved.* - A víz a részünk. Éltető igényünk és összetevőnk. A test elemi alkotója. Megisszuk, úszunk benne, lebegünk a felszínén... Mégis csak az nem fullad meg tartósan alámerülve, ami valóban a vízhez tartozik.
*A nyúlánk, fekete kandúr bizalmatlanul méregeti a két vendéget, de azért a veranda korlátja mentén csak odasurran a Csontvető mögé. A macskák szokásos módján követeli magának a figyelmet és a kényeztetést, Kaiyko pedig az ilyesmire megszokott, ösztönszerű reakcióval emeli a kezét simogatásra.*
- Mielőtt bármit is tennétek *pillant vissza a kettősre* -, nem lenne helyénvaló megérteni, mi történik? *A kérdés a tanmesei bölcselet türelmes felhangja ellenére egészen eldöntendőnek hat.* - Olyasmi ellen harcolsz, amit nem is ismersz.
*A kandúr közben a Csontvető ölébe furakszik a keze alatt. Törleszkedik, izgő-mozgó tekergése mintha inkább kölyökkutyára vagy rókára hajazna. Jobban megnézve, talán nem is macska, csak elsőre tűnt úgy a veranda árnyékai közt. Kaiyko nem nagyon törődik a követelőző ficánkolással, csak nyugodt tempóban simogatja tovább, amíg beszél.*
- Elvetted a nevét, és viseled. *A felemás szempár pillantása a szerzetes tekintetébe fúrja magát. Kérdések sorjáznak belőle, melyeket mégse mond ki: Miért? Mit jelent ez? Mit okozott ez benned? És benne?*
- Mit gondolsz erről? *fordul végül az egyetlen valóban kiejtett kérdéssel a szürkebőrűhöz, aki makacsul kiáll barátja mellett, miközben a szerzetes kínjait okozó lény felé egyre személyesebb gyűlölet látszik forrni benne.*
1919. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-04-06 10:07:23
Üzenet elküldve: 2024-04-06 10:07:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Akárcsak megint a Pegazusban lenne a szerzetessel, az elbeszélés ismét megacélozza elhatározását, hogy kerüljön akármibe, de békét hoz társának. A remete se hagyja szó nélkül a sokéves történetet, de a szavai a nyugalom ellenkezőjével kezdik eltölteni az orkot; A leírástól és a szóismétléstől egy borzalmas elősejtés fogja el, mintha valami felfoghatatlan rettenetet próbálnának előhívni, amire egyikük sincs felkészülve. A gyanúsan békés környezet kezd szőrszálhasogatóan ellentmondani helyzetüknek.
Szeretne valami konkrét megoldást hallani a Csontvetőtől, de amikor amaz felé nyújtja a kezét, rossz gondolatok kezdik elfogni őt, amit csak megerősítenek a szigetlakó sámán szavai. Ha tudta volna, mi fog történni, nem lett volna rest határozottan elcsapni az egész végtagot.
Amint a másiktól hallja önnön nevét, elhomályosodik körülötte az egész világ, és leírhatatlan érzés fogja el, majdnem egyenlő a fájdalommal, de mégsem az. Szemei, ha helyükön vannak, sehova nem néznek. Mintha ki próbálnák fordítani testét, de semmi hang sem képes elhagyni a torkát, mintha erős kezek szorítanák légcsövét. Benső hangja is néma, akár a vihar szeme, és az agyába eredő, mind humán és bestiális, betolakodó érzelmeket így kristálytisztán kell tűrnie, ahogy ez a felfegyverzett, ösztönön túl érkezett terror megpróbálja kikaparni egészét beleinél kezdve.
Ennek a kínzásnak a végén rekordsebességgel dőlne előre, ha nem állítaná meg magát szabad, deszkára helyezett kezével. Egy ideig csak a fát nézve szuszog, küzdve a hányingerrel. A mancsába nyillaló fájdalom, miután ökölbe próbálja szorítani azt, zökkenti vissza. Úgy néz ki, szálkába nyúlt. Gyorsan kihúzza azt, és ezer kérdéssel rendelkező tekintetét veti a Csontvetőre; valóban azt tette vele, amire gondol?! De ha válaszokat nem fog kapni, ami valószínű, akkor Nawanthirihoz tér vissza. Ezt a szürreális élményt még a legrosszabb ellenségének sem kívánja, de a szerzetesnek így is elég gondja van, minthogy panaszkodjon neki. 'Rendben van, sámán', gondolja. 'Ha a helyzet súlyosságát akartad velem megértetni, akkor az most már kristálytiszta.'*
- Ne hidd többnek mint aminek mutatja magát. *Feleli rekedten a démonűzött óriásneveltnek, csökönyösen lejjebb játszva, ami az előbb történt vele.* - Csak egy szemcsaló, parazita és tolvaj. *Nem is vár rá jobb sors, ha ő dönthet róla. És ha Nawanthirinek igaza van, ezer örömmel fog venni részt akár "sajátjának" a felülkerekedésében.*
*Akárcsak megint a Pegazusban lenne a szerzetessel, az elbeszélés ismét megacélozza elhatározását, hogy kerüljön akármibe, de békét hoz társának. A remete se hagyja szó nélkül a sokéves történetet, de a szavai a nyugalom ellenkezőjével kezdik eltölteni az orkot; A leírástól és a szóismétléstől egy borzalmas elősejtés fogja el, mintha valami felfoghatatlan rettenetet próbálnának előhívni, amire egyikük sincs felkészülve. A gyanúsan békés környezet kezd szőrszálhasogatóan ellentmondani helyzetüknek.
Szeretne valami konkrét megoldást hallani a Csontvetőtől, de amikor amaz felé nyújtja a kezét, rossz gondolatok kezdik elfogni őt, amit csak megerősítenek a szigetlakó sámán szavai. Ha tudta volna, mi fog történni, nem lett volna rest határozottan elcsapni az egész végtagot.
Amint a másiktól hallja önnön nevét, elhomályosodik körülötte az egész világ, és leírhatatlan érzés fogja el, majdnem egyenlő a fájdalommal, de mégsem az. Szemei, ha helyükön vannak, sehova nem néznek. Mintha ki próbálnák fordítani testét, de semmi hang sem képes elhagyni a torkát, mintha erős kezek szorítanák légcsövét. Benső hangja is néma, akár a vihar szeme, és az agyába eredő, mind humán és bestiális, betolakodó érzelmeket így kristálytisztán kell tűrnie, ahogy ez a felfegyverzett, ösztönön túl érkezett terror megpróbálja kikaparni egészét beleinél kezdve.
Ennek a kínzásnak a végén rekordsebességgel dőlne előre, ha nem állítaná meg magát szabad, deszkára helyezett kezével. Egy ideig csak a fát nézve szuszog, küzdve a hányingerrel. A mancsába nyillaló fájdalom, miután ökölbe próbálja szorítani azt, zökkenti vissza. Úgy néz ki, szálkába nyúlt. Gyorsan kihúzza azt, és ezer kérdéssel rendelkező tekintetét veti a Csontvetőre; valóban azt tette vele, amire gondol?! De ha válaszokat nem fog kapni, ami valószínű, akkor Nawanthirihoz tér vissza. Ezt a szürreális élményt még a legrosszabb ellenségének sem kívánja, de a szerzetesnek így is elég gondja van, minthogy panaszkodjon neki. 'Rendben van, sámán', gondolja. 'Ha a helyzet súlyosságát akartad velem megértetni, akkor az most már kristálytiszta.'*
- Ne hidd többnek mint aminek mutatja magát. *Feleli rekedten a démonűzött óriásneveltnek, csökönyösen lejjebb játszva, ami az előbb történt vele.* - Csak egy szemcsaló, parazita és tolvaj. *Nem is vár rá jobb sors, ha ő dönthet róla. És ha Nawanthirinek igaza van, ezer örömmel fog venni részt akár "sajátjának" a felülkerekedésében.*
1918. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-04-05 10:45:28
Üzenet elküldve: 2024-04-05 10:45:28
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Elmondva sokkal hosszabb ez a történet, mint amilyennek érződött kimondatlanul. Pedig csak az okok vannak benne. A következmények, a démonnal vívott harcok, a hiábavaló, örök készenlét, a szerzetes elméjének lassú bomlása mind kimarad, ahogy az is, hogy Nawanthirishardipandra egy alkalommal kis híján végzett vele. Nem könnyű szavakba önteni az ilyet, és még nehezebb az érzést, hogy az arctalan árny talán nem is ellenség. Hiszen csak egy kaput őriz, amin minden Mélységet Járó áthalad.
Az elszántság, amivel Ukrom mellé áll, megérinti mandulaszemet, de közben nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy valami végzetes, iszonyú tévedésen alapul. Mi van, ha a démon nélkül ő maga sem létezhet, és az élet egyes egyedül a vele folytatott küzdelemről szól? Eszébe jut a sziritáni folyópart. A fák néma sorfala, a hullámzó, fekete víz. Az iszap íze a szájában. Lehunyja a szemét.
A Csontvető hangjára rezzen föl. Nagy kedve volna azzal kezdeni, hogy akarta a rossz nyavalya magával hozni azt a rémet, de nem vinné előbbre az ügyet.*
- Alig tudok róla valamit. *ismeri el kényszeredetten* Tele van bujasággal, de közben fojtogató, idegen és… félelmetes. Mindent tud rólam, és mindent kiforgat. *Ukromra pillant* Még téged is. Fölvette az alakod…
*Elszorul a torka. A szürkebőrű meghalt abban az álomban.*
- Az ő világa viszont a miénk is. *fordul vissza a látnokhoz* A lélek mélységei olyanok, mint egy nagy barlang, aminek a járatai összekötnek minden eszes lényt. Ha a mesteremnek igaza van, ez a szörny mindenki számára létezik, csak nem mindenki találkozik vele… szerinted mit kellene tennünk?
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.04.05 10:53:42
*Elmondva sokkal hosszabb ez a történet, mint amilyennek érződött kimondatlanul. Pedig csak az okok vannak benne. A következmények, a démonnal vívott harcok, a hiábavaló, örök készenlét, a szerzetes elméjének lassú bomlása mind kimarad, ahogy az is, hogy Nawanthirishardipandra egy alkalommal kis híján végzett vele. Nem könnyű szavakba önteni az ilyet, és még nehezebb az érzést, hogy az arctalan árny talán nem is ellenség. Hiszen csak egy kaput őriz, amin minden Mélységet Járó áthalad.
Az elszántság, amivel Ukrom mellé áll, megérinti mandulaszemet, de közben nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy valami végzetes, iszonyú tévedésen alapul. Mi van, ha a démon nélkül ő maga sem létezhet, és az élet egyes egyedül a vele folytatott küzdelemről szól? Eszébe jut a sziritáni folyópart. A fák néma sorfala, a hullámzó, fekete víz. Az iszap íze a szájában. Lehunyja a szemét.
A Csontvető hangjára rezzen föl. Nagy kedve volna azzal kezdeni, hogy akarta a rossz nyavalya magával hozni azt a rémet, de nem vinné előbbre az ügyet.*
- Alig tudok róla valamit. *ismeri el kényszeredetten* Tele van bujasággal, de közben fojtogató, idegen és… félelmetes. Mindent tud rólam, és mindent kiforgat. *Ukromra pillant* Még téged is. Fölvette az alakod…
*Elszorul a torka. A szürkebőrű meghalt abban az álomban.*
- Az ő világa viszont a miénk is. *fordul vissza a látnokhoz* A lélek mélységei olyanok, mint egy nagy barlang, aminek a járatai összekötnek minden eszes lényt. Ha a mesteremnek igaza van, ez a szörny mindenki számára létezik, csak nem mindenki találkozik vele… szerinted mit kellene tennünk?
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.04.05 10:53:42
1917. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-04-04 06:20:27
Üzenet elküldve: 2024-04-04 06:20:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Nem tudja elmondani az intelmet; a mandulaszemű szertartásos válasza megelőzi. Ha Kaiyko nem ismerné már a szigetet ennyire, biztos nem sikerülne, de így a látszólag semmit markoló balja gyors fogást vált. Ezzel együtt is épp csak elcsípi az újfent kimondott nevet, mielőtt az utat nyitna a sziget határán rekedt lénynek. Ezután folytatja csak a szavait, hogy világossá tegye a szabályokat.
A szürkebőrű bizalma, barátjába vetett hite egészen rendkívüli, ez már most is erőteljesen megmutatkozik. Ez az oka, hogy együtt léphettek a fehér fövenyre. Mert hát az ilyesmi korántsem megszokott dolog errefelé.
Az ég valószínűtlenül kék, az álomfüzek lombja langy hullámzással válaszol a levelek közé búvó szélnek. Árvalányhaj szegélyezi a verandás házikó felé vezető ösvényt. A vékony fűféle hosszú szálai kecsen hajlanak a homok fölé, a látványuk meghitt otthonosságot sző a sziget hangulatába.
A lépcsők megnyikordulnak a súlyuk alatt, csak a házigazda lépteit viselik hang nélkül. A tető szélére akasztott szélharang épp csak moccan, a vékony zsinegeken függő darabkák nem koccannak egymáshoz.
A verandán telepszenek le. A többiek példáját követve Kaiyko maga alá húzva a lábait kényelmesen elhelyezkedik, s a szerzetes bele is kezd a mesélésbe.
Ő pedig hallgat és figyel.
Mikor minden szó elmondatott, a szürkebőrű mondata zárja be a kört maguk körül, a megtett felajánlással immár vitathatatlanul teljes jogú résztvevőként. Az alku megköttetik közöttük, a Csontvető pedig rápillant hályogos szemével.
Az ég valószínűtlenül kék, az álomfüzek lombja langy hullámzással válaszol a levelek közé búvó szélnek. Árvalányhaj szegélyezi a verandás házikó felé vezető ösvényt. A vékony fűféle hosszú szálai kecsen hajlanak a homok fölé, a látványuk meghitt otthonosságot sző a sziget hangulatába.
A lépcsők megnyikordulnak a súlyuk alatt, csak a házigazda lépteit viselik hang nélkül. A tető szélére akasztott szélharang épp csak moccan, a vékony zsinegeken függő darabkák nem koccannak egymáshoz. A verandán telepszenek le, s a szerzetes bele is kezd a mesélésbe az első találkozásról. A lány hangja, az egymás után kimondott szavak tompa, de értelmüket megtartó eleggyé olvadnak egy pillanatra. Az "ez már megtörtént egyszer" mindenki által ismert, emellett letaglózóan furcsa érzése szorítja meg Ukrom mellkasát, míg hallgatja a beszámolót: *
- ...Arctalanul is gyönyörű. A bőre barna, mint a déltengeri hajósoké. Gesztenyeszínű haját magasan kötötte varkocsba. Mandulaszemei feketén csillogtak... *A szerzetes hangjából megbabonázottság suttog, s valahonnan a történet szövetéből ugyanez az érzés válaszol rá, csak elemibb, kontrollálhatatlanabb hévvel.*
-...hátulról átölelt. Megmondta a nevét...
- Az én nevem Nawanthirishardipandra... *búg a szólam azon a borzongatóan bársonyos hangon, mintha a szóban egészen kinyitotta volna valóját a gazdája a másik előtt. Leplezetlenül, őszintén és végletesen.*
- Az én nevem... *nyüszíti.* - Az én... *Üres, megnyúzott lélek szűköl és dühöng a saját csonka torzója felett.*
- Az Ő neve *szól a Csontvető a szürkebőrűhöz, míg a háttérben a szerzetes beszámolója hallik távoli duruzsolásként.* - Megmutatom. *Finoman az ork tenyerébe csúsztatja balját.* - Ne engedd el a kezem. Semmiképp. *A tekintetén látszik, hogy ez valóban fontos intelem, de ha a tagbaszakadt vendég kérdezne is, nincs rá alkalma, mert a Csontvető a következő pillanatban kimondja Ukrom nevét. Oly módon mondja ki, hogy az lenyúl egészen a lénye lényegéig, ami leírhatatlan érzés. Elemi, ahogy az a rettenet is, amikor ez a szorítás húzni kezdi. Húzni, el tőle, s mit sem tehet ellene. Mintha megnyúznák a lelkét, kisemmiznék, s minden, amibe kapaszkodhat, az a halvány emlék arról, aki Ő. Rettenet, üresség, végtelen gyűlölet és frenetikus kötődés tépázza megrablója iránt, akinél ott van a neve: a szó, ami leírja, megfogalmazza őt a mindenség ősi nyelvén. Csak egy pillanatig tart az egész. A Csontvető elengedi, s a felkavaró érzések lecsendesednek. Csupán meg akarta mutatni, hogy Ukrom is értse. Érzi, hogy a baljában valószínűleg több csont is eltört az ork vasmarkának szorításában, de nem mutatja jelét fájdalomnak.
Figyelmesen hallgatja a szerzetes beszámolóját. Nem vág közbe. Szinte meg se moccan. Kivárja, míg a mondandó végeztével csend ereszkedik közéjük. A szürkebőrű kissé elmerengeni látszik, de barátja betudhatja a hallottak súlyának.*
- A Mélység lakói mások, mint mi. Nem kérheted rajtuk számon saját természetüket. Harcolsz vele; ezzel az árnnyal, de tulajdonképpen mennyit tudsz róla vagy az okairól? *kérdez ugyanazzal a szelíd, kiegyensúlyozott hangsúllyal, mint eddig.* - Te léptél az ő világába. És aztán magaddal hoztad. A kapu pedig, amit őrzött... most őrizetlen.
*Az ölébe húzza törött kezét, jobbjának mutatóujjával pedig egyet koppant a deszkapadlón, mire Ukrom is eszmél, s visszatér az "itt és most" különválasztott kis ösvényéről, ahol az imént ketten jártak.*
*Nem tudja elmondani az intelmet; a mandulaszemű szertartásos válasza megelőzi. Ha Kaiyko nem ismerné már a szigetet ennyire, biztos nem sikerülne, de így a látszólag semmit markoló balja gyors fogást vált. Ezzel együtt is épp csak elcsípi az újfent kimondott nevet, mielőtt az utat nyitna a sziget határán rekedt lénynek. Ezután folytatja csak a szavait, hogy világossá tegye a szabályokat.
A szürkebőrű bizalma, barátjába vetett hite egészen rendkívüli, ez már most is erőteljesen megmutatkozik. Ez az oka, hogy együtt léphettek a fehér fövenyre. Mert hát az ilyesmi korántsem megszokott dolog errefelé.
Az ég valószínűtlenül kék, az álomfüzek lombja langy hullámzással válaszol a levelek közé búvó szélnek. Árvalányhaj szegélyezi a verandás házikó felé vezető ösvényt. A vékony fűféle hosszú szálai kecsen hajlanak a homok fölé, a látványuk meghitt otthonosságot sző a sziget hangulatába.
A lépcsők megnyikordulnak a súlyuk alatt, csak a házigazda lépteit viselik hang nélkül. A tető szélére akasztott szélharang épp csak moccan, a vékony zsinegeken függő darabkák nem koccannak egymáshoz.
A verandán telepszenek le. A többiek példáját követve Kaiyko maga alá húzva a lábait kényelmesen elhelyezkedik, s a szerzetes bele is kezd a mesélésbe.
Ő pedig hallgat és figyel.
Mikor minden szó elmondatott, a szürkebőrű mondata zárja be a kört maguk körül, a megtett felajánlással immár vitathatatlanul teljes jogú résztvevőként. Az alku megköttetik közöttük, a Csontvető pedig rápillant hályogos szemével.
Az ég valószínűtlenül kék, az álomfüzek lombja langy hullámzással válaszol a levelek közé búvó szélnek. Árvalányhaj szegélyezi a verandás házikó felé vezető ösvényt. A vékony fűféle hosszú szálai kecsen hajlanak a homok fölé, a látványuk meghitt otthonosságot sző a sziget hangulatába.
A lépcsők megnyikordulnak a súlyuk alatt, csak a házigazda lépteit viselik hang nélkül. A tető szélére akasztott szélharang épp csak moccan, a vékony zsinegeken függő darabkák nem koccannak egymáshoz. A verandán telepszenek le, s a szerzetes bele is kezd a mesélésbe az első találkozásról. A lány hangja, az egymás után kimondott szavak tompa, de értelmüket megtartó eleggyé olvadnak egy pillanatra. Az "ez már megtörtént egyszer" mindenki által ismert, emellett letaglózóan furcsa érzése szorítja meg Ukrom mellkasát, míg hallgatja a beszámolót: *
- ...Arctalanul is gyönyörű. A bőre barna, mint a déltengeri hajósoké. Gesztenyeszínű haját magasan kötötte varkocsba. Mandulaszemei feketén csillogtak... *A szerzetes hangjából megbabonázottság suttog, s valahonnan a történet szövetéből ugyanez az érzés válaszol rá, csak elemibb, kontrollálhatatlanabb hévvel.*
-...hátulról átölelt. Megmondta a nevét...
- Az én nevem Nawanthirishardipandra... *búg a szólam azon a borzongatóan bársonyos hangon, mintha a szóban egészen kinyitotta volna valóját a gazdája a másik előtt. Leplezetlenül, őszintén és végletesen.*
- Az én nevem... *nyüszíti.* - Az én... *Üres, megnyúzott lélek szűköl és dühöng a saját csonka torzója felett.*
- Az Ő neve *szól a Csontvető a szürkebőrűhöz, míg a háttérben a szerzetes beszámolója hallik távoli duruzsolásként.* - Megmutatom. *Finoman az ork tenyerébe csúsztatja balját.* - Ne engedd el a kezem. Semmiképp. *A tekintetén látszik, hogy ez valóban fontos intelem, de ha a tagbaszakadt vendég kérdezne is, nincs rá alkalma, mert a Csontvető a következő pillanatban kimondja Ukrom nevét. Oly módon mondja ki, hogy az lenyúl egészen a lénye lényegéig, ami leírhatatlan érzés. Elemi, ahogy az a rettenet is, amikor ez a szorítás húzni kezdi. Húzni, el tőle, s mit sem tehet ellene. Mintha megnyúznák a lelkét, kisemmiznék, s minden, amibe kapaszkodhat, az a halvány emlék arról, aki Ő. Rettenet, üresség, végtelen gyűlölet és frenetikus kötődés tépázza megrablója iránt, akinél ott van a neve: a szó, ami leírja, megfogalmazza őt a mindenség ősi nyelvén. Csak egy pillanatig tart az egész. A Csontvető elengedi, s a felkavaró érzések lecsendesednek. Csupán meg akarta mutatni, hogy Ukrom is értse. Érzi, hogy a baljában valószínűleg több csont is eltört az ork vasmarkának szorításában, de nem mutatja jelét fájdalomnak.
Figyelmesen hallgatja a szerzetes beszámolóját. Nem vág közbe. Szinte meg se moccan. Kivárja, míg a mondandó végeztével csend ereszkedik közéjük. A szürkebőrű kissé elmerengeni látszik, de barátja betudhatja a hallottak súlyának.*
- A Mélység lakói mások, mint mi. Nem kérheted rajtuk számon saját természetüket. Harcolsz vele; ezzel az árnnyal, de tulajdonképpen mennyit tudsz róla vagy az okairól? *kérdez ugyanazzal a szelíd, kiegyensúlyozott hangsúllyal, mint eddig.* - Te léptél az ő világába. És aztán magaddal hoztad. A kapu pedig, amit őrzött... most őrizetlen.
*Az ölébe húzza törött kezét, jobbjának mutatóujjával pedig egyet koppant a deszkapadlón, mire Ukrom is eszmél, s visszatér az "itt és most" különválasztott kis ösvényéről, ahol az imént ketten jártak.*
1916. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-04-02 13:56:12
Üzenet elküldve: 2024-04-02 13:56:12
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Sohasem magasabb figyelemmel hallgatja a remete szavait; azoknak kimértségeivel ellentétben ugyanolyan súlyosnak érződnek neki, mint a természet nyers ereje. Minél hosszabb nézi, annál inkább kezdi érezni a libabőrt felgyűlni magán. Még az időjárás is úgy ingadozik körülöttük, mint aki nem biztos, hogyan haladjon tovább a szigetlakó körül. Élete során még csak hasonlót sem tapasztalt. Nawanthiri pedig nem kisebb komolysággal szilárdítja meg nevének sokrétűségét. Bizony, ha eleve is más elnevezést szőttek volna rá erre a test nélküli fenyegetésre, a szürkebőrű hamarabb kapcsolt volna éjszakai latolgatásaiban, de ahogy minden másnak is, sejti hogy ennek is megvannak a maga okai.
A válaszokat részleges háttértudásával még csak emészteni sincs ideje, mikor a hályogos szemű nő tekintete rajta van; akaratát meg kell acéloznia, hogy az utóbbiak után ne fordítsa el óvakodva sajátját.
Reá esik a szó, aggodalmára, és saját tudatlanságáról megerősítve az ork Nawanthirire néz; úgy érzi, bizalma mintha meginogna a szerzetesben. valamit erről az útról szándékosan eltitkolt volna előtte? Egészen a végéig? Elszorítja ennek a baljós gondolatfonálnak a továbbszövögetését, mielőtt elméje még egy verést elszenved: Ezt a vádat semmi joga nincs feltenni! Nem adott okot rá, hogy ezzel gyanakodjon, és ez nem a hely vagy idő hozzá. Túl fontos dolgokra kell most koncentrálniuk.
Van még élet Ukrom szemeiben, mikor az óriásnevelt feketéi az övéibe néznek; megviselt, de élet. Karjával eléri, s megszorítja a lány tricepszét, meg akarja mutatni, hogy van benne még erő, amit a megsegítésére fog használni, ugyanis pontosan ezért jött. Barátja oldalán ő is megindul a Csontvető otthonába. Keveset növekvő jóhittel legeli szemét a növényzeten, de a szerény kunyhótól nem vár rosszat. Pontosan ilyenre számított egy kietlen szigeten, ritka elképzelései egyike, ami nem lett meghazudtolva. Nem lenne rest beletekinteni, de ha gondviselt társa nem megy be, akkor ő is mellette foglal helyet, a verendán. és amikor mesélni kezd, az ork csendben figyel.
Ukrom, mióta szabad lábakkal járhatta a földet, tántoríthatatlanul pragmatikus világlátás alatt élt: ne higgy semmiben, amit nem láthatsz, érinthetsz, vagy megehetsz. Korai éveitől Lanawinig az élők között is tartotta nyomasztóan realista természete, és a kotnyeleskedés hiánya, hogy olyan dolgokba üsse orrát, ami nem tartozik rá. Az artheniori tisztáson olyan világ tárult fel szeme előtt, amit Nawanthirivel való találkozása előtt valószínűleg lelegyintett volna, holmi szórakozásból faragott önámításnak gondolva el. Önvédelemként megveti a varázslókat és a papokat is egyaránt, erejüket lopott, nem kiérdemlett ajándékként látva. És mégis, segíteni akart a szerzetesnek, nem tudva, hogyan, dörzsölt fogakkal követve az egyetlen nyomot, anélkül hogy egyikük is látná a célt. És most hogy itt vannak, miután kételyeivel és félelmével áttörtek a határon, lehetősége van saját szűklátókörűségéből kibújni, ezt a világot kevésbé félelmetessé tenni számára. Meg is ragadja ezt.
A talajról nyugodva, tenyérből lassan ökölbe szorul Ukrom keze. Nawanthiri múltja kiváltja belőle az eddig hajójukban hagyott dühét, amit még csak nem is képes a démonra, szörnyetegre, erre a természetfeletti, másvilágból jött betolakodóra irányítani, ami tehetetlenség csak fokozza indulatát. Ezért is jöttek ide. De most már nem csak Nawanthirinek akar segíteni. Nem, és nem is csak igazságot hozni. Bosszút. Fekete, hideg bosszút.
Ezt az intenzív érzelmet viszont megszünteti barnabőrű barátja, aki mindezek borzalmak után még most is képes mosolyogni. Nagyobb akarata van, mint amit ő valaha is elérhet.*
- Kis Kabóca... *Ismétli meg halkan, gyengéden.* - Azt hiszem, ezt az nevet jobban szeretem.
*Most, hogy már kristálytiszta rálátása van társa múltjára, meg tudja magát nyugtatni vele, hogy feleslegesen aggódott. Őszintébb barátot kérni sem tudna. Végre-valahára magabiztosan emeli fel szemeit a Csontvetőre, és mély, tiszta hangján mondja:*
- Nem szemtanúként jöttem ide. Segíteni akarok véget vetni a szenvedésének. De szükségünk van a segítségedre, és megfizetem érte, amit kérsz.
*Sohasem magasabb figyelemmel hallgatja a remete szavait; azoknak kimértségeivel ellentétben ugyanolyan súlyosnak érződnek neki, mint a természet nyers ereje. Minél hosszabb nézi, annál inkább kezdi érezni a libabőrt felgyűlni magán. Még az időjárás is úgy ingadozik körülöttük, mint aki nem biztos, hogyan haladjon tovább a szigetlakó körül. Élete során még csak hasonlót sem tapasztalt. Nawanthiri pedig nem kisebb komolysággal szilárdítja meg nevének sokrétűségét. Bizony, ha eleve is más elnevezést szőttek volna rá erre a test nélküli fenyegetésre, a szürkebőrű hamarabb kapcsolt volna éjszakai latolgatásaiban, de ahogy minden másnak is, sejti hogy ennek is megvannak a maga okai.
A válaszokat részleges háttértudásával még csak emészteni sincs ideje, mikor a hályogos szemű nő tekintete rajta van; akaratát meg kell acéloznia, hogy az utóbbiak után ne fordítsa el óvakodva sajátját.
Reá esik a szó, aggodalmára, és saját tudatlanságáról megerősítve az ork Nawanthirire néz; úgy érzi, bizalma mintha meginogna a szerzetesben. valamit erről az útról szándékosan eltitkolt volna előtte? Egészen a végéig? Elszorítja ennek a baljós gondolatfonálnak a továbbszövögetését, mielőtt elméje még egy verést elszenved: Ezt a vádat semmi joga nincs feltenni! Nem adott okot rá, hogy ezzel gyanakodjon, és ez nem a hely vagy idő hozzá. Túl fontos dolgokra kell most koncentrálniuk.
Van még élet Ukrom szemeiben, mikor az óriásnevelt feketéi az övéibe néznek; megviselt, de élet. Karjával eléri, s megszorítja a lány tricepszét, meg akarja mutatni, hogy van benne még erő, amit a megsegítésére fog használni, ugyanis pontosan ezért jött. Barátja oldalán ő is megindul a Csontvető otthonába. Keveset növekvő jóhittel legeli szemét a növényzeten, de a szerény kunyhótól nem vár rosszat. Pontosan ilyenre számított egy kietlen szigeten, ritka elképzelései egyike, ami nem lett meghazudtolva. Nem lenne rest beletekinteni, de ha gondviselt társa nem megy be, akkor ő is mellette foglal helyet, a verendán. és amikor mesélni kezd, az ork csendben figyel.
Ukrom, mióta szabad lábakkal járhatta a földet, tántoríthatatlanul pragmatikus világlátás alatt élt: ne higgy semmiben, amit nem láthatsz, érinthetsz, vagy megehetsz. Korai éveitől Lanawinig az élők között is tartotta nyomasztóan realista természete, és a kotnyeleskedés hiánya, hogy olyan dolgokba üsse orrát, ami nem tartozik rá. Az artheniori tisztáson olyan világ tárult fel szeme előtt, amit Nawanthirivel való találkozása előtt valószínűleg lelegyintett volna, holmi szórakozásból faragott önámításnak gondolva el. Önvédelemként megveti a varázslókat és a papokat is egyaránt, erejüket lopott, nem kiérdemlett ajándékként látva. És mégis, segíteni akart a szerzetesnek, nem tudva, hogyan, dörzsölt fogakkal követve az egyetlen nyomot, anélkül hogy egyikük is látná a célt. És most hogy itt vannak, miután kételyeivel és félelmével áttörtek a határon, lehetősége van saját szűklátókörűségéből kibújni, ezt a világot kevésbé félelmetessé tenni számára. Meg is ragadja ezt.
A talajról nyugodva, tenyérből lassan ökölbe szorul Ukrom keze. Nawanthiri múltja kiváltja belőle az eddig hajójukban hagyott dühét, amit még csak nem is képes a démonra, szörnyetegre, erre a természetfeletti, másvilágból jött betolakodóra irányítani, ami tehetetlenség csak fokozza indulatát. Ezért is jöttek ide. De most már nem csak Nawanthirinek akar segíteni. Nem, és nem is csak igazságot hozni. Bosszút. Fekete, hideg bosszút.
Ezt az intenzív érzelmet viszont megszünteti barnabőrű barátja, aki mindezek borzalmak után még most is képes mosolyogni. Nagyobb akarata van, mint amit ő valaha is elérhet.*
- Kis Kabóca... *Ismétli meg halkan, gyengéden.* - Azt hiszem, ezt az nevet jobban szeretem.
*Most, hogy már kristálytiszta rálátása van társa múltjára, meg tudja magát nyugtatni vele, hogy feleslegesen aggódott. Őszintébb barátot kérni sem tudna. Végre-valahára magabiztosan emeli fel szemeit a Csontvetőre, és mély, tiszta hangján mondja:*
- Nem szemtanúként jöttem ide. Segíteni akarok véget vetni a szenvedésének. De szükségünk van a segítségedre, és megfizetem érte, amit kérsz.
1915. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-31 22:19:47
Üzenet elküldve: 2024-03-31 22:19:47
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Bár a vendéglátójuk nem mondja ki, elejtett félszavakból a szerzetes összerakja, hogy ő az, akit keresnek. A kérdésére azonnal és szertartásosan válaszol:*
- Az én nevem Nawanthirishardipandra…
*Ukrom hallhatta már tőle néhányszor ezt a formulát, de most minden szónak súlya van benne. Vibrál a levegőben, hogy ez valójában egy hosszabb, baljós mondat első fele. Mint egykor Erdőmélyén.
Ezt leszámítva némán hallgatja végig a Csontvetőt. Nem fog itt maradni a szigeten. Azért indult el otthonról, hogy legyőzze a szörnyet. Nincsen másik út.
Mielőtt követné a látnokot, még egyszer átfogja Ukrom vállát. Bár a Mélységet Járók nem beszélhetnek kívülállóknak a tanaikról, a szürkebőrű látja a szerzetes álmait, és ma az is bizonyossá vált, hogy hatnak rá. Tudnia kell, mibe keveredett. Nawanthiri egyelőre nem mond neki semmit, csak a tekintetét keresi. Fejével a kisház felé int, aztán a Csontvető után indul. Ha az ork jön vele, a vállán hagyja a kezét, míg oda nem érnek.
Az idő sokkal kellemesebb, mint a tengeren volt. A verandán a szerzetes lerakja a zsákjait, a kalapját, kibújik a csizmáiból is. Valahová a földre telepszik le, Ukrom közelében. A kenu után nem vágyik hintaszékbe. Vesz egy mély levegőt, aztán belefog a történetbe.*
- Szerzetes vagyok, aki a lélek mélységeit járja. A mesterem megtanított álmot szőni. Az első beavatási próbámon meg kellett innom egy altató főzetet, és olyan mélyre merülnöm az álmok birodalmába, amennyire csak tudtam. *jobboldalt füle mögé simítja a sörényét* Ott találkoztam Nawanthirishardipandrával, aki olyan, mint egy feneketlen tó jéghideg vize, ahogy a fuldokló tüdejébe tolul.
*A hasonlatot ugyanolyan szertartásosan adja elő, mint ahogy bemutatkozott. Számtalan, meditációval töltött óra áll mögötte.*
- Foglyul ejtett, és a maga démonmódján töltötte rajtam a kedvét. Ha egyik rémálomból felébredtem, csak egy újabban találtam magam. *lesüti a szemét* Nem tudom hányszor gyilkoltam meg. Sikoltva nevetett rajtam, és mindig feltámadt. *nyel egyet* Amikor már nem volt erőm küzdeni, hátulról átölelt. Megmondta a nevét, és hogy soha nem fogom legyőzni. Mindig a nyomomban lesz, hogy a fájdalmamon élősködjön. És… eljön majd az éjszaka, amikor én leszek az árnyék, és ő az ember.
*Ukromra tekint, aztán a Csontvetőre.*
- Utána napokig nem tudtam megszólalni. Csak kucorogtam a rönkházban, ahol a testvéreimmel laktunk, és néha sírtam. *újra lesüti a szemét* Nem is mindig hallottam, ha beszélnek hozzám. Semmi nem volt bennem, csak fájdalom.
*Tétován masszírozni kezdi a baljával a jobb keze ujjperceit.*
- A mesterem vigyázott rám. A fejrázásaimból, bólintásaimból, a kis dibdáb feleleteimből kipuhatolta, mi történt. Azt mondta, Nawanthirishardipandra egy kaput őriz, amin minden Mélységet Járó áthalad az útja elején, de ritka, hogy ilyen korán. Várhatott rám, és elém jött.
*Abbahagyja az ujjai nyomkodását, megint a Csontvető szemébe néz.*
- Soha nem fog békét hagyni nekem, de a beavatásnak azon a fokán, ahol én voltam, a testvéreim nem taníthattak nekem újat. Ki kellett mennem a világba, és megtalálnom a módját, hogyan győzhetem le a szörnyet, mert békét soha nem fog nekem hagyni. Mielőtt útra keltem volna, szerzetessé avattak. Akkor vettem föl a nevét.
*Felhúzza a térdeit, és átkarolja a lábai szárát.*
- Mi mindig arról kapjunk a nevünket, amitől beavatáskor a legjobban iszonyodunk. Az árnyékét akkor még nem mertem szabályosan, egyetlen szóként felvenni, csak kettébontva, mintha saját- és családnév lenne: Nawanthiri Shardipandra.
*Ukromra pillant. Szégyenlősen elmosolyodik.*
- Kis Kabóca voltam előtte.
*Nem tudni, hogy a híres pirtianesi szépség után nevezték-e el így, akinek jelenlétéhez a fenséges teliholdak sem érezték méltónak magukat, de az óriásokat ismerve valószínűleg sokkal egyszerűbb oka lesz.*
- Artheniorba indultam. *fordul vissza a vemdéglátójukhoz* Ukrommal azután találkoztam, hogy átjöttem a hegyeken. Azóta barátok vagyunk. Látja az álmaim.
*Három kurta mondat. A szürkebőrűvel közös dolgaik harmincszor ennyibe sem férnének bele.*
- Azért jött velem, mert nem akarta, hogy egyedül kelljen tovább harcolnom. A végét jártam az erőmnek. Adott a sajátjából.
*Megfogja az ork vállát, karját, térdét, ami épp a legközelebb esik hozzá.*
- Most már ketten vagyunk egy ellen, csak azt nem tudjuk, hogyan nyerjünk…
*Bár a vendéglátójuk nem mondja ki, elejtett félszavakból a szerzetes összerakja, hogy ő az, akit keresnek. A kérdésére azonnal és szertartásosan válaszol:*
- Az én nevem Nawanthirishardipandra…
*Ukrom hallhatta már tőle néhányszor ezt a formulát, de most minden szónak súlya van benne. Vibrál a levegőben, hogy ez valójában egy hosszabb, baljós mondat első fele. Mint egykor Erdőmélyén.
Ezt leszámítva némán hallgatja végig a Csontvetőt. Nem fog itt maradni a szigeten. Azért indult el otthonról, hogy legyőzze a szörnyet. Nincsen másik út.
Mielőtt követné a látnokot, még egyszer átfogja Ukrom vállát. Bár a Mélységet Járók nem beszélhetnek kívülállóknak a tanaikról, a szürkebőrű látja a szerzetes álmait, és ma az is bizonyossá vált, hogy hatnak rá. Tudnia kell, mibe keveredett. Nawanthiri egyelőre nem mond neki semmit, csak a tekintetét keresi. Fejével a kisház felé int, aztán a Csontvető után indul. Ha az ork jön vele, a vállán hagyja a kezét, míg oda nem érnek.
Az idő sokkal kellemesebb, mint a tengeren volt. A verandán a szerzetes lerakja a zsákjait, a kalapját, kibújik a csizmáiból is. Valahová a földre telepszik le, Ukrom közelében. A kenu után nem vágyik hintaszékbe. Vesz egy mély levegőt, aztán belefog a történetbe.*
- Szerzetes vagyok, aki a lélek mélységeit járja. A mesterem megtanított álmot szőni. Az első beavatási próbámon meg kellett innom egy altató főzetet, és olyan mélyre merülnöm az álmok birodalmába, amennyire csak tudtam. *jobboldalt füle mögé simítja a sörényét* Ott találkoztam Nawanthirishardipandrával, aki olyan, mint egy feneketlen tó jéghideg vize, ahogy a fuldokló tüdejébe tolul.
*A hasonlatot ugyanolyan szertartásosan adja elő, mint ahogy bemutatkozott. Számtalan, meditációval töltött óra áll mögötte.*
- Foglyul ejtett, és a maga démonmódján töltötte rajtam a kedvét. Ha egyik rémálomból felébredtem, csak egy újabban találtam magam. *lesüti a szemét* Nem tudom hányszor gyilkoltam meg. Sikoltva nevetett rajtam, és mindig feltámadt. *nyel egyet* Amikor már nem volt erőm küzdeni, hátulról átölelt. Megmondta a nevét, és hogy soha nem fogom legyőzni. Mindig a nyomomban lesz, hogy a fájdalmamon élősködjön. És… eljön majd az éjszaka, amikor én leszek az árnyék, és ő az ember.
*Ukromra tekint, aztán a Csontvetőre.*
- Utána napokig nem tudtam megszólalni. Csak kucorogtam a rönkházban, ahol a testvéreimmel laktunk, és néha sírtam. *újra lesüti a szemét* Nem is mindig hallottam, ha beszélnek hozzám. Semmi nem volt bennem, csak fájdalom.
*Tétován masszírozni kezdi a baljával a jobb keze ujjperceit.*
- A mesterem vigyázott rám. A fejrázásaimból, bólintásaimból, a kis dibdáb feleleteimből kipuhatolta, mi történt. Azt mondta, Nawanthirishardipandra egy kaput őriz, amin minden Mélységet Járó áthalad az útja elején, de ritka, hogy ilyen korán. Várhatott rám, és elém jött.
*Abbahagyja az ujjai nyomkodását, megint a Csontvető szemébe néz.*
- Soha nem fog békét hagyni nekem, de a beavatásnak azon a fokán, ahol én voltam, a testvéreim nem taníthattak nekem újat. Ki kellett mennem a világba, és megtalálnom a módját, hogyan győzhetem le a szörnyet, mert békét soha nem fog nekem hagyni. Mielőtt útra keltem volna, szerzetessé avattak. Akkor vettem föl a nevét.
*Felhúzza a térdeit, és átkarolja a lábai szárát.*
- Mi mindig arról kapjunk a nevünket, amitől beavatáskor a legjobban iszonyodunk. Az árnyékét akkor még nem mertem szabályosan, egyetlen szóként felvenni, csak kettébontva, mintha saját- és családnév lenne: Nawanthiri Shardipandra.
*Ukromra pillant. Szégyenlősen elmosolyodik.*
- Kis Kabóca voltam előtte.
*Nem tudni, hogy a híres pirtianesi szépség után nevezték-e el így, akinek jelenlétéhez a fenséges teliholdak sem érezték méltónak magukat, de az óriásokat ismerve valószínűleg sokkal egyszerűbb oka lesz.*
- Artheniorba indultam. *fordul vissza a vemdéglátójukhoz* Ukrommal azután találkoztam, hogy átjöttem a hegyeken. Azóta barátok vagyunk. Látja az álmaim.
*Három kurta mondat. A szürkebőrűvel közös dolgaik harmincszor ennyibe sem férnének bele.*
- Azért jött velem, mert nem akarta, hogy egyedül kelljen tovább harcolnom. A végét jártam az erőmnek. Adott a sajátjából.
*Megfogja az ork vállát, karját, térdét, ami épp a legközelebb esik hozzá.*
- Most már ketten vagyunk egy ellen, csak azt nem tudjuk, hogyan nyerjünk…
1914. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-31 12:39:58
Üzenet elküldve: 2024-03-31 12:39:58
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A szigetre ritkán érkeznek látogatók társaságban. Az idevezető utat egyedül szokták megtalálni, s ennek megvannak a maga okai. Ezért hát a szerzetes kijelentésére a Csontvető pillantása fürkészőn fordul az ork felé. Azt már jóval korábban leszűrte, hogy a kettőst szoros szálak fűzik össze, de vajon az elhangzott mondat ennél sokkal többet jelent.
A gyanakvással telt felszólításra Kaiyko keze zirtelen mozdul és a levegőbe markol, mintha egy arra reppenő rovart kapott volna el.*
- És Te? *kérdez vissza.* - Az vagy? *Csendes, higgadt tónus, egy metronóm kizökkenthetetlen ritmikájával. Ökölbe zárt balját továbbra is a levegőben tartja.*
- Kimondtál egy nevet. Ennek itt igen nagy súlya van. *A felhők árnyékai sietősen siklanak tova a fehér homokon. A szél feltámad kissé, csapongva fodrozza a vizet, de csak a közelükben.* - Nem engedtem őt a szigetemre veletek, de a neve beinvitálja. *Ezt tényként közli, mégis érezni a hangsúlyából, hogy az esemény (a kiváltó követelmények teljesülése ellenére) egyelőre még nem történt meg. Itt már sejthető lehet, hogy mi is az a dolog, amit a szorosra zárt, vékony ujjak tartanak.*
- Ezzel elő is állt az egyik lehetőség: itt maradhatsz velem, szerzetes. Itt, ahol nem ér el többé. *Szabad kezével kinyitja az övén függő erszény száját és belebújtatja balját, mintha lemorzsolna benne valamit róla. Egy széllökés felkeveri a Csontvető fekete fürtjeit, aztán elillan.* - A másik opció ennél jóval bonyolultabb.
*Kicsit átmozgatja az ujjait, mikor kihúzza a bőrszütyőből, aztán megszorítja a kötőjét, újra bezárva azt.
A szürkebőrűre pillant, aki épp a környezetüket fürkészi, aztán vissza a lányra.*
- Nem hinném, hogy tudja, mi ez az út, amire társadul szegődött. És az sem biztos, hogy én teljességgel értem. Mondd hát el az elejétől, hogy tisztázhassuk *biccent a mandulaszeműnek.* - A helyzetet, az okokat, az indokokat és a következményeket.
*Invitáló mozdulatot tesz a napszítta deszkaházikó felé. Más építményt nem látni. A szigetet dús, buja növényzet fedi. Ezen az oldalon messze elnyúlik a homokos part. Itt-ott egész sekély, messze futó homokpadokkal, máshol mélyebb laguna. A távolból viszont néha felsejlik a sziklákon megtörő hullámok hangja, ami a partvonal változatosságáról árulkodik. Allatokat egyelőre nem igazán látni, de talán csak a jövevények ijesztették el őket. Se hideg, se meleg nincs. Bár tűz a nap, de ellensúlyozza a kellemes szellő, ami időről időre végigsimít a bőrön. Csak a homok színe vakít kissé, ha soká nézi valaki a messze elhúzódó fehér fövenyt.*
*A szigetre ritkán érkeznek látogatók társaságban. Az idevezető utat egyedül szokták megtalálni, s ennek megvannak a maga okai. Ezért hát a szerzetes kijelentésére a Csontvető pillantása fürkészőn fordul az ork felé. Azt már jóval korábban leszűrte, hogy a kettőst szoros szálak fűzik össze, de vajon az elhangzott mondat ennél sokkal többet jelent.
A gyanakvással telt felszólításra Kaiyko keze zirtelen mozdul és a levegőbe markol, mintha egy arra reppenő rovart kapott volna el.*
- És Te? *kérdez vissza.* - Az vagy? *Csendes, higgadt tónus, egy metronóm kizökkenthetetlen ritmikájával. Ökölbe zárt balját továbbra is a levegőben tartja.*
- Kimondtál egy nevet. Ennek itt igen nagy súlya van. *A felhők árnyékai sietősen siklanak tova a fehér homokon. A szél feltámad kissé, csapongva fodrozza a vizet, de csak a közelükben.* - Nem engedtem őt a szigetemre veletek, de a neve beinvitálja. *Ezt tényként közli, mégis érezni a hangsúlyából, hogy az esemény (a kiváltó követelmények teljesülése ellenére) egyelőre még nem történt meg. Itt már sejthető lehet, hogy mi is az a dolog, amit a szorosra zárt, vékony ujjak tartanak.*
- Ezzel elő is állt az egyik lehetőség: itt maradhatsz velem, szerzetes. Itt, ahol nem ér el többé. *Szabad kezével kinyitja az övén függő erszény száját és belebújtatja balját, mintha lemorzsolna benne valamit róla. Egy széllökés felkeveri a Csontvető fekete fürtjeit, aztán elillan.* - A másik opció ennél jóval bonyolultabb.
*Kicsit átmozgatja az ujjait, mikor kihúzza a bőrszütyőből, aztán megszorítja a kötőjét, újra bezárva azt.
A szürkebőrűre pillant, aki épp a környezetüket fürkészi, aztán vissza a lányra.*
- Nem hinném, hogy tudja, mi ez az út, amire társadul szegődött. És az sem biztos, hogy én teljességgel értem. Mondd hát el az elejétől, hogy tisztázhassuk *biccent a mandulaszeműnek.* - A helyzetet, az okokat, az indokokat és a következményeket.
*Invitáló mozdulatot tesz a napszítta deszkaházikó felé. Más építményt nem látni. A szigetet dús, buja növényzet fedi. Ezen az oldalon messze elnyúlik a homokos part. Itt-ott egész sekély, messze futó homokpadokkal, máshol mélyebb laguna. A távolból viszont néha felsejlik a sziklákon megtörő hullámok hangja, ami a partvonal változatosságáról árulkodik. Allatokat egyelőre nem igazán látni, de talán csak a jövevények ijesztették el őket. Se hideg, se meleg nincs. Bár tűz a nap, de ellensúlyozza a kellemes szellő, ami időről időre végigsimít a bőrön. Csak a homok színe vakít kissé, ha soká nézi valaki a messze elhúzódó fehér fövenyt.*
1913. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-28 12:24:47
Üzenet elküldve: 2024-03-28 12:24:47
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Nem azonnal reagál a szerzetes kezére, és mikor lomhán Nawanthiri szemébe néz, az ork tekintete zavaros. Kismértékű megnyugvást nyújt a lány jelenléte, de legalább egy idő után a feje némileg lekonyul, és vissza fel, mintha bólintani próbált volna, és jelezni, hogy igyekszik szilárd talajra visszaterelni magát. Csak ez nem azonnal sikerül.
Mindenesetre ahogy a szél befújja fülébe az óriásnevelt és az idegen párbeszédét, mintha egy barlang gyomrából próbálná kikaparni magát, emlékszik vissza lassan, hogy mi miatt is vannak itt, és az nem ő. Mint ahogy a kenuban Nawanthiri őrizte meg saját nyugalmi állapotát légvételekkel, most Ukrom vesz mélyeket, és ami fontosabb, lassabbakat ezen az ismeretlen szigeten. Megpróbálja ízlelni a levegőt, megítélni, milyen helyen is van pontosan. Lakott, vagy lakatlan, gazdag erdő, vagy halott kopárság. Mikor a szürkebőrű feketéi immáron a semminél rendezettebben terelődik sokadjára is vissza az ismeretlenre, megfigyeli annak furcsán tiszta kinézetét; egy szigeten rekedt emberen több koszra számított, arról nem is beszélve, hogy nem éppen egy ráncos vénasszony amaz, mint aminek gondolta még messze a kontinensen. Még a ruházata sem illik elképzelésébe. Ha nem tudná jobban, azt gondolná, hogy délibáb. Csakhogy a délibáb nem ijeszti meg.*
~ Ő az? ~ *Sejti, nemsokára megtudják. Némán várja Nawanthiri utasítására a választ; van egy halvány elképzelése, miről beszél a szerzetes, de hogy mennyire jogos az óvatossága, abban ő nem eléggé tapasztalt. Kezdi felfogni, akarva-akaratlanul egy olyan helyre követte őt, hűség, nyughatatlanság és makacsság miatt, amit föl sem fogott. Nem csak egy szigetre.*
*Nem azonnal reagál a szerzetes kezére, és mikor lomhán Nawanthiri szemébe néz, az ork tekintete zavaros. Kismértékű megnyugvást nyújt a lány jelenléte, de legalább egy idő után a feje némileg lekonyul, és vissza fel, mintha bólintani próbált volna, és jelezni, hogy igyekszik szilárd talajra visszaterelni magát. Csak ez nem azonnal sikerül.
Mindenesetre ahogy a szél befújja fülébe az óriásnevelt és az idegen párbeszédét, mintha egy barlang gyomrából próbálná kikaparni magát, emlékszik vissza lassan, hogy mi miatt is vannak itt, és az nem ő. Mint ahogy a kenuban Nawanthiri őrizte meg saját nyugalmi állapotát légvételekkel, most Ukrom vesz mélyeket, és ami fontosabb, lassabbakat ezen az ismeretlen szigeten. Megpróbálja ízlelni a levegőt, megítélni, milyen helyen is van pontosan. Lakott, vagy lakatlan, gazdag erdő, vagy halott kopárság. Mikor a szürkebőrű feketéi immáron a semminél rendezettebben terelődik sokadjára is vissza az ismeretlenre, megfigyeli annak furcsán tiszta kinézetét; egy szigeten rekedt emberen több koszra számított, arról nem is beszélve, hogy nem éppen egy ráncos vénasszony amaz, mint aminek gondolta még messze a kontinensen. Még a ruházata sem illik elképzelésébe. Ha nem tudná jobban, azt gondolná, hogy délibáb. Csakhogy a délibáb nem ijeszti meg.*
~ Ő az? ~ *Sejti, nemsokára megtudják. Némán várja Nawanthiri utasítására a választ; van egy halvány elképzelése, miről beszél a szerzetes, de hogy mennyire jogos az óvatossága, abban ő nem eléggé tapasztalt. Kezdi felfogni, akarva-akaratlanul egy olyan helyre követte őt, hűség, nyughatatlanság és makacsság miatt, amit föl sem fogott. Nem csak egy szigetre.*
1912. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-27 20:48:46
Üzenet elküldve: 2024-03-27 20:48:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Amikor Ukromból kipotyog a honnantudod, azonnal feléje pillant. Látja, hogy a barátja mennyire megrendül, amiért ez az ismeretlen olyasmit tud róla, amit csak vele osztott meg egész Lanawinon… és nem tud nem arra gondolni, hogy a démon új áldozatot talált magának. Ledobja a málháját, és a jobbjával megpróbálja átfogni az ork széles vállát. Kicsit meg is szorítja a kezével.*
- Hé…
*Tekintetével a társáét keresi. Nem mond neki többet, csak a mandulaszemével üzen: "tudom, mit érzel, ebben vagyok évek óta". Hagyja, hogy a manókoszt menjen a maga útján. Ukrom nem szerzetes, hogy minden körülményben meg kelljen őrizze a lelke nyugalmát. A vendéglátójukhoz fordul.*
- A mi utunk. *int fejével a szürkebőrű felé* És a Csontvetőhöz jöttünk. Ha Nawanthirishardipandra vagy, mondd meg! *a szeme alig észrevehetően összeszűkül* Akkor ma éjjel eldől, ki lesz az árnyék, és ki az ember…
*Ha ez a lány tényleg az volna, akit keres, tudja, mit jelentenek a fentiek. Ha pedig a démon egy újabb alakjával állnak szemben, valószínűleg a tíz ujját megnyalja majd a felajánláson.*
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.03.27 21:47:36
*Amikor Ukromból kipotyog a honnantudod, azonnal feléje pillant. Látja, hogy a barátja mennyire megrendül, amiért ez az ismeretlen olyasmit tud róla, amit csak vele osztott meg egész Lanawinon… és nem tud nem arra gondolni, hogy a démon új áldozatot talált magának. Ledobja a málháját, és a jobbjával megpróbálja átfogni az ork széles vállát. Kicsit meg is szorítja a kezével.*
- Hé…
*Tekintetével a társáét keresi. Nem mond neki többet, csak a mandulaszemével üzen: "tudom, mit érzel, ebben vagyok évek óta". Hagyja, hogy a manókoszt menjen a maga útján. Ukrom nem szerzetes, hogy minden körülményben meg kelljen őrizze a lelke nyugalmát. A vendéglátójukhoz fordul.*
- A mi utunk. *int fejével a szürkebőrű felé* És a Csontvetőhöz jöttünk. Ha Nawanthirishardipandra vagy, mondd meg! *a szeme alig észrevehetően összeszűkül* Akkor ma éjjel eldől, ki lesz az árnyék, és ki az ember…
*Ha ez a lány tényleg az volna, akit keres, tudja, mit jelentenek a fentiek. Ha pedig a démon egy újabb alakjával állnak szemben, valószínűleg a tíz ujját megnyalja majd a felajánláson.*
A hozzászólás írója (Nawanthiri Shardipandra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.03.27 21:47:36
1911. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-27 07:24:48
Üzenet elküldve: 2024-03-27 07:24:48
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A Csontvető pillantása, bár zavarba ejtően mélyre tekint, ezt valamiféle bensőséges tisztelettel teszi. A megfigyelő pártatlan szemszögét tükrözi a tekintete, ami érezhetően más, mint a szubjektív látásmódnak a józan belátás mentén való pártatlanná maszkírozása. Talán ez keltheti fel a szerzetesben a gyanakvást, Ukromban pedig felerősíti az elemi riadalmat a kimondott szavak után.*
- Ez ugyanúgy részed, mint az ok, amiért itt vagy *válaszolja a szürkebőrűnek olyan természetességgel, mintha egy könyv betűinek összeolvasására csodálkozott volna rá, mint felfoghatatlan csodára.*
- Meglátjuk *rebben aprót a szeme, mikor az óriásnevelt válaszára reflektál. Néhány pillanatig aztán csak állnak egymással szemben, s a Csontvető tudja, hogy a másik már ösztönösen mélyebbre pillantott benne, mint az emberek legtöbbje. Az alkarján lévő egyik rúnát már bizonyosan kiolvasta, s ebben az se akadályozta meg, hogy se az írásjegyet nem ismeri, se magát a tetoválást nem látja a könnyeden oldala mellé ejtett karján. Bizony. A yadanok rúnái mesélnek: Kaiyko a két kard útját járja, s valóban igen figyelemreméltó módon. Nála viszont most egyáltalán nincs fegyver. A könnyű, fehér leplen, az azt átfogó övön, s a rajta függő kis erszénykén kívül nincs rajta más. Meztelen lábujjai közé morzsolódik a homok, sötét fürtjeit fel-felkapja a szél.*
- Számít, hogy ki vagyok? *kérdez vissza, miközben átható pillantását a szerzetesén tartja.* - Ez a te utad, s úgy hiszem, nem emiatt a kérdés jöttél. Tévedek? *Szavai csendesek, de furcsamód tökéletesen hallhatók a partot ostromló tengeri szélben is. Búgó, egyenletes ütemű beszéde önkéntelenül is arra késztet, hogy mások kivárják a szünetet, mikor végez a mondandójával, s csak akkor szólaljanak meg.*
*A Csontvető pillantása, bár zavarba ejtően mélyre tekint, ezt valamiféle bensőséges tisztelettel teszi. A megfigyelő pártatlan szemszögét tükrözi a tekintete, ami érezhetően más, mint a szubjektív látásmódnak a józan belátás mentén való pártatlanná maszkírozása. Talán ez keltheti fel a szerzetesben a gyanakvást, Ukromban pedig felerősíti az elemi riadalmat a kimondott szavak után.*
- Ez ugyanúgy részed, mint az ok, amiért itt vagy *válaszolja a szürkebőrűnek olyan természetességgel, mintha egy könyv betűinek összeolvasására csodálkozott volna rá, mint felfoghatatlan csodára.*
- Meglátjuk *rebben aprót a szeme, mikor az óriásnevelt válaszára reflektál. Néhány pillanatig aztán csak állnak egymással szemben, s a Csontvető tudja, hogy a másik már ösztönösen mélyebbre pillantott benne, mint az emberek legtöbbje. Az alkarján lévő egyik rúnát már bizonyosan kiolvasta, s ebben az se akadályozta meg, hogy se az írásjegyet nem ismeri, se magát a tetoválást nem látja a könnyeden oldala mellé ejtett karján. Bizony. A yadanok rúnái mesélnek: Kaiyko a két kard útját járja, s valóban igen figyelemreméltó módon. Nála viszont most egyáltalán nincs fegyver. A könnyű, fehér leplen, az azt átfogó övön, s a rajta függő kis erszénykén kívül nincs rajta más. Meztelen lábujjai közé morzsolódik a homok, sötét fürtjeit fel-felkapja a szél.*
- Számít, hogy ki vagyok? *kérdez vissza, miközben átható pillantását a szerzetesén tartja.* - Ez a te utad, s úgy hiszem, nem emiatt a kérdés jöttél. Tévedek? *Szavai csendesek, de furcsamód tökéletesen hallhatók a partot ostromló tengeri szélben is. Búgó, egyenletes ütemű beszéde önkéntelenül is arra késztet, hogy mások kivárják a szünetet, mikor végez a mondandójával, s csak akkor szólaljanak meg.*
1910. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-26 22:13:32
Üzenet elküldve: 2024-03-26 22:13:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Nawanthiri érvelése és magyarázata, mire is számít ettől a kuruzslótól, nem ül meg olyan jól Ukromban, hogy válaszoljon is hozzá. A tanítások és a tesztek betartása annak ellenére, vagy éppenséggel aköré építve ami az emberlányt megüli, egyszerűen nem érződik számára tisztának. Miért adják ki feladványnak annak a Csontvetőnek a megtalálását, amikor akár az élete múlhat rajta? Ez talán később érthetővé válhat csökönyös énjének, de nem most. De ha már elmentek ilyen messzire, nem fog örülni ha csak szavakkal fog amaz szolgálni az elengedhetetlen segítségért utazó szerzetesnek.
Amikor a parton vannak, mégsem kell maguknak megkeresniük azt, aki miatt elindultak Artheniorból.
Hanem a szavakat hallva Ukrom megfagy. Mind mozdulatban, mind gondolataiban, de még a szemeinek mozgása is. Nawanthiri elég közel van hozzá hogy hallja, a szürkebőrű légzése abnormálisra gyorsul fel, ahogy utána holtsápadtan és kikerekedett szemekkel a hang irányába mered, és csak egy árva, feléjük sétáló embert lát. Egy olyat, akit soha máshol.*
- Honnan...Tudod... *Hangja szinte felismerhetetlenül gyenge mély morgásaihoz képest. Az ismeretlen felé fordulva, egyik mancsából kihullanak az az Armakhturtól lenyúlt elemózsiák, s csigalassúsággal pallosa tokja felé indul meg keze; remegni kezd, mikor a markolaton van. Meg se tudja mozdítani azt, s élettelenül csúszik le végtagja, vissza oldalához. Az ork lekapcsol, úgy meredve az idegenre mintha átlátna rajta.*
~ Honnan... tudja...? ~ *Ukrom már nem világtalan az emberfeletti gyanítására útjai során, amilyen ritkán fordult elő, ellene vagy mellette. Tudomásul veszi őket, még ha felkészülni nem is tud rájuk, de mivel életét sosem befolyásolta bármilyen elkerülhetetlen módon, holmi trükköknél és fegyvernél többként sosem gondolt jobban rájuk. Még az enigmatikussága miatt folyamatosan irritáló manó tettei sem ültette belé a felismerést, hogy mit próbál szándékosan figyelmen kívül hagyni. Eddig csak úgy óvatoskodott ezzel az ismeretlen világgal, mintha csak egy gyümölcsről próbálná eldönteni, ehető e, vagy mérgező. De ez az egyszerű kérdés nem csak hogy jobban belé ültette az ismeretlen iránti félelmet, mint bármi földszülte mágikus torzszülött meséje, hanem egy olyan pontnál nyitotta fel önnön jelentéktelenségétől rettegő énjének ketrecét, amit a legerősebb rácsnak vélt: Egy olyan információt osztottak meg vele, amit csak és csakis kizárólag Nawanthiri tudhat, aki még az élők közt is van, itt Lanawinon. Énjének fő oszlopú részeként tartja, hogy a múltja csakis az övé, de ez az ember? Tudja, ki a szürkebőrű. Tudja, mi is. Ezt úgy rakta ki a nedves levegőbe, mintha egy közönséges traccsolás része lenne. És ez ellen semmi befolyása nem volt. Egy ujjmozdítás alatt, de mégis anélkül a porba tiporták.
Sokáig nem is tér vissza a sokkból. És amikor igen, első tette a másik kezében maradt manókosztot olyan messzire eldobni a tengerbe, amennyire csak tőle telik. Az alig látható csobbanás után visszamered a szigetlakosra, csak akkor tekintve szerzetes barátjára, amikor ő beszél. Arckifejezése cseppet sem épül fel olyan gyorsan, mint kéne, pusztán traumából a halálfélelem utáni rendezetlenségbe vált át tekintete. Nawanthiri, ha pillanatokra még odafigyel, láthatja, hogy ujjai rendezetlenül meg-megrándulnak, mintha meg akarnának ragadni valamit.*
*Nawanthiri érvelése és magyarázata, mire is számít ettől a kuruzslótól, nem ül meg olyan jól Ukromban, hogy válaszoljon is hozzá. A tanítások és a tesztek betartása annak ellenére, vagy éppenséggel aköré építve ami az emberlányt megüli, egyszerűen nem érződik számára tisztának. Miért adják ki feladványnak annak a Csontvetőnek a megtalálását, amikor akár az élete múlhat rajta? Ez talán később érthetővé válhat csökönyös énjének, de nem most. De ha már elmentek ilyen messzire, nem fog örülni ha csak szavakkal fog amaz szolgálni az elengedhetetlen segítségért utazó szerzetesnek.
Amikor a parton vannak, mégsem kell maguknak megkeresniük azt, aki miatt elindultak Artheniorból.
Hanem a szavakat hallva Ukrom megfagy. Mind mozdulatban, mind gondolataiban, de még a szemeinek mozgása is. Nawanthiri elég közel van hozzá hogy hallja, a szürkebőrű légzése abnormálisra gyorsul fel, ahogy utána holtsápadtan és kikerekedett szemekkel a hang irányába mered, és csak egy árva, feléjük sétáló embert lát. Egy olyat, akit soha máshol.*
- Honnan...Tudod... *Hangja szinte felismerhetetlenül gyenge mély morgásaihoz képest. Az ismeretlen felé fordulva, egyik mancsából kihullanak az az Armakhturtól lenyúlt elemózsiák, s csigalassúsággal pallosa tokja felé indul meg keze; remegni kezd, mikor a markolaton van. Meg se tudja mozdítani azt, s élettelenül csúszik le végtagja, vissza oldalához. Az ork lekapcsol, úgy meredve az idegenre mintha átlátna rajta.*
~ Honnan... tudja...? ~ *Ukrom már nem világtalan az emberfeletti gyanítására útjai során, amilyen ritkán fordult elő, ellene vagy mellette. Tudomásul veszi őket, még ha felkészülni nem is tud rájuk, de mivel életét sosem befolyásolta bármilyen elkerülhetetlen módon, holmi trükköknél és fegyvernél többként sosem gondolt jobban rájuk. Még az enigmatikussága miatt folyamatosan irritáló manó tettei sem ültette belé a felismerést, hogy mit próbál szándékosan figyelmen kívül hagyni. Eddig csak úgy óvatoskodott ezzel az ismeretlen világgal, mintha csak egy gyümölcsről próbálná eldönteni, ehető e, vagy mérgező. De ez az egyszerű kérdés nem csak hogy jobban belé ültette az ismeretlen iránti félelmet, mint bármi földszülte mágikus torzszülött meséje, hanem egy olyan pontnál nyitotta fel önnön jelentéktelenségétől rettegő énjének ketrecét, amit a legerősebb rácsnak vélt: Egy olyan információt osztottak meg vele, amit csak és csakis kizárólag Nawanthiri tudhat, aki még az élők közt is van, itt Lanawinon. Énjének fő oszlopú részeként tartja, hogy a múltja csakis az övé, de ez az ember? Tudja, ki a szürkebőrű. Tudja, mi is. Ezt úgy rakta ki a nedves levegőbe, mintha egy közönséges traccsolás része lenne. És ez ellen semmi befolyása nem volt. Egy ujjmozdítás alatt, de mégis anélkül a porba tiporták.
Sokáig nem is tér vissza a sokkból. És amikor igen, első tette a másik kezében maradt manókosztot olyan messzire eldobni a tengerbe, amennyire csak tőle telik. Az alig látható csobbanás után visszamered a szigetlakosra, csak akkor tekintve szerzetes barátjára, amikor ő beszél. Arckifejezése cseppet sem épül fel olyan gyorsan, mint kéne, pusztán traumából a halálfélelem utáni rendezetlenségbe vált át tekintete. Nawanthiri, ha pillanatokra még odafigyel, láthatja, hogy ujjai rendezetlenül meg-megrándulnak, mintha meg akarnának ragadni valamit.*
1909. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-26 11:39:02
Üzenet elküldve: 2024-03-26 11:39:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
- Minden Mélységet Járó szerzetes neve feladvány. *magyarázza Ukromnak evezés közben* A mester adhat útmutatást, de a megoldásra a tanítványnak kell rájönni. A megoldás része a Csontvető is, de Yeza nem mondta, hogy harcos lenne, vagy varázsló, csak a lélekben olvas. Nem hiszem, hogy kiűzi belőlem a szörnyet. Inkább mond valamit, amin elindulhatok…
*Partot érve elköszön Armarkhturtól. A sziget annyira távol van mindentől, nem gondolja, hogy ellopják a kenujukat. Aligha él itt más a Csontvetőn kívül.
Vagy mégis? Az elébük jövő, fakóbőrű lány egyidős lehet Nawanthirivel, kicsit talán fiatalabb. A szemében (az épben és a világtalanban egyaránt) időtlen bölcsesség, de a mozgása alapján a szerzetes kardforgatónak véli, nem is akármilyennek. Némán figyeli az Ukrommal kibontakozó jelenetet, abban bízva, hogy vendéglátójuk nem érzi tiszteletlenségnek, ha nem hajol meg felé, míg be nem mutatkozott. Nem üdvözölheti ugyanúgy a tanítványt (testőrt? szolgálót?), mint a mestert.
Kaiyko hozzá intézett szavaira csak bólint egyet:*
- Addig jó.
*Nem tudja hova tenni bennük lappangó aggodalmat. Biztos benne, hogy nem az arctalan árnyék jelentette fenyegetésnek szól. Majdnem megkéri az ismeretlent, hogy vezesse őket a mesteréhez, valami azonban meggondolásra készteti. Igazából fogalma sincs, kivel állnak szemben, hiába tud róluk ijesztően sokat.*
- És te ki vagy?
*Nawanthirishardipandra sok arcot magára öltött már a szerzetes álmaiban. Nem egyszer csupán a szemei árulták el, amelyek feketék voltak, mint egy feneketlen tó jéghideg vize. Vagy mint ezé a lányé…*
- Minden Mélységet Járó szerzetes neve feladvány. *magyarázza Ukromnak evezés közben* A mester adhat útmutatást, de a megoldásra a tanítványnak kell rájönni. A megoldás része a Csontvető is, de Yeza nem mondta, hogy harcos lenne, vagy varázsló, csak a lélekben olvas. Nem hiszem, hogy kiűzi belőlem a szörnyet. Inkább mond valamit, amin elindulhatok…
*Partot érve elköszön Armarkhturtól. A sziget annyira távol van mindentől, nem gondolja, hogy ellopják a kenujukat. Aligha él itt más a Csontvetőn kívül.
Vagy mégis? Az elébük jövő, fakóbőrű lány egyidős lehet Nawanthirivel, kicsit talán fiatalabb. A szemében (az épben és a világtalanban egyaránt) időtlen bölcsesség, de a mozgása alapján a szerzetes kardforgatónak véli, nem is akármilyennek. Némán figyeli az Ukrommal kibontakozó jelenetet, abban bízva, hogy vendéglátójuk nem érzi tiszteletlenségnek, ha nem hajol meg felé, míg be nem mutatkozott. Nem üdvözölheti ugyanúgy a tanítványt (testőrt? szolgálót?), mint a mestert.
Kaiyko hozzá intézett szavaira csak bólint egyet:*
- Addig jó.
*Nem tudja hova tenni bennük lappangó aggodalmat. Biztos benne, hogy nem az arctalan árnyék jelentette fenyegetésnek szól. Majdnem megkéri az ismeretlent, hogy vezesse őket a mesteréhez, valami azonban meggondolásra készteti. Igazából fogalma sincs, kivel állnak szemben, hiába tud róluk ijesztően sokat.*
- És te ki vagy?
*Nawanthirishardipandra sok arcot magára öltött már a szerzetes álmaiban. Nem egyszer csupán a szemei árulták el, amelyek feketék voltak, mint egy feneketlen tó jéghideg vize. Vagy mint ezé a lányé…*
1908. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-26 07:23:00
Üzenet elküldve: 2024-03-26 07:23:00
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A felemás szempár hirtelen tágra nyílik. Az ösztön oly erősen éled a Csontvetőben, mint már nagyon rég. Egy pillanat híja van, hogy eltűnjön. Ő, a sziget, a tiszta, kék égen moccanatlanul fénylő csillagok és a lehetetlenül fehér homok, melyet messzi helyekről hord ide egy ősi áramlat a lét végtelenjében. Ám egy pillanattal később mégis újra nyikordul a hintaszék. Nem a Csontvető súlyától, hiszen az ő léptei még a nedves fövenyen sem hagynak nyomot. Inkább rosszalló ellenérzést sugall a tengeri széltől végletekig kiszáradt fa hangja, amikor Kaiyko felemelkedik róla.*
- Tudom *súgja csendesen, de a tekintete egyre csak a látóhatár szélén feltűnő csónak apró sziluettjén függ.
Törékeny alakja, fakó bőre miatt alig venni észre, mikor a manó távozása után az érkezők elé megy a partra.*
- Kihez? *kérdi egy gondolat szolid hangsúlyán, mikor a szürkebőrű a magára hagyott csónak biztonságát firtatja.* - Kihez imádkozol, Alm'zar szabad fia? *A Csontvető tekintete letaglózóan átható. Hályogos bal szeméé épp úgy, mint az épé mely fekete, mint egy feneketlen tó vize, melybe minden megszületett gondolat cseppjei sűrűsödnek végtelenné.* - Azt Armarkht Úrtól szerezted? *pillant az Ukrom kezében tartott elemózsiára, amiből jó adag már a lefűrészelt agyarak közt őrlődik.* - A manók fortélyos népség. De egyben nagy kópék is. *Nem mondja ki konkrétan, de erősen sejthető, hogy talán lehetnek hátulütői annak, ha valaki egy manó piknikkosarából falatozik.
Néhány könnyed lépéssel a szerzetes elé sétál. A tarkója mögött megkötött fehér lepel anyagát fodrozza a száraz, forró szél, ahogy az óriásnevelt lány előtt megáll.*
- Még senki nem ért ide ilyen hamar *mondja, ám szavaiban nem elismerés, inkább aggodalom hallatszik.* - De tudd, ez *mutat körbe a szigeten* - ez itt nem álom. *Óvatosságra int, ez érezhető. Bár az álomszövésnek is megvannak a maga veszélyei, a Csontvető szigete jóval másabb, mint az álmok birodalma.*
*A felemás szempár hirtelen tágra nyílik. Az ösztön oly erősen éled a Csontvetőben, mint már nagyon rég. Egy pillanat híja van, hogy eltűnjön. Ő, a sziget, a tiszta, kék égen moccanatlanul fénylő csillagok és a lehetetlenül fehér homok, melyet messzi helyekről hord ide egy ősi áramlat a lét végtelenjében. Ám egy pillanattal később mégis újra nyikordul a hintaszék. Nem a Csontvető súlyától, hiszen az ő léptei még a nedves fövenyen sem hagynak nyomot. Inkább rosszalló ellenérzést sugall a tengeri széltől végletekig kiszáradt fa hangja, amikor Kaiyko felemelkedik róla.*
- Tudom *súgja csendesen, de a tekintete egyre csak a látóhatár szélén feltűnő csónak apró sziluettjén függ.
Törékeny alakja, fakó bőre miatt alig venni észre, mikor a manó távozása után az érkezők elé megy a partra.*
- Kihez? *kérdi egy gondolat szolid hangsúlyán, mikor a szürkebőrű a magára hagyott csónak biztonságát firtatja.* - Kihez imádkozol, Alm'zar szabad fia? *A Csontvető tekintete letaglózóan átható. Hályogos bal szeméé épp úgy, mint az épé mely fekete, mint egy feneketlen tó vize, melybe minden megszületett gondolat cseppjei sűrűsödnek végtelenné.* - Azt Armarkht Úrtól szerezted? *pillant az Ukrom kezében tartott elemózsiára, amiből jó adag már a lefűrészelt agyarak közt őrlődik.* - A manók fortélyos népség. De egyben nagy kópék is. *Nem mondja ki konkrétan, de erősen sejthető, hogy talán lehetnek hátulütői annak, ha valaki egy manó piknikkosarából falatozik.
Néhány könnyed lépéssel a szerzetes elé sétál. A tarkója mögött megkötött fehér lepel anyagát fodrozza a száraz, forró szél, ahogy az óriásnevelt lány előtt megáll.*
- Még senki nem ért ide ilyen hamar *mondja, ám szavaiban nem elismerés, inkább aggodalom hallatszik.* - De tudd, ez *mutat körbe a szigeten* - ez itt nem álom. *Óvatosságra int, ez érezhető. Bár az álomszövésnek is megvannak a maga veszélyei, a Csontvető szigete jóval másabb, mint az álmok birodalma.*
1907. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-25 14:00:03
Üzenet elküldve: 2024-03-25 14:00:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Álcázatlan szorongással kémleli pislogóival a vizet, miközben Nawanthiri sóhajait fél füllel felfogja, a másik, nagyjából megmaradt párjával pedig a manó neszeire figyel; a nem tisztelt, de nem is alábecsült kurázsival rendelkező ex-útikalauzukat kár lenne ennél a pontnál elveszteni, amiről egy rossz hirtelen szellő, vagy egy újabb hajójuknak tapadó szörny könnyen gondoskodhat, legalábbis szerinte.
Egyetlen feladata földi maradványait ugyan gyászolja is kiszáradt ajkai mögött vicsorogva, a természetellenes sebességgel kialakuló viharfelhők gyorsan elterelik róla figyelmét; aggodalommal mustrálja az égboltot, hiszen nem kell tengerésznek lennie ahhoz, hogy tudja, mennyire megnehezítené, akár tehetetlenné is tenné egy ilyen brutálisnak ígérkező zivatar az útjukat, ahol még menedéknek a látóhatára sincs. De mielőtt akár a rosszmájú kommentálás gondolata is kialakulhatna az ork agyában, vékonyodni is kezdenek a felhők, színük enyhülni, és katasztrófa helyett csak tűrhetően randa időjárást jósolni. Oldalra billenti, majd zavartan megrázza Ukrom a fejét erre a szürreális jelenségre, mint aki már figyelmébe se kívánja venni még egy megmagyarázhatatlant. Helyette egy akkora sóhajjal, ami egy vitorlás csónakot is meg tudna indítani, inkább Nawanthirire összpontosít. Legalább ő békében tartja, és a szerzetes evezőjének állandó, szemmel is látható mozgást eredményező hajtásai elterelik arról a figyelmét, hogy gyakorlatilag a végítéletet várhatja a végtelen kékség kellős közepén.*
- Yeza, mi? *Emelkedik föl egyik szemöldöke. Ha tudta volna a besúgót még Artheniorban, bizonyára megkörözte volna még kérdésekkel, vagy akár megpróbálta volna magukkal rángatni a vöröshajú nőt. Igazán lehetett volna szószátyár ez alkalommal a részletekkel.* - ...A mestereid tehettek volna jobb munkát is. De ez most ár nem számít: megtaláljuk azt a Csontvetőt, és elűzzük azt a démonodat. Senki nem érdemli, hogy terrorban élje le az életét.
*A továbbiakban reménykedve, de drámai változást nem várva stíröli a horizontot, mind mögöttük, mind elöttük. Alig figyel fel arra, hogy rézbőrű barátja dúdolni kezd, valami eltérőt attól, amit eddigi útjuk alatt a szürkebőrű hallott. Hanem mikor végre valahára földet kezd látni megfáradt feketéivel, szemei érme formára kerekülnek. Szóra nyitja a száját, de egy hang sem jön ki torkából; Armakhturra néz, hogy ő is látja e, és nem csak hallucinál. De nem: egyre közelebb és közelebbnek vannak a szigethez, és a manó izgalma az orkra is ráhat.*
- Szép volt Nawanthiri! *Kis híján kiáltja, mikor csodának csodájára homokot ütnek. Fogalma sincs, hogy csinálta, de megcsinálta! Át is ölelné, ha nem lenne a kis manó szemtanú. Na de hova is vezetett fáradalmas és veszélyes útjuk?*
- Imádkozzunk, hogy ne nyúlják le. *Néz le a most homokkal körülvett kenura, ahol eddig ültek csak az istenségek tudják mennyi időt. Az első dolog, amit zsibbadt lábakkal meg is tesz, hogy teljesen kiüríti szájába kulacsát mielőtt eldől a homokon, és kivesz Armakhtur kosarából annyi eleséget, amennyi a két öklébe fér. Mókusarccal, feltöltődött energiával néz körül. Csak akkor fogja fel a mágikus teremtmény ismételt eltűnését, mikor már csak a lábnyomai emlékeztetik ittlétére. De biztos látni fogják még, ugye?
Nagy nehezen lenyeli az alig megrágott húsgombócokat, és az óriásneveltet követve kezd el ballagni a sziget belsejébe.* ~ Tehát mégsem kellett víz alá merülnünk. Jó ~ *Paranoiája most legalább nem győzött. De hogy mi más várja őket, arról fogalma sincs.*
*Álcázatlan szorongással kémleli pislogóival a vizet, miközben Nawanthiri sóhajait fél füllel felfogja, a másik, nagyjából megmaradt párjával pedig a manó neszeire figyel; a nem tisztelt, de nem is alábecsült kurázsival rendelkező ex-útikalauzukat kár lenne ennél a pontnál elveszteni, amiről egy rossz hirtelen szellő, vagy egy újabb hajójuknak tapadó szörny könnyen gondoskodhat, legalábbis szerinte.
Egyetlen feladata földi maradványait ugyan gyászolja is kiszáradt ajkai mögött vicsorogva, a természetellenes sebességgel kialakuló viharfelhők gyorsan elterelik róla figyelmét; aggodalommal mustrálja az égboltot, hiszen nem kell tengerésznek lennie ahhoz, hogy tudja, mennyire megnehezítené, akár tehetetlenné is tenné egy ilyen brutálisnak ígérkező zivatar az útjukat, ahol még menedéknek a látóhatára sincs. De mielőtt akár a rosszmájú kommentálás gondolata is kialakulhatna az ork agyában, vékonyodni is kezdenek a felhők, színük enyhülni, és katasztrófa helyett csak tűrhetően randa időjárást jósolni. Oldalra billenti, majd zavartan megrázza Ukrom a fejét erre a szürreális jelenségre, mint aki már figyelmébe se kívánja venni még egy megmagyarázhatatlant. Helyette egy akkora sóhajjal, ami egy vitorlás csónakot is meg tudna indítani, inkább Nawanthirire összpontosít. Legalább ő békében tartja, és a szerzetes evezőjének állandó, szemmel is látható mozgást eredményező hajtásai elterelik arról a figyelmét, hogy gyakorlatilag a végítéletet várhatja a végtelen kékség kellős közepén.*
- Yeza, mi? *Emelkedik föl egyik szemöldöke. Ha tudta volna a besúgót még Artheniorban, bizonyára megkörözte volna még kérdésekkel, vagy akár megpróbálta volna magukkal rángatni a vöröshajú nőt. Igazán lehetett volna szószátyár ez alkalommal a részletekkel.* - ...A mestereid tehettek volna jobb munkát is. De ez most ár nem számít: megtaláljuk azt a Csontvetőt, és elűzzük azt a démonodat. Senki nem érdemli, hogy terrorban élje le az életét.
*A továbbiakban reménykedve, de drámai változást nem várva stíröli a horizontot, mind mögöttük, mind elöttük. Alig figyel fel arra, hogy rézbőrű barátja dúdolni kezd, valami eltérőt attól, amit eddigi útjuk alatt a szürkebőrű hallott. Hanem mikor végre valahára földet kezd látni megfáradt feketéivel, szemei érme formára kerekülnek. Szóra nyitja a száját, de egy hang sem jön ki torkából; Armakhturra néz, hogy ő is látja e, és nem csak hallucinál. De nem: egyre közelebb és közelebbnek vannak a szigethez, és a manó izgalma az orkra is ráhat.*
- Szép volt Nawanthiri! *Kis híján kiáltja, mikor csodának csodájára homokot ütnek. Fogalma sincs, hogy csinálta, de megcsinálta! Át is ölelné, ha nem lenne a kis manó szemtanú. Na de hova is vezetett fáradalmas és veszélyes útjuk?*
- Imádkozzunk, hogy ne nyúlják le. *Néz le a most homokkal körülvett kenura, ahol eddig ültek csak az istenségek tudják mennyi időt. Az első dolog, amit zsibbadt lábakkal meg is tesz, hogy teljesen kiüríti szájába kulacsát mielőtt eldől a homokon, és kivesz Armakhtur kosarából annyi eleséget, amennyi a két öklébe fér. Mókusarccal, feltöltődött energiával néz körül. Csak akkor fogja fel a mágikus teremtmény ismételt eltűnését, mikor már csak a lábnyomai emlékeztetik ittlétére. De biztos látni fogják még, ugye?
Nagy nehezen lenyeli az alig megrágott húsgombócokat, és az óriásneveltet követve kezd el ballagni a sziget belsejébe.* ~ Tehát mégsem kellett víz alá merülnünk. Jó ~ *Paranoiája most legalább nem győzött. De hogy mi más várja őket, arról fogalma sincs.*
1906. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-25 12:03:25
Üzenet elküldve: 2024-03-25 12:03:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Mielőtt evezéshez látna, megfogadja Ukrom tanácsát: elvégez egy rövid légzőgyakorlatot. A szeme nyitva van közben, de látszik, hogy befelé figyel. Gondolatban négyig számol, míg belélegez, ugyanennyi ideig benntartja a levegőt. Aztán négy számolásra kiengedi, és újabb négyet vár a következő belégzésig. A nyakát-hátát végig egyenesen tartja, mintha az égre függesztett marionettbábu lenne. Tizenegy kör után már sokkal jobban érzi magát.*
- Nem tudom. *csóválja meg a fejét a zsoldos kérdésére* Ilyeneket minden tanítvány a mesterével beszél meg. Én csak… *keresi a szavakat* …én csak tudtam, hogy lennie kell egy mesternek a tenger szívében. Yeza mondta, hogy tényleg van, és Csontvető.
*A józan szürkebőrű bizonyára furcsának találja a magyarázatot, de ebben a történetben egymást érik a különösnél különösebb dolgok. A lapátja eltörik. A mérgétől beborul az ég. Mintha a szerzeteshez hasonló álomszövő lenne.*
~Lehet, hogy mióta a partot elhagytuk, átléptünk az álomföldekre?~
*Nawanthiri könnyedén el tudná képzelni. Az álom és a valóság amúgy sem válik a számára élesen.*
~De ha ez igaz…~
*Elnéz Ukrom válla fölött. Mintha egy apró foltot vélne látni a horizonton, pár fokkal jobbra a menetirányuktól. Talán ott van, talán csak a képzeletének szülötte. Arrafelé fordítja a kenut, és elméjével a messzeségbe nyúl.*
~Homokkal borított öböl. Öt lépcső a házig. Hintaszék a verandán…~
*A szerzetes elkezdi dúdolni a Csontvető dalát. Eleinte lassan, bizonytalanul, de minden evezőcsapással egyre jobban rátalál a hangokra. Hamarosan feltűnik előttük a sziget. Olyan gyorsan közelednek, mintha az haladna a kenu felé, és nem fordítva. Armarkhtur szívéről akkora kő esik le, hogy szinte hallani a loccsanását.*
- Na, gyerünk-gyerünk, mindjárt ott vagyunk! *Tapsol is hozzá a pici kezeivel. Váltóruhát tudniillik nem hozott, és majd' megfagy a vizes ruháiban.
A part elhagyatott, de a nyomokból látszik, hogy nemrég jártak erre néhányan. Mikor a kenu odaér, a manó kihúzatja a nyurgákkal a dagály vonala fölé, és fel is fordíttatja velük.*
- Ha v-vízre teszitek, m-magától visz-szamegy a Vi-vi-világítótoronyhoz…
*Vacog minden foga, nem is akar sokáig maradni. Ha Ukrom vagy a szerzetes nem tartóztatják, a kabátjába rejti a piknikkosarat meg a többi holmiját (teljesen érthetetlen, hogy férnek el alatta), és sok szerencsét kívánva visszasétál a habok közé. Nyomtalanul tűnik el, mint az előbb, immár egy ígérettel könnyebben.
Nawanthiri vállára veszi a málháját, és a szürkebőrűt magával intve elindul az álomfüzek szegélyezte úton a ház felé…*
*Mielőtt evezéshez látna, megfogadja Ukrom tanácsát: elvégez egy rövid légzőgyakorlatot. A szeme nyitva van közben, de látszik, hogy befelé figyel. Gondolatban négyig számol, míg belélegez, ugyanennyi ideig benntartja a levegőt. Aztán négy számolásra kiengedi, és újabb négyet vár a következő belégzésig. A nyakát-hátát végig egyenesen tartja, mintha az égre függesztett marionettbábu lenne. Tizenegy kör után már sokkal jobban érzi magát.*
- Nem tudom. *csóválja meg a fejét a zsoldos kérdésére* Ilyeneket minden tanítvány a mesterével beszél meg. Én csak… *keresi a szavakat* …én csak tudtam, hogy lennie kell egy mesternek a tenger szívében. Yeza mondta, hogy tényleg van, és Csontvető.
*A józan szürkebőrű bizonyára furcsának találja a magyarázatot, de ebben a történetben egymást érik a különösnél különösebb dolgok. A lapátja eltörik. A mérgétől beborul az ég. Mintha a szerzeteshez hasonló álomszövő lenne.*
~Lehet, hogy mióta a partot elhagytuk, átléptünk az álomföldekre?~
*Nawanthiri könnyedén el tudná képzelni. Az álom és a valóság amúgy sem válik a számára élesen.*
~De ha ez igaz…~
*Elnéz Ukrom válla fölött. Mintha egy apró foltot vélne látni a horizonton, pár fokkal jobbra a menetirányuktól. Talán ott van, talán csak a képzeletének szülötte. Arrafelé fordítja a kenut, és elméjével a messzeségbe nyúl.*
~Homokkal borított öböl. Öt lépcső a házig. Hintaszék a verandán…~
*A szerzetes elkezdi dúdolni a Csontvető dalát. Eleinte lassan, bizonytalanul, de minden evezőcsapással egyre jobban rátalál a hangokra. Hamarosan feltűnik előttük a sziget. Olyan gyorsan közelednek, mintha az haladna a kenu felé, és nem fordítva. Armarkhtur szívéről akkora kő esik le, hogy szinte hallani a loccsanását.*
- Na, gyerünk-gyerünk, mindjárt ott vagyunk! *Tapsol is hozzá a pici kezeivel. Váltóruhát tudniillik nem hozott, és majd' megfagy a vizes ruháiban.
A part elhagyatott, de a nyomokból látszik, hogy nemrég jártak erre néhányan. Mikor a kenu odaér, a manó kihúzatja a nyurgákkal a dagály vonala fölé, és fel is fordíttatja velük.*
- Ha v-vízre teszitek, m-magától visz-szamegy a Vi-vi-világítótoronyhoz…
*Vacog minden foga, nem is akar sokáig maradni. Ha Ukrom vagy a szerzetes nem tartóztatják, a kabátjába rejti a piknikkosarat meg a többi holmiját (teljesen érthetetlen, hogy férnek el alatta), és sok szerencsét kívánva visszasétál a habok közé. Nyomtalanul tűnik el, mint az előbb, immár egy ígérettel könnyebben.
Nawanthiri vállára veszi a málháját, és a szürkebőrűt magával intve elindul az álomfüzek szegélyezte úton a ház felé…*
1905. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-25 06:34:40
Üzenet elküldve: 2024-03-25 06:34:40
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Valóban. A Csontvető szigete már nincs messze. Ellenben az is pont ennyire igaz, hogy közel sincs. A sziget mindig olyan messze (vagy közel) van, amennyire messze (vagy közel) lennie kell.
Ukrom segíteni akarása szívszorítóan heroikus. Igazán különleges kötelék ez a szerzetessel. Sajnos azonban itt és most nem segít. A tehetetlenség miatt érzett dühe viszont baljós feketeségbe vonja a látóhatárt. A szürkebőrű fújtatására úgy pulzálnak és türemkednek elő a horizont pengevékony vonalából a viharfelhők, mint a penész a nedves fal repedéseiből. Ha lecsillapszik, az ég is kitisztul. Legalábbis valami jóval kevésbé fenyegető, piszkosszürke színbe öltözik.
Armarkhtur bonyolultabb varázslatai egyáltalán nem működnek itt. Csupán a vér- vagy egyéb elemi, áldozati mágia fogan meg úgy ahogy, erre némi próbálkozás után könnyen rájöhet. Ahogy az is világossá válhat a hármasnak, hogy ez az út mágiával vagy anélkül is a legvégső határokig tart.
A csónak engedelmesen halad a szerzetes minden evezőhúzása hatására. Könnyen siklik a vízen, de a távolság ezen formáját nem faragják le megtett méterek, tíz-, szász-, ezer-, vagy miriádszámban mérve sem.
A Csontvető hintaszéke csendes, lassú ringással követi a hullámverés nyugtató ritmusát. Csak a hegyek felett kibomló fellegekre pillant fel összehúzott szemmel, s reméli, hogy a vihar szétoszlik, mielőtt bajt okozna. Kezét a jóscsontok szütyőjére simítja, s halk dúdolásba kezd. Valahol egy másik csónakban az övébe tűzött sarlójával reszelősen horkan szunnyadásában, akinek nyugtalan álmát a Csontvető vigyázza. A soha nem alvadó vér finoman simogatja a festett arcot, a kusza haj csimbókos fürtjei hínárként lebegnek a felszínén.
A dúdolás egy nagyon-nagyon régi ének altatóvá szelídített dallamát követi: "Árnyékban járó, merre jársz, hogy lépteim követed? Hol a fény véget ér, s kezdődik a sötét..."*
- Ssss...
*Valóban. A Csontvető szigete már nincs messze. Ellenben az is pont ennyire igaz, hogy közel sincs. A sziget mindig olyan messze (vagy közel) van, amennyire messze (vagy közel) lennie kell.
Ukrom segíteni akarása szívszorítóan heroikus. Igazán különleges kötelék ez a szerzetessel. Sajnos azonban itt és most nem segít. A tehetetlenség miatt érzett dühe viszont baljós feketeségbe vonja a látóhatárt. A szürkebőrű fújtatására úgy pulzálnak és türemkednek elő a horizont pengevékony vonalából a viharfelhők, mint a penész a nedves fal repedéseiből. Ha lecsillapszik, az ég is kitisztul. Legalábbis valami jóval kevésbé fenyegető, piszkosszürke színbe öltözik.
Armarkhtur bonyolultabb varázslatai egyáltalán nem működnek itt. Csupán a vér- vagy egyéb elemi, áldozati mágia fogan meg úgy ahogy, erre némi próbálkozás után könnyen rájöhet. Ahogy az is világossá válhat a hármasnak, hogy ez az út mágiával vagy anélkül is a legvégső határokig tart.
A csónak engedelmesen halad a szerzetes minden evezőhúzása hatására. Könnyen siklik a vízen, de a távolság ezen formáját nem faragják le megtett méterek, tíz-, szász-, ezer-, vagy miriádszámban mérve sem.
A Csontvető hintaszéke csendes, lassú ringással követi a hullámverés nyugtató ritmusát. Csak a hegyek felett kibomló fellegekre pillant fel összehúzott szemmel, s reméli, hogy a vihar szétoszlik, mielőtt bajt okozna. Kezét a jóscsontok szütyőjére simítja, s halk dúdolásba kezd. Valahol egy másik csónakban az övébe tűzött sarlójával reszelősen horkan szunnyadásában, akinek nyugtalan álmát a Csontvető vigyázza. A soha nem alvadó vér finoman simogatja a festett arcot, a kusza haj csimbókos fürtjei hínárként lebegnek a felszínén.
A dúdolás egy nagyon-nagyon régi ének altatóvá szelídített dallamát követi: "Árnyékban járó, merre jársz, hogy lépteim követed? Hol a fény véget ér, s kezdődik a sötét..."*
- Ssss...
1904. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-22 10:27:36
Üzenet elküldve: 2024-03-22 10:27:36
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Magától értetődő okoknál fogva nem tölti el az orkot végtelen örömmel a szerzetes kezén virító nyomok, amiket a csápos-ragacsos szörny hagyott. Már piszkálná is, hogy be kéne kötnie, csakhogy azzal a kézzel a hajót is kéne valahogy kormányoznia, becsavart végtaggal pedig úgy nehezebb dolga lesz. Nem kerüli el a figyelmét viszont, hogy barátjának volt ennél tisztább tekintete is.* - Lélegezz mélyeket, Nawanthiri. Már nem lehetünk messze. *Az kéne még, hogy ezek után magától essen be a ki tudja még mit rejtő tengerbe. De legalább már nem úszkál mögöttük az a lény.* ~ Elment... bármi is volt ez. ~ *Még egy akadályon túl lehetnek, csak legyen ez az utolsó.
Ezek után magában eldöntve, ha törik, ha szakad, mozgásra bírja az óriásnevelttel ezt az agyonfaragott fadarabot. És ahogy még egy pár határait feszegető hajtás után kiderül, inkább törik, ugyanis egy hátborzongató reccsenés következtében a szürkebőrű tehetetlenül pisloghat a mancsaiban maradt evező kisebb felére, miközben a szélesebbik vége szomorúan lebeg el mögöttük. Már nem is tudva, mire vagy kire irányítsa dühét, egyszerűen a kenu gyomrába csapja a használhatatlanná vált botot, és Nawanthirihez fordul. Sejti, hogy nem a lapátjával volt a baj, vagy azzal, hogy ezelőtt még nem fogott evezőlapátot. De mivel feladatát így szó szerint elsöpörte, legalább a hajó mozgásáért immáron egyedül felelős szerzetest szórakoztathatja.*
- Ehhez a Csontvetőhöz több szerzetes utazott már akkor? *Kíváncsiskodott.* - Mint valami rituálé részeként?
*Magától értetődő okoknál fogva nem tölti el az orkot végtelen örömmel a szerzetes kezén virító nyomok, amiket a csápos-ragacsos szörny hagyott. Már piszkálná is, hogy be kéne kötnie, csakhogy azzal a kézzel a hajót is kéne valahogy kormányoznia, becsavart végtaggal pedig úgy nehezebb dolga lesz. Nem kerüli el a figyelmét viszont, hogy barátjának volt ennél tisztább tekintete is.* - Lélegezz mélyeket, Nawanthiri. Már nem lehetünk messze. *Az kéne még, hogy ezek után magától essen be a ki tudja még mit rejtő tengerbe. De legalább már nem úszkál mögöttük az a lény.* ~ Elment... bármi is volt ez. ~ *Még egy akadályon túl lehetnek, csak legyen ez az utolsó.
Ezek után magában eldöntve, ha törik, ha szakad, mozgásra bírja az óriásnevelttel ezt az agyonfaragott fadarabot. És ahogy még egy pár határait feszegető hajtás után kiderül, inkább törik, ugyanis egy hátborzongató reccsenés következtében a szürkebőrű tehetetlenül pisloghat a mancsaiban maradt evező kisebb felére, miközben a szélesebbik vége szomorúan lebeg el mögöttük. Már nem is tudva, mire vagy kire irányítsa dühét, egyszerűen a kenu gyomrába csapja a használhatatlanná vált botot, és Nawanthirihez fordul. Sejti, hogy nem a lapátjával volt a baj, vagy azzal, hogy ezelőtt még nem fogott evezőlapátot. De mivel feladatát így szó szerint elsöpörte, legalább a hajó mozgásáért immáron egyedül felelős szerzetest szórakoztathatja.*
- Ehhez a Csontvetőhöz több szerzetes utazott már akkor? *Kíváncsiskodott.* - Mint valami rituálé részeként?
1903. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-21 09:35:12
Üzenet elküldve: 2024-03-21 09:35:12
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 503
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Armarkhturból rossz főnök lenne, mert amit nem lát a saját szemével, azt a fantáziájára bízza, a manóképzelet számára pedig minden lehetséges. Így aztán csak az a biztos, aminél személyesen ott van, a többinél bármi megtörténhet. Akinek az irhája nemcsak becses, de mágikus, kerüli az ilyen beláthatatlan kockázatokat. Sajnos segíteni nem tud a démon elleni küzdelemben, de Ukrom és a szerzetes ereje együtt elégnek bizonyul. Legalábbis egyelőre.
Az árnyék lassan elmarad mögöttük. Nawanthiri émelyeg a hirtelen mentális erőfeszítéstől. Iszik egy keveset a piknikkosárban levő teából.*
- Megvagyok…
*Nem hangzik túl meggyőzően, de rosszabbul néz ki, mint ahogy valójában érzi magát. A fájdalmat lerázza magáról, csak a rém sikolyai ne visszangoznának a fejében. Megmossa az arcát a hideg tengervízzel. Valamit segít. Ami Armarkhturt illeti:*
- Tudtam eddig is, hol a sziget, csak nem segíthetek varázslattal odajutni. Nawanthirishardipandrának kell, egyedül, mert neki van ott dolga. *a lányra pillant* A Csontvető már vár téged…
*A szerzetes nyel egyet, megissza a tea felét, aztán nekilát az evezésnek. Fogalma sincs, meddig fog tartani, és gyanítja, hogy hiába faggatná Armarkth Urat. Tart, ameddig tart. Ha elfárad, pihen. Ha kifújta magát, kanalaz tovább.*
- A mesterem azt mondta, ezzel a rémmel minden szerzetes találkozik az útja elején. *meséli közben Ukromnak* Kicsit félek, mi jön utána…
*Armarkhturból rossz főnök lenne, mert amit nem lát a saját szemével, azt a fantáziájára bízza, a manóképzelet számára pedig minden lehetséges. Így aztán csak az a biztos, aminél személyesen ott van, a többinél bármi megtörténhet. Akinek az irhája nemcsak becses, de mágikus, kerüli az ilyen beláthatatlan kockázatokat. Sajnos segíteni nem tud a démon elleni küzdelemben, de Ukrom és a szerzetes ereje együtt elégnek bizonyul. Legalábbis egyelőre.
Az árnyék lassan elmarad mögöttük. Nawanthiri émelyeg a hirtelen mentális erőfeszítéstől. Iszik egy keveset a piknikkosárban levő teából.*
- Megvagyok…
*Nem hangzik túl meggyőzően, de rosszabbul néz ki, mint ahogy valójában érzi magát. A fájdalmat lerázza magáról, csak a rém sikolyai ne visszangoznának a fejében. Megmossa az arcát a hideg tengervízzel. Valamit segít. Ami Armarkhturt illeti:*
- Tudtam eddig is, hol a sziget, csak nem segíthetek varázslattal odajutni. Nawanthirishardipandrának kell, egyedül, mert neki van ott dolga. *a lányra pillant* A Csontvető már vár téged…
*A szerzetes nyel egyet, megissza a tea felét, aztán nekilát az evezésnek. Fogalma sincs, meddig fog tartani, és gyanítja, hogy hiába faggatná Armarkth Urat. Tart, ameddig tart. Ha elfárad, pihen. Ha kifújta magát, kanalaz tovább.*
- A mesterem azt mondta, ezzel a rémmel minden szerzetes találkozik az útja elején. *meséli közben Ukromnak* Kicsit félek, mi jön utána…
1902. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-19 06:45:57
Üzenet elküldve: 2024-03-19 06:45:57
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 339
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A Csontvető nem állítja meg az iramodó Armarkhturt. Nem számított ilyesmire, elvégre nem volt rossz szándéka. Sóhajtva konstatálja a történéseket, majd egyedül foglal helyet a veranda egyik hintaszékén. Csak akkor mosolyodik el, mikor ölébe ejtett keze hozzáér az övén függő szütyőhöz, melyben a jóscsontok pihennek.* - A bőrödre... *Csak most sejlik fel benne, s amint az ujja érinti a finom anyagot, már sokkal érthetőbb a felé táplált bizalmatlanság. A manók népét eredendően áthatja a bűverő. Nincs ez másként a bőrükkel sem.
Ez a hely viszont különleges. Armarkhtur igéit szétszalasztja a szél, mielőtt erejük változtatást foganhatna. A kenu oldalúszói szerencsére a viaskodás ellenére is elég stabilan tartják a csónakot, hogy fel ne boruljanak.
Ukrom erejének hála a szerzetes képes összeszedni magát annyira, hogy koncentrációját a rémre fókuszálja. A gondolata ereje, Amarkthur bűvigéivel ellentétben, formálja a valóságot, bár sokat kivesz az óriásneveltből. Az árny felszínre kerülő részei pernyévé omlanak, s emiatt a kapkodó csápok kapaszkodójukat vesztik a csónakon is. A mély feketeség lemarad tőlük. Elsodródik. A dolog olyan hatást kelt, mintha haladnának, pedig ennek a víz fodrozódása se adja semmi jelét. Ennek ellenére az érzéstől a hármas egyike se igazán tud szabadulni.
A szerzetes kezén zúzódások, vörös tűzfoltok látszanak, ahol az árny belékapaszkodott és gyengeség járja át, mint a lázas beteget, de ezen kívül, úgy tűnik, mindenki épségben megússza a csetepatét.
Ha viszont ismét evezésre kerül a sor, egy idő (és talán egy Ukrom kezében erőlködéstől elroppanó evezőlapát méltatlan vége) után kiderül, hogy az egyetlen, aki haladásra tudja bírni a kenut, az a szerzetes*
*A Csontvető nem állítja meg az iramodó Armarkhturt. Nem számított ilyesmire, elvégre nem volt rossz szándéka. Sóhajtva konstatálja a történéseket, majd egyedül foglal helyet a veranda egyik hintaszékén. Csak akkor mosolyodik el, mikor ölébe ejtett keze hozzáér az övén függő szütyőhöz, melyben a jóscsontok pihennek.* - A bőrödre... *Csak most sejlik fel benne, s amint az ujja érinti a finom anyagot, már sokkal érthetőbb a felé táplált bizalmatlanság. A manók népét eredendően áthatja a bűverő. Nincs ez másként a bőrükkel sem.
Ez a hely viszont különleges. Armarkhtur igéit szétszalasztja a szél, mielőtt erejük változtatást foganhatna. A kenu oldalúszói szerencsére a viaskodás ellenére is elég stabilan tartják a csónakot, hogy fel ne boruljanak.
Ukrom erejének hála a szerzetes képes összeszedni magát annyira, hogy koncentrációját a rémre fókuszálja. A gondolata ereje, Amarkthur bűvigéivel ellentétben, formálja a valóságot, bár sokat kivesz az óriásneveltből. Az árny felszínre kerülő részei pernyévé omlanak, s emiatt a kapkodó csápok kapaszkodójukat vesztik a csónakon is. A mély feketeség lemarad tőlük. Elsodródik. A dolog olyan hatást kelt, mintha haladnának, pedig ennek a víz fodrozódása se adja semmi jelét. Ennek ellenére az érzéstől a hármas egyike se igazán tud szabadulni.
A szerzetes kezén zúzódások, vörös tűzfoltok látszanak, ahol az árny belékapaszkodott és gyengeség járja át, mint a lázas beteget, de ezen kívül, úgy tűnik, mindenki épségben megússza a csetepatét.
Ha viszont ismét evezésre kerül a sor, egy idő (és talán egy Ukrom kezében erőlködéstől elroppanó evezőlapát méltatlan vége) után kiderül, hogy az egyetlen, aki haladásra tudja bírni a kenut, az a szerzetes*
1901. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-03-17 15:15:54
Üzenet elküldve: 2024-03-17 15:15:54
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 437
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
// ügyességpróba: sikeres //
*Jó pénzt tudna azért fizetni, hogy Nawanthiri szintjén legyen az ő merészsége; legalább meg tudná magát nyugtatni vele, ha nem is meggondolandó tetteket követne el , mint éppenséggel ez.
Már akkor is a torkában érzi szívét, mikor csak az első pillanat telik el, miután szerzetes barátja áttöri a víztestet; a következőben pedig szemtanúja lehet annak, hogyan próbálják barátját a vízbe rántani, így jelezni sem kell, hogy erővel kell őt a hajón tartani. Morog az erőfeszítéstől, ahogy a nem várt nehézség miatt magának is rendesen meg kell vetnie lábát, hogy ő se essen ki. De mielőtt még gondatlanul kificamítaná Nawanthiri vállát, másik kezét előre nyújtva óriásnevelt partnere derekára tapasztja, hogy elossza az erőt, és ne tegye szükség esetén egyik oldalán harcképtelenné őt véletlenül.
Miután biztosítva lesz, hogy rézbőrű társa nagyrészt szárazon marad, a szürkebőrű riadtan mered a barátját molesztáló izére: ismét megerősítheti magában, hogy semmilyen tanult vagy hallott vízi lénnyel nem tudja azonosítani, és ha egy nagyobb darab belőle mégis épségben kerülne a padok közé, bakancsával gondoskodik róla, hogy ne legyen sokáig az, ha lesz is ennek hatása, vagy sem.
Ha biztonságban vannak, az adrenalintól szuszogva fordul először Nawanthrirhez.*
- Rendben vagy?! *Nem kevéske aggodalommal méregeti főleg a kezét, ahol az a csápos torzszülött rákapaszkodott. Utána az időközben szinte már megszokottan váratlanul előkerült Armakhturhoz intéz egy kérdést, már kevesebb törődéssel:*
- Tudod már hogy merre kell mennünk?! *Fölveszi lerakott evezőjét, készen arra hogy törésig mozgassa ha kell, mert ha még a manó bűbája továbbra sem mozdítja előre ezt a kenut, akkor kettőjüknek fog kelleni.*
// ügyességpróba: sikeres //
*Jó pénzt tudna azért fizetni, hogy Nawanthiri szintjén legyen az ő merészsége; legalább meg tudná magát nyugtatni vele, ha nem is meggondolandó tetteket követne el , mint éppenséggel ez.
Már akkor is a torkában érzi szívét, mikor csak az első pillanat telik el, miután szerzetes barátja áttöri a víztestet; a következőben pedig szemtanúja lehet annak, hogyan próbálják barátját a vízbe rántani, így jelezni sem kell, hogy erővel kell őt a hajón tartani. Morog az erőfeszítéstől, ahogy a nem várt nehézség miatt magának is rendesen meg kell vetnie lábát, hogy ő se essen ki. De mielőtt még gondatlanul kificamítaná Nawanthiri vállát, másik kezét előre nyújtva óriásnevelt partnere derekára tapasztja, hogy elossza az erőt, és ne tegye szükség esetén egyik oldalán harcképtelenné őt véletlenül.
Miután biztosítva lesz, hogy rézbőrű társa nagyrészt szárazon marad, a szürkebőrű riadtan mered a barátját molesztáló izére: ismét megerősítheti magában, hogy semmilyen tanult vagy hallott vízi lénnyel nem tudja azonosítani, és ha egy nagyobb darab belőle mégis épségben kerülne a padok közé, bakancsával gondoskodik róla, hogy ne legyen sokáig az, ha lesz is ennek hatása, vagy sem.
Ha biztonságban vannak, az adrenalintól szuszogva fordul először Nawanthrirhez.*
- Rendben vagy?! *Nem kevéske aggodalommal méregeti főleg a kezét, ahol az a csápos torzszülött rákapaszkodott. Utána az időközben szinte már megszokottan váratlanul előkerült Armakhturhoz intéz egy kérdést, már kevesebb törődéssel:*
- Tudod már hogy merre kell mennünk?! *Fölveszi lerakott evezőjét, készen arra hogy törésig mozgassa ha kell, mert ha még a manó bűbája továbbra sem mozdítja előre ezt a kenut, akkor kettőjüknek fog kelleni.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1923-1942