//Második szál//
//Életeken innen, s túl//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Nem először akad az útjába olyan, aki semmiből sem ért. Sem a pénzből, sem a nőkből, de még a szúrt sebekből sem. Nem ringat ábrándokat afelől, hogy tehet bármit, ha eddig nem beszélt az illető, ezután sem fog dalosabban eljárni. Akár tisztelhetné is ezt az attitűdöt, hogy ilyen keményen állja a nyilvánvalóan nem túl kellemes érzést, amikor tőr áll ki a testéből. De nem tiszteli, egyenesen megveti. Az ő bejárt útja alapján kialakult benne a kép, hogy semmi sem lehet annyira fontos, nincs az a magasabb ügy, amiért érdemes lenne az életét adnia, vagy legalábbis engedni, hogy azt valaki más vegye el. Akár gyávának is nevezhető, az sem hatná meg, ameddig életben maradna, és mindig találna új rést a világban, amit betölthet.
A kapott szavak legalább úgy csattannak az arcán, mint a vérrel átitatott nyál, amit ráköpnek. Előbb még ridegen állja mindkettőt, majd elforgatja a kést a kezében, majd kihúzza onnan. Ha a férfi nem rogyna magától a földre, rásegít azzal, hogy a lábát is kirúghassa, és mit sem törődve a „Földön fekvő embert nem rúgunk meg” erkölcsi tanítással, megismerteti a lábával a férfi arcát.*
- Túl messzire jutottam már ahhoz, hogy ilyennel keressem a pénzem. *Leguggol mellé, minthogy innentől ártalmatlannak ítéli meg a férfit. Kapott már szúrt sebet, a fájdalom megbénítja a testet, s még ha érkezne is pár próbálkozás tőle, úgy felhasználná újra a tőrt. Fejét ide-oda billentve, kénytelen nem felkacagni a végszavakon. Nem akart beszélni, de mégis sokat mondott. Ez is valami.*
- Üzenem hát neki, hogy várni fogom. Bár, ha nem látják el hamar a sebed, ezt már csak a túlvilágon lesz alkalmad átadni, ott meg már felesleges lesz, minthogy hamar követni fog téged. *Felegyenesedik és előveszi a medált, amit a halott szajháról akasztott és rádobja a fickóra. Ha úgy tartja kedve még egyet belerúg, és hát, igen, úgy tartja a kedve, majd otthagyja ott a sötétben.
Csak egy leheletnyivel jutott közelebb a válaszokhoz, de már legalább tisztábban látja a felállást. Ő a célpont, vagy legalábbis útjában áll valaminek.
Köpenye szárával le törli az arcára száradó vércseppeket, majd ugyanígy a pengéjét is. A Törpe felé veszi az irányt, de nem megy be. Crayt nem olyan könnyű eltenni láb alól, és nem is igazán emiatt aggódik.
Az ablakon benézve nem lát semmit, csak azt, hogy még világítanak bent a gyertyák, a kilincset lenyomva viszont zárt ajtóval találkozik.*
- Cray!
- És biztosan akkor sem folyamodna erőszakhoz, igaz? *Pillant fel a pult mögül.* Erre utal, ahogy elintézted azt a két szép leányzót is. *A halottnak ugyan már mindegy, de a feketéből a mellkasára skiccelt hegekkel, már sohasem lehet sokat érő szajha. Ilyen a szakmája.
A kicsapott erszényben levő aranyat nem kezdi el számolgatni, inkább a súlyára kíváncsi. Aki minden nap pénzzel foglalkozik, s ennyiszer kívánják megfizetni a szolgálatait nagyobb összegekkel, annak már ez is elég. Már bólintana is az ajánlatra, de ez elmarad.*
- Ó, szóval erről van szó. A Vöröske kellemes társaság a számomra, gyakran feldobja az unalmas éjszakáimat, így ez esetben egy százast emelnék az összegen. *Van pofája kimondani, amit akar, és amíg a szemfedős felől nem kap reakciót, addig nem is beszél. Amennyiben viszont kap erre utaló jelet, megköszörüli a torkát és elkezdi felpakolni a székeket az asztalok tetejére.*
- Nem tűnsz helyinek, így egészen biztosan nem hallottad még a Fekete és Joranh történetét. Elmondom hát, de nem lesz rövid. Néhány évvel ezelőtt a környező tenger és a szigetek világa is kettejük játszótere volt. Nem volt olyan személy a kikötőben, aki nem valamelyikük érdekszférájába tartozott volna. Afféle magánháborút folytattak egymás ellen, nem kímélve az eszközöket és a pénzt sem arra, hogy egyik a másikat a porba taszítva eluralhassa a nyílt vizeket. Két kicsinyes, hatalommániás kalóz, akik miatt még a halászok sem merészkedtek ki, nemhogy a kereskedő hajók. Ahogy azt mondtam, az eszközök terén nem válogattak, de egyik sem volt fantáziadúsabb a másiknál. Ugyanazokat a lépéseket követték el napról napra, semmiben sem különböztek. A Fekete valahol a környéken találkozott a Vörössel, és bár a körülményekről csak ők ketten tudnak, de valamiféle okból kifolyólag a fickó maga mellé vette a lányt. Előbb csak olyan munkákat végeztetett el vele, amihez pár dolog kell: Egy penge, egy ellenséges személy és egy sikátor. Na meg a lány. Ő lett a vérebe, akit ráengedett az éjszakában Joranh embereire, közben pedig kitanította a kalóz élet minden csínjára, és megtette elsőtisztnek. Minden tette arra utal, hogy vele akarta bevégeztetni a végső feladatot, hogy vetélytársának fejét kitűzhesse árbócrúdra. Az emberek a hajón megbíztak benne, és a Fekete maga is. Csak, hogy mit ad a szerencse? Joranh hasonlón munkálkodott és orgyilkost fogadott maga mellé. És még nem is ez a helyzet tragikuma, hanem, hogy a két bérgyilkos brigád ugyanazon este készült a támadásra. Arról a Vörös a mai napig nem beszél, hogy mi tartotta fel őket az útjukon, de Joranh emberei hamarabb ráakadtak az áldozatukra. A lányt félúton érte a hír, és választás elé került, folytatja útját, hogy bevégezze a feladatát, vagy hűségének engedve visszatér, hogy mentse a menthetőt. Ő az utóbbit választotta, de már késő volt. A Fekete meghalt, a hajó pedig a tenger mélyén szunnyad. Az már nem lehet újdonság, hogy a lány újraszervezte a legénységet és most bosszúból minden zsákmányt levadászik Joranh elől. *Miután az összes szék felkerült a helyére, koszos lébe ásztatja az elrongyosodott felmosót és takarítani kezd.*
- Elengedő kompenzáció ez, vagy tudni szeretnéd mi a kedvenc ét… *Valahogy ekkortájt érkezik a hang kívülről.* Esetleg megkérdezed tőle?