//Menekültek – gyógymód//
//A piacon//
*Pár nappal ezelőtt Dora még melegebb éghajlatra küldte volna Estanellariát, nemhogy vele indult volna fontos küldetésére, most azonban nyugodt felőle. Hogy azért, mert a lelke mélyén érzi a nő támogatását, és ez minden ellenérzése mellett is erőt ad neki, vagy azért, mert csak egyszerűen nincs ideje ezzel foglalkozni, nem tudná megmondani. A feladatra összpontosít, ezért a kapuban várakozó, páncélos fickóra is csak egy pillantást vet, odabiccent, üdvözli az újabb halálraítéltet.
Talán Dora sokáig nem vett volna tudomást a nőről, de tényleg. A mélységi azonban nem tudja megállni, hogy ne parancsolgasson.* ~ Mint valami városi úrikisasszony. ~ *Gondolja a lány szemforgatva.* ~ Hiába hiszi azt, hogy a csinos combjai a pestist is elmulasztják. ~ *És lám, igaza is lesz, mert Estanellaria csak egy köpetet kap. Még jó, hogy nem rá, hanem a földre, mert különben Dorának őt is a Radkraal-féle földi tisztítótűzbe kéne zavarnia a csinos ruhácskáival együtt – és már mehetnek is tovább. Ez a közjáték minden borzalom ellenére jobb kedvre deríti az elf lányt.*
– A pénz nagy úr. *Jegyzi meg gúnyosan, mikor már kellő távolságba értek a kaputól. Most mintha a lelke is könnyebb lenne egy kissé. A probléma még mindig létezik, de azért már csak mögötte van, nem pedig a betegségben, beteg emberek között kell fuldokolnia a lánynak. Csak Habrertus arcát nem tudja kiverni a fejéből, ezért jó is, hogy társnője a gyógyfüvekről kérdezi: a tudomány mindig eltereli a figyelmét egy kicsit. Meg legyezi is a hiúságát, természetesen. Megigazítja kalaptartóját, miközben a piac felé baktatva részletes magyarázatba kezd.*
– Nos, a Fehér Qartan bogyói borogatásként fertőzéscsillapító hatásúak, de jó sűrűn kell majd őket alkalmazni a kívánt hatás érdekében. A betegség magas lázzal jár, ezért kell Hajló Unkaer, az egy apró gomba, ami mindig a fény felé nyújtózik. *Mutatja a kezével a méretét.* Aztán ott van a Mezei Harmatka, az is…
*Megbicsaklik a hangja. Olyan érzése van, mintha egy hideg kéz ragadná torkon, hatalmas gombóc gyűlik a torkába, egy pillanatra még levegőt sem képes venni. Egyik pillanatról a másikra jut eszébe a múlt. Nem is volt olyan régen, mégis az örökkévalóságnak tűnik az a nap, amikor a Mezei Harmatka tanulmányozása után elhatározta, hogy Amon Ruadhban próbál szerencsét – és persze az első találkozása a kancellárral is erre az időszakra tehető. Eszébe jut, hogy most itt van, a pác közepében, és túl nagy rajta a teher, túl nagy, szinte leküzdhetetlen. Minden izma pattanásig feszül, hogy meneküljön, csak fusson, amíg lát, el a probléma és az érzései elől. Meg is szédül egy kicsit, és ha hagyja, önkéntelenül is a nő karjába kapaszkodik, sápadtan néz rá.*
– Én…
~ Elmegyek! ~ *Kiáltja benne egy hang, és már mozdítaná a száját, hogy kimondja. Hogy mégsem teszi, az csak Habrertus szeretőjének köszönhető: Dora soha nem engedné meg magának, hogy akár egy kicsit is gyávábbnak vagy gyengébbnek mutatkozzon nála. Azzal elismerné, hogy ő nyert. Elengedi a sötételf karját, és makacsan néz maga elé.*
– Semmi, csak megbotlottam. *Mondja halkan. A piac közelébe érnek, úgy látszik, még időben, mert most is van forgalom. Dora kihúzza magát.*
– Természettudós vagyok, de történelmet is tanultam. *Magyarázza büszkén, és az asztalokra kipakolt portékákat mustrálja, mintha csak vásárolni indultak volna. Azért persze siet, de leginkább egy megbízható árust keres a tekintete, aki talán gyorsan kiszolgálja kettejüket.* A járvány pedig egyszerre természettudomány és történelem, nem igaz? Időnként jön, kipusztítja a társadalom egy részét, aztán huss, már itt sincs. *Még a kezével is mutatja a huss-t, hangjában a sorsa iránti keserű utálat hallatszik.*
– Nem akarok semmit elkiabálni, de… *Halkan beszél, hogy csak a társnője hallja mondandóját.* Ezek a gyógyfüvek vajmi keveset érnek egy ilyen járvány ellen. Ha, tegyük fel, a közös _barátunk_ túléli a lázrohamokat, felépülhet. De mivel nem mai borjú…
*Úgy gondolja, nem kell befejeznie a mondatot, egy hathatós szomorú pillantás is elég. Az egyik asztalnál jó minőségű növényeket talál, ezért tekintetével az árust kezdi keresni.*
– Lehetek őszinte? *Kérdezi, de nem várja meg a választ, ahhoz már túlságosan túl van mindenen.* Elviselhetetlennek hittelek, de pozitívan csalódtam. Ha mondtam valamit, amit nem kellett volna, akkor a féltékenység beszélt belőlem – de gondolom erre te is rájöttél.
A hozzászólás írója (Dorawyna Olaphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.12.08 20:52:49