Kikötő - Tenger és szigetek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 99 (1961. - 1965. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1946-1965
1965. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-16 06:17:38
Üzenet elküldve: 2024-05-16 06:17:38
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A Csontvető felsóhajt. A fejét ingatva figyeli a távolban a sziget vendégeit. Az árnyat meg a szerzetest, aki továbbra is csak sodródik a saját történetében, és az orkot, aki egyenesen a szemébe nézve se ismeri fel a saját dühét.
Csendes, meleg eső áztatja a környéket. A mennydörgés zaja távoli morajlássá halkul. Az árnyak a sárba folyva pihennek meg. A leveleken finom ritmust kopog a nedvesség, a környék harsány madarai pedig elülnek az egyre mélyebb szürkébe öltöző alkonnyal.
Hagy még időt a kettősnek a gondolataikkal. Az ilyesmi nem könnyű. A legtöbben kerülik is az utolsó, odázhatatlan percig.*
*A Csontvető felsóhajt. A fejét ingatva figyeli a távolban a sziget vendégeit. Az árnyat meg a szerzetest, aki továbbra is csak sodródik a saját történetében, és az orkot, aki egyenesen a szemébe nézve se ismeri fel a saját dühét.
Csendes, meleg eső áztatja a környéket. A mennydörgés zaja távoli morajlássá halkul. Az árnyak a sárba folyva pihennek meg. A leveleken finom ritmust kopog a nedvesség, a környék harsány madarai pedig elülnek az egyre mélyebb szürkébe öltöző alkonnyal.
Hagy még időt a kettősnek a gondolataikkal. Az ilyesmi nem könnyű. A legtöbben kerülik is az utolsó, odázhatatlan percig.*
1964. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-15 19:46:55
Üzenet elküldve: 2024-05-15 19:46:55
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A baljósan sötétedő égre semmilyen figyelmet nem fordított a jelenlegi helyzetben, így a villámcsapásra nem számított. Fortyogó állapotában is meghőköl az éles fénytől, de olyan gyorsan ragyog fel az ég, hogy összerezzennie sincs ideje. Hátralépve kezét arca elé emelné ösztönösen, de nemcsak, hogy rendellenes módon nem irritálja szemét a világosság, hanem még csak nem is azt látja hirtelen, amit a magaslaton eddig.
Nem kint tartózkodik, hanem valahol bent, mintha ez a természetfeletti fényvillanás csak egy csillár megmaradt gyertyájának a fellobbanása volna szeme előtt egy eddig koromsötét szobában. A jelenet ebben szobában első pillanatra csatakészültté rázza, a másodikban viszont a maradék szín is elpárolog bőréből, ahogy tudatára ébred, mit is lát. Menten zihálni kezd, felismerve az orkot, a holttestet, a címert, és a ketrecet. Fekete szemeit a piszkos kőpadlóra veti, hogy ne hányja el magát a képtől. Tudja, ki van ott. Tud ő mindent, hiszen ott volt. Ott van. Vagy mégsem? Nem, ő nem lehet ott, hiszen ez már megtörtént. Megtörtént, mert tudja, hogy végződött. Megölték azt az orkot. Ő pedig életben maradt. Nem is tudja, miért. Nem is tudja, volt e értelme. De az biztos, hogy ő most nem ott van, hanem itt. Itt van.*
- Itt vagyok, itt vagyok... *Motyogja a talajnak, ami most már nedvesebb, mohás, és nem az emberi kéz munkáját látja rajta. Bódultan érzi a nedvességet a nyakán, nem biztos benne hogy fel akar nézni. Most akkor hol is van?
Egyik fülén be, a másikon kiáramlik valakinek a hangja, csak az ismeretlen érintésre riad fel. Nawanthiri mandulaszemeibe nézve visszacsordogál saját pupilláiba az élet, s szavaival küszködve hagyja magát elkísértetni a forrásig, majd kezével gyerekesen az összegyűlt vízbe nyúl. A maróan jéghideg érzés, és a látvány, ahogy részben megszabadul a világ koszától, tovább ösztökélik, hogy megszólaljon.*
- Hol vagyunk, Nawanthiri?
*A hangjában fekvő eleven értetlenség sugallhatja a szerzetesnek, hogy nem pusztán a sziget topográfiai elhelyezkedéséről kíváncsi.
A továbbiakban többé-kevésbé éberen kihasználja, hogy iható vizet találtak, és megtölti kulacsát, majd egy kis hezitálás után fogja, és kiüríti kettő alkoholos csutoráját is. Kőszívűen nézi végig, ahogy a karját kinyújtva lefelé fordítja a palackot, ami részegítő tartalma a gravitációnak engedelmeskedve a szikla szintjéről a földre és a legközelebbi fa lombjaira folyik. Kissé fellélegzik, ahogy ezt végignézi.*
- Hova tovább?
*A baljósan sötétedő égre semmilyen figyelmet nem fordított a jelenlegi helyzetben, így a villámcsapásra nem számított. Fortyogó állapotában is meghőköl az éles fénytől, de olyan gyorsan ragyog fel az ég, hogy összerezzennie sincs ideje. Hátralépve kezét arca elé emelné ösztönösen, de nemcsak, hogy rendellenes módon nem irritálja szemét a világosság, hanem még csak nem is azt látja hirtelen, amit a magaslaton eddig.
Nem kint tartózkodik, hanem valahol bent, mintha ez a természetfeletti fényvillanás csak egy csillár megmaradt gyertyájának a fellobbanása volna szeme előtt egy eddig koromsötét szobában. A jelenet ebben szobában első pillanatra csatakészültté rázza, a másodikban viszont a maradék szín is elpárolog bőréből, ahogy tudatára ébred, mit is lát. Menten zihálni kezd, felismerve az orkot, a holttestet, a címert, és a ketrecet. Fekete szemeit a piszkos kőpadlóra veti, hogy ne hányja el magát a képtől. Tudja, ki van ott. Tud ő mindent, hiszen ott volt. Ott van. Vagy mégsem? Nem, ő nem lehet ott, hiszen ez már megtörtént. Megtörtént, mert tudja, hogy végződött. Megölték azt az orkot. Ő pedig életben maradt. Nem is tudja, miért. Nem is tudja, volt e értelme. De az biztos, hogy ő most nem ott van, hanem itt. Itt van.*
- Itt vagyok, itt vagyok... *Motyogja a talajnak, ami most már nedvesebb, mohás, és nem az emberi kéz munkáját látja rajta. Bódultan érzi a nedvességet a nyakán, nem biztos benne hogy fel akar nézni. Most akkor hol is van?
Egyik fülén be, a másikon kiáramlik valakinek a hangja, csak az ismeretlen érintésre riad fel. Nawanthiri mandulaszemeibe nézve visszacsordogál saját pupilláiba az élet, s szavaival küszködve hagyja magát elkísértetni a forrásig, majd kezével gyerekesen az összegyűlt vízbe nyúl. A maróan jéghideg érzés, és a látvány, ahogy részben megszabadul a világ koszától, tovább ösztökélik, hogy megszólaljon.*
- Hol vagyunk, Nawanthiri?
*A hangjában fekvő eleven értetlenség sugallhatja a szerzetesnek, hogy nem pusztán a sziget topográfiai elhelyezkedéséről kíváncsi.
A továbbiakban többé-kevésbé éberen kihasználja, hogy iható vizet találtak, és megtölti kulacsát, majd egy kis hezitálás után fogja, és kiüríti kettő alkoholos csutoráját is. Kőszívűen nézi végig, ahogy a karját kinyújtva lefelé fordítja a palackot, ami részegítő tartalma a gravitációnak engedelmeskedve a szikla szintjéről a földre és a legközelebbi fa lombjaira folyik. Kissé fellélegzik, ahogy ezt végignézi.*
- Hova tovább?
1963. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-15 14:30:52
Üzenet elküldve: 2024-05-15 14:30:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
- …de ha engedek neki, nem fogom betartani a szerzetestanokat. *magyarázza mosdás közben, a csobogástól észre sem veszi a közeledő vihart* Nekem azok mi…
*Villám vágja ketté a mondatot. A vízmedence helyét szörnyű látomás veszi át. Nawanthirit kimerítette a nap, de talán pont emiatt nincs is ereje megrémülni. Ahogy az írnok egyik toll helyett másikat vesz a kezébe, úgy ő is egyszerűen elkezdi szétbontani a víziót az otthon tanult álomszövő technikákkal.
Fogást vált Aztyan karján, finoman felfelé tolja, hogy a kötél meglazuljon. Közben Yezára néz, és amikor a tekintetük találkozik, int neki a fejével, hogy szabad. A vörös ki is bújik a hurokból, érdekes módon azonban nem menekül el, hanem egy medált mutat a Sulimoknak, amelyet a szoknyája redői közül varázsolt elő. A fejvadászok döbbenten bámulják a medálon lévő jelképet, majd kelletlenül szétszélednek.
A szerzetes arra eszmél, hogy szakad körülöttük a langymeleg eső. Ukromra pillant, hogy jól van-e, közben gyorsan magára kapja a kabátját, az ingéből meg szedett-vedett turbánt teker a fejére.*
~Nem kellettem a Sulimoknak…~ *villan át az agyán, a további töprengést azonban elsodorja a mennydörgés.*
- Gyere, vegyél vizet!
*Futhatnak bármilyen gyorsan, hazáig mindenhogy bőrig fognak ázni, akkor meg már a szürkebőrű kulacsát is megtölthetik. Ha Ukrom valamiért nem reagálna, megpróbálja finoman a forráshoz vezetni, hátha attól magához tér. Mezítlábai tocsognak a sárban.
Az esőtől alig látni valamit. Az égen cikázó villámok meg-megvilágítják a kettőst - és egy lehetetlenül kecses, arctalan árnyat, ami a házhoz vezető ösvény mellett áll, karba tett kézzel egy fának támaszkodva…*
- …de ha engedek neki, nem fogom betartani a szerzetestanokat. *magyarázza mosdás közben, a csobogástól észre sem veszi a közeledő vihart* Nekem azok mi…
*Villám vágja ketté a mondatot. A vízmedence helyét szörnyű látomás veszi át. Nawanthirit kimerítette a nap, de talán pont emiatt nincs is ereje megrémülni. Ahogy az írnok egyik toll helyett másikat vesz a kezébe, úgy ő is egyszerűen elkezdi szétbontani a víziót az otthon tanult álomszövő technikákkal.
Fogást vált Aztyan karján, finoman felfelé tolja, hogy a kötél meglazuljon. Közben Yezára néz, és amikor a tekintetük találkozik, int neki a fejével, hogy szabad. A vörös ki is bújik a hurokból, érdekes módon azonban nem menekül el, hanem egy medált mutat a Sulimoknak, amelyet a szoknyája redői közül varázsolt elő. A fejvadászok döbbenten bámulják a medálon lévő jelképet, majd kelletlenül szétszélednek.
A szerzetes arra eszmél, hogy szakad körülöttük a langymeleg eső. Ukromra pillant, hogy jól van-e, közben gyorsan magára kapja a kabátját, az ingéből meg szedett-vedett turbánt teker a fejére.*
~Nem kellettem a Sulimoknak…~ *villan át az agyán, a további töprengést azonban elsodorja a mennydörgés.*
- Gyere, vegyél vizet!
*Futhatnak bármilyen gyorsan, hazáig mindenhogy bőrig fognak ázni, akkor meg már a szürkebőrű kulacsát is megtölthetik. Ha Ukrom valamiért nem reagálna, megpróbálja finoman a forráshoz vezetni, hátha attól magához tér. Mezítlábai tocsognak a sárban.
Az esőtől alig látni valamit. Az égen cikázó villámok meg-megvilágítják a kettőst - és egy lehetetlenül kecses, arctalan árnyat, ami a házhoz vezető ösvény mellett áll, karba tett kézzel egy fának támaszkodva…*
1962. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-13 06:43:05
Üzenet elküldve: 2024-05-13 06:43:05
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A sziget észrevétlenül elcsendesedik a kettős körül, mint ami teret enged minden szónak, nagyon is értvén, hogy itt minden kimondott dolognak jelentősége van.
A tenger felől az érkező éj sötétje elé fodros-cakkos szőnyeget terít a közelgő vihar. Dús, mellüket düllesztő fellegek feketéllenek, s morajlásuk egy darabig túl távoli is a fülnek. Mígnem fény cikázik át az égen. Váratlanul és erőteljesen, mintha egy pillanatra mindent megakasztana. Villanás. Átszalad a kettősön is, akár egy semmiből nyilalló éles fájdalom a testben, de kín nélkül, helyette képeket és gondolatokat zavar fel: a tudat mélyén pihenő álmok felkavarodó porszemei egy ostorcsapás nyomán.
A szerzetes fejében megjelenik a Kalmár képe. Az épület jellegzetes formái viszont egyre távolodnak, felfelé megnyúlva, mígnem vékony póznává nem torzulnak. A tetején egy lábon egyensúlyoz egy karcsú alak. Kreol bőre olajosan fénylik, a rőt tincsek pedig libbenve kavarognak körülötte, mint aki alatt máglya tüze ég. A nyaka körül hurok, a feszülő kötél végét pedig talán valamiféle csigán átfutva ismerős alak keze tartja. Az intéző a tőle megszokott kimértséggel tartja a tűpontos mértéket, mellyel a kötelet feszíti. Yeza hiába nyújtózik egyik kezével a béklyót tartó kar felé. Hiába könyörög a pillantása, hogy a kétes segítség nélkül is meg bírna állni a pózna tetején. Talán ez a kétségbeesettség az ami a jobbjában az intéző torka alá szorítja a jellegzetesen hajlított wegtoreni kését is. Odalentről Sulimok sokasága próbálja elérni a vöröst. Indulatos szándékaik szinte összefüggő, morajló és vadul hullámzó elegyet alkotnak. Nawanthirishardipandra keze ránehezedik az intéző karjára, s elégedetten nézi a kötél feszülését, ami már-már lábujjhegyre kényszeríti Yezát. ~Megérdemli. Majd ebből tanul.~
Ukromban a tehetetlen düh egyre árad. Olyannyira, hogy a villanás se oszlatja szét, inkább mintha az ereibe égetné. A pillanatnyi világosság egy szobát fed fel, ahol egy csupa izom kolosszus ökle alatt roppan a csont: csikorogva törnek a szilánkok és puffan, fröccsen az élő hús. Felismeri gazdái cifra tunikáját, melynek mintáját lassan elnyeli a mélyvörös folt, ami tócsává gyűlik a roppant alak, meztelen, szürke bőrű lábainál. Ha minden porcikája tagadja, akkor is felismeri. A hegei mindegyikének felidéződik a története; a morgó, gurgulázó szuszogás torz testvére annak, amit az erőlködés rendszerint ismerősen kicsal a tüdejéből.
Nincs tanú a történtekre, csak egy kölyök, aki fém ketrecébe húzódva lapul. Rácsok jelentette biztonság, az otthon gyomorforgató torzója. Fojtogatón szűkös börtön, ami még csak zárva sincs. Gúnyos, pofába röhögő felismerés ez. A szolgának neveltet önnön szolgaisága teszi rabbá, nem a béklyók vagy a rácsok. A félelme elönti és megfullasztja azt a felszabadító érzést, amit a vértől csatakos látvány nyújt. Ukrom pedig tudja... Annak a riadt kölyöknek a testén minden heg történetét ismeri. A börtöne nyomorúságos otthon-szaga felkavarja a gyomrát, mert a biztonság és a megaláztatás keveredik benne.
A pillanat elmúltával a kettős ismét csak egymás szemébe bámul. Nem tudnak a másikban felkavarodott dolgokról, csak a sajátjaik lassan ülepedő élményét szuszogják.*
*A sziget észrevétlenül elcsendesedik a kettős körül, mint ami teret enged minden szónak, nagyon is értvén, hogy itt minden kimondott dolognak jelentősége van.
A tenger felől az érkező éj sötétje elé fodros-cakkos szőnyeget terít a közelgő vihar. Dús, mellüket düllesztő fellegek feketéllenek, s morajlásuk egy darabig túl távoli is a fülnek. Mígnem fény cikázik át az égen. Váratlanul és erőteljesen, mintha egy pillanatra mindent megakasztana. Villanás. Átszalad a kettősön is, akár egy semmiből nyilalló éles fájdalom a testben, de kín nélkül, helyette képeket és gondolatokat zavar fel: a tudat mélyén pihenő álmok felkavarodó porszemei egy ostorcsapás nyomán.
A szerzetes fejében megjelenik a Kalmár képe. Az épület jellegzetes formái viszont egyre távolodnak, felfelé megnyúlva, mígnem vékony póznává nem torzulnak. A tetején egy lábon egyensúlyoz egy karcsú alak. Kreol bőre olajosan fénylik, a rőt tincsek pedig libbenve kavarognak körülötte, mint aki alatt máglya tüze ég. A nyaka körül hurok, a feszülő kötél végét pedig talán valamiféle csigán átfutva ismerős alak keze tartja. Az intéző a tőle megszokott kimértséggel tartja a tűpontos mértéket, mellyel a kötelet feszíti. Yeza hiába nyújtózik egyik kezével a béklyót tartó kar felé. Hiába könyörög a pillantása, hogy a kétes segítség nélkül is meg bírna állni a pózna tetején. Talán ez a kétségbeesettség az ami a jobbjában az intéző torka alá szorítja a jellegzetesen hajlított wegtoreni kését is. Odalentről Sulimok sokasága próbálja elérni a vöröst. Indulatos szándékaik szinte összefüggő, morajló és vadul hullámzó elegyet alkotnak. Nawanthirishardipandra keze ránehezedik az intéző karjára, s elégedetten nézi a kötél feszülését, ami már-már lábujjhegyre kényszeríti Yezát. ~Megérdemli. Majd ebből tanul.~
Ukromban a tehetetlen düh egyre árad. Olyannyira, hogy a villanás se oszlatja szét, inkább mintha az ereibe égetné. A pillanatnyi világosság egy szobát fed fel, ahol egy csupa izom kolosszus ökle alatt roppan a csont: csikorogva törnek a szilánkok és puffan, fröccsen az élő hús. Felismeri gazdái cifra tunikáját, melynek mintáját lassan elnyeli a mélyvörös folt, ami tócsává gyűlik a roppant alak, meztelen, szürke bőrű lábainál. Ha minden porcikája tagadja, akkor is felismeri. A hegei mindegyikének felidéződik a története; a morgó, gurgulázó szuszogás torz testvére annak, amit az erőlködés rendszerint ismerősen kicsal a tüdejéből.
Nincs tanú a történtekre, csak egy kölyök, aki fém ketrecébe húzódva lapul. Rácsok jelentette biztonság, az otthon gyomorforgató torzója. Fojtogatón szűkös börtön, ami még csak zárva sincs. Gúnyos, pofába röhögő felismerés ez. A szolgának neveltet önnön szolgaisága teszi rabbá, nem a béklyók vagy a rácsok. A félelme elönti és megfullasztja azt a felszabadító érzést, amit a vértől csatakos látvány nyújt. Ukrom pedig tudja... Annak a riadt kölyöknek a testén minden heg történetét ismeri. A börtöne nyomorúságos otthon-szaga felkavarja a gyomrát, mert a biztonság és a megaláztatás keveredik benne.
A pillanat elmúltával a kettős ismét csak egymás szemébe bámul. Nem tudnak a másikban felkavarodott dolgokról, csak a sajátjaik lassan ülepedő élményét szuszogják.*
1961. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:17:10
Üzenet elküldve: 2024-05-11 19:17:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A fokozatosan sötétedő erdőben nehéz lesz lassacskán megkülönböztetni őket a helység szellemeitől. Ukrom meggondoltan hátul marad egy pár lépéssel, miközben igyekszik megtartani a szerzetes tempóját. Kitartóan gyötri a gyomrában felgyűlt görcs, agya pedig üvölti, hogy meneküljenek ki erről a szigetről. Tudja, hogy egy nagyon veszélyes játékra hajtott fejet azzal, hogy nem ellenkezett, de ezen a hídon előbb vagy utóbb át kell kelniük. Az ő felelőssége most az, hogy egyikük se pottyanjon a vízbe.
Nem válaszol a szürkebőrű a levegőbe feldobott mondatokra. Yeza, és a Kikötő. Rendezetlen, de nem kitalált emlékek részeinek hangzanak ezek neki, bizony a Kalmár alatt. csak nem tud mit tenni velük. Eszébe jutott egy bölcs, aki azt mondta neki, a haldokló lelkek visszaöklendezik a legfontosabb memóriájukat, mielőtt elhagyják ezt a földet. A hátborzongató megállapítást nem hagyja legyökerezni magában, fejét megrázza s hajt tovább.
Nehezére esik a mászás. Mintha ólmot nyelt volna, úgy emeli magát, fogáskor beleszúródik a szikla a tenyerébe, s egyensúlya alig akar megmaradni. Az ismerős tájkép látványa az egyetlen megnyugtató dolog számára, de nem arra mennek. Hanem befelé. Nem biztos benne, hogy Nawanthirit hallja beszélni. Igen nehéz lenne elrejteni a nyugtalanságot arcáról, ahogy a tisztuló óriásneveltet nézi.*
~ Ne rejtegesd magad, te dög. ~
*A fokozatosan sötétedő erdőben nehéz lesz lassacskán megkülönböztetni őket a helység szellemeitől. Ukrom meggondoltan hátul marad egy pár lépéssel, miközben igyekszik megtartani a szerzetes tempóját. Kitartóan gyötri a gyomrában felgyűlt görcs, agya pedig üvölti, hogy meneküljenek ki erről a szigetről. Tudja, hogy egy nagyon veszélyes játékra hajtott fejet azzal, hogy nem ellenkezett, de ezen a hídon előbb vagy utóbb át kell kelniük. Az ő felelőssége most az, hogy egyikük se pottyanjon a vízbe.
Nem válaszol a szürkebőrű a levegőbe feldobott mondatokra. Yeza, és a Kikötő. Rendezetlen, de nem kitalált emlékek részeinek hangzanak ezek neki, bizony a Kalmár alatt. csak nem tud mit tenni velük. Eszébe jutott egy bölcs, aki azt mondta neki, a haldokló lelkek visszaöklendezik a legfontosabb memóriájukat, mielőtt elhagyják ezt a földet. A hátborzongató megállapítást nem hagyja legyökerezni magában, fejét megrázza s hajt tovább.
Nehezére esik a mászás. Mintha ólmot nyelt volna, úgy emeli magát, fogáskor beleszúródik a szikla a tenyerébe, s egyensúlya alig akar megmaradni. Az ismerős tájkép látványa az egyetlen megnyugtató dolog számára, de nem arra mennek. Hanem befelé. Nem biztos benne, hogy Nawanthirit hallja beszélni. Igen nehéz lenne elrejteni a nyugtalanságot arcáról, ahogy a tisztuló óriásneveltet nézi.*
~ Ne rejtegesd magad, te dög. ~
1960. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-11 12:22:00
Üzenet elküldve: 2024-05-11 12:22:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Ukrom kemény szavaira feltűnően nem reagál semmit. Még egy hümmentést, egy lapos pillantást sem. Az arca szoborszerűen üres - lenne, ha a fekete lé nem változtatná kísértetiessé.
Elindulnak föl a hegynek. Nawanthiri a fák jellegzetes susogását és a víz szagát követi, az ösvényekhez nem ragaszkodik. Gond nélkül átvág a gyér aljnövényzeten, csak arra figyel, ne lépjen kígyóra vagy más mérgező állatra. Sötét, bő ruhái miatt a mozdulatait egyre nehezebb kivenni a szürkületben. Csak a hat lábnyi tömege látszik, árny az árnyakban.*
- Az benne a legrosszabb, hogy sokszor igaza van.
*Váratlanul szólal meg. Talán Ukromnak mondja, talán csak magának.*
- Amikor jöttem vissza a Kikötőből, belebotlottam Yezába az országúton. Olyanok vagyunk mi, mint a víz meg az olaj. Komisz volt velem, a démon meg azt mondta, rántsam ki a nyeregből, mert abból tanul.
*A lombok suttogásától lassan elválik a forrás hangja. A fák fölött az utolsó napsugarak rézbe és bíborba vonják az eget.*
- Persze nem tettem meg, nem is mondtam semmit, de Yeza úgy megijedt tőlem, hogy elnyargalt Arthenior felé. Utána kedvesebb lett.
*A szürke szikla egy apró beszögellés oldalában van. Mivel hőseink nem az ide vezető ösvényen jöttek, egy kicsit mászniuk mell lefelé, hogy hozzáférjenek. Maga a nyiladék azonban kényelmes táborhely lenne. A fák fölött látni a házat meg a tengert.*
- Igaza volt abban is, hogy sose fogom legyőzni. Mindig lesz olyan bennem, amit elfojtok - neki abból van a teste. Hiába tépem szét, mindig össze fog állni.
*A víz a szürke szikla alól ered, tenyérnyi sugárban csorog alá. Egy természetes kőmedencében összegyűlik, onnan folyik tovább a tenger felé. Nawanthiri leveszi a kabátját meg az ingét, csak a gyolcsot hagyja magán, ami a melleit lefogja. Az izmok játékától táncolnak a hátán az árnyak. A víz zavaros lesz a fekete létől, amit az arcáról lemos. A világ mély bársonykékbe borul. Ez a köztes óra: éj és nappal, álom és valóság határa.*
*Ukrom kemény szavaira feltűnően nem reagál semmit. Még egy hümmentést, egy lapos pillantást sem. Az arca szoborszerűen üres - lenne, ha a fekete lé nem változtatná kísértetiessé.
Elindulnak föl a hegynek. Nawanthiri a fák jellegzetes susogását és a víz szagát követi, az ösvényekhez nem ragaszkodik. Gond nélkül átvág a gyér aljnövényzeten, csak arra figyel, ne lépjen kígyóra vagy más mérgező állatra. Sötét, bő ruhái miatt a mozdulatait egyre nehezebb kivenni a szürkületben. Csak a hat lábnyi tömege látszik, árny az árnyakban.*
- Az benne a legrosszabb, hogy sokszor igaza van.
*Váratlanul szólal meg. Talán Ukromnak mondja, talán csak magának.*
- Amikor jöttem vissza a Kikötőből, belebotlottam Yezába az országúton. Olyanok vagyunk mi, mint a víz meg az olaj. Komisz volt velem, a démon meg azt mondta, rántsam ki a nyeregből, mert abból tanul.
*A lombok suttogásától lassan elválik a forrás hangja. A fák fölött az utolsó napsugarak rézbe és bíborba vonják az eget.*
- Persze nem tettem meg, nem is mondtam semmit, de Yeza úgy megijedt tőlem, hogy elnyargalt Arthenior felé. Utána kedvesebb lett.
*A szürke szikla egy apró beszögellés oldalában van. Mivel hőseink nem az ide vezető ösvényen jöttek, egy kicsit mászniuk mell lefelé, hogy hozzáférjenek. Maga a nyiladék azonban kényelmes táborhely lenne. A fák fölött látni a házat meg a tengert.*
- Igaza volt abban is, hogy sose fogom legyőzni. Mindig lesz olyan bennem, amit elfojtok - neki abból van a teste. Hiába tépem szét, mindig össze fog állni.
*A víz a szürke szikla alól ered, tenyérnyi sugárban csorog alá. Egy természetes kőmedencében összegyűlik, onnan folyik tovább a tenger felé. Nawanthiri leveszi a kabátját meg az ingét, csak a gyolcsot hagyja magán, ami a melleit lefogja. Az izmok játékától táncolnak a hátán az árnyak. A víz zavaros lesz a fekete létől, amit az arcáról lemos. A világ mély bársonykékbe borul. Ez a köztes óra: éj és nappal, álom és valóság határa.*
1959. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-09 10:04:52
Üzenet elküldve: 2024-05-09 10:04:52
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Annyiban tud csak megbizonyosodni, miután összehúzott szemekkel fixíroz a fák közé lassú léptei közben, míg az fájni nem kezd, hogy természetellenesen kevés állatvilág bizonyítékát látja és hallja egy civilizáció által teljesen érintetlen területen. A testetlen árnyékok kitartó létezése nem teszi jobbá a helyzetet. Lepihenni egy pillanatra sem akarna itt minden jobb napon, nemhogy eltévedni. És ehhez képest most hol vannak? Ki tudja.
Arckifejezése még inkább gondterheltebbé válik Nawanthiri magyarázatára.* - Ingerből mentél. *És elvesztette az irányítást. Bár nem biztos benne, hogy már a kunyhóban megvolt e az, az eltört-elveszett tükörre gondolva. A szerzetes úgy nézeget maga körül, mintha keresne is valakit. Ez így nem lesz jó, helyre kell ráznia.* - Nézz rám, és figyelj. Ösztönből hagytad terelni magad, és tudod, hogy azt miért nem engedheted meg. Mérsékeld a dühöd, vagy engedd el, de ne az irányítson, ne most. Jobb vagy ennél, Nawanthiri. Szedd össze magad. *Szavai szokatlanul keményen jönnek ki szájából, és a tanító jellegű hangnem mellett neheztelés is észlelhető. Amiatt, mert egy ilyen lidérces helyre hozatta őket a kirohanása? Nem annyira, ide valószínűleg úgy is bekullogtak volna, tekintve hogy valóban nem úgy érződik, a sziget sámánja bármelyik pillanatban visszatérhet. Hanem mert ráhozta a szürkebőrűre a szívbajt, és magán is kárt okozott akaratlanul? Na, az már jobban megáll okként.
a sétakör után fegyverét visszateszi hüvelyébe, nem érzi, hogy egyhamar fog kelleni a használnia, vagy hogy ezen a helyen megéri e. Már azon van, hogy elkérje az óriásnevelttől a macskát és lassan visszafelé kezdje invitálni barátját, akármerre is van az, amikor látja a szürreális jelenetet. Az elmúlt nap eseményei után inkább a Csontvetőtől számított ilyenre, nem pedig tőle. De ennél a pontnál nem tud haragudni a szerzetesre, hogy ezt inkább magának tartja. Ezt a városban megmagyarázni lehetetlen lenne boszorkányüldözés nélkül.
A setét folyadék természetére Ukrom összekulcsolja a karjait. Olyan sokáig maradt eddig tudatlanul, hogy ezek után meg kell bizonyosodnia róla, hogy jól értelmezi a dolgokat, ezért nem szólal meg. Sőt, még ábrázatával sem jelez semmit, mintha meg sem hallotta volna, amit felé üzentek. Nawanthirit látja maga előtt kibontakozni, e felől semmi kétség. Nézzen ki akárhogyan, hívja magát akárhogy, attól ő még ő marad. Csak attól függ, mennyire hisz benne a lány.
Az álom és a valóság olvadópontjához érkeztek, ez a sejtése. Nem, innen már nem fordulhatnak vissza, különben élete végéig szenvedni fog.
Szótlanul biccent, nem tekintve el a hátborzongató szemek elől. Követi, akármerre megy barátja, a démon, az elveszett lélek, mint az árnyék árnyékaként.*
*Annyiban tud csak megbizonyosodni, miután összehúzott szemekkel fixíroz a fák közé lassú léptei közben, míg az fájni nem kezd, hogy természetellenesen kevés állatvilág bizonyítékát látja és hallja egy civilizáció által teljesen érintetlen területen. A testetlen árnyékok kitartó létezése nem teszi jobbá a helyzetet. Lepihenni egy pillanatra sem akarna itt minden jobb napon, nemhogy eltévedni. És ehhez képest most hol vannak? Ki tudja.
Arckifejezése még inkább gondterheltebbé válik Nawanthiri magyarázatára.* - Ingerből mentél. *És elvesztette az irányítást. Bár nem biztos benne, hogy már a kunyhóban megvolt e az, az eltört-elveszett tükörre gondolva. A szerzetes úgy nézeget maga körül, mintha keresne is valakit. Ez így nem lesz jó, helyre kell ráznia.* - Nézz rám, és figyelj. Ösztönből hagytad terelni magad, és tudod, hogy azt miért nem engedheted meg. Mérsékeld a dühöd, vagy engedd el, de ne az irányítson, ne most. Jobb vagy ennél, Nawanthiri. Szedd össze magad. *Szavai szokatlanul keményen jönnek ki szájából, és a tanító jellegű hangnem mellett neheztelés is észlelhető. Amiatt, mert egy ilyen lidérces helyre hozatta őket a kirohanása? Nem annyira, ide valószínűleg úgy is bekullogtak volna, tekintve hogy valóban nem úgy érződik, a sziget sámánja bármelyik pillanatban visszatérhet. Hanem mert ráhozta a szürkebőrűre a szívbajt, és magán is kárt okozott akaratlanul? Na, az már jobban megáll okként.
a sétakör után fegyverét visszateszi hüvelyébe, nem érzi, hogy egyhamar fog kelleni a használnia, vagy hogy ezen a helyen megéri e. Már azon van, hogy elkérje az óriásnevelttől a macskát és lassan visszafelé kezdje invitálni barátját, akármerre is van az, amikor látja a szürreális jelenetet. Az elmúlt nap eseményei után inkább a Csontvetőtől számított ilyenre, nem pedig tőle. De ennél a pontnál nem tud haragudni a szerzetesre, hogy ezt inkább magának tartja. Ezt a városban megmagyarázni lehetetlen lenne boszorkányüldözés nélkül.
A setét folyadék természetére Ukrom összekulcsolja a karjait. Olyan sokáig maradt eddig tudatlanul, hogy ezek után meg kell bizonyosodnia róla, hogy jól értelmezi a dolgokat, ezért nem szólal meg. Sőt, még ábrázatával sem jelez semmit, mintha meg sem hallotta volna, amit felé üzentek. Nawanthirit látja maga előtt kibontakozni, e felől semmi kétség. Nézzen ki akárhogyan, hívja magát akárhogy, attól ő még ő marad. Csak attól függ, mennyire hisz benne a lány.
Az álom és a valóság olvadópontjához érkeztek, ez a sejtése. Nem, innen már nem fordulhatnak vissza, különben élete végéig szenvedni fog.
Szótlanul biccent, nem tekintve el a hátborzongató szemek elől. Követi, akármerre megy barátja, a démon, az elveszett lélek, mint az árnyék árnyékaként.*
1958. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-08 20:32:46
Üzenet elküldve: 2024-05-08 20:32:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Olyan mohón issza ki a vizet, hogy majdnem visszajön. Néhány lélegzetbe kerül, amíg bizonyos lesz, hogy benne marad.
Ukrom a megtett körökből egyet állapíthat meg: valaki van a fák között és őket figyeli. Bármelyik árny lehet. Az is, amelyik pont a zsoldos mögött van. Az erdő alján kezd megjelenni a köd. A szerzetes visszaadja az üres kulacsot.*
- Arra, hogy megmondom a Csontvetőnek a magamét. *feleli a barátjának* Aztán elborult az agyam, és már csak azt akartam, hogy ne legyen sehol a világon Csontvető.
*A látnok holttestének, de még dulakodásnak sincsen semmi nyoma a környéken. Ha a Csontvető meghalt, az egészen máshol kellett történjen, de Ukrom hamar ideért, valamit mindenképp látnia kellett volna a küzdelemből.
A szerzetes eltartja magától Kormit, mintha jobban meg akarná nézni. Az állatka egy szempillantás alatt elunja a mustrálást, és nyüszögve bele akar bújni Nawanthiribe megint, mintha a lány ölében volna a világa közepe. A szerzetes hagyja neki, és amikor kényelmesen elhelyezkedett, az álomszövés segítségével magába fogadja a cicarókanyestet. Az apró jószág egyszerűen beleolvad az ingen-kabáton át a testébe, nyom nélkül. Nem lehet nehéz, hisz belőle vétetett.*
- A fekete lé a démon-természetem. Én vagyok Nawanthirishardipandra. A szörny és a szerzetes. Csak azt nem tudom, most mit csináljak…
*Talpra kecmereg, egyszerre nehézkes és hátborzongatóan folyékony mozdulatokkal. Mintha csak azért csinálná, hogy Ukrom könnyebben be tudja fogadni a látványt.*
- Gyere, vegyünk vizet! *bök állával a hegy felé. A hangja még mindig olyan, mint egy nősténydémoné. A szürkületben a világ kontúrjai elmosódnak, a szerzetes szeme fehérje homályba veszik. Mintha semmi más nem tekintene az ő szürkebőrű barátjára, mint két feneketlen, fekete vizű tó, ami nemrégen végigfolyt az arcán.
Ha Ukromnak nincs ellenvetése, elindul megkeresni a szürke sziklát. A vízkutatásban kifejezetten jónak számított odahaza.*
*Olyan mohón issza ki a vizet, hogy majdnem visszajön. Néhány lélegzetbe kerül, amíg bizonyos lesz, hogy benne marad.
Ukrom a megtett körökből egyet állapíthat meg: valaki van a fák között és őket figyeli. Bármelyik árny lehet. Az is, amelyik pont a zsoldos mögött van. Az erdő alján kezd megjelenni a köd. A szerzetes visszaadja az üres kulacsot.*
- Arra, hogy megmondom a Csontvetőnek a magamét. *feleli a barátjának* Aztán elborult az agyam, és már csak azt akartam, hogy ne legyen sehol a világon Csontvető.
*A látnok holttestének, de még dulakodásnak sincsen semmi nyoma a környéken. Ha a Csontvető meghalt, az egészen máshol kellett történjen, de Ukrom hamar ideért, valamit mindenképp látnia kellett volna a küzdelemből.
A szerzetes eltartja magától Kormit, mintha jobban meg akarná nézni. Az állatka egy szempillantás alatt elunja a mustrálást, és nyüszögve bele akar bújni Nawanthiribe megint, mintha a lány ölében volna a világa közepe. A szerzetes hagyja neki, és amikor kényelmesen elhelyezkedett, az álomszövés segítségével magába fogadja a cicarókanyestet. Az apró jószág egyszerűen beleolvad az ingen-kabáton át a testébe, nyom nélkül. Nem lehet nehéz, hisz belőle vétetett.*
- A fekete lé a démon-természetem. Én vagyok Nawanthirishardipandra. A szörny és a szerzetes. Csak azt nem tudom, most mit csináljak…
*Talpra kecmereg, egyszerre nehézkes és hátborzongatóan folyékony mozdulatokkal. Mintha csak azért csinálná, hogy Ukrom könnyebben be tudja fogadni a látványt.*
- Gyere, vegyünk vizet! *bök állával a hegy felé. A hangja még mindig olyan, mint egy nősténydémoné. A szürkületben a világ kontúrjai elmosódnak, a szerzetes szeme fehérje homályba veszik. Mintha semmi más nem tekintene az ő szürkebőrű barátjára, mint két feneketlen, fekete vizű tó, ami nemrégen végigfolyt az arcán.
Ha Ukromnak nincs ellenvetése, elindul megkeresni a szürke sziklát. A vízkutatásban kifejezetten jónak számított odahaza.*
1957. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-08 11:44:01
Üzenet elküldve: 2024-05-08 11:44:01
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A szerzetes távoli, felismerhető hangja megsietteti az ork lépteit, tartalmától pedig jobban megijed, mind környezetétől; Valamivel, vagy valakivel biztos harcban lehet! Már készen volt egy zsák krumpliként levágni magáról a macskát amint célpontot talál, csak érjen oda időben! Így mikor a fűben látja feküdni elveszett társát, egy pillanatra valóban azt hiszi, elkésett. Egy huzamosabb vizsgálatnak el kell telnie ahhoz, hogy megnyugodjon.
A kisállat nyughatatlan örömét kezdi soknak érezni a szituációban, ezért megfogja és igyekszik arréb rakni egy idő után, nem tetszik neki hogy amaz a sebét nyalja. Ha lenne nála bármi kendő, azt már a használná is, de így csak annyit tudna csinálni, mint amit most a cica próbálgat, márpedig nem egészen tudná azt a baljós kinézetű váladékot a kezén. Leveszi övéről vizeskulacsát, csak az utolsó kortyok maradtak benne, amit szótlanul az ülő óriásnevelt felé nyújt kérésére. Még sosem örült annyira annak, hogy valaki mással kell megosztania italát, mert ez azt jelenti, hogy tudja hogy mit akar, így akkor nem szenvedhetett súlyosabb fejsérülést. Guggolásból feláll, majd rövid köröket kezd lassan megtenni Nawanthiri körül, pallosát kihúzva a fákat kémlelve. Miután megbizonyosodik arról, hogy valóban semmi nem leselkedik rájuk, társa felé fordul, félkezesen leplezett dühvel, még fegyverrel a kezében.*
- Mégis mit gondoltál?! *Ha nem látná ennyire bódult állapotban, bizony felrázná talpára az embernőt.* -... Nawanthirishardipandra? *Csillapodik le, visszaemlékezve, hogy bizony nem mindig barátja lehet tudata toppján. Ha ez azok a pillanatok egyike volt, inkább őt kéne nyugtatnia. De ha őszinte akar lenni magával, most azt sem tudja, saját magát hogy nyugtassa meg. Hogyan is tudná, ha azt se tudja, hova vitte kétségbeesett hajszája? Az erdő mélyén lehetnek. Lát egy hegyet. És nagyjából idáig tart Ukrom topográfiai tájékozottsága.*
- És mi ez rajtad?
*A szerzetes távoli, felismerhető hangja megsietteti az ork lépteit, tartalmától pedig jobban megijed, mind környezetétől; Valamivel, vagy valakivel biztos harcban lehet! Már készen volt egy zsák krumpliként levágni magáról a macskát amint célpontot talál, csak érjen oda időben! Így mikor a fűben látja feküdni elveszett társát, egy pillanatra valóban azt hiszi, elkésett. Egy huzamosabb vizsgálatnak el kell telnie ahhoz, hogy megnyugodjon.
A kisállat nyughatatlan örömét kezdi soknak érezni a szituációban, ezért megfogja és igyekszik arréb rakni egy idő után, nem tetszik neki hogy amaz a sebét nyalja. Ha lenne nála bármi kendő, azt már a használná is, de így csak annyit tudna csinálni, mint amit most a cica próbálgat, márpedig nem egészen tudná azt a baljós kinézetű váladékot a kezén. Leveszi övéről vizeskulacsát, csak az utolsó kortyok maradtak benne, amit szótlanul az ülő óriásnevelt felé nyújt kérésére. Még sosem örült annyira annak, hogy valaki mással kell megosztania italát, mert ez azt jelenti, hogy tudja hogy mit akar, így akkor nem szenvedhetett súlyosabb fejsérülést. Guggolásból feláll, majd rövid köröket kezd lassan megtenni Nawanthiri körül, pallosát kihúzva a fákat kémlelve. Miután megbizonyosodik arról, hogy valóban semmi nem leselkedik rájuk, társa felé fordul, félkezesen leplezett dühvel, még fegyverrel a kezében.*
- Mégis mit gondoltál?! *Ha nem látná ennyire bódult állapotban, bizony felrázná talpára az embernőt.* -... Nawanthirishardipandra? *Csillapodik le, visszaemlékezve, hogy bizony nem mindig barátja lehet tudata toppján. Ha ez azok a pillanatok egyike volt, inkább őt kéne nyugtatnia. De ha őszinte akar lenni magával, most azt sem tudja, saját magát hogy nyugtassa meg. Hogyan is tudná, ha azt se tudja, hova vitte kétségbeesett hajszája? Az erdő mélyén lehetnek. Lát egy hegyet. És nagyjából idáig tart Ukrom topográfiai tájékozottsága.*
- És mi ez rajtad?
1956. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-08 09:41:07
Üzenet elküldve: 2024-05-08 09:41:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
~HALJ MEG! HALJ MEG! HALJ MEG!~
*A lüktetéssel egyszerre visszhangoznak a fejében a saját szavai. Ülésbe küzdi magát valahogy. Megtörli a szemét. Könnyek, Kormi nyála meg a fekete lé fémes szagú maradványa. A cicarókanyest vad szeretettel fúrja az ölébe magát, meg kell támaszkodnia, hogy hanyatt ne essen.*
- Van nálad víz? *kérdi a szürkebőrűt. Rekedtre kiabálta a hangját. A fekete váladék, mint valami harci festés, ijesztővé mázolta az arcát. A homály mélyül körülöttük, a levegő egyre párásabb. A démon minden árnyban ott van testetlen fenyegetésként, és ezt tisztán érezheti Ukrom is.
Nawanthiri tekintete a Csontvetőt keresi. Ha megölte, itt kell legyen a holtteste valahol. Vagy legalább a tusakodás nyomainak. Kormi közben a szerzetes nyakát próbálja tisztára nyalogatni. A lány a szabad kezével a hátát meg fejecskéjét simogatja, félig-meddig öntudatlanul.*
~HALJ MEG! HALJ MEG! HALJ MEG!~
*A lüktetéssel egyszerre visszhangoznak a fejében a saját szavai. Ülésbe küzdi magát valahogy. Megtörli a szemét. Könnyek, Kormi nyála meg a fekete lé fémes szagú maradványa. A cicarókanyest vad szeretettel fúrja az ölébe magát, meg kell támaszkodnia, hogy hanyatt ne essen.*
- Van nálad víz? *kérdi a szürkebőrűt. Rekedtre kiabálta a hangját. A fekete váladék, mint valami harci festés, ijesztővé mázolta az arcát. A homály mélyül körülöttük, a levegő egyre párásabb. A démon minden árnyban ott van testetlen fenyegetésként, és ezt tisztán érezheti Ukrom is.
Nawanthiri tekintete a Csontvetőt keresi. Ha megölte, itt kell legyen a holtteste valahol. Vagy legalább a tusakodás nyomainak. Kormi közben a szerzetes nyakát próbálja tisztára nyalogatni. A lány a szabad kezével a hátát meg fejecskéjét simogatja, félig-meddig öntudatlanul.*
1955. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-08 06:26:57
Üzenet elküldve: 2024-05-08 06:26:57
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Sűrű masszává gyűlik az indulat. Tömény és dühödten kavargó közeg, ami nehezen tisztul. Nyúlósan tapad a szerzetes szemére, nyelvére, eltömíti az orrát és a fülét még az eszmélet pillanatában is. A történtek ziláltan örvénylenek a fejében, de amikor felidéződik, hogy szorítja az áldozatát, hogy feszíti azt az állat, ott visszhangzik a gondolatai mélyén a csikorgó-hörgő üvöltés: HALJ MEG! HALJ MEG! HALJ MEG!
Nem emlékszik rá, hogy kimondta a szavakat, de az ő szavai. Érzi bennük a dühét. A zavarodott tépelődést az a hang zárja, ami örökre az emlékezetébe égett: a csigolyák roppanása. A hang, ami Sulim esését kísérte ott a Kalmár pincéjének lépcsőjén. A gondolatok nyomaszón rátelepedő ködét Ukrom bakancsa rebbenti szét, ahogy a józan valóság lendületével a segítségére érkezik.
A szürkebőrű fülében rohanvást dobol a szíve ritmusa. A fák közt moccanó idegen dolgok pedig hideg verítékkel futtatják a hátát. Ahogy közeledik, furcsa, harákoló kiabálást hall.*
- Eszednél vagy?! Kiből akarsz te bolondot csinálni?! KIBŐL?!
- Ugyanolyan szörny vagy te is! Ugyanolyan szörny! Érted?!
- HALJ MEG! HALJ MEG! HALJ MEG!
*A hang távoli, de kivehetők a szavak, és a néha szinte bugyborékolóvá torzító indulat ellenére felismerheti benne barátja zöngéit.
Amikor végre megpillantja a szerzetest, a látványtól egyszerre oszlik és gyűlik meg benne az aggodalom. Úgy tűnik, a mandulaszeműnek nincs komoly baja, de Ukrom nyilván nem igazán tudja hová tenni ezt az egészet. A kis fekete macska nem foglalkozik furcsaságokkal, egyszerűen végtelenül boldog, hogy a szerzetes közelében lehet. Most már kezd egész világossá válni, hogy mi vonzhatta annyira, hogy még magában is kárt tett. Majd belebújik a mandulaszeműbe örömében. Önfeledten nyalogatja, még az se tartja vissza, hogy a bőrét megfestő sötét valamitől időről időre összerántja az öklendezés, de csak folytatja tovább a boldog örömködést. Ez az egészségtelen bokákolás a szerzetesnek aligha tűnhet fel. A szemét még nyákként homályosítja a feketeség, ahogy a fülét is tompává tömíti. Csak a cicarókanyest ficánkoló dörgölőzését érzi, meg persze az Ukrom felől érkező aggodalmat.*
*Sűrű masszává gyűlik az indulat. Tömény és dühödten kavargó közeg, ami nehezen tisztul. Nyúlósan tapad a szerzetes szemére, nyelvére, eltömíti az orrát és a fülét még az eszmélet pillanatában is. A történtek ziláltan örvénylenek a fejében, de amikor felidéződik, hogy szorítja az áldozatát, hogy feszíti azt az állat, ott visszhangzik a gondolatai mélyén a csikorgó-hörgő üvöltés: HALJ MEG! HALJ MEG! HALJ MEG!
Nem emlékszik rá, hogy kimondta a szavakat, de az ő szavai. Érzi bennük a dühét. A zavarodott tépelődést az a hang zárja, ami örökre az emlékezetébe égett: a csigolyák roppanása. A hang, ami Sulim esését kísérte ott a Kalmár pincéjének lépcsőjén. A gondolatok nyomaszón rátelepedő ködét Ukrom bakancsa rebbenti szét, ahogy a józan valóság lendületével a segítségére érkezik.
A szürkebőrű fülében rohanvást dobol a szíve ritmusa. A fák közt moccanó idegen dolgok pedig hideg verítékkel futtatják a hátát. Ahogy közeledik, furcsa, harákoló kiabálást hall.*
- Eszednél vagy?! Kiből akarsz te bolondot csinálni?! KIBŐL?!
- Ugyanolyan szörny vagy te is! Ugyanolyan szörny! Érted?!
- HALJ MEG! HALJ MEG! HALJ MEG!
*A hang távoli, de kivehetők a szavak, és a néha szinte bugyborékolóvá torzító indulat ellenére felismerheti benne barátja zöngéit.
Amikor végre megpillantja a szerzetest, a látványtól egyszerre oszlik és gyűlik meg benne az aggodalom. Úgy tűnik, a mandulaszeműnek nincs komoly baja, de Ukrom nyilván nem igazán tudja hová tenni ezt az egészet. A kis fekete macska nem foglalkozik furcsaságokkal, egyszerűen végtelenül boldog, hogy a szerzetes közelében lehet. Most már kezd egész világossá válni, hogy mi vonzhatta annyira, hogy még magában is kárt tett. Majd belebújik a mandulaszeműbe örömében. Önfeledten nyalogatja, még az se tartja vissza, hogy a bőrét megfestő sötét valamitől időről időre összerántja az öklendezés, de csak folytatja tovább a boldog örömködést. Ez az egészségtelen bokákolás a szerzetesnek aligha tűnhet fel. A szemét még nyákként homályosítja a feketeség, ahogy a fülét is tompává tömíti. Csak a cicarókanyest ficánkoló dörgölőzését érzi, meg persze az Ukrom felől érkező aggodalmat.*
1954. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-07 19:49:36
Üzenet elküldve: 2024-05-07 19:49:36
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Egyben összeszorul a gyomra, majd megkönnyebbül, ahogy azon a helyen találja az állatkát, ahonnan cudarul kellett felkapnia. De úgy néz ki, nem fest rosszabbul, viszont a helyszín és cselekvés megismétlése nem hagyja hidegen az orkot. Kezével kikapar némi homokot a lépcsőfok alatt, hátha valaminek vagy valakinek a szaga alatta irritálja határon túlra a kiskedvencet. A fával nem próbálkozik meg, fogait még szeretné élete maradékában hasznát venni, s rongálni nem mer. Hanem nem játszadozik pár találgatós másodpercnél tovább azzal a kérdéssel, hogy miért itt kínozza magát a kis árnyék. Egy a sziget megannyi rejtélyei közül, és nem az, amire most kéne a választ keresnie. Egy béketűrőbb lénnyel karjai közt ered is követni a feldúlt homokot.
És bár a sziget vadonja látszólag beveti minden kártyáját, hogy diszorientálja a szürkebőrűt baltól és jobbtól, Csontvető macskája mintha örökölt volna gazdájának messze látó erejéből; először zavartan s némileg hitetlenül mered a laza fogásában ráncigáló szőrgombócra, felfogva, csak nehezen fogadva el, hogy valóban navigálni akarja. De a napfény ritkasága s libabőrt okozó fantomok társasága nem ad neki sok választást, minthogy megpróbálkozzon a kis teremtmény útmutatásával: Amaz tekintetét követve fatörzseken lép át, kisebb vizeken átgázol s nagyobbaknál keres egy szárazabb kitérőt, s emelkedésekről siklik le, egyensúlyát és vakmerőségét erőltetve. A kisállatban sugárzó élet tartja az energiát Ukromban, és a zöld rengeteg felizgatott koronái alatt kitartóan fújtat megérzései szerint egyre inkább befelé.
Kezdte elveszíteni időérzékét, mikorra egy fák által kevésbé elzárt irányba tekint, és látótere aljában, a fűben gondosan rejtőzve, a szerzetes testét látja. Megsokszorozott léptekkel tör át mindenen amit a természet útjába dobhat, kis híján fejjel nekirohanva egy csalárdan levelek mögé bújt ágnak is. A legrosszabbtól tartva lelassul, s a földre engedi a türelmetlen cicát is, aki nála gyorsabban ér végül az óriásnevelthez. Kissé kapkodja a levegőt, ahogy letérdel, majd nevét hallja.
Még él.
Gyengéden Nawanthiri feje mögé teszi kezét, hogy kissé megemelve arcát jobban lássa.* - Vérzel. *Nem nehéz megállapítani, de azt már igen, hogy miért van színeltérés más helyen. Várjunk, ez nem lehet sem vér, se az övé. Az ork sem vérzik feketét, se semmi, senki más. Nem érti, miért és hogyan keletkezhetett ez, s emiatt jobban kezd aggódni. Nem zavarja szavakkal; meg akarja várni, míg Nawanthiri kinyitja a szemét, összeszedi és tisztázza magát, mert ha ezek közül egyik sem történik meg, egyszerűen fogja, és maga viszi őt vissza. Csendesség és béke ide vagy oda, nem érzi itt jól magát. Ezen az egész átkozott szigeten nem érzi jól magát. Jobban el van veszve mint valaha, mind a földön és eszében, árva segítőjük sehol, és semmi nem néz ki ugyanannak, mint amikor elsőre rátekint. Ezért tették meg ezt a hosszú utat?! Izzó megvetéssel vicsorogva emeli fejét az égre, s szabad keze majdnem vérvetésig szorul ökölbe.*
*Egyben összeszorul a gyomra, majd megkönnyebbül, ahogy azon a helyen találja az állatkát, ahonnan cudarul kellett felkapnia. De úgy néz ki, nem fest rosszabbul, viszont a helyszín és cselekvés megismétlése nem hagyja hidegen az orkot. Kezével kikapar némi homokot a lépcsőfok alatt, hátha valaminek vagy valakinek a szaga alatta irritálja határon túlra a kiskedvencet. A fával nem próbálkozik meg, fogait még szeretné élete maradékában hasznát venni, s rongálni nem mer. Hanem nem játszadozik pár találgatós másodpercnél tovább azzal a kérdéssel, hogy miért itt kínozza magát a kis árnyék. Egy a sziget megannyi rejtélyei közül, és nem az, amire most kéne a választ keresnie. Egy béketűrőbb lénnyel karjai közt ered is követni a feldúlt homokot.
És bár a sziget vadonja látszólag beveti minden kártyáját, hogy diszorientálja a szürkebőrűt baltól és jobbtól, Csontvető macskája mintha örökölt volna gazdájának messze látó erejéből; először zavartan s némileg hitetlenül mered a laza fogásában ráncigáló szőrgombócra, felfogva, csak nehezen fogadva el, hogy valóban navigálni akarja. De a napfény ritkasága s libabőrt okozó fantomok társasága nem ad neki sok választást, minthogy megpróbálkozzon a kis teremtmény útmutatásával: Amaz tekintetét követve fatörzseken lép át, kisebb vizeken átgázol s nagyobbaknál keres egy szárazabb kitérőt, s emelkedésekről siklik le, egyensúlyát és vakmerőségét erőltetve. A kisállatban sugárzó élet tartja az energiát Ukromban, és a zöld rengeteg felizgatott koronái alatt kitartóan fújtat megérzései szerint egyre inkább befelé.
Kezdte elveszíteni időérzékét, mikorra egy fák által kevésbé elzárt irányba tekint, és látótere aljában, a fűben gondosan rejtőzve, a szerzetes testét látja. Megsokszorozott léptekkel tör át mindenen amit a természet útjába dobhat, kis híján fejjel nekirohanva egy csalárdan levelek mögé bújt ágnak is. A legrosszabbtól tartva lelassul, s a földre engedi a türelmetlen cicát is, aki nála gyorsabban ér végül az óriásnevelthez. Kissé kapkodja a levegőt, ahogy letérdel, majd nevét hallja.
Még él.
Gyengéden Nawanthiri feje mögé teszi kezét, hogy kissé megemelve arcát jobban lássa.* - Vérzel. *Nem nehéz megállapítani, de azt már igen, hogy miért van színeltérés más helyen. Várjunk, ez nem lehet sem vér, se az övé. Az ork sem vérzik feketét, se semmi, senki más. Nem érti, miért és hogyan keletkezhetett ez, s emiatt jobban kezd aggódni. Nem zavarja szavakkal; meg akarja várni, míg Nawanthiri kinyitja a szemét, összeszedi és tisztázza magát, mert ha ezek közül egyik sem történik meg, egyszerűen fogja, és maga viszi őt vissza. Csendesség és béke ide vagy oda, nem érzi itt jól magát. Ezen az egész átkozott szigeten nem érzi jól magát. Jobban el van veszve mint valaha, mind a földön és eszében, árva segítőjük sehol, és semmi nem néz ki ugyanannak, mint amikor elsőre rátekint. Ezért tették meg ezt a hosszú utat?! Izzó megvetéssel vicsorogva emeli fejét az égre, s szabad keze majdnem vérvetésig szorul ökölbe.*
1953. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-07 11:09:59
Üzenet elküldve: 2024-05-07 11:09:59
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Porzik mögötte a föveny, ahogy rohan. Bent a csalitosban úgy kerülgeti az ágakat, ahogy csak az erdőben nevelkedettek tudják. Sziklákról rugaszkodik el, a kidőlt fatörzsek alatt átgurul, a vízmosásokon átszaltózik, akár úgy, hogy előtte felrúgja magát egy fára. Ha Kormi nem segít, Ukromnak nem lesz könnyű a nyomába eredni.
Akkor sem áll meg, amikor a hegy árnyékában a feneketlen tó jéghideg vize beborítja. Mintha egy hosszú vízesésen futna keresztül. A lélegzete kihagy, látása elsötétül, de ő most a Csontvetőért megy. A démon játszmáira nincs ideje, és az első ijedtség után az álomszövés egy mozdulatával egyszerűen magára rántja a szörnyet. Mint egy páncélt. A démon hideg teste a szerzetesébe hatol. Egy végtelen szívdobbanásig egy vele, mégis különálló, aztán Nawanthiri nem tudja már megkülönböztetni kettejüket. Csak azt érzi, valahol a tudata hátuljában, hogy az eddigi fehéren izzó óriásdühe alatt más is éledezni kezd. A kapu kinyílt. Lelke barlangjaiba árnyszínű víz tolul.
Amikor a nevét hallja a háta mögött, újabb szaltót ugrik, hogy szembeforduljon a fénylő alakkal. A ragyogástól hunyorognia kell, de a bensejében elömlő sötétséget már semmi nem tudja megállítani.*
- Eszednél vagy?! *kiált rá* Kiből akarsz te bolondot csinálni?! KIBŐL?!
*Nem fogta még föl, ami a lelkében történik. Egyelőre annyiról van meggyőződve, hogy a Csontvető átveri, és a szemfényvesztéseivel össze akarja boronálni a szörnnyel. Ami ellen évek óta küzd, és minden józan megfontolás szerint képtelenség - mégis majdnem sikerült.*
- Ugyanolyan szörny vagy te is!
*Megindul a látnok felé. Hatlábnyi, vasgyúró termetével még a vakító fényben is rémítő látvány, ahogy orrán-szemén-fülén párálló, fekete lé csorog végig az arcán, le a melleire.*
- Ugyanolyan szörny! Érted?!
*Föld szagára eszmél, a talaj hűvösen simul a teste alá. A feje lüktet. Az az utolsó emléke, hogy a Csontvetőt földre viszi, még azzal a lendülettel fejbe rúgja, aztán a hátára pattan, és az állánál fogva húzni kezdi hátrafelé a fejét. Nawanthirishardipandrát legalább tucatszor megölte ezzel a technikával. Nem biztos, hogy nem álmodta.
A közeledő bakancsok hangját száz közül megismerné. Így aztán meglepődik, mikor a cicarókanyest nyalogatni kezdi az arcáról az odaszáradt, éjsötét levet.*
- Ukrom…
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz!//
*Porzik mögötte a föveny, ahogy rohan. Bent a csalitosban úgy kerülgeti az ágakat, ahogy csak az erdőben nevelkedettek tudják. Sziklákról rugaszkodik el, a kidőlt fatörzsek alatt átgurul, a vízmosásokon átszaltózik, akár úgy, hogy előtte felrúgja magát egy fára. Ha Kormi nem segít, Ukromnak nem lesz könnyű a nyomába eredni.
Akkor sem áll meg, amikor a hegy árnyékában a feneketlen tó jéghideg vize beborítja. Mintha egy hosszú vízesésen futna keresztül. A lélegzete kihagy, látása elsötétül, de ő most a Csontvetőért megy. A démon játszmáira nincs ideje, és az első ijedtség után az álomszövés egy mozdulatával egyszerűen magára rántja a szörnyet. Mint egy páncélt. A démon hideg teste a szerzetesébe hatol. Egy végtelen szívdobbanásig egy vele, mégis különálló, aztán Nawanthiri nem tudja már megkülönböztetni kettejüket. Csak azt érzi, valahol a tudata hátuljában, hogy az eddigi fehéren izzó óriásdühe alatt más is éledezni kezd. A kapu kinyílt. Lelke barlangjaiba árnyszínű víz tolul.
Amikor a nevét hallja a háta mögött, újabb szaltót ugrik, hogy szembeforduljon a fénylő alakkal. A ragyogástól hunyorognia kell, de a bensejében elömlő sötétséget már semmi nem tudja megállítani.*
- Eszednél vagy?! *kiált rá* Kiből akarsz te bolondot csinálni?! KIBŐL?!
*Nem fogta még föl, ami a lelkében történik. Egyelőre annyiról van meggyőződve, hogy a Csontvető átveri, és a szemfényvesztéseivel össze akarja boronálni a szörnnyel. Ami ellen évek óta küzd, és minden józan megfontolás szerint képtelenség - mégis majdnem sikerült.*
- Ugyanolyan szörny vagy te is!
*Megindul a látnok felé. Hatlábnyi, vasgyúró termetével még a vakító fényben is rémítő látvány, ahogy orrán-szemén-fülén párálló, fekete lé csorog végig az arcán, le a melleire.*
- Ugyanolyan szörny! Érted?!
*Föld szagára eszmél, a talaj hűvösen simul a teste alá. A feje lüktet. Az az utolsó emléke, hogy a Csontvetőt földre viszi, még azzal a lendülettel fejbe rúgja, aztán a hátára pattan, és az állánál fogva húzni kezdi hátrafelé a fejét. Nawanthirishardipandrát legalább tucatszor megölte ezzel a technikával. Nem biztos, hogy nem álmodta.
A közeledő bakancsok hangját száz közül megismerné. Így aztán meglepődik, mikor a cicarókanyest nyalogatni kezdi az arcáról az odaszáradt, éjsötét levet.*
- Ukrom…
1952. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-06 05:56:03
Üzenet elküldve: 2024-05-06 05:56:03
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A homokba írt nyomokat itt nem háborgatja a szél. Már ami a vendégek nyomait illeti. A Csontvető léptei nem hagynak maguk után semmit. Armarkhtur talán tudta volna követni őt, de a hétpróbás uracska valószínűleg már a világ átellenes szegletén igyekszik duhaj mámorban feledni ezt az egészet.
A verandáról lepillantva mégis beszédes rajzolat látszik a homokban a szerzetes önfeledt mackójárása nyomán. A bő nadrág húzta nyom, akárha tömzsi árnyéka lenne egy mellette sétáló alaknak. A homokba nyomódó kéz határozottabb formája vezetheti erre az útra az asszociációt, de valószínűleg csak a véletlen műve.
A mandulaszemű elszánt. Olyan erővel hajtják a benne örvénylő érzelmek, hogy szinte felfekszik a szélre a vad rohanásban. Látása perifériáján szökellnek, suhannak vele az árnyak. Roppannak a kisebb ágak, zizegnek a levelek a nyomukban. Nem üldözik. Vele szaladnak, mintha külön életet élő részei lennének. Egészen addig, míg ez a vad vágta bele nem gázol a hegy árnyékába. Jéghideg víz feketéje döfi át mindenfelől. A szájába, orrába tolul, megfosztva a lélegzettől. Egy hirtelen villanás, amíg ez a hideg teljesen átfutja, aztán az egész rákérgesedik, akár egy kemény, de hajlékony páncél, ami a húsává olvad; sikamlóssá, majd testtelen homállyá finomítva fizikai mivoltát, míg formát nem ölt újra. Az első ijedelem után rájön, hogy a tüdejébe tudja szívni ezt a jéghideg közeget. Nem fullasztja meg, ha nem küzd ellene. A fagyossága tiszta és végtelen.*
- Nawanthirishardipandra! *hangzik a háta mögül, s ha megfordul, fénylő alakot láthat a sűrű sötétben, mintha a füzet rajza elevenedne meg. De ez a fénylő nőalak most a Csontvető. Ő pedig, aki elragadtatva nézi, Nawanthirishardipandra. A név és a viselője immár egyek. Itt és most.
Ukrom az igyekezete ellenére nem találja bent sehol a fekete jószágot, ellenben amikor barátja után indul, megpillanthatja a legalsó lépcsőfokon, ahogy kapar és igyekszik kibújni valami láthatatlan, visszatartó erő alatt. Most már a hangját is hallatja. Ugyanazt a kétségbeesett, panaszos vinnyogást, mint ami a szürkebőrűt nemrég visszacsalta a partról.
Ezúttal már nem ellenséges Ukrommal, ha arról van szó, hogy fölvegye, s úgy tűnik, csak magától nem tud kijutni az épület szabta határok védművei mögül. Hagyja magát cipelni, de izgatottságában majd' kidönti a szíve az apró mellkast.
A homokban viszonylag könnyű a szerzetes nyomát követni, de a sziget belseje felé haladva épp a fekete bundás kis kolonc lesz a segítségére. Vinnyogó iránytűként mutatja az utat. Kétségbeesett tekintetét tévedhetetlenül szegezi a szürke sziklák felé rohanó szerzetes felé, s ha Ukrom irányt tévesztene, vergődve, ficeregve, karmolva jelzi. Az itt-ott feltűnő nyomok igazolják, hogy érdemes Kormi érzékeire hallgatni. Az árnyak nyomasztó és dermesztő jelenlétét csak az igyekezet írja felül, hogy barátját utolérje.
A mandulaszeműt a földön elterülve találja meg. A homlokán zúzódásos seb, aminek az okozója valószínűleg az a kiálló, vaskos ág, aminek a felfokozott lelkiállapotában sikerült teljes erővel nekirohannia. A rövid ájulást követően hirtelen tér magához, mint akit megragadtak és eszméletre rántottak a feketeségből. Tompa sajgást érezhet a fejében, átható kimerültséget a testében, ami iszapként lohasztja le a wegtoreni tüzet a lelkében, ami idáig hajtotta.
A fák közt lévő árnyékok visszaszelídülnek az ágak szél mozgatta rajzolatává, a recsegés-ropogás is halk suhogássá juhászodik, ahogy a leveleken végigsimítanak a tenger felől érkező, langy légáramlatok. Az alkonyba forduló nap fénye aranyba vonja lassan a tájat, Kormi dorombolása pedig olyan közel igyekszik férkőzni a szerzeteshez, amennyire csak lehetséges.*
*A homokba írt nyomokat itt nem háborgatja a szél. Már ami a vendégek nyomait illeti. A Csontvető léptei nem hagynak maguk után semmit. Armarkhtur talán tudta volna követni őt, de a hétpróbás uracska valószínűleg már a világ átellenes szegletén igyekszik duhaj mámorban feledni ezt az egészet.
A verandáról lepillantva mégis beszédes rajzolat látszik a homokban a szerzetes önfeledt mackójárása nyomán. A bő nadrág húzta nyom, akárha tömzsi árnyéka lenne egy mellette sétáló alaknak. A homokba nyomódó kéz határozottabb formája vezetheti erre az útra az asszociációt, de valószínűleg csak a véletlen műve.
A mandulaszemű elszánt. Olyan erővel hajtják a benne örvénylő érzelmek, hogy szinte felfekszik a szélre a vad rohanásban. Látása perifériáján szökellnek, suhannak vele az árnyak. Roppannak a kisebb ágak, zizegnek a levelek a nyomukban. Nem üldözik. Vele szaladnak, mintha külön életet élő részei lennének. Egészen addig, míg ez a vad vágta bele nem gázol a hegy árnyékába. Jéghideg víz feketéje döfi át mindenfelől. A szájába, orrába tolul, megfosztva a lélegzettől. Egy hirtelen villanás, amíg ez a hideg teljesen átfutja, aztán az egész rákérgesedik, akár egy kemény, de hajlékony páncél, ami a húsává olvad; sikamlóssá, majd testtelen homállyá finomítva fizikai mivoltát, míg formát nem ölt újra. Az első ijedelem után rájön, hogy a tüdejébe tudja szívni ezt a jéghideg közeget. Nem fullasztja meg, ha nem küzd ellene. A fagyossága tiszta és végtelen.*
- Nawanthirishardipandra! *hangzik a háta mögül, s ha megfordul, fénylő alakot láthat a sűrű sötétben, mintha a füzet rajza elevenedne meg. De ez a fénylő nőalak most a Csontvető. Ő pedig, aki elragadtatva nézi, Nawanthirishardipandra. A név és a viselője immár egyek. Itt és most.
Ukrom az igyekezete ellenére nem találja bent sehol a fekete jószágot, ellenben amikor barátja után indul, megpillanthatja a legalsó lépcsőfokon, ahogy kapar és igyekszik kibújni valami láthatatlan, visszatartó erő alatt. Most már a hangját is hallatja. Ugyanazt a kétségbeesett, panaszos vinnyogást, mint ami a szürkebőrűt nemrég visszacsalta a partról.
Ezúttal már nem ellenséges Ukrommal, ha arról van szó, hogy fölvegye, s úgy tűnik, csak magától nem tud kijutni az épület szabta határok védművei mögül. Hagyja magát cipelni, de izgatottságában majd' kidönti a szíve az apró mellkast.
A homokban viszonylag könnyű a szerzetes nyomát követni, de a sziget belseje felé haladva épp a fekete bundás kis kolonc lesz a segítségére. Vinnyogó iránytűként mutatja az utat. Kétségbeesett tekintetét tévedhetetlenül szegezi a szürke sziklák felé rohanó szerzetes felé, s ha Ukrom irányt tévesztene, vergődve, ficeregve, karmolva jelzi. Az itt-ott feltűnő nyomok igazolják, hogy érdemes Kormi érzékeire hallgatni. Az árnyak nyomasztó és dermesztő jelenlétét csak az igyekezet írja felül, hogy barátját utolérje.
A mandulaszeműt a földön elterülve találja meg. A homlokán zúzódásos seb, aminek az okozója valószínűleg az a kiálló, vaskos ág, aminek a felfokozott lelkiállapotában sikerült teljes erővel nekirohannia. A rövid ájulást követően hirtelen tér magához, mint akit megragadtak és eszméletre rántottak a feketeségből. Tompa sajgást érezhet a fejében, átható kimerültséget a testében, ami iszapként lohasztja le a wegtoreni tüzet a lelkében, ami idáig hajtotta.
A fák közt lévő árnyékok visszaszelídülnek az ágak szél mozgatta rajzolatává, a recsegés-ropogás is halk suhogássá juhászodik, ahogy a leveleken végigsimítanak a tenger felől érkező, langy légáramlatok. Az alkonyba forduló nap fénye aranyba vonja lassan a tájat, Kormi dorombolása pedig olyan közel igyekszik férkőzni a szerzeteshez, amennyire csak lehetséges.*
1951. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-03 18:30:33
Üzenet elküldve: 2024-05-03 18:30:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A nyugtalanságot okozó csoda elmarad, úgy néz ki, valóban egyesével kell tördelnie kezét a mondatokért. Remek. De nem dolgozik sokáig.
Még csak dühös sem tud lenni, olyan váratlanul éri a szívkirobbantó zaj. Gondosan dolgozó keze, benne a ceruzával félrerándul, arca vállmagasságba visszaemelkedik, és szekér előtt álló őzként mered a hang irányába, s az előle eltrappoló macskára. Csak egy pillanatra marad rajta a szeme, úgy látja hogy nem sérült tovább.*
- Nawanthiri...? *Szólal meg Ukrom riadtan és aggodalommal a hangjában, ahogy barátja azzal a lendülettel, amellyel valamit a falnak vágott, félre taszítja a ládát is. Még sosem látta ilyen dühösnek. Találkozhat a tekintetük mikor a szerzetes reá pillanthat, de nem tud mondani semmi mást, csak a puszta zavartság tükröződik benne. Hamar egyedül is lesz hagyva, és csak pislogni tud. Elhalnak az óriásnevelt lépései, mielőtt összeszedné magát.*
- Mi... a halál... *Lassan áll fel bizonytalan jobbjára támaszkodva, majd észleli, hogy nem engedte el másik kezében a füzetet. Belenézve látja, hogy megijedve az ujjai között fogott ceruza egy mély és vastag vonalat húzott végig a lap bal szélétől a közepéig akkor erővel, hogy meggyűrődött, megszakadt a papíros alja. A befejezetlen betű felfelé utazva kezdte meg riadt iramát, és arrafelé mutatott, ahol társa ült. A szürkebőrű idegesen nyel egyet a realizációra. Leteszi a füzetet a ceruzával együtt a földre ahol eddig az ork volt.
Ezt miért csinálta?
Nem lát üvegszilánkokat. A láda hiányában szabad a kilátása a becsapódásra, de a díszként használt kagylón kívül másnak az anyagát nem látja. Mintha azt hajította volna csak el.
Meg kell keresnie Nawanthirit.
Elkezd kutatni a kiskedvenc után is, halkan szuszogva négykézlábra hajolva időnként, hogy benézzen a bútorok alá. Nem meri megint itt hagyni. A külön szobába is benéz és széttúrja az ágyat, ha nem látja sehol. Ha egy felületes öt-tízperces fürkészés alatt nem találja a szőrpamacsot, nélküle indul el, viszont ha igen, felkapja mint egy újszülöttet ábrázoló rongybabát, nem nagyon törődve most az ellenkezéssel, nincs abban a hangulatban.
A kis otthonon kívül szerencsére még egyszerű dolga van, a lábnyomokat kell csak követnie. A probléma ott kezdődik, hogy ha a tenger mellett nem találja meg a lányt, azok a lábnyomok a sziget belseje felé fordulva homok híján fokozatosan eltűnhetnek, a fák közé mutatva. Ott még nem jártak. Ukrom nem lesz ettől nyugodtabb, de habozás nélkül nekivág az erdőnek, próbálva látszódó lábnyomból vagy megtört gallyból, ágból kitalálni, melyik irányt célozta meg társa. Egyenesen megy, ha nincs mázlija.
Ezen az idegen, egyedül nagyon is rémísztőnek tetsző helyen a szürkebőrűnek nincs oka optimistának maradnia, ha nem csak a fák, bokrok, és esetenként állatok árnyait észleli maga körül. A fegyverét és kihúzza ezeknek az ismeretlen fenyegetéseknek az észlelésére, feltéve ha nincs éppen rajta egy macska. Nem szándékozik vakon közéjük csapni, de jobban érzi magát ha van mivel megvédeni magát, ha valami kevésbé passzív dolog is útjába esik. Mindenesetre első dolga Nawanthirit követni, úgyhogy eléggé le van foglalva ahhoz, hogy ne ijesztegesse magát további rossz gondolataival.*
*A nyugtalanságot okozó csoda elmarad, úgy néz ki, valóban egyesével kell tördelnie kezét a mondatokért. Remek. De nem dolgozik sokáig.
Még csak dühös sem tud lenni, olyan váratlanul éri a szívkirobbantó zaj. Gondosan dolgozó keze, benne a ceruzával félrerándul, arca vállmagasságba visszaemelkedik, és szekér előtt álló őzként mered a hang irányába, s az előle eltrappoló macskára. Csak egy pillanatra marad rajta a szeme, úgy látja hogy nem sérült tovább.*
- Nawanthiri...? *Szólal meg Ukrom riadtan és aggodalommal a hangjában, ahogy barátja azzal a lendülettel, amellyel valamit a falnak vágott, félre taszítja a ládát is. Még sosem látta ilyen dühösnek. Találkozhat a tekintetük mikor a szerzetes reá pillanthat, de nem tud mondani semmi mást, csak a puszta zavartság tükröződik benne. Hamar egyedül is lesz hagyva, és csak pislogni tud. Elhalnak az óriásnevelt lépései, mielőtt összeszedné magát.*
- Mi... a halál... *Lassan áll fel bizonytalan jobbjára támaszkodva, majd észleli, hogy nem engedte el másik kezében a füzetet. Belenézve látja, hogy megijedve az ujjai között fogott ceruza egy mély és vastag vonalat húzott végig a lap bal szélétől a közepéig akkor erővel, hogy meggyűrődött, megszakadt a papíros alja. A befejezetlen betű felfelé utazva kezdte meg riadt iramát, és arrafelé mutatott, ahol társa ült. A szürkebőrű idegesen nyel egyet a realizációra. Leteszi a füzetet a ceruzával együtt a földre ahol eddig az ork volt.
Ezt miért csinálta?
Nem lát üvegszilánkokat. A láda hiányában szabad a kilátása a becsapódásra, de a díszként használt kagylón kívül másnak az anyagát nem látja. Mintha azt hajította volna csak el.
Meg kell keresnie Nawanthirit.
Elkezd kutatni a kiskedvenc után is, halkan szuszogva négykézlábra hajolva időnként, hogy benézzen a bútorok alá. Nem meri megint itt hagyni. A külön szobába is benéz és széttúrja az ágyat, ha nem látja sehol. Ha egy felületes öt-tízperces fürkészés alatt nem találja a szőrpamacsot, nélküle indul el, viszont ha igen, felkapja mint egy újszülöttet ábrázoló rongybabát, nem nagyon törődve most az ellenkezéssel, nincs abban a hangulatban.
A kis otthonon kívül szerencsére még egyszerű dolga van, a lábnyomokat kell csak követnie. A probléma ott kezdődik, hogy ha a tenger mellett nem találja meg a lányt, azok a lábnyomok a sziget belseje felé fordulva homok híján fokozatosan eltűnhetnek, a fák közé mutatva. Ott még nem jártak. Ukrom nem lesz ettől nyugodtabb, de habozás nélkül nekivág az erdőnek, próbálva látszódó lábnyomból vagy megtört gallyból, ágból kitalálni, melyik irányt célozta meg társa. Egyenesen megy, ha nincs mázlija.
Ezen az idegen, egyedül nagyon is rémísztőnek tetsző helyen a szürkebőrűnek nincs oka optimistának maradnia, ha nem csak a fák, bokrok, és esetenként állatok árnyait észleli maga körül. A fegyverét és kihúzza ezeknek az ismeretlen fenyegetéseknek az észlelésére, feltéve ha nincs éppen rajta egy macska. Nem szándékozik vakon közéjük csapni, de jobban érzi magát ha van mivel megvédeni magát, ha valami kevésbé passzív dolog is útjába esik. Mindenesetre első dolga Nawanthirit követni, úgyhogy eléggé le van foglalva ahhoz, hogy ne ijesztegesse magát további rossz gondolataival.*
1950. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-03 14:31:31
Üzenet elküldve: 2024-05-03 14:31:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Amikor a tükör a láda mögé esik, Nawanthiri fölpattan. Se szó, se beszéd, félredobja a ládát, és megdermed dühében. Tekintete villámot szórva söpör végig a szobán a tükröt keresve. Még a kerete is eltűnt, nemhogy a darabjai! Fejét leszegi, ajkai pengévé préselődnek. A szemeinek jóformán csak a feketéje látszik. Ukromra pillant, aztán kirohan a házból. Megy a Csontvetőért.
Keletnek indul, föl a szürke sziklához, ahonnan vizet lehet hozni. Ha ott nem találja, nyomokat keres, mert abban tökéletesen biztos, hogy megfordult a forrásnál. Innia még egy látnoknak is kell, és már jócskán benne járnak a délutánban.
A fák között lehetetlenül kecses, arctalan árnyak futnak vele a homályban. Úgy mozognak, mint az eleven, fekete olaj, de nyomot nem hagynak maguk után. Nawanthirihez sosem jönnek kartávolságon belül. Mindig a látása periréfiáján, vagy azon kívül maradnak: ha a szerzetes odakapja a fejét, csak lombok alatt hallgató sötétséget látja. A szörny jelenlétét viszont kristálytisztán érzi. Körülfolyja, mint egy feneketlen tó jéghideg vize - ami belőle fakad.
Ha Ukrom követné a szerzetest, maga is láthatja a fantomokat. Mindig árnyékból tűnnek elő, és árnyékban tűnnek el, legyen az fáké, szikláké vagy Nawanthirié. A lépteik zajt ütnek, akár a lányé. A szürkebőrű soha nem érheti el őket, nem is törődnek vele. Az a kérdés, vajon a Csontvetővel fognak-e?*
*Amikor a tükör a láda mögé esik, Nawanthiri fölpattan. Se szó, se beszéd, félredobja a ládát, és megdermed dühében. Tekintete villámot szórva söpör végig a szobán a tükröt keresve. Még a kerete is eltűnt, nemhogy a darabjai! Fejét leszegi, ajkai pengévé préselődnek. A szemeinek jóformán csak a feketéje látszik. Ukromra pillant, aztán kirohan a házból. Megy a Csontvetőért.
Keletnek indul, föl a szürke sziklához, ahonnan vizet lehet hozni. Ha ott nem találja, nyomokat keres, mert abban tökéletesen biztos, hogy megfordult a forrásnál. Innia még egy látnoknak is kell, és már jócskán benne járnak a délutánban.
A fák között lehetetlenül kecses, arctalan árnyak futnak vele a homályban. Úgy mozognak, mint az eleven, fekete olaj, de nyomot nem hagynak maguk után. Nawanthirihez sosem jönnek kartávolságon belül. Mindig a látása periréfiáján, vagy azon kívül maradnak: ha a szerzetes odakapja a fejét, csak lombok alatt hallgató sötétséget látja. A szörny jelenlétét viszont kristálytisztán érzi. Körülfolyja, mint egy feneketlen tó jéghideg vize - ami belőle fakad.
Ha Ukrom követné a szerzetest, maga is láthatja a fantomokat. Mindig árnyékból tűnnek elő, és árnyékban tűnnek el, legyen az fáké, szikláké vagy Nawanthirié. A lépteik zajt ütnek, akár a lányé. A szürkebőrű soha nem érheti el őket, nem is törődnek vele. Az a kérdés, vajon a Csontvetővel fognak-e?*
1949. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-02 07:16:38
Üzenet elküldve: 2024-05-02 07:16:38
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*A szerzetes nem kis lendülettel vágja falnak a tükröt, ami magával ránt egy apró szeg tartotta nagy tengeri kagylót, és mindkettő beesik egy régi tengerészláda mögé.
Ukrom az írásban nem ér a kérdések végére: "Hol van a fenetkelen tavaﻢ"..., amikor a nagy koncentrációból kirántja a mellette elsüvítő tárgy és a csörömpöléssel kísért nagy csattanás, a ceruza is végigszánt a papíron, elcsúfítva az egész oldalt.
A zajra Kormi is rezzenve riad fel és pánikszerűen menekül a helyszínről. Valahová a bútorok mögé/alá kotor be talán, de hiába keresnék, nem kerül elé. Ugyanez a helyzet a tükörrel is. A láda mögött csak a jókora, fehér kagyló törött darabjai hevernek. Se a tükör szilánkjai, se a kerete nincs sehol.
A szerzetesben, mint egy bőr alá furakodott szálka, ott kellemetlenkedik a gondolat: hazugság! Hazugság, hogy a rém arcát látta a tükörben, amikor a szemek feneketlen mélyébe nézett. A saját arca volt. A saját szemei. Tudja. Ennek ellenére tagadja, amint szintén tud legbelül. De valószínűleg senki sem tenne másképp.
A szürkebőrűt más kellemetlen érzet környékezi. A csattanásra ösztönösen reagál, épp csak a tudatalattijába ég a furcsaság, hogy az ijedelem rántotta vonal mintha nyílként meredne barátja felé. Ha segít a hirtelen kitörés nyomainak eltakarításában, esetleg a fekete macska keresésében, s közben az elcsúfított oldalra pillant, valahogy az a vonal akkor épp mindig a mandulaszemű felé mutat. Nyilvánvalóan véletlen lehet, de valamiért akkor is megragad benne.
A füzet egyébiránt nem produkál ezúttal a korábbiakhoz hasonló varázslatot.*
*A szerzetes nem kis lendülettel vágja falnak a tükröt, ami magával ránt egy apró szeg tartotta nagy tengeri kagylót, és mindkettő beesik egy régi tengerészláda mögé.
Ukrom az írásban nem ér a kérdések végére: "Hol van a fenetkelen tavaﻢ"..., amikor a nagy koncentrációból kirántja a mellette elsüvítő tárgy és a csörömpöléssel kísért nagy csattanás, a ceruza is végigszánt a papíron, elcsúfítva az egész oldalt.
A zajra Kormi is rezzenve riad fel és pánikszerűen menekül a helyszínről. Valahová a bútorok mögé/alá kotor be talán, de hiába keresnék, nem kerül elé. Ugyanez a helyzet a tükörrel is. A láda mögött csak a jókora, fehér kagyló törött darabjai hevernek. Se a tükör szilánkjai, se a kerete nincs sehol.
A szerzetesben, mint egy bőr alá furakodott szálka, ott kellemetlenkedik a gondolat: hazugság! Hazugság, hogy a rém arcát látta a tükörben, amikor a szemek feneketlen mélyébe nézett. A saját arca volt. A saját szemei. Tudja. Ennek ellenére tagadja, amint szintén tud legbelül. De valószínűleg senki sem tenne másképp.
A szürkebőrűt más kellemetlen érzet környékezi. A csattanásra ösztönösen reagál, épp csak a tudatalattijába ég a furcsaság, hogy az ijedelem rántotta vonal mintha nyílként meredne barátja felé. Ha segít a hirtelen kitörés nyomainak eltakarításában, esetleg a fekete macska keresésében, s közben az elcsúfított oldalra pillant, valahogy az a vonal akkor épp mindig a mandulaszemű felé mutat. Nyilvánvalóan véletlen lehet, de valamiért akkor is megragad benne.
A füzet egyébiránt nem produkál ezúttal a korábbiakhoz hasonló varázslatot.*
1948. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-01 18:02:19
Üzenet elküldve: 2024-05-01 18:02:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 445
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Tényleg ő lágyult el ennyire, vagy valóban túl agresszív a macsek szórakoztatása? Kézfeje többször is majdnem felemelkedik hogy jelezzen, de bizonytalansága gátolja hogy kifejezze magát. Amíg magától igényli a szerzetes törődését, addig minden bizonnyal nem lehet különösebb fájdalma, de nem tudja, hogy ez az italtól lehet e, vagy nem csak egy átlagos házikedvencet tisztított meg. Mindenesetre legalább jól megvannak, tehát jó szinten lehetnek morálon. Beszélnie kell viszont erről a Csontvetővel, amikor persze amaz visszatér. Nem mondott időt, ugye? Vajon mi fontos dolga lehet egy nagy hatalmú sámánnak, hogy ilyen hirtelen itt hagyja őket? Morog a borzalmas időzítésre, de nem mintha vissza tudná őt közéjük ordítani, akárhova tűnhetett. Várniuk kell...
De legalább annak a kis egérpusztítónak is kiderül, meddig bírja hévvel, határozottan megnyugszik mikor a kis dög lepihen. Túl veszélyesnek érezte az utóbbi perceket, hogy ne rágódjon rajta. Lehet hogy a sérült állatot nem a szerzetesre kéne bíznia, ha ilyen vakmerően viselkedik az mellette. Finnyáskodik a dadusgatástól, de a felelősség még továbbra is rajta áll változatlanul. Valamit kitalál.*
- Csak finoman. *Mondja előre, mikor átadja a gyógykrémet tartalmazó tubust, azt gondolva, hogy a jószágot akarja bekenni vele. Ugyan téved, de tanácsa ugyanaz marad.
Eldöntetlen érzelmű hümmögés hagyja el a szürkebőrű torkát, mikor hallja, hogy a hidegrázó arckép valóban Nawanthiri műve, nem magától került az oda. Lehet hogy több művészi képesség rejtőzött barátjában, mint el merte hinni. Csak miért szánta rá azt arra, akire, amire gondol?* - Nos... oké. *Kissé nehéz tiszta választ adnia arra, hogy képet csinálna róluk társa. Kicsit máshol vannak most gondolatai.
Idegesen csettinti meg nyelvét arra a feleletre, hogy az óriásnevelt nem hallott bármi gyanúsat a tenger előtt. Persze még mindig jóval valószerűbb az, hogy erőteljesen bele volt merülve a rajzolásba, jobban mint az ork az írásba, de ez az elképzelés nem nyugtatja meg. Nos, talán még megnézhet még egy valamit kint, de előtte legalább meg kéne tennie, amit ígért. Egy írástudó kicsúfolt kézfogásával a megmaradt lapok egyikébe kezdi húzni a betűk vonalait, amik Nawanthiri kérdéseinek egyikét képzik. "mi van ha nem hacolok veled tobet" az első gyönyörű mondat, amit nem kevesebb erőlködésből végül lekörmöl, de már a második előtt visszafelé kezdi lapozgatni, várva ugyanazt a trükköt, mint a partnál. Ha nem ismétlődik meg az enigma, kelletlenül leírja a másodikat is: "megvedesz ha baba kerulok".
Eszébe jut saját kérdése is. Megpróbált most a praktikusságon kívül gondolkodni ezzel. Kicsit személyes is ezzel kérdése, saját kíváncsisága érződik rajta. Talán, túlzással állítható, hogy emberibb mércére rakta most ezt. Beharapja ajkait, és nagy nehezen végül kiírja a harmadik kérdésnek: "vannak e tesvereed". Kötelességszerűen befejezi persze a szerzetes többi mondatát is, csak ezt úgy érezte, le kéne vakarnia mellkasáról, mielőtt elszáll bátorsága, hogy beleírja ezt is. Közen kerüli figyelmét, hogy barátja megint a tükörrel foglalkozik.*
*Tényleg ő lágyult el ennyire, vagy valóban túl agresszív a macsek szórakoztatása? Kézfeje többször is majdnem felemelkedik hogy jelezzen, de bizonytalansága gátolja hogy kifejezze magát. Amíg magától igényli a szerzetes törődését, addig minden bizonnyal nem lehet különösebb fájdalma, de nem tudja, hogy ez az italtól lehet e, vagy nem csak egy átlagos házikedvencet tisztított meg. Mindenesetre legalább jól megvannak, tehát jó szinten lehetnek morálon. Beszélnie kell viszont erről a Csontvetővel, amikor persze amaz visszatér. Nem mondott időt, ugye? Vajon mi fontos dolga lehet egy nagy hatalmú sámánnak, hogy ilyen hirtelen itt hagyja őket? Morog a borzalmas időzítésre, de nem mintha vissza tudná őt közéjük ordítani, akárhova tűnhetett. Várniuk kell...
De legalább annak a kis egérpusztítónak is kiderül, meddig bírja hévvel, határozottan megnyugszik mikor a kis dög lepihen. Túl veszélyesnek érezte az utóbbi perceket, hogy ne rágódjon rajta. Lehet hogy a sérült állatot nem a szerzetesre kéne bíznia, ha ilyen vakmerően viselkedik az mellette. Finnyáskodik a dadusgatástól, de a felelősség még továbbra is rajta áll változatlanul. Valamit kitalál.*
- Csak finoman. *Mondja előre, mikor átadja a gyógykrémet tartalmazó tubust, azt gondolva, hogy a jószágot akarja bekenni vele. Ugyan téved, de tanácsa ugyanaz marad.
Eldöntetlen érzelmű hümmögés hagyja el a szürkebőrű torkát, mikor hallja, hogy a hidegrázó arckép valóban Nawanthiri műve, nem magától került az oda. Lehet hogy több művészi képesség rejtőzött barátjában, mint el merte hinni. Csak miért szánta rá azt arra, akire, amire gondol?* - Nos... oké. *Kissé nehéz tiszta választ adnia arra, hogy képet csinálna róluk társa. Kicsit máshol vannak most gondolatai.
Idegesen csettinti meg nyelvét arra a feleletre, hogy az óriásnevelt nem hallott bármi gyanúsat a tenger előtt. Persze még mindig jóval valószerűbb az, hogy erőteljesen bele volt merülve a rajzolásba, jobban mint az ork az írásba, de ez az elképzelés nem nyugtatja meg. Nos, talán még megnézhet még egy valamit kint, de előtte legalább meg kéne tennie, amit ígért. Egy írástudó kicsúfolt kézfogásával a megmaradt lapok egyikébe kezdi húzni a betűk vonalait, amik Nawanthiri kérdéseinek egyikét képzik. "mi van ha nem hacolok veled tobet" az első gyönyörű mondat, amit nem kevesebb erőlködésből végül lekörmöl, de már a második előtt visszafelé kezdi lapozgatni, várva ugyanazt a trükköt, mint a partnál. Ha nem ismétlődik meg az enigma, kelletlenül leírja a másodikat is: "megvedesz ha baba kerulok".
Eszébe jut saját kérdése is. Megpróbált most a praktikusságon kívül gondolkodni ezzel. Kicsit személyes is ezzel kérdése, saját kíváncsisága érződik rajta. Talán, túlzással állítható, hogy emberibb mércére rakta most ezt. Beharapja ajkait, és nagy nehezen végül kiírja a harmadik kérdésnek: "vannak e tesvereed". Kötelességszerűen befejezi persze a szerzetes többi mondatát is, csak ezt úgy érezte, le kéne vakarnia mellkasáról, mielőtt elszáll bátorsága, hogy beleírja ezt is. Közen kerüli figyelmét, hogy barátja megint a tükörrel foglalkozik.*
1947. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-01 16:37:05
Üzenet elküldve: 2024-05-01 16:37:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 511
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
- Bogyók, igen. Tele van velük… *lehajol, hogy Kormi át tudjon mászni a nyaka mögött, de azért tartja Ukrommal a szemkontaktust* a lépcső teteje!
*Fura, hogy a zsoldos figyelme átsiklott rajtuk. Biztos csak azt látta, hogy minden tiszta vörös, és inkább a cicarókanyestet akarta biztonságban tudni, mint piszmogni a nyomolvasással. Sose ejtsen nagyobb hibát!
Az apróság olyan elánnal veti magát a játékba, hogy egy-egy nagyobb nyekkenése néha már Nawanthirinek fáj. Mégse lesz semmi baja. Fölpattan, és darál tovább! A szerzetes meg úgy van vele, hogy inkább sedréskedjen itt a házban, mint egyedül a vadonban, ahol nem biztos, hogy tudnak rajta segíteni. A sok ütődéstől vagy megkeményedik, vagy óvatosabb lesz. Más is felnőtt már így.
Ilyen lánggal persze nem lehet örökké lobogni. Kormi játszana, míg mozdulni bír, de amikor már láthatóan bizonytalanul áll a tappancsain, a szerzetes inkább ölébe veszi a gyógyfüves zacskóval együtt. Rövid vackolódás után az apróság megtalálja a helyét, és el is alszik szinte azonnal.
A füzet ezúttal valamiért nem nyitott a tollbamondásra. Ukrom szerencsére felajánlja, hogy segít, amit mandulaszem hálásan elfogad.*
- Persze, írj bele, ami tetszik. Abból a zöld sebkenőcsből tudnál adni egy kicsit? Nem akarom fölkelteni Kormit…
*Nem csinált ügyet belőle, de az apróság összerágta-karmolta a tengeren szerzett sebeit is. Ha fölébred, ott folytatja majd, ahol abbahagyta, szóval nem árt felkészülni.*
- Aha. *mármint ő készítette azt a baljósan szép portrét* Hazafelé lerajzolom magunkat is! *teszi hozzá, mert hát tényleg nem lett rossz az a kép, Ukrom meg biztos örülne valami kis emléknek erről a kalandról. Arra, hogy hallott-e valamit a parton, tagadólag megrázza a fejét. Volt persze hullámverés meg madárdal, de a szürkebőrű aligha ezekre gondol.
Az utolsó kérdése után a tükrön felejti a tekintetét. És amikor a rém arca megjelenik, a szemek mit sem változnak. Ugyanaz a sóvár, fekete éhség. Mint egy feneketlen tóé, aminek nincs sehol a partja, és a jéghideg víz kiszívja az erőt a belezuhanóból, míg a tüdejébe utat nem talál. A szerzetes fogai összeszorulnak, és teli erőből hozzávágja a tükröt a szemközti falhoz. A keret talán kibírja, de az üveg ripityára törik, az biztos…*
- Bogyók, igen. Tele van velük… *lehajol, hogy Kormi át tudjon mászni a nyaka mögött, de azért tartja Ukrommal a szemkontaktust* a lépcső teteje!
*Fura, hogy a zsoldos figyelme átsiklott rajtuk. Biztos csak azt látta, hogy minden tiszta vörös, és inkább a cicarókanyestet akarta biztonságban tudni, mint piszmogni a nyomolvasással. Sose ejtsen nagyobb hibát!
Az apróság olyan elánnal veti magát a játékba, hogy egy-egy nagyobb nyekkenése néha már Nawanthirinek fáj. Mégse lesz semmi baja. Fölpattan, és darál tovább! A szerzetes meg úgy van vele, hogy inkább sedréskedjen itt a házban, mint egyedül a vadonban, ahol nem biztos, hogy tudnak rajta segíteni. A sok ütődéstől vagy megkeményedik, vagy óvatosabb lesz. Más is felnőtt már így.
Ilyen lánggal persze nem lehet örökké lobogni. Kormi játszana, míg mozdulni bír, de amikor már láthatóan bizonytalanul áll a tappancsain, a szerzetes inkább ölébe veszi a gyógyfüves zacskóval együtt. Rövid vackolódás után az apróság megtalálja a helyét, és el is alszik szinte azonnal.
A füzet ezúttal valamiért nem nyitott a tollbamondásra. Ukrom szerencsére felajánlja, hogy segít, amit mandulaszem hálásan elfogad.*
- Persze, írj bele, ami tetszik. Abból a zöld sebkenőcsből tudnál adni egy kicsit? Nem akarom fölkelteni Kormit…
*Nem csinált ügyet belőle, de az apróság összerágta-karmolta a tengeren szerzett sebeit is. Ha fölébred, ott folytatja majd, ahol abbahagyta, szóval nem árt felkészülni.*
- Aha. *mármint ő készítette azt a baljósan szép portrét* Hazafelé lerajzolom magunkat is! *teszi hozzá, mert hát tényleg nem lett rossz az a kép, Ukrom meg biztos örülne valami kis emléknek erről a kalandról. Arra, hogy hallott-e valamit a parton, tagadólag megrázza a fejét. Volt persze hullámverés meg madárdal, de a szürkebőrű aligha ezekre gondol.
Az utolsó kérdése után a tükrön felejti a tekintetét. És amikor a rém arca megjelenik, a szemek mit sem változnak. Ugyanaz a sóvár, fekete éhség. Mint egy feneketlen tóé, aminek nincs sehol a partja, és a jéghideg víz kiszívja az erőt a belezuhanóból, míg a tüdejébe utat nem talál. A szerzetes fogai összeszorulnak, és teli erőből hozzávágja a tükröt a szemközti falhoz. A keret talán kibírja, de az üveg ripityára törik, az biztos…*
1946. hozzászólás ezen a helyszínen: Tenger és szigetek
Üzenet elküldve: 2024-05-01 07:49:51
Üzenet elküldve: 2024-05-01 07:49:51
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 346
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
// Az én nevem Nawanthirishardipandra //
*Kormi nagyon virgonc, és szörnyen élvezi, hogy végre van játszópajtása. Ahogy a kölyök állatok legtöbbje, szinte végtelen energiával veti bele magát a hancúrozásba, ami felett semmiféle kontrollt nem gyakorol. Nagy praclijának rókaszerű karmai itt-ott piros csíkokat hagynak a szerzetes kezén, de vért nem serkentenek. Rág, mint a fogváltás korszakában lévő növendékek általában. Mivel hogy a mandulaszemű a saját testrészeit ennek annyira nem szívesen teszi ki, bármi más is megteszi. Például a szarvas függő a nyakában. A zsinegre kötött gyógyfüves zacskó után való rohangálásban se ismer határokat a kis kajla. Csak a zsákmányra koncentrál, így van, hogy nekirohan dolgoknak, vagy egy-egy ugrásból nyekkenve fog talajt, mert leginkább csak az elrugaszkodásig gondolja ki a dolgot. Mikor aztán elkapja a szütyőt, úgy rátekeredik, olyan makacsul fogja, hogy képtelenség lefejteni róla, vagy kirántani a szorításából. Keményen, teljes átéléssel, hunyorgó koncentrációval rágja a zacskó szájára kötött szoros csomót. Ezzel a nagy munkával lenyugodni látszik és az eddig a játék hevében figyelmen kívül hagyott kimerültség kezdi elragadni a fekete jószágot.
A füzet ezúttal nem produkál újabb sorokat a kimondott kérdésekre, de a szerzetes mégsem érezheti úgy, hogy a semmibe gurulnak a kimondott kérdései. Az a különös, megfoghatatlan, laza, de határozottan ott derengő kapcsolat a válaszokhoz bizsergető izgalomban tartja az érzékeit. Most viszont inkább a tükör az, ami köré összpontosul. Annyira akarja a válaszokat, hogy szinte szuggerálja a tükörképet velük. Már fel sem tűnik a törött mivolta, a felszíne tökéletes képet ad vissza. Az óriásnevelt szép mandulaszemei tágra nyílva bámulnak bele. Válaszokra éhesen, feketén, mélyen... ~mint egy feneketlen tó... ~ A képzettársítás elkerülhetetlenül cikázik át rajta. Pedig azelőtt történik, hogy az a furcsán természetes változás végbemenne a tükörképen, amit korábban tapasztalt. A saját arcát látta. A saját szemét. Ezt hazugság volna tagadni, de mégis nagyon szeretné.*
*Ukrom nem tudja levetkőzni az aggodalmát a macskával kapcsolatban. Nem csoda, hiszen akaratlanul is vissza-visszatér a szörnyű látvány emléke, ahogy a lépcsőn megtalálta. Viszont tény, ami tény, most már összehasonlíthatatlanul jobban fest. A rosszul összeforrt csontok a mancsokban elég látványos deformitás okoztak, furcsán nagy praclikat eredményezve, de úgy tűnik, egy kis esetlenségen kívül más gondot nem okoznak az állatkának. A megmaradt fogacskákat is nyűvi rendesen, mintha mi se történt volna. Mindez valószínűsíthetően a zöld bájital kivételesen erős gyógyító hatásának tudható be.
A szerzetes persze nem igazán érti az egészet, mert nem látta, amit ő. Így nem csoda, ha úgy játszik a feketeséggel, ahogy. Őszintén szólva nem jó nézni, de még Ukrom is nehezen tudná eldönteni, hogy csak ő reagálja túl a látottak fényében vagy valóban túl durva a játék. Az érzet mindig inkább az utóbbi felé lejt, de mégis kellemetlennek érezné szólni miatta. Az állatka állkapcsa többször is kiakadni látszik, amikor a mandulaszemű kezét harapva túlságosan a szájába nyomakszik a jókora kézél. De mire szólna, már általában tovább is lendülnek a dolgon és a dögönyözés ugyanolyan virgoncan folyik tovább.
A zsinegre kötött szütyő kergetése közben is van, hogy egy rossz mozdulatnál határozottan kiugrani látszik a válla vagy durván koppan-nyekken egy túl nagy elánnal felvállalt akciónál. De ha érez is fájdalmat, a játék heve hihetetlen erővel gyűri maga alá. Nincs a dologban szándékosság, inkább csak valami háttérben dolgozó tudattalan. Az egész annyira kölcsönös a szerzetes meg a fekete állatka között, annyira dinamikus és annyira egészségtelen, hogy nézni is kellemetlen. Mindemellett viszont az abuzív tényező nyomasztóan tetten érhetetlen tényekben amellett, hogy ordítóan egyértelmű.
Megkönnyebbülést jelent, mikor a "mókázás" végre kifullad, és az a késztetés tör előtérbe, hogy jobb ezt a dolgot egyszerűen maguk mögött hagyni, átlépni és valami másra koncentrálni. Mondjuk, amiért idejöttek. Igen-igen! Az az egész... talán csak... ~nem, nem az~ súgja a mentegetés, elébe menve a tudatalatti, de ettől inkább csak még jobban igyekszik eltávolítani magától a látottakat.
A füzet és a kérdések leírása jó elterelésnek ígérkezik. Főleg, hogy most nem előlegezi meg a kimondott dolgok papírra vetését saját lapjain, hiába hajtogatja az oldalakat oda-vissza. Végül mégis megakad annál a portrénál. Rákérdez ugyan, de közben kevés kétsége lehet afelől, hogy barátja keze munkáját dicséri. A többi rajzhoz képest jóval kidolgozottabb, de felismerhetőek benne ugyanazon művész jegyei.*
*Kormi nagyon virgonc, és szörnyen élvezi, hogy végre van játszópajtása. Ahogy a kölyök állatok legtöbbje, szinte végtelen energiával veti bele magát a hancúrozásba, ami felett semmiféle kontrollt nem gyakorol. Nagy praclijának rókaszerű karmai itt-ott piros csíkokat hagynak a szerzetes kezén, de vért nem serkentenek. Rág, mint a fogváltás korszakában lévő növendékek általában. Mivel hogy a mandulaszemű a saját testrészeit ennek annyira nem szívesen teszi ki, bármi más is megteszi. Például a szarvas függő a nyakában. A zsinegre kötött gyógyfüves zacskó után való rohangálásban se ismer határokat a kis kajla. Csak a zsákmányra koncentrál, így van, hogy nekirohan dolgoknak, vagy egy-egy ugrásból nyekkenve fog talajt, mert leginkább csak az elrugaszkodásig gondolja ki a dolgot. Mikor aztán elkapja a szütyőt, úgy rátekeredik, olyan makacsul fogja, hogy képtelenség lefejteni róla, vagy kirántani a szorításából. Keményen, teljes átéléssel, hunyorgó koncentrációval rágja a zacskó szájára kötött szoros csomót. Ezzel a nagy munkával lenyugodni látszik és az eddig a játék hevében figyelmen kívül hagyott kimerültség kezdi elragadni a fekete jószágot.
A füzet ezúttal nem produkál újabb sorokat a kimondott kérdésekre, de a szerzetes mégsem érezheti úgy, hogy a semmibe gurulnak a kimondott kérdései. Az a különös, megfoghatatlan, laza, de határozottan ott derengő kapcsolat a válaszokhoz bizsergető izgalomban tartja az érzékeit. Most viszont inkább a tükör az, ami köré összpontosul. Annyira akarja a válaszokat, hogy szinte szuggerálja a tükörképet velük. Már fel sem tűnik a törött mivolta, a felszíne tökéletes képet ad vissza. Az óriásnevelt szép mandulaszemei tágra nyílva bámulnak bele. Válaszokra éhesen, feketén, mélyen... ~mint egy feneketlen tó... ~ A képzettársítás elkerülhetetlenül cikázik át rajta. Pedig azelőtt történik, hogy az a furcsán természetes változás végbemenne a tükörképen, amit korábban tapasztalt. A saját arcát látta. A saját szemét. Ezt hazugság volna tagadni, de mégis nagyon szeretné.*
*Ukrom nem tudja levetkőzni az aggodalmát a macskával kapcsolatban. Nem csoda, hiszen akaratlanul is vissza-visszatér a szörnyű látvány emléke, ahogy a lépcsőn megtalálta. Viszont tény, ami tény, most már összehasonlíthatatlanul jobban fest. A rosszul összeforrt csontok a mancsokban elég látványos deformitás okoztak, furcsán nagy praclikat eredményezve, de úgy tűnik, egy kis esetlenségen kívül más gondot nem okoznak az állatkának. A megmaradt fogacskákat is nyűvi rendesen, mintha mi se történt volna. Mindez valószínűsíthetően a zöld bájital kivételesen erős gyógyító hatásának tudható be.
A szerzetes persze nem igazán érti az egészet, mert nem látta, amit ő. Így nem csoda, ha úgy játszik a feketeséggel, ahogy. Őszintén szólva nem jó nézni, de még Ukrom is nehezen tudná eldönteni, hogy csak ő reagálja túl a látottak fényében vagy valóban túl durva a játék. Az érzet mindig inkább az utóbbi felé lejt, de mégis kellemetlennek érezné szólni miatta. Az állatka állkapcsa többször is kiakadni látszik, amikor a mandulaszemű kezét harapva túlságosan a szájába nyomakszik a jókora kézél. De mire szólna, már általában tovább is lendülnek a dolgon és a dögönyözés ugyanolyan virgoncan folyik tovább.
A zsinegre kötött szütyő kergetése közben is van, hogy egy rossz mozdulatnál határozottan kiugrani látszik a válla vagy durván koppan-nyekken egy túl nagy elánnal felvállalt akciónál. De ha érez is fájdalmat, a játék heve hihetetlen erővel gyűri maga alá. Nincs a dologban szándékosság, inkább csak valami háttérben dolgozó tudattalan. Az egész annyira kölcsönös a szerzetes meg a fekete állatka között, annyira dinamikus és annyira egészségtelen, hogy nézni is kellemetlen. Mindemellett viszont az abuzív tényező nyomasztóan tetten érhetetlen tényekben amellett, hogy ordítóan egyértelmű.
Megkönnyebbülést jelent, mikor a "mókázás" végre kifullad, és az a késztetés tör előtérbe, hogy jobb ezt a dolgot egyszerűen maguk mögött hagyni, átlépni és valami másra koncentrálni. Mondjuk, amiért idejöttek. Igen-igen! Az az egész... talán csak... ~nem, nem az~ súgja a mentegetés, elébe menve a tudatalatti, de ettől inkább csak még jobban igyekszik eltávolítani magától a látottakat.
A füzet és a kérdések leírása jó elterelésnek ígérkezik. Főleg, hogy most nem előlegezi meg a kimondott dolgok papírra vetését saját lapjain, hiába hajtogatja az oldalakat oda-vissza. Végül mégis megakad annál a portrénál. Rákérdez ugyan, de közben kevés kétsége lehet afelől, hogy barátja keze munkáját dicséri. A többi rajzhoz képest jóval kidolgozottabb, de felismerhetőek benne ugyanazon művész jegyei.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1946-1965