Arthenior - Temető
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 88 (1741. - 1760. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
![>Árnytörő Xotara [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](//www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/11394_1547776595_sotetelf_no.jpg)
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1946-1965
1760. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-11 21:08:24
Üzenet elküldve: 2018-09-11 21:08:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
*Az eső bár enyhül, kitartón hulló cseppjei lassan átáztatják a darócruhát, beférkőznek a vaskos szálak közé, hogy nyirkossá tegyenek minden alatta viselt ruhát. A csuhás elf már nem is érzi, ahogy dolgozó karjain leszánkáznak és ujjain folytatva útjukat kerüljenek újra a szabadba és onnan a már tovább nyelni képtelen földre.
Továbbra is úgy dolgozik, mint valami acélszagú gép, nem törődve semmivel, mi körülötte történik. Már érzi a hideget is, az alkony úgy cirógatja végig vizes tagjait, mint valami kísértet. De nem áll meg, csak húzza a kordét a sárban, néha meg-megcsúszik, ahogy a talpa alatt iszamlóssá vált sár úgy diktálja. Ám halad tovább rendületlen és figyel a károgásra, hátha a holt-eleven madár visszatérne és választ kínálna a megjelenése körüli kérdésekre.
Nem mosolyog a kendő alatt, haragoszöld szemeit a temető kapujára függeszti és csak húz, mint valami igásállat, bár teste már kívánná a pihenést. Bármennyire is túlvilági hatalom hajtja, fizikai testének vannak határai, melyeken túl a szellem ereje sem képes sokáig kitartani. És a csuhás már közelít ezekhez a határokhoz, de akaratereje, testének izmai még bírják, de maga sem tudja, meddig.
Ha a temetőgondnoknak nincs más kérdése, közölnivalója, az elf egyenesen a kapuhoz húzza a kocsit a gyermekek porhüvelyével és köszönés nélkül lép ki rajta. Azért kijár egy kurta biccentés a férfinek, akinek talán az életét mentették meg, majd a csuhás rátér a templomhoz vezető útra, melyen talán már jobban gurul a kordé is.
A vihar mintha szelídülne, a villámok sem vernek végig olyan gyakran és közel hozzájuk az égen, amit jó jelnek vehetnek talán. A templomig meg sem áll, ha nem jön közbe valami, de a madárról nem feledkezik meg. Ha úgy gondolkodik, hogy a halálból visszatért szárnyas hályogos szemein keresztül figyeli őket valaki, később nem érheti meglepetés kettősüket.*
*Az eső bár enyhül, kitartón hulló cseppjei lassan átáztatják a darócruhát, beférkőznek a vaskos szálak közé, hogy nyirkossá tegyenek minden alatta viselt ruhát. A csuhás elf már nem is érzi, ahogy dolgozó karjain leszánkáznak és ujjain folytatva útjukat kerüljenek újra a szabadba és onnan a már tovább nyelni képtelen földre.
Továbbra is úgy dolgozik, mint valami acélszagú gép, nem törődve semmivel, mi körülötte történik. Már érzi a hideget is, az alkony úgy cirógatja végig vizes tagjait, mint valami kísértet. De nem áll meg, csak húzza a kordét a sárban, néha meg-megcsúszik, ahogy a talpa alatt iszamlóssá vált sár úgy diktálja. Ám halad tovább rendületlen és figyel a károgásra, hátha a holt-eleven madár visszatérne és választ kínálna a megjelenése körüli kérdésekre.
Nem mosolyog a kendő alatt, haragoszöld szemeit a temető kapujára függeszti és csak húz, mint valami igásállat, bár teste már kívánná a pihenést. Bármennyire is túlvilági hatalom hajtja, fizikai testének vannak határai, melyeken túl a szellem ereje sem képes sokáig kitartani. És a csuhás már közelít ezekhez a határokhoz, de akaratereje, testének izmai még bírják, de maga sem tudja, meddig.
Ha a temetőgondnoknak nincs más kérdése, közölnivalója, az elf egyenesen a kapuhoz húzza a kocsit a gyermekek porhüvelyével és köszönés nélkül lép ki rajta. Azért kijár egy kurta biccentés a férfinek, akinek talán az életét mentették meg, majd a csuhás rátér a templomhoz vezető útra, melyen talán már jobban gurul a kordé is.
A vihar mintha szelídülne, a villámok sem vernek végig olyan gyakran és közel hozzájuk az égen, amit jó jelnek vehetnek talán. A templomig meg sem áll, ha nem jön közbe valami, de a madárról nem feledkezik meg. Ha úgy gondolkodik, hogy a halálból visszatért szárnyas hályogos szemein keresztül figyeli őket valaki, később nem érheti meglepetés kettősüket.*
1759. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-11 20:22:59
Üzenet elküldve: 2018-09-11 20:22:59
ÚJ
![>Árnytörő Xotara [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](http://www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/11394_1547776595_sotetelf_no.jpg)
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
*Ahogy Árnytörő Xotara, úgy a Fákban Lakó szerzetese és Arthenior temetőgondnoka is teszi a dolgát. A munka folyik, a kezek sürögnek, a kordély megtelik.
A viharvert felszín rideg és taszító. A sár mély, nagyon mély. Látni és láttatni, de van, ami láthatatlan, mint az a mimika, ami a kendő alatt megjelent Xotara arcán, amikor a gondokhoz és Pyctához beszélt. Vannak, amire nincsenek szavak, pláne nem szép, hangzatos, nagy szavak. Nehéz megérteni ezeket, talán nem is lehet, csak megérezni, de ez nem baj, sőt, ettől jó. Ez csak a külcsín és a belbecs kiegyenlíthetetlen ellentéte. Vagy ahogy egy régi, nagyon régi mondás tartja, ami feledés örök homályába fog veszni; „Lásd meg a szörnyetegben a jót, a szépségben a gonoszt! ”. Van, aki látja ezt, van aki nem. Egy biztos, Árnytörő Xotara látja.
Amikor, különös hármasuk végzett a piszkos munkával és a temetőgondnok száját elhagyja a 'kész' szó, majd a szürke csuhás is az indulásra buzdít, a mélységi lány szótlanul indul utána. Látja, hogy a Felkelő Nap szimbólumos kordély kerekei mélyen elsüllyedve dagasztják a sarat, a gyermeki holttestek súlya alatt.
Hallja, ahogy a gondnok dúdolva búcsúzik, talán a maga módján átköltött egy régi strófát, ahogy Pycta is búcsúzó áldomást mond, ahogy lassan hátra hagyják a temetőt. De Xotara nem mond semmit, csak bal karját felemelve, csuklóból forgatva heges kezét, integet, sárban slattyogós haladtában, egy befejező gondolattal.*
~… embert barátjáról. ~
*A gondolatra, a kendő alatt, annak a mimikának az árnyéka suhan át forradásos száján. Igen, egy hamisíthatatlan, Xotarás vigyoré. Persze, ezt nem láthatja senki.
Ahogy, kiérnek a Temető nyikorgó kapuján, alighanem rögvest a Templomnak veszik az irányt, ahol Arenih atya minden bizonnyal várja őket, hiszen napnyugta már régen elmúlt és Goma szertartását estére beszélték meg, az Erdőszéli tisztáson.*
*Ahogy Árnytörő Xotara, úgy a Fákban Lakó szerzetese és Arthenior temetőgondnoka is teszi a dolgát. A munka folyik, a kezek sürögnek, a kordély megtelik.
A viharvert felszín rideg és taszító. A sár mély, nagyon mély. Látni és láttatni, de van, ami láthatatlan, mint az a mimika, ami a kendő alatt megjelent Xotara arcán, amikor a gondokhoz és Pyctához beszélt. Vannak, amire nincsenek szavak, pláne nem szép, hangzatos, nagy szavak. Nehéz megérteni ezeket, talán nem is lehet, csak megérezni, de ez nem baj, sőt, ettől jó. Ez csak a külcsín és a belbecs kiegyenlíthetetlen ellentéte. Vagy ahogy egy régi, nagyon régi mondás tartja, ami feledés örök homályába fog veszni; „Lásd meg a szörnyetegben a jót, a szépségben a gonoszt! ”. Van, aki látja ezt, van aki nem. Egy biztos, Árnytörő Xotara látja.
Amikor, különös hármasuk végzett a piszkos munkával és a temetőgondnok száját elhagyja a 'kész' szó, majd a szürke csuhás is az indulásra buzdít, a mélységi lány szótlanul indul utána. Látja, hogy a Felkelő Nap szimbólumos kordély kerekei mélyen elsüllyedve dagasztják a sarat, a gyermeki holttestek súlya alatt.
Hallja, ahogy a gondnok dúdolva búcsúzik, talán a maga módján átköltött egy régi strófát, ahogy Pycta is búcsúzó áldomást mond, ahogy lassan hátra hagyják a temetőt. De Xotara nem mond semmit, csak bal karját felemelve, csuklóból forgatva heges kezét, integet, sárban slattyogós haladtában, egy befejező gondolattal.*
~… embert barátjáról. ~
*A gondolatra, a kendő alatt, annak a mimikának az árnyéka suhan át forradásos száján. Igen, egy hamisíthatatlan, Xotarás vigyoré. Persze, ezt nem láthatja senki.
Ahogy, kiérnek a Temető nyikorgó kapuján, alighanem rögvest a Templomnak veszik az irányt, ahol Arenih atya minden bizonnyal várja őket, hiszen napnyugta már régen elmúlt és Goma szertartását estére beszélték meg, az Erdőszéli tisztáson.*
1758. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-10 20:48:13
Üzenet elküldve: 2018-09-10 20:48:13
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Az érme két oldala//
*Szótlan bámul a halom tetejére, szerencsére körülbelül embernyi magas, nem oly hegyomlás, mint a többi.*
- Tudják, mintha a halottak halálukban szórnák bosszújukat. Az a sok betegség, amit a holttestek terjesztenek... *Köszörüli meg a torkát, mintha máris kaparná valami járvány, ami nem rég költözött testébe. Xotara madarakról alkotott véleményére csak megvonja vállát, nem túlzottan filozofikus alkat:*
- Jah... dögevők. *Mondja végül, de körülbelül hasonló reakciót vált ki a kissé pökhendi mondatra, melyben egy olyan sötételf mondja meg mit kell csinálnia, akinek valójában semmi köze nincs hozzá:*
- Jól van... jól... azért kérdeztem. Azért lehetne szebben is mondani. *Jegyzi meg csak úgy foghegyről méltatlankodva. Más valószínűleg sarkon fordulna jelen esetben, ha saját portáján mondanák meg, hogy mi a feladata, de a temetős nem ilyen. Valahogy a holtakhoz szelídült, s méltósággal végzi a dolgát. Annak rendje módja szerint óvatos kezekkel fogja meg a vékony bokákat, majd Pycta segedelmével a kordéra helyezik őket.*
- Kész. *Mondja, s szavaival egy pillanatban hangzik el a károgás, de a madár sehol sincs, sem a környező ágakon, sem a levegőben, csak hangja hallatszik, az is egyre távolodva. Talán csak akkor közeledik kissé a hang, mikor a temető kijárata felé indulnak, a temetőgondnok bágyatag intését követően.*
- Ítéletidőőő... ítéletidőőő... *Messzire száll a dúdolás, pedig az eső kezd alábbhagyni, s lassan, mintha a villámok is messzebbről hallatszanának. Olyan, mintha csak valami távoli álom emlékképei lennének: a hűvös és a víz. Persze a pocsolyák még sokáig emlékeztetik erre az idejáró kósza lelkeket. Ahogy az itt-ott terjedő vértócsa, a város kövezetén. Ahogy a felharsanó ordítás egy-egy távolabbi részen. Ahogy az égbe szálló sóhajok, mik tán az utolsók, mielőtt a tekintet végleg a távolba réved hidegen, üvegesen.
Mint az érdes nyikorgás, a temető kapuján,
sikolt a lélek, ahogyan tovaszáll.
Útját keresi, mint költöző madár,
Bár gyorsabban haladhatna: kár... annyira kár!
Mint az érdes nyikorgás, a temető kapuján,
olykor megbicsaklik, majd halad tovább,
nem bántja szél, röptét nem töri meg.
Kár, annyira kár, tán soha nem tér vissza már.
Mint az érdes nyikorgás, a temető kapuján.
Végére ér egyszer, mikor a távolban kitárul,
távoli táj, annyira kár, hogy csak lelkeknek való,
s élő soha nem láthatja. Kár... annyira kár!*
*Szótlan bámul a halom tetejére, szerencsére körülbelül embernyi magas, nem oly hegyomlás, mint a többi.*
- Tudják, mintha a halottak halálukban szórnák bosszújukat. Az a sok betegség, amit a holttestek terjesztenek... *Köszörüli meg a torkát, mintha máris kaparná valami járvány, ami nem rég költözött testébe. Xotara madarakról alkotott véleményére csak megvonja vállát, nem túlzottan filozofikus alkat:*
- Jah... dögevők. *Mondja végül, de körülbelül hasonló reakciót vált ki a kissé pökhendi mondatra, melyben egy olyan sötételf mondja meg mit kell csinálnia, akinek valójában semmi köze nincs hozzá:*
- Jól van... jól... azért kérdeztem. Azért lehetne szebben is mondani. *Jegyzi meg csak úgy foghegyről méltatlankodva. Más valószínűleg sarkon fordulna jelen esetben, ha saját portáján mondanák meg, hogy mi a feladata, de a temetős nem ilyen. Valahogy a holtakhoz szelídült, s méltósággal végzi a dolgát. Annak rendje módja szerint óvatos kezekkel fogja meg a vékony bokákat, majd Pycta segedelmével a kordéra helyezik őket.*
- Kész. *Mondja, s szavaival egy pillanatban hangzik el a károgás, de a madár sehol sincs, sem a környező ágakon, sem a levegőben, csak hangja hallatszik, az is egyre távolodva. Talán csak akkor közeledik kissé a hang, mikor a temető kijárata felé indulnak, a temetőgondnok bágyatag intését követően.*
- Ítéletidőőő... ítéletidőőő... *Messzire száll a dúdolás, pedig az eső kezd alábbhagyni, s lassan, mintha a villámok is messzebbről hallatszanának. Olyan, mintha csak valami távoli álom emlékképei lennének: a hűvös és a víz. Persze a pocsolyák még sokáig emlékeztetik erre az idejáró kósza lelkeket. Ahogy az itt-ott terjedő vértócsa, a város kövezetén. Ahogy a felharsanó ordítás egy-egy távolabbi részen. Ahogy az égbe szálló sóhajok, mik tán az utolsók, mielőtt a tekintet végleg a távolba réved hidegen, üvegesen.
Mint az érdes nyikorgás, a temető kapuján,
sikolt a lélek, ahogyan tovaszáll.
Útját keresi, mint költöző madár,
Bár gyorsabban haladhatna: kár... annyira kár!
Mint az érdes nyikorgás, a temető kapuján,
olykor megbicsaklik, majd halad tovább,
nem bántja szél, röptét nem töri meg.
Kár, annyira kár, tán soha nem tér vissza már.
Mint az érdes nyikorgás, a temető kapuján.
Végére ér egyszer, mikor a távolban kitárul,
távoli táj, annyira kár, hogy csak lelkeknek való,
s élő soha nem láthatja. Kár... annyira kár!*
1757. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-10 12:31:22
Üzenet elküldve: 2018-09-10 12:31:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Konok elszántsággal húzza maga után a kordét, olyan, mintha egy lélektelen, szögletesen mozgó gépezet volna, mely csak a feladata elvégzését teljesíti, semmi mással nem törődik. A madarat nem látta, s bár meg nem nyugtatta a tapasztalás, valamivel mégis békésebb.
A mélyedést a kocsival együtt kerüli ki, vigyázva, hogy egyik kerék se kerüljön bele, így is elég nehéz a sárban húzni a kordét. De hála az Erdő Szívének a csuhás jó erőben van.
Miközben a füstölgő, gőzölgő túlvilági halmok mellett haladnak el, az elf nem néz csak előre. Nem mintha attól tartana, hogy érzékeny elf gyomra esetleg hogyan reagál, hanem mert semmi más nem érdekli, csak a feladat, melyet Eeyr, így a Fákban Lakó papjától kaptak. Elvinni a gyerekeket.
Valahol a tudata mélyén felötlik benne a gondolat, hogy az egykori kedves, barátságos és közvetlen csuhásként képtelen volna itt végigmenni anélkül, hogy ki ne billenjen egyensúlyából, hogy el ne szörnyedjen a pusztítás kézzel fogható, érzékszervekkel érezhető megnyilvánulásaitól. Valószínűleg forogna a gyomra és émelyegne minden lépéstől. Ám így, hogy az Erdő Szíve kilúgozott belőle minden zavaró érzést, gondolatot és elvet, így más sziklaként állhat az őrület háborgó tengerének közepén. Persze mindazzal, amit a Fákban Lakó elvett tőle, olyanokat is elveszített, mint a barátság érzése, a szerelem, a honvágy és minden olyan jót, ami fontos volt számára egykoron. De valamit valamiért. És most erre az érzéketlen, hidegen gondolkodó csuhásra van szükség, hogy megtegye azt, amit patrónusa követel tőle.
A szentségtelen tárlatvezetést szinte nem is hallja, máskor dühösen kérné ki magának az ilyen hangnemet a holtakról.
A kisebb halomhoz érve megáll és leteszi a kocsit, majd közelebb lép a gyermekek tetemeit őrző rakáshoz. Nem osztja Xotara véleményét a felszíniekről, épp annyi sötételf volt a lázadásban, amennyi másik, felesleges volna egyetlen rasszt hibáztatni a mészárlásért.
A gondnok kérdése őt nem érdekli, a mélységi lány pillantására csak megindul a rakás felé és felmászva rá megfog egy tetemet. Hagyja lecsúszni a halom oldalán, majd onnan emeli át a kordéra. Ha más nem segít neki, akkor ugyanezt megteszi a maradék három testtel. Valaha gyermekek voltak, de most már csak meggyalázott porhüvelyei az egykori lelkeknek. Olyanok, mint a facsemeték, amelyeket megperzselt a tűz. Szomorú.
A károgás a holt-eleven madárra emlékezteti, ahogy az egyik testet a kordéra emeli, felnéz az égre, hátha megpillantja azt a madarat, azt, amelyiket Xotara eltemetett. Még nem tudja, milyen okból tért vissza a kis madárka, de azt gyanítja, nem azért, hogy megtámadja őket, arra sokkal célszerűbb holtakat is rejthet a temető földje. Talán figyelmeztetni akarja őket egy eljövendő veszélyre, vagy csak egy rossz ómen az apokalipszis bekövetkezte előtt. Idővel kiderül.
Amikor aztán végzett mindennel, közönyösen a kordéhoz sétál és felemeli a rudat, hogy megfordítsa a kocsit.*
- Az Erdő Szíve áldja. Vigyázzon magára! *Hallatszik a kifejezéstelen mondat, majd a csuhás húzni kezdi a kordét kifelé a temetőből.*
- Menjünk. *Szól oda a mélységi lánynak.
Megtették, amit Arenith atya kért tőlük, ideje visszatérni és elrendezni Goma testvér temetésének ügyét.
Kifelé menet igyekszik figyelni a károgásra, mert a holt madár dolgát nem kívánja feledni, míg válaszokat nem talál.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Konok elszántsággal húzza maga után a kordét, olyan, mintha egy lélektelen, szögletesen mozgó gépezet volna, mely csak a feladata elvégzését teljesíti, semmi mással nem törődik. A madarat nem látta, s bár meg nem nyugtatta a tapasztalás, valamivel mégis békésebb.
A mélyedést a kocsival együtt kerüli ki, vigyázva, hogy egyik kerék se kerüljön bele, így is elég nehéz a sárban húzni a kordét. De hála az Erdő Szívének a csuhás jó erőben van.
Miközben a füstölgő, gőzölgő túlvilági halmok mellett haladnak el, az elf nem néz csak előre. Nem mintha attól tartana, hogy érzékeny elf gyomra esetleg hogyan reagál, hanem mert semmi más nem érdekli, csak a feladat, melyet Eeyr, így a Fákban Lakó papjától kaptak. Elvinni a gyerekeket.
Valahol a tudata mélyén felötlik benne a gondolat, hogy az egykori kedves, barátságos és közvetlen csuhásként képtelen volna itt végigmenni anélkül, hogy ki ne billenjen egyensúlyából, hogy el ne szörnyedjen a pusztítás kézzel fogható, érzékszervekkel érezhető megnyilvánulásaitól. Valószínűleg forogna a gyomra és émelyegne minden lépéstől. Ám így, hogy az Erdő Szíve kilúgozott belőle minden zavaró érzést, gondolatot és elvet, így más sziklaként állhat az őrület háborgó tengerének közepén. Persze mindazzal, amit a Fákban Lakó elvett tőle, olyanokat is elveszített, mint a barátság érzése, a szerelem, a honvágy és minden olyan jót, ami fontos volt számára egykoron. De valamit valamiért. És most erre az érzéketlen, hidegen gondolkodó csuhásra van szükség, hogy megtegye azt, amit patrónusa követel tőle.
A szentségtelen tárlatvezetést szinte nem is hallja, máskor dühösen kérné ki magának az ilyen hangnemet a holtakról.
A kisebb halomhoz érve megáll és leteszi a kocsit, majd közelebb lép a gyermekek tetemeit őrző rakáshoz. Nem osztja Xotara véleményét a felszíniekről, épp annyi sötételf volt a lázadásban, amennyi másik, felesleges volna egyetlen rasszt hibáztatni a mészárlásért.
A gondnok kérdése őt nem érdekli, a mélységi lány pillantására csak megindul a rakás felé és felmászva rá megfog egy tetemet. Hagyja lecsúszni a halom oldalán, majd onnan emeli át a kordéra. Ha más nem segít neki, akkor ugyanezt megteszi a maradék három testtel. Valaha gyermekek voltak, de most már csak meggyalázott porhüvelyei az egykori lelkeknek. Olyanok, mint a facsemeték, amelyeket megperzselt a tűz. Szomorú.
A károgás a holt-eleven madárra emlékezteti, ahogy az egyik testet a kordéra emeli, felnéz az égre, hátha megpillantja azt a madarat, azt, amelyiket Xotara eltemetett. Még nem tudja, milyen okból tért vissza a kis madárka, de azt gyanítja, nem azért, hogy megtámadja őket, arra sokkal célszerűbb holtakat is rejthet a temető földje. Talán figyelmeztetni akarja őket egy eljövendő veszélyre, vagy csak egy rossz ómen az apokalipszis bekövetkezte előtt. Idővel kiderül.
Amikor aztán végzett mindennel, közönyösen a kordéhoz sétál és felemeli a rudat, hogy megfordítsa a kocsit.*
- Az Erdő Szíve áldja. Vigyázzon magára! *Hallatszik a kifejezéstelen mondat, majd a csuhás húzni kezdi a kordét kifelé a temetőből.*
- Menjünk. *Szól oda a mélységi lánynak.
Megtették, amit Arenith atya kért tőlük, ideje visszatérni és elrendezni Goma testvér temetésének ügyét.
Kifelé menet igyekszik figyelni a károgásra, mert a holt madár dolgát nem kívánja feledni, míg válaszokat nem talál.*
1756. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-10 02:09:10
Üzenet elküldve: 2018-09-10 02:09:10
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Pycta elsőként hagyja el a temető-lakot. Persze, Xotara nem tudja a pontos okát, hogy miért, egyszerű következtetést tud csak levonni. Hiszen, nincsen tudomása róla, hogy a dögmadár – amit a sötételf lány olyan jól látott – teljes valójában megmutatkozott a szürke csuhásnak. Szóval, Xotara betudja Pycta előretörő viselkedését a Fákban Lakó fájdalmas ösztökélésének, ami a viskó felderítése közben csak még inkább fokozódhatott a csuhásnál.
Ha a mélységi lányt Pycta felvilágosítaná az őket figyelő madár jelenlétéről, csak tudomásul venné, és a madár viselkedésének megfelelően reagálna, de a tollas már nem lenne képes felbőszíteni semmivel, még akkor sem, ha vörös szemű, kormos képű, szőrös gnómok potyognának alá az égből, majd vitus táncot járva az arcába kacagnának.
Xotara így, mondhatni gyanútlanul halad a kis temetői kompánia közepén, de továbbra is éberen figyel.
Az eső még mindig szakad, véres sártengerré mosva a talajt. Dörgedelmes villámok cikáznak a felhők mögött. A szél is mindenen átsüvítve metszi a tájat. Viszont, a sötételf lány már sokkal jobban érzi magát a kabátban, melynek most még a gallérját is felhajtja, hogy a nyakát is védje az időjárás viszontagságaitól. Hallja a háta mögött, hogyan hányják a sarat a kordély kerekei, hogyan cuppognak csizmáik a kulimászban. Xotarának kelletlenül is az ingovány jut az eszébe, amit annyira utál, csak úgyis, de rossz emlékek is fűződnek a helyhez, amiket egy mély sóhaj után elhesseget. Hasított bőrcsizmáit bokáig ellepi a sár. A gondnok óva intő szavaira nagyobbat lép, az említett mélyedésnél.*
~ Tökmindegy, mit csinálok… én mindig valahogy sáros leszek. ~
*Hulla rajok között menetelve, a sárgödör már igazán csak csekélység. A temetőgondnok tárlatvezetését hallgatva méri végig a halmokat. A szagok és a látvány is gyomorfogató, de a lányt nem is ez zavarja igazán, hiszen nem egy finnyás természet.*
- Mocskos felszíniek.
*Bukik ki a sötételf száján, gyalázatosan. Xotarával nem az atyai nevelés plántálta gyűlölet mondatja ezt, hanem a keserű elszörnyedés, hogy Arthenior lakói, milyen elvakultan képesek mészárolni egymást. A gondnok megállva a borzadályos „kicsi a rakás”-nál tovább magyarázva mutat rá a keresett gyermekek tetemeire. Xotara is megáll és jelentőségteljes pillantást vált Pyctával. Majd a gondnok segítő szándékot sejtető kérdésére, a mélységi lány nem is tud válaszolni egyből, csak sötéten mered a kupac tetejére. Mélyzöld szemei belenéznek a holló-vájta szemű gyermek, feketén tátongó szemüregeibe, persze a sötételf szemek látják, hogy azok vértől és a hústól vöröslenek belül.
A mély bepillantásból, a korábban is hallott károgás zökkenti ki, de nem fordul a hang irányába, és eszébe se jut, hogy az a dögmadártól lehetne eredeztethető, hiszen az a madár élve sem adhatott ki ilyen hangot, a külseje alapján.*
~ Varjak… ~
*A gondnok madarakat becsmérlő szavaira, Xotara már annak arcába nézve szólal meg, hangja tárgyilagos és kimért.*
- Igen… kár is lenne tagadni… tudnak olyanok is lenni, de madarat tolláról…
*Nem fejezi be, ha a temetőgondnok Xotarára nézne se láthat mást, mint a mélyzöld szemeket, hiszen arcát fekete kendő fedi.
A sötételf lány következő mondata már a tenni valót illeti.*
- Naná, hogy segíteni fog! Magának ez a dolga. Öt holttest van, nem? Én leszedem az egyiket.
*Beszéd közben, ismét az üreges tekintetű gyerekre néz.*
- A másik négy tetem, legyen az urak gondja.
*Xotara nem is jártatja a száját tovább, hanem cselekszik. Néhány lépéssel megmássza a hulla dombot. Nem nézi hova lép, bele se gondol, de csizmába bújtatott talpának idevégződései, minden roppanó, nyúló és süppedő érzést élesen továbbítanak az agyának, ha akarja, ha nem. A sötételf lány arca a kendő alatt is rezzenéstelen és csak a célra koncentrál. Megragadja a gyermek karját, akit a vállára kap.*
~ Az eső majd lemossa, amit le kell. ~
*Két lépéssel, térdeit enyhén behajlítva leugrik a kupacról, csizmáit nagyot cuppanva nyeli el a sár. Xotara egy pillanatra meginog a képlékeny talajon, de nem esik el. A sötételfnek volt ideje és alkalma éppen elég gyakorolni az ilyen talajon való ugrálást. Xotara természetesen az elf szőkeségre gondol.*
~ Bakker, ha Lyz most látna… ~
*A sárban slattyogva a kordélyhoz sétál és belefekteti a gyermeket, majd várakozón a szürke csuhásra és a temetőgondokra néz.*
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.10 02:46:04
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Pycta elsőként hagyja el a temető-lakot. Persze, Xotara nem tudja a pontos okát, hogy miért, egyszerű következtetést tud csak levonni. Hiszen, nincsen tudomása róla, hogy a dögmadár – amit a sötételf lány olyan jól látott – teljes valójában megmutatkozott a szürke csuhásnak. Szóval, Xotara betudja Pycta előretörő viselkedését a Fákban Lakó fájdalmas ösztökélésének, ami a viskó felderítése közben csak még inkább fokozódhatott a csuhásnál.
Ha a mélységi lányt Pycta felvilágosítaná az őket figyelő madár jelenlétéről, csak tudomásul venné, és a madár viselkedésének megfelelően reagálna, de a tollas már nem lenne képes felbőszíteni semmivel, még akkor sem, ha vörös szemű, kormos képű, szőrös gnómok potyognának alá az égből, majd vitus táncot járva az arcába kacagnának.
Xotara így, mondhatni gyanútlanul halad a kis temetői kompánia közepén, de továbbra is éberen figyel.
Az eső még mindig szakad, véres sártengerré mosva a talajt. Dörgedelmes villámok cikáznak a felhők mögött. A szél is mindenen átsüvítve metszi a tájat. Viszont, a sötételf lány már sokkal jobban érzi magát a kabátban, melynek most még a gallérját is felhajtja, hogy a nyakát is védje az időjárás viszontagságaitól. Hallja a háta mögött, hogyan hányják a sarat a kordély kerekei, hogyan cuppognak csizmáik a kulimászban. Xotarának kelletlenül is az ingovány jut az eszébe, amit annyira utál, csak úgyis, de rossz emlékek is fűződnek a helyhez, amiket egy mély sóhaj után elhesseget. Hasított bőrcsizmáit bokáig ellepi a sár. A gondnok óva intő szavaira nagyobbat lép, az említett mélyedésnél.*
~ Tökmindegy, mit csinálok… én mindig valahogy sáros leszek. ~
*Hulla rajok között menetelve, a sárgödör már igazán csak csekélység. A temetőgondnok tárlatvezetését hallgatva méri végig a halmokat. A szagok és a látvány is gyomorfogató, de a lányt nem is ez zavarja igazán, hiszen nem egy finnyás természet.*
- Mocskos felszíniek.
*Bukik ki a sötételf száján, gyalázatosan. Xotarával nem az atyai nevelés plántálta gyűlölet mondatja ezt, hanem a keserű elszörnyedés, hogy Arthenior lakói, milyen elvakultan képesek mészárolni egymást. A gondnok megállva a borzadályos „kicsi a rakás”-nál tovább magyarázva mutat rá a keresett gyermekek tetemeire. Xotara is megáll és jelentőségteljes pillantást vált Pyctával. Majd a gondnok segítő szándékot sejtető kérdésére, a mélységi lány nem is tud válaszolni egyből, csak sötéten mered a kupac tetejére. Mélyzöld szemei belenéznek a holló-vájta szemű gyermek, feketén tátongó szemüregeibe, persze a sötételf szemek látják, hogy azok vértől és a hústól vöröslenek belül.
A mély bepillantásból, a korábban is hallott károgás zökkenti ki, de nem fordul a hang irányába, és eszébe se jut, hogy az a dögmadártól lehetne eredeztethető, hiszen az a madár élve sem adhatott ki ilyen hangot, a külseje alapján.*
~ Varjak… ~
*A gondnok madarakat becsmérlő szavaira, Xotara már annak arcába nézve szólal meg, hangja tárgyilagos és kimért.*
- Igen… kár is lenne tagadni… tudnak olyanok is lenni, de madarat tolláról…
*Nem fejezi be, ha a temetőgondnok Xotarára nézne se láthat mást, mint a mélyzöld szemeket, hiszen arcát fekete kendő fedi.
A sötételf lány következő mondata már a tenni valót illeti.*
- Naná, hogy segíteni fog! Magának ez a dolga. Öt holttest van, nem? Én leszedem az egyiket.
*Beszéd közben, ismét az üreges tekintetű gyerekre néz.*
- A másik négy tetem, legyen az urak gondja.
*Xotara nem is jártatja a száját tovább, hanem cselekszik. Néhány lépéssel megmássza a hulla dombot. Nem nézi hova lép, bele se gondol, de csizmába bújtatott talpának idevégződései, minden roppanó, nyúló és süppedő érzést élesen továbbítanak az agyának, ha akarja, ha nem. A sötételf lány arca a kendő alatt is rezzenéstelen és csak a célra koncentrál. Megragadja a gyermek karját, akit a vállára kap.*
~ Az eső majd lemossa, amit le kell. ~
*Két lépéssel, térdeit enyhén behajlítva leugrik a kupacról, csizmáit nagyot cuppanva nyeli el a sár. Xotara egy pillanatra meginog a képlékeny talajon, de nem esik el. A sötételfnek volt ideje és alkalma éppen elég gyakorolni az ilyen talajon való ugrálást. Xotara természetesen az elf szőkeségre gondol.*
~ Bakker, ha Lyz most látna… ~
*A sárban slattyogva a kordélyhoz sétál és belefekteti a gyermeket, majd várakozón a szürke csuhásra és a temetőgondokra néz.*
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.10 02:46:04
1755. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-09 19:56:02
Üzenet elküldve: 2018-09-09 19:56:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 40
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 40
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Nem egy kultúr látványosság, de most valamiféle temetőhöz ér melyet egy meredek ösvényen keresztül ér el, amit kőfal határol.*
~Vajon az őseim is itt nyugszanak?~
*Felmerül benne a jogos kérdés, mert könnyen meglehet, hogy így van. Nem csak szegény vagy polgári sírok vannak itt, hanem nemesek is. Talán megtalálná a családi sírhelyet is, de ezt a lehetőséget későbbre tartogatja. Most felfedezni szeretné a várost. Mindent, amiről eddig csak hallott most szeretné látni a saját szemeivel. Nesztelen léptekkel halad végig az ösvényen, ami vélhetően kivezeti a temetőből.*
~Vajon az őseim is itt nyugszanak?~
*Felmerül benne a jogos kérdés, mert könnyen meglehet, hogy így van. Nem csak szegény vagy polgári sírok vannak itt, hanem nemesek is. Talán megtalálná a családi sírhelyet is, de ezt a lehetőséget későbbre tartogatja. Most felfedezni szeretné a várost. Mindent, amiről eddig csak hallott most szeretné látni a saját szemeivel. Nesztelen léptekkel halad végig az ösvényen, ami vélhetően kivezeti a temetőből.*
1754. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-09 19:25:49
Üzenet elküldve: 2018-09-09 19:25:49
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az elf szavaira bólintva, hátat fordít a másik kettőnek és elindul a ház mögé. Nagyon messzire nem haladnak, bár az esőfüggönytől a távolságok is nehezen mérhetők fel, a villámok által tarkított égbolton, most is felhő takar be mindent, de legalább a túlvilági köd feloszlott, mintha immár nem fenyegetné a temetőben tartózkodókat. A gondnok lassan, komótosan halad, magas szárú, bőrcsizmája mélyen süllyed olykor a sárban:*
- Vigyázzanak, itt van egy mélyedés. *Mutat maga mellé, hátra sem nézve. Bár nem mentek nagy távolságot, ha a páros nem szabadítja ki a temetőst, attól eltekintve, hogy vélhetően szomjhalált hal egyedül egy koporsóban, nem találták volna meg, amit keresnek. Rengeteg halom van itt. Némelyik még mindig bűzölögve füstölög, mintha Arthenior összes lakója már itt feküdne. A temetőgondnok értően sétál közöttük, s közben sorban magyaráz:*
- Ezt két hete gyújtottam fel... azt ott a minap, de mi a legfrissebbet keressük... sajnos. *Mondja lemondóan, bár valódi érzelmeket nem jelez a hangsúlya, hozzászokott már. Rövidesen az egyik, a többinél hangyányit kisebb kupac előtt megáll, majd rámutat a tetejére, ahol eltorzult arcú, kisméretű tetemek fekszenek, hevenyészetten odadobálva, egymás hegyén hátán.*
- Itt vannak. A kölkök. Azt hiszem vagy öten. *Megvakarja fejét, majd hátrafordul.*
- Segítsek leszedni, vagy megoldják maguk? *Kérdezi egykedvűen, bár mintha arcán némi érzelem is átfutna.*
- Szerencsétlenek. Egyiküknek már a szemei sincsenek meg. Tudják... a madarak... rohadt egy dögök. *Mondja halkan, majd türelmesen vár. Mindeközben a szinte már megszokott baljós károgás hallik valahonnan felülről, ezúttal, azonban mintha inkább vidámabb, csúfondárosabban szólna.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az elf szavaira bólintva, hátat fordít a másik kettőnek és elindul a ház mögé. Nagyon messzire nem haladnak, bár az esőfüggönytől a távolságok is nehezen mérhetők fel, a villámok által tarkított égbolton, most is felhő takar be mindent, de legalább a túlvilági köd feloszlott, mintha immár nem fenyegetné a temetőben tartózkodókat. A gondnok lassan, komótosan halad, magas szárú, bőrcsizmája mélyen süllyed olykor a sárban:*
- Vigyázzanak, itt van egy mélyedés. *Mutat maga mellé, hátra sem nézve. Bár nem mentek nagy távolságot, ha a páros nem szabadítja ki a temetőst, attól eltekintve, hogy vélhetően szomjhalált hal egyedül egy koporsóban, nem találták volna meg, amit keresnek. Rengeteg halom van itt. Némelyik még mindig bűzölögve füstölög, mintha Arthenior összes lakója már itt feküdne. A temetőgondnok értően sétál közöttük, s közben sorban magyaráz:*
- Ezt két hete gyújtottam fel... azt ott a minap, de mi a legfrissebbet keressük... sajnos. *Mondja lemondóan, bár valódi érzelmeket nem jelez a hangsúlya, hozzászokott már. Rövidesen az egyik, a többinél hangyányit kisebb kupac előtt megáll, majd rámutat a tetejére, ahol eltorzult arcú, kisméretű tetemek fekszenek, hevenyészetten odadobálva, egymás hegyén hátán.*
- Itt vannak. A kölkök. Azt hiszem vagy öten. *Megvakarja fejét, majd hátrafordul.*
- Segítsek leszedni, vagy megoldják maguk? *Kérdezi egykedvűen, bár mintha arcán némi érzelem is átfutna.*
- Szerencsétlenek. Egyiküknek már a szemei sincsenek meg. Tudják... a madarak... rohadt egy dögök. *Mondja halkan, majd türelmesen vár. Mindeközben a szinte már megszokott baljós károgás hallik valahonnan felülről, ezúttal, azonban mintha inkább vidámabb, csúfondárosabban szólna.*
1753. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-07 18:30:39
Üzenet elküldve: 2018-09-07 18:30:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
*Mozdulatlan szoborként áll a viskó közepén, mögötte az ajtó sötét mozgó-festménye, melyen olykor-olykor végigfut egy vékony villám-csík, kísérteties fénnyel áldva - vagy átkozva - meg a csihás alakját.
Xotara és a temetőgondnok csevegésébe nem kíván beleszólni, várja, hogy a mélységi lány elkészülődjön és a férfi összeszedje magát az induláshoz. A kérdésre sem kell válaszolnia, mert azt megválaszolja maga a gondnok. Neki nincs szüksége kabátra, így továbbra is vár, csendesen, mint az esőben ázó sírok a viskó körül.*
- Hoztunk. *Válaszol a lényeges kérdésre, majd elsőként indul meg kifelé mindenki előtt, mert tudni akarja, hogy a holt-eleven madár ott van-e még a fán. A válasz fényében vizsgálja meg újra a kérdést, hogy szóljon-e Xotarának vagy a férfinek róla.
A sötételf tetemes mennyiségű aranyat hagy a gondnok házának asztalán, bár erről a csuhás nem is tud, mert akkorra már az ajtóban áll, haragoszöld tekintete azt a bizonyos faág felé fordul, ahol utoljára látta a madarat. Egy pillanatra megtorpan, mintha csak azt figyelné, mennyire esik, majd ha választ kapott a kérdésére - a valódira -, akkor lép tovább, hogy a többiek is elindulhassanak.
Persze nem felejti el felmérni a környezetüket, hisz ezekben a vészterhes időkben, amikor a holtak visszatérnek az élők közé, jobb mindent ellenőrizni. S ha nem tapasztal semmi veszélyeset, akkor megindul a kordéért, amelyet még a templomból hoztak el, majd maga után húzva azt, beáll a sor végére, hisz csak jobb, ha olyan vezet, aki tudja az utat.*
- Menjünk. *Ad nyomatékot az indulásnak kifejezéstelen hangon, majd követi a temetőgondnokot oda, ahova vezeti őket.*
*Mozdulatlan szoborként áll a viskó közepén, mögötte az ajtó sötét mozgó-festménye, melyen olykor-olykor végigfut egy vékony villám-csík, kísérteties fénnyel áldva - vagy átkozva - meg a csihás alakját.
Xotara és a temetőgondnok csevegésébe nem kíván beleszólni, várja, hogy a mélységi lány elkészülődjön és a férfi összeszedje magát az induláshoz. A kérdésre sem kell válaszolnia, mert azt megválaszolja maga a gondnok. Neki nincs szüksége kabátra, így továbbra is vár, csendesen, mint az esőben ázó sírok a viskó körül.*
- Hoztunk. *Válaszol a lényeges kérdésre, majd elsőként indul meg kifelé mindenki előtt, mert tudni akarja, hogy a holt-eleven madár ott van-e még a fán. A válasz fényében vizsgálja meg újra a kérdést, hogy szóljon-e Xotarának vagy a férfinek róla.
A sötételf tetemes mennyiségű aranyat hagy a gondnok házának asztalán, bár erről a csuhás nem is tud, mert akkorra már az ajtóban áll, haragoszöld tekintete azt a bizonyos faág felé fordul, ahol utoljára látta a madarat. Egy pillanatra megtorpan, mintha csak azt figyelné, mennyire esik, majd ha választ kapott a kérdésére - a valódira -, akkor lép tovább, hogy a többiek is elindulhassanak.
Persze nem felejti el felmérni a környezetüket, hisz ezekben a vészterhes időkben, amikor a holtak visszatérnek az élők közé, jobb mindent ellenőrizni. S ha nem tapasztal semmi veszélyeset, akkor megindul a kordéért, amelyet még a templomból hoztak el, majd maga után húzva azt, beáll a sor végére, hisz csak jobb, ha olyan vezet, aki tudja az utat.*
- Menjünk. *Ad nyomatékot az indulásnak kifejezéstelen hangon, majd követi a temetőgondnokot oda, ahova vezeti őket.*
1752. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-07 15:01:27
Üzenet elküldve: 2018-09-07 15:01:27
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
*Árnytörő Xotara tollászkodása közben, lélekben megrázza magát. Minden érzését, gondolatát engedi tovaszállni, és mintha eddig mi se történt volna, úgy áll hozzá az elkövetkezőkhöz. Mint, amikor Maréna, az utolsó vacsorájukon, az asztalra csapva, erősen leteremtette, de a kis Xotara ettől még ugyan úgy szerette édesanyját és bátyját, sőt még Itarohoz is képes volt valamennyire ragaszkodni, hiszen egy család voltak. Lám, az akkor alig hat éves kislány, talán már akkor bölcsebb volt, mint a most tizennyolc éves önmaga. Hát, majd kiderül, mint akkor, hogy mit hoz számára a jövő.*
- Hálás köszönet!
*Mondja a gondnok beleegyezésére. Xotara már félig el is tűnik a szekrényben, hogy kitúrja magának a kinézett ruhadarabot. Nem zavarja különösebben, hogy egy halottról leszedett darab, a szükség nagyúr.*
- A halál sem válogat, egyszer mind így végezzük.
*A sötételf lánynak most pedig szüksége van egy kabátra. Meglelve a sötétbarna bőrholmit rögtön bele is bújik, majd az asztalhoz lép.*
- Tessék, az ajtóért és a kabátért.
*Kis toronyba halmozva 100 aranyat tesz le az asztalra [Mesélő (Nyíl)].
A két férfi szavaira, az indulást és a kordélyt illetően, csak bólint. Majd a temetőgondnok kilép az ajtón, a szürke csuhás is minden bizonnyal követi. Xotara ekkor veszi észre, hogy a kendője, amit a fertőzések és a bűz ellen kapott, a padlón hever. Alighanem kiesett a kezéből a szoba felderítése közben. Felveszi a fekete kendőt, és ismét az arca elé köti. Ezután lép ki a viskóból, a kint tomboló ítéletidőbe, hogy kövesse az előtte haladókat, az említett hulla halomhoz.*
*Árnytörő Xotara tollászkodása közben, lélekben megrázza magát. Minden érzését, gondolatát engedi tovaszállni, és mintha eddig mi se történt volna, úgy áll hozzá az elkövetkezőkhöz. Mint, amikor Maréna, az utolsó vacsorájukon, az asztalra csapva, erősen leteremtette, de a kis Xotara ettől még ugyan úgy szerette édesanyját és bátyját, sőt még Itarohoz is képes volt valamennyire ragaszkodni, hiszen egy család voltak. Lám, az akkor alig hat éves kislány, talán már akkor bölcsebb volt, mint a most tizennyolc éves önmaga. Hát, majd kiderül, mint akkor, hogy mit hoz számára a jövő.*
- Hálás köszönet!
*Mondja a gondnok beleegyezésére. Xotara már félig el is tűnik a szekrényben, hogy kitúrja magának a kinézett ruhadarabot. Nem zavarja különösebben, hogy egy halottról leszedett darab, a szükség nagyúr.*
- A halál sem válogat, egyszer mind így végezzük.
*A sötételf lánynak most pedig szüksége van egy kabátra. Meglelve a sötétbarna bőrholmit rögtön bele is bújik, majd az asztalhoz lép.*
- Tessék, az ajtóért és a kabátért.
*Kis toronyba halmozva 100 aranyat tesz le az asztalra [Mesélő (Nyíl)].
A két férfi szavaira, az indulást és a kordélyt illetően, csak bólint. Majd a temetőgondnok kilép az ajtón, a szürke csuhás is minden bizonnyal követi. Xotara ekkor veszi észre, hogy a kendője, amit a fertőzések és a bűz ellen kapott, a padlón hever. Alighanem kiesett a kezéből a szoba felderítése közben. Felveszi a fekete kendőt, és ismét az arca elé köti. Ezután lép ki a viskóból, a kint tomboló ítéletidőbe, hogy kövesse az előtte haladókat, az említett hulla halomhoz.*
1751. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-07 08:31:20
Üzenet elküldve: 2018-09-07 08:31:20
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Az érme két oldala//
*Zilált és csapzott tekintettel néz Xotarára, majd lassan bólint. Ebben a bólintásban benne a van a köszönet, hogy elkapták és a segítő szándékért járó is.*
- Szerencsére! *Sóhajt fel, mikor a hullát láthatóan a megfelelő helyen szúrja ki.* El sem hinnék ki mire képes, hogy odakössék akármilyen oltárokhoz, meg ízléstelen praktikákat műveljenek vele. *Csóválja fejét.* Hihetetlen mire képesek egyesek.
*Összeszedi magát, ruháját kissé leporolja, ami viseltes ugyan, de tulajdonképpen még majdnem elegánsnak is mondható. Egy temetőgondnok nézzen ki valahogy, ha már napközben többen is láthatják, ahogy kordéját húzza, vagy éppen többedmagával sírt ás.*
- Áá, rá se rántson. Gyenge és korhadt volt az már, majd megcsinálom. Jó néhányszor meg kellett már erősíteni. *Legyint a földön fekvő ajtóra nézve. Miközben a már dolgozó kettősnek előkészíti a koporsót, melyben groteszk módon előtte még ő feküdt. Valami túlvilági okból kifolyólag egy ronggyal még el is törli belsejét, majd kettőt koppant a tetejére, miután Pycta és Xotara a holttestet elhelyezik benne.*
- Bocsánat. *Fordul oda zavartan.* Amolyan babona. Ha nem kopog vissza, akkor rendben van minden. Temethető. *Xotara kérésére is csak legyint:*
- Húzza csak, húzza, van itt elég, ki tudja azt a rongyosat melyikükről szedtem már le. Azért majd nem árt kicsit kiszellőztetni, némelyiken sokáig áll, csak aztán utána meg nem jelentkeznek érte a hozzátartozók.
*Megvonja vállát, majd a koporsóra teszi a tetőt és egy elővett kalapáccsal alaposan rá is szegeli azt. Miután befejezte, csak azt követően fordul oda Pyctához.*
- Arenih atya? Az öreg pap nem tud elfeledkezni a gyermekekről. *Sóhajt fel szomorúan.* Persze ki az aki el tud. Nah, jöjjenek, rászolgáltak a segítségre. *Lapogatja meg a koporsó tetejét, majd egy hasonló minőségű, hosszú, szinte földig érő csuklyás kabátot magára kanyarít, s elindul az ajtón kifelé.*
- Ön is felvehet egyet, ha szükségét látja, az eső miatt. *Szól csendesen vissza Pyctának.* Amúgy nem kell messzire mennünk, van egy... frissebb halom az újaknak, valahol ott lesznek a tetején. Kordét hoztak? *Kérdezi, s közben a hatalmas villámlást figyeli, mely keresztül cikázik az égen.*
- Ítéletidőő, ítéletidőő... *Dúdorássza halkan, csendesen, majd a ház mögé indul, botladozva, bevárva a másik kettőt.*
*Zilált és csapzott tekintettel néz Xotarára, majd lassan bólint. Ebben a bólintásban benne a van a köszönet, hogy elkapták és a segítő szándékért járó is.*
- Szerencsére! *Sóhajt fel, mikor a hullát láthatóan a megfelelő helyen szúrja ki.* El sem hinnék ki mire képes, hogy odakössék akármilyen oltárokhoz, meg ízléstelen praktikákat műveljenek vele. *Csóválja fejét.* Hihetetlen mire képesek egyesek.
*Összeszedi magát, ruháját kissé leporolja, ami viseltes ugyan, de tulajdonképpen még majdnem elegánsnak is mondható. Egy temetőgondnok nézzen ki valahogy, ha már napközben többen is láthatják, ahogy kordéját húzza, vagy éppen többedmagával sírt ás.*
- Áá, rá se rántson. Gyenge és korhadt volt az már, majd megcsinálom. Jó néhányszor meg kellett már erősíteni. *Legyint a földön fekvő ajtóra nézve. Miközben a már dolgozó kettősnek előkészíti a koporsót, melyben groteszk módon előtte még ő feküdt. Valami túlvilági okból kifolyólag egy ronggyal még el is törli belsejét, majd kettőt koppant a tetejére, miután Pycta és Xotara a holttestet elhelyezik benne.*
- Bocsánat. *Fordul oda zavartan.* Amolyan babona. Ha nem kopog vissza, akkor rendben van minden. Temethető. *Xotara kérésére is csak legyint:*
- Húzza csak, húzza, van itt elég, ki tudja azt a rongyosat melyikükről szedtem már le. Azért majd nem árt kicsit kiszellőztetni, némelyiken sokáig áll, csak aztán utána meg nem jelentkeznek érte a hozzátartozók.
*Megvonja vállát, majd a koporsóra teszi a tetőt és egy elővett kalapáccsal alaposan rá is szegeli azt. Miután befejezte, csak azt követően fordul oda Pyctához.*
- Arenih atya? Az öreg pap nem tud elfeledkezni a gyermekekről. *Sóhajt fel szomorúan.* Persze ki az aki el tud. Nah, jöjjenek, rászolgáltak a segítségre. *Lapogatja meg a koporsó tetejét, majd egy hasonló minőségű, hosszú, szinte földig érő csuklyás kabátot magára kanyarít, s elindul az ajtón kifelé.*
- Ön is felvehet egyet, ha szükségét látja, az eső miatt. *Szól csendesen vissza Pyctának.* Amúgy nem kell messzire mennünk, van egy... frissebb halom az újaknak, valahol ott lesznek a tetején. Kordét hoztak? *Kérdezi, s közben a hatalmas villámlást figyeli, mely keresztül cikázik az égen.*
- Ítéletidőő, ítéletidőő... *Dúdorássza halkan, csendesen, majd a ház mögé indul, botladozva, bevárva a másik kettőt.*
1750. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-06 23:18:05
Üzenet elküldve: 2018-09-06 23:18:05
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 402
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 402
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
*Szökelve ugorja a sziklafallal övezett lépcsőfökokat, míg felér a félig nyitott kapuhoz. Eltökéltségét nem tépázza sem a köd, sem a szemerkélő eső.*
~Hisz a tisztáson hétágra sütött a nap...~
*Hamar átbújik a kapun, szeretné tisztán látni az itt zajlódó eseményeket.
Hátán végigfut az a hideg, rideg érzés, ahogy körbenéz a sötét temetőben. Régi, mohos sírkövek meredeznek a földből, némelyiket már igen csak kikezdte az idő vasfoga. Nem nyomasztja őt sem az elmúlás, sem a halál gondolata. Volt lehetősége találkozni utóbbival eleget gyógyítóként a katonák mellett, hogy ismerje. Mikor először nézett a szemébe a halálnak, napokig nem aludt. Meggyötörte az élmény, lelkét szabdalta. Egy ifjú katona, kinek nyakát érte a nyíl. Mikor tekintetük találkozott, ott volt a fiú szemében az a félelemtől csepegő beletörődés, mit csak az érezhet, kit kézen fog a halál. Ő pedig csak csitítgatta és a haját simogatta a fiúnak tehetetlenségében, míg az el nem aludt... Ugyan miért pont most jut eszébe ez a szörnyű emlék?!
Lassan tűri hátra az arcába lógó, esőtől nedves tincseket. Nem, nem a halál az, mitől a félelem fogta el egy pillanatra. Olyan erő munkálkodik itt, amit nem ismer és nem is akar megismerni.
Megkönnyebbült mosoly költözik arcára, mikor meglátja a templom sötét körvonalait. Sietve indul el hát a bejárat felé, reménykedve a legjobbakban.*
~Hisz a tisztáson hétágra sütött a nap...~
*Hamar átbújik a kapun, szeretné tisztán látni az itt zajlódó eseményeket.
Hátán végigfut az a hideg, rideg érzés, ahogy körbenéz a sötét temetőben. Régi, mohos sírkövek meredeznek a földből, némelyiket már igen csak kikezdte az idő vasfoga. Nem nyomasztja őt sem az elmúlás, sem a halál gondolata. Volt lehetősége találkozni utóbbival eleget gyógyítóként a katonák mellett, hogy ismerje. Mikor először nézett a szemébe a halálnak, napokig nem aludt. Meggyötörte az élmény, lelkét szabdalta. Egy ifjú katona, kinek nyakát érte a nyíl. Mikor tekintetük találkozott, ott volt a fiú szemében az a félelemtől csepegő beletörődés, mit csak az érezhet, kit kézen fog a halál. Ő pedig csak csitítgatta és a haját simogatta a fiúnak tehetetlenségében, míg az el nem aludt... Ugyan miért pont most jut eszébe ez a szörnyű emlék?!
Lassan tűri hátra az arcába lógó, esőtől nedves tincseket. Nem, nem a halál az, mitől a félelem fogta el egy pillanatra. Olyan erő munkálkodik itt, amit nem ismer és nem is akar megismerni.
Megkönnyebbült mosoly költözik arcára, mikor meglátja a templom sötét körvonalait. Sietve indul el hát a bejárat felé, reménykedve a legjobbakban.*
1749. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-05 00:30:06
Üzenet elküldve: 2018-09-05 00:30:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
*Egy ideje nem számít már, hogy bárki beleegyezik-e bármibe, amit a csuhás mond és csak a bolond vonja kétségbe egy bölcsebb szavait. Így kétséges, hogy az elf beleegyezésnek vette-e Xotara hallgatását vagy egyszerűen csak kimondta, amit gondol és ezzel lezárnak tekinti az ügyet. Újra figyelmen kívül hagyja a mélységi lány múltjának a jelenre gyakorolt apró hatását, hisz figyelme és ezzel együtt a wegtoreni penge a hangokkal kitömött koporsóra irányul.
A mélyzöld szemek mérges villanása és a szavakba vegyülő gúny éppúgy lepereg róla, mint az esőcseppek a viaszkos csuháról, tekintete csak a célra szegeződik. Nem gondolta azt, hogy Xotara bántaná a benne lévőt, bármi is legyen az, csak így célszerű, hisz ha fordítva akarnák tenni, hogy a csuhás nyit és a sötételf fogadja a koporsóban rejtőzőt, akkor helyet kellene cserélniük és az már határos volna a tétlenségbe hajló értelmetlenséggel.
Ám a leírt módon cselekszenek, Xotara nyitja is, mint nyitja, feltépi a koporsó fedelét - legalábbis az elf szemszögéből -, ahonnan kiesik a temetőgondnok meggyötört teste. Ám a férfi életben van és ezzel a veszély el is múlik. Már, ami a viskóban lévőt jelenti.
A kérdéssel egy ütemben teszi el a mesterkardot, de szótlan marad, még akkor is, amikor a sötét humorral fűszerezett okok előkerülnek, aminek folyományaként a férfi a koporsóban kötött ki. Nem hatja meg a történet és újra érezni kezdi azt a feszítő érzést a koponyája mögött, mely a fájdalom előszele szokott lenni. Tenni kell.*
- Arenih atya megbízásából jöttünk a lázadásban elhunyt gyermekek hamvaiért, hogy a templomba vigyük azokat. *Mondja el kurtán, amikor Xotara pillantásával rá testálja a választ. Ezért jöttek, ezt a feladatot kell teljesíteniük Goma temetése előtt, így több magyarázatot nem is ad. Persze segít a mélységi lánynak, hogy a hullát a koporsóba vigyék, ketten pillanatok alatt végeznek.*
- Ha nem bánja, sietős a dolgunk. *Teszi hozzá hideg hangon a beszakad ajtó felé pillantva. Elgondolkodik, hogy szóljon-e a holt-eleven madárról odakint, de végül elveti az ötletet. Ez a koporsós kaland is elég volt bizonyosan a férfinek, nem szeretné még tetézni a bajt. S mivel más holtak nem keltek életre, csak a madár, úgy sejti, hozzájuk van köze, nem pedig a szerencsétlen gondnokhoz.
Futó pillantást vet Xotara tollászkodó alakja felé, majd visszafordul tekintete a temetőgondnokra, remélve, hogy válaszokat kap és visszatérhetnek a templomba az atyához. Ez az apró szegmens csak az előcsarnoka küldetésének, hosszú és kemény úgy vár még rá, mire elnyeri a békét vagy a feloldozást.*
*Egy ideje nem számít már, hogy bárki beleegyezik-e bármibe, amit a csuhás mond és csak a bolond vonja kétségbe egy bölcsebb szavait. Így kétséges, hogy az elf beleegyezésnek vette-e Xotara hallgatását vagy egyszerűen csak kimondta, amit gondol és ezzel lezárnak tekinti az ügyet. Újra figyelmen kívül hagyja a mélységi lány múltjának a jelenre gyakorolt apró hatását, hisz figyelme és ezzel együtt a wegtoreni penge a hangokkal kitömött koporsóra irányul.
A mélyzöld szemek mérges villanása és a szavakba vegyülő gúny éppúgy lepereg róla, mint az esőcseppek a viaszkos csuháról, tekintete csak a célra szegeződik. Nem gondolta azt, hogy Xotara bántaná a benne lévőt, bármi is legyen az, csak így célszerű, hisz ha fordítva akarnák tenni, hogy a csuhás nyit és a sötételf fogadja a koporsóban rejtőzőt, akkor helyet kellene cserélniük és az már határos volna a tétlenségbe hajló értelmetlenséggel.
Ám a leírt módon cselekszenek, Xotara nyitja is, mint nyitja, feltépi a koporsó fedelét - legalábbis az elf szemszögéből -, ahonnan kiesik a temetőgondnok meggyötört teste. Ám a férfi életben van és ezzel a veszély el is múlik. Már, ami a viskóban lévőt jelenti.
A kérdéssel egy ütemben teszi el a mesterkardot, de szótlan marad, még akkor is, amikor a sötét humorral fűszerezett okok előkerülnek, aminek folyományaként a férfi a koporsóban kötött ki. Nem hatja meg a történet és újra érezni kezdi azt a feszítő érzést a koponyája mögött, mely a fájdalom előszele szokott lenni. Tenni kell.*
- Arenih atya megbízásából jöttünk a lázadásban elhunyt gyermekek hamvaiért, hogy a templomba vigyük azokat. *Mondja el kurtán, amikor Xotara pillantásával rá testálja a választ. Ezért jöttek, ezt a feladatot kell teljesíteniük Goma temetése előtt, így több magyarázatot nem is ad. Persze segít a mélységi lánynak, hogy a hullát a koporsóba vigyék, ketten pillanatok alatt végeznek.*
- Ha nem bánja, sietős a dolgunk. *Teszi hozzá hideg hangon a beszakad ajtó felé pillantva. Elgondolkodik, hogy szóljon-e a holt-eleven madárról odakint, de végül elveti az ötletet. Ez a koporsós kaland is elég volt bizonyosan a férfinek, nem szeretné még tetézni a bajt. S mivel más holtak nem keltek életre, csak a madár, úgy sejti, hozzájuk van köze, nem pedig a szerencsétlen gondnokhoz.
Futó pillantást vet Xotara tollászkodó alakja felé, majd visszafordul tekintete a temetőgondnokra, remélve, hogy válaszokat kap és visszatérhetnek a templomba az atyához. Ez az apró szegmens csak az előcsarnoka küldetésének, hosszú és kemény úgy vár még rá, mire elnyeri a békét vagy a feloldozást.*
1748. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-04 18:18:46
Üzenet elküldve: 2018-09-04 18:18:46
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
*A szürke csuhás bölcs szavaira, a sorsnak az okolásáról, Xotara nem mond semmit, csak hallgat, ami ebben az esetben ismét a beleegyezés jele.*
~ Nem rohanok fejjel a falnak… hidegvérrel felkészülök, bírom a gyűrődést. ~
*A sötételf lánynak ekkor megint Itaro egyik szavajárása jut az eszébe; ami nem öl meg, az megerősít. Ettől a gondolattól újra teljesen kikészül, mert már ismét be kell látnia, hogy apjának megint igaza volt valamiben.
Eme gondolatmenetet követően kerül sor a 'mi vagy ki van a koporsóban? ' problematika elmés felderítésére.
Xotara érzékeli, hogy Pycta segítő szándékkal mellé lép, de a szürke csuhás éles utasítására megtorpanva rápillant. Mélyzöld szemei mérgesen villannak meg.*
- Kérlek, szürke vezér! Kérésed számomra parancs.
*A sötételf lány már megint úgy érzi magát, mint amikor a vadvéd kapujában leszúrták… _legelőször_. Amikor Barára vetette magát a védfalról. Igaz akkor Umon csípte grabancon és húzta le az orkról. Xot meg úgy vergődött ott, mint egy vérgőzös tekintetű macska, akit a fogott madarától rángatnak el. A különbség most annyi, hogy a mélységi lány tényleg nem akarja bántani a koporsóban mocorgót, de védelmi ösztönei élesek. Ha őt nem buzerálják, nem mar bele senkibe, komoly sebet ejtő szándékkal. Persze, ezt a szürke csuhás nem tudhatja, ahogy más se, mert nem látnak bele a fejébe.*
~ Nem is akartam bántani… egy kicsit se… csak védtem a hátad és magam. ~
*Xotara odalép a fedélhez és nekiveselkedik, hogy kinyissa. Még így is nagyobb erővel esik neki, mint azt kellett volna, mert a koporsó fedele, mintha csak erre várt volna, szinte magától felpattan. A mélységi lány már éppen ellépne oldalra, ahogy Pycta kérte, amikor kapálózó kezek bukkannak elő a levegőt püfölve, majd tehetetlenül dől a föld felé a karok gazdája. Xotarának nem is kell több, reflexből kapja el a verdeső karok egyikét, hogy elejét vegye a kemény földet érésnek. A temető gondnoka, így visszanyerheti egyensúlyát, és még csak ücsörögnie sem kell a padlón. Ha ez megtörtént elengedi a gondnok karját, kinek kérdésére Xot elteszi a kardját is.*
- A Templomból küldtek minket. Én Xotara vagyok.
*A szürke csuhásra pillantva, és fejével felé biccentve.*
- A szürke barátom meg, Pycta. Maga a gondnok itt, hogy szólíthatjuk?
*A gondnok következő kérdésére Xotara szemöldökei magasba szöknek.*
- Ööm… ellopni a hullát?
*Értetlenkedik a kérdésen, hiszen Xotara fel nem foghatja, hogy miért lopna el valaki egy hullát, persze a sötételf lánynak fogalma sincs olyan dolgokról, hogy egyesek a tudomány nevében istenkáromló boncolásokat végezhetnek.*
- Nem, az még mindig itt van. Jól ránk hozta a frászt.
*Legyint a kezével.*
- Hagyjuk… hosszú história.
*Az ajtófélfához lerogyott tetemre pillant, majd a leszakadt zsanérokra vetődik a tekintete.*
- Öhm, izé… az ajtóért bocsesz, azt én rúgtam be. *Zavartan túr bele vizes hajába.
Hát, igen. A sötételf lánynak indulatkezelési problémái vannak, rossz családi beidegződés.
A temetőgondnok következő kérdéseire, hogy konkrétan miért jöttek, Xotara Pyctára néz, hogy mondja el. Ő meg közben odasétál az ajtóhoz, hogy segítsen a koporsóba tessékelni a hullát. Ha azzal meg vannak, akkor az egyik szekrényhez lépve hallgatja a temetőgondnok és Pycta beszélgetését. Kibontja haját és kicsavarja belőle a vizet. A hátát a szekrénynek vetve, egyesével lehúzza csizmáit, hogy kicsorgassa belőle a vizet. Mikor rendezte magát, megjártatja a tekintetét a beszélgetők és a szekrények között, majd közbeszól.*
- Temetőgondnok uraság! Ugye nem bánja, ha magamra kapok egy kabátot. Cudar idő van kint.
*Xotara, amikor átkutatta a házat, a kabátok zsebeit is átnézte. Akkor nézett ki magának egy hosszú, sötétbarna – mint a jó föld – bőrkabátot. Viseletes, molyrágta bélésű darab, nyilván valami sírásó kabát, talán nem kell a gondnoknak. Csak megszánja a sötételf lányt, és nem hagyja, hogy elvigye a tüdővész.*
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.04 18:31:14
*A szürke csuhás bölcs szavaira, a sorsnak az okolásáról, Xotara nem mond semmit, csak hallgat, ami ebben az esetben ismét a beleegyezés jele.*
~ Nem rohanok fejjel a falnak… hidegvérrel felkészülök, bírom a gyűrődést. ~
*A sötételf lánynak ekkor megint Itaro egyik szavajárása jut az eszébe; ami nem öl meg, az megerősít. Ettől a gondolattól újra teljesen kikészül, mert már ismét be kell látnia, hogy apjának megint igaza volt valamiben.
Eme gondolatmenetet követően kerül sor a 'mi vagy ki van a koporsóban? ' problematika elmés felderítésére.
Xotara érzékeli, hogy Pycta segítő szándékkal mellé lép, de a szürke csuhás éles utasítására megtorpanva rápillant. Mélyzöld szemei mérgesen villannak meg.*
- Kérlek, szürke vezér! Kérésed számomra parancs.
*A sötételf lány már megint úgy érzi magát, mint amikor a vadvéd kapujában leszúrták… _legelőször_. Amikor Barára vetette magát a védfalról. Igaz akkor Umon csípte grabancon és húzta le az orkról. Xot meg úgy vergődött ott, mint egy vérgőzös tekintetű macska, akit a fogott madarától rángatnak el. A különbség most annyi, hogy a mélységi lány tényleg nem akarja bántani a koporsóban mocorgót, de védelmi ösztönei élesek. Ha őt nem buzerálják, nem mar bele senkibe, komoly sebet ejtő szándékkal. Persze, ezt a szürke csuhás nem tudhatja, ahogy más se, mert nem látnak bele a fejébe.*
~ Nem is akartam bántani… egy kicsit se… csak védtem a hátad és magam. ~
*Xotara odalép a fedélhez és nekiveselkedik, hogy kinyissa. Még így is nagyobb erővel esik neki, mint azt kellett volna, mert a koporsó fedele, mintha csak erre várt volna, szinte magától felpattan. A mélységi lány már éppen ellépne oldalra, ahogy Pycta kérte, amikor kapálózó kezek bukkannak elő a levegőt püfölve, majd tehetetlenül dől a föld felé a karok gazdája. Xotarának nem is kell több, reflexből kapja el a verdeső karok egyikét, hogy elejét vegye a kemény földet érésnek. A temető gondnoka, így visszanyerheti egyensúlyát, és még csak ücsörögnie sem kell a padlón. Ha ez megtörtént elengedi a gondnok karját, kinek kérdésére Xot elteszi a kardját is.*
- A Templomból küldtek minket. Én Xotara vagyok.
*A szürke csuhásra pillantva, és fejével felé biccentve.*
- A szürke barátom meg, Pycta. Maga a gondnok itt, hogy szólíthatjuk?
*A gondnok következő kérdésére Xotara szemöldökei magasba szöknek.*
- Ööm… ellopni a hullát?
*Értetlenkedik a kérdésen, hiszen Xotara fel nem foghatja, hogy miért lopna el valaki egy hullát, persze a sötételf lánynak fogalma sincs olyan dolgokról, hogy egyesek a tudomány nevében istenkáromló boncolásokat végezhetnek.*
- Nem, az még mindig itt van. Jól ránk hozta a frászt.
*Legyint a kezével.*
- Hagyjuk… hosszú história.
*Az ajtófélfához lerogyott tetemre pillant, majd a leszakadt zsanérokra vetődik a tekintete.*
- Öhm, izé… az ajtóért bocsesz, azt én rúgtam be. *Zavartan túr bele vizes hajába.
Hát, igen. A sötételf lánynak indulatkezelési problémái vannak, rossz családi beidegződés.
A temetőgondnok következő kérdéseire, hogy konkrétan miért jöttek, Xotara Pyctára néz, hogy mondja el. Ő meg közben odasétál az ajtóhoz, hogy segítsen a koporsóba tessékelni a hullát. Ha azzal meg vannak, akkor az egyik szekrényhez lépve hallgatja a temetőgondnok és Pycta beszélgetését. Kibontja haját és kicsavarja belőle a vizet. A hátát a szekrénynek vetve, egyesével lehúzza csizmáit, hogy kicsorgassa belőle a vizet. Mikor rendezte magát, megjártatja a tekintetét a beszélgetők és a szekrények között, majd közbeszól.*
- Temetőgondnok uraság! Ugye nem bánja, ha magamra kapok egy kabátot. Cudar idő van kint.
*Xotara, amikor átkutatta a házat, a kabátok zsebeit is átnézte. Akkor nézett ki magának egy hosszú, sötétbarna – mint a jó föld – bőrkabátot. Viseletes, molyrágta bélésű darab, nyilván valami sírásó kabát, talán nem kell a gondnoknak. Csak megszánja a sötételf lányt, és nem hagyja, hogy elvigye a tüdővész.*
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.04 18:31:14
1747. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-04 13:23:13
Üzenet elküldve: 2018-09-04 13:23:13
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Az érme két oldala//
*S immár eljött a cselekvés ideje. A sötételf marcona tekintettel körbenéz, majd levonja a számára legmegfelelőbb következtetést. A gyertya lángját kósza sellő simítja végig, meg is leng aztán egy picit, de csak azért, hogy még több árnyékot csaljon elő a régi falakra. Hamarosan Pycta is csatlakozik hozzá, tudomásul véve, hogy a madár sorsa nem a kardélre hányás, így bölcs döntéssel fordul be a viskó ajtaján. Xotara gondolkodni kezd, s lám, következtetése talán helyes, mindenesetre véghez viszi, amit tervez, mert a koporsóra karddal kézben fog rá, Pycta pedig hátulról biztosít. Ismét egy összeszokott páros látszatát keltik, nyilván ennek meg is lesz a jutalma. A koporsó fedele úgy pattan fel, mintha nem is lett volna soha bezárva, persze rá volt feszülve rendesen, de ez itt most nem a próbák ideje. A bentről kapálózó kezek, még a levegőben is dörömbölnek. Szájpecek nem sok, annyi sincs, nem is volt rá szükség ebben a levegőtlen fadobozban, hol bizony a mélységi által gondolt temetőgondnok állt, s most erőtlenül hullik ki a földre, ha csak el nem kapják:*
- Köh... köh-szö... köszö... nöm. Kik maguk? *Kérdezi meglehetősen csatakosan és izzadtan. Majd mikor kicsit észbe kap, végigméri Xotarát és Pyctát is. Egy kissé összeszedi magát és, ha még nem ültették fel, megpróbál felülni:*
- A hullát... azt nem lopták el? *Kapja fel tekintetét az ajtónyílás felé nézve.* Marha nehéz volt. *Törli meg homlokát, láthatóan ingerült és szégyelli is magát. Ezért rögtön magyarázkodni kezd.* Odacígöltem, odatámasztottam. *Mutat az ajtóra.* Be akartam rakni oda. *Mutat a koporsóra.* Fogalmam sincs, hogy hogyan, de beleestem arccal előre és rám zárult. Szerencsére meg tudtam bent fordulni. *Idegesen felnevet, bár zavarban is van, ez jól látszik izzadt, de vöröslő képén.*
- Mi járatban errefelé? *Kérdezi hirtelen felnézve, majd a holttesthez indul.* Ezt el kell innen takarítani, szerencsétlen pára. Jól mutatja a városban lévő állapotokat. *Vakarja meg fejét.*
- Segítenek? *Kérdezi a holttestre mutatva. Bár a sötétség hatalma még erős, sokszor a körülmények is azt láttatják, ami nincs. Talán a csalatkozás bizonysága megmutatja az igazi utat. Azt is, mi valós és azt is, mi ábrándokkal van tele. A feladat folytatódik, még korántsincs vége. Ismét villám cikázik át az égen, bár a viskó belseje és a temető talán már feleannyira sem rémisztő. Igaz, a saras tollú madár attól még figyel, a faágról nem szállt el, jóllehet ezt a benntartózkodók nem tudhatják.*
*S immár eljött a cselekvés ideje. A sötételf marcona tekintettel körbenéz, majd levonja a számára legmegfelelőbb következtetést. A gyertya lángját kósza sellő simítja végig, meg is leng aztán egy picit, de csak azért, hogy még több árnyékot csaljon elő a régi falakra. Hamarosan Pycta is csatlakozik hozzá, tudomásul véve, hogy a madár sorsa nem a kardélre hányás, így bölcs döntéssel fordul be a viskó ajtaján. Xotara gondolkodni kezd, s lám, következtetése talán helyes, mindenesetre véghez viszi, amit tervez, mert a koporsóra karddal kézben fog rá, Pycta pedig hátulról biztosít. Ismét egy összeszokott páros látszatát keltik, nyilván ennek meg is lesz a jutalma. A koporsó fedele úgy pattan fel, mintha nem is lett volna soha bezárva, persze rá volt feszülve rendesen, de ez itt most nem a próbák ideje. A bentről kapálózó kezek, még a levegőben is dörömbölnek. Szájpecek nem sok, annyi sincs, nem is volt rá szükség ebben a levegőtlen fadobozban, hol bizony a mélységi által gondolt temetőgondnok állt, s most erőtlenül hullik ki a földre, ha csak el nem kapják:*
- Köh... köh-szö... köszö... nöm. Kik maguk? *Kérdezi meglehetősen csatakosan és izzadtan. Majd mikor kicsit észbe kap, végigméri Xotarát és Pyctát is. Egy kissé összeszedi magát és, ha még nem ültették fel, megpróbál felülni:*
- A hullát... azt nem lopták el? *Kapja fel tekintetét az ajtónyílás felé nézve.* Marha nehéz volt. *Törli meg homlokát, láthatóan ingerült és szégyelli is magát. Ezért rögtön magyarázkodni kezd.* Odacígöltem, odatámasztottam. *Mutat az ajtóra.* Be akartam rakni oda. *Mutat a koporsóra.* Fogalmam sincs, hogy hogyan, de beleestem arccal előre és rám zárult. Szerencsére meg tudtam bent fordulni. *Idegesen felnevet, bár zavarban is van, ez jól látszik izzadt, de vöröslő képén.*
- Mi járatban errefelé? *Kérdezi hirtelen felnézve, majd a holttesthez indul.* Ezt el kell innen takarítani, szerencsétlen pára. Jól mutatja a városban lévő állapotokat. *Vakarja meg fejét.*
- Segítenek? *Kérdezi a holttestre mutatva. Bár a sötétség hatalma még erős, sokszor a körülmények is azt láttatják, ami nincs. Talán a csalatkozás bizonysága megmutatja az igazi utat. Azt is, mi valós és azt is, mi ábrándokkal van tele. A feladat folytatódik, még korántsincs vége. Ismét villám cikázik át az égen, bár a viskó belseje és a temető talán már feleannyira sem rémisztő. Igaz, a saras tollú madár attól még figyel, a faágról nem szállt el, jóllehet ezt a benntartózkodók nem tudhatják.*
1746. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-03 00:34:43
Üzenet elküldve: 2018-09-03 00:34:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az, hogy nincs vér a viskóban, már önmagában válasz, de a teljes kérdést még nem felelték meg, így a csuhás kellő odafigyeléssel raktározza el a tapasztalatot oda, ahonnan majd idővel és még több válasszal utána újra előszedi, s mint egy kirakós játékot, részletről részletre építse meg a nagy és teljes választ.*
- Minden kérdésünkre idővel választ találunk, bár a türelem cseppjeit ezúttal szűk marokkal mérte számomra az Erdő Szíve. Felesleges a sorsod okolni. Felkészülni csak annyi, mint megbékélni az elrendeléssel, akkor is, ha sötét ösvényekre vezet.
*Odakint az első próbálkozást nem követi újabb. A villámgyorsan elugró holt-eleven madarat olyan reflexek mozgatják, amelyekkel az elf úgy tűnik, nem versenyezhet. Belátván a hiábavalót, a kardot csuklóból visszafordítja és pengével a karjának hátsó részéhez támasztja azzal párhuzamosan.
A károgás furcsán hat számára ettől a madártól, erdei vándor lévén tökéletesen tisztában van vele, hogy egy ilyen fajtájú madár nem adhatna ki ilyen hangot. No de, egy madár, amely már egyszer kiszenvedett, nem térhetne vissza, hogy kísértse az élőket, így ezen már meg sem lepődik valójában. Haragoszöld tekintete követi a fa elszenesedett csonkjára szálló madarat. Nem úgy tűnik neki, hogy vezetni akarná őket valahova.
Az odabent felerősödő, majd dörömböléssé váló kaparászás és a hangok ragadják magához figyelmét, s mivel odakint látszólag semmi más nem történik az eső-áztatta temetőben, így megfordul, hogy két lépéssel Xotara mellett teremjen, aki épp ekkor húzhat kardot, miután íját eltette.*
- Nyisd ki, én fogadom. *Hangzik a hideg utasítás és a wegtoreni penge újra harcra készen mered a remegni kezdő koporsóra.
Már az elvágott torkú "támadót" sem akarta levágni, ezúttal is az a célja, hogy előbb megbizonyosodjon arról, mit rejt valójában a koporsó. Ha ismerné a mélységi lány gondolatait, akkor helyeselne felettük, ő is úgy gondolja, hogy ezúttal élőt rejt a halottas láda. Ám mindenesetre vágásra emeli a kardot, hogy ha mégis holt próbálna kijutni börtönéből vagy támadót észlelne, időben cselekedhessen. Már ha Xotara hallgat rá és úgy cselekszik, ahogy utasította.
A kint maradó holt madárról, ki újra meglátogatta őket, egyelőre nem szól. Egyszerre egy probléma épp elég és az előttük álló égetőbbnek tűnik.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az, hogy nincs vér a viskóban, már önmagában válasz, de a teljes kérdést még nem felelték meg, így a csuhás kellő odafigyeléssel raktározza el a tapasztalatot oda, ahonnan majd idővel és még több válasszal utána újra előszedi, s mint egy kirakós játékot, részletről részletre építse meg a nagy és teljes választ.*
- Minden kérdésünkre idővel választ találunk, bár a türelem cseppjeit ezúttal szűk marokkal mérte számomra az Erdő Szíve. Felesleges a sorsod okolni. Felkészülni csak annyi, mint megbékélni az elrendeléssel, akkor is, ha sötét ösvényekre vezet.
*Odakint az első próbálkozást nem követi újabb. A villámgyorsan elugró holt-eleven madarat olyan reflexek mozgatják, amelyekkel az elf úgy tűnik, nem versenyezhet. Belátván a hiábavalót, a kardot csuklóból visszafordítja és pengével a karjának hátsó részéhez támasztja azzal párhuzamosan.
A károgás furcsán hat számára ettől a madártól, erdei vándor lévén tökéletesen tisztában van vele, hogy egy ilyen fajtájú madár nem adhatna ki ilyen hangot. No de, egy madár, amely már egyszer kiszenvedett, nem térhetne vissza, hogy kísértse az élőket, így ezen már meg sem lepődik valójában. Haragoszöld tekintete követi a fa elszenesedett csonkjára szálló madarat. Nem úgy tűnik neki, hogy vezetni akarná őket valahova.
Az odabent felerősödő, majd dörömböléssé váló kaparászás és a hangok ragadják magához figyelmét, s mivel odakint látszólag semmi más nem történik az eső-áztatta temetőben, így megfordul, hogy két lépéssel Xotara mellett teremjen, aki épp ekkor húzhat kardot, miután íját eltette.*
- Nyisd ki, én fogadom. *Hangzik a hideg utasítás és a wegtoreni penge újra harcra készen mered a remegni kezdő koporsóra.
Már az elvágott torkú "támadót" sem akarta levágni, ezúttal is az a célja, hogy előbb megbizonyosodjon arról, mit rejt valójában a koporsó. Ha ismerné a mélységi lány gondolatait, akkor helyeselne felettük, ő is úgy gondolja, hogy ezúttal élőt rejt a halottas láda. Ám mindenesetre vágásra emeli a kardot, hogy ha mégis holt próbálna kijutni börtönéből vagy támadót észlelne, időben cselekedhessen. Már ha Xotara hallgat rá és úgy cselekszik, ahogy utasította.
A kint maradó holt madárról, ki újra meglátogatta őket, egyelőre nem szól. Egyszerre egy probléma épp elég és az előttük álló égetőbbnek tűnik.*
1745. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-02 22:52:26
Üzenet elküldve: 2018-09-02 22:52:26
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az események valahogy lelassulnak, mintha még a két lanawini sorsának plagizáló írója is várna valamire. Persze lehet, hogy csak a tollát feni vagy csak az élet kiborult, fekete tintáját itatja fel a sorsuk lapjairól.
Árnytörő Xotara töretlenül makacs és ennek okán, az istenek kegyetlen játékai, a furábbnál furább természetfeletti jelenségek ellenére is, még mindig úgy véli, hogy inkább térddel fej nélkül sötét sorsa előtt, vagy lóg egy bitófán, ahol a hollók játszanak szemeivel, mint hogy önként fejet hajtson előtte.
Pycta vérrel kapcsolatos kijelentésére, Xotara először nem is mond semmit. Pár pillanatra rá, félig hátrafordulva az ajtóban álló szürke csuhásra villantva mélyzöld szemeit, így szól: *
- Hiába keresel a történtekben következetességet vagy logikát. A mi sorsunknak ezek nem erényei.
*A mélységi lány a mondat végén sejtelmesen elvigyorodik, persze a sejtelmesség hatása, talán a gyertyafénynek is betudható. Egy elmés mondás jut az eszébe, amit valahogy ide illőnek érez; „az is baj, ha van rajta sapka, és az is, ha nincs”.
Xotara visszafordul az erősödő hangok irányába, majd fél hangosan maga elé nyilatkozza.*
- Ez csak egy ócska csapda.
*A sötételf lány céltalanul tartja maga előtt íját, a hangok meg mintha a jobb sarokban álló egyik koporsóból szűrődnének ki, ami talán még mozog is.*
- Pff!
~ Jaj, de félek. ~
*Azon, hogy Pycta elharapja mögötte a szót, nem ütközik meg, biztos ő is retteg. Arra nem is gondol, hogy a csuhás társának más dolga akad közben. Hátára akasztja íját. Kardot ránt, amit jobb kezében, félkörívben megforgat. Ökölbe zárt bal kezét maga elé emeli. Xotara bal horga úgyis erősebb, mint a jobb, nem tudni miért.
Ekkor, hallja meg kintről a károgást, mire kissé a hang irányába fordítja fejét, de szemeit nem veszi le a koporsókról.*
~ Varjak... szeretem őket is… kizabálják a földből a férgeket. ~
*A sötételf lány lassan odasomfordál a mozgolódó koporsóhoz, csapásra vagy ugrásra készen, gyorsaságára nem lehet panasza. Megfordul a fejében, hogy egyszerűen keresztül szúr a karddal a fenyőfa koporsón, ezzel rögtön kardélre hányva azt, aki bent mocorog, de aztán logikusan végiggondolva rájön, hogy valószínűleg nincs mitől igazán tartania, hiszen a gyilkos csaknem volt olyan béna, hogy saját magát zárja kelepcébe. A hullával teli koporsókat pedig nem a falnak állítva, a temetőgondnok viskójában szokták tartani, hanem a ravatalon, vagy a földben, elfektetve.*
~ Lehet a hulla nem is a gondnoké. Lehet a gondnok van bezárva. Hát, lássuk! ~
- Hé! Temetőgondnok uraság, csak nem maga az?
~ Már égen földön kerestük. ~
*Hangzik az ésszerű kérdés, persze valószínű, hogy a gondnokot megkötözték, a száját pedig be, és azért nem tud hangot kiadni.
Xotara éberségét megőrizve lép a hullatároló alkalmatossághoz. Bal kezével próbálja kihajtani a fedelet, ha nem enged, akkor óvatosan, hogy a bent lévőt még véletlenül se sértse meg, kardjával feszíti fel azt*.
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.02 23:16:08
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az események valahogy lelassulnak, mintha még a két lanawini sorsának plagizáló írója is várna valamire. Persze lehet, hogy csak a tollát feni vagy csak az élet kiborult, fekete tintáját itatja fel a sorsuk lapjairól.
Árnytörő Xotara töretlenül makacs és ennek okán, az istenek kegyetlen játékai, a furábbnál furább természetfeletti jelenségek ellenére is, még mindig úgy véli, hogy inkább térddel fej nélkül sötét sorsa előtt, vagy lóg egy bitófán, ahol a hollók játszanak szemeivel, mint hogy önként fejet hajtson előtte.
Pycta vérrel kapcsolatos kijelentésére, Xotara először nem is mond semmit. Pár pillanatra rá, félig hátrafordulva az ajtóban álló szürke csuhásra villantva mélyzöld szemeit, így szól: *
- Hiába keresel a történtekben következetességet vagy logikát. A mi sorsunknak ezek nem erényei.
*A mélységi lány a mondat végén sejtelmesen elvigyorodik, persze a sejtelmesség hatása, talán a gyertyafénynek is betudható. Egy elmés mondás jut az eszébe, amit valahogy ide illőnek érez; „az is baj, ha van rajta sapka, és az is, ha nincs”.
Xotara visszafordul az erősödő hangok irányába, majd fél hangosan maga elé nyilatkozza.*
- Ez csak egy ócska csapda.
*A sötételf lány céltalanul tartja maga előtt íját, a hangok meg mintha a jobb sarokban álló egyik koporsóból szűrődnének ki, ami talán még mozog is.*
- Pff!
~ Jaj, de félek. ~
*Azon, hogy Pycta elharapja mögötte a szót, nem ütközik meg, biztos ő is retteg. Arra nem is gondol, hogy a csuhás társának más dolga akad közben. Hátára akasztja íját. Kardot ránt, amit jobb kezében, félkörívben megforgat. Ökölbe zárt bal kezét maga elé emeli. Xotara bal horga úgyis erősebb, mint a jobb, nem tudni miért.
Ekkor, hallja meg kintről a károgást, mire kissé a hang irányába fordítja fejét, de szemeit nem veszi le a koporsókról.*
~ Varjak... szeretem őket is… kizabálják a földből a férgeket. ~
*A sötételf lány lassan odasomfordál a mozgolódó koporsóhoz, csapásra vagy ugrásra készen, gyorsaságára nem lehet panasza. Megfordul a fejében, hogy egyszerűen keresztül szúr a karddal a fenyőfa koporsón, ezzel rögtön kardélre hányva azt, aki bent mocorog, de aztán logikusan végiggondolva rájön, hogy valószínűleg nincs mitől igazán tartania, hiszen a gyilkos csaknem volt olyan béna, hogy saját magát zárja kelepcébe. A hullával teli koporsókat pedig nem a falnak állítva, a temetőgondnok viskójában szokták tartani, hanem a ravatalon, vagy a földben, elfektetve.*
~ Lehet a hulla nem is a gondnoké. Lehet a gondnok van bezárva. Hát, lássuk! ~
- Hé! Temetőgondnok uraság, csak nem maga az?
~ Már égen földön kerestük. ~
*Hangzik az ésszerű kérdés, persze valószínű, hogy a gondnokot megkötözték, a száját pedig be, és azért nem tud hangot kiadni.
Xotara éberségét megőrizve lép a hullatároló alkalmatossághoz. Bal kezével próbálja kihajtani a fedelet, ha nem enged, akkor óvatosan, hogy a bent lévőt még véletlenül se sértse meg, kardjával feszíti fel azt*.
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.02 23:16:08
1744. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-02 13:15:30
Üzenet elküldve: 2018-09-02 13:15:30
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Hogyan lehet kivégezni úgy egy embert, s szinte levágni a fejét, úgy, hogy vér sehol ne maradjon? Talán máshol? Ez egy érdekes kérdés, mindenesetre Pycta rávilágít. Sok mindent sejtető tény, talán még a templomban történtekkel is összeköthető lenne, persze ez még jelenleg nem olyan fontos, ráadásul közel sem biztos, hogy ez így van. Közben a viskóban a kaparászás egyre erőteljesebb, sőt már kisebb dörömbölés és fojtott nyögés hallatszik. A hang Xotarához nem közeledik, gyanúsan a szoba jobb oldala felől hallik, talán épp onnan, ahonnan Pycta sejti, akibe épp belefojtják a szót. Az íj jelenleg nem tud mire célozni, semmi nem látszik, csak a hang egyre erősebb. Mindeközben Pyctának is vendége akad, bár legalább ez látszik, még ha annyira nem is kézzel fogható. A csapásra azonban nem repül el, egyszerűen elugrik oldalra, s ugyanolyan félrefordított fejjel, szenvtelenül figyeli támadóját. Úgy látszik ennek a madárnak nem az a dolga, hogy meghaljon, érdekes módon villámgyors, nem valószínű, hogy fegyverrel végezni lehetne vele. Ami azt illeti ne is várja meg, üveges szemeit meresztve, csőrét kitátva károg egyet, mely furán hat egy olyan lénytől, mi a legkevésbé sem hasonlít fekete tollas rokonára. A károgást követően ugrik egyet, s a csonka fák teteje felé repül, hangtalanul. A kaparászás és dörömbölésből már csapkodás lesz, egyre hangosabb és ijesztőbb. Az egyik falnak támasztott koporsó megremegni látszik.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Hogyan lehet kivégezni úgy egy embert, s szinte levágni a fejét, úgy, hogy vér sehol ne maradjon? Talán máshol? Ez egy érdekes kérdés, mindenesetre Pycta rávilágít. Sok mindent sejtető tény, talán még a templomban történtekkel is összeköthető lenne, persze ez még jelenleg nem olyan fontos, ráadásul közel sem biztos, hogy ez így van. Közben a viskóban a kaparászás egyre erőteljesebb, sőt már kisebb dörömbölés és fojtott nyögés hallatszik. A hang Xotarához nem közeledik, gyanúsan a szoba jobb oldala felől hallik, talán épp onnan, ahonnan Pycta sejti, akibe épp belefojtják a szót. Az íj jelenleg nem tud mire célozni, semmi nem látszik, csak a hang egyre erősebb. Mindeközben Pyctának is vendége akad, bár legalább ez látszik, még ha annyira nem is kézzel fogható. A csapásra azonban nem repül el, egyszerűen elugrik oldalra, s ugyanolyan félrefordított fejjel, szenvtelenül figyeli támadóját. Úgy látszik ennek a madárnak nem az a dolga, hogy meghaljon, érdekes módon villámgyors, nem valószínű, hogy fegyverrel végezni lehetne vele. Ami azt illeti ne is várja meg, üveges szemeit meresztve, csőrét kitátva károg egyet, mely furán hat egy olyan lénytől, mi a legkevésbé sem hasonlít fekete tollas rokonára. A károgást követően ugrik egyet, s a csonka fák teteje felé repül, hangtalanul. A kaparászás és dörömbölésből már csapkodás lesz, egyre hangosabb és ijesztőbb. Az egyik falnak támasztott koporsó megremegni látszik.*
1743. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-01 17:54:48
Üzenet elküldve: 2018-09-01 17:54:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*A ház üres, leszámítva azt a pár ódon berendezési tárgyat, ami bent van és ha a csuhás jól gondolja, akkor nincs is másik ki- vagy bejárata. De akkor ki támasztotta a hullát az ajtóba? Roppant érdekes és elgondolkodtató. Az ajtóban megállva, de nem feledkezve meg a temető figyeléséről, miután a mélységi lány gyertyát gyújtott, szétnéz a szobában. A haragoszöld tekintet gyorsan végigfut az apró helyiségen, majd megállapodik Xotara alakján.*
- Nincs vér. *Szólal meg komoran. Ha valakinek ilyen kegyetlenséggel és alapossággal elmetszik a torkát, hogy csaknem lefejezik, ott rengeteg vérnek kellene lennie és a szobában láthatóan nincs erre utaló nyom. Újabb elgondolkodtató jel a halott test után.
A csuhást nem tulajdonít figyelmet a pergamennek, a sötételf lány majd elmondja, hogy mi áll rajta. Már éppen mondaná, hogy induljanak, amikor jobbról felhangzik a torz hang és a kaparászás. Xotara mozdul és a csuhás még szóra nyitja a száját.*
- A kopors... *Harapja el a szó végét, mert az ajtóban állva, de még kint a temetőben, eltereli valami szokatlan a figyelmét. Szokatlan és vészjósló.
Lassan fordul meg és pillant le a tócsák között leszálló apró madárra maga előtt. Ha nem éppen ő maga vette volna fel a templom falának aljából, talán meg sem ismerné, de mivel éppen ő volt az, aki a halott - vagy annak tűnő - madárkát a tenyerébe zárta, így pontosan tudja, hogy az a madár az. A kis test sáros és csapzott, mintha nem sokkal ezelőtt ásta volna ki magát abból a sírhantból, amelybe Xotara temette.
A holtaknak nem szokásuk visszajárni az élők közé, s ha mégis, akkor az rossz dolgok előjele lehet. A csuhás villámgyorsan mozdul, jobbjában megvillan a wegtoreni penge, hogy lesújtson a földön lévő holt-eleven szárnyasra. Azt is belekalkulálja, hogy esetleg a madár felreppen, de bízik kitűnő gyorsaságában és fegyveres tudásában. Ráadásul a madár nemrég szabadult a föld alól, így talán a sártól összetapadt szárny és tollazat is akadályozza őt és segíti az elfet, hogy újra a másvilágra küldje.
Ha sikerült a vágás és kettészelte a madarat, figyelmét a temetőnek szenteli. Ha egy holt visszatért, talán több is megpróbálja. Félig az ajtóban áll, remélve, hogy Xotara fedezi a hátát, bár a koporsók felől - vagy éppen belőlük - hallatszó torz hangok és kaparászás nem jelent túl sok jót. Ha odakint nem jelenik meg ellenfél, akkor fog segíteni a mélységi lánynak odabent, bármivel is kerüljön szembe, legyen az élő vagy holt.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*A ház üres, leszámítva azt a pár ódon berendezési tárgyat, ami bent van és ha a csuhás jól gondolja, akkor nincs is másik ki- vagy bejárata. De akkor ki támasztotta a hullát az ajtóba? Roppant érdekes és elgondolkodtató. Az ajtóban megállva, de nem feledkezve meg a temető figyeléséről, miután a mélységi lány gyertyát gyújtott, szétnéz a szobában. A haragoszöld tekintet gyorsan végigfut az apró helyiségen, majd megállapodik Xotara alakján.*
- Nincs vér. *Szólal meg komoran. Ha valakinek ilyen kegyetlenséggel és alapossággal elmetszik a torkát, hogy csaknem lefejezik, ott rengeteg vérnek kellene lennie és a szobában láthatóan nincs erre utaló nyom. Újabb elgondolkodtató jel a halott test után.
A csuhást nem tulajdonít figyelmet a pergamennek, a sötételf lány majd elmondja, hogy mi áll rajta. Már éppen mondaná, hogy induljanak, amikor jobbról felhangzik a torz hang és a kaparászás. Xotara mozdul és a csuhás még szóra nyitja a száját.*
- A kopors... *Harapja el a szó végét, mert az ajtóban állva, de még kint a temetőben, eltereli valami szokatlan a figyelmét. Szokatlan és vészjósló.
Lassan fordul meg és pillant le a tócsák között leszálló apró madárra maga előtt. Ha nem éppen ő maga vette volna fel a templom falának aljából, talán meg sem ismerné, de mivel éppen ő volt az, aki a halott - vagy annak tűnő - madárkát a tenyerébe zárta, így pontosan tudja, hogy az a madár az. A kis test sáros és csapzott, mintha nem sokkal ezelőtt ásta volna ki magát abból a sírhantból, amelybe Xotara temette.
A holtaknak nem szokásuk visszajárni az élők közé, s ha mégis, akkor az rossz dolgok előjele lehet. A csuhás villámgyorsan mozdul, jobbjában megvillan a wegtoreni penge, hogy lesújtson a földön lévő holt-eleven szárnyasra. Azt is belekalkulálja, hogy esetleg a madár felreppen, de bízik kitűnő gyorsaságában és fegyveres tudásában. Ráadásul a madár nemrég szabadult a föld alól, így talán a sártól összetapadt szárny és tollazat is akadályozza őt és segíti az elfet, hogy újra a másvilágra küldje.
Ha sikerült a vágás és kettészelte a madarat, figyelmét a temetőnek szenteli. Ha egy holt visszatért, talán több is megpróbálja. Félig az ajtóban áll, remélve, hogy Xotara fedezi a hátát, bár a koporsók felől - vagy éppen belőlük - hallatszó torz hangok és kaparászás nem jelent túl sok jót. Ha odakint nem jelenik meg ellenfél, akkor fog segíteni a mélységi lánynak odabent, bármivel is kerüljön szembe, legyen az élő vagy holt.*
1742. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-01 02:48:01
Üzenet elküldve: 2018-09-01 02:48:01
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 313
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Vakmerő
//Az érme két oldala//
*Pycta óva intő szavaira bólint, a viskóba való belépése előtt.*
- Ne aggódj… éber vagyok.
~ Ettől éberebb már nem is lehetnék. ~
*Xotara átkutatja a viskót, majd meggyújtja a gyertyát, hátha a szürke csuhás mégis meggondolja magát. Bár hallja őrködő társa kintről érkező szavait.*
- Tudom, Pycta. Mindjárt. De hátha találunk itt is valamit, ami segítségünkre lehet. Nem tudjuk, hogy hol keressük a gyermekek hamvait, azt csak a temetőgondnok tudta volna megmondani, de őt megölték. Kell valami nyom, amin elindulunk.
~ Azt már nem is mondom el neki, hogy a gyilkosságot is jelentenünk kell a Templomban, de lehet még a Barakkban is. Különben még ránk húzhatják a vizes lepedő, hogy mi öltük meg. És ez nem a sötételf üldözési mániámból fakad. ~
*Meg aztán Xotarának jól esik egy pár pillanatig nem kint ácsorogni a szakadó esőben, bár már igazából teljesen mindegy, mert bőrig ázott. Még óvatos léptein is némiképp hallható, hogy megült csizmáiban a víz.
A sejtelmes gyertyafényben ismét körbenéz a viskóban. A csöpp kis fény különös árnyéktáncot vet a falakra, de Xotara figyelmét a szakadt pergamen köti le. Különös megérzése támad, amit sehogy se tudna hihetően megmagyarázni, sőt mások bolondnak néznék, ezért azonnal el is hessegeti, és még csak végig sem gondolja. Éppen kezébe venné a pergament, hogy megnézze, de csak egy rövid, közeli pillantást tud vetni a lapra, amikor jobb oldalról kaparászást és torz hangokat hall. Visszateszi az asztalra a gyertya mellé a pergament. Majd azonnal a vélt hangforrás irányába emeli íját, hogyha kell megvédje magát. Idegei ismét pattanásig feszülnek, de szólni nem szól semmit. Hiszen nem tudja mit mondhatna Pyctának. Átkutatta a házat, ahonnan a hangot hallja, ott még az előbb nem volt semmi. Így csak vár, hogy kiderüljön mi neszezik a helyiségben. Ha saját szemével látja mi az, akkor tud helyzetjelentést adni.
Ha Xotara tudna a kint történtekről, minden bizonnyal elvigyorodna, annak tudatában, hogy igaza volt, és jól látta azt a madarat, bár ettől a tudattól nem lenne se boldogabb, se elégedettebb, csak tudomásul venné, de biztos lenne benne, hogy Pycta megfelelően fogja kezelni a helyzetet.*
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.01 03:01:40
*Pycta óva intő szavaira bólint, a viskóba való belépése előtt.*
- Ne aggódj… éber vagyok.
~ Ettől éberebb már nem is lehetnék. ~
*Xotara átkutatja a viskót, majd meggyújtja a gyertyát, hátha a szürke csuhás mégis meggondolja magát. Bár hallja őrködő társa kintről érkező szavait.*
- Tudom, Pycta. Mindjárt. De hátha találunk itt is valamit, ami segítségünkre lehet. Nem tudjuk, hogy hol keressük a gyermekek hamvait, azt csak a temetőgondnok tudta volna megmondani, de őt megölték. Kell valami nyom, amin elindulunk.
~ Azt már nem is mondom el neki, hogy a gyilkosságot is jelentenünk kell a Templomban, de lehet még a Barakkban is. Különben még ránk húzhatják a vizes lepedő, hogy mi öltük meg. És ez nem a sötételf üldözési mániámból fakad. ~
*Meg aztán Xotarának jól esik egy pár pillanatig nem kint ácsorogni a szakadó esőben, bár már igazából teljesen mindegy, mert bőrig ázott. Még óvatos léptein is némiképp hallható, hogy megült csizmáiban a víz.
A sejtelmes gyertyafényben ismét körbenéz a viskóban. A csöpp kis fény különös árnyéktáncot vet a falakra, de Xotara figyelmét a szakadt pergamen köti le. Különös megérzése támad, amit sehogy se tudna hihetően megmagyarázni, sőt mások bolondnak néznék, ezért azonnal el is hessegeti, és még csak végig sem gondolja. Éppen kezébe venné a pergament, hogy megnézze, de csak egy rövid, közeli pillantást tud vetni a lapra, amikor jobb oldalról kaparászást és torz hangokat hall. Visszateszi az asztalra a gyertya mellé a pergament. Majd azonnal a vélt hangforrás irányába emeli íját, hogyha kell megvédje magát. Idegei ismét pattanásig feszülnek, de szólni nem szól semmit. Hiszen nem tudja mit mondhatna Pyctának. Átkutatta a házat, ahonnan a hangot hallja, ott még az előbb nem volt semmi. Így csak vár, hogy kiderüljön mi neszezik a helyiségben. Ha saját szemével látja mi az, akkor tud helyzetjelentést adni.
Ha Xotara tudna a kint történtekről, minden bizonnyal elvigyorodna, annak tudatában, hogy igaza volt, és jól látta azt a madarat, bár ettől a tudattól nem lenne se boldogabb, se elégedettebb, csak tudomásul venné, de biztos lenne benne, hogy Pycta megfelelően fogja kezelni a helyzetet.*
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.09.01 03:01:40
1741. hozzászólás ezen a helyszínen: Temető
Üzenet elküldve: 2018-09-01 00:38:45
Üzenet elküldve: 2018-09-01 00:38:45
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 932
OOC üzenetek: 97
Játékstílus: Szelíd
//Az érme két oldala//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*A meglepetést, hamarosan a csonkára égett fák közé beúszó kósza ködfátyol dermeszti meg. Kuvik rikkant fel valahol a távolban, majd rövid és gyors szárnycsapások verik fel a két mennydörgés között beállt tompa csendet. A szakadó eső immár nem veri fel a port, inkább lassan tócsákba gyűlik össze, s a hullahalmokból elinduló szennyes vérfolyamot csatornákba irányítja, majd a mélyebb területen a lassan szivárgó, kis patakok meggyűlnek, bokáig érő, cuppogó iszamóvá alakulva. Ismét villámlás, majd szinte azonnal dörgés, valóban felettük jár a vihar. A hirtelen villanás ismét megvilágítja a holttestet, ki bár úgy ül bágyadtan, mintha csak várna valamire, attól még szerencsére hulla marad, így alaposabban megvizsgálható. A levont következtetések helyesek, a torkát átvágták, méghozzá nagyon mélyen, szinte lemetszették a fejét. A viskó látszólag üresen tátong, jelenleg csak ásító száj, mely a temetőre lehel, de Pycta ettől függetlenül gyanakodni kezd, hiszen egy holttest nem szokott csak úgy belülről megtámaszkodni az ajtónak, persze az is lehet, hogy utolsó rángásai között próbált meg menekülni, vagy ott érte a vég. De akkor ki, vagy mi csukta rá újfent az ajtót? Függetlenül attól, hogy a sötételf lány a körülményeket félresöpörve lép be, kezében az íj, azért biztonságot adhat. Szemei a sötétben élesebbek, mint más fajoké, így könnyebben figyelhet meg dolgokat. Az ajtón belépve egy kicsiny helyiségbe juthat, egyszerű négyszögletű szoba ez, balra egy bevetetlen ágy, a takaró félig a padlón. Előtte egy asztal székkel, rajta pedig egy meggyújtatlan gyertya és néhány sokat forgatott, talán így távolról zsírpecsétesnek tűnő pergamen. A szemközti falon szekrény, rögtön kettő is egymás mellett, pont úgy, hogy a szoba jobb sarkában még maradt egy sötétebb, üres sarok, melyet a jobb falon rögtön egy-két feltámasztott koporsó követ. Fiókokat nincs értelme átnézni, mert sem az asztalban, sem máshol nincsenek. A szekrény ajtaja tárva nyitva, talán dulakodás nyomai, mert oldala kissé beszakadva áll. Semmi különleges, mi bármit ígérhet, egészen addig, míg Xotara az asztalon lévő gyertyát meg nem gyújtja. Éppen nem dörög, nem villámlik, csak a fellobbanó sejtelmes gyertyafény világítja be valamicskét a szobát, sebesen mozgó, alakjukban változó árnyképeket varázsolva a falra. Ebben a pillanatban jobb oldalról torz hangok és sebes kaparászások hangja hallatszik. A kint lévő elf a zajra felfigyelhet, de más is megzavarhatja, mert ebben a pillanatban egy borzolt és saras tollú madár száll le közvetlen elé, s hang nélkül, félrefordított fejjel, mozdulatlanul, üveges tekintettel bámulja az elfet. A madár kísértetiesen hasonlít arra, mit a templom falánál oly gondosan kézbe vett.*
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*A meglepetést, hamarosan a csonkára égett fák közé beúszó kósza ködfátyol dermeszti meg. Kuvik rikkant fel valahol a távolban, majd rövid és gyors szárnycsapások verik fel a két mennydörgés között beállt tompa csendet. A szakadó eső immár nem veri fel a port, inkább lassan tócsákba gyűlik össze, s a hullahalmokból elinduló szennyes vérfolyamot csatornákba irányítja, majd a mélyebb területen a lassan szivárgó, kis patakok meggyűlnek, bokáig érő, cuppogó iszamóvá alakulva. Ismét villámlás, majd szinte azonnal dörgés, valóban felettük jár a vihar. A hirtelen villanás ismét megvilágítja a holttestet, ki bár úgy ül bágyadtan, mintha csak várna valamire, attól még szerencsére hulla marad, így alaposabban megvizsgálható. A levont következtetések helyesek, a torkát átvágták, méghozzá nagyon mélyen, szinte lemetszették a fejét. A viskó látszólag üresen tátong, jelenleg csak ásító száj, mely a temetőre lehel, de Pycta ettől függetlenül gyanakodni kezd, hiszen egy holttest nem szokott csak úgy belülről megtámaszkodni az ajtónak, persze az is lehet, hogy utolsó rángásai között próbált meg menekülni, vagy ott érte a vég. De akkor ki, vagy mi csukta rá újfent az ajtót? Függetlenül attól, hogy a sötételf lány a körülményeket félresöpörve lép be, kezében az íj, azért biztonságot adhat. Szemei a sötétben élesebbek, mint más fajoké, így könnyebben figyelhet meg dolgokat. Az ajtón belépve egy kicsiny helyiségbe juthat, egyszerű négyszögletű szoba ez, balra egy bevetetlen ágy, a takaró félig a padlón. Előtte egy asztal székkel, rajta pedig egy meggyújtatlan gyertya és néhány sokat forgatott, talán így távolról zsírpecsétesnek tűnő pergamen. A szemközti falon szekrény, rögtön kettő is egymás mellett, pont úgy, hogy a szoba jobb sarkában még maradt egy sötétebb, üres sarok, melyet a jobb falon rögtön egy-két feltámasztott koporsó követ. Fiókokat nincs értelme átnézni, mert sem az asztalban, sem máshol nincsenek. A szekrény ajtaja tárva nyitva, talán dulakodás nyomai, mert oldala kissé beszakadva áll. Semmi különleges, mi bármit ígérhet, egészen addig, míg Xotara az asztalon lévő gyertyát meg nem gyújtja. Éppen nem dörög, nem villámlik, csak a fellobbanó sejtelmes gyertyafény világítja be valamicskét a szobát, sebesen mozgó, alakjukban változó árnyképeket varázsolva a falra. Ebben a pillanatban jobb oldalról torz hangok és sebes kaparászások hangja hallatszik. A kint lévő elf a zajra felfigyelhet, de más is megzavarhatja, mert ebben a pillanatban egy borzolt és saras tollú madár száll le közvetlen elé, s hang nélkül, félrefordított fejjel, mozdulatlanul, üveges tekintettel bámulja az elfet. A madár kísértetiesen hasonlít arra, mit a templom falánál oly gondosan kézbe vett.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1946-1965