*Egy hideg éjféltájon borong a temető fagyott, kemény sírjai között. Gyenge lépteivel próbál előrehaladni, kétségbeesett nézése pedig megszakadva keresi a közelében az életet. Illetve annyira nem. Nem tudja eldönteni, hogy akar-e találkozni valamivel itt a temető mélyén, vagy jobb lenne, ha most nem zaklatná sem élő, sem holt.* "Főleg a holtak ne! Ha még egyszer eszembe jut eldobni a térképemet, valószínűleg én vagyok a világ legnagyobb barma! Miért kell egy hektárnyi helyen temetni a halottakat? Mindegy, csak ne történjen semmi, csak jussak ki ebből a végtelen rémálomból, vagy legalább keljen fel a nap! Kegyeljenek meg most az istenek és keljen fel a nap!" *De ez természetesen nem történt meg. A közelben az egyik sír előtt fekete csuklyás alakokat lát, kik túlvilági nyelven kántálnak egy ismeretlen sír előtt.* "Most már nem érdekel, hogy merre, csak el innen." *Majd elkezd futni még ő sem tudja, hogy mely irányba. Egy fertályóra múlva már tovább megállt, mert nem bírta oly sokáig a futást. Egy hideg kéz megkocogtatja a hátát.*
-Segíthetek?-*Szólítja meg az idegen hang*
*Theraxin ereiben megfagy a vér, több percbe telik, mire képes lesz hátrafordulni, azonban a látvány nem segít a félelmén. Két méter magas, furcsán áttetsző alakot lát, kin teljes vértezet látható, ruházata csurom véres és a feje is furcsa szögben meg van dőlve, láthatóan nem természetes tartás. Megpróbálja összeszedni magát, de csak ennyit lesz képes a végén kinyögni.*
-Ki...vagy... te? *Arca fehérre vált, szinte már hozzáilleszkedik a szellem élettelen és érzelmektől mentes orcájára.*
-A nevem Mitheron és temetőszellem vagyok! Az én feladatom jó útra terelni az eltévedt lelkeket, kik elvesztek a Temetőnkben. Legalábbis addig, amíg nem kell végleg megpihennem. De inkább kövess, hogy kijuthass innen minél előbb, mert látom rajtad, hogy nem bírod ezt a helyet.
-Honnan tudjam, hogy megbízhatom benned?-*kérdez vissza Theraxin* *A szellem nyugodtan, megfontolva válaszol*
-Onnan, hogy ha azt akarnám, hogy itt halj, hagynám, hogy megint körbe-körbe menj, ahogy eddig.
*Lassacskán elindulnak, majd egy fél óra után, mikor már a kijáratnál járnak, megszólítja a szellemet.*
-Egyébként te mikor térsz végső nyugalomra?-
-Amikor megtalálják a testemet. Még régen, mikor még a Nekromancia nem számított annyira tiltott tudománynak, gyakran borították fel a sírokat, hogy megfelelő alanyokat keressenek a kísérleteikhez. És ezeknek a testeknek a szellemei nem mindig voltak képesek visszatérni az Szellemek Világába, így itt ragadtak, amíg a testük elő nem kerül. Én is az egyike vagyok ezeknek a várakozó szellemeknek, azonban te még fiatal vagy ahhoz, hogy segíthess rajtam. A papokat, akik pedig képesek lennének enyhíteni a fájdalmamon már évezredekkel ezelőtt elűzték a városból a varázstudók... De én további jó utat kívánok, azonban előtte érdemes lenne pihenned egyet egy darabon és utána elindulni. Az erdő szélén van egy kis kunyhó, ahol pár embert mindig szívesen látnak...
-Nagyon köszönöm a segítséget, életmentő volt, ha fogalmazhatok így. És majd segítek rajtad, amint tudok.-*válaszolt, most már végre megnyugodva*
-Annak én is örülnék, de az még messze van, most egyenlőre próbálj meg pihenni és összeszedni magad. További jó utazást.-*Mondja, majd elenyészik.*
"Legalább végre van egy segítőkész lélek ebben a városban..." *Majd elindul a rozoga kunyhó felé.*