*Az ember azért születik, hogy nappal a silány, halandó világban éljen, este pedig elszabaduljon a tudata, és akár felsőbb létsíkokra is átevezzen, a világ olyan jelenségeivel ismerkedjen meg, amely az egyszerű nappali lény számára felfoghatatlan. Egyes irányzatok szerint a nappali élet az álom, és az éjszakai a valóság, habár Lorew ezt nehezen tudta elképzelni. Már csak azért is, mert az éjszakákról az emberfiának nincsenek olyan emlékei, mint a nappalokról. Persze ezt is megmagyarázzák, nappal a nappalokra emlékszel, és éjjel az éjszakákra, és talán éjjel, álmodban (vagy épp a való világban) is pont ilyen tanácstalanul gondolsz a nappali életre. Persze az ilyen elméletek nem többek, mint ostoba képzelgések olyanok részéről, akik nem tudnak többet tenni a világból való elszabadulás érdekében.
Ugyanakkor a mai reggelen talán először érezte úgy életében, hogy bárcsak tényleg úgy lenne, bárcsak az álmok volnának a valóság, és a démon, akit látott, tényleg létezne. Persze csak a gnóm árus homályos találgatásai folytak össze a fejében, és ebből alakult ki az álomkép, a démon, melynek két alakja van, egy emberi, és egy valódi. Nincs csapdába esve, ahogyan azt a vörös hajú nő ecsetelte, szabadon váltogathatja, melyik formájában akar mutatkozni. Az emberi egy gyönyörű nő, fehér, opálos szemekkel, hófehér hajjal, és hasonló bőrszínnel. A démoni forma és azokon az alapokon nyugszik, amelyeket a gnóm árus fektetett le, hatalmas kígyószerű lény szárnyakkal, éles fogakkal, méreg csorog a szájából, fekete és halálos. Talán gyógyíthatatlan, ki tudja? Nem a részletek érdekelték, hanem egyszerűen az összkép volt túl csodálatos ahhoz, hogy igaz legyen. Álomszerű, nem is hiába. Enyhén csalódottan csóválja a fejét, miközben a sírok közt lépked, még nehezére esik feldolgozni a tényt, hogy mindez csupán egy egyszerű álom volt. Reménykedhetne olyasmiben, hogy valamiféle üzenet, vagy jel, de igazából tudja, hogy csak saját képzelőerejét hozzátette az árustól elhangzott legendatöredékhez, és többnyire ebből született ez a kép, amelyet álmában látott, és érzett is. Talán ez egy dolognak a jele, hogy ideje lenne felkeresnie az öreget wegtorenből, és rákérdezni a démonra, mivel lassanként kezd becsavarodni a ténytől, hogy nem tud valamit. Illetve inkább attól, hogy egy ilyen fontos dolgot nem tud.
Valójában a tisztásra akart menni, kicsit kiszellőztetni a fejét, na meg hogy leküzdje a fáradtság még rá-rátörő hullámait, de most hirtelenjében kedve lenne visszamenni, és szembenézni a végső mentsvárral: vagy tud neki segíteni, vagy soha az életben nem fogja megtudni, hogy ki is az a démon, aki a Wagner nevű vadászt megölte. Az égre emeli a tekintetét, majd egy erőteljes sóhajjal nyugtázza a gondolatmenetet, jelezvén a világnak: ezt nem akarja elkapkodni. Jövője ezen az apróságon áll vagy bukik, így hát aligha kellene sürgetni. Azt már régen megtanulta, hogy jobb reménnyel meghalni, mint anélkül élni. Talán pont ez az, ami miatt inkább kitart eredeti terve mellett, és továbbsétál a tisztás irányába, hogy kicsit összeszedhesse a gondolatait. Sosem volt nagy híve a meditációnak, de néha nem árt.*