*Miközben beszél a sötételf, Dormac végig látja az arcán azt az elnyomott szomorúságot. Érthető, hogy próbálja ezt leplezni, hisz csak múlt este ismerkedtek meg. Ám a fekete hajú jól tudja, hogy lágy mosolya mögött is a szomorúság mozgatja a szálakat.*
- Sajnos a legrosszabbakra is fel kell készülni. Arra is, hogy ott pihenget a temetőben, s arra is, hogy valahol szórja hevesen a pénzt, s téged nem akar látni többet. Elvégre, ő hagyott ott titeket. Persze, nem mondom, hogy nem lehetnek ennek súlyos okai, de mielőtt még 'istenítenéd', ne feledd, hogy nem ti hagytátok ott őt, hanem fordítva.
*Jobb, ha kimondja e szavakat, s jobbnak látja, ha Eiva elgondolkodik ezeken egy kicsit. Lehet, legbelül nagyon fáj neki ez az egész, de ha a negatívakat bent tartja, elnyomja gondolataiban, akkor annak bizony súlyos következményei lehetnek.
Nyom egy csókot a sötételf kellemesen lágy ajkaira, majd egy nagy sóhajtást követően hozzászól.*
- Most az lenne a legjobb neked, ha végiggondolnád ezt az egészet. Az elejétől... a végéig. Én előre megyek a könyvtárba, elintézem a dolgaimat, te pedig látogasd meg a temetőt. Aztán majd valamikor találkozunk. Ha netán elkerülnénk egymást, akkor a szálláshelyen keressük a másikat. *átöleli, majd gyengéden megcsókolja* Ne feledd, hogy erős vagy, s utána kell járnod a dolgoknak, hogy a lelked megnyugodjon. Vigyázz magadra...
*Homlokát meghinti egy csókkal, kezeit megszorítja, majd elengedi őket, s gyorsabban sétálni kezd kovácsműhely felé. Mikor ajtajába érkezik, ott még egy pillantást vet Eivára, miben érezteti, hogy mellette áll, majd eltűnik... Dormac tudja jól magában, hogy a nő meg fogja oldani a gondjait, mivel így ismerte meg. Érzékei nem szokták megcsalni, s most is teljesen biztos magában.
A műhelyben a kovács csak bólint egyet felé köszönésképp, mivel már ismerik egymást. Pár pillanatig megnézi az új árukat, hátha akad köztük valami szép, ám most nem fedez fel semmit. Ezért odalép a piacra néző ajtóhoz, s miután lenyomja a kilincset, kilép rajta.*