*Egy sötét alak sziluettje dereng fel a kovácsház tetején, habár olyan szorosan lapul a fedélbe, hogy alig lehet csak észrevenni, hogy valaki lopódzik oda fent, ami persze csak a tolvajoknak szokása, bár most nem ez ügyben jár. Az erdő után nem akart félig véres kézzel berontania kovácshoz, mert ráhívták volna az őrséget elég hamar. Pedig már minden kezd jól menni számára, magára talált, az útjára, mindig is ez akart lenni, s úgy tűnik ez volt a beavatás, hogy meg kellett szabadulni egy múlt báli démontól, ami hatalmasabb s rettenetesebb volt számára, mint akármi más. Ez nem jelenti, azt persze, hogy sokat fog gondolkozni a múlt eseményein, hanem inkább azt, hogy vége megkapta teljes erejét. A két hét teljes testi gyengeség s a létsíkok átugrálása meghozta a gyümölcsét, most itt van és erősebb, tisztább.
Bőre már megszokásból árasztja magából a mézvirágok dús aranyszirmainak illatát, testét azonban eltorzítja néhány sebhely, és ütés. A vihar be is érte máris, az eső tombolva zúdul a nyakába, s alig lát valamit a tetőből, megszédül a fáradtságtól s mikor éppen lemászna megcsúszik, nem esik nagyot, de a műhely mellett egy ideig kiterülve fekszik a szakadó esőben. Ruháját sár mocskolja be miközben arcát tenyerébe temetve sóhajt, de csak vizet lélegze be olyan sűrűn ömlik az eső.
A villámok egyre gyakrabban csapnak le, az ég inkább emlékeztet felcsattanó óriások vitájára, mint éjjeli boltozatra. Felkel s halkan sóhajt, de a víz hamar kimossa a sarat a hófehér ingből, ami egészen a bőrére tapad, lassan mindene elázik, s közben elindul a templom irányába, hogy menedékre leljen.*