*Átesik a küszöbön, majdnem felbukik a saját lábában, de valahogy csak visszanyeri az egyensúlyát, és egész testében nekifeszül az ajtónak. Odakintről kiáltások harsannak: 'arra ment!', 'nem is, mert amarra!', 'akkor meg a te anyádat!', és hasonlók, csak a mindennapi, lincselés közben hallott szokott locsifecsi - hősünk némiképp megkönnyebbülve veszi a levegőt most, hogy a figyelem talán egy kicsit elterelődött róla.
Vagy épp hogy nem.
A kovács és az inasa méltatlankodva mérik végig.*
- Ez itt nem egy átkozott átjáróház! Nem hiszem el, ezek a faragatlan tuskók! Mind azt hiszik, hogy ez itt ispotály, menedék... de mondta a jó anyám, hogy ne menjek kovácsnak, mondta ő! Azt mondta, 'fiam, inkább légy kereskedő, ha ügyesen forgatod a pénzt, talán még az unokáimra is hagyhatsz valamit', de miért is hallgattam volna rá, az istenek nyugosztalják! *szitkozódik szinte megállás nélkül a mester, Eshilia szemérmesen bólogat, olykor-olykor egy-egy egyetértő 'ühüm'-öt is közbeékel, és nagyon, nagyon reménykedik abban, hogy a kovács első dühében nem fogja megböködni valami izzó pöcökkel. És ha már ez megvolt, akkor lehetőleg második dühében sem.
Egy pillantást vet a másik figurára, és önkéntelenül, tisztelettudóan meghajol előtte - aztán a mozdulat közepén ráébred, hogy az önkéntelenség még rendben, de tisztelettudó már elég régen nem volt senkivel szemben se, hát zavarodottan rázza meg a fejét. Persze, nem tehet róla: az embereket sokkal közelebbinek érzi magához, az elfekre pedig mindig is csodálattal bámult, gyerekkorában sokszor ábrándozott arról, mi lett volna, ha apja nem egy emberi asszonnyal fekszik össze, hanem fajtabelijével. Mi lett volna, ha ő maga is az elfek között nevelkedik, ha nem kéne szégyenkezve lesütnie előttük a fejét - persze, később mindez elmúlt, és már magasról tett mind az emberekre, mind a tündékre, és csak saját maga érdekelte és érdekli most is.*
- Öhm, ha lehetne... *szólal meg aztán, és afelé folytatja a mondókáját, aki tudomást vesz róla, legyen az a kovácsmester, legyen az inasa, vagy akár az íjat viselő, amúgy meglehetősen alacsony elf.* Szóval, ha lehetne, izé, ne nagyon emlegessék nekik, hogy erre jártam *érinti ajkaihoz mutatóujját, miközben fejével maga mögé bök: a két kis ablakon keresztül is jól látható a vasvillák, husángok tömege, ahogy valami ütemes, tompa kántálásra emelkednek és süllyednek.
Még kacsint egyet, fürgén eloson a falnak támasztott fegyverek és az asztalok között, ám az ajtóban mégis megtorpan egy pillanatra, visszafordul az elf felé... hiszen nem lehetne mégis, hogy... hogy egy kicsit...
Ám nyílik a piactér felőli ajtó. Mit nyílik, csapódik! És az bizony semmi jót nem ígér számára...*
A hozzászólás írója (Eshilia Hyast) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2010.09.01 17:24:02