//Az érme két oldala//
*A sötételf lány figyelmesen hallgatja, ahogy a szürke csuhás magyaráz neki az istenekről és a sötét jegyről. Nem vág közbe egyszer sem, még akkor se, amikor Pycta, arról beszél, hogy Teysus befolyására bármi képes volt kihozni a sodrából. Csak magának jegyzi meg gondolatban.*
~ Bármi? Azta! Én eddig csak az Erdőmélyén láttam kikelni magából. ~
*Az emlékre önkénytelenül megérinti a forradást a felső ajkán, de továbbra is szótlanul hallgatja Pycta válaszait.
A sötételf lány füleit élesen megüti, amikor az elf csuhás a visszatérése említésekor, azt mondja, hogy az erdőbe és nem azt, hogy a Vadvédbe. Mire, méregzöld szemei megvillannak ugyan, de továbbra se vág közbe, csak tovább hallgatja Pyctát.
Xotarának már kezd valami derengeni, ahogy a szürke csuhás Eeyr oltárról és az őt űző Erdő Szívéről beszél. Bár, a sötételf lány továbbra sem érti, hogy miről beszél az elf csuhás, de ahogy Pycta válaszol, abból kezdi átérezni a helyzetét.*
~ Hajaj, nem lesz ínyére a válaszom, de a Vadvéd kapujában történt isteni színjáték után megfogadtam, hogy soha többé nem fogok kételkedni magamban. De előbb beszüljünk az atyával, addig legalább értelmesen megfogalmazom, amit mondani akarok, hogy ne olyan tahó módon mondjam, mint ahogy szoktam. ~
*A mélységi lány így indul meg, szótlanul az imaterem felé, ahova Pycta úgy lép be, mint valami késdobálóba, ahol beszélnek a Tisztelendővel a feladatokról. Az oltárcsarnokban végzett munka közben, Xotara továbbra se foglalkozik a Véristen suttogásaival, méltatlankodó érintéseivel. Egy sötételf számára, az egyfajta elismerés, ha a Sa'Tereth csalódott benne. A mélységi lány a csendet se töri meg. Nem csak azért, hogy értelmesen összeszedje a gondolatait, hanem azért se, mert egyszer valahol úgy hallotta, hogy csak a hangtalan ima hallgattatik meg. A takarítás befejeztével a szürke csuhás szótlanul lép mellé és hagyják el a Templomot.
A vihar sem tágít, egy újabb dörgés után, lassan elered az eső.*
~ Annyira tudtam… jellemző! Pff! Már megint bőrig fogok ázni! ~
*Amikor Pycta visszafordul valamiért, Xotara is megtorpan, hogy bevárja. Látja, hogy egy halott madár tetemét zárja kezei közé az elf csuhás. Talán egy vadgalamb az. Xotara nem tudja megállapítani, nem látja jól a madarat Pycta kezei között. A mélységi lány ekkor töri meg a csendet.*
- Szegény pára. Biztos, a mennydörgések közben állt meg a kis szíve. Láttam már ilyet.
*Pillant fel a borongós égre, majd a madárra.*
- Ez egy vadgalamb, nem? Szeretem a vadmadarakat, szerintem mondjuk bármilyen madarat kár kalitkába zárni.
*Ekkor, a sötételf lány Pyctához lép.*
- Add ide, kérlek! Hozod a kordélyt?
*Ha a szürke csuhás engedi, akkor kiveszi a kezei közül az élettelen madarat, egyszer végig simítja a tollait, majd finoman tartja kezei között a lassan kihűlő testet. Hogy a mélységi lány, mit tervez a halott vadgalambbal, egyelőre még maradjon titok. Így, indulnak tovább a Temetőbe. Út közben Xotara, megköszörüli a torkát és Pyctára pillant. Mély női orgánumával, amivel a rikkancsokat is képes megszégyeníteni, amikor kiabál, így szól, hangjában most nincs semmi harsányság, se elfojtott indulat. Csupán mondja, ami a szívén van.
- Pycta! Amiről, az oltárcsarnokban beszéltünk, végig gondoltam, most nem kérdezni fogok, hanem mondok neked valamit, felőlem nevezheted hegyi beszédnek is. A tétlenségtől én is kikészülök, ezt sikerült apámnak jól belém… nevelnie. A fájdalom pedig... *Nevet fel keserűen a mélységi lány.*… hát, arról is meg volt az apám maga hitvallása. Ahogy, beszéltél, valahol ő rá emlékeztettél. Elárulom, nem ápoltunk sose jó viszonyt. Nekem a Sors és az apám is teljesen más utat szánt, ha nem ellenkezek, és azt követem, most biztos nem beszélgetnék itt Veled. Talán már nem is élnék. Elhiheted nem volt egyszerű döntés, mert a saját véremet kellett elárulnom hozzá, de tudom, hogy jól döntöttem. Tudom, mert a megérzéseimre hallgattam. Apám elvakultan gyűlöli a felszínieket. Szerintem, az se sokkal jobb, ha úgy mond, a szeretet istenének a nevében fanatikusan cselekszel. Azzal, nem segítesz senkin, ha közben megöleted magad.
*Itt pár pillanatra elhallgatva fürkészi a szürke csuhást, aztán így folytatja: *
- Elfogadom a hited, de a szűklátókörűségedet, azt nem vagyok képes. Sajnálom, úgy tűnik nekem az ellenkezés, a tagadás a lételemem. Felőlem mondhatsz, amit akarsz, de nem fogom hagyni, hogy agyatlanul a vesztedbe rohanj, és megmondom a szemedbe is. Ha kell, leütlek, mint vak a poharat.*
~ Bár fogalmam sincs még, hogy ezt, hogy tenném meg, de majd csak megoldom valahogy. ~
*Xotara egy pár pillanatra, méregzöld szemeit Pycta haragoszöldjeibe fúrja.*
- Ezek szellemében, segítek neked valahogy visszaállítani az oltár egykori fényét, de utána amondó vagyok, hogy térjünk vissza a Vadvédbe. Ha nem akarsz Vezér lenni nem kell annak lenned. Lyz megoldja és a többiek, biztos segítenek neki, de minél több a segítő kéz, annál könnyebb dolga lesz. Emlékszel? A falka ereje a farkas, és a farkas ereje a falka.
*Befejezvén elhallgat. Levéve pillantását a szürke csuhásról, az előttük elterülő macskaköves téren futtatja végig a tekintetét. Esőcseppek pettyezik a kövezetet, ami lassan csillogóvá ázik. A sötételf lány Arenih atyától kapott fekete vászondarabbal kendőzi el az arcát, aminek hatására, már megint egy haramia benyomását keltheti, kissé. Xotara kilép, hogy jelezze Pyctának, hogy ismeri az utat. Majd, eltűnik a Templom mögötti keskeny úton. A Temető kapuján belépve, Xotara ismét megolvassa a feliratokat, de most a vadgalamb tetemével a kezeiben, mosolytalanul sétál tovább. Főleg, hogy az orrát a tűz martalékává vált ázott fa és égett holttestek émelyítő zsíros szaga csapja meg. A sírok között megállva Pyctához fordul.*
- A Temetőgondnoknak valahol itt kell lennie. Én… mindjárt jövök.
*Jelezvén, hogy mi dolga van, kezei között megemeli kissé az élettelen madarat. Azzal, szótlanul folytatja sétáját, láthatóan célirányosan egy bizonyos irányba. A mélységi lány a hatalmas liliomfához sétál, mely most az ősz közeledtével virágtalan. Xotara a fa törzsénél letérdelve, egyik kezével egy kis mélyedést ás a földbe, a gyökerek közé, ahova befekteti a madár megmerevedett tetemét, majd betemeti. Mikor végzett, szótlanul feláll, nem gondol semmire, csak sarkon fordulva megkeresi Pyctát és a Temetőgondnokot.
A mélységi lány, ahogy visszasétál, a vihar ellenére is, tisztán hallja, ahogy egy kuvik sivít fel valahol a fák között, amit egy morajló dörgés követ.*
~ Átkozott vihar… utálom az esőt… ~
*Visszaérve, kérdőn Pyctára pillant, hogy nála mi a helyzet.*
A hozzászólás írója (Árnytörő Xotara) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.08.22 19:18:24