//Végveszélyben//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Nem is feltétlenül zavarja most a magány. Szabadulni képtelen, de legalább csend és viszonylagos béke honol a patkánylyukban egyelőre. Még a zsibbadás is inkább megkönnyebbülés számára, a lüktető fájdalom sokkal rosszabb érzés volt. Csak a gyomra ne korogna ennyire, ki tudja, mióta nem evett már. Nagyot sóhajt, s nem mozdul, csendesen ül sorsára várva.
Kényelmetlenül hosszú ideig nem történik semmi, majd hirtelen, mintha valami probléma adódna odakinn, úgy szólalnak meg újabb és újabb hangok. Alenia fel is kapja a fejét, de ismét nem érti a tanácskozás lényegét. Az ajtó csapódására látványosan megugrik a székben, de ideje sincs semmire, keze az egyik férfi szorításába kerül, miközben a másik is túlságosan közel jön hozzá.*
- Mit csinált a bátyám? Mi? Mit akarsz azzal?! *Kérdezi rémülten, ahogy a késre pillant.* Hé! Mit...!
*Nem tud tovább kérdezősködni, a hideg penge könnyen hatol egyre mélyebbre az ujjában, ő pedig feszeng, kapálózik amennyire tud, közben elviselhetetlenül visítozik. Halk roppanás, s majdnem ezzel egyidőben a sikoltozás is abbamarad.
Szerencsétlen lány csak hevesen reszket a székében és bőg. Mikor a penge hozzáért, már tudta mi vár rá, mégis képtelen volt tűrni. Fáj, borzalmasan, kibírhatatlanul fáj. Bámul egyelőre a föld felé, miközben egyenlőtlenül kapkod levegőért.*
- Túl vagyunk rajta?
*Kérdezi szipogva, miután valamelyest sikerül összeszednie magát. Ekkor pillant félve jobb kezére, hogy megnézze a csonkot, de bár ne tette volna. Tenyere a saját vérében fürdik, ő pedig ezt nem birja már gyomorral. Hosszasan öklendezik, mire türtőztetni tudja magát, s megoldani, hogy ne hányjon a földre. A kérdés egyébként meglehetősen közömbösen hangzott Alenia szájából, mintha elfogadta volna a sorsát.*
- Miért kell... *Próbálja folytatni, csak közben hatalmasat nyel, nagyot szusszant, remegése pedig továbbra sem múlik.* Miért nekem kell szenvednem mások hibái miatt? Nem tettem soha semmi rosszat. Mindig csak azt, amit kértek tőlem. A bátyám...
*Mikor Aleimordra gondol, újra folyni kezdenek könnyei, meg ismét szüntetet is kell tartania a fájdalom miatt. Most már egyáltalán nem biztos abban, hogy valaha is látja még a napot.*
- A bátyám sosem tudta, hol a határ. Annyiszor kértem, hogy fogadjon szót, ne veszekedjen a szüleinkkel, nem hallgatott rám. Nem lepődök meg, hogy ezt is elrontotta. Sosem volt képes azt tenni, amit mások várnak tőle.
*Nyöszörög, majd óvatosan megmozgatja csuklóit a kötelekben, hangosan felnyüszít.*
- Mi lesz most velem? Egyesével vágjátok le a végtagjaim, míg végül a saját véremben fürödve hagytok meghalni?
*Nagy szavak ezek Aleniától, hisz talán még a vérét sem látta soha. Fura, hogy mennyire gyorsan tud adaptálódni a kegyetlen világ által diktált szabályokhoz.*
- Nem is bánom... *Újabb szünet, erőt gyűjt.* Ha én már nem leszek, Aleimord majd rájön, hogy addig kellett volna szeretnie, amíg megtehette.
*Hiányoznak neki a gyermekkori ölelések. Az utóbbi időben próbált kibékülni bátyjával, de érzi, hogy kapcsolatuk már nem lesz a régi.
Saját haláláról beszél, talán már feladta a reményt, vagy csak a trauma idéz elő belőle hasonló gondolatokat, ki tudja.*
A hozzászólás írója (Alenia Cirenhille Sayqueves) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.01.19 02:11:38