//Nem várt találkozás//
*Szemeit és asszociációs képességét bármennyire is erőlteti képtelen bármi értelmes dolgot is belelátni a maga elé szórt csonthalomba, ami mindössze annyit jelenthet, hogy a szellemek vagy azt unták meg tényleg, hogy tegnap elég sokszor a zaklatta őket a kérdéseivel, vagy pedig, hogy arra sértődtek meg, hogy holmi idegenek előtt is az ő útmutatásukat kérte.
Nagyon mégsem esik kétségbe, hiszen pontosan tudja, hogy a szellemek is csak olyanok, mint a közönséges halandók, legyen szó akár a természet erői mögött álló hatalmas és halhatatlan, akár csak az ősök néha halványulónak tűnő szellemeiről.
Bármennyire is megsértődnek és elhagynak, egy darabig duzzognak, büntetnek, aztán egyszer csak visszatérnek, mintha mi sem történt volna. Nem bírják a magányt és szeretik, ha foglalkoznak velük.
Éppen szedegeti vissza a bőrzacskóba a csontokat, amikor arra figyel fel, hogy valaki figyeli.
Aztán meg mosolyognak rá és beszélnek hozzá. Mégis, pont mint eddig, bízik az ösztöneiben, és úgy van vele, ha meg akarták volna támadni, akkor pont ugyanazt csinálják, amit az ő hordája szokott, vagyis lesből nyilaznának, és csak az első találatok után rontanának rá közelharca kitalált fegyverekkel. Értelmes gyilkos nem fedi fel magát leendő áldozat előtt csak úgy.
Ettől még persze mégis megdöbben megint.
Amióta a morcos kis ork hordát, amelyben felnőtt megfosztotta saját jelenétének zöld fényétől, valahogy kivétel nélkül fura szerzetekkel hozta össze a sors.
A leginkább természetesen talán még mindig a tündérlány viselkedett, aki elől elszaladt a póni. Ő félt tőle, meg elbújt, és valószínűleg tolt is rá valami varászlatot, amitől barátságosabban viselkedett Valeával, meg vele. A lényeg, hogy a kis szárnyas legalább pontosan úgy reagált a jelenlétére, ahogy az várható egy tündértől, aki egy kóborló ork nősténnyel találkozik hirtelen egy erdő mélyén csak úgy.
Igaz a maga módján Valea is természetesen viselkedett, büszke elfként, bár ehhez képest, nem undorodott a társaságától, ahogyan arra számított volna, szóval tulajdonképpen mégsem.
Utána jött Neranie, aki a kezdetek kezdetétől vigyorgott, és próbált barátkozni, de hát a lány valószínűleg, vagy félig, vagy teljesen őrült volt, jó zűrös múlttal a háta mögött, meg olyan rokonnal megverve, amilyet ő még egy rablásból és gyilkolásból élő horda közepéből kitekintgetve sem biztos, hogy kívánna magának. Pont azért kedvelte meg annyira rövid idő alatt, mert ahogyan ő maga, Neranie sem törődött bele az sors által rá osztott sorsba.
Ez a fickó ellenben, akivel most akadt össze, úgy tűnik, hogy túlmegy minden határon. Élből mosolyog rá, mintha valami csipkekesztyűs, bársonyba meg selyembe öltözött ártatlan elf lánykával akadt volna össze itt. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy az ő bőre éppen nem fehér, vagy barna, hanem zöld. Madárcsicsergésről és szép reggelről hadovál. Udvarlás, vagy kötekedés? Gúny?
Az arca alapján mind a kettő lehet. Meg akár még csapda is. És - ez az utolsó és egyben legvalószínűtlenebb lehetőség, - még akár teljesen komolyan is gondolhatja mindazt amit mond.
Vivri maga sem tudja, hogy ő gondolja-e túl, vagy éppen ő nem fél-e eléggé? Mert veszélyt nem érez. Túlgondolni a dolgokat amúgy is utál, így most sem teszi, hiába válik számára egyik pillanatról a másikra érthetetlenné az, ami körülötte van.
Tudja, hogy sokan tartják félállatnak a népét, de, ha belegondol saját magába, akkor ez valahol tényleg igaz. A legtöbbször inkább ösztöneit és megérzéseit követ, nem gondolatait, amik idegesítik.
Most is leginkább enni lenne kedve, mert tudja, hogy lassan éhes lesz, ha most nem lesz alkalma enni, ez pedig felülír benne mindent.
A lányosan lágy, nem ork arc pedig, ami beszél hozzá határozottan tetszik neki.*
- Nem tudom, még csak most keltem. De biztos szép lesz majd. *válaszol a lehető legfurább kérdésre, amit életében hallott.*
- Inkább enni szeretem a madarakat, mint hallgatni őket. Főleg reggel. Utálok rájuk ébredni. *teszi hozzá, amint a madárcsicsergés is szóba kerül. Orrlyukai ellenben körülbelül kétszeresére tágulnak, miközben olyan élvezettel szívja be az étel puszta illatát, mintha hosszú napok óta nem is evett volna.
Nem hinné, hogy a szellemek pont ezt üzenték volna a reggelivel kapcsolatban, de az tény, hogy éhes, az őt megszólító fura lányarcú férfi pedig ételt terít elé.
Ha nem lépett volna meg otthonról, és egy hordányi ork állna mögötte, mint a törzs hercegnője mögött, nem lenne kérdés, hogy mit tenne most. Így azonban, hogy nem érzi sem magát veszélyben, sem pedig a szép arcú fiút ellenségesnek, akár saját erőből, akár a szellemek sértődött, mégsem neki halált kívánó sugallata által úgy dönt, hogy értelmesebb kérdezi, mint fegyvert rántani.*
- Jó illata van a kajádnak. Adsz belőle?