//Nolie Piwerd, Mordach Harders//
- Nem lehet mindent orvosolni, de ez nem jelenti, hogy nem is kéne próbálkoznunk. Ha azért nem nyújtunk segítő jobbot, mert vannak szörnyűségek, amik sohasem fognak kitudódni, akkor nemet mondunk azok számára, akik nem akarják, hogy pont így végezzék ők is. De nem szeretnék prédikálni, természetesen megértem az álláspontotokat. Remélem azért, hogy egy szép napon majd jobb belátásra bírhatlak titeket! *ezután már csak Mordach-hoz intézi a szavait* Igazán rideg életfelfogás a magáé! Azt érzem ki a szavaiból, hogy gyengeségnek hiszi az elkerülhetetlentől való félelmet. És mily igaz, jómagam is majdnem elmosolyodtam az iménti mondatom hallatán, hiszen ha valami elkerülhetetlen, akkor miért kéne tartani tőle? Épp olyan, mint a múlton rágódni, holott megannyi bölcs mondás van erre is. Például a jól ismert „ami történt, megtörtént”. Azonban ne felejtsük el, hogy érző lények vagyunk, telis-tele hibákkal. *lehorgasztja a fejét, és megpróbálja összefonni az ujjait, de sikertelenül* Némelyikünk talán többel, mint mások, de egyikünk sem mondhatja el magáról, hogy abszolút. Márpedig ezek a bölcsességek legtöbbször olyanoknak szólnak, akik inkább hasonlítanak a Teremtőre, mintsem a teremtményre. *nem szeretné a végtelenségig elnyújtani ezt a témát, ezért inkább vidámabb vizekre evezik*
- Akkor, talán amíg nincs meg ez a bizonyos „másik fele”, addig ne beszéljen ilyen bizonyosan a dolgokról! A nőknek is meg kell találni a „másik felüket”, nem úgy növünk fel, hogy máson sem jár az eszünk, csak hogy négy vagy öt fiókát hozunk e majd a világra. A terhesség egyenesen szembemegy a tökéletes szépség ideájával, márpedig a nőstények többsége igen hiú.
Ilyen elhamarkodottan pedig ne írja le Nolie-t!
*a nő megjegyzésére egészen eltágulnak a szemei, és kell vagy egy jó öt másodperc, hogy észrevegye az ámulatában résre nyitott száját. Kissé remegő kezekkel érinti meg Nolie vállait.*
- Kedvesem, én… én nem is szeretném tudni, hogy most mire gondoltál. *azzal zavarodottan odébb settenkedik, de ekkor megüti a fülét, hogy a férfi már valahogy a démonfiókákig jutott.*
~ Én vagyok az őrült, vagy ezek ketten? ~
- Nem, nem, nem! Senki sem repül sehová! Csak azt… ~ áhh, jobb lesz, ha most befejezem, mielőtt még továbbszövik ezt a kissé zizis fantáziát! Hi-hi, „zizis”; még hogy nem lehet jókat tanulni az emberektől! ~
*Iriana, feladva a küzdelmet, inkább válaszol a Vörös többi kérdésére*
- Mind elhagyunk fontos dolgokat, ez kérdésre sem érdemes. Már csak ezek miatt is félnünk kéne a halált, nehogy még azelőtt szólítson minket, hogy megtiszteltük volna az elfeledetteket.
*a felajánlott inget illedelmesen visszautasítja, és tenyereit összetéve ismét meghajol a férfi előtt*
- Köszönöm, de a testem és lelkem most egy székre vágyik a leginkább, nem pedig egy ruhaneműre, aminek némi túlzással a kar részében is elférnék. *jobb kezét a magasba tartja, majd így szól Nolie javaslatára* - Egyetértek! A városban még találhatunk is valakit, aki a sebét is szakszerűbben el tudja látni. *Iriana már előre is indul, de egy mondat erejéig még visszaszól a férfinak*
- Ahhoz képest, hogy nem hajkurássza élete párját, elég könnyen megszabadult volna az alsójától!