//Hófesztivál//
*Nathan alig bírja szedni a lábait a magas hóban, ahogy a nővel szinte szalad vissza Kellyhez, de összeszorított szájjal tartja az iramot. Nem akar még jobban megszégyenülni. Egyébként sem nagyon tudja, mit tehetne.
Elragadta a gyermeki hév, amit még évtizedek alatt sem tudott levetkőzni. Hiába, mindig is a gyerekek álltak szívéhez legközelebb. Ártatlanok és előítéletektől mentesek. No és persze játékosak...
Visszaérve a sérült kislányhoz a hölgy átveszi az irányítást, Nathan teszi, amit mond. A többi gyerek pár lépésnyire álldogál, megszeppentnek tűnnek, de ijedtnek nem. Nem valószínű, hogy átérzik a helyzet komolyságát.
Mikor a nő befejezi a varrást, Nathan is feláll, elköszön Kelly szüleitől. Azok hűvösen biccentenek a gnóm felé, de a gesztus inkább mesterkélt, semmi harag nincs benne.
Mikor a nő megszólítja, Nathan először nem is veszi észre, hogy a szavakat hozzá intézték. Csak a kéznyújtás és a bemutatkozás döbbenti rá, hogy hozzá beszél a nemes hölgy. Mindkét kezét megtörli maszatos nadrágjában, zavartan pillant fel. Kezei mocskosabbak lettek, mint voltak, de észre sem veszi. Félénken pillant fel a gyógyítóra, kezét óvatosan nyújtja felé.*
- Öö... köszönöm, izé... Ayrine úrnő, hmm... igen. Azt hiszem, hmm... nos akkor izé... Hát köszönöm.
*Inkább gyorsan a gyerekek felé fordul, velük könnyebben ért szót.*
- Jó lovagom, Martin! Van-é elég abból a hóból? *Kérdi a legnagyobb fiútól, hangjában nyoma sincs zavarnak, dadogásnak.
A fiú elvigyorodik, láthatatlan sisakrostélyát leereszti, pallos-botját magasra emeli.*
- Készen állunk, fenség!
*Eliramodnak egy nagy, friss hókupac felé, amit a kilenc gyerek hordott össze a tisztás szélén, még a baleset előtt, ahol Nathan a szobor alapját tapodta meg. A gnóm úgy érzi ezer éve...*
- Igen, hölgyem, megcsináljuk a szobrot. És Kellyért meg is nyerjük a fődíjat, esküszöm! Köszönöm, még egyszer, amit értük tett, Ayrine úrnő.
*Nathan hangjában nyoma sincs a dadogásnak. Udvariasan meghajol, és lovagló ritmusban, mint a gyerekek, ő is a hókupac felé indul.*