*Lovas vágtat az ősi erdő sűrűjében, ahol a világ zajai elhalványulnak, és csak a természet ősi ritmusa hallatszik. A hatalmas cser- és kocsánytalan tölgyek lombkoronái úgy fonódnak össze felette, hogy azok szinte teljes sötétségbe burkolják az alattuk lévő világot. A napfény csak ritkán lopózik át a sűrű zöld ernyőn, tündöklő fénysugarakat rajzolva a sötét, mélyzöld aljnövényzetbe.
A lovag állatának nyugodt dobogása ritmusosan hangzik a mohos talajon, jelezve, hogy Donwoel és hű paripája egyaránt otthonosan mozognak ebben a rejtélyes birodalomban. A ló, melynek sötét szőre még az árnyékban is mélyfeketének tűnik, biztos léptekkel halad az ösvényen, nem zavartatva magát az erdő vadabb lakóitól. Az állatnak megtanították, hogy az erdőmélyi sűrűben az óvatosság a túlélés kulcsa.
A harcos hosszúkardja csendesen csillog a sisakja mellett, míg a tollas buzogány és a kerek acélpajzs biztosítja, hogy minden eshetőségre felkészült legyen, ám ma nem várja csata. A holdfényes gyűrű fénye, bár halvány, mégis ott pislákol a kezén, mint a belső erő és a természettel való összhang szimbóluma.
Ahogy a lovával együtt halad az erdő szívében, egy pillanatra megáll, és mély lélegzetet vesz, hagyva, hogy a friss, erdő illatú levegő betöltse tüdejét. Az erdő, bár rejtekhelyül szolgál a vadon élő fenevadaknak, ma békés, és a lovag jelenléte nem zavarja meg a természet rendjét.
Így halad át az erdőmélyi csendben, egyensúlyban a világgal, miközben a fák közötti játékos fénysugarak útmutatást adnak neki ezen a titokzatos, de mégis megnyugtató helyen, ahol az élet minden formája a tökéletes harmónia része.
Közben egyre mélyebbre hatol az erdő szívébe, lóháton, ahol a csend és a zöld lomb fölötti sötétség uralkodik. A széles lombkoronák szinte teljes árnyékot vetnek alájuk, csak néha szűrődik le egy-egy bátortalan napsugár. A ló, melynek sötét patái alig hagyják maguk után nyomukat az ősi mohán, olykor fülel, mintha csak a természet apró rejtjelezéseit hallgatná.
Donwoel halkan beszélget paripájával, mintha csak egy régi barátjával osztaná meg titkait, és az állat mintha értené minden szavát. Az ösvényeket jól ismerik, azonban az erdőmélye mindig tartogat újabb titkokat és rejtelmeket. A lovag a körülötte lévő világ apró változásaira figyel, a madárdalra, a távoli állatok mozgására, a fák közötti szellő susogására.
Ahogy haladnak, a tölgyek lassan ritkulnak, a talaj nedvesebbé, lágyabbá válik. A levegőt egyre inkább átjárja a mocsár jellegzetes illata, a patak csobogása halkul, és a táj színei sápadtabbak lesznek. A természet hangjai is megváltoznak, a madarak csicsergése helyett vízben élő állatok brummogása tölti be a levegőt, a talajon csúszó kis állatok neszezése hallatszik.
A harcos a lóval együtt lassít, miközben a sűrű erdő fokozatosan ritkulni kezd, és az árnyékok egyre halványabbá válnak. A Nap már magasabban jár az égen, a fák közötti réseken keresztül egyre több fény szűrődik be. Végül, az erdő szélén megpillantják az ingoványos területek előszeleit, ahol a fák már nem uralkodnak, helyettük a víz és a nádasok veszik át a főszerepet.
A ló óvatosan lépked a lágy talajon, mely néha halk csobbanással engedi be az állat patáit. Donwoel figyelmesen irányítja lovát, tudva, hogy itt minden lépésnek meg kell fontoltnak lennie. A víz csillogó tükre, a köd által időnként elmosódó táj, és a távolban látható ingoványok zöldje jelzi, hogy elhagyták az erdőt, és egy új területre, a láp birodalmába érkeztek. A lovag és lova együtt, összhangban az új környezettel, folytatják az utat a lágyan hullámzó nádasok és a végtelen vízfelületek között.*