Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 14 (261. - 280. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
280. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-25 13:40:56
Üzenet elküldve: 2022-02-25 13:40:56
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Mire visszanyeri józan eszét, Pyctának is éppen bőven elég az ölelgetésből. Amilyen hirtelen támadt rá, olyan gyorsan engedi el, felszólításra.*
- Bocs! *Szól kurtán, de vidáman. A megbánás legkisebb jele sincs a hangjában. Miközben megküzdenek a fullánkokért, Rírion visszaveszi nyílvesszőit a tetemekből. Már amelyiket jó állapotban találja és ki tudja rángatni a pókokból. Letörölgeti őket a fűben, persze az sokat nem segít, így is dzsuvásak maradnak. Kócos gazdájukat ez nem zavarja most különösebben. ~ A nyílvessző érték, akkor is ha tiszta cucmák! ~ Állapítja meg magában. A fullánkok megszerzése sem éppen tiszta munka. Rírion kíváncsi tekintettel mered a kívülre került belsőségekre. Felmerül benne a kérdés, hogy a méreg a fullánkban termelődik, vagy egy belső szerv termeli és a fullánk csak tárolja? Meg van a magához való esze, de ilyen jellegű oktatásban soha nem vett részt. Na majd most. Egy nyílvessző hegyével jobban megkotorja a "retkes, redvás, dzsuvás" matériát, és ha talál olyan szerv szerűséget, ami közvetlen a fullánkhoz csatlakozik, akkor abba belemártogatja minden nyílhegyét. Ha talál ilyet, akkor teszi ezt olyan természetességgel, mintha csak csirkét vágna. Nievesha gondolat menetét hallgatja eközben, nem is sejtve, hogy a lány azonnal végrehajtja az ötletét. Szeme sarkából látja, mi történik és azonnal ugrik. Ha sikerül, elkapja Nieveshát, aki ijesztően magatehetetlenül rogyik össze, csak úgy, mint nem rég. Rírion úgy véli, ezúttal rosszabbul néz ki. Az amúgy bátor elf arcából kiszalad a vér. Komoly baj is lehet ebből még és ő némán aggódik. Némán, de nagyon.*
- Nehogy egy kísérletért... *Kezdi, de nem akarja befejezni. Pycta azonnal cselekszik és gyógyítani próbál. Viszont a kócos elf mágia nélkül csak várni tud. Várni és aggódni, abban már van gyakorlata.*
*Mire visszanyeri józan eszét, Pyctának is éppen bőven elég az ölelgetésből. Amilyen hirtelen támadt rá, olyan gyorsan engedi el, felszólításra.*
- Bocs! *Szól kurtán, de vidáman. A megbánás legkisebb jele sincs a hangjában. Miközben megküzdenek a fullánkokért, Rírion visszaveszi nyílvesszőit a tetemekből. Már amelyiket jó állapotban találja és ki tudja rángatni a pókokból. Letörölgeti őket a fűben, persze az sokat nem segít, így is dzsuvásak maradnak. Kócos gazdájukat ez nem zavarja most különösebben. ~ A nyílvessző érték, akkor is ha tiszta cucmák! ~ Állapítja meg magában. A fullánkok megszerzése sem éppen tiszta munka. Rírion kíváncsi tekintettel mered a kívülre került belsőségekre. Felmerül benne a kérdés, hogy a méreg a fullánkban termelődik, vagy egy belső szerv termeli és a fullánk csak tárolja? Meg van a magához való esze, de ilyen jellegű oktatásban soha nem vett részt. Na majd most. Egy nyílvessző hegyével jobban megkotorja a "retkes, redvás, dzsuvás" matériát, és ha talál olyan szerv szerűséget, ami közvetlen a fullánkhoz csatlakozik, akkor abba belemártogatja minden nyílhegyét. Ha talál ilyet, akkor teszi ezt olyan természetességgel, mintha csak csirkét vágna. Nievesha gondolat menetét hallgatja eközben, nem is sejtve, hogy a lány azonnal végrehajtja az ötletét. Szeme sarkából látja, mi történik és azonnal ugrik. Ha sikerül, elkapja Nieveshát, aki ijesztően magatehetetlenül rogyik össze, csak úgy, mint nem rég. Rírion úgy véli, ezúttal rosszabbul néz ki. Az amúgy bátor elf arcából kiszalad a vér. Komoly baj is lehet ebből még és ő némán aggódik. Némán, de nagyon.*
- Nehogy egy kísérletért... *Kezdi, de nem akarja befejezni. Pycta azonnal cselekszik és gyógyítani próbál. Viszont a kócos elf mágia nélkül csak várni tud. Várni és aggódni, abban már van gyakorlata.*
279. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-24 11:00:02
Üzenet elküldve: 2022-02-24 11:00:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Röviddel a mérgezés után már képesek mozogni és cselekedni. Jó, bár kellemetlen tapasztalat volt, de legalább most már van tudásuk ezekről a szörnyetegekről. Legközelebb már jobban fog menni a harc, ha újra szembekerülnek velük.
Rírion ölelése meglepi és ez kissé le is fagyasztja. Csak áll ott kukán, teste mellé szorított karokkal a kölyök ölelésében.*
- Elég már. *Morogja, de magában azért jót mosolyog. Niev megússza a hasonló üdvözlést amikor neki is sikerül felállni, de azért még kedves a fiútól.
Kiadja a két ifjúnak, hogy gyűjtsék össze a pókok fullánkjait, talán tőrnek kicsit, de dobótőrnek vagy nyílhegynek kiválóak lehetnek. Kemények és hegyesek, könnyen lyukasztják a páncélt. Nem sokkal utána a hálóba ragadt állatok kiszabadításába kezdenek bele és minden életben lévő állat egy apró győztes csata ebben a szörnyű háborúban. Ahogy szeli el a ragacsos hálókat, úgy növekszik benne a harag és a düh. Ha belepusztul is, kiűzi ebből az erdőből a sötétséget. A pókok felborítják a vadon békéjét, rendjét és egyensúlyát, pusztulniuk kell és mindennek, ami segíti, irányítja őket.
Az utolsó hálóval szenved, amiből sajnos egy elhullt állat kerül elő, óvatosan engedi a talajra az őzet és fekteti a szürke fűbe, amikor meghallja Nievesha szavait.
Féltérden fordul felé, hogy meghallgassa az ötletét, ami nem is butaság, hisz van módja, hogy hozzászoktassák a szervezetüket a méreghez, kialakítva ezzel egyfajta ellenállást, méregtűrést. Sajnos Niev meggondolatlan és meg sem várja az erdőmélyi elf szavait, egyszerűen magába szúrja a pókból kiműtött fullánkot.*
- NE! *Kiált fel és emeli jobbját jelezve, hogy ne tegye, ám nem tudja megakadályozni. Ő távolabb van, de reméli, hogy Rírionnak sikerül elkapnia Nievet, mielőtt a földre hanyatlik.*
- Bassza meg, Niev, ezt nem így kell! *Korholja, ha maga is odaért. Valószínűleg az előző adag még nem ürült ki teljesen, így az újabb mérgezés erősebb hatással jelentkezik.*
- Kis adagokkal kell kezdeni és folyamatosan apró lépésekben növelni. *Magyarázza, bár nem tudja kinek, mert a lány láthatóan nincs már magánál. Gyorsan megoldja a nyakán a ruhát, lefekteti az oldalára, de tartja a fejét. Jobbjának tenyerét a mellkasára teszi és azonnal mormolni kezdi a gyógyítás igéit, amelyet a Fákban Lakótól kapott ajándékként.
Nem tudja, hogy a gyógyítás segít-e a méreg ellen, de rontani nem ronthat. A méreg is egyfajta sérülés, ha segít, az már jó, ha pedig nem, akkor úgysem tehetnek mást.*
*Addig maradnak, míg Nievesha talpra nem tud állni újra. Bár most valamivel több mérget kapott, mint először, de reméli, hogy a hatás akkor is elmúlik. Ha így történik, kivárja, míg indulni tudnak és eltekint most attól, hogy leteremtse a lányt. Elmondja, hogy ezt máskor próbálják ki és elteteti a fullánkokat biztonságos helyre. Egy darabig biztosan mérgeznek még.
Ha minden rendben, akkor indulnak el a hálókon át a sötét erdő közepe felé és reméli, most már meg is érkeznek.*
A varázsló tenyerét a sérült mellkasára teszi, majd csöndben mormolni kezd, melynek hatására a célpont legsúlyosabb sérülésének súlyossága minden körben egy kategóriával csökken. A varázslat minden körben újra és újra alkalmazni kell a hatás fenntartásáért. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
*Röviddel a mérgezés után már képesek mozogni és cselekedni. Jó, bár kellemetlen tapasztalat volt, de legalább most már van tudásuk ezekről a szörnyetegekről. Legközelebb már jobban fog menni a harc, ha újra szembekerülnek velük.
Rírion ölelése meglepi és ez kissé le is fagyasztja. Csak áll ott kukán, teste mellé szorított karokkal a kölyök ölelésében.*
- Elég már. *Morogja, de magában azért jót mosolyog. Niev megússza a hasonló üdvözlést amikor neki is sikerül felállni, de azért még kedves a fiútól.
Kiadja a két ifjúnak, hogy gyűjtsék össze a pókok fullánkjait, talán tőrnek kicsit, de dobótőrnek vagy nyílhegynek kiválóak lehetnek. Kemények és hegyesek, könnyen lyukasztják a páncélt. Nem sokkal utána a hálóba ragadt állatok kiszabadításába kezdenek bele és minden életben lévő állat egy apró győztes csata ebben a szörnyű háborúban. Ahogy szeli el a ragacsos hálókat, úgy növekszik benne a harag és a düh. Ha belepusztul is, kiűzi ebből az erdőből a sötétséget. A pókok felborítják a vadon békéjét, rendjét és egyensúlyát, pusztulniuk kell és mindennek, ami segíti, irányítja őket.
Az utolsó hálóval szenved, amiből sajnos egy elhullt állat kerül elő, óvatosan engedi a talajra az őzet és fekteti a szürke fűbe, amikor meghallja Nievesha szavait.
Féltérden fordul felé, hogy meghallgassa az ötletét, ami nem is butaság, hisz van módja, hogy hozzászoktassák a szervezetüket a méreghez, kialakítva ezzel egyfajta ellenállást, méregtűrést. Sajnos Niev meggondolatlan és meg sem várja az erdőmélyi elf szavait, egyszerűen magába szúrja a pókból kiműtött fullánkot.*
- NE! *Kiált fel és emeli jobbját jelezve, hogy ne tegye, ám nem tudja megakadályozni. Ő távolabb van, de reméli, hogy Rírionnak sikerül elkapnia Nievet, mielőtt a földre hanyatlik.*
- Bassza meg, Niev, ezt nem így kell! *Korholja, ha maga is odaért. Valószínűleg az előző adag még nem ürült ki teljesen, így az újabb mérgezés erősebb hatással jelentkezik.*
- Kis adagokkal kell kezdeni és folyamatosan apró lépésekben növelni. *Magyarázza, bár nem tudja kinek, mert a lány láthatóan nincs már magánál. Gyorsan megoldja a nyakán a ruhát, lefekteti az oldalára, de tartja a fejét. Jobbjának tenyerét a mellkasára teszi és azonnal mormolni kezdi a gyógyítás igéit, amelyet a Fákban Lakótól kapott ajándékként.
Nem tudja, hogy a gyógyítás segít-e a méreg ellen, de rontani nem ronthat. A méreg is egyfajta sérülés, ha segít, az már jó, ha pedig nem, akkor úgysem tehetnek mást.*
*Addig maradnak, míg Nievesha talpra nem tud állni újra. Bár most valamivel több mérget kapott, mint először, de reméli, hogy a hatás akkor is elmúlik. Ha így történik, kivárja, míg indulni tudnak és eltekint most attól, hogy leteremtse a lányt. Elmondja, hogy ezt máskor próbálják ki és elteteti a fullánkokat biztonságos helyre. Egy darabig biztosan mérgeznek még.
Ha minden rendben, akkor indulnak el a hálókon át a sötét erdő közepe felé és reméli, most már meg is érkeznek.*
A varázsló tenyerét a sérült mellkasára teszi, majd csöndben mormolni kezd, melynek hatására a célpont legsúlyosabb sérülésének súlyossága minden körben egy kategóriával csökken. A varázslat minden körben újra és újra alkalmazni kell a hatás fenntartásáért. A varázslat hatástalan, ha a célpont lelke egy sötétség oltárhoz van kötve.
278. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-24 01:06:31
Üzenet elküldve: 2022-02-24 01:06:31
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 623
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 623
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*A trió szép lassan rendbeszedi magát, és az erdei elf ötletétől felbuzdulva nekiállnak módszeresen lefűrészelni a lényekről a fullánkot. Ez ugyan jár némi belsőséggel, amit a pókok szolgáltatnak, de ez a legnagyobb kellemetlensége a folyamatnak. Talán tőrnek nem lenne túl hatékony, elvégre vékony és élnek is híján van, de kellően hegyes, így némi farigcsálással nyílhegyként valóban funkcionálhat.
A fákra lógatott, s hálóba csavart állatok kiszabadítása már komolyabb feladat. A magasabban lógóakat aligha érhetik el, s azok közül az erdőlakók közül, melyeket megszabadítanak a sűrű hálótól se mind él. Legyengült apróságok szaladnak szét kezeik munkája nyomán, de a nagyobb vadak egytől-egyig élettelenül hullanak ki börtönükből.
A csapat készen áll az indulásra. Illetve készen állna, ha Nievesha valamilyen megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve nem jutna arra a következtetésre, hogy bölcs dolog megtoldani a szervezetében oldódó méreganyagot. Ahogy karját éri a tűéles, undok szúrószerv, úgy rázkódik végig a lány egész teste. A fájdalmat megelőzi a bénulás, így a lány viszonylagos "béketűrésben" esik a földre, ha csak el nem kapják. Habzó szájjal és üveges tekintettel mered a vakvilágba, de érzékszervei továbbra is működnek. Még néhányat rándulnak végtagjai, mielőtt teljesen mozdulatlanná nem dermed. A próba sikeresnek mondható, egyetérthetnek eredményességében. A méreg másodjára erősebb hatású. Ugyanakkor Nievesha az ujját sem lenne képes megmozdítani, s nincs, ki megmondja, mikor állhat talpra, ha talpra állhat egyáltalán.*
*A trió szép lassan rendbeszedi magát, és az erdei elf ötletétől felbuzdulva nekiállnak módszeresen lefűrészelni a lényekről a fullánkot. Ez ugyan jár némi belsőséggel, amit a pókok szolgáltatnak, de ez a legnagyobb kellemetlensége a folyamatnak. Talán tőrnek nem lenne túl hatékony, elvégre vékony és élnek is híján van, de kellően hegyes, így némi farigcsálással nyílhegyként valóban funkcionálhat.
A fákra lógatott, s hálóba csavart állatok kiszabadítása már komolyabb feladat. A magasabban lógóakat aligha érhetik el, s azok közül az erdőlakók közül, melyeket megszabadítanak a sűrű hálótól se mind él. Legyengült apróságok szaladnak szét kezeik munkája nyomán, de a nagyobb vadak egytől-egyig élettelenül hullanak ki börtönükből.
A csapat készen áll az indulásra. Illetve készen állna, ha Nievesha valamilyen megmagyarázhatatlan ötlettől vezérelve nem jutna arra a következtetésre, hogy bölcs dolog megtoldani a szervezetében oldódó méreganyagot. Ahogy karját éri a tűéles, undok szúrószerv, úgy rázkódik végig a lány egész teste. A fájdalmat megelőzi a bénulás, így a lány viszonylagos "béketűrésben" esik a földre, ha csak el nem kapják. Habzó szájjal és üveges tekintettel mered a vakvilágba, de érzékszervei továbbra is működnek. Még néhányat rándulnak végtagjai, mielőtt teljesen mozdulatlanná nem dermed. A próba sikeresnek mondható, egyetérthetnek eredményességében. A méreg másodjára erősebb hatású. Ugyanakkor Nievesha az ujját sem lenne képes megmozdítani, s nincs, ki megmondja, mikor állhat talpra, ha talpra állhat egyáltalán.*
277. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-23 06:22:22
Üzenet elküldve: 2022-02-23 06:22:22
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Új otthon//
- Eső?
*Hunyorog is fel a fák lombjai felé, majd aprókat szippantgat a zápor illatú levegőből. Arcán halovány mosoly terül el, no nem az eső érkezte miatt. Sokszor gondolja úgy, hogy már annyit tanult, eleget tud, de Shruma újból és újból eszébe juttatja, hogy van még hová fejlődnie. Az új látvány, az megannyi ismeretlen illat teljesen elterelte figyelmét, így, ha nem hívják fel rá a figyelmét, az eső ténye sem tűnt volna fel neki. Boldog, hogy apjával érkezhetett ide. Fogalma sincs és soha nem is akarja megtudni, hogy mi lenne vele nélküle. Annak ellenére, hogy nem egy elesett lány, még mindig szorul védelemre, s boldoggá teszi, hogy ezt a szerepet az a férfi tölti be, ki tudatlan és tehetetlen gyermekkora óta viseli gondját.*
- Egyszer azt mondták nekem, hogy örökké nem eshet, előbújik még a nap.
*Kuncog fel halkan. Egyáltalán nem aggódik, hiszen a szeszélyes tél végi időszak egyszer elmúlik. Már kezd a természet ébredni téli álmából, beköszönt a jobb idő, s biztos abban, hogy hamarosan ez az erdő is eltelik majd élettel. Akkor pedig megannyi lehetőségük lesz rá, hogy új társakra leljenek. Mindamellett, hogy azt sem felejtette el, hogy hiába az odaadásuk, mindenhol él olyan teremtmény, aki nem éppen az a barátkozós fajta. De bízik abban, hogy odaadásuk és tiszteletük bizonyosságot nyer, s elnyerik az erdő védelmét és szeretetét.*
- És ez még csak a tisztás volt. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mit fogunk még találni.
*Pislog is körbe izgatottan, majd szemeivel a férfit követve mosolyodik el. Minden egyes alkalommal, mikor Shruma a természettel beszél csak egyre nő a szeretet a szívében. Számára ez nem furcsa, sosem érezte, hogy szokatlan viselkedés lenne tőlük az ilyen. Neki ez ajándék, hogy az erdő fái, növényei, az állatok hajlandók szóba állni velük. Aki ezt sosem tapasztalhatta, az azért van, mert nem érdemelték ki.
Azt sajnálja egy kicsit, hogy saját megjegyzésével kizökkentette apját. Halovány bűntudattal a szívében süti le a szemeit. Igyekszik nem daccal állni a dolgokhoz, s őszinte csodálattal adózik apjának, hogy amaz sosem beszél úgy a városiakról, mintha harag lenne a szívében. Pedig kettejük közül a legtöbb lenézést talán éppen ő szenvedte el. Még miatta is, hisz egy gyereknek hiába mondják, ha valamit szerintük nem jól csinál. Viszont egy felnőttnek már nagyobb fájdalom lehet, ha őt is bolondnak titulálják, s lányáról is neki panaszkodnak. De ami elmúlt, az elmúlt. Kár miatta vesződnie, s elrontani ezt az örömteli napot. Így a kezére fogva, széles mosollyal kel fel vele együtt.*
- Egy remete?
*Hegyezi is a füleit, de egyelőre a várt történet elmarad. Persze nem bánkódik miatta, bőven van idejük mindenre. Például a tisztás felfedezésére.*
- Jössz Taisam?
*Pillant hátra a heverésző mókusra, aki úgy fest teljesen elégedett a makkok mennyiségével. Legalábbis a gömbölyű pocakból erre mer következtetni. Az állat kiterülve csipog halkan párat, mire a lány csak sunyi vigyorra húzza ajkait.*
- Hát jó, te tudod. *Vonja meg könnyelműen a vállait, s érdektelenséget tettetve indul el apja oldalán.* De ha megver egy pocok, míg itt vagy egyedül...
*Hagyja is drámai homályba veszni a mondatot, majd pillanatokon belül már nevetve cirógat az állat fejére, mikor az felküzdi magát a lábán, hogy a nyakába fészkeljen.*
- Ne aggódj, én viszlek és vigyázok rád.
*Kuncogja, majd Shruma kezére fogva, békés mosollyal sétál tovább mellette. Közben azért a viharfelhők nem csak az égen, hanem a gondolataiban is gyülekeznek. Ez apránként az arcára is kiül, ahogy sóhajtva, kissé félve pillant fel a férfira.*
- Szerinted valaha még be kell mennünk városokba? *Dünnyögi halkan.* Tudom, hogy mindent megad az erdő, ha kiérdemeljük, de... ilyen időkben még onnan könnyebb húst szereznünk, meg vászont, hogy megfoltozhassam a ruhánkat. Nincs valami ruhatermő fa? Lehetne rá egy varázslat, amit meg lehetne tanulni.
*Mélyed is el a képzeletbeli lehetőségekben. Igyekszik mindent kitalálni, hogy elkerülje azt, hogy valaha is egy köves utcára kelljen lépnie. De ahhoz sincs kedve, hogy egy állat vérét vegye a bundájáért. Szép ez az önálló, természetközeli élet, de az ő naiv és tapasztalatlan fejének még elég nehéz, hogy teljesen tudja már mit mire használhat fel. De ezért figyeli mindig olyan elszántan apja szavait. Hogy fejlődjön és tanuljon. Hogy Shruma büszke legyen rá.*
- Eső?
*Hunyorog is fel a fák lombjai felé, majd aprókat szippantgat a zápor illatú levegőből. Arcán halovány mosoly terül el, no nem az eső érkezte miatt. Sokszor gondolja úgy, hogy már annyit tanult, eleget tud, de Shruma újból és újból eszébe juttatja, hogy van még hová fejlődnie. Az új látvány, az megannyi ismeretlen illat teljesen elterelte figyelmét, így, ha nem hívják fel rá a figyelmét, az eső ténye sem tűnt volna fel neki. Boldog, hogy apjával érkezhetett ide. Fogalma sincs és soha nem is akarja megtudni, hogy mi lenne vele nélküle. Annak ellenére, hogy nem egy elesett lány, még mindig szorul védelemre, s boldoggá teszi, hogy ezt a szerepet az a férfi tölti be, ki tudatlan és tehetetlen gyermekkora óta viseli gondját.*
- Egyszer azt mondták nekem, hogy örökké nem eshet, előbújik még a nap.
*Kuncog fel halkan. Egyáltalán nem aggódik, hiszen a szeszélyes tél végi időszak egyszer elmúlik. Már kezd a természet ébredni téli álmából, beköszönt a jobb idő, s biztos abban, hogy hamarosan ez az erdő is eltelik majd élettel. Akkor pedig megannyi lehetőségük lesz rá, hogy új társakra leljenek. Mindamellett, hogy azt sem felejtette el, hogy hiába az odaadásuk, mindenhol él olyan teremtmény, aki nem éppen az a barátkozós fajta. De bízik abban, hogy odaadásuk és tiszteletük bizonyosságot nyer, s elnyerik az erdő védelmét és szeretetét.*
- És ez még csak a tisztás volt. Annyira kíváncsi vagyok, hogy mit fogunk még találni.
*Pislog is körbe izgatottan, majd szemeivel a férfit követve mosolyodik el. Minden egyes alkalommal, mikor Shruma a természettel beszél csak egyre nő a szeretet a szívében. Számára ez nem furcsa, sosem érezte, hogy szokatlan viselkedés lenne tőlük az ilyen. Neki ez ajándék, hogy az erdő fái, növényei, az állatok hajlandók szóba állni velük. Aki ezt sosem tapasztalhatta, az azért van, mert nem érdemelték ki.
Azt sajnálja egy kicsit, hogy saját megjegyzésével kizökkentette apját. Halovány bűntudattal a szívében süti le a szemeit. Igyekszik nem daccal állni a dolgokhoz, s őszinte csodálattal adózik apjának, hogy amaz sosem beszél úgy a városiakról, mintha harag lenne a szívében. Pedig kettejük közül a legtöbb lenézést talán éppen ő szenvedte el. Még miatta is, hisz egy gyereknek hiába mondják, ha valamit szerintük nem jól csinál. Viszont egy felnőttnek már nagyobb fájdalom lehet, ha őt is bolondnak titulálják, s lányáról is neki panaszkodnak. De ami elmúlt, az elmúlt. Kár miatta vesződnie, s elrontani ezt az örömteli napot. Így a kezére fogva, széles mosollyal kel fel vele együtt.*
- Egy remete?
*Hegyezi is a füleit, de egyelőre a várt történet elmarad. Persze nem bánkódik miatta, bőven van idejük mindenre. Például a tisztás felfedezésére.*
- Jössz Taisam?
*Pillant hátra a heverésző mókusra, aki úgy fest teljesen elégedett a makkok mennyiségével. Legalábbis a gömbölyű pocakból erre mer következtetni. Az állat kiterülve csipog halkan párat, mire a lány csak sunyi vigyorra húzza ajkait.*
- Hát jó, te tudod. *Vonja meg könnyelműen a vállait, s érdektelenséget tettetve indul el apja oldalán.* De ha megver egy pocok, míg itt vagy egyedül...
*Hagyja is drámai homályba veszni a mondatot, majd pillanatokon belül már nevetve cirógat az állat fejére, mikor az felküzdi magát a lábán, hogy a nyakába fészkeljen.*
- Ne aggódj, én viszlek és vigyázok rád.
*Kuncogja, majd Shruma kezére fogva, békés mosollyal sétál tovább mellette. Közben azért a viharfelhők nem csak az égen, hanem a gondolataiban is gyülekeznek. Ez apránként az arcára is kiül, ahogy sóhajtva, kissé félve pillant fel a férfira.*
- Szerinted valaha még be kell mennünk városokba? *Dünnyögi halkan.* Tudom, hogy mindent megad az erdő, ha kiérdemeljük, de... ilyen időkben még onnan könnyebb húst szereznünk, meg vászont, hogy megfoltozhassam a ruhánkat. Nincs valami ruhatermő fa? Lehetne rá egy varázslat, amit meg lehetne tanulni.
*Mélyed is el a képzeletbeli lehetőségekben. Igyekszik mindent kitalálni, hogy elkerülje azt, hogy valaha is egy köves utcára kelljen lépnie. De ahhoz sincs kedve, hogy egy állat vérét vegye a bundájáért. Szép ez az önálló, természetközeli élet, de az ő naiv és tapasztalatlan fejének még elég nehéz, hogy teljesen tudja már mit mire használhat fel. De ezért figyeli mindig olyan elszántan apja szavait. Hogy fejlődjön és tanuljon. Hogy Shruma büszke legyen rá.*
276. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-21 11:49:30
Üzenet elküldve: 2022-02-21 11:49:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*A bénultság sokkal gyorsabban távozik a testéből, mint gondolta volna. A lábujja végül sikeresen megmozdul, kis lépés ugyan, de ő mégis nagyon örül a dolognak, mantrázása sikeres volt: legyőzte és megmozdult a nagylábujja, majd utána sorra a többi, végül pedig minden tagja. Csak a csípés helyét érzi.
Mivel nem tudja, hogy Rírion ölelését éppen megússza, ezért nem bosszankodik a szándékon sem. Szerencsére, mert lehet, hogy csúnyán nézne, meg morogna. Pyctának nyilván örül, karjába kapaszkodva kecmereg talpra, a dicséretre viszont elpirul és a csizmája orrát kezdi nézni, mintha annyira érdekes lenne. Aztán felveszi a kardot és visszacsúsztatja a hüvelyébe, miután beletörölte a pengét az egyik dögnek egy olyan részébe, ami nem retkes-nyálkás-véres. A hentesmunkának nyilván a tőrrel lát neki.*
- Te apa... Arra gondoltam, lehet, hogy butaság...
*Mondja, miközben felegyenesedik, kezében tartva egy kimetszett fullánkot. Aztán azzal kezd heves gesztikulálásba.*
- De ha újra megszúrnak, akkor lehet, hogy gyorsabban is kimenne a hatás. Vagy lehet, hogy lassabban. Szóval nem kéne kipróbálni most, viszonylagos nyugalomban?
*Beszéd közben azt imitálja a fullánkkal, hogy beleszúrja a másik karjába. A másik kettő válaszától függetlenül aztán nemcsak imitálja, de valóban bele is döfi, hamar kiderülhet, hogy az elmélete helyes-e.*
*A bénultság sokkal gyorsabban távozik a testéből, mint gondolta volna. A lábujja végül sikeresen megmozdul, kis lépés ugyan, de ő mégis nagyon örül a dolognak, mantrázása sikeres volt: legyőzte és megmozdult a nagylábujja, majd utána sorra a többi, végül pedig minden tagja. Csak a csípés helyét érzi.
Mivel nem tudja, hogy Rírion ölelését éppen megússza, ezért nem bosszankodik a szándékon sem. Szerencsére, mert lehet, hogy csúnyán nézne, meg morogna. Pyctának nyilván örül, karjába kapaszkodva kecmereg talpra, a dicséretre viszont elpirul és a csizmája orrát kezdi nézni, mintha annyira érdekes lenne. Aztán felveszi a kardot és visszacsúsztatja a hüvelyébe, miután beletörölte a pengét az egyik dögnek egy olyan részébe, ami nem retkes-nyálkás-véres. A hentesmunkának nyilván a tőrrel lát neki.*
- Te apa... Arra gondoltam, lehet, hogy butaság...
*Mondja, miközben felegyenesedik, kezében tartva egy kimetszett fullánkot. Aztán azzal kezd heves gesztikulálásba.*
- De ha újra megszúrnak, akkor lehet, hogy gyorsabban is kimenne a hatás. Vagy lehet, hogy lassabban. Szóval nem kéne kipróbálni most, viszonylagos nyugalomban?
*Beszéd közben azt imitálja a fullánkkal, hogy beleszúrja a másik karjába. A másik kettő válaszától függetlenül aztán nemcsak imitálja, de valóban bele is döfi, hamar kiderülhet, hogy az elmélete helyes-e.*
275. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-21 09:10:22
Üzenet elküldve: 2022-02-21 09:10:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Ha tippelnie kellett volna, órákban, vagy akár napokban saccolja meg társai ébredését. Csodával határos, hogy pusztán percek kérdése az egész. Pycta elkezd fölkelni, bár ez még nem olyan egyszerű, mint egy friss ébredés otthon. Rírionban ekkor tetőpontra ér minden érzelem és sok mindent mondana ki egyszerre, ami egy mondatban nem fér el. A kócos ifjú, aki még most sem a szavak elfje, hirtelen felindulásból elkövetett baráti öleléssel üdvözli Pyctát. Bármilyen, esetleges negatív reakció is csak jobb lehet számára, mint az elmúlt percek vagy a pókokkal egy körtánc. Nievesha nem sokkal később követi apját, de addigra Rírion lehiggad, így a lány megmenekül attól, hogy az elf újabb kellemetlenséget okozzon neki. Mind jól vannak. Rírion hálás ezért Eeyrnek és persze Pyctának is, mert az elején megmentette. Így talán még sok pipát elfüstölhet majd, ha szerencséje van.
Magától nem jutott volna eszébe bármit elvinni, ami az ilyen szörnyek része, de be kell látnia, hogy nem rossz ötlet. Miután kivágták az összeset, kiszabadítják az állatokat is. Ha találnak túlélőket, üdítő látvány lesz a szabadulásuk. Az erdő mostanáig bántóan csendes volt, ráfér egy kis madár csicsergés. Útjuk nehezebben folytatódik. Rírion érzi, ahogy ragad a talpa minden lépésnél és ez kellemetlen. Az örömteli események ellenér is szem előtt kell tartania, hogy még nincs vége. Hátra van a neheze és szüksége lesz minden erejére, lélekjelenlétére.*
*Ha tippelnie kellett volna, órákban, vagy akár napokban saccolja meg társai ébredését. Csodával határos, hogy pusztán percek kérdése az egész. Pycta elkezd fölkelni, bár ez még nem olyan egyszerű, mint egy friss ébredés otthon. Rírionban ekkor tetőpontra ér minden érzelem és sok mindent mondana ki egyszerre, ami egy mondatban nem fér el. A kócos ifjú, aki még most sem a szavak elfje, hirtelen felindulásból elkövetett baráti öleléssel üdvözli Pyctát. Bármilyen, esetleges negatív reakció is csak jobb lehet számára, mint az elmúlt percek vagy a pókokkal egy körtánc. Nievesha nem sokkal később követi apját, de addigra Rírion lehiggad, így a lány megmenekül attól, hogy az elf újabb kellemetlenséget okozzon neki. Mind jól vannak. Rírion hálás ezért Eeyrnek és persze Pyctának is, mert az elején megmentette. Így talán még sok pipát elfüstölhet majd, ha szerencséje van.
Magától nem jutott volna eszébe bármit elvinni, ami az ilyen szörnyek része, de be kell látnia, hogy nem rossz ötlet. Miután kivágták az összeset, kiszabadítják az állatokat is. Ha találnak túlélőket, üdítő látvány lesz a szabadulásuk. Az erdő mostanáig bántóan csendes volt, ráfér egy kis madár csicsergés. Útjuk nehezebben folytatódik. Rírion érzi, ahogy ragad a talpa minden lépésnél és ez kellemetlen. Az örömteli események ellenér is szem előtt kell tartania, hogy még nincs vége. Hátra van a neheze és szüksége lesz minden erejére, lélekjelenlétére.*
274. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-21 02:02:40
Üzenet elküldve: 2022-02-21 02:02:40
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Új otthon//
*A fák között átszűrődő reggeli napfény végül még a sűrű erdőben is maga alá gyűri a szürkületet. Egészen magával ragadó látvány, ahogy különös csillogásba öltözteti a harmatos lombkoronát. Nem is figyel másra, míg
Asyenth vissza nem tér. Ahogy megpillantja a fiatal elflányt, megpaskolja maga mellett a mohos fatörzset, s átveszi a felé nyújtott butykost. Gondosan bezuttyantja egy mélyebb zsebbe oldalán, majd a lány felé fordítja komoly ábrázatát.*
-Ha világosodik. *Ismétli merengve Asyenthet, még hümmög is egy sort a dolgon. Egy hosszú pillanatig nem is szólal meg újra, csak elmered a semmibe a lány válla felett. Végül felocsúdva fordul körbe, majd megrázza fejét.*
-Nem biztos, hogy sokáig kitart a nap. Esőt hoz a szél a fák felett. Érzed az illatát? Megbújnak ilyenkor a madarak. De talán szerencsénk lesz. *Ahogy a törékeny kis elf mosolyra derül, úgy húzódik vele az ő ábrázata is. Örül a szíve, hogy vidámnak látja a lányt, még ennyi megpróbáltatás után is. Az erdőhöz tartozik, akár csak ő. Elhallgatja a csicsergését az erdő adta ajándékokról, majd lassan bólint.*
-Látod? Bármi erő is védelmezi e erdőt, kegyes hozzánk. Legalábbis eddig. Kíváncsi vagyok, teremtményeivel is ily bőkezű lesz-e. *Nem áltatja magát. Nem olyan könnyű meglelni a megfelelő állatot, hát még szelídíteni és tanítani. A nagyobb testű madarakkal valamelyest könnyebb. A ragadozók általában élelmesebbnek bizonyulnak, de ez csak az ő tapasztalata. Egy sólyom, vagy ami még jobb, egy bagoly... Előbbi nappal, míg utóbbi éjszaka lát igen jól. Mindkettő magasan fészkel azonban, nem lesz sétagalopp rátalálni egyikre sem.
Átölelve a lányt dörzsöli meg annak vállát, majd feltápászkodik ültéből. Szórakozottan cammog oda a velük szemben korhadó, vénséges fához, majd felpillant rá. Zöldek a hajtások, s látja a téltől elfagyott virágokat is göcsörtös ágain. Öregszik, de ereje nem hagyja el. Mélyre nyúlhatnak a gyökerei.
Lassan lép el a törzs mellett, hogy megtámaszkodva rajta szippanthasson mélyet az erdei levegőből.*
-Mesélhetnél, mit láttál. Híján vagyok most a jó történeteknek. *Hangja kissé réveteg, ahogy a fához beszél, Asyenth viszont megszokhatta már habitusát.*
-Ne is törődj vele! Túl régóta állsz már itt hozzá, hogy az időjárás miatt gyötrődj. Fogadni mernék, nem aggódtál még makk korodban... *A különös társalgásból Asyenth szavaira ocsúdik. Megpördül tengelye körül, s a lányra mered. Kihallja a szavak mögül a keserűséget, még ha nem is jeleskedik túlzottan az efféle tudományokban. Olykor nehezen olvas a sorok között. Mélyen ülő tekintetében felfedezni némi szomorúságot, de egyéb nem látszik meg ábrázatán.*
-Ne legyen túlzott harag a szívedben miattuk. *Sétál vissza, hogy átkarolva a lányt folytassa.* -Az élet nem oly kegyes, hogy a titkait bárkire rábízza. Megtévelyedettek ők, ezért háborgatják a természetet és nézik bolondnak azt, aki baráti kezet nyújt vadjai felé. Pedig a hosszúéletűek tudhatnák ezt jobban is. De ne bánkódj!
*Emelkedik fel ismét, ám ezúttal már a lányt is húzza magával.* -Vannak még olyanok, mint mi. Mielőtt mi ketten találkoztunk volna, egy erdei remete társaságában leltem vigaszt a világ elől. Még nem meséltem róla. Majd ha eljön az ideje. Most gyere! *Pillant körbe a tisztáson.* -Járjunk egyet még az eső beállta előtt. Egy kis szerencsével talán madarat is lelhetünk. Hozhatod Taisamot is... Már ha szeretne velünk tartani.
*A fák között átszűrődő reggeli napfény végül még a sűrű erdőben is maga alá gyűri a szürkületet. Egészen magával ragadó látvány, ahogy különös csillogásba öltözteti a harmatos lombkoronát. Nem is figyel másra, míg
Asyenth vissza nem tér. Ahogy megpillantja a fiatal elflányt, megpaskolja maga mellett a mohos fatörzset, s átveszi a felé nyújtott butykost. Gondosan bezuttyantja egy mélyebb zsebbe oldalán, majd a lány felé fordítja komoly ábrázatát.*
-Ha világosodik. *Ismétli merengve Asyenthet, még hümmög is egy sort a dolgon. Egy hosszú pillanatig nem is szólal meg újra, csak elmered a semmibe a lány válla felett. Végül felocsúdva fordul körbe, majd megrázza fejét.*
-Nem biztos, hogy sokáig kitart a nap. Esőt hoz a szél a fák felett. Érzed az illatát? Megbújnak ilyenkor a madarak. De talán szerencsénk lesz. *Ahogy a törékeny kis elf mosolyra derül, úgy húzódik vele az ő ábrázata is. Örül a szíve, hogy vidámnak látja a lányt, még ennyi megpróbáltatás után is. Az erdőhöz tartozik, akár csak ő. Elhallgatja a csicsergését az erdő adta ajándékokról, majd lassan bólint.*
-Látod? Bármi erő is védelmezi e erdőt, kegyes hozzánk. Legalábbis eddig. Kíváncsi vagyok, teremtményeivel is ily bőkezű lesz-e. *Nem áltatja magát. Nem olyan könnyű meglelni a megfelelő állatot, hát még szelídíteni és tanítani. A nagyobb testű madarakkal valamelyest könnyebb. A ragadozók általában élelmesebbnek bizonyulnak, de ez csak az ő tapasztalata. Egy sólyom, vagy ami még jobb, egy bagoly... Előbbi nappal, míg utóbbi éjszaka lát igen jól. Mindkettő magasan fészkel azonban, nem lesz sétagalopp rátalálni egyikre sem.
Átölelve a lányt dörzsöli meg annak vállát, majd feltápászkodik ültéből. Szórakozottan cammog oda a velük szemben korhadó, vénséges fához, majd felpillant rá. Zöldek a hajtások, s látja a téltől elfagyott virágokat is göcsörtös ágain. Öregszik, de ereje nem hagyja el. Mélyre nyúlhatnak a gyökerei.
Lassan lép el a törzs mellett, hogy megtámaszkodva rajta szippanthasson mélyet az erdei levegőből.*
-Mesélhetnél, mit láttál. Híján vagyok most a jó történeteknek. *Hangja kissé réveteg, ahogy a fához beszél, Asyenth viszont megszokhatta már habitusát.*
-Ne is törődj vele! Túl régóta állsz már itt hozzá, hogy az időjárás miatt gyötrődj. Fogadni mernék, nem aggódtál még makk korodban... *A különös társalgásból Asyenth szavaira ocsúdik. Megpördül tengelye körül, s a lányra mered. Kihallja a szavak mögül a keserűséget, még ha nem is jeleskedik túlzottan az efféle tudományokban. Olykor nehezen olvas a sorok között. Mélyen ülő tekintetében felfedezni némi szomorúságot, de egyéb nem látszik meg ábrázatán.*
-Ne legyen túlzott harag a szívedben miattuk. *Sétál vissza, hogy átkarolva a lányt folytassa.* -Az élet nem oly kegyes, hogy a titkait bárkire rábízza. Megtévelyedettek ők, ezért háborgatják a természetet és nézik bolondnak azt, aki baráti kezet nyújt vadjai felé. Pedig a hosszúéletűek tudhatnák ezt jobban is. De ne bánkódj!
*Emelkedik fel ismét, ám ezúttal már a lányt is húzza magával.* -Vannak még olyanok, mint mi. Mielőtt mi ketten találkoztunk volna, egy erdei remete társaságában leltem vigaszt a világ elől. Még nem meséltem róla. Majd ha eljön az ideje. Most gyere! *Pillant körbe a tisztáson.* -Járjunk egyet még az eső beállta előtt. Egy kis szerencsével talán madarat is lelhetünk. Hozhatod Taisamot is... Már ha szeretne velünk tartani.
273. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-18 12:16:07
Üzenet elküldve: 2022-02-18 12:16:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Elnémul az erdő, amikor az a valami távozik. Nyolc lába van talán és pókhoz hasonlatos, de az erdőmélyi elf nem tudja beazonosítani. Talán nem is találkozott még ilyen bestiával. Különben is más dolga akad, feküdni a földön magatehetetlen. Bár nem azért teszi, mert így határozott, hanem mert a pók mérge erre kárhoztatta.
Maga körül mozgást észlel, de gyorsan kiderül, hogy Rírion az és az irbisz. Xauzur nem aggódik, mellé fekszik azután, hogy ellenőrizte, jól vannak. Az ifjú elf hangját hallja maga mellől és a méreg hatása, ahogy jött, olyan gyorsan távozik. Érzi, ahogy a teste lassacskán újra engedelmeskedik az elméjének, igyekszik felülni, remegő karokkal támasztva meg magát. Ha fel tud állni, keserűt köp oldalra végignézve a lemészárolt pókokon. Nieveshához lép, segít neki felállni, ellenőrzi a sebét és a páncélt, ahol a pók fullánkja átdöfte.*
- Rohadt nyolclábúak. Ügyes voltál, kincsem. *Dicséri meg a lányt, miközben ujjával a lukba nyúl, amin keresztül bekapta a mérget. Ha a fullánk ilyen jól átlyukasztotta a páncélt, akkor kemény anyagból lehet, az erdőmélyi pedig úgy dönt, nem hagyják itt a jó alapanyagot.*
- Vágjátok ki mindből a fullánkot, de vigyázzatok a méreggel. *Adja utasításba a két fiatalnak. Nyolc pók, nyolc fullánk, amiből tőr vagy nyílhegy készülhet.
Ahogy kiegyenesedik Xauzurt keresi sárga pillantása, megsimogatja az irbiszt, megnézi, megsérült-e. Ekkor figyel fel a fákra fellógatott hálózsákokra. A hálóba csavarva megannyi állat.*
- Bassza meg.
*Ha saját tapasztalatait veszi alapul, akkor a méreg rövid ideig hat, ami alatt a pókok rabul ejthetik prédáikat. Tehát néhány állat még élhet. Ennek megfelelően nekikezd kibontani a hálócsapdákat, hogy kiszabadítsa az állatokat és szabadjára engedje őket.*
- Segítsetek. *Szól oda Nievnek és Rírionnak, ha azok végeztek a fullánkok eltávolításával és ha sikerült kiengedni az állatokat, csak akkor indulnak tovább.
A hálók megsokszorozódtak, mindenhol vannak, a fák és bokrok között, jó lesz vigyázni velük. Nievtől némán elkéri a kardot és azzal indul meg előre, miközben módszeresen vágna utat maguknak a sötét erdő középpontja felé. Ha nem ütköznek akadályba, akkor egyenesen odáig mennének, hogy végre szembenézhessenek azzal, ami mérgezi az erdőt.*
*Elnémul az erdő, amikor az a valami távozik. Nyolc lába van talán és pókhoz hasonlatos, de az erdőmélyi elf nem tudja beazonosítani. Talán nem is találkozott még ilyen bestiával. Különben is más dolga akad, feküdni a földön magatehetetlen. Bár nem azért teszi, mert így határozott, hanem mert a pók mérge erre kárhoztatta.
Maga körül mozgást észlel, de gyorsan kiderül, hogy Rírion az és az irbisz. Xauzur nem aggódik, mellé fekszik azután, hogy ellenőrizte, jól vannak. Az ifjú elf hangját hallja maga mellől és a méreg hatása, ahogy jött, olyan gyorsan távozik. Érzi, ahogy a teste lassacskán újra engedelmeskedik az elméjének, igyekszik felülni, remegő karokkal támasztva meg magát. Ha fel tud állni, keserűt köp oldalra végignézve a lemészárolt pókokon. Nieveshához lép, segít neki felállni, ellenőrzi a sebét és a páncélt, ahol a pók fullánkja átdöfte.*
- Rohadt nyolclábúak. Ügyes voltál, kincsem. *Dicséri meg a lányt, miközben ujjával a lukba nyúl, amin keresztül bekapta a mérget. Ha a fullánk ilyen jól átlyukasztotta a páncélt, akkor kemény anyagból lehet, az erdőmélyi pedig úgy dönt, nem hagyják itt a jó alapanyagot.*
- Vágjátok ki mindből a fullánkot, de vigyázzatok a méreggel. *Adja utasításba a két fiatalnak. Nyolc pók, nyolc fullánk, amiből tőr vagy nyílhegy készülhet.
Ahogy kiegyenesedik Xauzurt keresi sárga pillantása, megsimogatja az irbiszt, megnézi, megsérült-e. Ekkor figyel fel a fákra fellógatott hálózsákokra. A hálóba csavarva megannyi állat.*
- Bassza meg.
*Ha saját tapasztalatait veszi alapul, akkor a méreg rövid ideig hat, ami alatt a pókok rabul ejthetik prédáikat. Tehát néhány állat még élhet. Ennek megfelelően nekikezd kibontani a hálócsapdákat, hogy kiszabadítsa az állatokat és szabadjára engedje őket.*
- Segítsetek. *Szól oda Nievnek és Rírionnak, ha azok végeztek a fullánkok eltávolításával és ha sikerült kiengedni az állatokat, csak akkor indulnak tovább.
A hálók megsokszorozódtak, mindenhol vannak, a fák és bokrok között, jó lesz vigyázni velük. Nievtől némán elkéri a kardot és azzal indul meg előre, miközben módszeresen vágna utat maguknak a sötét erdő középpontja felé. Ha nem ütköznek akadályba, akkor egyenesen odáig mennének, hogy végre szembenézhessenek azzal, ami mérgezi az erdőt.*
272. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-17 16:26:15
Üzenet elküldve: 2022-02-17 16:26:15
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 623
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 623
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*Ahogy a rettenet eltűnik a szemek elől, úgy halkul el körülöttük minden. Fänrírion a földön fekvő kettőshöz siet, s vele tart Xauzur is. A nagymacska alaposan körbeszagolja őket, majd mindenfajta aggodalom nélkül telepszik le Pycta mellé. Körbenyalja száját széles nyelvével, majd lábfejére hajtja busa fejét. Vár.
Amilyen gyorsan hatott a méreg, oly sebesen hagyja el szervezetüket is. Előbb Pyctába tér vissza szép fokozatosan az élet, majd Nievesha is követi példáját. Néhány perc leforgása sem kell hozzá, hogy lábra tudjanak állni, végtagjaik ugyan még kissé zsibbadnak. A lányból eltűnik a fájdalom is, s nem marad más nyoma az egésznek, mint egy parányi, szúrt seb lapockái között.
Talán csak addig volt szüksége a pókoknak a méregre, míg elbánnak velük. Hálóba csavarják, hogy nyugodtan fellógathassák prédájukat. Ahogy tették ezt számtalan állattal, mi most, hogy a köd felszakadozott az erdőben, kirajzolódik előttük. Madarak, kisebb és nagyobb emlősök egész sora lóg a fákról, előttük pedig egyre sűrűbb a hálórengeteg. Nem csupán az útjukat övező fák, de az aljnövényzet is. Bárhová lép az ember, hálóba teszi, s ugyan az nem tűnik épp ragacsosnak, ha elbotlik, vagy belegabalyodik valamibe a vándor, a szabadulás biztosan nehezére esik majd. Ekképp kell folytassák útjuk, már ha folytatják. Saját ügyességük, na meg Xauzur hathatós segítségével elbántak ugyan a pókokkal, de azt is pontosan tudják már, mit rejt a sötét hálórengeteg.*
*Ahogy a rettenet eltűnik a szemek elől, úgy halkul el körülöttük minden. Fänrírion a földön fekvő kettőshöz siet, s vele tart Xauzur is. A nagymacska alaposan körbeszagolja őket, majd mindenfajta aggodalom nélkül telepszik le Pycta mellé. Körbenyalja száját széles nyelvével, majd lábfejére hajtja busa fejét. Vár.
Amilyen gyorsan hatott a méreg, oly sebesen hagyja el szervezetüket is. Előbb Pyctába tér vissza szép fokozatosan az élet, majd Nievesha is követi példáját. Néhány perc leforgása sem kell hozzá, hogy lábra tudjanak állni, végtagjaik ugyan még kissé zsibbadnak. A lányból eltűnik a fájdalom is, s nem marad más nyoma az egésznek, mint egy parányi, szúrt seb lapockái között.
Talán csak addig volt szüksége a pókoknak a méregre, míg elbánnak velük. Hálóba csavarják, hogy nyugodtan fellógathassák prédájukat. Ahogy tették ezt számtalan állattal, mi most, hogy a köd felszakadozott az erdőben, kirajzolódik előttük. Madarak, kisebb és nagyobb emlősök egész sora lóg a fákról, előttük pedig egyre sűrűbb a hálórengeteg. Nem csupán az útjukat övező fák, de az aljnövényzet is. Bárhová lép az ember, hálóba teszi, s ugyan az nem tűnik épp ragacsosnak, ha elbotlik, vagy belegabalyodik valamibe a vándor, a szabadulás biztosan nehezére esik majd. Ekképp kell folytassák útjuk, már ha folytatják. Saját ügyességük, na meg Xauzur hathatós segítségével elbántak ugyan a pókokkal, de azt is pontosan tudják már, mit rejt a sötét hálórengeteg.*
271. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-16 19:03:51
Üzenet elküldve: 2022-02-16 19:03:51
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Új otthon//
*Taisam természetesen diadalmas csipogással jelzi, hogy elégedett a négy makkal. Ilyen helyzetekben neki igencsak kifizetődő fogadásokat kötni a lánnyal. Aki pedig kedves mosollyal nyugtázza, hogy apja már eleget is tesz a fizetésnek, így a mókus a kőre pattanva lát neki az egyiknek.*
- Igen, tudom.
*Szusszan fel halkan, közben dehogy tudja. Életében most először érkezett teljesen ismeretlen területre. Az illatok, a látkép új, ahogyan az erdő lakói is ismeretlenek a számára, így makacsságát és fiatal korára jellemző hajthatatlanságát kénytelen féken tartani. Már amennyire tőle telik. Shruma tanításai mélyen beleivódottak a fejébe, de még mindig van mit tanulnia, van hová fejlődnie. Egy óvatlan, meggondolatlan cselekedettel itt akár óriási veszélybe is sodorhatja magukat. S persze nem ez a cél, hanem egy új otthon létrehozása, amihez rengeteg türelemre van szükség.*
- Tudom, tudom azt is. De a csizma a kényes városiaknak valók, akik félnek egy kis hűvöstől.
*Húzza el a száját, de azért leakasztja válláról a fűzővel egybekötött párat, majd a falatozó mókus mellé ülve csak belebújik az elnyűtt darabokba. Apja valószínűleg jól tudja milyen véleménnyel van a városi népségről. Az, hogy nem rajong értük enyhe kifejezés. Mindent utál a városokban, akkor is, ha szinte be sem tette lábát egybe sem. Az, ahogy a természettel bánnak, ahogy terjeszkednek, mert azt hiszik az egész világ az övék. Állatoktól, növényektől veszik el az élőhelyet. Még erőteljes, életteli fákat gyilkolnak, hogy építkezzenek, egyre nagyobb és nagyobb házakat húzva fel. Ellenségnek titulálják az állatot, ki csak lakhelyét és életét óvja, ezért fegyverekkel pusztítják el. Neki is ruhába kell kényszerülnie, ahelyett, hogy olyan szabadon mozogna, mint az erdő népe. Pőrén és gátlások nélkül. De már így is bolondnak nézték őket Lihanechben, pedig az igazi bolondok éppen ők.
Nem hiába, hogy a tűz említésére ő maga is megborzong. Hiába, hogy elhullott ágakból szoktak dolgozni, a szükség sokszor nagy úr. Amiért számtalanszor kért már bocsánatot természetanyától.
A füleit ő is hegyezi mély csendben maradva. Szinte dallamos a hang, mellyel a csermely csordogál. Széles mosoly terül el az arcán, ahogy elveszi a felé nyújtott butykost. Egy kis felfedezés, ismerkedés, persze alapos óvatossággal, mindig is a kedvence volt.*
- Sietek vissza és óvatos leszek.
*Bólogat, majd felpattanva indul meg a csordogálás irányába. Óvatos, halk és lassú léptekkel halad, hogy véletlenül se bolygassa meg az erdő nyugalmát. Itt ő most vendég még, akinek azon kell dolgoznia, hogy elfogadják. Egy rossz, kelletlen mozdulat végzetes is lehet. A csermely nincs messze, a sápadt hold fénye pajkosan játszik a víz felszínén, így kiszúrni sem nehéz. De figyelme nem csak a vízé, hanem az élelemé is, ami a közelben lehet, hisz idővel arra is szükségük lesz. Végül, de nem utolsó sorban pedig minden neszre figyel, minden árnyat próbál kielemezni. Nem terve bajba kerülni ezalatt a kis kitérő alatt, így, ha vadat lát a víznél inkább türelmesen vár, míg amaz odébb áll. De ezen az órán most szerencsésnek tűnik. Csak ő maga vendég a víz mellett, így a butykosokat hamar meg is tölti, s tovább nem húzva az időt indul vissza. Igaz azért fájó szívvel, hisz csodás ez a hely, ha Taisamot hozta volna, a játékot itt folytathatnák tovább. De Shrumának sem akar bosszúságot okozni meggondolatlanságával. Ezért is jött egyedül.
Visszaérkezvén apja mellé telepszik, majd a butykosát felé nyújtva emeli tekintetét az ég felé.*
- Ha világosodik biztos madárdallal telik meg az erdő.
*Mosolyodik el halványan, ahogy Shruma vállának dől. Akkor majd megpróbálhatnak barátságot kötni. Egy hasznos jó barát főnyeremény lenne az erdő szívében.*
- Kökény, csipkebogyó, som. Ha jól láttam a patak mentén pitypang is volt. Abból isteni a levesem.
*Kuncog fel halkan, majd az állát megvakarva idézi fel a látottakat. Majd eszébe jutva a maradék folytatja is tovább a beszámolót.*
- Ha jól láttam az egyik fát, akkor laskagombát is találunk majd.
*Ő maga igyekszik a növényi élelemre koncentrálni. Persze eszik ő húst, akár csak az apja, de olyankor az étvágya elég csekélyke. Egyikük sem vesz el életet, ha nem muszáj. Tetszik neki itt. Boldog lenne, ha maradhatna. Itt az erdőben, szülőhelyétől távol már ezalatt a röpke idő alatt is úgy érzi, hogy otthonra lelt.*
- Itt talán már nem fogják azt mondani, hogy bolondok vagyunk.
*Hangjában felcsendül az elkeseredés, hisz emlékszik gyermekkora állandó visszautasításaira. Mikor kereste a többi gyermek társaságát, s nem értette, hogy miért csak gúny tárgyát képezi a többiek között. Be akart illeszkedni, társakat akart, de ahogy az idő haladt előre, s kezdte felfogni mi is a probléma gyökere, akkor megszületett a gyűlölet a városiak iránt. Sosem lett volna képes a pojácák miatt szembe fordulni apjával, hisz minden tanítását és gondolatát helyesnek és követendőnek vélt akkor is, s ezen semmi sem változott mostanra sem. Ekkor barátkozott meg Taisammal is, aki többet ér neki, mint az összes gyerek együttvéve. Ha pedig ez azt jelenti, hogy ők ketten lesznek a világ ellen, akkor így fogja leélni az életét. Bátran és büszkén vállalja a vélt bolond szerepét, ha ezzel megtarthatja és élvezheti a számára fontos életet. De biztos benne, hogy nem csak ők vannak egyedül a világban. De majd természetanya elvezeti őket másokhoz vagy pedig másokat ő hozzájuk. Boldogan és szégyenérzet nélkül fogja leélni az életét, történjen így vagy amúgy. S reméli, hogy ezt a hálát, elhivatottságot és odaadást majd felismeri bennük az erdő is.*
*Taisam természetesen diadalmas csipogással jelzi, hogy elégedett a négy makkal. Ilyen helyzetekben neki igencsak kifizetődő fogadásokat kötni a lánnyal. Aki pedig kedves mosollyal nyugtázza, hogy apja már eleget is tesz a fizetésnek, így a mókus a kőre pattanva lát neki az egyiknek.*
- Igen, tudom.
*Szusszan fel halkan, közben dehogy tudja. Életében most először érkezett teljesen ismeretlen területre. Az illatok, a látkép új, ahogyan az erdő lakói is ismeretlenek a számára, így makacsságát és fiatal korára jellemző hajthatatlanságát kénytelen féken tartani. Már amennyire tőle telik. Shruma tanításai mélyen beleivódottak a fejébe, de még mindig van mit tanulnia, van hová fejlődnie. Egy óvatlan, meggondolatlan cselekedettel itt akár óriási veszélybe is sodorhatja magukat. S persze nem ez a cél, hanem egy új otthon létrehozása, amihez rengeteg türelemre van szükség.*
- Tudom, tudom azt is. De a csizma a kényes városiaknak valók, akik félnek egy kis hűvöstől.
*Húzza el a száját, de azért leakasztja válláról a fűzővel egybekötött párat, majd a falatozó mókus mellé ülve csak belebújik az elnyűtt darabokba. Apja valószínűleg jól tudja milyen véleménnyel van a városi népségről. Az, hogy nem rajong értük enyhe kifejezés. Mindent utál a városokban, akkor is, ha szinte be sem tette lábát egybe sem. Az, ahogy a természettel bánnak, ahogy terjeszkednek, mert azt hiszik az egész világ az övék. Állatoktól, növényektől veszik el az élőhelyet. Még erőteljes, életteli fákat gyilkolnak, hogy építkezzenek, egyre nagyobb és nagyobb házakat húzva fel. Ellenségnek titulálják az állatot, ki csak lakhelyét és életét óvja, ezért fegyverekkel pusztítják el. Neki is ruhába kell kényszerülnie, ahelyett, hogy olyan szabadon mozogna, mint az erdő népe. Pőrén és gátlások nélkül. De már így is bolondnak nézték őket Lihanechben, pedig az igazi bolondok éppen ők.
Nem hiába, hogy a tűz említésére ő maga is megborzong. Hiába, hogy elhullott ágakból szoktak dolgozni, a szükség sokszor nagy úr. Amiért számtalanszor kért már bocsánatot természetanyától.
A füleit ő is hegyezi mély csendben maradva. Szinte dallamos a hang, mellyel a csermely csordogál. Széles mosoly terül el az arcán, ahogy elveszi a felé nyújtott butykost. Egy kis felfedezés, ismerkedés, persze alapos óvatossággal, mindig is a kedvence volt.*
- Sietek vissza és óvatos leszek.
*Bólogat, majd felpattanva indul meg a csordogálás irányába. Óvatos, halk és lassú léptekkel halad, hogy véletlenül se bolygassa meg az erdő nyugalmát. Itt ő most vendég még, akinek azon kell dolgoznia, hogy elfogadják. Egy rossz, kelletlen mozdulat végzetes is lehet. A csermely nincs messze, a sápadt hold fénye pajkosan játszik a víz felszínén, így kiszúrni sem nehéz. De figyelme nem csak a vízé, hanem az élelemé is, ami a közelben lehet, hisz idővel arra is szükségük lesz. Végül, de nem utolsó sorban pedig minden neszre figyel, minden árnyat próbál kielemezni. Nem terve bajba kerülni ezalatt a kis kitérő alatt, így, ha vadat lát a víznél inkább türelmesen vár, míg amaz odébb áll. De ezen az órán most szerencsésnek tűnik. Csak ő maga vendég a víz mellett, így a butykosokat hamar meg is tölti, s tovább nem húzva az időt indul vissza. Igaz azért fájó szívvel, hisz csodás ez a hely, ha Taisamot hozta volna, a játékot itt folytathatnák tovább. De Shrumának sem akar bosszúságot okozni meggondolatlanságával. Ezért is jött egyedül.
Visszaérkezvén apja mellé telepszik, majd a butykosát felé nyújtva emeli tekintetét az ég felé.*
- Ha világosodik biztos madárdallal telik meg az erdő.
*Mosolyodik el halványan, ahogy Shruma vállának dől. Akkor majd megpróbálhatnak barátságot kötni. Egy hasznos jó barát főnyeremény lenne az erdő szívében.*
- Kökény, csipkebogyó, som. Ha jól láttam a patak mentén pitypang is volt. Abból isteni a levesem.
*Kuncog fel halkan, majd az állát megvakarva idézi fel a látottakat. Majd eszébe jutva a maradék folytatja is tovább a beszámolót.*
- Ha jól láttam az egyik fát, akkor laskagombát is találunk majd.
*Ő maga igyekszik a növényi élelemre koncentrálni. Persze eszik ő húst, akár csak az apja, de olyankor az étvágya elég csekélyke. Egyikük sem vesz el életet, ha nem muszáj. Tetszik neki itt. Boldog lenne, ha maradhatna. Itt az erdőben, szülőhelyétől távol már ezalatt a röpke idő alatt is úgy érzi, hogy otthonra lelt.*
- Itt talán már nem fogják azt mondani, hogy bolondok vagyunk.
*Hangjában felcsendül az elkeseredés, hisz emlékszik gyermekkora állandó visszautasításaira. Mikor kereste a többi gyermek társaságát, s nem értette, hogy miért csak gúny tárgyát képezi a többiek között. Be akart illeszkedni, társakat akart, de ahogy az idő haladt előre, s kezdte felfogni mi is a probléma gyökere, akkor megszületett a gyűlölet a városiak iránt. Sosem lett volna képes a pojácák miatt szembe fordulni apjával, hisz minden tanítását és gondolatát helyesnek és követendőnek vélt akkor is, s ezen semmi sem változott mostanra sem. Ekkor barátkozott meg Taisammal is, aki többet ér neki, mint az összes gyerek együttvéve. Ha pedig ez azt jelenti, hogy ők ketten lesznek a világ ellen, akkor így fogja leélni az életét. Bátran és büszkén vállalja a vélt bolond szerepét, ha ezzel megtarthatja és élvezheti a számára fontos életet. De biztos benne, hogy nem csak ők vannak egyedül a világban. De majd természetanya elvezeti őket másokhoz vagy pedig másokat ő hozzájuk. Boldogan és szégyenérzet nélkül fogja leélni az életét, történjen így vagy amúgy. S reméli, hogy ezt a hálát, elhivatottságot és odaadást majd felismeri bennük az erdő is.*
270. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-15 11:22:24
Üzenet elküldve: 2022-02-15 11:22:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Nem tud mozdulni. Hiába mantrázza, hogy "mozdulj meg nagylábujj", nem mozdul az a fránya nagylábujj. Ha tudna mozdulni, akkor minden bizonnyal kapkodná a levegőt, talán teljes pánikban rohangálna körbe-körbe, de erre most nem képes, már annak is örülhet, hogy lélegezni tud, meg pislogni.
Hangot szeretne adni annak is, hogy Rírion ne vegye ölbe, sőt egyáltalán hozzá se érjen, de nem tudja szóra nyitni a száját. Azt is szeretné elmondani, hogy biztos legyőzhetik ezt! Ő biztosan le fogja győzni! Mégpedig még azelőtt, hogy a még nagyobb rém hálóba tekerné, hogy aztán pár nap múlva elrágcsálja a megbénított testét.
Már két dolgot skandál magában: az egyik az, amit eddig is "mozdulj meg nagylábujj", a másik pedig az, hogy "le fogom győzni".*
*Nem tud mozdulni. Hiába mantrázza, hogy "mozdulj meg nagylábujj", nem mozdul az a fránya nagylábujj. Ha tudna mozdulni, akkor minden bizonnyal kapkodná a levegőt, talán teljes pánikban rohangálna körbe-körbe, de erre most nem képes, már annak is örülhet, hogy lélegezni tud, meg pislogni.
Hangot szeretne adni annak is, hogy Rírion ne vegye ölbe, sőt egyáltalán hozzá se érjen, de nem tudja szóra nyitni a száját. Azt is szeretné elmondani, hogy biztos legyőzhetik ezt! Ő biztosan le fogja győzni! Mégpedig még azelőtt, hogy a még nagyobb rém hálóba tekerné, hogy aztán pár nap múlva elrágcsálja a megbénított testét.
Már két dolgot skandál magában: az egyik az, amit eddig is "mozdulj meg nagylábujj", a másik pedig az, hogy "le fogom győzni".*
269. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-15 09:10:33
Üzenet elküldve: 2022-02-15 09:10:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Hálás ennek a masszív fegyvernek, ami íj helyett pajzs volt. Készülne újra védekezni, ujjai szorítják a tőr markolatát, mikor Xauzur besegít. Xauzur neki is segített, ez igencsak megtisztelő. De mi van a többiekkel? Hirtelen fordul meg, végre megteheti, de csak a mély csend maradt. Társai mozdulatlanul hevernek a pókok között. Ordítana, ha kijönne hang a torkán. Nem jön ki. Néma könnyekben és remegő kezekben jelenik meg újra. Zajt hall fentről, s amit lát, sokkolná, ha nem volna már eleve olyan állapotban. Egy ilyen ellenség látszólag bőven meghaladja az erejét és látszólag egyedül van. Őrült vigyorral tekint a hatalmas rémség után.
~ Ugyan már! Mi szükség erre ellenem? ~ Fogalmazódik meg benne. Ekkor támad egy hang demélyről, ami megelégelte az őrületet.
~ Bazd meg, végig csinálod! Az Úrnő nem azért vezett és Pycta nem azért mentett meg, hogy itt bomolj szét! ~
Levegőt kapkodva elindul társai felé. Keze még mindig remeg, nehezen képes ellenőrizni a szívverésüket, de sikerül.*
- Van remény! *Szalad ki belőle. Most már képes megnyugodni és érdemben cselekedni. Fontos, hogy társai ne hűljenek ki. Nieveshát óvatosan felemeli és Pyctához közel fekteti. Betakarja őket mindennel, amilyük csak van erre a célra. Végül az elhagyott mesterkardot is összeszedi. Kartávolságban leteszi. Most már csak vár. Amíg társai nem tudnak legalább nyelni, még a varázsitalokat sem itathatja meg velük. Veszélyes volna. Vár, és bízik Eeyrben, hogy jobban lesznek. Vigyáz rájuk és imádkozik értük.*
*Hálás ennek a masszív fegyvernek, ami íj helyett pajzs volt. Készülne újra védekezni, ujjai szorítják a tőr markolatát, mikor Xauzur besegít. Xauzur neki is segített, ez igencsak megtisztelő. De mi van a többiekkel? Hirtelen fordul meg, végre megteheti, de csak a mély csend maradt. Társai mozdulatlanul hevernek a pókok között. Ordítana, ha kijönne hang a torkán. Nem jön ki. Néma könnyekben és remegő kezekben jelenik meg újra. Zajt hall fentről, s amit lát, sokkolná, ha nem volna már eleve olyan állapotban. Egy ilyen ellenség látszólag bőven meghaladja az erejét és látszólag egyedül van. Őrült vigyorral tekint a hatalmas rémség után.
~ Ugyan már! Mi szükség erre ellenem? ~ Fogalmazódik meg benne. Ekkor támad egy hang demélyről, ami megelégelte az őrületet.
~ Bazd meg, végig csinálod! Az Úrnő nem azért vezett és Pycta nem azért mentett meg, hogy itt bomolj szét! ~
Levegőt kapkodva elindul társai felé. Keze még mindig remeg, nehezen képes ellenőrizni a szívverésüket, de sikerül.*
- Van remény! *Szalad ki belőle. Most már képes megnyugodni és érdemben cselekedni. Fontos, hogy társai ne hűljenek ki. Nieveshát óvatosan felemeli és Pyctához közel fekteti. Betakarja őket mindennel, amilyük csak van erre a célra. Végül az elhagyott mesterkardot is összeszedi. Kartávolságban leteszi. Most már csak vár. Amíg társai nem tudnak legalább nyelni, még a varázsitalokat sem itathatja meg velük. Veszélyes volna. Vár, és bízik Eeyrben, hogy jobban lesznek. Vigyáz rájuk és imádkozik értük.*
268. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-14 17:20:05
Üzenet elküldve: 2022-02-14 17:20:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Jól számított, amikor hasonló stratégiát vélt felfedezni a pókok támadásában és jól taktikázva sikeresen felnyársalja utolsó ellenfelét a fényből szőtt lándzsára. Négy bestiát tett ártalmatlanná a rájuk támadók közül és társai is kivették a részüket a harcból.
Alig szereztek sérülést, de a pók mérge lassan felülkerekedik testén. Érzi, hogy egyre jobban szétárad a testében az átkos matéria, a fegyver markolata kicsúszik elerőtlenedő ujjai közül és semmivé is válik azonnal. Körülötte felhasított és szétvágott bestiák fekszenek, de végül maga is közéjük hanyatlik. Igyekszik megtámasztani magát, ám izmainak már nem parancsol, elterül a földön. Igyekszik úgy esni, hogy oldalra dőljön és az oldalára kerüljön, így talán a feje a karján pihenhet meg. Az erdő még ebben az állapotában is gyönyörködteti, nyugtatja. Nincs még vége. Ha a pók mérge halálos lenne, már biztosan megállította volna a szívét vagy képtelenné tette volna a lélegzésre, de még hall és lát, csak mozdulni nem tud.
Talán látja a felé tartó, hasonlóan járó Nieveshát, szeretne elémenni és átölelni, segíteni neki, ám mindezt csak képzeletében teheti meg. Szólni képtelen nézi végig, ahogy Niev a földre hanyatlik nem messze tőle.
Azt is hallja, hogy Rírion végez saját utolsó ellenfelével és így legyőzték az összes pókot. Az irbisz most is hatalmas segítség volt, az Erdőszellem katonája velük harcolt és győztek. Ám csak csatát nyertek, a háborút még nem. Némaság szakad rájuk, ám a csend burka hamar törik össze, ahogy a fák recsegése elér hozzájuk. Valami közeledik. Valami nagy. A köd oszlik és ha az erdőmélyi elf úgy terült el, hogy láthatja a közeledőt, akkor igyekszik úgy forgatni szemeit, hogy felmérhesse, mivel is állnak szemben.
Nem tudja, meddig hat a méreg, de ha a Fákban Lakó megsegíti, akkor újra fegyvert ragad, hogy szembenézhessen a Fekete Fát őrző szörnyeteggel, legyen is az bármi. Ha halniuk kell, hát meghalnak, ám bízik hitében, az Erdő Szívében, hogy nem hagyja ilyen dicstelen múlni hőseit. Néma ajkán régi mantrába kezd, készen rá, hogy ha eljön az ideje, újra harcba szálljon.*
~ Nem ököl vagyok, hanem kar, mely az ütést indítja. Nem kar vagyok, hanem test, amelyhez a kar tartozik. Nem test vagyok, hanem a fénylő szellem a sötétségben, mely az erdőből ered. Az erdő fénye vagyok, az erdő fénye vagyok. A Fény vagyok... ~
*Jól számított, amikor hasonló stratégiát vélt felfedezni a pókok támadásában és jól taktikázva sikeresen felnyársalja utolsó ellenfelét a fényből szőtt lándzsára. Négy bestiát tett ártalmatlanná a rájuk támadók közül és társai is kivették a részüket a harcból.
Alig szereztek sérülést, de a pók mérge lassan felülkerekedik testén. Érzi, hogy egyre jobban szétárad a testében az átkos matéria, a fegyver markolata kicsúszik elerőtlenedő ujjai közül és semmivé is válik azonnal. Körülötte felhasított és szétvágott bestiák fekszenek, de végül maga is közéjük hanyatlik. Igyekszik megtámasztani magát, ám izmainak már nem parancsol, elterül a földön. Igyekszik úgy esni, hogy oldalra dőljön és az oldalára kerüljön, így talán a feje a karján pihenhet meg. Az erdő még ebben az állapotában is gyönyörködteti, nyugtatja. Nincs még vége. Ha a pók mérge halálos lenne, már biztosan megállította volna a szívét vagy képtelenné tette volna a lélegzésre, de még hall és lát, csak mozdulni nem tud.
Talán látja a felé tartó, hasonlóan járó Nieveshát, szeretne elémenni és átölelni, segíteni neki, ám mindezt csak képzeletében teheti meg. Szólni képtelen nézi végig, ahogy Niev a földre hanyatlik nem messze tőle.
Azt is hallja, hogy Rírion végez saját utolsó ellenfelével és így legyőzték az összes pókot. Az irbisz most is hatalmas segítség volt, az Erdőszellem katonája velük harcolt és győztek. Ám csak csatát nyertek, a háborút még nem. Némaság szakad rájuk, ám a csend burka hamar törik össze, ahogy a fák recsegése elér hozzájuk. Valami közeledik. Valami nagy. A köd oszlik és ha az erdőmélyi elf úgy terült el, hogy láthatja a közeledőt, akkor igyekszik úgy forgatni szemeit, hogy felmérhesse, mivel is állnak szemben.
Nem tudja, meddig hat a méreg, de ha a Fákban Lakó megsegíti, akkor újra fegyvert ragad, hogy szembenézhessen a Fekete Fát őrző szörnyeteggel, legyen is az bármi. Ha halniuk kell, hát meghalnak, ám bízik hitében, az Erdő Szívében, hogy nem hagyja ilyen dicstelen múlni hőseit. Néma ajkán régi mantrába kezd, készen rá, hogy ha eljön az ideje, újra harcba szálljon.*
~ Nem ököl vagyok, hanem kar, mely az ütést indítja. Nem kar vagyok, hanem test, amelyhez a kar tartozik. Nem test vagyok, hanem a fénylő szellem a sötétségben, mely az erdőből ered. Az erdő fénye vagyok, az erdő fénye vagyok. A Fény vagyok... ~
267. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-14 17:14:06
Üzenet elküldve: 2022-02-14 17:14:06
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 623
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 623
OOC üzenetek: 90
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*Az erdei elf jól olvassa a jeleket. A pók lendül, s társaihoz hasonlóan szökkenve veszi célba áldozatát. Tán sikerrel is járna, s a Pyctában munkálkodó méreg hatását sajátjával toldaná, ha nem sejlene prédája kezében fényből szőtt lándzsa. A pók sivítva fúródik fel a mágia által kovácsolt fegyverre, s nem is mozdul többé.
Az erdei elf körül számos pók teste hever már, s végül az is oldalára dőlve leheli ki lelkét, amelyiknek a lábát szelte. Most Pycta is csatlakozik soraikba. A pók lecsúszik a kihunyó fényű lándzsáról, az elf pedig érzi, elhagyja ereje. Oldalára dőlve nyúlik ki ellenfelei között, a sárga szempár pedig a sötét erdőségre mered. A magas, szürke lombkorona szellőmuzsikája csitítja, de egyben sugallja is: A táncnak még nincs vége.
Fänrírion tőrért nyúl, de a pók gyorsabbnak bizonyul. Szökken, egyenesen az elf arcát célozva.
Az elf vele mozdul, s az arca felé tartó pókot sikerül alaposan fejbe kólintani a számszeríj nyelével. Undok reccsenés csapja meg az elf fülét, a nyolclábú pedig jó néhány lépéssel odébb próbálja magát összekanalazni a földről. Kisebb nehézségek árán sikerrel is jár, újra Fänrírionnak veselkedni azonban már nincs idő. Xauzur, sebességének köszönhetően hamar átszeli a Nievesha és Fänririon közötti távolságot, hogy marcangolva vessen véget utolsó támadójuknak is. A ragadozó bizony nagy segítségükre volt a harc során, ám jutalmat aligha vár érte. Módszeresen tépkedi fogaival a halódó pók lábait, s a hirtelen rájuk törő csendben nem is hallatszik más.
Nievesha kardját a földön húzva indul az erdei elf felé. Érzi a zsibbadást, mi átjárja testét, már a fájdalmat is elnyomva benne. A fegyver kicsúszik ujjai közül, ő pedig ernyedten nyúlik ki Pyctától alig két lépésnyire. Nem tudja, az elf él-e vagy hal, ahogy azt sem, vele mi lesz eztán. A borostyánszín tekintet a szerzetesre szegeződik, kinek nem áll módjában segíteni vagy nyugtatni a leányt. Látnak és hallanak, mozdulni viszont képtelenek. Mindkettejük fülében ott visszhangoznak azonban Khunezk szavai, s most már aligha meríthetnek erőt belőle.
Ellenfeleik szép számmal hullottak, beterítették velük a tisztást. A néma erdő most feszültebbnek hat, mint valaha. Csak Fänrírion van talpon a trióból, na meg Xauzur, de a halotti csendbe beálló robaj forrásától egy hosszú pillanatra mindkettejük lába a földbe gyökerezik. A lombok meghajlanak, s egy óriási árny vetül végig a fák alatt. A hatalmas lény, mi felettük egyensúlyoz, csörtetve vonul végig, hálót és fát egyaránt hajlítva hosszú lábai súlya alatt. Még a lassacskán feloszló ködön át is látni a körvonalait, noha csak Fänrírion képes szemmel kísérni. Nyolclábú és pókhoz hasonlatos, ez biztos. Nehéz megállapítani viszont, mekkora lehet valójában, de a hirtelen robajból ítélve minden bizonnyal szemmel kísérte a csata alakulását a magasból.
A fák heves recsegése végül elhal a távolban, s visszatelepszik rájuk a csend. Fänrírion immáron sejtheti, mit tartogat számukra a völgy, s mi őrzi valójában a Fekete Fát.*
*Az erdei elf jól olvassa a jeleket. A pók lendül, s társaihoz hasonlóan szökkenve veszi célba áldozatát. Tán sikerrel is járna, s a Pyctában munkálkodó méreg hatását sajátjával toldaná, ha nem sejlene prédája kezében fényből szőtt lándzsa. A pók sivítva fúródik fel a mágia által kovácsolt fegyverre, s nem is mozdul többé.
Az erdei elf körül számos pók teste hever már, s végül az is oldalára dőlve leheli ki lelkét, amelyiknek a lábát szelte. Most Pycta is csatlakozik soraikba. A pók lecsúszik a kihunyó fényű lándzsáról, az elf pedig érzi, elhagyja ereje. Oldalára dőlve nyúlik ki ellenfelei között, a sárga szempár pedig a sötét erdőségre mered. A magas, szürke lombkorona szellőmuzsikája csitítja, de egyben sugallja is: A táncnak még nincs vége.
Fänrírion tőrért nyúl, de a pók gyorsabbnak bizonyul. Szökken, egyenesen az elf arcát célozva.
Az elf vele mozdul, s az arca felé tartó pókot sikerül alaposan fejbe kólintani a számszeríj nyelével. Undok reccsenés csapja meg az elf fülét, a nyolclábú pedig jó néhány lépéssel odébb próbálja magát összekanalazni a földről. Kisebb nehézségek árán sikerrel is jár, újra Fänrírionnak veselkedni azonban már nincs idő. Xauzur, sebességének köszönhetően hamar átszeli a Nievesha és Fänririon közötti távolságot, hogy marcangolva vessen véget utolsó támadójuknak is. A ragadozó bizony nagy segítségükre volt a harc során, ám jutalmat aligha vár érte. Módszeresen tépkedi fogaival a halódó pók lábait, s a hirtelen rájuk törő csendben nem is hallatszik más.
Nievesha kardját a földön húzva indul az erdei elf felé. Érzi a zsibbadást, mi átjárja testét, már a fájdalmat is elnyomva benne. A fegyver kicsúszik ujjai közül, ő pedig ernyedten nyúlik ki Pyctától alig két lépésnyire. Nem tudja, az elf él-e vagy hal, ahogy azt sem, vele mi lesz eztán. A borostyánszín tekintet a szerzetesre szegeződik, kinek nem áll módjában segíteni vagy nyugtatni a leányt. Látnak és hallanak, mozdulni viszont képtelenek. Mindkettejük fülében ott visszhangoznak azonban Khunezk szavai, s most már aligha meríthetnek erőt belőle.
Ellenfeleik szép számmal hullottak, beterítették velük a tisztást. A néma erdő most feszültebbnek hat, mint valaha. Csak Fänrírion van talpon a trióból, na meg Xauzur, de a halotti csendbe beálló robaj forrásától egy hosszú pillanatra mindkettejük lába a földbe gyökerezik. A lombok meghajlanak, s egy óriási árny vetül végig a fák alatt. A hatalmas lény, mi felettük egyensúlyoz, csörtetve vonul végig, hálót és fát egyaránt hajlítva hosszú lábai súlya alatt. Még a lassacskán feloszló ködön át is látni a körvonalait, noha csak Fänrírion képes szemmel kísérni. Nyolclábú és pókhoz hasonlatos, ez biztos. Nehéz megállapítani viszont, mekkora lehet valójában, de a hirtelen robajból ítélve minden bizonnyal szemmel kísérte a csata alakulását a magasból.
A fák heves recsegése végül elhal a távolban, s visszatelepszik rájuk a csend. Fänrírion immáron sejtheti, mit tartogat számukra a völgy, s mi őrzi valójában a Fekete Fát.*
266. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-14 12:41:44
Üzenet elküldve: 2022-02-14 12:41:44
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Új otthon//
*Nem egyenesedik fel azonnal, ismeri a közeledő léptek gazdáját. Csak felpillant, s maga elé meredve. Révetegen bámulva be a sűrű fák közé, s nem is szólal meg azonnal.*
-Legyen négy makk. *Szólal meg lassan. Mélyen túr számtalan zsebe közül az egyikbe, hogy egy jó adag makkot szórjon a mohos kőre maga mellett. Eredetileg is a lány barátjának szánta, elvégre a mókusra is ráfér az étek ily hosszú út után. Asyenth szavaira közben nagyot bólint, ahogy felegyenesedik.*
-Gyönyörű itt, igen. És veszélyes. Ne feledd, bármily öreg is ez az erdő, nekünk új. Nem csak veszedelmes vadak lakhatják... Van annál rosszabb is. Légy résen és tarts élesen az érzékeid.
*A lány felé fordul, ajkai széle pedig meleg mosolyba húzódnak. Számos esztendő telt már el azóta, mióta rátalált, s legalább annyira közel áll szívéhez, mint maga a természet. Ugyan megtanított neki mindent, amit tudnia kell a túléléshez, a fiatal lány játszi makacssága bizony gyakorta felülírja leckéit.*
-A csizmád. Tudod, hogy télvíz van. Még talpadba karcol a hideg. *Szavai a legkevésbé sem csengenek parancsolóan. Elhaladtában mellette a lány vállaira helyezi jókora, érdes tenyerét, s halkan felsóhajt.*
-Hűvös még az éj. Talán tüzet is kell raknunk. *Irtózik a tűzrakás gondolatától is, éppen ezért oly ritkán nyúl ehhez, amennyire csak lehetséges. Nem kedveli a gallyakat emésztő lángok diadalmas roppanását, sem a látványát. A törékeny leányt dideregni látni viszont még kevésbé.*
-Sátrat készítünk. Levelekből, növényekből, gallyakból. Jó idő felhúzni egy igazi menedéket... *Elharapja szavait, hegyes füléhez emelve tenyerét pillant szürke szemeivel a lányra.*
-Hallga! Csermely csorog a közelben a kövek között. *Valóban, s habár csak hangját hallják, mégis áldás az ilyesmi.* -Töltsd meg a butykosokat. *Nyújtja Asyenth felé sajátját.* -És légy résen. Ahol víz van, ott vadak is isznak. *Nem félti a leányt. Elég időt töltött már a szabad ég alatt hozzá, hogy ismerje az erdőjárás mikéntjét.
Ő maga nekilát közben, hogy egymáshoz hajtsa az vaskos ágakat, méretes sátrat húzva kettejük, no meg Taisam számára. Levelekkel és aljnövényzettel fedi majd le, ha már biztosan áll a lábán a hevenyészett építmény. Nagy segítség lenne, ha lenne néhány állat, kikre társukként tekinthetnek... És nem csupán a védelem miatt. Tán e szeszélyesnek látszó erdő is könnyebben megbarátkozik majd velük, ha szándékaikról tanúbizonyságot tesznek.
Amennyiben elkészült mindennel, letelepedik az aljnövényzetre. Ha Asyenth is visszaér feladatából, úgy tekintetével követi útját, némán merengve, gondolkodva.*
-Ha madár keresztezi utadat, szólj. Szívesen kötnék barátságot eggyel. Sok mondanivalója lehet az erdőről, s e földről magáról is. *Egy kurta biccentéssel toldja meg a dolgot, mielőtt folytatná.* -Mit láttál a pataknál? Élelmet? *Esznek ők húst, de ha lehet, kerülik. Az erdő bőséges, ha tudja, mit keressen a vándor. Kökény, paréj, berkenye - s hosszú még a sor, mind megterem az erdőben. Az sem áll távol tőle, hogy feltöltse az éléskamrát, ha eljön az idő. De elébb lábukat kell megvetniük, ez az első.*
*Nem egyenesedik fel azonnal, ismeri a közeledő léptek gazdáját. Csak felpillant, s maga elé meredve. Révetegen bámulva be a sűrű fák közé, s nem is szólal meg azonnal.*
-Legyen négy makk. *Szólal meg lassan. Mélyen túr számtalan zsebe közül az egyikbe, hogy egy jó adag makkot szórjon a mohos kőre maga mellett. Eredetileg is a lány barátjának szánta, elvégre a mókusra is ráfér az étek ily hosszú út után. Asyenth szavaira közben nagyot bólint, ahogy felegyenesedik.*
-Gyönyörű itt, igen. És veszélyes. Ne feledd, bármily öreg is ez az erdő, nekünk új. Nem csak veszedelmes vadak lakhatják... Van annál rosszabb is. Légy résen és tarts élesen az érzékeid.
*A lány felé fordul, ajkai széle pedig meleg mosolyba húzódnak. Számos esztendő telt már el azóta, mióta rátalált, s legalább annyira közel áll szívéhez, mint maga a természet. Ugyan megtanított neki mindent, amit tudnia kell a túléléshez, a fiatal lány játszi makacssága bizony gyakorta felülírja leckéit.*
-A csizmád. Tudod, hogy télvíz van. Még talpadba karcol a hideg. *Szavai a legkevésbé sem csengenek parancsolóan. Elhaladtában mellette a lány vállaira helyezi jókora, érdes tenyerét, s halkan felsóhajt.*
-Hűvös még az éj. Talán tüzet is kell raknunk. *Irtózik a tűzrakás gondolatától is, éppen ezért oly ritkán nyúl ehhez, amennyire csak lehetséges. Nem kedveli a gallyakat emésztő lángok diadalmas roppanását, sem a látványát. A törékeny leányt dideregni látni viszont még kevésbé.*
-Sátrat készítünk. Levelekből, növényekből, gallyakból. Jó idő felhúzni egy igazi menedéket... *Elharapja szavait, hegyes füléhez emelve tenyerét pillant szürke szemeivel a lányra.*
-Hallga! Csermely csorog a közelben a kövek között. *Valóban, s habár csak hangját hallják, mégis áldás az ilyesmi.* -Töltsd meg a butykosokat. *Nyújtja Asyenth felé sajátját.* -És légy résen. Ahol víz van, ott vadak is isznak. *Nem félti a leányt. Elég időt töltött már a szabad ég alatt hozzá, hogy ismerje az erdőjárás mikéntjét.
Ő maga nekilát közben, hogy egymáshoz hajtsa az vaskos ágakat, méretes sátrat húzva kettejük, no meg Taisam számára. Levelekkel és aljnövényzettel fedi majd le, ha már biztosan áll a lábán a hevenyészett építmény. Nagy segítség lenne, ha lenne néhány állat, kikre társukként tekinthetnek... És nem csupán a védelem miatt. Tán e szeszélyesnek látszó erdő is könnyebben megbarátkozik majd velük, ha szándékaikról tanúbizonyságot tesznek.
Amennyiben elkészült mindennel, letelepedik az aljnövényzetre. Ha Asyenth is visszaér feladatából, úgy tekintetével követi útját, némán merengve, gondolkodva.*
-Ha madár keresztezi utadat, szólj. Szívesen kötnék barátságot eggyel. Sok mondanivalója lehet az erdőről, s e földről magáról is. *Egy kurta biccentéssel toldja meg a dolgot, mielőtt folytatná.* -Mit láttál a pataknál? Élelmet? *Esznek ők húst, de ha lehet, kerülik. Az erdő bőséges, ha tudja, mit keressen a vándor. Kökény, paréj, berkenye - s hosszú még a sor, mind megterem az erdőben. Az sem áll távol tőle, hogy feltöltse az éléskamrát, ha eljön az idő. De elébb lábukat kell megvetniük, ez az első.*
265. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-12 16:08:32
Üzenet elküldve: 2022-02-12 16:08:32
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 4
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Új otthon//
*A mezítlábas léptek szinte hangtalanoka hideg talajon, ahogyan a vékony alak átsuhan a fák lombja alatt. Időnként fel-fel pillant a csupasz ágak irányába, olyankor minduntalan gyorsabb tempót igyekezvén diktálni magának. Le sem akar maradni, valamint a menekülés is egyre gyorsabb tempóra sarkallja. A nyomában van, s üldözőjét csak pillanatokra tudja megpillantani, ami édes kevés ahhoz, hogy bizonyosan tudhassa, hogy ő áll a nyerő oldalon. Szaporán szedi a levegőt, sietősen vág át a háborítatlan növények között, igyekezve a békét nem felborítani. Hisz ismeretlen még a vidék, vadak otthonába érkezett, melyet egy pillanatra sem szándéka felbolygatni. Megtanulta hogyan legyen tiszteletteljes fiatal vére ellenére. De most a tét komoly, így óvatos, vigyázó, de gyors léptekkel halad a csendben, megmaradva a sötétben. Amikor pedig már úgy érzi, hogy nyert ügye van, hisz a fák között megpillantani véli a magas alakot vigyora szélesen elterül az arcán.
De az öröm korainak tűnik, üldözője az előtte terebélyesedő fa törzsén cikázik le, hogy a hirtelen fékező lány arcába nézhessen. Asyenth pupillái tágulnak, a szíve még hevesebben kalapál a mellkasában. Üldöző és üldözött most farkasszemet nézhetnek egymással. Vagyis igazából mókus szemet, ugyanis Taisam ismét diadalmaskodott. A mókus legyőzhetetlennek bizonyul, amit a lány egy dacos fejszegéssel vesz is tudomásul. Az állat csipogását szinte kacajnak hallja. Pedig reménykedett, hogy az ismeretlen vidék ad egy cseppnyi előnyt a számára, de még edzenie kell, ha a legközelebbi versenyt meg akarja nyerni.*
- Csak szerencséd volt. Annyira ne legyél öntelt.
*Nyújtja is ki karját, hogy barátja azon keresztül mászhasson át a nyakába. Amikor pedig ez megtörténik karját továbbra is kinyújtva helyezi tenyerét az előtte magasodó fa törzsére.*
- Köszönöm.
*Mosolyodik el halványan, majd közelebb lépve hunyja le szemeit, hogy homlokát a hideg törzsnek dönthesse.*
- Köszönöm, hogy óvtatok, s védelmetek alatt játszhattam Taisammal.
*Simít aprót a törzsön, majd mosolyogva kukkant ki a törzs mögül. A magas alakot figyeli némán egy ideig, végül kilépve a takarásból hosszan sóhajt fel.*
- Legyen négy makk. Egy makk volt a tét, ha Taisam nyer.
*Vakar zavart vigyorral a tarkójára, mikor apja mellé érkezik. Nem is magyarázza tovább a dolgokat, hiszen majdhogynem nyilvánvaló, hogy barátjával szemben nem volt sok esélye. Amaz csak csipog egyet, mire a lány kelletlenül húzza el a száját.*
- Ne hazudj. Sosem volt szó kettőről.
*Dünnyögi halkan, majd már a környezetnek szentelve figyelmét lassan körbe is forog, hogy mindent alaposan megcsodálhasson.*
- Gyönyörű itt. Szabad, tiszta és jó illatú.
*Szippant is mélyet a hideg levegőből, melybe belekeveredik a föld, a fák illata. Olyan egyveleg, amelytől olyan érzése támad, hogy megérkezett végre haza. Mikor pedig eltelt a látvánnyal ő sem rest segíteni, az ágak, gallyak gyűjtésében. Hisz az új otthon teremtése neki is épp úgy feladata, ahogyan apjáé. Ha az erdő engedi, szeretne itt otthonra lelni, óvni és szeretni a háborítatlan békét. Tanulni, fejlődni és igaz barátja lenni a természetnek.*
*A mezítlábas léptek szinte hangtalanoka hideg talajon, ahogyan a vékony alak átsuhan a fák lombja alatt. Időnként fel-fel pillant a csupasz ágak irányába, olyankor minduntalan gyorsabb tempót igyekezvén diktálni magának. Le sem akar maradni, valamint a menekülés is egyre gyorsabb tempóra sarkallja. A nyomában van, s üldözőjét csak pillanatokra tudja megpillantani, ami édes kevés ahhoz, hogy bizonyosan tudhassa, hogy ő áll a nyerő oldalon. Szaporán szedi a levegőt, sietősen vág át a háborítatlan növények között, igyekezve a békét nem felborítani. Hisz ismeretlen még a vidék, vadak otthonába érkezett, melyet egy pillanatra sem szándéka felbolygatni. Megtanulta hogyan legyen tiszteletteljes fiatal vére ellenére. De most a tét komoly, így óvatos, vigyázó, de gyors léptekkel halad a csendben, megmaradva a sötétben. Amikor pedig már úgy érzi, hogy nyert ügye van, hisz a fák között megpillantani véli a magas alakot vigyora szélesen elterül az arcán.
De az öröm korainak tűnik, üldözője az előtte terebélyesedő fa törzsén cikázik le, hogy a hirtelen fékező lány arcába nézhessen. Asyenth pupillái tágulnak, a szíve még hevesebben kalapál a mellkasában. Üldöző és üldözött most farkasszemet nézhetnek egymással. Vagyis igazából mókus szemet, ugyanis Taisam ismét diadalmaskodott. A mókus legyőzhetetlennek bizonyul, amit a lány egy dacos fejszegéssel vesz is tudomásul. Az állat csipogását szinte kacajnak hallja. Pedig reménykedett, hogy az ismeretlen vidék ad egy cseppnyi előnyt a számára, de még edzenie kell, ha a legközelebbi versenyt meg akarja nyerni.*
- Csak szerencséd volt. Annyira ne legyél öntelt.
*Nyújtja is ki karját, hogy barátja azon keresztül mászhasson át a nyakába. Amikor pedig ez megtörténik karját továbbra is kinyújtva helyezi tenyerét az előtte magasodó fa törzsére.*
- Köszönöm.
*Mosolyodik el halványan, majd közelebb lépve hunyja le szemeit, hogy homlokát a hideg törzsnek dönthesse.*
- Köszönöm, hogy óvtatok, s védelmetek alatt játszhattam Taisammal.
*Simít aprót a törzsön, majd mosolyogva kukkant ki a törzs mögül. A magas alakot figyeli némán egy ideig, végül kilépve a takarásból hosszan sóhajt fel.*
- Legyen négy makk. Egy makk volt a tét, ha Taisam nyer.
*Vakar zavart vigyorral a tarkójára, mikor apja mellé érkezik. Nem is magyarázza tovább a dolgokat, hiszen majdhogynem nyilvánvaló, hogy barátjával szemben nem volt sok esélye. Amaz csak csipog egyet, mire a lány kelletlenül húzza el a száját.*
- Ne hazudj. Sosem volt szó kettőről.
*Dünnyögi halkan, majd már a környezetnek szentelve figyelmét lassan körbe is forog, hogy mindent alaposan megcsodálhasson.*
- Gyönyörű itt. Szabad, tiszta és jó illatú.
*Szippant is mélyet a hideg levegőből, melybe belekeveredik a föld, a fák illata. Olyan egyveleg, amelytől olyan érzése támad, hogy megérkezett végre haza. Mikor pedig eltelt a látvánnyal ő sem rest segíteni, az ágak, gallyak gyűjtésében. Hisz az új otthon teremtése neki is épp úgy feladata, ahogyan apjáé. Ha az erdő engedi, szeretne itt otthonra lelni, óvni és szeretni a háborítatlan békét. Tanulni, fejlődni és igaz barátja lenni a természetnek.*
264. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-10 11:40:20
Üzenet elküldve: 2022-02-10 11:40:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev tapasztalatlan, amint csapása talál, átjárja egyfajta győzelmi mámor. Ami abban a pillanatban foszlik semmivé, mikor megérzi azt az apró szúrást. Más körülmények között nem tulajdonítana ennek nagyobb jelentőséget, meg talán elgondolkodna azon, hogy mennyi esélye volt, ha a páncélos Pycta is ugyanígy járt?
Niev érzi, hogy zsibbadni kezd, nem úgy, mint mikor hosszasan egy helyben ül és emiatt elmacskásodik, most mindenütt érzi, még a szemhéjában is.
A testét már bizarr görcsbe húzza a zsibbadás, nem emeli meg a kardot, de továbbra is két kézzel fogja, valahol a jobb csípőjének magasságában, a hegye leér a földre, ahogy pedig furcsa lépésekkel haladni próbál, hallani a fémet amint a földet karistolja. Száját tátja, képtelen becsukni, lassan pislog, de szíve úgy verdes, mint a riadt madár szárnya. Pycta felé próbál indulni, tátott szájjal nézve rá, hatalmas akaraterővel kényszerítve önmagát arra, hogy mindeközben állva tudjon maradni...*
*Niev tapasztalatlan, amint csapása talál, átjárja egyfajta győzelmi mámor. Ami abban a pillanatban foszlik semmivé, mikor megérzi azt az apró szúrást. Más körülmények között nem tulajdonítana ennek nagyobb jelentőséget, meg talán elgondolkodna azon, hogy mennyi esélye volt, ha a páncélos Pycta is ugyanígy járt?
Niev érzi, hogy zsibbadni kezd, nem úgy, mint mikor hosszasan egy helyben ül és emiatt elmacskásodik, most mindenütt érzi, még a szemhéjában is.
A testét már bizarr görcsbe húzza a zsibbadás, nem emeli meg a kardot, de továbbra is két kézzel fogja, valahol a jobb csípőjének magasságában, a hegye leér a földre, ahogy pedig furcsa lépésekkel haladni próbál, hallani a fémet amint a földet karistolja. Száját tátja, képtelen becsukni, lassan pislog, de szíve úgy verdes, mint a riadt madár szárnya. Pycta felé próbál indulni, tátott szájjal nézve rá, hatalmas akaraterővel kényszerítve önmagát arra, hogy mindeközben állva tudjon maradni...*
263. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-10 08:24:58
Üzenet elküldve: 2022-02-10 08:24:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Remélte, nem lesz igaza és nem jön közel semmi annyira, hogy az íj már használhatatlan legyen. Legalábbis eredeti rendeltetése szerint, mert különben sok lehetőség rejlik benne így is. Rírion először a hosszú tőrben bízik. Ha sikerül időben kirántani övéből, akkor a pók fejét célozza meg. Ha a pók gyorsabb, akkor a vaskos íjjal próbál szintén a fejére ütni, hogy távol tartsa. Legjobb védekezés a támadás, de ha erre se volna ideje, akkor legalább blokkolni próbál az íjjal. Bárhogy alakul, a fény megszűník egy pillanatra és Rírion éppen nem látja, miért. Ez abban a fél pillanatban nagyon megrázó, mert jelenthetné a legrosszabbat is, ugyanakkor muszáj a kócos elfnek a pókra figyelni és a muszáj nagy úr. A fény visszajön. Talán éppen jókor segíthet Rírionnak is. Tudja, hogy Pycta még cselekvő képes, ha mást nem is. De mi van Nieveshával? Gyorsan túl kell lennie ezen a pókon, lehetőleg élve, hogy megtudja.*
*Remélte, nem lesz igaza és nem jön közel semmi annyira, hogy az íj már használhatatlan legyen. Legalábbis eredeti rendeltetése szerint, mert különben sok lehetőség rejlik benne így is. Rírion először a hosszú tőrben bízik. Ha sikerül időben kirántani övéből, akkor a pók fejét célozza meg. Ha a pók gyorsabb, akkor a vaskos íjjal próbál szintén a fejére ütni, hogy távol tartsa. Legjobb védekezés a támadás, de ha erre se volna ideje, akkor legalább blokkolni próbál az íjjal. Bárhogy alakul, a fény megszűník egy pillanatra és Rírion éppen nem látja, miért. Ez abban a fél pillanatban nagyon megrázó, mert jelenthetné a legrosszabbat is, ugyanakkor muszáj a kócos elfnek a pókra figyelni és a muszáj nagy úr. A fény visszajön. Talán éppen jókor segíthet Rírionnak is. Tudja, hogy Pycta még cselekvő képes, ha mást nem is. De mi van Nieveshával? Gyorsan túl kell lennie ezen a pókon, lehetőleg élve, hogy megtudja.*
262. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-09 01:22:28
Üzenet elküldve: 2022-02-09 01:22:28
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Új otthon//
-Öreg vagy barátom. Öregebb, mint én. Öregebb, mint a legöregebb lélegzet a csillagok alatt. *Tenyerét és hegyes fülét a fa kemény, rideg törzsének nyomja, ekképp suttog az éjszakában. Egy árva lélek, annyi sincs körülötte. Se ember, se elf, se ork, de még állat se, kit láthatna vagy hallhatna. A fához beszél.
Az erdő valóban öregnek hat. Tele titkokkal és gonddal, feszültséggel és dühvel. Rengeteg dühvel. Hogy e harag, mit érezni vél, ki fia vagy leánya felé irányul, nem tudná megmondani. Most jár éltében először e fák alatt. Csillagok fényösvényén érkezett, s lábán kívül más nem vezette. Most pedig itt van, habókos mivoltában.
Lassan, szeretettel simít végig a kérges fatörzsön, majd jól láthatóan biccent. Hogy egy kósza gondolatfoszlánynak, netán a fának, a választ tán maga sem tudná megmondani. Komótosan nyúl a fatörzsnek támasztott bot után, hogy útnak induljon. Az erdő vadjainak szakadatlan kórusa végtelen nyugalommal árasztja el. Otthonát idézi. Valódi otthonát.
Útra kel, csapást vagy ösvényt nem követve. Pihenőhely után néz. Tán táborhely után. Persze tüzet nem rak. Azt soha sem tenné. Tiszteletben tartja az erdőt, s reméli, az sem háborgatja viszont. Sejti, mily vadak bújhatnak az árnyak között, ezért ésszel és okosan jár és kel. Nem csap nagy zajt, megmarad a setétben.
Jó néhány óra lehet már lábában, mikor hirtelenjében megtorpan. Kékül az ég alja, de a két hold még jól látszik, a napnak pedig a hírnökei sem bújtak még elő a horizonton.*
-Itt. *Pillant körbe, mint aki engedélyt kér a fáktól, hogy tábort verhessen közébük. Nagy és erős fák, kevés ágat hullajtanak. Barátai ők. Legalábbis annak tartja őket. Nem vetik ki maguk közül, s egy rossz szavuk sincs hozzá... Igaz, ami igaz, nem is túl bőbeszédű társaság. Annál jobb hallgatóság.* -Három makkot adok ezért a talpalatnyi földért itt, a talpatok tövében. Nem többet! *Szemei hosszan kísérik egy mókus árnyát a levelüktől fosztott lombokon, s nem röstelli halovány mosollyal üdvözölni a látványt, mielőtt munkához látna.
A hajnalt már egy szépen rendezett farakás fogadja. Vaskos törzsek és ágak, okos kupacokban. Persze fát akkor sem vágna, ha élete múlna rajta. Kidőlt, könnyebb törzsek ezek a közelből, s megannyi, hullott faág. Lecövekel alábuk, s elnézi a mély nyugadalomban hullámzó lombokat maga fölött. Épít valami hevenyészett menedéket majd, csak azután huny csak. Aztán talán gombászni indul, és élelem után néz. Feltérképezi az erdőt.*
A hozzászólás írója (Shruma Däul) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2022.02.09 01:40:48
-Öreg vagy barátom. Öregebb, mint én. Öregebb, mint a legöregebb lélegzet a csillagok alatt. *Tenyerét és hegyes fülét a fa kemény, rideg törzsének nyomja, ekképp suttog az éjszakában. Egy árva lélek, annyi sincs körülötte. Se ember, se elf, se ork, de még állat se, kit láthatna vagy hallhatna. A fához beszél.
Az erdő valóban öregnek hat. Tele titkokkal és gonddal, feszültséggel és dühvel. Rengeteg dühvel. Hogy e harag, mit érezni vél, ki fia vagy leánya felé irányul, nem tudná megmondani. Most jár éltében először e fák alatt. Csillagok fényösvényén érkezett, s lábán kívül más nem vezette. Most pedig itt van, habókos mivoltában.
Lassan, szeretettel simít végig a kérges fatörzsön, majd jól láthatóan biccent. Hogy egy kósza gondolatfoszlánynak, netán a fának, a választ tán maga sem tudná megmondani. Komótosan nyúl a fatörzsnek támasztott bot után, hogy útnak induljon. Az erdő vadjainak szakadatlan kórusa végtelen nyugalommal árasztja el. Otthonát idézi. Valódi otthonát.
Útra kel, csapást vagy ösvényt nem követve. Pihenőhely után néz. Tán táborhely után. Persze tüzet nem rak. Azt soha sem tenné. Tiszteletben tartja az erdőt, s reméli, az sem háborgatja viszont. Sejti, mily vadak bújhatnak az árnyak között, ezért ésszel és okosan jár és kel. Nem csap nagy zajt, megmarad a setétben.
Jó néhány óra lehet már lábában, mikor hirtelenjében megtorpan. Kékül az ég alja, de a két hold még jól látszik, a napnak pedig a hírnökei sem bújtak még elő a horizonton.*
-Itt. *Pillant körbe, mint aki engedélyt kér a fáktól, hogy tábort verhessen közébük. Nagy és erős fák, kevés ágat hullajtanak. Barátai ők. Legalábbis annak tartja őket. Nem vetik ki maguk közül, s egy rossz szavuk sincs hozzá... Igaz, ami igaz, nem is túl bőbeszédű társaság. Annál jobb hallgatóság.* -Három makkot adok ezért a talpalatnyi földért itt, a talpatok tövében. Nem többet! *Szemei hosszan kísérik egy mókus árnyát a levelüktől fosztott lombokon, s nem röstelli halovány mosollyal üdvözölni a látványt, mielőtt munkához látna.
A hajnalt már egy szépen rendezett farakás fogadja. Vaskos törzsek és ágak, okos kupacokban. Persze fát akkor sem vágna, ha élete múlna rajta. Kidőlt, könnyebb törzsek ezek a közelből, s megannyi, hullott faág. Lecövekel alábuk, s elnézi a mély nyugadalomban hullámzó lombokat maga fölött. Épít valami hevenyészett menedéket majd, csak azután huny csak. Aztán talán gombászni indul, és élelem után néz. Feltérképezi az erdőt.*
A hozzászólás írója (Shruma Däul) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2022.02.09 01:40:48
261. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2022-02-08 14:04:56
Üzenet elküldve: 2022-02-08 14:04:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*A fájdalom nem fejti ki hatását és az erdőmélyi elf jól számítva a bestia viselkedését sikeresen megszabadítja azt négy lábától és ezzel harcképtelenné teszi. Ugyan még mindig veszélyes, ám aligha tudna ártani lefelezett lábakkal ellenük. Elégedettséget ugyan nem érez a sikeres támadás után, mert akad még ellenfél és a méreg, amelyet a pók fullánkja juttatott a testébe, gyorsabban fejti ki hatását, mint gondolta. Talán a hosszú élet és a tapasztalat miatt van, de ösztönösen számolja szívének dobbanásait, hogy később - ha túlélik - rájöhessen, milyen gyorsan is hat ennek a bestiának a mérge. Ám mindez csak tudatának egy zugában fogalmazódik meg, hisz figyelme még a megmaradt pókoké.
Amennyire fel tudja mérni, úgy kevés ellenfelük maradt, de közben Niev vereséggel felérő győzelmet aratott saját szörnyetege ellen. Talán meg is sérült, de Xauzur a segítségére siet és utolsó, még élő támadóját öli meg. Rírionnak is sikerül egy újabb pókot ártalmatlanítania az íjjal. Neki is maradt egy utolsó ellenfél, akivel most még számszeríjjal a kezében kell szembenéznie, de a páncélos próféta reméli, hogy megugorja ezt az akadályt is.
Ám neki is megvan a saját gondja és ellenfele. Az utolsóként maradt pókok közül az egyik felé veszi az irányt. A testében szétáradó méregtől térdre rogy, ereje folyamatosan csökken, vicsorogva, minden állóképességét latbavetve fordul szembe féltérden a pókkal. A mesterkardot kiengedi ujjai közül, hogy az abban a pillanatban legyen semmivé. Más terve van.*
- GYERE! *Ha a pókok úgy mozognak, ahogy azt eddig tapasztalta, a szörnyeteg nem fog sokat teketóriázni, hogy a legyengült prédának vesse magát. Az ugráshoz kell hely, úgyhogy igyekszik kivárni addig, míg az állat elrugaszkodik előtte, ekkor egy újabb fegyverkéréssel fényből kovácsolt lándzsát varázsolna magának, hogy a felé ugró pók önmagát nyársalja fel lendületétől a fegyver acélján. Ha bírnak is valamiféle intelligenciával, akkor a pók felfoghatja, hogy fegyvertelen és ha csak vad pusztítani vágyás vezérli őket, akkor az akadályt nem fogja látni közte és a préda között.
Abban is reménykedik, hogy Xauzur is felfigyelt kiáltására és társa segítségére siet. Talán nem késik el, talán közbe tud szólni, ha utolsó támadása nem jár sikerrel vagy a varázslat nem sikerül mielőtt a méreg legyűri teljesen. Nincs más lehetőség. Ha sikertelen a mágia, megpróbál félregurulni, hogy elkerülje a becsapódást.
Ha itt elbuknak, akkor az egész küldetésnek vége. Bízik saját erejében, állóképességében és tudásában, a Fákban Lakóban, hogy ilyenkor sem fordul el prófétájától.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, majd felfelé nyúl egyik kezével, melynek hatására fényből tetszőleges fegyvert formáz a kezébe, annak előnyeivel és hátrányaival együtt, mely tíz kör múlva semmivé foszlik. A fegyver nem átadható.
*A fájdalom nem fejti ki hatását és az erdőmélyi elf jól számítva a bestia viselkedését sikeresen megszabadítja azt négy lábától és ezzel harcképtelenné teszi. Ugyan még mindig veszélyes, ám aligha tudna ártani lefelezett lábakkal ellenük. Elégedettséget ugyan nem érez a sikeres támadás után, mert akad még ellenfél és a méreg, amelyet a pók fullánkja juttatott a testébe, gyorsabban fejti ki hatását, mint gondolta. Talán a hosszú élet és a tapasztalat miatt van, de ösztönösen számolja szívének dobbanásait, hogy később - ha túlélik - rájöhessen, milyen gyorsan is hat ennek a bestiának a mérge. Ám mindez csak tudatának egy zugában fogalmazódik meg, hisz figyelme még a megmaradt pókoké.
Amennyire fel tudja mérni, úgy kevés ellenfelük maradt, de közben Niev vereséggel felérő győzelmet aratott saját szörnyetege ellen. Talán meg is sérült, de Xauzur a segítségére siet és utolsó, még élő támadóját öli meg. Rírionnak is sikerül egy újabb pókot ártalmatlanítania az íjjal. Neki is maradt egy utolsó ellenfél, akivel most még számszeríjjal a kezében kell szembenéznie, de a páncélos próféta reméli, hogy megugorja ezt az akadályt is.
Ám neki is megvan a saját gondja és ellenfele. Az utolsóként maradt pókok közül az egyik felé veszi az irányt. A testében szétáradó méregtől térdre rogy, ereje folyamatosan csökken, vicsorogva, minden állóképességét latbavetve fordul szembe féltérden a pókkal. A mesterkardot kiengedi ujjai közül, hogy az abban a pillanatban legyen semmivé. Más terve van.*
- GYERE! *Ha a pókok úgy mozognak, ahogy azt eddig tapasztalta, a szörnyeteg nem fog sokat teketóriázni, hogy a legyengült prédának vesse magát. Az ugráshoz kell hely, úgyhogy igyekszik kivárni addig, míg az állat elrugaszkodik előtte, ekkor egy újabb fegyverkéréssel fényből kovácsolt lándzsát varázsolna magának, hogy a felé ugró pók önmagát nyársalja fel lendületétől a fegyver acélján. Ha bírnak is valamiféle intelligenciával, akkor a pók felfoghatja, hogy fegyvertelen és ha csak vad pusztítani vágyás vezérli őket, akkor az akadályt nem fogja látni közte és a préda között.
Abban is reménykedik, hogy Xauzur is felfigyelt kiáltására és társa segítségére siet. Talán nem késik el, talán közbe tud szólni, ha utolsó támadása nem jár sikerrel vagy a varázslat nem sikerül mielőtt a méreg legyűri teljesen. Nincs más lehetőség. Ha sikertelen a mágia, megpróbál félregurulni, hogy elkerülje a becsapódást.
Ha itt elbuknak, akkor az egész küldetésnek vége. Bízik saját erejében, állóképességében és tudásában, a Fákban Lakóban, hogy ilyenkor sem fordul el prófétájától.*
A varázsló elmormol egy rövid igét, majd felfelé nyúl egyik kezével, melynek hatására fényből tetszőleges fegyvert formáz a kezébe, annak előnyeivel és hátrányaival együtt, mely tíz kör múlva semmivé foszlik. A fegyver nem átadható.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560