Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 67 (1321. - 1340. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1340. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2019-02-18 20:06:40
Üzenet elküldve: 2019-02-18 20:06:40
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 92
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 92
OOC üzenetek: 76
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó levél//
*A szerzetes kénytelen lesz arra eszmélni, hogy bizony a forgószél felé tartanak. Egyre csak haladnak a gyönyörű és egyben ijesztő időjárási jelenség felé. De úgy tűnik, hogy nem csak ők és a lupusok tartanak arrafelé. Mintha egyként haladna egy egész bestiárium mellettük a közös célért. Monsotor meglepődik az egész jelenségtől, hogy egy csomó állat velük tart, de örül is az egésznek. De bizony rá kell jönnie, hogy már ott is vannak az úti célnál, mire alaposabban megvizsgálhatná tekintetével az állatokat, melyek velük tartanak. A szélesen elterülő forgószél előttük van, egy egész állat sereg meg az oldalukon. A szél cibálja köpenyét és bő felsője ujjait. A hosszú életű meg is kérdezi őket arról, hogy mit gondolnak. Jayzion szavaival próbálja biztatni őt és elf társát. Az óriás, annak az információnak a hiányosságáról, hogy ez a jelenség véget vethet életének, csak ezt kiáltja oda társainak túlüvöltve a süvítő szél hangját.*
- Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni!
*Monsotor ezután a forgószél felé tart szarvas függőjét bal kezével szorítva. A többiekkel ellentétben neki erről hiányos a tudása, így nem is gondol bele, hogy bele is halhat a dologba. De ha az állatok már ide vezették, akkor bizony menni kell előre.*
*A szerzetes kénytelen lesz arra eszmélni, hogy bizony a forgószél felé tartanak. Egyre csak haladnak a gyönyörű és egyben ijesztő időjárási jelenség felé. De úgy tűnik, hogy nem csak ők és a lupusok tartanak arrafelé. Mintha egyként haladna egy egész bestiárium mellettük a közös célért. Monsotor meglepődik az egész jelenségtől, hogy egy csomó állat velük tart, de örül is az egésznek. De bizony rá kell jönnie, hogy már ott is vannak az úti célnál, mire alaposabban megvizsgálhatná tekintetével az állatokat, melyek velük tartanak. A szélesen elterülő forgószél előttük van, egy egész állat sereg meg az oldalukon. A szél cibálja köpenyét és bő felsője ujjait. A hosszú életű meg is kérdezi őket arról, hogy mit gondolnak. Jayzion szavaival próbálja biztatni őt és elf társát. Az óriás, annak az információnak a hiányosságáról, hogy ez a jelenség véget vethet életének, csak ezt kiáltja oda társainak túlüvöltve a süvítő szél hangját.*
- Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni!
*Monsotor ezután a forgószél felé tart szarvas függőjét bal kezével szorítva. A többiekkel ellentétben neki erről hiányos a tudása, így nem is gondol bele, hogy bele is halhat a dologba. De ha az állatok már ide vezették, akkor bizony menni kell előre.*
1339. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2019-02-18 17:30:32
Üzenet elküldve: 2019-02-18 17:30:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 183
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 183
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó levél//
* Lyz szavai egyáltalán nem nyugtatják meg a mélységit, de legalább most már sejti, hogy a többiek is ugyanannyira tudatlanok, mint ő. Mindenesetre igyekszik figyelmen kívül hagyni a tomboló forgatagot. Próbál bízni a farkasszerű teremtményekben, hiszen visszaterelték a lovaikat, de azért Denzack szemében mégis csak állatok, ebből kifolyólag gondolja, hogy nem a halálba vezetik őket, hiszen akkor mindannyian meghalnának, ami egyszerűen ellent mondana az állati ösztönről és ennyit még a sötételf is tud az erdei bestiákról. A kopasz fák között haladva Denzacknak is hamar feltűnik, hogy állatok kezdenek felbukkanni a környéken és úgy tűnik, hogy mind egyenesen a tölcsér felé haladnak. A mélységi fejében már megszületik a gondolat, hogy itt valami egészen más és különleges dolog történik. Valami erő, ami talán nem is e világi, de nagy hatással a környezetre. Mire feleszmél a gondolataiból, már a széltölcsér előtt találja magát, ami a magasba libbenti köpenyét, s havat fúj arcába. Lyzre pillant, mert útmutatásra várna, de tudomásul kell vennie, hogy Lyz sem biztos a dologban. *
- Nem tudom, de most már nem fordulhatunk vissza!
* Visszakiált Lyznek, de már felkészült lelkiekben, hogy akár meg is halhat az elkövetkező pillanatokban. Sejti, hogy nem fognak visszafordulni, ezért is próbálta szavaival is kicsit biztatni a többieket. *
* Lyz szavai egyáltalán nem nyugtatják meg a mélységit, de legalább most már sejti, hogy a többiek is ugyanannyira tudatlanok, mint ő. Mindenesetre igyekszik figyelmen kívül hagyni a tomboló forgatagot. Próbál bízni a farkasszerű teremtményekben, hiszen visszaterelték a lovaikat, de azért Denzack szemében mégis csak állatok, ebből kifolyólag gondolja, hogy nem a halálba vezetik őket, hiszen akkor mindannyian meghalnának, ami egyszerűen ellent mondana az állati ösztönről és ennyit még a sötételf is tud az erdei bestiákról. A kopasz fák között haladva Denzacknak is hamar feltűnik, hogy állatok kezdenek felbukkanni a környéken és úgy tűnik, hogy mind egyenesen a tölcsér felé haladnak. A mélységi fejében már megszületik a gondolat, hogy itt valami egészen más és különleges dolog történik. Valami erő, ami talán nem is e világi, de nagy hatással a környezetre. Mire feleszmél a gondolataiból, már a széltölcsér előtt találja magát, ami a magasba libbenti köpenyét, s havat fúj arcába. Lyzre pillant, mert útmutatásra várna, de tudomásul kell vennie, hogy Lyz sem biztos a dologban. *
- Nem tudom, de most már nem fordulhatunk vissza!
* Visszakiált Lyznek, de már felkészült lelkiekben, hogy akár meg is halhat az elkövetkező pillanatokban. Sejti, hogy nem fognak visszafordulni, ezért is próbálta szavaival is kicsit biztatni a többieket. *
1338. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2019-02-18 06:12:09
Üzenet elküldve: 2019-02-18 06:12:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 585
OOC üzenetek: 75
Játékstílus: Vakmerő
//Utolsó levél//
*Lyz a haladás közben egyre inkább kételkedik abban, hogy látomás volt, amit kapott. Annyira jelen, annyira mostani az a forgószél. Ki tudja, mióta tombol már.*
- Nem tudom Jayzion. *Rövid válasz, de pontosan tükrözi a valóságot. Lyzben ahogy közelednek, egyre erősödik az érzés, hogy jól döntött, amikor a lupus után indult.
A forgószél, és a koszos felleg, egyszerre gyönyörű és ijesztő, de ahogy a fák közé vetik magukat, a levéltelen fák közt a csatlakozó állatok keltik fel figyelmét. Mindig elmondja a monológot, így most is, de nem kell olyan erősen figyelniük, hogy csapatostól előkerülő állatokat vegyenek észre. Ám ami különös, hogy velük haladnak, nem pedig vadásznak.*
~Mi folyik itt?~
*Lyz egyik állatseregről a másikra kapkodja pillantását, ki-kitekintve az útvonalról, melyet a lupus diktál, s melyet csukott szemmel is meg tudna tenni. Mire újra odapillant, már a tölcsér előtt találja magukat, ott fékeznek le a lovak. Lyz ruháját és haját úgy tépi a dühös szél, mely Vadvédet rombolja, hogy kibontja az aranyszín fonatot is.
Őszintén szólva tanácstalan. Amikor a lupus mutatta, elszaladt volna. Most mégis itt áll előtte. Mégis elébe jött. Alaposan megfigyeli a szelet, és nem lát nagydarab köveket, csak könnyebb gallyakat, és avart a tölcsérben kavarogni.*
- Mit gondoltok? *kiált a robogó szél hangja mellett, hogy társai is meghallják.*
- Miért nem visz köveket? Mi ez? *Lyz fürkész szemei pásztázzák a tölcsért, aztán a körülöttük összegyűlt állatokat is. Mintha csatasorba álltak volna, és arra várnának, hogy jel érkezzen a rohamra. Így néz ki, de korántsem biztos, hogy ez történik. Lyz sem érti igazán, csak azon vacillál, vajon elinduljon-e befelé, vagy őt s felkapja majd a szél, és falnak csapva végzi be.*
*Lyz a haladás közben egyre inkább kételkedik abban, hogy látomás volt, amit kapott. Annyira jelen, annyira mostani az a forgószél. Ki tudja, mióta tombol már.*
- Nem tudom Jayzion. *Rövid válasz, de pontosan tükrözi a valóságot. Lyzben ahogy közelednek, egyre erősödik az érzés, hogy jól döntött, amikor a lupus után indult.
A forgószél, és a koszos felleg, egyszerre gyönyörű és ijesztő, de ahogy a fák közé vetik magukat, a levéltelen fák közt a csatlakozó állatok keltik fel figyelmét. Mindig elmondja a monológot, így most is, de nem kell olyan erősen figyelniük, hogy csapatostól előkerülő állatokat vegyenek észre. Ám ami különös, hogy velük haladnak, nem pedig vadásznak.*
~Mi folyik itt?~
*Lyz egyik állatseregről a másikra kapkodja pillantását, ki-kitekintve az útvonalról, melyet a lupus diktál, s melyet csukott szemmel is meg tudna tenni. Mire újra odapillant, már a tölcsér előtt találja magukat, ott fékeznek le a lovak. Lyz ruháját és haját úgy tépi a dühös szél, mely Vadvédet rombolja, hogy kibontja az aranyszín fonatot is.
Őszintén szólva tanácstalan. Amikor a lupus mutatta, elszaladt volna. Most mégis itt áll előtte. Mégis elébe jött. Alaposan megfigyeli a szelet, és nem lát nagydarab köveket, csak könnyebb gallyakat, és avart a tölcsérben kavarogni.*
- Mit gondoltok? *kiált a robogó szél hangja mellett, hogy társai is meghallják.*
- Miért nem visz köveket? Mi ez? *Lyz fürkész szemei pásztázzák a tölcsért, aztán a körülöttük összegyűlt állatokat is. Mintha csatasorba álltak volna, és arra várnának, hogy jel érkezzen a rohamra. Így néz ki, de korántsem biztos, hogy ez történik. Lyz sem érti igazán, csak azon vacillál, vajon elinduljon-e befelé, vagy őt s felkapja majd a szél, és falnak csapva végzi be.*
1337. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2019-02-17 20:14:18
Üzenet elküldve: 2019-02-17 20:14:18
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Utolsó levél//
*Lyzendra pontosan emlékezhet a látomásból, vagy bármi is volt az, amit átélt, hogy ugyanezt vagy hasonlót láthatott. Most ugyan távol van tőle a messzeségben, de ettől még vannak ismerős jegyei, így magabiztosan szólhat társaihoz a látványt illetően.
A megtorpanáskor az alfa valóban visszafordul felé, még a fejét is félrefordítja kissé, mintha azt kérdezné, mire ez a késlekedés. Amikor pedig az elf nővel az élen újra megindul a trió, akkor maga is folytatja sietős útját az erdő mélye felé. Annak ellenére is, hogy a mélységi aggodalmát fejezi ki az ég alját felkavaró látvány miatt. Kérdése igencsak ésszerű, hisz ki akarna egy ilyen forgószelet akárcsak megközelíteni is?
Monsotor a rá jellemző tömör szótlansággal követi a másik két lovast, s bár benne is megfogalmazódnak aggályos gondolatok, mégsem áll meg vagy fordul vissza. Mindhárman örülhetnek, hogy ilyen társakkal hozta össze a sors.
A hideg évszakra jellemzően a fákat nem ékíti zöld lombkorona, az avar piszkos-barna színét eltakarja a hó, de ettől még az erdő valódi vadon az évszaknak minden velejárójával.
Az alfa és a lupus fulgurok vezetésével a hármasnak rá kell döbbennie, hogy egyenesen a tölcsér felé vezetik őket. S a másik furcsaság, melyet megfigyelhetnek, talán ijesztő lehet első pillantásra számukra.
Nem ők az egyetlenek, akik arrafelé tartanak. A lombtalan ágak felett a magasban sólyom és sas köröz közelítve a piszkos havat kavaró széltölcsérhez. Húsz-harminc lépésre tőlük csodás szarvas és őzek tartják velük a lépést, előttük egy valódi minx tűnik fel. A farkastestű agancsos méretesebb a fajában megszokottabbnál, talán száz alomból egy születik ilyen, de ő is velük egy célba tarthat. Az egyik fáról három irbisz ugrik le mellettük nem sokkal, de ők sem prédára lesnek, hanem a lupusok mögött futnak a természetellenes jelenés irányába. Mögöttük még több lupus fulgur és szürke bundájú farkas jelenik meg, mintha az Erdőszellem minden harcosát csatasorba állított volna.
S mire mindezt felfogják, már ott vannak a tomboló széltölcsér előtt. Vad szél cibálja a köpenyük szegélyét, havat vág az arcukba. Szélesen terül el előttük, s akik valaha is jártak Vadvédben, tudhatják, hogy éppen ez az a hely, melyet széltében beterít a forgószél. Avart, havat és könnyebb gallyakat ragad fel a süvítő szél, s legelöl a sorban ott ül hátasai nyergében a tiró, mellettük kétoldalt pedig Erdőmélye állatai és ragadozói, kik mind a fogószelet figyelik.*
*Lyzendra pontosan emlékezhet a látomásból, vagy bármi is volt az, amit átélt, hogy ugyanezt vagy hasonlót láthatott. Most ugyan távol van tőle a messzeségben, de ettől még vannak ismerős jegyei, így magabiztosan szólhat társaihoz a látványt illetően.
A megtorpanáskor az alfa valóban visszafordul felé, még a fejét is félrefordítja kissé, mintha azt kérdezné, mire ez a késlekedés. Amikor pedig az elf nővel az élen újra megindul a trió, akkor maga is folytatja sietős útját az erdő mélye felé. Annak ellenére is, hogy a mélységi aggodalmát fejezi ki az ég alját felkavaró látvány miatt. Kérdése igencsak ésszerű, hisz ki akarna egy ilyen forgószelet akárcsak megközelíteni is?
Monsotor a rá jellemző tömör szótlansággal követi a másik két lovast, s bár benne is megfogalmazódnak aggályos gondolatok, mégsem áll meg vagy fordul vissza. Mindhárman örülhetnek, hogy ilyen társakkal hozta össze a sors.
A hideg évszakra jellemzően a fákat nem ékíti zöld lombkorona, az avar piszkos-barna színét eltakarja a hó, de ettől még az erdő valódi vadon az évszaknak minden velejárójával.
Az alfa és a lupus fulgurok vezetésével a hármasnak rá kell döbbennie, hogy egyenesen a tölcsér felé vezetik őket. S a másik furcsaság, melyet megfigyelhetnek, talán ijesztő lehet első pillantásra számukra.
Nem ők az egyetlenek, akik arrafelé tartanak. A lombtalan ágak felett a magasban sólyom és sas köröz közelítve a piszkos havat kavaró széltölcsérhez. Húsz-harminc lépésre tőlük csodás szarvas és őzek tartják velük a lépést, előttük egy valódi minx tűnik fel. A farkastestű agancsos méretesebb a fajában megszokottabbnál, talán száz alomból egy születik ilyen, de ő is velük egy célba tarthat. Az egyik fáról három irbisz ugrik le mellettük nem sokkal, de ők sem prédára lesnek, hanem a lupusok mögött futnak a természetellenes jelenés irányába. Mögöttük még több lupus fulgur és szürke bundájú farkas jelenik meg, mintha az Erdőszellem minden harcosát csatasorba állított volna.
S mire mindezt felfogják, már ott vannak a tomboló széltölcsér előtt. Vad szél cibálja a köpenyük szegélyét, havat vág az arcukba. Szélesen terül el előttük, s akik valaha is jártak Vadvédben, tudhatják, hogy éppen ez az a hely, melyet széltében beterít a forgószél. Avart, havat és könnyebb gallyakat ragad fel a süvítő szél, s legelöl a sorban ott ül hátasai nyergében a tiró, mellettük kétoldalt pedig Erdőmélye állatai és ragadozói, kik mind a fogószelet figyelik.*
1336. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2019-02-07 00:33:06
Üzenet elküldve: 2019-02-07 00:33:06
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
*Vatyusz kis gombócba gömbölyödve alszik a vackában, valahol egy félig földalatti kis gunyhóban. Az erdőmélyét is a _csendes nyugalom_ járja át, szellő se rezgeti a fák ágait, mintha csak így kérte volna az Ég a Földtől. A rengeteg koránt se kihalt, állatok nyomai járják keresztbe-kasul; farkas, nyúl, lupusfulgur, róka, irbisz, szarvas, minx, vadkan, nullum, medve, borzoi és még számos más vadaké is, akiknek ez a táj az otthona, akármi is történjék. A természet örök körforgása időtlenül megtörhetetlen. Talán, mindezt nevezik a Vadon Szavának. Akik meghallják, úgy érkeznek erre a földre, mint egy összeverődött horda, de egy családdá fogja őket összekovácsolni az idő.*
1335. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2019-01-29 18:16:03
Üzenet elküldve: 2019-01-29 18:16:03
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 22
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A hozzászólás +16 jelenetet tartalmaz!//
-HEÖÖÖÖÖHH!
*Bődül el, miközben félrecsap néhány arcába lógó ágat. Hatalmasat harap a nyers őzlábba, fogai között zsigerek, inak pattannak, véres, nyálas pofáját felkarjával törli végig.*
-Kali, most mink megcsiná'tuk.
*Vigyorog joviálisan a kezében tartott kalapácsra, miközben kivergődik az ösvényre, hogy az őzhús maradékát elhajítva folytathassa útját, bármerre is viszi őt.*
-Jó-e?
*Néz bambán a fegyverre, majd vállat von.*
-Jó. Azé' nem kecske. Meg azé' embe'hús jobb. Meg elf, de aztat még nem...
*Torpan meg hirtelen, mintha egy jókora falba ütközött volna. Egy pillanatig bambám mered a kalapács fejére, majd földrengető hahotában tör ki.*
-Jó na, jó na!
*Szól ismét még mindig röhögve, majd megtörli szemét, miközben a kalapács nyelére támaszkodik.*
-Jó na, majd most. Most majd eszünk olyat is.
*Csóválja meg a fejét, az okos enged elvén ráhagyva a dolgot a kalapácsra.
Nagyot szippant a levegőből, mi bűzösen terjeng valahonnan a közelből. Akár egy dögletes láp...*
-A'a me'ünk Kali, jót é'zek.
*Címzi a kalapácsának, a szagok irányába mutatva a kalapáccsal.*
-Kövessé.
*Dobja maga mögé a kalapácsot, hogy nyelénél húzza a földön. Csodák csodájára a fegyver pedig engedelmesen utána is szegődik.*
-HEÖÖÖÖÖHH!
*Bődül el, miközben félrecsap néhány arcába lógó ágat. Hatalmasat harap a nyers őzlábba, fogai között zsigerek, inak pattannak, véres, nyálas pofáját felkarjával törli végig.*
-Kali, most mink megcsiná'tuk.
*Vigyorog joviálisan a kezében tartott kalapácsra, miközben kivergődik az ösvényre, hogy az őzhús maradékát elhajítva folytathassa útját, bármerre is viszi őt.*
-Jó-e?
*Néz bambán a fegyverre, majd vállat von.*
-Jó. Azé' nem kecske. Meg azé' embe'hús jobb. Meg elf, de aztat még nem...
*Torpan meg hirtelen, mintha egy jókora falba ütközött volna. Egy pillanatig bambám mered a kalapács fejére, majd földrengető hahotában tör ki.*
-Jó na, jó na!
*Szól ismét még mindig röhögve, majd megtörli szemét, miközben a kalapács nyelére támaszkodik.*
-Jó na, majd most. Most majd eszünk olyat is.
*Csóválja meg a fejét, az okos enged elvén ráhagyva a dolgot a kalapácsra.
Nagyot szippant a levegőből, mi bűzösen terjeng valahonnan a közelből. Akár egy dögletes láp...*
-A'a me'ünk Kali, jót é'zek.
*Címzi a kalapácsának, a szagok irányába mutatva a kalapáccsal.*
-Kövessé.
*Dobja maga mögé a kalapácsot, hogy nyelénél húzza a földön. Csodák csodájára a fegyver pedig engedelmesen utána is szegődik.*
1334. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-16 18:37:45
Üzenet elküldve: 2018-12-16 18:37:45
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
//Az apokalipszis lovasai ellen//
//Gyógyítók a kór ellen//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az ücsörgő Nox, feltett kérdésére már nem kap választ Helford Erderkertől, egy ág tompa roppanását hallja csak a háta mögött, majd egy nagy ütést a tarkóján.
Árnytörő Noximya nem látta ki volt a háta mögött, nem látta Zessia Fedrát, mert volt akadémia társára, a vörös csuklyásra, figyelt. A lány pedig nem szólította meg. Hiába, Nox már nem először jár így, túlságosan könnyen bízik meg másokban, akik aztán kihasználják és meglopják. Régen is lopta már meg ez a fiú, sajnos nem is egyszer, de úgy volt vele, a viszontlátás örömére, ami volt elmúlt. A maga részéről többször bocsánatot is kért a fiútól, és béke jobb-ot nyújtott neki, Erd pedig elfogadva felült hozzá lovára, és úgy kerestek a nagy köd miatt éjszakára táborhelyet.
Eszméletlensége alatt felvillanó képek cikáznak át a lány lelki szemei előtt, hangok szólnak hozzá tudatalattijából, érzések kuszasága járja át szívét:
'Nincs több harc, nincs támadás, csak az igazság és az érzések, mert ennek máshogy soha nem lesz vége, nem hagynak neked itt békét, csak egy mód van rá, hogy vége legyen. Az egyenes igazság, amiben tested valószínűleg odavész, mert lehet meg fognak ölni, de lelked végre békére lel az örökkévalóságban. De ha ők is erre vágynak, akkor hisznek neked és megteszik, amit kérsz. Ha nem úgy is mindegy.' Zendül fel egy mindennél tisztában csengő hang. Mely egyszerre erős, elkeseredett és igazságra vágyó. Képek villannak. Egy levegőben pörgő Érme… egy lendülő sarló, ami egy fekete-tarka macskát csonkít meg… egy rénszarvas, amire két báránybőrbe bújt farkas veti rá magát… két dögevő alak, akik egy földön alvó nincstelentől lopják el egyetlen megmaradt kincsét, az emlékkönyvét, melyből vigyorogva lapokat tépkednek ki… az egyik alak, még a földön heverő fölé is áll, és ordenáré módon röhögve, le is hugyozza. A két alak elköt egy lovat is, és önelégülten elmennek. Azt gondolván a hátrahagyottról, hogy egy aljas, hazug, gonosz jellem és megérdemelte, amit tettek vele. Talán magukból indulnak ki. Fájdalmat érez, hogy ilyennek tartják, és ez a tévhitük ilyen, gonosz dolgokra sarkalja őket. Ekkor suttogó karcos hang hallatszik fejében, egy női hanggal egyszerre. „Láss!” Noximya most megint lát. „Tisztelj!” A lány most is és régen is, annyi tiszteletet adott mindenkinek, amennyit kapott egy-egy személytől. Sokan sose becsülték a bizalmát, amit másoknak adott, sose tartották tiszteltben se szellemi, se tárgyi tulajdonát, amiket régen, nagyon szívesen osztott meg másokkal. Egyesek annyira sem tisztelték, hogy szemtől szemben, elé állva, beszéljenek vele. „Érez!” A mélységi lány nagyon is érez, mindig is érzett. Vidámságot, bánatot, lelkesedét, pimaszságot, dühöt, elkötelezettséget, pajkosságot, aggodalmat, kéjvágyat, elkeseredést, csapatszellemet, kalandvágyat, szeretetet, önelégültséget, magányt, félelmet, utálatot, szégyent, árulást, csalódottságot, bizonyítási vágyat, hálát, fájdalmat, meg nem értettséget, bizalmatlanságot, szánalmat, megbocsátást. Csak általában nem hisznek neki, vagy csak nem foglalkoznak az érzéseivel. A legtöbbször azonban bánatot és bizalmatlanságot érzett, mert túl sokszor játszották el bizalmát. Pedig, minden viharos könnycseppje, minden sziklát repesztő esőcsepp, igazabb és tisztább volt ezer lanawini könnyénél is. A hangok és az érzések után újabb képek villannak. Egy írnok, aki éppen leveleket ír. Egy hályogos szemű lány diktálja a sorokat. Az írnok a leveleket viaszpecséttel zárja le, a lány monogramját (Ü.P.) égetve a viaszba. A levelek minden szava tiszta szívű és igaz. Egy fullajtár vágtat el a levelekkel. A címzett megkapja, elolvassa azokat, de aztán ismét hazudva, eltorzított írással ráfirkantja a pergamenre; vissza a feladónak, ismeretlen, rossz címzett. A kép elhomályosul és ismét az a tiszta hang zendül fel. 'Bűnhődtél, pedig vétked nem volt nagy, megbocsátottal, annak ellenére, hogy nem értettek, elvonultál, békére vágytál, többször megbocsátást kértél, de sosem kaptál, csak hazugságot, árulást és még az emlékeidet is meggyalázzák. Nyisd ki a szemed!'
Noximya kinyitva szemeit magához tér, és szörnyen lüktet a tarkója.*
- Jaj a fejem. – *Lassan körvonalazódik körülötte a környezete. A köd felszállt. Nox felkecmereg a földről, még imbolyog egy kicsit, de nem vészes. Természetesen egyből jószágait keresi pillantásával, mert a vízió után rögtön az a gondolata támad, hogy elkötötték a lovát és ellopták fekete-tarka kisállatát. Azonban, aggodalma alaptalannak bizonyul, mert Kiméra még mindig a közeli fához van kikötve, és csuklyásmajma is fent durmol a fa tetején.*
- Csöööpi! – *Kiáltja Nox, majd alsó ajkát beszívva sípoló hangot ad, amire jószága, a fa tetejéről ráugrik a vállaira. Bólint. Nox végigpillant még az éjjeli táborhelyükön. Fel nem foghatja, hova tűnt Erderk, és miért hagyta csak úgy itt egyetlen szó nélkül. A lány nem akarja, hogy bármi baj legyen belőle. ~Aj, Erd bizonyára nem tudott spongyát vetni a múlt dolgaira, és nem bocsátott meg nekem, csak udvariasságból ült fel hozzám a lóra.~
A lány fájón megcsóválja fejét. Összegombolja gyógyítói védőruháját, ellenőrzi nagy fekete táskájában orvosi kellékeit, majd a fejére húzza a kalapos, csőrös maszkot. Lovához lép. ~Miért nem tudott tisztelettel továbblépni, miért kellett neki ezt tennie, megint. Mindegy, én tovább akarok lépni. Éljen boldogan, csak remélem felhagy a rabló élettel. Bárcsak mások is látnának, éreznének, tisztelnének! Vagy utánuk kéne mennem beszélni velük? Nem akarok. Békét akarok és segíteni másokon.~*
//Az apokalipszis lovasai ellen//
//Gyógyítók a kór ellen//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Az ücsörgő Nox, feltett kérdésére már nem kap választ Helford Erderkertől, egy ág tompa roppanását hallja csak a háta mögött, majd egy nagy ütést a tarkóján.
Árnytörő Noximya nem látta ki volt a háta mögött, nem látta Zessia Fedrát, mert volt akadémia társára, a vörös csuklyásra, figyelt. A lány pedig nem szólította meg. Hiába, Nox már nem először jár így, túlságosan könnyen bízik meg másokban, akik aztán kihasználják és meglopják. Régen is lopta már meg ez a fiú, sajnos nem is egyszer, de úgy volt vele, a viszontlátás örömére, ami volt elmúlt. A maga részéről többször bocsánatot is kért a fiútól, és béke jobb-ot nyújtott neki, Erd pedig elfogadva felült hozzá lovára, és úgy kerestek a nagy köd miatt éjszakára táborhelyet.
Eszméletlensége alatt felvillanó képek cikáznak át a lány lelki szemei előtt, hangok szólnak hozzá tudatalattijából, érzések kuszasága járja át szívét:
'Nincs több harc, nincs támadás, csak az igazság és az érzések, mert ennek máshogy soha nem lesz vége, nem hagynak neked itt békét, csak egy mód van rá, hogy vége legyen. Az egyenes igazság, amiben tested valószínűleg odavész, mert lehet meg fognak ölni, de lelked végre békére lel az örökkévalóságban. De ha ők is erre vágynak, akkor hisznek neked és megteszik, amit kérsz. Ha nem úgy is mindegy.' Zendül fel egy mindennél tisztában csengő hang. Mely egyszerre erős, elkeseredett és igazságra vágyó. Képek villannak. Egy levegőben pörgő Érme… egy lendülő sarló, ami egy fekete-tarka macskát csonkít meg… egy rénszarvas, amire két báránybőrbe bújt farkas veti rá magát… két dögevő alak, akik egy földön alvó nincstelentől lopják el egyetlen megmaradt kincsét, az emlékkönyvét, melyből vigyorogva lapokat tépkednek ki… az egyik alak, még a földön heverő fölé is áll, és ordenáré módon röhögve, le is hugyozza. A két alak elköt egy lovat is, és önelégülten elmennek. Azt gondolván a hátrahagyottról, hogy egy aljas, hazug, gonosz jellem és megérdemelte, amit tettek vele. Talán magukból indulnak ki. Fájdalmat érez, hogy ilyennek tartják, és ez a tévhitük ilyen, gonosz dolgokra sarkalja őket. Ekkor suttogó karcos hang hallatszik fejében, egy női hanggal egyszerre. „Láss!” Noximya most megint lát. „Tisztelj!” A lány most is és régen is, annyi tiszteletet adott mindenkinek, amennyit kapott egy-egy személytől. Sokan sose becsülték a bizalmát, amit másoknak adott, sose tartották tiszteltben se szellemi, se tárgyi tulajdonát, amiket régen, nagyon szívesen osztott meg másokkal. Egyesek annyira sem tisztelték, hogy szemtől szemben, elé állva, beszéljenek vele. „Érez!” A mélységi lány nagyon is érez, mindig is érzett. Vidámságot, bánatot, lelkesedét, pimaszságot, dühöt, elkötelezettséget, pajkosságot, aggodalmat, kéjvágyat, elkeseredést, csapatszellemet, kalandvágyat, szeretetet, önelégültséget, magányt, félelmet, utálatot, szégyent, árulást, csalódottságot, bizonyítási vágyat, hálát, fájdalmat, meg nem értettséget, bizalmatlanságot, szánalmat, megbocsátást. Csak általában nem hisznek neki, vagy csak nem foglalkoznak az érzéseivel. A legtöbbször azonban bánatot és bizalmatlanságot érzett, mert túl sokszor játszották el bizalmát. Pedig, minden viharos könnycseppje, minden sziklát repesztő esőcsepp, igazabb és tisztább volt ezer lanawini könnyénél is. A hangok és az érzések után újabb képek villannak. Egy írnok, aki éppen leveleket ír. Egy hályogos szemű lány diktálja a sorokat. Az írnok a leveleket viaszpecséttel zárja le, a lány monogramját (Ü.P.) égetve a viaszba. A levelek minden szava tiszta szívű és igaz. Egy fullajtár vágtat el a levelekkel. A címzett megkapja, elolvassa azokat, de aztán ismét hazudva, eltorzított írással ráfirkantja a pergamenre; vissza a feladónak, ismeretlen, rossz címzett. A kép elhomályosul és ismét az a tiszta hang zendül fel. 'Bűnhődtél, pedig vétked nem volt nagy, megbocsátottal, annak ellenére, hogy nem értettek, elvonultál, békére vágytál, többször megbocsátást kértél, de sosem kaptál, csak hazugságot, árulást és még az emlékeidet is meggyalázzák. Nyisd ki a szemed!'
Noximya kinyitva szemeit magához tér, és szörnyen lüktet a tarkója.*
- Jaj a fejem. – *Lassan körvonalazódik körülötte a környezete. A köd felszállt. Nox felkecmereg a földről, még imbolyog egy kicsit, de nem vészes. Természetesen egyből jószágait keresi pillantásával, mert a vízió után rögtön az a gondolata támad, hogy elkötötték a lovát és ellopták fekete-tarka kisállatát. Azonban, aggodalma alaptalannak bizonyul, mert Kiméra még mindig a közeli fához van kikötve, és csuklyásmajma is fent durmol a fa tetején.*
- Csöööpi! – *Kiáltja Nox, majd alsó ajkát beszívva sípoló hangot ad, amire jószága, a fa tetejéről ráugrik a vállaira. Bólint. Nox végigpillant még az éjjeli táborhelyükön. Fel nem foghatja, hova tűnt Erderk, és miért hagyta csak úgy itt egyetlen szó nélkül. A lány nem akarja, hogy bármi baj legyen belőle. ~Aj, Erd bizonyára nem tudott spongyát vetni a múlt dolgaira, és nem bocsátott meg nekem, csak udvariasságból ült fel hozzám a lóra.~
A lány fájón megcsóválja fejét. Összegombolja gyógyítói védőruháját, ellenőrzi nagy fekete táskájában orvosi kellékeit, majd a fejére húzza a kalapos, csőrös maszkot. Lovához lép. ~Miért nem tudott tisztelettel továbblépni, miért kellett neki ezt tennie, megint. Mindegy, én tovább akarok lépni. Éljen boldogan, csak remélem felhagy a rabló élettel. Bárcsak mások is látnának, éreznének, tisztelnének! Vagy utánuk kéne mennem beszélni velük? Nem akarok. Békét akarok és segíteni másokon.~*
1333. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-15 09:42:49
Üzenet elküldve: 2018-12-15 09:42:49
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
*Vatyusz anyó békésen nézi a hóesést. Belátón bólint, pöfékel hármat pipájával. Csendben szemléli, hogyan öltözik a kopár erdő fehér bundába. Így üldögél magában még egy kicsit. Hallgatva a puha csendet, az ilyen csendet csak havazáskor lehet hallani. Mintha a természet így fedné le fehér dunyhájával a lehangoló téli táj elhalt kopárságát és mindent. Ilyenkor valahogy minden lelassul és átláthatóbbá válik, a rohanó világ forgatag egy pillanatra megállni látszik, és lehetőség nyílik elveszni egy kicsit annak elhanyagolt részleteiben is, de a törpe néne csak elmosolyodik a nagy orra alatt és haza battyog a kis vackába.*
1332. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-13 03:50:40
Üzenet elküldve: 2018-12-13 03:50:40
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
//Az apokalipszis lovasai ellen//
*Valóban teljesen bealudt. A legfurcsább az egészben, ahogy magához tér, érzi, hogy fekszik, de Noximya maga sem tudja hogy került ebbe a helyzetbe. Pedig, lovon még soha nem aludt el. Hogy mi ébresztette fel? Makacssága, kíváncsisága, hát leginkább mindkettő. Csak annyira emlékszik, per pillanat, hogy kezet nyújt Erderk, akit az Akadémiáról ismer, és hogy kissé meglepődik, amikor a fiú a markába csapja tenyerét, ahogy a rövid kis vallomása is, nem stréber mivoltáról. A lányt nem is a beismerés közléstartalma lepte meg, hanem, hogy ezt, így kimondva elismerte, hiszen Nox tudta az elejétől fogva. Ezért is idegesítette Erderk annyira, egy idő után az Akadémián, mert a lány se szereti, ha teljesen hülyének nézik, persze ő is ért hozzá, hogy kell adni a tök hülyét, de most már csak mosolyogva fogadta a dolgot, ahogy Erd felült hozzá, mert valahol ezt akarta hallani, és nem gondolta volna, hogy még fogja is.
A további történések teljesen elhomályosulnak, és a sötétbe vesznek. Noximya, ha még is képes lenne a tudatalattijából valahogy elővarázsolni, hogy mik történtek körülötte, miközben bekómálva bealudt, hát minden bizonnyal, olyan hosszú és bonyolult lenne elmagyarázva lereagálni, hogy jobb, hogy nem volt tudatán, és inkább bölcsen csak annyit mondana; csitt, ne!
Noxi, most már viszont ébren van. Persze, nem nyitja ki a szemeit. Először fülel, mert arra gondol, hogy lehet le lett ütve. Hogy Erd által, vagy más által azt nem tudja. Lehet a fiú is le lett ütve, és valami bandita táborban vannak.*
~ Hű! És mi lehet Kimmel és Csöpivel!? ~
*Csípőjén lévő kardjáért kúszik a keze, kitapogatni, hogy ott van-e, ami bizony ott van. A számszeríja nincs a hátán, de tapogatódzás közben felfedezi maga mellett a könyökénél heverő fegyvert is. Ha leütötték volna, akkor nyilván le is fegyverezték volna. A motoszkálásokból annyit összerak lelki szemei előtt, hogy valaki kavar valamit, meg hogy tüzet igyekszik csiholni, a semmiből. Aztán elhangzik egy kérdés.*
~ Erd? ~
*Noxi nem sokra rá, kissé álmatag hangon válaszol, persze ahogy beszél úgy jön meg a hangja is: *
- Sose igazodtál ki rajtam, mondjuk más se nagyon. Nem baj. Mondjuk, te se vagy annyira egyszerű eset. Fúh, de bealudtam.
*Nox hajába túrva felül. Enyhén benőtt szemeivel megkeresi Erderket, és meglepetten mondja.*
- Orvos? *Kuncog.* Kifejezetten nem mondanám. Ursa nénikém javasasszony, és bába. Az számít? Kicsaptak az utolsó évemben az Akadémiáról. Hosszú történet, de talán emlékszel, sok bajt-, bájt- és szart kevertem.
*Látja, ahogy a fiú pillantása a védőruházatra és a csőrös maszkra téved.*
- A ruhát lebotoltam. Az egyik szertáros jött nekem egy szívességgel, de van még egy nálam.
*Nox körbenéz. Persze, hogy jószágait keresi. Látja, Kiméra az egyik közeli fához van kikötve, a nyereg mögé erősítve egy nagy, fekete táskával. Viszont, csuklyás majmát először nem látja, persze aztán kiszúrja, az egyik fa tetején durmol összegömbölyödve. A lány int fejével táskája felé.*
- Gondoltam, jól jön még valami másik gyógyítónak.
*Közli Noxi vigyorogva, de a városi gyászos hírrel és kérdéssel kapcsolatban már szenvtelenre vált ábrázata.*
- Nem. Onnan jöttem, mert elég zűrös állapotok uralkodnak ott.
*Rázza meg a fejét. Aztán, folytatja a magyarázatot, hogyan keveredett ide.*
- A nagynénémet vittem el a gazdagnegyeből. Elkísértem Daruna városába, az unokafivéremhez. Egy beteg állat, de tudod hogy van, ha nagy a córesz a család mindig összetart. Miután végeztem a nénikémmel, Thargiába igyekeztem, mert hát, azt csiripelték a verebek, hogy felütötte ott a fejét a fekete halál, gondoltam megpróbálok segíteni. De azt mondod már Artheniorban. A fenébe! Borzalom!
*Erdre pillant. Nox hangja némi aggodalomról árulkodik, de márványzöld szemei delíriumosan csillognak.*
- És te? Hogy kerültél ide?
//Az apokalipszis lovasai ellen//
*Valóban teljesen bealudt. A legfurcsább az egészben, ahogy magához tér, érzi, hogy fekszik, de Noximya maga sem tudja hogy került ebbe a helyzetbe. Pedig, lovon még soha nem aludt el. Hogy mi ébresztette fel? Makacssága, kíváncsisága, hát leginkább mindkettő. Csak annyira emlékszik, per pillanat, hogy kezet nyújt Erderk, akit az Akadémiáról ismer, és hogy kissé meglepődik, amikor a fiú a markába csapja tenyerét, ahogy a rövid kis vallomása is, nem stréber mivoltáról. A lányt nem is a beismerés közléstartalma lepte meg, hanem, hogy ezt, így kimondva elismerte, hiszen Nox tudta az elejétől fogva. Ezért is idegesítette Erderk annyira, egy idő után az Akadémián, mert a lány se szereti, ha teljesen hülyének nézik, persze ő is ért hozzá, hogy kell adni a tök hülyét, de most már csak mosolyogva fogadta a dolgot, ahogy Erd felült hozzá, mert valahol ezt akarta hallani, és nem gondolta volna, hogy még fogja is.
A további történések teljesen elhomályosulnak, és a sötétbe vesznek. Noximya, ha még is képes lenne a tudatalattijából valahogy elővarázsolni, hogy mik történtek körülötte, miközben bekómálva bealudt, hát minden bizonnyal, olyan hosszú és bonyolult lenne elmagyarázva lereagálni, hogy jobb, hogy nem volt tudatán, és inkább bölcsen csak annyit mondana; csitt, ne!
Noxi, most már viszont ébren van. Persze, nem nyitja ki a szemeit. Először fülel, mert arra gondol, hogy lehet le lett ütve. Hogy Erd által, vagy más által azt nem tudja. Lehet a fiú is le lett ütve, és valami bandita táborban vannak.*
~ Hű! És mi lehet Kimmel és Csöpivel!? ~
*Csípőjén lévő kardjáért kúszik a keze, kitapogatni, hogy ott van-e, ami bizony ott van. A számszeríja nincs a hátán, de tapogatódzás közben felfedezi maga mellett a könyökénél heverő fegyvert is. Ha leütötték volna, akkor nyilván le is fegyverezték volna. A motoszkálásokból annyit összerak lelki szemei előtt, hogy valaki kavar valamit, meg hogy tüzet igyekszik csiholni, a semmiből. Aztán elhangzik egy kérdés.*
~ Erd? ~
*Noxi nem sokra rá, kissé álmatag hangon válaszol, persze ahogy beszél úgy jön meg a hangja is: *
- Sose igazodtál ki rajtam, mondjuk más se nagyon. Nem baj. Mondjuk, te se vagy annyira egyszerű eset. Fúh, de bealudtam.
*Nox hajába túrva felül. Enyhén benőtt szemeivel megkeresi Erderket, és meglepetten mondja.*
- Orvos? *Kuncog.* Kifejezetten nem mondanám. Ursa nénikém javasasszony, és bába. Az számít? Kicsaptak az utolsó évemben az Akadémiáról. Hosszú történet, de talán emlékszel, sok bajt-, bájt- és szart kevertem.
*Látja, ahogy a fiú pillantása a védőruházatra és a csőrös maszkra téved.*
- A ruhát lebotoltam. Az egyik szertáros jött nekem egy szívességgel, de van még egy nálam.
*Nox körbenéz. Persze, hogy jószágait keresi. Látja, Kiméra az egyik közeli fához van kikötve, a nyereg mögé erősítve egy nagy, fekete táskával. Viszont, csuklyás majmát először nem látja, persze aztán kiszúrja, az egyik fa tetején durmol összegömbölyödve. A lány int fejével táskája felé.*
- Gondoltam, jól jön még valami másik gyógyítónak.
*Közli Noxi vigyorogva, de a városi gyászos hírrel és kérdéssel kapcsolatban már szenvtelenre vált ábrázata.*
- Nem. Onnan jöttem, mert elég zűrös állapotok uralkodnak ott.
*Rázza meg a fejét. Aztán, folytatja a magyarázatot, hogyan keveredett ide.*
- A nagynénémet vittem el a gazdagnegyeből. Elkísértem Daruna városába, az unokafivéremhez. Egy beteg állat, de tudod hogy van, ha nagy a córesz a család mindig összetart. Miután végeztem a nénikémmel, Thargiába igyekeztem, mert hát, azt csiripelték a verebek, hogy felütötte ott a fejét a fekete halál, gondoltam megpróbálok segíteni. De azt mondod már Artheniorban. A fenébe! Borzalom!
*Erdre pillant. Nox hangja némi aggodalomról árulkodik, de márványzöld szemei delíriumosan csillognak.*
- És te? Hogy kerültél ide?
1331. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-12 22:08:28
Üzenet elküldve: 2018-12-12 22:08:28
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
*Egy idő után már csak ácsorog és gondolkozik, hogy oda merjen e menni ahhoz a lányhoz.*
~De mi van akkor, ha veszélyt jelent? Odaadom neki akkor a pénzem, csak hogy erre az éjszakára, hadd táborozzak nála. Nem. Amennyim van az nem sok, ráadásul nekem is kell egy kicsi belőle. Majd akkor alkudok valamivel. Igen, az úgy jó lesz. Bár…~
*Egy hangosabb prüszkölés és földkapálás rántja ki gondolatmenetéből a lányt. Kicsit idegesen fordul oda lovához, akinek elkezdi az orrát simogatni és halk suttogások közepette próbálja lenyugtatni a hátast. Sejti, hogy miért lett hirtelen ilyen feszült a jószág. Az a sanda gyanú benne is motoszkál. Valaki figyeli őket, a sötétből.*
~Csak ne egy szemét lupusfulgur legyen az. Vagy egy erdei irbisz. Azok kellenének még csak ide…~
*Az aggodalom nem tart sokáig, hiszen az utazó szeme sarkából – a sötétség ellenére – kivesz egy alakot. Elég magasnak találja, de semmi mást nem tud észrevenni. Nem is tud többet. Van egy érzése, hogy innen elég hamar el kéne tűnni, de hátha ehhez a táborhoz tartozik. De akkor megtudhatja, hogy békések e itt ezek az emberek, meg hogy az alkudás mennyire kivitelezhető. De azért óvatosság gyanánt előhúzza sarlóját, aminek penge része amelyen halványan visszatükröződik egy kis fény. Szemeit összehúzza, hogy jobban láthassa az ott ácsorgó alakot, hátha ki tudja venni abból, hogy támadó testtartásban áll e. Gyomra hirtelen összeugrik, és úgy húzza fel egy picit felső ajkát, mint ahogy a farkasok szokták, amelyek kivillantják szemfogukat. Kicsit jobban megszorítja fegyvere markolatát, majd másik kezével gyengéden megpaskolja a paripa nyakát, és picit oldalra fordul, de még nem úgy helyezkedik el, hogy szembe legyen az idegennel.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2018.12.27 00:27:54, a következő indokkal:
Múlt idő jelen időre javítva.
*Egy idő után már csak ácsorog és gondolkozik, hogy oda merjen e menni ahhoz a lányhoz.*
~De mi van akkor, ha veszélyt jelent? Odaadom neki akkor a pénzem, csak hogy erre az éjszakára, hadd táborozzak nála. Nem. Amennyim van az nem sok, ráadásul nekem is kell egy kicsi belőle. Majd akkor alkudok valamivel. Igen, az úgy jó lesz. Bár…~
*Egy hangosabb prüszkölés és földkapálás rántja ki gondolatmenetéből a lányt. Kicsit idegesen fordul oda lovához, akinek elkezdi az orrát simogatni és halk suttogások közepette próbálja lenyugtatni a hátast. Sejti, hogy miért lett hirtelen ilyen feszült a jószág. Az a sanda gyanú benne is motoszkál. Valaki figyeli őket, a sötétből.*
~Csak ne egy szemét lupusfulgur legyen az. Vagy egy erdei irbisz. Azok kellenének még csak ide…~
*Az aggodalom nem tart sokáig, hiszen az utazó szeme sarkából – a sötétség ellenére – kivesz egy alakot. Elég magasnak találja, de semmi mást nem tud észrevenni. Nem is tud többet. Van egy érzése, hogy innen elég hamar el kéne tűnni, de hátha ehhez a táborhoz tartozik. De akkor megtudhatja, hogy békések e itt ezek az emberek, meg hogy az alkudás mennyire kivitelezhető. De azért óvatosság gyanánt előhúzza sarlóját, aminek penge része amelyen halványan visszatükröződik egy kis fény. Szemeit összehúzza, hogy jobban láthassa az ott ácsorgó alakot, hátha ki tudja venni abból, hogy támadó testtartásban áll e. Gyomra hirtelen összeugrik, és úgy húzza fel egy picit felső ajkát, mint ahogy a farkasok szokták, amelyek kivillantják szemfogukat. Kicsit jobban megszorítja fegyvere markolatát, majd másik kezével gyengéden megpaskolja a paripa nyakát, és picit oldalra fordul, de még nem úgy helyezkedik el, hogy szembe legyen az idegennel.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2018.12.27 00:27:54, a következő indokkal:
Múlt idő jelen időre javítva.
1330. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-12 21:52:59
Üzenet elküldve: 2018-12-12 21:52:59
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
*A lány sokat fecsegett, nagyrészt a múltjukról, így egyre több minden dereng Erderknek azokból az időkből. Mivel hamar megtalálják a számukra alkalmas táborhelyet és elkészülnek a tábortűzzel, Erderk már aludhat is anélkül, hogy azért kellene aggódnia, hogy megharapja egy denevér. Később magától felébred, hogy a lány is nyugodtan aludhasson míg Ő őrködik. Látván, hogy a lány bőven hozott tűzifát ő sem rest hozzájárulni a hirtelen jött társulathoz. Egy fán ülve dobócsillaggal sikerül elejtenie egy kisebb nyulat. Alkalma lett volna mást is, de nem akart fölöslegesen nagyobb állatot elejteni, és meggyűlt volna a baja a nyúzással is. Fog két vastagabb ágat, majd vésni kezd bele tőrével egy egyre táguló V betűt. Jobb szemével a maszkra sandít. Ha még egy évig tanul, Ő is hordhatná.*
– Szóval végül orvos lettél?
*Kérdi, miközben a második ággal is elkészült. Fogja, majd mind a kettőt a földbe állítja a tábortűz két végében. Ironikusnak találja, hisz mindig azt gondolta, hogy belőle lesz majd orvos, és a lányból pedig egy bajkeverő.*
– Úgy hallottam, valami kór terjed a közeli városokban. Oda tartasz?
*Néz rá jobb szemével, de ekkor látja, hogy már elaludt. Halovány mosoly jelenik meg a fiú arcán, majd a fejét ingatja.*
~ Gondolhattam volna. Túl nagy volt a csend. ~
*Keresett egy stabilabb ágat, majd a két V betű közé lékelte. Ebben segített neki a kis, gombszemű csuklyás majom is, akit a gesztusért megjutalmazott egy kis áfonyával. Egy kisebb edényt akasztott a tűz fölé. Úgy gondolta, hogy először a vízzel kezdi, így kezével kagylót formálva tiszta, felszíni havat szedett össze, majd az edénybe helyezte, ami forrni kezdett. Két kulacsot, egy kémcsőt, sót, rozmaringot, kamillát, mézet, borsmentát, aloeverát és vízi ryshát vett elő. Miután elég ideig forrt a víz, kamilla virágot, mézet, és mentát tett bele, majd az egyik kulacsba töltötte. Ezután kevés havat, (amit először ugyancsak felforralt) aloeverát, vízi ryshát, kamillát és rozmaringot tett az edénybe, majd leszűrte egy ronggyal. Végül visszatöltötte a kevés folyadékot az edénybe, mézet adott hozzá, és addig adagolta az aloeverát míg egy kevésbé ragacsos homogén állaggá nem állt össze az egész. Nagy részét egy kémcsőbe csorgatta, majd egy dugóval lezárta. Egy keveset a kezére, onnan pedig sajgó vádliára kente. Végül az edénybe a másik kulacsból egy kis bor, só, rozmaring és a nyúlhús került, és az edény teteje. Néha a lányra nézett, mert úgy érezte, figyelik, de valahányszor oda pillantott a lány békésen aludt. Ugyan a tűz elég meleget adott, levette a köpenyét és a lányra terítette, nehogy megfázzon, majd felmászott a fára. Onnan lelógatva egyik lábát saját szórakoztatására egy faágat farigcsál tőrével egyre hegyesebbre, ugyan még nem tudja, hogy végül mi lesz belőle. Mindeközben hallgatja a kabócák ciripelését és a tűz pattogását. Ekkor lódobogás üti meg fülét, és nem sokkal ezután meg is látja a lovast. Türelmesen kivárja, míg az idegen a fa alá ér, majd leszáll a lováról. Ekkor váratlanul leugrik mögé, félig meddig tőrére fogva elővigyázatosságból.*
*A lány sokat fecsegett, nagyrészt a múltjukról, így egyre több minden dereng Erderknek azokból az időkből. Mivel hamar megtalálják a számukra alkalmas táborhelyet és elkészülnek a tábortűzzel, Erderk már aludhat is anélkül, hogy azért kellene aggódnia, hogy megharapja egy denevér. Később magától felébred, hogy a lány is nyugodtan aludhasson míg Ő őrködik. Látván, hogy a lány bőven hozott tűzifát ő sem rest hozzájárulni a hirtelen jött társulathoz. Egy fán ülve dobócsillaggal sikerül elejtenie egy kisebb nyulat. Alkalma lett volna mást is, de nem akart fölöslegesen nagyobb állatot elejteni, és meggyűlt volna a baja a nyúzással is. Fog két vastagabb ágat, majd vésni kezd bele tőrével egy egyre táguló V betűt. Jobb szemével a maszkra sandít. Ha még egy évig tanul, Ő is hordhatná.*
– Szóval végül orvos lettél?
*Kérdi, miközben a második ággal is elkészült. Fogja, majd mind a kettőt a földbe állítja a tábortűz két végében. Ironikusnak találja, hisz mindig azt gondolta, hogy belőle lesz majd orvos, és a lányból pedig egy bajkeverő.*
– Úgy hallottam, valami kór terjed a közeli városokban. Oda tartasz?
*Néz rá jobb szemével, de ekkor látja, hogy már elaludt. Halovány mosoly jelenik meg a fiú arcán, majd a fejét ingatja.*
~ Gondolhattam volna. Túl nagy volt a csend. ~
*Keresett egy stabilabb ágat, majd a két V betű közé lékelte. Ebben segített neki a kis, gombszemű csuklyás majom is, akit a gesztusért megjutalmazott egy kis áfonyával. Egy kisebb edényt akasztott a tűz fölé. Úgy gondolta, hogy először a vízzel kezdi, így kezével kagylót formálva tiszta, felszíni havat szedett össze, majd az edénybe helyezte, ami forrni kezdett. Két kulacsot, egy kémcsőt, sót, rozmaringot, kamillát, mézet, borsmentát, aloeverát és vízi ryshát vett elő. Miután elég ideig forrt a víz, kamilla virágot, mézet, és mentát tett bele, majd az egyik kulacsba töltötte. Ezután kevés havat, (amit először ugyancsak felforralt) aloeverát, vízi ryshát, kamillát és rozmaringot tett az edénybe, majd leszűrte egy ronggyal. Végül visszatöltötte a kevés folyadékot az edénybe, mézet adott hozzá, és addig adagolta az aloeverát míg egy kevésbé ragacsos homogén állaggá nem állt össze az egész. Nagy részét egy kémcsőbe csorgatta, majd egy dugóval lezárta. Egy keveset a kezére, onnan pedig sajgó vádliára kente. Végül az edénybe a másik kulacsból egy kis bor, só, rozmaring és a nyúlhús került, és az edény teteje. Néha a lányra nézett, mert úgy érezte, figyelik, de valahányszor oda pillantott a lány békésen aludt. Ugyan a tűz elég meleget adott, levette a köpenyét és a lányra terítette, nehogy megfázzon, majd felmászott a fára. Onnan lelógatva egyik lábát saját szórakoztatására egy faágat farigcsál tőrével egyre hegyesebbre, ugyan még nem tudja, hogy végül mi lesz belőle. Mindeközben hallgatja a kabócák ciripelését és a tűz pattogását. Ekkor lódobogás üti meg fülét, és nem sokkal ezután meg is látja a lovast. Türelmesen kivárja, míg az idegen a fa alá ér, majd leszáll a lováról. Ekkor váratlanul leugrik mögé, félig meddig tőrére fogva elővigyázatosságból.*
1329. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-11 23:32:42
Üzenet elküldve: 2018-12-11 23:32:42
ÚJ
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//Nyílt//
*Este fele járhat az idő, mikor egy sötétebb erdőhöz ér. Ismeri ezt a helyet nagyon jól. Tudja milyen élőlények lakják, s azok mikor aktívak és milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezért sem tart annyira, amennyire kellene. Fel van szerelkezve, figyelemreméltó reflexekkel is büszkélkedhet, szóval az aggodalomra nincs semmi ok. Bár ő is tisztában van vele, hogy bármikor rajtaüthetnek, ha pihen, de hosszú utat hagyott maga mögött hátasával együtt, ami rendesen megviselte a lovat és a lovast is. Erre rátesz még egy lapáttal a havazás is, ami pont kell neki, hiszen olyan melegen sincs felszerelkezve, a páncél alatt sincs semmilyen olyan anyag, amely fűtené testét.
A végkimerülést elkerülvén, mikor beérnek a sűrű sötét fák közé, ahova a hold lágy fénye sem tud bevilágítani, megállnak egy szusszanásra. Számos faanyagot és kovakövet is össze kellene szedni a földről, vagy a törzsekről, amivel tüzet lehetne éleszteni, de semmi energiája nem maradt a lánynak. Ráadásul a hideg is átjárja a páncélzatát, ami nem igazán tesz jót neki, de vessen magára. Ennek következményeképp összeszedhet egy kiadós tüdőbajt, ami egy csoda folytán lesz elkerülhető. Elég csúnya és szánalmas halál lenne számára.
Miután elhatározta, hogy már csak azért is tovább fog haladni, és keres legalább egy olyan helyet ahol el van szigetelve a hidegtől, egy érdes kis nyervogás csapta meg fülét. Egy halk sóhaj hagyta el az utazó száját. *
~Ne most. Most ne. Aludj még egy kicsit Zaarthul. Legalább addig, amíg nem találunk egy melegebb helyet.~
*A fiatal megragadja lovának kantárját és sietős tempóval elkezdi húzni, beljebb a mélyebb rész felé. Emlékszik arra a tisztásra, ahol apjával annyiszor töltöttek egy sátorban éjszakát. Azon a terepen soha nem volt jégdermesztő a hőmérséklet. Semmilyen körülmények között. Tulajdonképpen nem érti mért. Pont oda kellene volna a legtöbb hűvösségnek tolódnia, de mindig ott volt a legkellemesebb az idő ilyen fagyasztó éjszakákon.
A gyors lépéseket megszenvedi a lány. Számos gally csapódik arcába, amely néha halk susogást hagy maga után. Mindegyik csapás után megáll, lecsitítja lovát, és fülel egy jó ideig. Nem jó előjel ezek a halk, de számos élőlény számára igen hasznos hangok. Ez csak tetézi akaratát, hogy még jobban elérje azt a helyet, amire áhítozik a jelen pillanatban.
Nem kell sok idő és a fák közül egy halványan derengő fényt lát meg. Egy nagyon erős sejtése támad ezzel kapcsolatban, hogy az tűz. Mégpedig az a tűz, amely didergő porcikáit felmelegítené. Már nem az a tisztás lebeg lelki szemei előtt, hanem az a fényforrás. A kíváncsiság és a meleg utáni vágy, elködösíti józan eszét, így arra fele kezd haladni, olyan csendben amennyire tud. Lova is sokkal nyugodtabbnak tűnik, így nem aggódik, hogy lelepleződik esetleg. Bár ha észreveszik az állatot akkor sem pánikolna, hiszen ha el is vinnék, vissza tudná szerezni. Bármibe is kerüljék.
Mikor már nem választja el sok attól, hogy odaérjen, egy alvó nőt lát meg a tábortűz mellett, aki be van takarva egy piros köpennyel. De egy igazat álmát alvó kis jószágot is van szerencséje kifigyelni, ami egy majomnak tűnik az ő szemében, de ennek nem szán nagyobb jelentőséget. A tűztől és tőle nem messze egy kisebb fához pedig egy fekete mént tud kivenni, amelyet a lángok halovány fénye világít meg. *
~Odamegyek. Most mi bajom lesz, maximum levágnak. Legalább nem fagyhalál végez velem.~
*Ezzel a gondolattal pedig még egy kicsit közelebb halad.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2018.12.26 23:46:52, a következő indokkal:
Múlt idő jelen időre javítva.
*Este fele járhat az idő, mikor egy sötétebb erdőhöz ér. Ismeri ezt a helyet nagyon jól. Tudja milyen élőlények lakják, s azok mikor aktívak és milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Ezért sem tart annyira, amennyire kellene. Fel van szerelkezve, figyelemreméltó reflexekkel is büszkélkedhet, szóval az aggodalomra nincs semmi ok. Bár ő is tisztában van vele, hogy bármikor rajtaüthetnek, ha pihen, de hosszú utat hagyott maga mögött hátasával együtt, ami rendesen megviselte a lovat és a lovast is. Erre rátesz még egy lapáttal a havazás is, ami pont kell neki, hiszen olyan melegen sincs felszerelkezve, a páncél alatt sincs semmilyen olyan anyag, amely fűtené testét.
A végkimerülést elkerülvén, mikor beérnek a sűrű sötét fák közé, ahova a hold lágy fénye sem tud bevilágítani, megállnak egy szusszanásra. Számos faanyagot és kovakövet is össze kellene szedni a földről, vagy a törzsekről, amivel tüzet lehetne éleszteni, de semmi energiája nem maradt a lánynak. Ráadásul a hideg is átjárja a páncélzatát, ami nem igazán tesz jót neki, de vessen magára. Ennek következményeképp összeszedhet egy kiadós tüdőbajt, ami egy csoda folytán lesz elkerülhető. Elég csúnya és szánalmas halál lenne számára.
Miután elhatározta, hogy már csak azért is tovább fog haladni, és keres legalább egy olyan helyet ahol el van szigetelve a hidegtől, egy érdes kis nyervogás csapta meg fülét. Egy halk sóhaj hagyta el az utazó száját. *
~Ne most. Most ne. Aludj még egy kicsit Zaarthul. Legalább addig, amíg nem találunk egy melegebb helyet.~
*A fiatal megragadja lovának kantárját és sietős tempóval elkezdi húzni, beljebb a mélyebb rész felé. Emlékszik arra a tisztásra, ahol apjával annyiszor töltöttek egy sátorban éjszakát. Azon a terepen soha nem volt jégdermesztő a hőmérséklet. Semmilyen körülmények között. Tulajdonképpen nem érti mért. Pont oda kellene volna a legtöbb hűvösségnek tolódnia, de mindig ott volt a legkellemesebb az idő ilyen fagyasztó éjszakákon.
A gyors lépéseket megszenvedi a lány. Számos gally csapódik arcába, amely néha halk susogást hagy maga után. Mindegyik csapás után megáll, lecsitítja lovát, és fülel egy jó ideig. Nem jó előjel ezek a halk, de számos élőlény számára igen hasznos hangok. Ez csak tetézi akaratát, hogy még jobban elérje azt a helyet, amire áhítozik a jelen pillanatban.
Nem kell sok idő és a fák közül egy halványan derengő fényt lát meg. Egy nagyon erős sejtése támad ezzel kapcsolatban, hogy az tűz. Mégpedig az a tűz, amely didergő porcikáit felmelegítené. Már nem az a tisztás lebeg lelki szemei előtt, hanem az a fényforrás. A kíváncsiság és a meleg utáni vágy, elködösíti józan eszét, így arra fele kezd haladni, olyan csendben amennyire tud. Lova is sokkal nyugodtabbnak tűnik, így nem aggódik, hogy lelepleződik esetleg. Bár ha észreveszik az állatot akkor sem pánikolna, hiszen ha el is vinnék, vissza tudná szerezni. Bármibe is kerüljék.
Mikor már nem választja el sok attól, hogy odaérjen, egy alvó nőt lát meg a tábortűz mellett, aki be van takarva egy piros köpennyel. De egy igazat álmát alvó kis jószágot is van szerencséje kifigyelni, ami egy majomnak tűnik az ő szemében, de ennek nem szán nagyobb jelentőséget. A tűztől és tőle nem messze egy kisebb fához pedig egy fekete mént tud kivenni, amelyet a lángok halovány fénye világít meg. *
~Odamegyek. Most mi bajom lesz, maximum levágnak. Legalább nem fagyhalál végez velem.~
*Ezzel a gondolattal pedig még egy kicsit közelebb halad.*
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2018.12.26 23:46:52, a következő indokkal:
Múlt idő jelen időre javítva.
1328. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-09 17:17:07
Üzenet elküldve: 2018-12-09 17:17:07
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
*Meglepődik, mikor az idegen a nevén szólítja.*
~ Noximya. ~
*A fiúnak nagyon, nagyon mélyre kell lenyúlnia ahhoz hogy egy emlékképet szedjen elő magában, de végül halványan sikerül. Sok mindenre nehezen emlékszik, ami „az előtt” történt, kivéve azokra, amik nagy hatással voltak rá. Sajnos ez túlnyomó részt negatív emlék. Természetesen a fecsegő lány rögtön ráköt egy sztereotípiát az akkori bőrtípusára (hála a kamaszkornak) és az a közti összefüggésre, hogy mindig okosabb volt mint Ő. Arra, hogy milyen kapcsolatot ápoltak egymással már alig emlékszik. De talán nem is baj. A múlt mára teljesen lényegtelen – hisz más ember már. Mikor a locsi-fecsi lány fel ajánlja, hogy elviszi, először úgy gondolja, hogy udvariasan visszautasítja a lányt, aztán bekattan valami; talán nem kell más embernek lennie – legalábbis mások szemében. Mennyivel jobb, ha olyas valakivel van, aki azt a múltját tárja fel mindenki előtt, hogy egy ártatlan félig vak fiúcska volt, és nem csak vér és halálszag követi árnyékként?
Elnyílnak ajkai de ahelyett hogy megszólalna csak sóhajt egy rövidet. A tüdejéből felszökő meleg levegő fehér kis felhőként jelenik meg a hideg téli levegőben – volt ebben az apró kis cselekvésben valami megmagyarázhatatlanul állatias. Akárcsak egy ragadózó, aki próbálja megállapítani szájpadlásával, hogy a vérszag végén milyen állat áll, és érdemes-e mérföldeket futni, mert ahogy lehet egy szarvas, épp úgy lehet egy nyúl is, és kárba vész a beletett energia.*
~ De az éhes farkas bármire ráfanyalodik. ~
*Pár másodpercig csak kifejezéstelen arccal tűnődik. Jobb szeme sem látható a csuklyája miatt, csak szája, aminek sarkaiban váratlanul egy alig észrevehető, apró, sötét mosoly jelenik meg.*
– Még hogy stréber.
*Belecsapja markát a lány hűvös kezébe – minden bizonnyal inkább a saját bőre vezeti abnormálisan a hőt – majd felül a lóra. A hó hullani kezd, a távolban pedig farkasok vonyítása hallható. A hangot ómennek veszi, és a ravasz mosoly halványabban is kirajzolódik arcán. Nem biztos benne, hogy a lány is hallotta, ugyan is az ő fülei érzékenyebbek az átlagnál, lévén, hogy már az Akadémián is mind végig csak egy szemét használta, azt hazudva, hogy bal szemére vak. Majd később már úgy is tudott tájékozódni hallásával, (ugyan nem olyan jól mint valójában, de gyakorlat teszi a mestert) hogy egyik szemét sem használta, így máshol már azt is hazudta, hogy teljesen vak. Valami megnyugtatót talán a farkasok üvöltésében, holott meglehet, hogy félnie kellene. Mégsem teszi.*
~ Igen. Én is érzem a vérszagot. ~
*Meglepődik, mikor az idegen a nevén szólítja.*
~ Noximya. ~
*A fiúnak nagyon, nagyon mélyre kell lenyúlnia ahhoz hogy egy emlékképet szedjen elő magában, de végül halványan sikerül. Sok mindenre nehezen emlékszik, ami „az előtt” történt, kivéve azokra, amik nagy hatással voltak rá. Sajnos ez túlnyomó részt negatív emlék. Természetesen a fecsegő lány rögtön ráköt egy sztereotípiát az akkori bőrtípusára (hála a kamaszkornak) és az a közti összefüggésre, hogy mindig okosabb volt mint Ő. Arra, hogy milyen kapcsolatot ápoltak egymással már alig emlékszik. De talán nem is baj. A múlt mára teljesen lényegtelen – hisz más ember már. Mikor a locsi-fecsi lány fel ajánlja, hogy elviszi, először úgy gondolja, hogy udvariasan visszautasítja a lányt, aztán bekattan valami; talán nem kell más embernek lennie – legalábbis mások szemében. Mennyivel jobb, ha olyas valakivel van, aki azt a múltját tárja fel mindenki előtt, hogy egy ártatlan félig vak fiúcska volt, és nem csak vér és halálszag követi árnyékként?
Elnyílnak ajkai de ahelyett hogy megszólalna csak sóhajt egy rövidet. A tüdejéből felszökő meleg levegő fehér kis felhőként jelenik meg a hideg téli levegőben – volt ebben az apró kis cselekvésben valami megmagyarázhatatlanul állatias. Akárcsak egy ragadózó, aki próbálja megállapítani szájpadlásával, hogy a vérszag végén milyen állat áll, és érdemes-e mérföldeket futni, mert ahogy lehet egy szarvas, épp úgy lehet egy nyúl is, és kárba vész a beletett energia.*
~ De az éhes farkas bármire ráfanyalodik. ~
*Pár másodpercig csak kifejezéstelen arccal tűnődik. Jobb szeme sem látható a csuklyája miatt, csak szája, aminek sarkaiban váratlanul egy alig észrevehető, apró, sötét mosoly jelenik meg.*
– Még hogy stréber.
*Belecsapja markát a lány hűvös kezébe – minden bizonnyal inkább a saját bőre vezeti abnormálisan a hőt – majd felül a lóra. A hó hullani kezd, a távolban pedig farkasok vonyítása hallható. A hangot ómennek veszi, és a ravasz mosoly halványabban is kirajzolódik arcán. Nem biztos benne, hogy a lány is hallotta, ugyan is az ő fülei érzékenyebbek az átlagnál, lévén, hogy már az Akadémián is mind végig csak egy szemét használta, azt hazudva, hogy bal szemére vak. Majd később már úgy is tudott tájékozódni hallásával, (ugyan nem olyan jól mint valójában, de gyakorlat teszi a mestert) hogy egyik szemét sem használta, így máshol már azt is hazudta, hogy teljesen vak. Valami megnyugtatót talán a farkasok üvöltésében, holott meglehet, hogy félnie kellene. Mégsem teszi.*
~ Igen. Én is érzem a vérszagot. ~
1327. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-08 23:09:54
Üzenet elküldve: 2018-12-08 23:09:54
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 217
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 828
OOC üzenetek: 217
Játékstílus: Szelíd
//Téli rege – közjáték//
*A farkasüvöltés és a hideg szél nem az egyetlen dolog, ami borzongatóan hathat Vatyusz nénére. A Derengő Fa gyökerei hirtelen kezet formáznak. A vaskos törzsfonatból készült kar lágyan ereszkedik a néne vállára. A fa is érti mi történik. A timoren sem tétlen. A tisztásra pedig egy újabb látványosság érkezik. Tigris lépdel át a hópelyhek alkotta láthatár szürke függönye előtt pár lépéssel. Csíkjai aranyosan izzanak, szeme a nénére villan. Apró fejhajtással biccent, majd tovaszökell. Aztán újabb farkasüvöltés, ezúttal közelebbről.*
-Néneeeh!
*A Derengő fa szólítja őt.*
-Néééneeh!
*Susogja újra, mintha csak a lombjai közül jönne a hang, aztán egyszerre csak az utolsó szálig lehull minden levele. Mire pedig a földre ér hópehellyé válik mind. A zöld timoren is összerezzen, eltűnik az aljnövényzetben, az irbisznek is lába kél, végül a fa kétrét görnyed a földön.*
-Nééneee, én... értem!
*Suttogja elhaló hangon, majd kopasz ágai nem rezzennek többé. Az élet utolsó szikrája is kifogyott belőle. A hideg egyre metszőbbnek tűnik, a hó pedig egyre sűrűbben hullik. A néne érzékei kezdenek kitisztulni, ahogy az imént elszívott füvek fátyla szépen lassan lehull szeméről. Nem mindennapi látványban volt része, de a látomásnak vége, és most már csak ő van ott, a szentjánosbogarak, az égből aláhullott kő és a farkasüvöltés nomeg a nesztelenül aláhulló égi csoda.*
*A farkasüvöltés és a hideg szél nem az egyetlen dolog, ami borzongatóan hathat Vatyusz nénére. A Derengő Fa gyökerei hirtelen kezet formáznak. A vaskos törzsfonatból készült kar lágyan ereszkedik a néne vállára. A fa is érti mi történik. A timoren sem tétlen. A tisztásra pedig egy újabb látványosság érkezik. Tigris lépdel át a hópelyhek alkotta láthatár szürke függönye előtt pár lépéssel. Csíkjai aranyosan izzanak, szeme a nénére villan. Apró fejhajtással biccent, majd tovaszökell. Aztán újabb farkasüvöltés, ezúttal közelebbről.*
-Néneeeh!
*A Derengő fa szólítja őt.*
-Néééneeh!
*Susogja újra, mintha csak a lombjai közül jönne a hang, aztán egyszerre csak az utolsó szálig lehull minden levele. Mire pedig a földre ér hópehellyé válik mind. A zöld timoren is összerezzen, eltűnik az aljnövényzetben, az irbisznek is lába kél, végül a fa kétrét görnyed a földön.*
-Nééneee, én... értem!
*Suttogja elhaló hangon, majd kopasz ágai nem rezzennek többé. Az élet utolsó szikrája is kifogyott belőle. A hideg egyre metszőbbnek tűnik, a hó pedig egyre sűrűbben hullik. A néne érzékei kezdenek kitisztulni, ahogy az imént elszívott füvek fátyla szépen lassan lehull szeméről. Nem mindennapi látványban volt része, de a látomásnak vége, és most már csak ő van ott, a szentjánosbogarak, az égből aláhullott kő és a farkasüvöltés nomeg a nesztelenül aláhulló égi csoda.*
1326. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-08 22:28:32
Üzenet elküldve: 2018-12-08 22:28:32
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
*Nox elnézi a vörös csuklyást, aki megmagyarázhatatlan módon, valahogy ismerősnek tűnik. Az ücsörgő csuhás kurtán válaszol, érezhető bizalmatlansággal. A fiú hangja viszont már felnyitja a szemét, és döbbenet ül ki arcára, ami persze nem látszik a csőrös maszktól.*
- Erd? Helford Erderk? Tényleg te vagy az? Beszarás! Na, ezt nem hiszem el, hogy itt találkozunk.
*Ered meg Noxi nyelve, miközben leveszi a maszkot fejéről.*
- Noximya vagyok, Árnytörő Noximya. Aj, te biztos nem emlékszel rám.
*Hóna alá csapja a csőrös fejfedőt, és kigombol egy pár gombot is a bőrruházaton.*
- Együtt jártunk a Lihanechi Tudományos Akadémiára. Nem egy évfolyamba. Te voltál az a stréber, pattanásos srác. Folyton szívattuk és öltük egymást. Hányszor hívatott be a főtudósmester miattad is. Ej, de rég is volt.
*Nosztalgikusan elmosolyodik, mint ahogy a hintaszékben ülő macskás öregasszonyok szoktak.*
- Éppen táborhelyet keresek, mert ez a szar ködös mocsár utamat állta. Kész rémálom volt kivergődni belőle, de nem odalyukadtam ki, ahova szerettem volna. Amúgy elvigyelek, vagy inkább megoldod egyedül?
~ Fúh… déja vu… mintha ilyesmit már kérdeztem volna tőle. Hogy is volt? „Gyere, segítek felállni, vagy egyedül is megoldod? ” Akkor nem fogadta el a kezem. Rühellte a pofámat. ~
- Biztos még mindig átkozod a nevem. Spongyát mindenre?
*Nox lehajolva nyújtja oda jobb kezét, amivel több dologra is lehetőséget ad, de ebben a pillanatban, kettőre biztosan; leránthatja az égimeszelő lováról a földre, vagy felülhet hozzá a nyeregbe.*
~ Vajon képes megbízni bennem? ~
*Noximya elfogadja a nemleges választ is. Minden gond és harag nélkül. Csak szereti, ha őszinték vele, még akkor is, ha nyersen és egyenesen mondja valaki a szemébe a véleményét. Inkább, minthogy egymás háta mögött kavarják a fekáliát, felváltva egymásra kenve. Elutasító válasz esetén, Nox nem lovagol el, megvárja, amíg Erderk hagyja ott. Csak utána folytatja útját.*
A hozzászólást Hengerfej (Moderátor) módosította, ekkor: 2018.12.08 23:12:27, a következő indokkal:
Világidegen szó helyettesítése.
*Nox elnézi a vörös csuklyást, aki megmagyarázhatatlan módon, valahogy ismerősnek tűnik. Az ücsörgő csuhás kurtán válaszol, érezhető bizalmatlansággal. A fiú hangja viszont már felnyitja a szemét, és döbbenet ül ki arcára, ami persze nem látszik a csőrös maszktól.*
- Erd? Helford Erderk? Tényleg te vagy az? Beszarás! Na, ezt nem hiszem el, hogy itt találkozunk.
*Ered meg Noxi nyelve, miközben leveszi a maszkot fejéről.*
- Noximya vagyok, Árnytörő Noximya. Aj, te biztos nem emlékszel rám.
*Hóna alá csapja a csőrös fejfedőt, és kigombol egy pár gombot is a bőrruházaton.*
- Együtt jártunk a Lihanechi Tudományos Akadémiára. Nem egy évfolyamba. Te voltál az a stréber, pattanásos srác. Folyton szívattuk és öltük egymást. Hányszor hívatott be a főtudósmester miattad is. Ej, de rég is volt.
*Nosztalgikusan elmosolyodik, mint ahogy a hintaszékben ülő macskás öregasszonyok szoktak.*
- Éppen táborhelyet keresek, mert ez a szar ködös mocsár utamat állta. Kész rémálom volt kivergődni belőle, de nem odalyukadtam ki, ahova szerettem volna. Amúgy elvigyelek, vagy inkább megoldod egyedül?
~ Fúh… déja vu… mintha ilyesmit már kérdeztem volna tőle. Hogy is volt? „Gyere, segítek felállni, vagy egyedül is megoldod? ” Akkor nem fogadta el a kezem. Rühellte a pofámat. ~
- Biztos még mindig átkozod a nevem. Spongyát mindenre?
*Nox lehajolva nyújtja oda jobb kezét, amivel több dologra is lehetőséget ad, de ebben a pillanatban, kettőre biztosan; leránthatja az égimeszelő lováról a földre, vagy felülhet hozzá a nyeregbe.*
~ Vajon képes megbízni bennem? ~
*Noximya elfogadja a nemleges választ is. Minden gond és harag nélkül. Csak szereti, ha őszinték vele, még akkor is, ha nyersen és egyenesen mondja valaki a szemébe a véleményét. Inkább, minthogy egymás háta mögött kavarják a fekáliát, felváltva egymásra kenve. Elutasító válasz esetén, Nox nem lovagol el, megvárja, amíg Erderk hagyja ott. Csak utána folytatja útját.*
A hozzászólást Hengerfej (Moderátor) módosította, ekkor: 2018.12.08 23:12:27, a következő indokkal:
Világidegen szó helyettesítése.
1325. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-08 22:25:35
Üzenet elküldve: 2018-12-08 22:25:35
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Téli rege – közjáték//
*A vastag felhőkből hullani kezd a pelyhes. Vatyusz néhány füstpamacsot pöfékel pipájával. A távolban sötétebb felhőket is észrevesz, melyek jégesőt, vagy ónos esőt sejtetnek. A hószállingózás lassan havas esőbe vált. A törpe néne füstölögve legyint, és sóhajtva csóválja meg fejét. Hátratett kezekkel odabattyog a kedvenc ülőhelyéhez. Megsimítva a derengő fát, egy pillanatra megtámaszkodva felül a földi hullócsillagra, és ültében elhallgatja a havas esőt. A fáról egy méregzöld levél hull az ölébe. Vatyusz megolvassa a levél erezetét, amitől keserű fásultság járja át.*
- Jaj, fabarát. Sajnálom.
*Az orra alatt fáradtan motyogja.*
- Nem értik. Egészen sose fogják.
*Mondja beletörődötten. A derengő fa árnyékában üldögélve, nesztelenül huppan vállára a zölden ragyogó timoren, majd megjelenik a tisztáson egy szürkés irbisz is, pofájában egy nyúllal. A vadállat odadörgöli busa fejét a néne bocskoros lábaihoz, leteszi a nagy kő elé a nyulat, majd leül a törpe anyó mellé.*
- Oh, szivenyőm! Ej, de drága vagy. Köszönöm.
*Vatyusz megsimogatja az erdei párducot is. Egy darabig, így üldögél a furcsa trió, csendesen. A törpe anyó halovány rácos mosollyal, egy régi, kevesek által ismert melódiát kezd halkan dúdolgatni, mire közelben elnyújtott farkasüvöltés hangzik fel, ami a széllel suhanva kel birokra a dermesztő esővel.*
*A vastag felhőkből hullani kezd a pelyhes. Vatyusz néhány füstpamacsot pöfékel pipájával. A távolban sötétebb felhőket is észrevesz, melyek jégesőt, vagy ónos esőt sejtetnek. A hószállingózás lassan havas esőbe vált. A törpe néne füstölögve legyint, és sóhajtva csóválja meg fejét. Hátratett kezekkel odabattyog a kedvenc ülőhelyéhez. Megsimítva a derengő fát, egy pillanatra megtámaszkodva felül a földi hullócsillagra, és ültében elhallgatja a havas esőt. A fáról egy méregzöld levél hull az ölébe. Vatyusz megolvassa a levél erezetét, amitől keserű fásultság járja át.*
- Jaj, fabarát. Sajnálom.
*Az orra alatt fáradtan motyogja.*
- Nem értik. Egészen sose fogják.
*Mondja beletörődötten. A derengő fa árnyékában üldögélve, nesztelenül huppan vállára a zölden ragyogó timoren, majd megjelenik a tisztáson egy szürkés irbisz is, pofájában egy nyúllal. A vadállat odadörgöli busa fejét a néne bocskoros lábaihoz, leteszi a nagy kő elé a nyulat, majd leül a törpe anyó mellé.*
- Oh, szivenyőm! Ej, de drága vagy. Köszönöm.
*Vatyusz megsimogatja az erdei párducot is. Egy darabig, így üldögél a furcsa trió, csendesen. A törpe anyó halovány rácos mosollyal, egy régi, kevesek által ismert melódiát kezd halkan dúdolgatni, mire közelben elnyújtott farkasüvöltés hangzik fel, ami a széllel suhanva kel birokra a dermesztő esővel.*
1324. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-07 22:05:24
Üzenet elküldve: 2018-12-07 22:05:24
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 7
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
*Kis idő múlva elmúlnak az aggasztó gondolatok Erderk fejében, és helyettük értelmetlen badarságok tűnnek fel, utat engedve az álmok nyugalmas világába: Közük van a mézhez, tejhez, és a denevérekhez is - ám ekkor lódobogás hangja (mely először beleszövődött álmába, még nagyobb marhasággá téve azt) és messzi szófoszlányok zavarják vissza békés kis világból a hűvös valóságba, aminek tűlevelű, moha, és felázott talaj illata van. Ösztönösen rámarkol a tőrére, és görcsösen kapaszkodik az adrenalintól kapott józanságába.*
~ Valakihez beszélt, tehát ketten vannak. Ló viszont csak egy. A legjobb lesz ha továbbra is úgy teszek, mintha aludnék. Sokkal könnyebb kizsebelni úgy valakit, ha ő akar téged. Vagy éppen eltenni láb alól. Ha idejönnek, és megpróbálnak meglopni, az egyik minden bizonnyal a lovon marad, így ha másik közel kerülne hozzám, még lesz időm mögé kerülni és tört fogni a torkához. Aztán… gondolkozzál már. Mi a fenét akartam? És aztán mit csinálok? Aztán... majd elszedetem a fegyvereik. Így már úgy is lesz esélyem ha ketten vannak. Igen. Jobb esetben egyszerűen csak tovább mennek. Bár valahogy úgy érzem, hogy nem egy gazdag nemesi ficsúr barangol itt az éjszaka közepén, az ördög háta mögött, tehát meglehet, hogy megpróbálják. És ha így lesz, nekem előttük kell járnom egy lépéssel. ~
*Lassan kifújja a levegőt az orrán, majd lelki szemei előtt elképzeli a jelenetet. Úgy gondolja, hogy menni fog neki. Talán nem rogy össze az elzsibbadt lábai miatt sem.*
~ Igen? Akkor Te mit keresel itt? ~
*Szólal meg egy kis hang a fiú fejében. Valami grimaszféle jelenik meg az arcán a gondolattól; mint mikor az embert váratlanul fájdalmasan megszúrja valami, úgy szisszen fel hangtalanul - még az orrát is felhúzza egy pillanatra, mint a dühös kutyák.
Megpróbálja elhessegetni a nem kívánt gondolatot (vagy inkább hangot) majd a lehető legkifejezéstelenebb, legbékésebb arccal várja látogatóit, hogy besétáljanak a hálójába, és Ő nagyon reméli, hogy ez a pókháló van olyan erős, hogy nem szakad el. Mivel hogy csak ugyan erre, vagy is inkább Ő hozzá közelednek a léptek.
Érzi, hogy már csak pár lépés és ideér az idegen, épp úgy ahogy az ember azt is megérzi, ha bámulják, vagy áll mögötte valaki, így hát erősen rámarkol a tőrére. Felkészül, hogy hirtelen megragadja a ruháját bal vállán, majd maga elé rántsa, hogy fegyvert tarthasson a nyakához. És akkor…
Egy lány köszön neki. Aki vagy egy nagyon kedves rabló, vagy egy kedves lány. Keze elernyed, vállai merevsége megenyhül. Kinyitja jobb szemét.*
- Hát - *szólal meg, tőrét vissza szíjazza alkarjára* - Egy biztos: nem alszom.
*Kis idő múlva elmúlnak az aggasztó gondolatok Erderk fejében, és helyettük értelmetlen badarságok tűnnek fel, utat engedve az álmok nyugalmas világába: Közük van a mézhez, tejhez, és a denevérekhez is - ám ekkor lódobogás hangja (mely először beleszövődött álmába, még nagyobb marhasággá téve azt) és messzi szófoszlányok zavarják vissza békés kis világból a hűvös valóságba, aminek tűlevelű, moha, és felázott talaj illata van. Ösztönösen rámarkol a tőrére, és görcsösen kapaszkodik az adrenalintól kapott józanságába.*
~ Valakihez beszélt, tehát ketten vannak. Ló viszont csak egy. A legjobb lesz ha továbbra is úgy teszek, mintha aludnék. Sokkal könnyebb kizsebelni úgy valakit, ha ő akar téged. Vagy éppen eltenni láb alól. Ha idejönnek, és megpróbálnak meglopni, az egyik minden bizonnyal a lovon marad, így ha másik közel kerülne hozzám, még lesz időm mögé kerülni és tört fogni a torkához. Aztán… gondolkozzál már. Mi a fenét akartam? És aztán mit csinálok? Aztán... majd elszedetem a fegyvereik. Így már úgy is lesz esélyem ha ketten vannak. Igen. Jobb esetben egyszerűen csak tovább mennek. Bár valahogy úgy érzem, hogy nem egy gazdag nemesi ficsúr barangol itt az éjszaka közepén, az ördög háta mögött, tehát meglehet, hogy megpróbálják. És ha így lesz, nekem előttük kell járnom egy lépéssel. ~
*Lassan kifújja a levegőt az orrán, majd lelki szemei előtt elképzeli a jelenetet. Úgy gondolja, hogy menni fog neki. Talán nem rogy össze az elzsibbadt lábai miatt sem.*
~ Igen? Akkor Te mit keresel itt? ~
*Szólal meg egy kis hang a fiú fejében. Valami grimaszféle jelenik meg az arcán a gondolattól; mint mikor az embert váratlanul fájdalmasan megszúrja valami, úgy szisszen fel hangtalanul - még az orrát is felhúzza egy pillanatra, mint a dühös kutyák.
Megpróbálja elhessegetni a nem kívánt gondolatot (vagy inkább hangot) majd a lehető legkifejezéstelenebb, legbékésebb arccal várja látogatóit, hogy besétáljanak a hálójába, és Ő nagyon reméli, hogy ez a pókháló van olyan erős, hogy nem szakad el. Mivel hogy csak ugyan erre, vagy is inkább Ő hozzá közelednek a léptek.
Érzi, hogy már csak pár lépés és ideér az idegen, épp úgy ahogy az ember azt is megérzi, ha bámulják, vagy áll mögötte valaki, így hát erősen rámarkol a tőrére. Felkészül, hogy hirtelen megragadja a ruháját bal vállán, majd maga elé rántsa, hogy fegyvert tarthasson a nyakához. És akkor…
Egy lány köszön neki. Aki vagy egy nagyon kedves rabló, vagy egy kedves lány. Keze elernyed, vállai merevsége megenyhül. Kinyitja jobb szemét.*
- Hát - *szólal meg, tőrét vissza szíjazza alkarjára* - Egy biztos: nem alszom.
1323. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-07 02:24:34
Üzenet elküldve: 2018-12-07 02:24:34
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 18
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A nyílt, fejléc nélküli lovas//
*Noximya kivágtat a ködös lápból. A pompás, sötét hátassal elérik az erdő szélét. Visszafogja lépésre Kimérát. Végignéz a hatalmas fákon.*
- Átkozott ingovány, átkozott köd.
~ Hogy fogok, így időben Thargiába érni? Én mindig mindenhonnan elkésem. Túl sűrű lett ez a köd, nincs az a lanawini, aki ebből kitalálna, és látná, hogy merre megy az út, amíg nem oszlik el nem tudok tovább menni. Tábort verek itt, míg annyira felszáll a köd, hogy látható legyen az út. ~
*Kimérával beléptetnek a rengeteg be. A fák sokasága között nagy csend honol, amiben még egy ág tompa roppanása is kegyeletsértő lármának hangzik. Sötételf szemei járnak a fák között, mint a sublótfiók. Alkalmas helyet keres, ahol megállhatnak. Nox tudja, hogy az erdő mélye nem veszélytelen hely. Nem egészen így tervezte, de most idekeveredett. Ekkor, csuklyás majma bújik elő, a madarakat idéző bőrruhája nyakán, és végigszalad a lány vállain, majd gubbasztva megül az egyiken, farkát a nyakára kulcsolva. Pár apró éles kis makogást hallatva.*
- Csitt, Csöpi! Ne csapjunk nagyobb zajt a kelleténél. A vadak nem szívlelik. Félreérthetik, azt hiszik még, hogy bántani akarjuk őket.
*Magyarázza a mélységi lány a csőrös maszk alól kis barátjának, mintha az értené. Így haladnak tovább, egészen zajtalanul baktatva, amikor valami rikító vörös tűnik fel a szeme sarkában. Nox arra kapja maszkos fejét. Látja egy vörös csuklyás valaki ül egy fa alatt, egymagában, itt a semmi közepén.
Noxi megállítja Kimérát, úgy bámulja a kámzsást. Fura helyzet, tagadhatatlan, de a lány úgy szólal meg, mintha ebben a helyzetben semmi furcsaság nem lenne.*
- _Szia!_ Hát te ki vagy, és mit csinálsz itt?
A hozzászólás írója (Noximya, a Feltaláló) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.12.07 02:44:25
*Noximya kivágtat a ködös lápból. A pompás, sötét hátassal elérik az erdő szélét. Visszafogja lépésre Kimérát. Végignéz a hatalmas fákon.*
- Átkozott ingovány, átkozott köd.
~ Hogy fogok, így időben Thargiába érni? Én mindig mindenhonnan elkésem. Túl sűrű lett ez a köd, nincs az a lanawini, aki ebből kitalálna, és látná, hogy merre megy az út, amíg nem oszlik el nem tudok tovább menni. Tábort verek itt, míg annyira felszáll a köd, hogy látható legyen az út. ~
*Kimérával beléptetnek a rengeteg be. A fák sokasága között nagy csend honol, amiben még egy ág tompa roppanása is kegyeletsértő lármának hangzik. Sötételf szemei járnak a fák között, mint a sublótfiók. Alkalmas helyet keres, ahol megállhatnak. Nox tudja, hogy az erdő mélye nem veszélytelen hely. Nem egészen így tervezte, de most idekeveredett. Ekkor, csuklyás majma bújik elő, a madarakat idéző bőrruhája nyakán, és végigszalad a lány vállain, majd gubbasztva megül az egyiken, farkát a nyakára kulcsolva. Pár apró éles kis makogást hallatva.*
- Csitt, Csöpi! Ne csapjunk nagyobb zajt a kelleténél. A vadak nem szívlelik. Félreérthetik, azt hiszik még, hogy bántani akarjuk őket.
*Magyarázza a mélységi lány a csőrös maszk alól kis barátjának, mintha az értené. Így haladnak tovább, egészen zajtalanul baktatva, amikor valami rikító vörös tűnik fel a szeme sarkában. Nox arra kapja maszkos fejét. Látja egy vörös csuklyás valaki ül egy fa alatt, egymagában, itt a semmi közepén.
Noxi megállítja Kimérát, úgy bámulja a kámzsást. Fura helyzet, tagadhatatlan, de a lány úgy szólal meg, mintha ebben a helyzetben semmi furcsaság nem lenne.*
- _Szia!_ Hát te ki vagy, és mit csinálsz itt?
A hozzászólás írója (Noximya, a Feltaláló) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.12.07 02:44:25
1322. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-06 22:53:09
Üzenet elküldve: 2018-12-06 22:53:09
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 23
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Fantazmagória//
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Egy nagydarab ork asszonyság lép ki a kamrából. Rózsaszín köntösben, apró csontokra felcsavart hajjal. Irza riadtan beljebb mászik a konyhába. A távolból, talán az északi szárny egy rejtett zugából, velőtrázó sikoly szűrődik le. Hiába, ez egy furcsán kísértet járta hely. Azonban, Gabinak hűlt helye, alighanem ismét láthatatlanná vált, persze az is lehet, hogy ez az egész, az életre kelt Árnyékról, csak egy skizofrén elf vénasszony hagymázas képzelgése. Persze az sem kizárt, hogy Irza, a Látó, valamilyen megmagyarázhatatlan módon, tényleg olyan dolgokat lát, amit mások nem, és ez által képes a jövőbe is tekinteni. De az is lehetséges, hogy ez a két verzió egyszerre igaz, egy elszabadult fondorlatosan kettős csattanóval a végén. Ki tudja. Akárhogy is, de egy biztos, ezen a sötét téli napon, banya dömping van az erdő mélyén. Kár is lenne tagadni. A lápi banya és az agyaras asszony – akinek a neve történetesen Ban'jha – döbbent szótlansággal merednek egymásra, majd az ork némber gyorsan végigméri a vele szemben állót. Nincsenek egy súlycsoportban, de valahogy mégis. A Banya hisztérikusan felordít, amikor meglátja Irza sártól mocskos lábait, és a vértől csöpögő borzoit, amik beszennyezik a makulátlanul tiszta konyháját.*
- Tö rötkös bányarééém! Most mögdöglösz! Pusztulj!
*Ban'jha lekap egy kampóra akasztott, öles húsbárdot és szikrákat szóró szemekkel, gyilkos indulattal megindul a lápi banya felé. Irza hátrálva: *
- Na hiszen! Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű!
*A lápi banya a bőrszütyők egyikéből előveszi a sok mindenre használható barna bájitalát, amire most már úgy látja, szüksége van. Előreszegezi göcsörtös botját, majd az ork banya elé, a kövezethez vágja a bájitalt. Szivárványos, füstös derengés csap fel egy pillanatra, de ezen kívül más, látszólag nem történik.*
- Ezzel meg mi van? Ennek nem így kellett volna hatnia. Hallgass ostoba! Tudom, hogy van mögöttem egy ajtó. Aztán jól hátba vág minket a bárdjával!
*Az ork némber már csap is le. Irza rikácsolva tartja maga elé keresztben a botját, ami megállítja a bárdot a nyelénél fogva. Mocsári banyasága azonban nem bírja már sokáig visszatartani. Hasba rúgja az agyaras asszonyt. A göcsörtös bot kihull a kezéből. Banya már emeli újra magasba a bárdot. Irza előrántja tőrét, és hasba szúrja erődlakó banyát. Az ork vöröslő vére csorog a kezére, majd kirántja fegyverét. Ekkor még valaki beront a konyhába.*
- Mé' ordítasz? Hö! Azt a kikúrt randa mindenit! Mi a geci szar ez?!
*Bruton megpillantva az ocsmány boszorkányt, és látva, hogy Ban'jha vérzik, felhördülve támad rá láncos buzogányával. Irza kifordul az ajtón. A nagydarab őr sújtása elsöprő erejű, de lassú és kontrollálatlanul pontatlan. Az egyik fali konyhaszekrényt trafálja telibe, ami azon nyomban miszlikbe törik. Tányér és pohár darabok terítik be a konyhát robbanásszerűen.*
- Oh, tö idióta barom! Öljük mög, dö nö vörd szét a konyhámat!
*Bruton biccent és már rontanak is Irza után, de egyszerre nem férnek ki az ajtón. Így lápi banyasága nyer némi időt, hogy kereket oldjon. Rohan, azzal a bizarr járásával, végig egy folyóson, amiből több szoba is nyílik, de Irza csak sebesen mászik egyenesen előre. A folyosó végéből egy nagyobb ajtó nyílik. Nagy elánnal belöki, ahogy menekülve beront, nekirohan valami tereptárgynak. Feldöntve azt, dominó effektusszerűen felborít több valamit is. Nagy döndüléssel vágódnak el a padlón, hallhatóan több el is törik. Valami szentélybe ronthatott, ahol a három istenség szobra is állt. Azonban, Irzának nincsen ideje nézdegélni, már sípolva veszi a levegőt, de sietve mászik tovább. Szerencséjére, a szentélyből az udvarra vezet egy ajtó. A gyakorlótér mellett lép ki az északi szárnyból. Hallja, ahogy nagy robajjal csörtetnek utána, a kapu felé veszi az irányt.*
- Gabi! Segíts, mert meghalunk!
- Ott somfordál!
*Hallatszik mögüle. Már a gyakorlótér végénél jár, amikor az istállóból kiüget még valaki, aki szintén hátramaradt az erődben.*
- Az átkozott szamár! Már mögint öloldotta magát. Öld mög, Bogi!
*A csökönyös jószág – a Szürkebogáncs nevet viseli –, jellegzetes ismertető jegye, hogy egy fehér folt van a farán. Bogi kajla iázással ügetve ront a lápi boszorkának, útját állja, így nem érheti el a kaput.*
- Jól van Füles. Ugye, kiengedsz minket? Jó kis csacsi vagy, szép csacsi.
*Őbanyasága kezét nyújtja a szamár felé, de a csökönyös állat felé harap.*
- Most szétzúzom a fejét!
*Üvölti mély bariton hangján Bruton.*
- Úgy, úgy! Csak a föjét, hogy mög nö sántuljon, szögény pára!
*Üvölti utána biztatóan az agyaras banya.*
- Gabi! Gabi! Hol vagy már?!
*Irza kétségbeesésében előkapja dobótőrét is, amit a csörtető Bruton felé hajít. A kés a nagydarab őr combjába vágódik, mire felordítva megtörik a támadó lendülete. A szamár erre, Irzára támad, elkapja és ráharap alkarjára. A lápi némber tőrével felhasítja az állat orrhátát, aki elengedi a karját, de egy jó nagydarabot kiharapott belőle. Irza sípoló hörgéssel jajdul fel, a tőr kiesik kezéből. A csacsi-marcangol karját markolja. Ömlik a vér a tátongó sebből, amire ha ránézne valaki láthatná, hogy az alkarcsontok egyike – alighanem a singcsont – eltörve kitüremkedik a húsból. Bogi, az orrhát-felvágására hátrahőkölt. Bruton, ha sántítva is, de beéri a mocsári banyát. Ban'jha is érkezik nem sokkal mögötte kivont húsbárddal. Irza dermesztő halálfélelemmel néz a támadóira. Az idő belassul.*
- Gabi! Gabi! Meghalunk! Megölnek! Hol vagy?
~ Sssh! Itt vagyok a sarkadban. Ne félj… mindjárt vége. Nem fog fájni, hidd el, olyan lesz az egész, mintha csak egy álmon esnél át. Észre sem veszed. Soha nem szokták észrevenni. Te se fogtad fel. ~
- Mi az ördögről beszélsz!? Ennek semmi értelme.
*Elégedett kuncogást hall.*
~ Te, aki olyan gyakran 'ostobázol' le másokat, magad se vagy különb. Ideje felébredni! Mit gondolsz, ki vagyok én, és mi ez a hely? Már többször kimondtad te is. ~
*Bruton közvetlenül Irza elé lép, lassan ordít valamit, de csak tompa morajlásként jut el az érzékeny elf fülekhez.*
- Nem… nem… értem.
~ Oh, engem nem is lehet érteni. Engem csak elfogadni lehet. Én csak a természet törvényeinek egyike vagyok, és mindenkit utolérek, mindenkiért eljövök, amikor itt az ideje. Nem teszek különbséget se úr, se szolga között. ~
*Az ork banya lassan morajló szidalmakkal rázza az ég felé a bárdját.*
- De… de… te azt mondtad…
~ Nem. Én nem mondtam semmit, azt mondtam, hogy mondd meg te, hogy ki vagyok. Ideje felébredni! Irza, te már halott vagy! Ez hely pedig, itt a halál völgyében a purgatórium! Melyben feloldozást és új életet nyersz. ~
*Bruton lassan a magasba emeli a láncos buzogányt.*
- Nem! Kérlek ne!
~ De, igen! Gondold csak végig. A verem csapdánál… beomlott a föld, és beleestél a saját csapdádba, felnyársalva végezted. Eljöttem érted Arthenior közelében, mert itt volt az ideje. A végzeted a veremnél volt elrendelve, és én elkísértelek, mert ez a dolgom. Mindenkit elkísérek az utolsó útjára. ~
- Nem! Nem, lehetsz te a Halál! Hazudsz! Megszálltál démon! Tőrbe csaltál, hogy itt pusztuljak!
*Bruton lassan lesújt, a lánc végi szegecses gömb felé lendül.*
~ Ssssh! Ki mondta, hogy a Halál nem lehet egy démon. Angyal, démon, mifelénk, a szellemvilágban az egyre megy. Nyughass! Nincs választásod, bíznod kell bennem, és meglásd, igazat beszélek. Mindjárt vége és nem fog fájni. Ideje felébredni! Hunyd le a szemed! Szólok, amikor kinyithatod. Ez az ára. Meglásd minden sokkal jobb lesz. ~
- És a jóslat?
*Irza lehunyja hályogos szemeit.*
~ Magadnak mondtál jövendőt, nem nekem, én itt nem is létezem. ~
*Simogató lágy melegséget érez fején. Villanás.*
~ Nyisd ki a szemed! ~
//A hozzászólás 16+ jeleneteket tartalmaz//
*Egy nagydarab ork asszonyság lép ki a kamrából. Rózsaszín köntösben, apró csontokra felcsavart hajjal. Irza riadtan beljebb mászik a konyhába. A távolból, talán az északi szárny egy rejtett zugából, velőtrázó sikoly szűrődik le. Hiába, ez egy furcsán kísértet járta hely. Azonban, Gabinak hűlt helye, alighanem ismét láthatatlanná vált, persze az is lehet, hogy ez az egész, az életre kelt Árnyékról, csak egy skizofrén elf vénasszony hagymázas képzelgése. Persze az sem kizárt, hogy Irza, a Látó, valamilyen megmagyarázhatatlan módon, tényleg olyan dolgokat lát, amit mások nem, és ez által képes a jövőbe is tekinteni. De az is lehetséges, hogy ez a két verzió egyszerre igaz, egy elszabadult fondorlatosan kettős csattanóval a végén. Ki tudja. Akárhogy is, de egy biztos, ezen a sötét téli napon, banya dömping van az erdő mélyén. Kár is lenne tagadni. A lápi banya és az agyaras asszony – akinek a neve történetesen Ban'jha – döbbent szótlansággal merednek egymásra, majd az ork némber gyorsan végigméri a vele szemben állót. Nincsenek egy súlycsoportban, de valahogy mégis. A Banya hisztérikusan felordít, amikor meglátja Irza sártól mocskos lábait, és a vértől csöpögő borzoit, amik beszennyezik a makulátlanul tiszta konyháját.*
- Tö rötkös bányarééém! Most mögdöglösz! Pusztulj!
*Ban'jha lekap egy kampóra akasztott, öles húsbárdot és szikrákat szóró szemekkel, gyilkos indulattal megindul a lápi banya felé. Irza hátrálva: *
- Na hiszen! Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű!
*A lápi banya a bőrszütyők egyikéből előveszi a sok mindenre használható barna bájitalát, amire most már úgy látja, szüksége van. Előreszegezi göcsörtös botját, majd az ork banya elé, a kövezethez vágja a bájitalt. Szivárványos, füstös derengés csap fel egy pillanatra, de ezen kívül más, látszólag nem történik.*
- Ezzel meg mi van? Ennek nem így kellett volna hatnia. Hallgass ostoba! Tudom, hogy van mögöttem egy ajtó. Aztán jól hátba vág minket a bárdjával!
*Az ork némber már csap is le. Irza rikácsolva tartja maga elé keresztben a botját, ami megállítja a bárdot a nyelénél fogva. Mocsári banyasága azonban nem bírja már sokáig visszatartani. Hasba rúgja az agyaras asszonyt. A göcsörtös bot kihull a kezéből. Banya már emeli újra magasba a bárdot. Irza előrántja tőrét, és hasba szúrja erődlakó banyát. Az ork vöröslő vére csorog a kezére, majd kirántja fegyverét. Ekkor még valaki beront a konyhába.*
- Mé' ordítasz? Hö! Azt a kikúrt randa mindenit! Mi a geci szar ez?!
*Bruton megpillantva az ocsmány boszorkányt, és látva, hogy Ban'jha vérzik, felhördülve támad rá láncos buzogányával. Irza kifordul az ajtón. A nagydarab őr sújtása elsöprő erejű, de lassú és kontrollálatlanul pontatlan. Az egyik fali konyhaszekrényt trafálja telibe, ami azon nyomban miszlikbe törik. Tányér és pohár darabok terítik be a konyhát robbanásszerűen.*
- Oh, tö idióta barom! Öljük mög, dö nö vörd szét a konyhámat!
*Bruton biccent és már rontanak is Irza után, de egyszerre nem férnek ki az ajtón. Így lápi banyasága nyer némi időt, hogy kereket oldjon. Rohan, azzal a bizarr járásával, végig egy folyóson, amiből több szoba is nyílik, de Irza csak sebesen mászik egyenesen előre. A folyosó végéből egy nagyobb ajtó nyílik. Nagy elánnal belöki, ahogy menekülve beront, nekirohan valami tereptárgynak. Feldöntve azt, dominó effektusszerűen felborít több valamit is. Nagy döndüléssel vágódnak el a padlón, hallhatóan több el is törik. Valami szentélybe ronthatott, ahol a három istenség szobra is állt. Azonban, Irzának nincsen ideje nézdegélni, már sípolva veszi a levegőt, de sietve mászik tovább. Szerencséjére, a szentélyből az udvarra vezet egy ajtó. A gyakorlótér mellett lép ki az északi szárnyból. Hallja, ahogy nagy robajjal csörtetnek utána, a kapu felé veszi az irányt.*
- Gabi! Segíts, mert meghalunk!
- Ott somfordál!
*Hallatszik mögüle. Már a gyakorlótér végénél jár, amikor az istállóból kiüget még valaki, aki szintén hátramaradt az erődben.*
- Az átkozott szamár! Már mögint öloldotta magát. Öld mög, Bogi!
*A csökönyös jószág – a Szürkebogáncs nevet viseli –, jellegzetes ismertető jegye, hogy egy fehér folt van a farán. Bogi kajla iázással ügetve ront a lápi boszorkának, útját állja, így nem érheti el a kaput.*
- Jól van Füles. Ugye, kiengedsz minket? Jó kis csacsi vagy, szép csacsi.
*Őbanyasága kezét nyújtja a szamár felé, de a csökönyös állat felé harap.*
- Most szétzúzom a fejét!
*Üvölti mély bariton hangján Bruton.*
- Úgy, úgy! Csak a föjét, hogy mög nö sántuljon, szögény pára!
*Üvölti utána biztatóan az agyaras banya.*
- Gabi! Gabi! Hol vagy már?!
*Irza kétségbeesésében előkapja dobótőrét is, amit a csörtető Bruton felé hajít. A kés a nagydarab őr combjába vágódik, mire felordítva megtörik a támadó lendülete. A szamár erre, Irzára támad, elkapja és ráharap alkarjára. A lápi némber tőrével felhasítja az állat orrhátát, aki elengedi a karját, de egy jó nagydarabot kiharapott belőle. Irza sípoló hörgéssel jajdul fel, a tőr kiesik kezéből. A csacsi-marcangol karját markolja. Ömlik a vér a tátongó sebből, amire ha ránézne valaki láthatná, hogy az alkarcsontok egyike – alighanem a singcsont – eltörve kitüremkedik a húsból. Bogi, az orrhát-felvágására hátrahőkölt. Bruton, ha sántítva is, de beéri a mocsári banyát. Ban'jha is érkezik nem sokkal mögötte kivont húsbárddal. Irza dermesztő halálfélelemmel néz a támadóira. Az idő belassul.*
- Gabi! Gabi! Meghalunk! Megölnek! Hol vagy?
~ Sssh! Itt vagyok a sarkadban. Ne félj… mindjárt vége. Nem fog fájni, hidd el, olyan lesz az egész, mintha csak egy álmon esnél át. Észre sem veszed. Soha nem szokták észrevenni. Te se fogtad fel. ~
- Mi az ördögről beszélsz!? Ennek semmi értelme.
*Elégedett kuncogást hall.*
~ Te, aki olyan gyakran 'ostobázol' le másokat, magad se vagy különb. Ideje felébredni! Mit gondolsz, ki vagyok én, és mi ez a hely? Már többször kimondtad te is. ~
*Bruton közvetlenül Irza elé lép, lassan ordít valamit, de csak tompa morajlásként jut el az érzékeny elf fülekhez.*
- Nem… nem… értem.
~ Oh, engem nem is lehet érteni. Engem csak elfogadni lehet. Én csak a természet törvényeinek egyike vagyok, és mindenkit utolérek, mindenkiért eljövök, amikor itt az ideje. Nem teszek különbséget se úr, se szolga között. ~
*Az ork banya lassan morajló szidalmakkal rázza az ég felé a bárdját.*
- De… de… te azt mondtad…
~ Nem. Én nem mondtam semmit, azt mondtam, hogy mondd meg te, hogy ki vagyok. Ideje felébredni! Irza, te már halott vagy! Ez hely pedig, itt a halál völgyében a purgatórium! Melyben feloldozást és új életet nyersz. ~
*Bruton lassan a magasba emeli a láncos buzogányt.*
- Nem! Kérlek ne!
~ De, igen! Gondold csak végig. A verem csapdánál… beomlott a föld, és beleestél a saját csapdádba, felnyársalva végezted. Eljöttem érted Arthenior közelében, mert itt volt az ideje. A végzeted a veremnél volt elrendelve, és én elkísértelek, mert ez a dolgom. Mindenkit elkísérek az utolsó útjára. ~
- Nem! Nem, lehetsz te a Halál! Hazudsz! Megszálltál démon! Tőrbe csaltál, hogy itt pusztuljak!
*Bruton lassan lesújt, a lánc végi szegecses gömb felé lendül.*
~ Ssssh! Ki mondta, hogy a Halál nem lehet egy démon. Angyal, démon, mifelénk, a szellemvilágban az egyre megy. Nyughass! Nincs választásod, bíznod kell bennem, és meglásd, igazat beszélek. Mindjárt vége és nem fog fájni. Ideje felébredni! Hunyd le a szemed! Szólok, amikor kinyithatod. Ez az ára. Meglásd minden sokkal jobb lesz. ~
- És a jóslat?
*Irza lehunyja hályogos szemeit.*
~ Magadnak mondtál jövendőt, nem nekem, én itt nem is létezem. ~
*Simogató lágy melegséget érez fején. Villanás.*
~ Nyisd ki a szemed! ~
1321. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2018-12-06 01:52:33
Üzenet elküldve: 2018-12-06 01:52:33
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 5
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Téli rege – közjáték//
*A következő lény a sorban még Vatyusz anyót is meglepi, persze annyira nem. Mindazonáltal ráncos arcán széles mosoly terül szét, és göcögve pöfékel pipájával. Egy derengő fa áll előtte. Recsegő, ropogó gyökereivel közelebb is járul a törpe asszonysághoz. Törzse nagyon vastag, kérgén végig mély repedések futnak, melyek közül most egy idős, szomorú férfi arca tekint az anyóra.*
- Ehaj, lelkem! Hát, téged mi szél hozott?
*A derengő fa ezüstös-zöld lombját megrázva, leveleket perget a nénére, majd egyik ágát lejjebb engedi, és úgy mutatja. Arra valami ismeretlen szú vagy gombaféle telepedet, ami láthatóan már egy jó ideje már rostba marón korhasztja, lassan tovább terjedve.*
- Jaj, mazsola szőlőm! Ez nagyon csúnyán fest. Hát, hol a tündérkéd?
*A fa szomorú arca előre bukik, miközben egy könnycsepp buggyan ki egyik szeméből.*
- Elhagyott? Hát, az meg hogy történhetett? Azt a leborult szivarvégit! Ne csüggedj! Mindjárt megoldjuk. Kis türelmed kérem még. Kopp! Gyere ide tüstént!
*Kiáltja el magát a csöpp öregasszony, mire egy fakopáncs röppen az erdei tisztásra, és szolgálatkészen az anyó elé száll.*
- Kopp! Azonnal kopogd le az erdőnek, egy elkószált timorent keresünk. Én hívom! Most! Egy fertályórán belül legyen itt, vagy megnézheti magát.
*Az erdő kis távírója bólint, majd mondhatni, fejébe csapja vörös szerkesztőségi sapkáját, és az egyik közeli fára szállva kezdi lekopogni Vatyusz ellentmondást nem tűrő ukázát. Sebesen jár a fekete tollú fehér pettyes madár csőre, többször is lekopogja az üzenetet egymás után. A derengő fa várakozón földbe mélyeszti gyökereit. Egy idő elteltével, nagy csiripeléssel három repülő kis alak tűnik fel a tisztáson. Két veréb kíséretében, egy zöld fénnyel ragyogó timoren, nagy szárnyai is zöldes árnyalattal csillognak. A tündérkeszerű lény durcás képpel és karba font kezekkel érkezik.*
- Noh, parányom! Te vagy ennek a fának a tündérkéje?
*Az apró szárnyas lény lopva a fára néz, de csak a vállait vonja meg, és ugyanolyan durcásan néz.*
- Ej, kérdeztem valamit?! Normális válasz várok!
*A timorennek megrökönyödve elkerekednek azok az okos kis fekete szemei, és sértett éles csipogásba kezd, amit ember füle ugyan nem érthet, de Vatyusz ezt is érti. A tündérke hevesen mutogat a varázs fára, de az anyó leinti.*
- Elég! Nem érdekkel a magyarázkodás! Ez így akkor sincs rendjén.
*A zöld hártyásszárnyú elhallgat, és ismét karba font kezekkel a nyelvét ölti a nagy fára.*
- Gyermekem, inkább nézd meg, mit okoztál.
*A néne odabattyog a fához, a timoren dacosan követi. A derengő fa rázkódni kezd, mintha nevetne, persze ez badarság, a fák nem nevetnek, mert nem értik a maró viccet, de a fa arca talán valamivel reménnyel teltebbnek tűnik. A fa lenyújtja csúfos feketén fertőzött ágát. A látványra a pöttöm kis lény mindkét kezét a szájához kapja, és élesen felsivít.*
- Látod! Beteg, és megfertőzheti az erdő valamennyi fáját. Hozd helyre! De ízibe ám!
*Szól a törpe anyó, mire a pöttöm hártyásszárnyú azonnal elkezdi zöld fényével körüldongani a fát, majd rászáll a makacs, fertőző sérülésre, és ültében megpihen az ágon. Az ágat halovány zöldesen pulzáló derengés járja át, ami végigterjed a fa egészén. A korhadt rothadás lassan zsugorodni kezd, és úgy tűnik meg is gyógyul egészen, talán csak egy fekete folt marad a helyén.
Vatyusz hátán hirtelen a hideg fut végig, és megsajdulnak öreg csontjai.*
- Ej! Hű-ha, parányaim…
//Aktív képesség: Időjóslás//
- … a mélységi tárnák védőszellemére mondom, hogy _havazni_ fog! Átkozottul havazni. Bezony, ilyet még nem látott lanawin népe. A csontjaimban érzem.
*A következő lény a sorban még Vatyusz anyót is meglepi, persze annyira nem. Mindazonáltal ráncos arcán széles mosoly terül szét, és göcögve pöfékel pipájával. Egy derengő fa áll előtte. Recsegő, ropogó gyökereivel közelebb is járul a törpe asszonysághoz. Törzse nagyon vastag, kérgén végig mély repedések futnak, melyek közül most egy idős, szomorú férfi arca tekint az anyóra.*
- Ehaj, lelkem! Hát, téged mi szél hozott?
*A derengő fa ezüstös-zöld lombját megrázva, leveleket perget a nénére, majd egyik ágát lejjebb engedi, és úgy mutatja. Arra valami ismeretlen szú vagy gombaféle telepedet, ami láthatóan már egy jó ideje már rostba marón korhasztja, lassan tovább terjedve.*
- Jaj, mazsola szőlőm! Ez nagyon csúnyán fest. Hát, hol a tündérkéd?
*A fa szomorú arca előre bukik, miközben egy könnycsepp buggyan ki egyik szeméből.*
- Elhagyott? Hát, az meg hogy történhetett? Azt a leborult szivarvégit! Ne csüggedj! Mindjárt megoldjuk. Kis türelmed kérem még. Kopp! Gyere ide tüstént!
*Kiáltja el magát a csöpp öregasszony, mire egy fakopáncs röppen az erdei tisztásra, és szolgálatkészen az anyó elé száll.*
- Kopp! Azonnal kopogd le az erdőnek, egy elkószált timorent keresünk. Én hívom! Most! Egy fertályórán belül legyen itt, vagy megnézheti magát.
*Az erdő kis távírója bólint, majd mondhatni, fejébe csapja vörös szerkesztőségi sapkáját, és az egyik közeli fára szállva kezdi lekopogni Vatyusz ellentmondást nem tűrő ukázát. Sebesen jár a fekete tollú fehér pettyes madár csőre, többször is lekopogja az üzenetet egymás után. A derengő fa várakozón földbe mélyeszti gyökereit. Egy idő elteltével, nagy csiripeléssel három repülő kis alak tűnik fel a tisztáson. Két veréb kíséretében, egy zöld fénnyel ragyogó timoren, nagy szárnyai is zöldes árnyalattal csillognak. A tündérkeszerű lény durcás képpel és karba font kezekkel érkezik.*
- Noh, parányom! Te vagy ennek a fának a tündérkéje?
*Az apró szárnyas lény lopva a fára néz, de csak a vállait vonja meg, és ugyanolyan durcásan néz.*
- Ej, kérdeztem valamit?! Normális válasz várok!
*A timorennek megrökönyödve elkerekednek azok az okos kis fekete szemei, és sértett éles csipogásba kezd, amit ember füle ugyan nem érthet, de Vatyusz ezt is érti. A tündérke hevesen mutogat a varázs fára, de az anyó leinti.*
- Elég! Nem érdekkel a magyarázkodás! Ez így akkor sincs rendjén.
*A zöld hártyásszárnyú elhallgat, és ismét karba font kezekkel a nyelvét ölti a nagy fára.*
- Gyermekem, inkább nézd meg, mit okoztál.
*A néne odabattyog a fához, a timoren dacosan követi. A derengő fa rázkódni kezd, mintha nevetne, persze ez badarság, a fák nem nevetnek, mert nem értik a maró viccet, de a fa arca talán valamivel reménnyel teltebbnek tűnik. A fa lenyújtja csúfos feketén fertőzött ágát. A látványra a pöttöm kis lény mindkét kezét a szájához kapja, és élesen felsivít.*
- Látod! Beteg, és megfertőzheti az erdő valamennyi fáját. Hozd helyre! De ízibe ám!
*Szól a törpe anyó, mire a pöttöm hártyásszárnyú azonnal elkezdi zöld fényével körüldongani a fát, majd rászáll a makacs, fertőző sérülésre, és ültében megpihen az ágon. Az ágat halovány zöldesen pulzáló derengés járja át, ami végigterjed a fa egészén. A korhadt rothadás lassan zsugorodni kezd, és úgy tűnik meg is gyógyul egészen, talán csak egy fekete folt marad a helyén.
Vatyusz hátán hirtelen a hideg fut végig, és megsajdulnak öreg csontjai.*
- Ej! Hű-ha, parányaim…
//Aktív képesség: Időjóslás//
- … a mélységi tárnák védőszellemére mondom, hogy _havazni_ fog! Átkozottul havazni. Bezony, ilyet még nem látott lanawin népe. A csontjaimban érzem.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1938-1957