Külső területek - Erdőmélye
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 9 (161. - 180. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
180. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-25 22:38:57
Üzenet elküldve: 2021-10-25 22:38:57
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Vendéglátójuk keményen reagál Eeyr említésére és Pycta sem marad szótlan. Pillanatnyi mosoly fut az ifjú elf arcán, mert jó hallani, hogy társai is büszkén vállalják hitüket az Úrnőben. Talán ez a legerősebb most, amit közös pontnak nevezhetnek. Rírion sem titkolja senki előtt, mit kapott az istennőtől, ugyanakkor válaszának hosszát az ork türelméhez méri.*
- Szabadságot! Azt kaptam az Úrnőtől. Szabadságot, ami miatt ma itt állok. *Feleli határozottan. Reméli, elég lényegretörő volt. Ezután joggal hihetné bárki, hogy raboskodott valahol, azonban Rírion a saját lelkét bilincselő árnyakra gondolt. Nem kevésbé vették el szabadságát, mintha valódi láncok lettek volna.
Pycta szépen beszél az erdőről, ami elf füleknek kellemes, még akkor is, ha nem ért hozzá olyan mélyen, mint a másik. Abban viszont kételkedik a szőke elf, hogy az ork is így éli meg. Amíg az idősebb megpróbál hidat építeni az elvek között, Rírion ismét Nievesha tekintetét keresi. Szeretné látni azokat a szemeket és meglátni, mi zajlik most a lányban. Csak egy pillanat az egész próbálkozás, amiből bemutatkozások sora zökkenti ki. Az elharapott "kölyök" miatt sóhajt egy mélyet. Ez legyen a legnagyobb bajuk itt.*
- Fänrírion Scir'x. *Egészíti ki saját bemutatását, miután mindenki teljes nevén vállalja önmagát. Lassan elfogy a beszélgetésre szánt idő, Hroltaa ajtót nyit nekik. Rírion mélyen hálás, de főleg Eeyrnek, hogy egyelőre mind életben maradtak. Íját, tőrét is visszakapja egy jótanáccsal együtt. Megszívleli, mert úgy véli az orknak nincs oka hazudni. Ekkor mondana még valamit, amit azonnal elfelejt, mikor Hroltaa vállon veregeti. Az erős búcsúzás után örül hogy eljut a fáig és ügyel rá, hogy ne a sajgó vállára terhelje. ~ Ezaz! Fényes jövő vár ránk! ~ Ironizál gondolataiban. Pycta vázolja is hamar a rájuk váró dolgokat.*
- Bárcsak olyan gyorsan menne, mint ahogy kimondod. *Jegyzi meg, most már cseppnyi vidámsággal, hiszen elindultak végre és innentől akár még jól is alakulhat minden. Menet közben felidézi az elhangzottakat, hogy gondolataiban tartsa mindazt, ami fontos lehet, akkor is ha nem ért mindent. ~ "Vas kompánia", "Pirtianesi mészárlás", "Vérúr", "Fekete erdő nyugaton", "Vadvég", "Szürke Hroltaa"... ~ Halad a listán. Végül már csak az érdekli, milyen lehetett az orkpálinka? Elvégre, Pycta nem lett rosszul.*
*Vendéglátójuk keményen reagál Eeyr említésére és Pycta sem marad szótlan. Pillanatnyi mosoly fut az ifjú elf arcán, mert jó hallani, hogy társai is büszkén vállalják hitüket az Úrnőben. Talán ez a legerősebb most, amit közös pontnak nevezhetnek. Rírion sem titkolja senki előtt, mit kapott az istennőtől, ugyanakkor válaszának hosszát az ork türelméhez méri.*
- Szabadságot! Azt kaptam az Úrnőtől. Szabadságot, ami miatt ma itt állok. *Feleli határozottan. Reméli, elég lényegretörő volt. Ezután joggal hihetné bárki, hogy raboskodott valahol, azonban Rírion a saját lelkét bilincselő árnyakra gondolt. Nem kevésbé vették el szabadságát, mintha valódi láncok lettek volna.
Pycta szépen beszél az erdőről, ami elf füleknek kellemes, még akkor is, ha nem ért hozzá olyan mélyen, mint a másik. Abban viszont kételkedik a szőke elf, hogy az ork is így éli meg. Amíg az idősebb megpróbál hidat építeni az elvek között, Rírion ismét Nievesha tekintetét keresi. Szeretné látni azokat a szemeket és meglátni, mi zajlik most a lányban. Csak egy pillanat az egész próbálkozás, amiből bemutatkozások sora zökkenti ki. Az elharapott "kölyök" miatt sóhajt egy mélyet. Ez legyen a legnagyobb bajuk itt.*
- Fänrírion Scir'x. *Egészíti ki saját bemutatását, miután mindenki teljes nevén vállalja önmagát. Lassan elfogy a beszélgetésre szánt idő, Hroltaa ajtót nyit nekik. Rírion mélyen hálás, de főleg Eeyrnek, hogy egyelőre mind életben maradtak. Íját, tőrét is visszakapja egy jótanáccsal együtt. Megszívleli, mert úgy véli az orknak nincs oka hazudni. Ekkor mondana még valamit, amit azonnal elfelejt, mikor Hroltaa vállon veregeti. Az erős búcsúzás után örül hogy eljut a fáig és ügyel rá, hogy ne a sajgó vállára terhelje. ~ Ezaz! Fényes jövő vár ránk! ~ Ironizál gondolataiban. Pycta vázolja is hamar a rájuk váró dolgokat.*
- Bárcsak olyan gyorsan menne, mint ahogy kimondod. *Jegyzi meg, most már cseppnyi vidámsággal, hiszen elindultak végre és innentől akár még jól is alakulhat minden. Menet közben felidézi az elhangzottakat, hogy gondolataiban tartsa mindazt, ami fontos lehet, akkor is ha nem ért mindent. ~ "Vas kompánia", "Pirtianesi mészárlás", "Vérúr", "Fekete erdő nyugaton", "Vadvég", "Szürke Hroltaa"... ~ Halad a listán. Végül már csak az érdekli, milyen lehetett az orkpálinka? Elvégre, Pycta nem lett rosszul.*
179. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-25 15:33:06
Üzenet elküldve: 2021-10-25 15:33:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Az erdőmélyi elf sem az egykori Vadvéd erődjében, sem Mil'Ochassban nem szívlelte az alkoholos italokat. Ezért Umon inkább a tavernánál fogott pálinkfőzésbe. Ami nem jelenti azt, hogy sosem ivott vagy hogy fizikálisan ne bírná. Az igaz, hogy régen ízlelt komoly szeszt, de ettől még sikeresen állja, ahogy a pálinka végigfolyik a torkán a gyomráig. Igazából jól is esik neki.
A szakállas ork apás megjegyzésére csak a szemöldöke emelkedik meg kissé. Reméli, hogy nem most kell majd felvilágosítania Nievet, hogy valójában nem is a vérszerinti apja. Bár, ha ő is látta a múltjának bizonyos képeit, akkor lehet, hogy ez a kérdés magától felmerült már benne.
Aztán Rírion válaszára az ork kiköpve kérdi Eeyrről, a fejét kissé félrefordítva válaszol, akár az ifjú elf helyett is.*
- Nekünk például sokat adott. *Ha a páncélos ork is látta, amit a Látóasszony, akkor a kérdése legfeljebb az előítéleteiből táplálkozhat. Utána lép a zöldbőrűnek, vele együtt néz ki a táborra.*
- Használt vagy sem, de otthont adott nektek és ez a vadon maradhat is az otthonotok. *Kezd bele mellé állva, sárga tekintete az övét keresi.*
- Tiszteld az erdőt és a törvényeit. Ne vegyél el csak annyit, amennyire szükséged van, ne legyél mohó. Fékezd meg azokat, akik az erdő elpusztítására törnek. Élj együtt az erdővel, ne pedig belőle. Védd magad az erdő vadjai ellen, de feleslegesen ne ölj. *Sorolja saját próféciájának törvényeit, amelyeket bárki gond nélkül betarthat.*
- Ennyi csak és minden kincse, minden szépsége és oltalma a tiétek lehet. Az erdő oltalmaz, a vadon ételt ad! Sokkal többet ad, mint amit arannyal megvehetsz magadnak. *Mondja még, mielőtt az ork bemutatkozna és kijelentené, hogy útjukra engedik őket.*
- Az én nevem Pycta del Ventus, a lányom Nievesha, a köly... az ifjú elf pedig Rírion. *Mutatja be mindhármukat egy kis megtorpanással.*
- Nem kérlek benneteket, hogy harcoljatok mellettünk, megtettétek már, amit megtehettetek. *Pillant vissza a sátor sarkában fekvő koponyák felé.*
- De ha úgy hozza a szükség, örömmel és büszkén venném, ha csatlakoztok küldetésünkhöz. Ha erőmből telik, megtisztítom a vadont ezektől a betolakodóktól és utána ünnepelünk, Szürke Hroltaa és szólok az érdeketekben patrónusomnál. *Fejezi be, mert úgy tűnik, a szavak ideje lejárt.
Némán torpan meg, amikor Nievesha megkapja a tőrt az orktól. Mosolyát viszonozva indul el a sátor előtt kifelé a táborból.*
- Visszaadjuk. *Mondja még és bátorítón Niev felé biccent. Jól fog jönni neki az a tőr.
Az orkoknál felszereli magát fegyvereivel, megvillan a mesterpenge, ahogy visszakerül a hátán viselt kardhüvelybe. Az utánuk kiáltott szavakkal és a röhögcséléssel nem törődik.
Az utolsó, szenvtelen szavakra csak kurtán bólint. Fekete Erdő nyugatra, megjegyzi a nevet. Rossz szájízt hagy a szájában.
Végül az összekötözött fához lép, int Rírionnak, hogy segítsen megemelni és azzal együtt indulhatnak el kifelé a táborból. Előbb az erődbe kellene menni, elültetni a fát és utána felkeresni nyugatot és ezeket a lényeket. Már a kapun túl egy füttyel hívja magához Xauzurt, aki minden bizonnyal nem ment messzire, miután bezáródott mögöttük a tábor kapuja. Ha Szürke látja a mellészegődő irbiszt, már végképp biztos lehet benne, hogy a csuhátlan csuhás az Erdőszellem támogatását élvezi.*
- Elmegyünk az erődbe, elültetjük a fát és megkeressük ezeket a szarvasos lényeket. *Sorolja a tervet. Visszatérnek az ösvényre és ha minden jól megy, akkor hajnalra már az egykori erődnél lesznek.
Ha rossz irányba tart, reméli, hogy a Fákban Lakó eligazítja időben, de a súlyos fával túl lassúak és korlátozottak. Márpedig ha Hroltaanak hihet, akkor komoly harcra számíthatnak. Aggodalommal néz Nieveshára, akire újra Éjvihar vezetését bízza, míg ő és Rírion a fát viszik.
Hajnalra szeretne odaérni, hogy a nap első fényei már újra a földbe ültetett Szent Fára essenek.*
*Az erdőmélyi elf sem az egykori Vadvéd erődjében, sem Mil'Ochassban nem szívlelte az alkoholos italokat. Ezért Umon inkább a tavernánál fogott pálinkfőzésbe. Ami nem jelenti azt, hogy sosem ivott vagy hogy fizikálisan ne bírná. Az igaz, hogy régen ízlelt komoly szeszt, de ettől még sikeresen állja, ahogy a pálinka végigfolyik a torkán a gyomráig. Igazából jól is esik neki.
A szakállas ork apás megjegyzésére csak a szemöldöke emelkedik meg kissé. Reméli, hogy nem most kell majd felvilágosítania Nievet, hogy valójában nem is a vérszerinti apja. Bár, ha ő is látta a múltjának bizonyos képeit, akkor lehet, hogy ez a kérdés magától felmerült már benne.
Aztán Rírion válaszára az ork kiköpve kérdi Eeyrről, a fejét kissé félrefordítva válaszol, akár az ifjú elf helyett is.*
- Nekünk például sokat adott. *Ha a páncélos ork is látta, amit a Látóasszony, akkor a kérdése legfeljebb az előítéleteiből táplálkozhat. Utána lép a zöldbőrűnek, vele együtt néz ki a táborra.*
- Használt vagy sem, de otthont adott nektek és ez a vadon maradhat is az otthonotok. *Kezd bele mellé állva, sárga tekintete az övét keresi.*
- Tiszteld az erdőt és a törvényeit. Ne vegyél el csak annyit, amennyire szükséged van, ne legyél mohó. Fékezd meg azokat, akik az erdő elpusztítására törnek. Élj együtt az erdővel, ne pedig belőle. Védd magad az erdő vadjai ellen, de feleslegesen ne ölj. *Sorolja saját próféciájának törvényeit, amelyeket bárki gond nélkül betarthat.*
- Ennyi csak és minden kincse, minden szépsége és oltalma a tiétek lehet. Az erdő oltalmaz, a vadon ételt ad! Sokkal többet ad, mint amit arannyal megvehetsz magadnak. *Mondja még, mielőtt az ork bemutatkozna és kijelentené, hogy útjukra engedik őket.*
- Az én nevem Pycta del Ventus, a lányom Nievesha, a köly... az ifjú elf pedig Rírion. *Mutatja be mindhármukat egy kis megtorpanással.*
- Nem kérlek benneteket, hogy harcoljatok mellettünk, megtettétek már, amit megtehettetek. *Pillant vissza a sátor sarkában fekvő koponyák felé.*
- De ha úgy hozza a szükség, örömmel és büszkén venném, ha csatlakoztok küldetésünkhöz. Ha erőmből telik, megtisztítom a vadont ezektől a betolakodóktól és utána ünnepelünk, Szürke Hroltaa és szólok az érdeketekben patrónusomnál. *Fejezi be, mert úgy tűnik, a szavak ideje lejárt.
Némán torpan meg, amikor Nievesha megkapja a tőrt az orktól. Mosolyát viszonozva indul el a sátor előtt kifelé a táborból.*
- Visszaadjuk. *Mondja még és bátorítón Niev felé biccent. Jól fog jönni neki az a tőr.
Az orkoknál felszereli magát fegyvereivel, megvillan a mesterpenge, ahogy visszakerül a hátán viselt kardhüvelybe. Az utánuk kiáltott szavakkal és a röhögcséléssel nem törődik.
Az utolsó, szenvtelen szavakra csak kurtán bólint. Fekete Erdő nyugatra, megjegyzi a nevet. Rossz szájízt hagy a szájában.
Végül az összekötözött fához lép, int Rírionnak, hogy segítsen megemelni és azzal együtt indulhatnak el kifelé a táborból. Előbb az erődbe kellene menni, elültetni a fát és utána felkeresni nyugatot és ezeket a lényeket. Már a kapun túl egy füttyel hívja magához Xauzurt, aki minden bizonnyal nem ment messzire, miután bezáródott mögöttük a tábor kapuja. Ha Szürke látja a mellészegődő irbiszt, már végképp biztos lehet benne, hogy a csuhátlan csuhás az Erdőszellem támogatását élvezi.*
- Elmegyünk az erődbe, elültetjük a fát és megkeressük ezeket a szarvasos lényeket. *Sorolja a tervet. Visszatérnek az ösvényre és ha minden jól megy, akkor hajnalra már az egykori erődnél lesznek.
Ha rossz irányba tart, reméli, hogy a Fákban Lakó eligazítja időben, de a súlyos fával túl lassúak és korlátozottak. Márpedig ha Hroltaanak hihet, akkor komoly harcra számíthatnak. Aggodalommal néz Nieveshára, akire újra Éjvihar vezetését bízza, míg ő és Rírion a fát viszik.
Hajnalra szeretne odaérni, hogy a nap első fényei már újra a földbe ültetett Szent Fára essenek.*
178. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-22 00:40:45
Üzenet elküldve: 2021-10-22 00:40:45
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*Pycta érezheti a torkát égető, erős italt. Ízre valóban pálinkaszerű, ám a vér összetéveszthetetlen aromáját is kiveheti. Nem köhög, meg sem mukkan, ahogy a bivalyerős ital lecsúszik a torkán. Ez némi elismerő homlokráncolást vált ki az orkból, s ahogy visszaveszi a butykost, ismét csak meghúzza.
Némán hallgatja az elfet, szemmel láthatóan nem várja, hogy Shura felébred mostanában. Ahogy az erdei elf útitársai is szóba kerülnek, egy pillantással méltatja őket. A szürke szempár kicsit hosszabban időzik Nieveshán.*
-Apával. Hát persze, hogy vele. *Rövidke ideig még merengve szemléli a lányt, de úgy tűnik, nem kíván egyebet megosztani vele.
Fänrírion szavait azonban már nem bírja ki cinikus horkantás nélkül, a szürke szemei megvetően villannak.*
-Eeyr. Mit adott ő neked? Vagy bármelyik isten? Gäsh hu wundol. *Teszi hozzá indulatból saját nyelvén, miközben a bejárathoz lép.*
-Ez az Erdőszellem arra használt minket, hogy védelmezzük az erdejét a sötét istentől. Remélem, kiegyenlíti a számlát. *Kifűzi a szalagot, majd szélesre tárja a bejáratot. A tűz még mindig lobog odakinn az udvaron, bizonyára egész éjjel táplálják.*
-Utatokra engedlek. *Még egyszer, kihívóan megmártja tekintetét Pyctáéban, majd a kijárat felé biccent.*
-Az én nevem Szürke Hroltaa és sikert kívánok küldetésetekhez. *Szemmel láthatóan nem kíván segítségükre lenni, de akadályozni sem akarja őket. Shura reakciója bizonyára meggyőzte a sátorban, hogy higgyen a sikerükben, ám orkéletet nem áldozna ennek oltárán.
Mielőtt Nievesha kiléphetne a sátorból, az ork kinyújtja előtte vaskos karját, megállásra kényszerítve a leányt. Ez valószínűleg a trió másik két tagját is megállásra sarkallja, ám ez az orkot a legkevésbé sem zavarja. Megragadja a leány karját, majd a kezében tartott kést markolatánál a lány tenyerébe nyomja. Egyszerű, dísztelen tőrnek tűnik első pillantásra, ám a táncoló tűz fényében látszik, a pengéje hollófekete.*
-Nekem is volt egy leányom. És tudom, hogy egy leány kezében is elkél a penge az erdőben. Még ha az erdő meg is érintette. *Pyctára pillant, majd vissza Nieveshára.* -Visszaveszem ám! *Teszi hozzá vigyorral arcán, majd a sátor mellett strázsáló, két ork felé vartyog valamit saját nyelvükön.
Szavai nyomán térülnek-fordulnak, hogy visszaadják az utazóknak a fegyvereit. A fát is felnyalábolhatják a kerítés mellől, ha úgy kívánják.*
-Remélem, tudtok harcolni! Mert azok tudnak! *Harsogja nekik címezve szavait, miközben végighordozza tekintetét az udvaron tébláboló bagázson. Elszórt röhögcsélés a válasz, de Hroltaa már Fänríriont fixírozza.*
-Ha úgy hozza a sors, ne a fejüket célozd. Nincs abban semmi. A rothadó, fekete szívük azonban dobog. *Még egy kiadós vállveregetést is kap az elf, hogy majd térdre rogy benne.
Az ork eztán Pyctához lép, szavai pedig az eddigieknél is jóval szenvtelenebben csengenek.*
-Nem tudom, merre viszed az útitársaid. De a lények nyugatról jönnek. Fekete Erdőnek hívjuk. *Csak ennyit mond, mielőtt faképnél hagyná az elfet. Hátrébb lép a tűzhöz, onnan szemléli, ahogy a hármas szedelőzködik, már ha szedelőzködik. Rajtuk múlik, készek-e bevetni magukat a sűrű sötétségébe, immáron csak magukban.*
*Pycta érezheti a torkát égető, erős italt. Ízre valóban pálinkaszerű, ám a vér összetéveszthetetlen aromáját is kiveheti. Nem köhög, meg sem mukkan, ahogy a bivalyerős ital lecsúszik a torkán. Ez némi elismerő homlokráncolást vált ki az orkból, s ahogy visszaveszi a butykost, ismét csak meghúzza.
Némán hallgatja az elfet, szemmel láthatóan nem várja, hogy Shura felébred mostanában. Ahogy az erdei elf útitársai is szóba kerülnek, egy pillantással méltatja őket. A szürke szempár kicsit hosszabban időzik Nieveshán.*
-Apával. Hát persze, hogy vele. *Rövidke ideig még merengve szemléli a lányt, de úgy tűnik, nem kíván egyebet megosztani vele.
Fänrírion szavait azonban már nem bírja ki cinikus horkantás nélkül, a szürke szemei megvetően villannak.*
-Eeyr. Mit adott ő neked? Vagy bármelyik isten? Gäsh hu wundol. *Teszi hozzá indulatból saját nyelvén, miközben a bejárathoz lép.*
-Ez az Erdőszellem arra használt minket, hogy védelmezzük az erdejét a sötét istentől. Remélem, kiegyenlíti a számlát. *Kifűzi a szalagot, majd szélesre tárja a bejáratot. A tűz még mindig lobog odakinn az udvaron, bizonyára egész éjjel táplálják.*
-Utatokra engedlek. *Még egyszer, kihívóan megmártja tekintetét Pyctáéban, majd a kijárat felé biccent.*
-Az én nevem Szürke Hroltaa és sikert kívánok küldetésetekhez. *Szemmel láthatóan nem kíván segítségükre lenni, de akadályozni sem akarja őket. Shura reakciója bizonyára meggyőzte a sátorban, hogy higgyen a sikerükben, ám orkéletet nem áldozna ennek oltárán.
Mielőtt Nievesha kiléphetne a sátorból, az ork kinyújtja előtte vaskos karját, megállásra kényszerítve a leányt. Ez valószínűleg a trió másik két tagját is megállásra sarkallja, ám ez az orkot a legkevésbé sem zavarja. Megragadja a leány karját, majd a kezében tartott kést markolatánál a lány tenyerébe nyomja. Egyszerű, dísztelen tőrnek tűnik első pillantásra, ám a táncoló tűz fényében látszik, a pengéje hollófekete.*
-Nekem is volt egy leányom. És tudom, hogy egy leány kezében is elkél a penge az erdőben. Még ha az erdő meg is érintette. *Pyctára pillant, majd vissza Nieveshára.* -Visszaveszem ám! *Teszi hozzá vigyorral arcán, majd a sátor mellett strázsáló, két ork felé vartyog valamit saját nyelvükön.
Szavai nyomán térülnek-fordulnak, hogy visszaadják az utazóknak a fegyvereit. A fát is felnyalábolhatják a kerítés mellől, ha úgy kívánják.*
-Remélem, tudtok harcolni! Mert azok tudnak! *Harsogja nekik címezve szavait, miközben végighordozza tekintetét az udvaron tébláboló bagázson. Elszórt röhögcsélés a válasz, de Hroltaa már Fänríriont fixírozza.*
-Ha úgy hozza a sors, ne a fejüket célozd. Nincs abban semmi. A rothadó, fekete szívük azonban dobog. *Még egy kiadós vállveregetést is kap az elf, hogy majd térdre rogy benne.
Az ork eztán Pyctához lép, szavai pedig az eddigieknél is jóval szenvtelenebben csengenek.*
-Nem tudom, merre viszed az útitársaid. De a lények nyugatról jönnek. Fekete Erdőnek hívjuk. *Csak ennyit mond, mielőtt faképnél hagyná az elfet. Hátrébb lép a tűzhöz, onnan szemléli, ahogy a hármas szedelőzködik, már ha szedelőzködik. Rajtuk múlik, készek-e bevetni magukat a sűrű sötétségébe, immáron csak magukban.*
177. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-21 14:54:48
Üzenet elküldve: 2021-10-21 14:54:48
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev továbbra is kényelmetlenül érzi magát, kellemetlen nézni az elterülő látóasszonyt, de az orkot is, aki odébbrángatja Ríriont. Ráadásul olyan dolgokról beszél, amit Niev nem igazán tud elképzelni, kicsit talán szkeptikus is, noha látta a víziót a sárgaszemű ismeretlenekkel.
Az ork megmagyarázza azt is, hogy miért van velük egy sötételf, de hát Niev nem igazán tanult orktörténelmet, így nem igazán tudja mihez kötni a hím mondandójának nagy részét. Persze nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Pirtianesi Mészárlás mi is lehetett pontosan. Talán bele kéne ássa magát a történelembe?*
- Én... őőő...
*Hebegi, ahogyan az ork neki szegezi a kérdést, közben meg egy tétova mozdulattal nyúl a butykos felé, de Pycta megelőzi és azelőtt megfogja a kulacsot, hogy ő megtehetné ezt. Összevont szemöldökkel nézi Pyctát, ahogyan meghúzza azt. A szaga mondjuk furcsa, nem is emlékszik hasonlóra, illetve Umonhoz, a furcsa szerzeteshez kötődik egy furcsa emlék a pálinkaszagról.
Arra, hogy megérintette az erdő lesüti a szemeit, furcsa ez neki, újra végignéz a ruháin. Még mindig szokatlan a számára ez az egész.
De ez az egész szituáció szokatlan a számára, a víziót és az orkokat is beleértve, nem igazán tud mit kezdeni vele, és az ork kérdéséig úgy is érezte, hogy neki ebben a beszélgetésben nem osztottak lapot. Összerezzen, mikor Pycta a vállára teszi a kezét.*
- Én apával megyek.
*Elvégre ezért volt az egész cécó, hogy mindig mindent együtt csinálhassanak. Felpillant a nálánál magasabb Pyctára, amaz meg érezheti a tenyere alatt, hogy a lányban van némi visszafojtott feszültség. Ezt a feszültséget azon aggályai generálják, amiket egyelőre nem osztott meg Pyctával, mivel nem gondolja, hogy az ork vagy akár Rírion fülének valók. Jelen pillanatban úgy érzi, hogy ő kolonc bárki nyakán - Pyctáén is -, hiszen nem gondolná magáról, hogy el tudna bánni egy olyan agancsos fajzattal, vagy bármi mással. A koponyahalom felé sandít.*
*Niev továbbra is kényelmetlenül érzi magát, kellemetlen nézni az elterülő látóasszonyt, de az orkot is, aki odébbrángatja Ríriont. Ráadásul olyan dolgokról beszél, amit Niev nem igazán tud elképzelni, kicsit talán szkeptikus is, noha látta a víziót a sárgaszemű ismeretlenekkel.
Az ork megmagyarázza azt is, hogy miért van velük egy sötételf, de hát Niev nem igazán tanult orktörténelmet, így nem igazán tudja mihez kötni a hím mondandójának nagy részét. Persze nem nehéz kikövetkeztetni, hogy Pirtianesi Mészárlás mi is lehetett pontosan. Talán bele kéne ássa magát a történelembe?*
- Én... őőő...
*Hebegi, ahogyan az ork neki szegezi a kérdést, közben meg egy tétova mozdulattal nyúl a butykos felé, de Pycta megelőzi és azelőtt megfogja a kulacsot, hogy ő megtehetné ezt. Összevont szemöldökkel nézi Pyctát, ahogyan meghúzza azt. A szaga mondjuk furcsa, nem is emlékszik hasonlóra, illetve Umonhoz, a furcsa szerzeteshez kötődik egy furcsa emlék a pálinkaszagról.
Arra, hogy megérintette az erdő lesüti a szemeit, furcsa ez neki, újra végignéz a ruháin. Még mindig szokatlan a számára ez az egész.
De ez az egész szituáció szokatlan a számára, a víziót és az orkokat is beleértve, nem igazán tud mit kezdeni vele, és az ork kérdéséig úgy is érezte, hogy neki ebben a beszélgetésben nem osztottak lapot. Összerezzen, mikor Pycta a vállára teszi a kezét.*
- Én apával megyek.
*Elvégre ezért volt az egész cécó, hogy mindig mindent együtt csinálhassanak. Felpillant a nálánál magasabb Pyctára, amaz meg érezheti a tenyere alatt, hogy a lányban van némi visszafojtott feszültség. Ezt a feszültséget azon aggályai generálják, amiket egyelőre nem osztott meg Pyctával, mivel nem gondolja, hogy az ork vagy akár Rírion fülének valók. Jelen pillanatban úgy érzi, hogy ő kolonc bárki nyakán - Pyctáén is -, hiszen nem gondolná magáról, hogy el tudna bánni egy olyan agancsos fajzattal, vagy bármi mással. A koponyahalom felé sandít.*
176. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-21 11:41:13
Üzenet elküldve: 2021-10-21 11:41:13
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Hirtelen rántják hátra. A meglepetéstől keze már támadásra lendülne, de még időben visszafogja. Egy pillanat alatt látja be, olyasmire készült amiért nagyobbat kapna. Nagyobbat és rosszabbat, mint amit ő okozna a másiknak. Gyakran Shurára tekintget. Azt kívánja, legyen jól a lány, de azért annak örül, hogy a maszk ismét takarja látnok szemeit. Sok minden kavarog kócos fejében. A korábban látott pillanatképek és a most elhangzó dolgok keresik helyüket. Pycta prófétaként mutatkozik be. Ezelőtt csak a fáról beszélt, önmagáról nem és egy nyugodt beszélgetésre idejük se volt még. De ha lett volna, Rírion pont ezt kérdezte volna valamilyen formában, többek között. A beszélgetésben sok minden elhangzik, amit neki is jó tudni, ezért figyelmes hallgatóságként csendben marad. Minthogy keveset tud az orkokról, még mindig érdeklődéssel szemlél és hallgat, ez az ork pedig most sokat elmond. Igaz, azt is elmondja, hogy az életben maradásuk még nem biztos, ugyanakkor ha nem az orkok, még a vérúr is végezhet velük később. A vérúr, akiről először hall, mióta társainak felajánlotta segítségét. Megnézi jobban az ellenségek maradványait és felteszi magának a kérdést, képesek lennének e ezek ellen harcolni így hárman? Rájön, hogy a válasz csak igen lehet, mert máskülönben még a sátorból sem jutnak ki élve. Mindez egyre vészesebb, de magára parancsol, hogy megőrizze hidegvérét. Egy mély levegő után látja, Nievesha is hallgat, szemlél. Rámosolyog, mert úgy véli egy cipőben járnak, talán hasonló gondolataik, kérdéseik vannak. Előkerül egy kulacs pálinka, de minden eddigi kíváncsisága ellenére még nem szívesen kóstolna bele az orkok italába. Holott a pálinkát úgy általában nem veti meg és a barátság jele is lehetne az ital elfogadása. Mégis inkább nemet int rá. Hallgatott mostanáig, ám eljön az ideje, hogy feleljen ő is. Tudja már az egyszerű és őszinte indokait, ám lehet, hogy van azon túl még ok, amit nem is ért. Pillanatra eszébe jut a látomás, az égő erdő és az a földöntúli hang, amit akkor majdnem fel sem fogott a látvány borzalmai miatt. ~ Lehet, hogy Eeyr üzent? Okkal keveredtem ide? ~ Kérdéseit megtartja magának, az orkkal csak azt közli, amiben biztos.*
- Eeyr az úrnőm nekem is. Ha követőit segítem, azzal őt szolgálom. Ennél több nem kell, hogy velük tartsak a harcba.
*Hirtelen rántják hátra. A meglepetéstől keze már támadásra lendülne, de még időben visszafogja. Egy pillanat alatt látja be, olyasmire készült amiért nagyobbat kapna. Nagyobbat és rosszabbat, mint amit ő okozna a másiknak. Gyakran Shurára tekintget. Azt kívánja, legyen jól a lány, de azért annak örül, hogy a maszk ismét takarja látnok szemeit. Sok minden kavarog kócos fejében. A korábban látott pillanatképek és a most elhangzó dolgok keresik helyüket. Pycta prófétaként mutatkozik be. Ezelőtt csak a fáról beszélt, önmagáról nem és egy nyugodt beszélgetésre idejük se volt még. De ha lett volna, Rírion pont ezt kérdezte volna valamilyen formában, többek között. A beszélgetésben sok minden elhangzik, amit neki is jó tudni, ezért figyelmes hallgatóságként csendben marad. Minthogy keveset tud az orkokról, még mindig érdeklődéssel szemlél és hallgat, ez az ork pedig most sokat elmond. Igaz, azt is elmondja, hogy az életben maradásuk még nem biztos, ugyanakkor ha nem az orkok, még a vérúr is végezhet velük később. A vérúr, akiről először hall, mióta társainak felajánlotta segítségét. Megnézi jobban az ellenségek maradványait és felteszi magának a kérdést, képesek lennének e ezek ellen harcolni így hárman? Rájön, hogy a válasz csak igen lehet, mert máskülönben még a sátorból sem jutnak ki élve. Mindez egyre vészesebb, de magára parancsol, hogy megőrizze hidegvérét. Egy mély levegő után látja, Nievesha is hallgat, szemlél. Rámosolyog, mert úgy véli egy cipőben járnak, talán hasonló gondolataik, kérdéseik vannak. Előkerül egy kulacs pálinka, de minden eddigi kíváncsisága ellenére még nem szívesen kóstolna bele az orkok italába. Holott a pálinkát úgy általában nem veti meg és a barátság jele is lehetne az ital elfogadása. Mégis inkább nemet int rá. Hallgatott mostanáig, ám eljön az ideje, hogy feleljen ő is. Tudja már az egyszerű és őszinte indokait, ám lehet, hogy van azon túl még ok, amit nem is ért. Pillanatra eszébe jut a látomás, az égő erdő és az a földöntúli hang, amit akkor majdnem fel sem fogott a látvány borzalmai miatt. ~ Lehet, hogy Eeyr üzent? Okkal keveredtem ide? ~ Kérdéseit megtartja magának, az orkkal csak azt közli, amiben biztos.*
- Eeyr az úrnőm nekem is. Ha követőit segítem, azzal őt szolgálom. Ennél több nem kell, hogy velük tartsak a harcba.
175. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-21 10:00:41
Üzenet elküldve: 2021-10-21 10:00:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Nem mozdul meg, amikor Ríriont visszarántja a szakállas ork. Így sejtette, hogy ez gyakran megesik, ha a Látóasszony belenéz másokba. Az viszont új információ, hogy a mélységi lány mennyit lát. Valóban hatalmas tudás lehet és fájdalmas átok. Annak is van jelentősége, ahogyan a páncélos ork visszacsúsztatja a maszkot a Látóasszony arcára.
Állja a szakállas zöldbőrű pillantását amíg az őt fürkészi, sárga ragadozószemei a másikét pásztázzák.
A folytatásban sok minden benne van. Az orkok még mindig nem dolgozták fel, hogy a világ ellenségének tartják őket, pedig meg kell hagyni, keveset tesznek ez ellen a sztereotípia ellen. Ám az erdőmélyi elf megérti őket. Saját törvények, saját elvek szerint élnek, amelyek éppúgy éles ellentétben állnak az emberekével, mint fordítva. Kiderül a Látóasszony neve is, Shura, ám az ork kilétét továbbra is homály fedi. Idővel biztosan arra is kap majd választ.
Az "ez" jelzőre felszalad kissé jobb szemöldöke, de nem szól közbe. Az orkok csak ugatják az emberek nyelvét, az sokkal érdekesebb, amit mond.*
- Milyen választ akarsz tudni? *Kérdi, hisz Shura ki tudja, mikor ébred fel. Talán a csuhátlan csuhás is meg tudja válaszolni.
Amikor előkerül a kulacs és azt elsőként Nievesha felé nyújtja a zöldbőrű, átnyúl előtte és elveszi. A lánynak nem kellene orkpálinkát innia, de az erdőmélyi elf jól meghúzza.*
- Talán ti Erdőszellemként ismeritek, de Eeyrnek is nevezheted. Ő az, csak másképp. *Az erős italtól karcos kissé a hangja. Ha Rírion inni akar, akkor tőle megkapja a kulacsot, ha nem, akkor visszaadja azt az orknak.*
- A fa pedig, ahogy mondtam, egy oltár. De arról nem volt tudomásunk, hogy a Vérúr Erdőmélyén jár. Az én dolgom az, hogy az ilyenekre vadásszak. *Int maga is a koponyák felé.*
- De nem csak ezekre, a csatlósaira, oltáraira mindenre, amit bemocskol. *Teszi hozzá.
A szakállas ork aztán Nievesha és Ríriont faggatná arról, hogy ők miért segítenének és bár a lány tudna válaszolni, talán nem akar.*
- Ő Nievesha, a lányom. Megérintette az erdő. *Mutat a ruháira, amelyek úgy tűnnek, mintha virágokból fonták volna őket.*
- Egy az utunk, egy a küldetésünk. *Teszi hozzá és Niev vállára teszi a kezét, hogy ha szeretne hozzáfűzni valamit, bátran megtegye.*
- Vele a mocsárban találkoztunk. Segített nekünk. *Pillant az ifjú elfre, de helyette tényleg nem szeretne válaszolni.
Hála az Erdő Szívének, az orkokkal úgy tűnik, egy oldalon állnak. Ám ha a Vérúr valóban itt van és mérgezi a vadont, akkor neki kötelessége szembeszállni vele minden erejével. És nincs oka nem hinni a Látóasszonynak. Az erdő tűri az orkokat, ha sikerülne szövetségre lépnie velük, akkor még nagyobb eséllyel szállhatnának szembe Sa'Tereth-tel és űzhetnék ki örökre a fák közül.*
*Nem mozdul meg, amikor Ríriont visszarántja a szakállas ork. Így sejtette, hogy ez gyakran megesik, ha a Látóasszony belenéz másokba. Az viszont új információ, hogy a mélységi lány mennyit lát. Valóban hatalmas tudás lehet és fájdalmas átok. Annak is van jelentősége, ahogyan a páncélos ork visszacsúsztatja a maszkot a Látóasszony arcára.
Állja a szakállas zöldbőrű pillantását amíg az őt fürkészi, sárga ragadozószemei a másikét pásztázzák.
A folytatásban sok minden benne van. Az orkok még mindig nem dolgozták fel, hogy a világ ellenségének tartják őket, pedig meg kell hagyni, keveset tesznek ez ellen a sztereotípia ellen. Ám az erdőmélyi elf megérti őket. Saját törvények, saját elvek szerint élnek, amelyek éppúgy éles ellentétben állnak az emberekével, mint fordítva. Kiderül a Látóasszony neve is, Shura, ám az ork kilétét továbbra is homály fedi. Idővel biztosan arra is kap majd választ.
Az "ez" jelzőre felszalad kissé jobb szemöldöke, de nem szól közbe. Az orkok csak ugatják az emberek nyelvét, az sokkal érdekesebb, amit mond.*
- Milyen választ akarsz tudni? *Kérdi, hisz Shura ki tudja, mikor ébred fel. Talán a csuhátlan csuhás is meg tudja válaszolni.
Amikor előkerül a kulacs és azt elsőként Nievesha felé nyújtja a zöldbőrű, átnyúl előtte és elveszi. A lánynak nem kellene orkpálinkát innia, de az erdőmélyi elf jól meghúzza.*
- Talán ti Erdőszellemként ismeritek, de Eeyrnek is nevezheted. Ő az, csak másképp. *Az erős italtól karcos kissé a hangja. Ha Rírion inni akar, akkor tőle megkapja a kulacsot, ha nem, akkor visszaadja azt az orknak.*
- A fa pedig, ahogy mondtam, egy oltár. De arról nem volt tudomásunk, hogy a Vérúr Erdőmélyén jár. Az én dolgom az, hogy az ilyenekre vadásszak. *Int maga is a koponyák felé.*
- De nem csak ezekre, a csatlósaira, oltáraira mindenre, amit bemocskol. *Teszi hozzá.
A szakállas ork aztán Nievesha és Ríriont faggatná arról, hogy ők miért segítenének és bár a lány tudna válaszolni, talán nem akar.*
- Ő Nievesha, a lányom. Megérintette az erdő. *Mutat a ruháira, amelyek úgy tűnnek, mintha virágokból fonták volna őket.*
- Egy az utunk, egy a küldetésünk. *Teszi hozzá és Niev vállára teszi a kezét, hogy ha szeretne hozzáfűzni valamit, bátran megtegye.*
- Vele a mocsárban találkoztunk. Segített nekünk. *Pillant az ifjú elfre, de helyette tényleg nem szeretne válaszolni.
Hála az Erdő Szívének, az orkokkal úgy tűnik, egy oldalon állnak. Ám ha a Vérúr valóban itt van és mérgezi a vadont, akkor neki kötelessége szembeszállni vele minden erejével. És nincs oka nem hinni a Látóasszonynak. Az erdő tűri az orkokat, ha sikerülne szövetségre lépnie velük, akkor még nagyobb eséllyel szállhatnának szembe Sa'Tereth-tel és űzhetnék ki örökre a fák közül.*
174. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-20 12:45:46
Üzenet elküldve: 2021-10-20 12:45:46
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
-Hagyd őt, hülye! *Szól erélyesen az ork, ahogy Fänrírion megközelíti a Látóasszonyt. A vállánál fogva rántja hátra a fiút, ám ennél többet nem tesz.* -Mindig így történik. Tudod Te, mennyit fogad be az elméje egyszerre? Ti csak pillanatképeket láthattok, ő azonban sokkal többet lát. Hogy kik vagytok valójában, és még ennél is többet. A vérvonalatokat.
*Lehajol, s félrepillantva, óvatosan csúsztatja vissza a maszkot a sötételf arcára.
Pycta szavai közben felegyenesedik, szürke tekintetét pedig az elfre szegezi. Ha nem is ért mindent, amit az erdei elf közölni próbál, nem adja jelét.
A kérdésre egy néma pillanatig fürkészve mered a trióra, mintha csak mérlegelné a helyzetüket. Nem hallatszik más, csak a tűz ropogása odakinn és az erdő tompán beszűrődő zajai. Az ork végigpillant mindhármukon, csak ezután nyitja száját válaszra.*
-Tudjátok, mekkora áldomás egy ilyen képesség? *A fekvő felé biccent, de a szürke szempár végig rajtuk marad.* -Mekkora tudás rejlik benne? A fajtája persze kivetette, de mi befogadtuk. Mi! A nyugat felforgatói! *Csap a mellére öklével, hogy csak úgy zörren bele a páncél.* -A Vas Kompánia talán utolsó megmaradt szárnya. A válasz pedig egyszerű. Menekülünk és bujkálunk. A legtöbb testvérünk ottmaradt a Pirtianesi Mészárlásban. *Nem fűz hozzá magyarázatot, noha sejtheti, hogy a trió aligha értheti, miről is beszél.*
-Talán jönnek még testvéreink... Talán. Figyeljük az utat, a vándorokat pedig idehozzuk Shurához. Ő tudással gazdagszik, mi pedig információval. Aztán eldöntjük, hogy érdemes-e élniük, avagy sem. Hasznunkra van-e az élte, avagy sem. A válasz pedig leginkább az utóbbi. Ez a törvényünk. De ez! *Göcsörtös ujjait Pyctára szegezi, ajkai sötét vigyorra húzódnak.* -Ilyet még nem láttam. Nem kell megvárnom, míg Shura felébred, hogy tudjam a választ. Hisz a Vérúr itt van. *Elmereng a dolgon, a szürke szempár ismét csak elidőzik rajtuk.*
-Sejthettem volna. Csak ő képes ilyen ocsmányságokra. *Bök a sarokban heverő koponyák felé. Az övéről leakaszt egy jókora butykost, majd nagyot húz belőle. Körbe kínálva nyújtja legelőször Nievesha felé, de mindhármukat célba veszi.*
-Nem tudom, ki a franc az a Fákban Lakó, de ha a fekete seggű isten teremtményeit képes elűzni egy fával, akkor jóban leszünk. Orkpálinka. Felmelegíti a vért. *Vigyorogva nyújtogatja a lány felé a butykost, majd ha elfogadják, ha nem, felegyenesedik.*
-Így is túl sok orkvér hullott már ezek miatt a dögök miatt. Egy kérdésem lenne csupán. Ugyan miért vinnétek Ti itt vásárra a bőrötök? Téged hallottalak. Most őket akarom. *Biccent Fänririon és Nievesha felé. Nem derül ki számára, hogy a két elf és a fiatal lány miképp lenne képes kiűzni az erdőből egy istenség szolgáit. Ugyanakkor nincs vesztenivalója azzal, ha útjára engedi a triót. Nem derül ki továbbá az sem, a pusztító orkokat miért nem vetette ki magából az erdő. Talán tervei van velük, talán nem elég erős hozzá. Bárhogy is álljon a helyzet, olybá tűnik, hogy innen épp bőrrel távozhatnak.*
-Hagyd őt, hülye! *Szól erélyesen az ork, ahogy Fänrírion megközelíti a Látóasszonyt. A vállánál fogva rántja hátra a fiút, ám ennél többet nem tesz.* -Mindig így történik. Tudod Te, mennyit fogad be az elméje egyszerre? Ti csak pillanatképeket láthattok, ő azonban sokkal többet lát. Hogy kik vagytok valójában, és még ennél is többet. A vérvonalatokat.
*Lehajol, s félrepillantva, óvatosan csúsztatja vissza a maszkot a sötételf arcára.
Pycta szavai közben felegyenesedik, szürke tekintetét pedig az elfre szegezi. Ha nem is ért mindent, amit az erdei elf közölni próbál, nem adja jelét.
A kérdésre egy néma pillanatig fürkészve mered a trióra, mintha csak mérlegelné a helyzetüket. Nem hallatszik más, csak a tűz ropogása odakinn és az erdő tompán beszűrődő zajai. Az ork végigpillant mindhármukon, csak ezután nyitja száját válaszra.*
-Tudjátok, mekkora áldomás egy ilyen képesség? *A fekvő felé biccent, de a szürke szempár végig rajtuk marad.* -Mekkora tudás rejlik benne? A fajtája persze kivetette, de mi befogadtuk. Mi! A nyugat felforgatói! *Csap a mellére öklével, hogy csak úgy zörren bele a páncél.* -A Vas Kompánia talán utolsó megmaradt szárnya. A válasz pedig egyszerű. Menekülünk és bujkálunk. A legtöbb testvérünk ottmaradt a Pirtianesi Mészárlásban. *Nem fűz hozzá magyarázatot, noha sejtheti, hogy a trió aligha értheti, miről is beszél.*
-Talán jönnek még testvéreink... Talán. Figyeljük az utat, a vándorokat pedig idehozzuk Shurához. Ő tudással gazdagszik, mi pedig információval. Aztán eldöntjük, hogy érdemes-e élniük, avagy sem. Hasznunkra van-e az élte, avagy sem. A válasz pedig leginkább az utóbbi. Ez a törvényünk. De ez! *Göcsörtös ujjait Pyctára szegezi, ajkai sötét vigyorra húzódnak.* -Ilyet még nem láttam. Nem kell megvárnom, míg Shura felébred, hogy tudjam a választ. Hisz a Vérúr itt van. *Elmereng a dolgon, a szürke szempár ismét csak elidőzik rajtuk.*
-Sejthettem volna. Csak ő képes ilyen ocsmányságokra. *Bök a sarokban heverő koponyák felé. Az övéről leakaszt egy jókora butykost, majd nagyot húz belőle. Körbe kínálva nyújtja legelőször Nievesha felé, de mindhármukat célba veszi.*
-Nem tudom, ki a franc az a Fákban Lakó, de ha a fekete seggű isten teremtményeit képes elűzni egy fával, akkor jóban leszünk. Orkpálinka. Felmelegíti a vért. *Vigyorogva nyújtogatja a lány felé a butykost, majd ha elfogadják, ha nem, felegyenesedik.*
-Így is túl sok orkvér hullott már ezek miatt a dögök miatt. Egy kérdésem lenne csupán. Ugyan miért vinnétek Ti itt vásárra a bőrötök? Téged hallottalak. Most őket akarom. *Biccent Fänririon és Nievesha felé. Nem derül ki számára, hogy a két elf és a fiatal lány miképp lenne képes kiűzni az erdőből egy istenség szolgáit. Ugyanakkor nincs vesztenivalója azzal, ha útjára engedi a triót. Nem derül ki továbbá az sem, a pusztító orkokat miért nem vetette ki magából az erdő. Talán tervei van velük, talán nem elég erős hozzá. Bárhogy is álljon a helyzet, olybá tűnik, hogy innen épp bőrrel távozhatnak.*
173. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-19 17:36:23
Üzenet elküldve: 2021-10-19 17:36:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev kissé megszeppent, ezért aztán teszi azt, amit mondanak neki, követi társait a sátorba, mikor hellyes kínálják leül. Bámulja a sötételf nőt (lányt?), éppen csak nem tátott szájjal, ha máshol lennének, akkor valószínűleg rendreutasítanák, hogy ez a bámulás már túlmegy az illendőség határain. Életében nem sok sötételfet látott, de aközött a kevés között ez a példány a legfurcsább, már maszkban is, de anélkül meg aztán pláne. Niev szemei elkerekednek, egyszerre iszonyodik és kíváncsi. Mikor pedig néz...
A lány ijedten fordul körbe a tengelye körül, Pyctát keresi, de Pycta nincs ott. Már nem is a sátorban van, rémülten kapkodja a fejét, hogy ha nem a sátorban, akkor hol?!*
- APA!
*Kiáltja aztán, de Pycta nem hallja, egy hosszú másodperc kell hozzá, hogy felfogja, ez a múlt, a kislány pedig, akinek Pycta a kezét fogja, ő maga. A felbukkanó személyek mind ismeretlenek a számára, a nő éppúgy, mint a fiatalabb meg az idősebb férfi (a fiatalabb talán a idősebb lehet ifjúkorában?). Csak a szemük színe közös bennük. Mindannyiukban, csupán az a fiatal lány kakukktojás a vízió végén. Niev nem érti az egészet, a Látóasszony azt mondta, hogy meglátják, hogy ki is ők. De kik?
Aztán mintha álomból riadna fel, ott van, ahol volt. A sátorban. Pyctával. Niev döbbenten nézi, hogyan a Látóasszony összecsuklik, nem mozdul, gúzsba köti az elképedés és talán a félelem is.
Az ork hangjára összerezzen, kényszerítenie kell magát, hogy pillantását elszakítsa az ájult (halott?) Látóasszonyról és az orkra nézzen, majd Pyctára, mindig arra, aki beszél. Nem tudna mit hozzátenni a beszélgetéshez, ezért jobban látja csöndben maradni, pedig a koponyákra pillantva vannak aggályai. Például az, hogy neki még egy rozsdás kése sincsen, fegyver nélkül meg hogyan bánhatna el bármivel is? Mikor a koponyákról Pyctára néz, akkor tekintetében ott a kérdés? Hogyan bánhatna ő akármivel is? Hiszen nem tudja, hogy hogyan is kell...*
*Niev kissé megszeppent, ezért aztán teszi azt, amit mondanak neki, követi társait a sátorba, mikor hellyes kínálják leül. Bámulja a sötételf nőt (lányt?), éppen csak nem tátott szájjal, ha máshol lennének, akkor valószínűleg rendreutasítanák, hogy ez a bámulás már túlmegy az illendőség határain. Életében nem sok sötételfet látott, de aközött a kevés között ez a példány a legfurcsább, már maszkban is, de anélkül meg aztán pláne. Niev szemei elkerekednek, egyszerre iszonyodik és kíváncsi. Mikor pedig néz...
A lány ijedten fordul körbe a tengelye körül, Pyctát keresi, de Pycta nincs ott. Már nem is a sátorban van, rémülten kapkodja a fejét, hogy ha nem a sátorban, akkor hol?!*
- APA!
*Kiáltja aztán, de Pycta nem hallja, egy hosszú másodperc kell hozzá, hogy felfogja, ez a múlt, a kislány pedig, akinek Pycta a kezét fogja, ő maga. A felbukkanó személyek mind ismeretlenek a számára, a nő éppúgy, mint a fiatalabb meg az idősebb férfi (a fiatalabb talán a idősebb lehet ifjúkorában?). Csak a szemük színe közös bennük. Mindannyiukban, csupán az a fiatal lány kakukktojás a vízió végén. Niev nem érti az egészet, a Látóasszony azt mondta, hogy meglátják, hogy ki is ők. De kik?
Aztán mintha álomból riadna fel, ott van, ahol volt. A sátorban. Pyctával. Niev döbbenten nézi, hogyan a Látóasszony összecsuklik, nem mozdul, gúzsba köti az elképedés és talán a félelem is.
Az ork hangjára összerezzen, kényszerítenie kell magát, hogy pillantását elszakítsa az ájult (halott?) Látóasszonyról és az orkra nézzen, majd Pyctára, mindig arra, aki beszél. Nem tudna mit hozzátenni a beszélgetéshez, ezért jobban látja csöndben maradni, pedig a koponyákra pillantva vannak aggályai. Például az, hogy neki még egy rozsdás kése sincsen, fegyver nélkül meg hogyan bánhatna el bármivel is? Mikor a koponyákról Pyctára néz, akkor tekintetében ott a kérdés? Hogyan bánhatna ő akármivel is? Hiszen nem tudja, hogy hogyan is kell...*
172. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-19 15:36:32
Üzenet elküldve: 2021-10-19 15:36:32
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*A "botlásból" nem lesz semmi különösebb atrocitás, ami megint azt igazolja az erdőmélyi elfben, hogy az orkok nem akarják elvenni az életüket. De arra nem tud rájönni, hogy mi célból viszik el őket a táborukba. Ahogy haladnak arrafelé, immáron Nieveshával közöttük, amiért legbelül hálás Rírionnak, végig ezen töri a fejét. De nem türelmetlenkedik, mert egész életében azt vallotta, idővel minden kérdésére választ kap.
A táborba érve az frissnek tűnik, nem többnek egy hatosnál, bár erre nem venne mérget. A sátorhoz érve, ahol megpillanthatják a szakállas orkot, vezetőnek gondolja. Tehát lehet egy szellemi vezetője az orkoknak, aki a Látóasszony és ez a páncélos zöldbőrű, aki valószínűleg az erőt képviseli.
Odabent megismerhetik a mélységi lány személyében a Látóasszonyt is. Az, hogy olyan maszkot visel, aminek nincsenek szemrései, sokat elmond, ám a csuhátlan csuhás várakozással néz a valódi megismerés elé. Az ork leül és őket is hellyel kínálják. Az erdőmélyi elf kurtán int a fejével igent Nievnek és Rírionnal, hogy üljenek le és jó példával járva előttük, le is ül a szőrmére vagy bármire, amit felkínálnak nekik.
Aztán következik a folytatás, amikor a Látóasszony leveszi a maszkját és mindhármukkal farkasszemet néz. A páncélos próféta állán megfeszül egy izom oldalt, figyelme pattanásig feszül, de határozottan néz szembe a mélységi kékes, apró pontokkal tarkított tekintetébe, amikor rákerül a sor szívdobbanásnyi különbséggel utolsóként. A Fákban Lakó prófétájának nincs mitől tartania e lombok alatt.
Újra látja, amikor Kagaenae a gondjaira bízza Nieveshát, hogy felnevelje és lányaként szeresse. Aztán talán az artheniori templom előtt állnak, hogy felszabadítsák annak bemocskolt oltárát és kiűzzék belőle a Sötétséget. Aztán mintha azt élné újra külső szemlélőként, amikor Hanlorennel magával Sa'Tereth-tel álltak volna szemben, aki megígérte nekik, hogy visszatér. Ugyanaz a határozott, harcra kész érzés járja át, mint akkor. Sosem fog megfutamodni és minden erejével harcolni fog.
Visszatérve a sátorba, ahonnan valószínűleg egy tapodtat sem mozdult, szinte megtorpan amikor újra a valóságba lép. Csak arra van ideje, hogy megnézze, Nievesha és Rírion jól vannak, mert aztán a Látóasszonnyal történik valami.
A sötételf leány tekintete megváltozik, szemei már-már világítanak üregükben, az erdőmélyi elf Nievesha elé-mellé lép oltalmazón. A szavaira, amelyeket hörögve előad összeszűkül sárga ragadozótekintete. De nem csak hozzá szól, hanem Nievhez és az ifjú elfhez is.
Aztán a lány összecsuklik és elhallgat, de a páncélos próféta tudni véli, kinek a szavait hallotta rajta keresztül. A szakállas ork nem ugrik fel, talán látta már ilyen állapotban a mélységi lányt, szavára felé fordul az erdőmélyi.*
- Az. *Válaszolja a megállapításra kurtán. Aztán az ork beszélni kezd.*
- Nem jós vagyok, hanem a Fákban Lakó prófétája az Ő kegyelméből. *Felel a csuhátlan csuhás belekezdve a válaszba.*
- Társaim már elbántak egy ilyennel, ha nekik sikerült, nekünk is fog nem kétlem. *Teszi hozzá és a Látóasszony alélt teste felé int, amelyhez épp Rírion térdel le aggódóan.*
- Van nálunk egy fa, egy Szent Fa, amely az Erdő Szívének, Eeyrnek oltára. Minél előbb el kell ültetnünk, amíg nem késő. Hallottad magad is. Méghozzá Vadvéd egykori erődjében. *Világosítja fel az orkot.*
- És most én jövök. *Mutat rá a zöldbőrű felé biccentve, ha már az megkapta a válaszait.*
- Kik vagytok és mit kerestek a Fákban Lakó erdejében? *Kurta kérdés, de először ezt kell tisztázni az orkkal, hogy tovább lehessen beszélgetni. Ha egy oldalon állnak, még akkor sem biztos, hogy segítenek nekik kiűzni a lényeket a vadonból. Ha pedig mégis számíthatnak rájuk, akkor azonnal cselekedni kell, hisz innentől minden órának hatalmas jelentősége van. A vadont meg kell védeni a betolakodóktól.
Nem tudja, hogy a többeik mit láthattak, de valószínűsíti, hogy ők is a múltban jártak. A Látóasszony a szándékaik, az életük után kutatott, hogy kiderítse, milyen okból érkeztek a vadonba. Ha eddig nem is bízott Rírionban, már biztosan tudja, hogy egy oldalon állnak.*
*A "botlásból" nem lesz semmi különösebb atrocitás, ami megint azt igazolja az erdőmélyi elfben, hogy az orkok nem akarják elvenni az életüket. De arra nem tud rájönni, hogy mi célból viszik el őket a táborukba. Ahogy haladnak arrafelé, immáron Nieveshával közöttük, amiért legbelül hálás Rírionnak, végig ezen töri a fejét. De nem türelmetlenkedik, mert egész életében azt vallotta, idővel minden kérdésére választ kap.
A táborba érve az frissnek tűnik, nem többnek egy hatosnál, bár erre nem venne mérget. A sátorhoz érve, ahol megpillanthatják a szakállas orkot, vezetőnek gondolja. Tehát lehet egy szellemi vezetője az orkoknak, aki a Látóasszony és ez a páncélos zöldbőrű, aki valószínűleg az erőt képviseli.
Odabent megismerhetik a mélységi lány személyében a Látóasszonyt is. Az, hogy olyan maszkot visel, aminek nincsenek szemrései, sokat elmond, ám a csuhátlan csuhás várakozással néz a valódi megismerés elé. Az ork leül és őket is hellyel kínálják. Az erdőmélyi elf kurtán int a fejével igent Nievnek és Rírionnal, hogy üljenek le és jó példával járva előttük, le is ül a szőrmére vagy bármire, amit felkínálnak nekik.
Aztán következik a folytatás, amikor a Látóasszony leveszi a maszkját és mindhármukkal farkasszemet néz. A páncélos próféta állán megfeszül egy izom oldalt, figyelme pattanásig feszül, de határozottan néz szembe a mélységi kékes, apró pontokkal tarkított tekintetébe, amikor rákerül a sor szívdobbanásnyi különbséggel utolsóként. A Fákban Lakó prófétájának nincs mitől tartania e lombok alatt.
Újra látja, amikor Kagaenae a gondjaira bízza Nieveshát, hogy felnevelje és lányaként szeresse. Aztán talán az artheniori templom előtt állnak, hogy felszabadítsák annak bemocskolt oltárát és kiűzzék belőle a Sötétséget. Aztán mintha azt élné újra külső szemlélőként, amikor Hanlorennel magával Sa'Tereth-tel álltak volna szemben, aki megígérte nekik, hogy visszatér. Ugyanaz a határozott, harcra kész érzés járja át, mint akkor. Sosem fog megfutamodni és minden erejével harcolni fog.
Visszatérve a sátorba, ahonnan valószínűleg egy tapodtat sem mozdult, szinte megtorpan amikor újra a valóságba lép. Csak arra van ideje, hogy megnézze, Nievesha és Rírion jól vannak, mert aztán a Látóasszonnyal történik valami.
A sötételf leány tekintete megváltozik, szemei már-már világítanak üregükben, az erdőmélyi elf Nievesha elé-mellé lép oltalmazón. A szavaira, amelyeket hörögve előad összeszűkül sárga ragadozótekintete. De nem csak hozzá szól, hanem Nievhez és az ifjú elfhez is.
Aztán a lány összecsuklik és elhallgat, de a páncélos próféta tudni véli, kinek a szavait hallotta rajta keresztül. A szakállas ork nem ugrik fel, talán látta már ilyen állapotban a mélységi lányt, szavára felé fordul az erdőmélyi.*
- Az. *Válaszolja a megállapításra kurtán. Aztán az ork beszélni kezd.*
- Nem jós vagyok, hanem a Fákban Lakó prófétája az Ő kegyelméből. *Felel a csuhátlan csuhás belekezdve a válaszba.*
- Társaim már elbántak egy ilyennel, ha nekik sikerült, nekünk is fog nem kétlem. *Teszi hozzá és a Látóasszony alélt teste felé int, amelyhez épp Rírion térdel le aggódóan.*
- Van nálunk egy fa, egy Szent Fa, amely az Erdő Szívének, Eeyrnek oltára. Minél előbb el kell ültetnünk, amíg nem késő. Hallottad magad is. Méghozzá Vadvéd egykori erődjében. *Világosítja fel az orkot.*
- És most én jövök. *Mutat rá a zöldbőrű felé biccentve, ha már az megkapta a válaszait.*
- Kik vagytok és mit kerestek a Fákban Lakó erdejében? *Kurta kérdés, de először ezt kell tisztázni az orkkal, hogy tovább lehessen beszélgetni. Ha egy oldalon állnak, még akkor sem biztos, hogy segítenek nekik kiűzni a lényeket a vadonból. Ha pedig mégis számíthatnak rájuk, akkor azonnal cselekedni kell, hisz innentől minden órának hatalmas jelentősége van. A vadont meg kell védeni a betolakodóktól.
Nem tudja, hogy a többeik mit láthattak, de valószínűsíti, hogy ők is a múltban jártak. A Látóasszony a szándékaik, az életük után kutatott, hogy kiderítse, milyen okból érkeztek a vadonba. Ha eddig nem is bízott Rírionban, már biztosan tudja, hogy egy oldalon állnak.*
171. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-18 19:39:03
Üzenet elküldve: 2021-10-18 19:39:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Kamu botlása után hallja a morgást maga mögött, készül a rosszra, de semmi komoly nem történik. ~ Hála Eeyrnek! ~ Sóhajt magában. Ezután jön a tábor, az udvar, végül a sátor. A hús illata jó, de ha kínálnák se próbálná ki az orkok eledelét. Bent egy sötételf leány fogadja őket, miután az ajtó bezárul mögöttük, vészjóslóan. Első gondolata, hogy talán a lány is fogoly itt, de ezt rendesen átgondolni ideje sincs. Elkapja a látóasszony tekintete, erővel felidézve régi emlékeket. Nézi önmagát a kisbabával, felismeri a helyzetet. Látja saját arcát, amit akkor nem láthatott, és látja, mennyire rideg, érzéketlen. Rá sem néz a gyermekre, csak mielőbb szabadulna tőle. Ő maga 35 volt talán. Látván magát kívülről szégyen tör rá, hogy ily mereven viselkedett a babával akkor és onnantól kezdve 20 éven át. Teljesítette felé amit vállalt, de mi lett volna, ha a kötelességen túl is képes közeledni a gyerekhez? Mennyivel lenne másabb ma mindkettejük élete? Nincs ideje kitalálni, mert az első otthonában találja magát, ahol felnőtt. Ezt a napot igazán nem akarta újra látni, de muszáj. Zaklatott és azt hiszi, nem létezhet annál nagyobb szörnyűség, mint amit velük tett a nő, aki maga is életét vesztette. Téved. Olyan emlék következik, amire ő nem is emlékezhet. Apró sejtés, hogy édesanyját látja, majd egy olyan tragédiát, ami felülmúlja képzeletét. Lát elfeket tűzhalált halni. Úgy látszik, mintha a fojtogató füst és hőség a féktelen lángokkal Ríriont is elérnék, de nem ég meg. Viszont lát önmagához hasonló, összeégett elfeket. Gyomra forog az élménytől, öklendezne, de mintha ebben a helyzetben nem volna rá képes. Hallja a sötételf morfondírozó hangját, majd magához tér és a hányinger kínozza még pár pillanatig. Testtartása meggörnyed, kezét szájára szorítja. Talán az újabb sokk űzi el az émelyítő érzést, mikor a látóasszony hangján megszólal valaki más. Rírion persze nem tudja, hogy ez nem a leány volt és azt sem sejti, hogy aki valójában beszélt az Pyctán keresztül jutott el hozzájuk. Ha Pyctán bármi szokatlan látszik emiatt, arról is azt hinné hogy a látóasszony művelte az elffel. Végül megszűnnek a borzalmas hangok, képek. Ezek után még egy ork hangja is üdítő, csupán csak mert mert természetes. Rírion felelni nem tud. Szemével Nieveshát és Pyctát keresi. Megnyugtató a tény, hogy mindhárman itt állnak két lábon, azok után, amit átélt. Nem úgy a látóasszony. Rírion megközelíti az eszméletlen leányt, mintha csak felelősséggel tartozna érte. Valójában harag is munkál benne, nem csak jóindulat. Magyarázatot várna a történtekre. Ha senki meg nem állítja, óvatosan megérinti és megszólítja, de csak úgy, hogy kezével eleve takarja a lány szemeit*
- Hé, halló! Ébredj fel!
*Kamu botlása után hallja a morgást maga mögött, készül a rosszra, de semmi komoly nem történik. ~ Hála Eeyrnek! ~ Sóhajt magában. Ezután jön a tábor, az udvar, végül a sátor. A hús illata jó, de ha kínálnák se próbálná ki az orkok eledelét. Bent egy sötételf leány fogadja őket, miután az ajtó bezárul mögöttük, vészjóslóan. Első gondolata, hogy talán a lány is fogoly itt, de ezt rendesen átgondolni ideje sincs. Elkapja a látóasszony tekintete, erővel felidézve régi emlékeket. Nézi önmagát a kisbabával, felismeri a helyzetet. Látja saját arcát, amit akkor nem láthatott, és látja, mennyire rideg, érzéketlen. Rá sem néz a gyermekre, csak mielőbb szabadulna tőle. Ő maga 35 volt talán. Látván magát kívülről szégyen tör rá, hogy ily mereven viselkedett a babával akkor és onnantól kezdve 20 éven át. Teljesítette felé amit vállalt, de mi lett volna, ha a kötelességen túl is képes közeledni a gyerekhez? Mennyivel lenne másabb ma mindkettejük élete? Nincs ideje kitalálni, mert az első otthonában találja magát, ahol felnőtt. Ezt a napot igazán nem akarta újra látni, de muszáj. Zaklatott és azt hiszi, nem létezhet annál nagyobb szörnyűség, mint amit velük tett a nő, aki maga is életét vesztette. Téved. Olyan emlék következik, amire ő nem is emlékezhet. Apró sejtés, hogy édesanyját látja, majd egy olyan tragédiát, ami felülmúlja képzeletét. Lát elfeket tűzhalált halni. Úgy látszik, mintha a fojtogató füst és hőség a féktelen lángokkal Ríriont is elérnék, de nem ég meg. Viszont lát önmagához hasonló, összeégett elfeket. Gyomra forog az élménytől, öklendezne, de mintha ebben a helyzetben nem volna rá képes. Hallja a sötételf morfondírozó hangját, majd magához tér és a hányinger kínozza még pár pillanatig. Testtartása meggörnyed, kezét szájára szorítja. Talán az újabb sokk űzi el az émelyítő érzést, mikor a látóasszony hangján megszólal valaki más. Rírion persze nem tudja, hogy ez nem a leány volt és azt sem sejti, hogy aki valójában beszélt az Pyctán keresztül jutott el hozzájuk. Ha Pyctán bármi szokatlan látszik emiatt, arról is azt hinné hogy a látóasszony művelte az elffel. Végül megszűnnek a borzalmas hangok, képek. Ezek után még egy ork hangja is üdítő, csupán csak mert mert természetes. Rírion felelni nem tud. Szemével Nieveshát és Pyctát keresi. Megnyugtató a tény, hogy mindhárman itt állnak két lábon, azok után, amit átélt. Nem úgy a látóasszony. Rírion megközelíti az eszméletlen leányt, mintha csak felelősséggel tartozna érte. Valójában harag is munkál benne, nem csak jóindulat. Magyarázatot várna a történtekre. Ha senki meg nem állítja, óvatosan megérinti és megszólítja, de csak úgy, hogy kezével eleve takarja a lány szemeit*
- Hé, halló! Ébredj fel!
170. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-18 17:25:09
Üzenet elküldve: 2021-10-18 17:25:09
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*A lovagiasság jutalma az ork részéről csupán némi morgás, na meg taszigálás hátulról. Fänrírion hősiessége, ha nem is tűnik kifizetődőnek, legalább a saját lelkiismeretének megnyugvást jelenthet. A menetoszlopban beállt változás úgy tűnik, nem mozgatja meg különösebben az orkokat, így haladnak tovább, s az út hátralévő részében a két elf fogja közre a leányt.
A nem túl tágas udvaron egyébként nincs túl sok látnivaló, eltekintve talán a jókora tűzrakótól a közepén. Egy hajlott ork igen erélyesen keverget rajta egy hatalmas fazekat, a vadhús összetéveszthetetlen illatával töltve be a levegőt. Ők azonban nem az üsthöz tartanak, hanem a sátorhoz az udvar végében.
Miután előre engedte a triót, a vezérnek tűnő ork velük tart, gondosan befűzve mögöttük a bejáratot. Rajtuk kívül egyetlen lélek tartózkodik itt: Egy fiatal sötételf leány.
A hűvös földtől leterített állatbőrök óvják, s ruhája sem különbözik sokban tőlük. Szemmel láthatóan becsben tartják és vigyáznak rá. Hosszú, hófehér haja szabadon omlik vállaira és tovább, nyakában apró csontokból készített nyaklánc díszeleg. A legkülönösebb benne azonban nem ez. Arcán, orrától homloka tetejéig fémből készített, dísztelen maszkot visel. Szemeinek nincs hagyva hely rajta, vakon emeli fel fejét és pillant körbe a sátorban, ahogy a hűvös levegő beáramlik nyomukban.
Közben kísérőjük komótosan ülepedik le mögöttük egy bundára, késével egy szalonnához igen csak hasonlatos húsfélét szelve. Nem pillant fel, némán szenteli minden figyelmét tevékenységének.*
-Foglaljatok helyet, három utazó. *A sötételf töri meg végül a csendet, mosolytalan ajkai fogatlan nyílnak szólásra az álarc alatt. Hangja bársonyos és merengő, szinte már álmos. Hagy némi szünetet, mielőtt folytatná.*
-Hadd lássam, kik vagytok. *Azzal a lendülettel húzza le arcáról a maszkot és dobja maga mellé. A fiatal, egyébként szép arc ugyan tükrözi korát, ám ezt a trió aligha állapíthatja meg. Tekintetük magával ragadják a megszokottnál nagyobb szemek, melyekben pupillát kár volna keresni. Ködös, kékes sötétség tölti ki a szempárt, benne apró, fénylő pontokkal. Leginkább a csillagos égre emlékeztetheti őket.
Merően Nieveshara mered és noha a lány sokkal többnek érzi, a két elf alig néhány szívdobbanást számolhat, míg tartja vele a szemkontaktust. Szinte fogva tartja a sárga tekintetet, ám látszólag semmi sem történik kettejük között, legalábbis a kettős így éli meg.*
//Nievesha//
*Nievesha eközben úgy érezheti, mintha kirántanák a lábai alól a talajt, el azonban már nem esik. Körbepillanthat, fel is egyenesedhet, ám már nem a sátorban van. Sem Pycta, sem Fänrírion nincs vele. Egyedül van, körötte és talpa alatt sűrű, szürkén gomolygó homály. Alig néhány pillanatig tart ez az állapot, mire kezd kirajzolódni körötte a világ.
MilOchass. Gondtalan kacaj visszhangja hallatszik, ő pedig kézen fogva sétál Pyctával a hosszúéletűek között. Az apjára néz, ő pedig vissza rá, komor arcán halovány mosollyal. Ám e képet kívülről látja, külső szemlélőként. Ott áll alig néhány lépésre tőlük. Pyctától és jóval fiatalabb énjétől. Ám hiába szólongatná őket.
A világot ismét csak köd borítja be, de már nem tart ki olyan hosszan, mint elsőre. Egy anyát lát, világosbarna hajkoronával... Szép, arányos teremtés. Ember. Kezei között aprócska gyermeket ringat, annak szemei pedig topázsárgák. Pont, mint az anyjának.
Ismét köd, s ismét egy kép, melyet kívülről lát. Egy lovon vágtázó férfi szeli át a homályt. Arca fiatal, mégis gondterheltnek tűnik. Hajkoronájába idő előtt vágott fehér csíkokat az idő vasfoga, de szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
A kép eltűnik, és egy másik úszik a helyébe. Egy csontból készült trón, rajta egy hatalmas, bőszakállú férfi. Nagyot sóhajtva görnyed előre a székben, nehéz gondolatok között őrlődve, kezében egy medált pörgetve. Felpillant, keresztülnéz rajta. A szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
Újabb ugrás, s ezt már nem is szakítja félbe a szürke homály. A vad szél havat fú, ám Nievesha a hidegből mit sem érez. Végtelen hómező mögötte és mellette, előtte pedig szikla és jég kegyetlen elegye. Hófödte hegycsúcsok magasodnak a síkságból, körülötte pedig több tucat, vaskos bundába burkolt ember tekintget fel az ormokra. Kezükben mászó csákány és kötél, szemükben aggodalom. Talán a legnagyobb közülük, ki mellette áll. Őt bámulja topázsárga tekintetével. Legalábbis első pillantásra így tűnhet, de valójában a háta mögött térdre rogyó, fiatal nőt figyeli.
Eldobja a csákányt és a mély hóban nagyokat szökkenve siet oda, valósággal átfutva Nieveshán, mintha csak levegő lenne. A hóba rogyó leány felpillant rá, könnyáztatta, mogyoróbarna szemeiben mély fájdalom csillan.*
-Jön a kicsi.
*A látomás véget ér, ő pedig hevesen dobogó szívvel, zihálva érkezik vissza a valóság talajára. Társai szemmel láthatóan mit sem érzékeltek a történekből, a Látóasszony pedig már Fänríriont tartja sakkban sötétlő tekintetével.*
//Fänrírion//
*Alig pillant bele a Látóasszony szemébe az elf, lába alól már el is tűnt a talaj, hogy őt is körbeölelje a mindent elnyelő, szürke homály.
Ahogy a köd feloszlik, ott találja magát egy takaros, fából ácsolt verandán, kezében egy rongyokba bugyolált kis csöppséggel. Ugyan külső szemmel követi figyelemmel az eseményeket, nem nehéz felidéznie az emléket. Az apró kis sötételf nagyot ásít kezei között, ő maga viszont meredten bámulja az ajtót... Még csak véletlenül sem nézve a kicsire.
Kavargó, szürke köd támad körülötte, magába nyelve az emléket, csak hogy néhány pillanattal később kiköpjön egy újabbat.
Egy sötét helyiségben találja magát, kinn halotti csend, a szél pedig hevesen csapkodja a nyitva maradt zsalut az emeleten. Egy sötételf leány hever a földön kifacsart pózban, körülötte a leszakadt lépcső darabjai...
Ismét magával ragadja a szürkeség örvénye, ám ezúttal már jóval gyorsabban kering. Egy szőke, barnaszemű elfleányt láthat. Botladozva halad a kanyargós, kőből rakott úton Lihanech felé rongyaiban, kezét pedig óvón helyezi pocakjára. Állapotos.
A homály csak pillanatokra veszi körbe, ám a sikolyokat már sokkal előbb meghallja. Egy erdőben ocsúdik, égig érő fákkal, ám a fák és az erdő is lángokban. Megannyi elf rohan, harcosok és köznép egyaránt, és ahogy elsuhannak körülötte, több szőke üstökű, barna szempárral megáldott fajtársat is megfigyelhet. Káosz és pusztulás, megégett holttestek hevernek mindenhol, ameddig ellát az áthatolhatatlan füstben. Hatalmas, fekete árny vetül fölé, földöntúli, éktelenül örömittas üvöltéssel…*
-Hmm. *A Látóasszonyt hallja fejében, a merengő hümmögés pedig kifejezetten érdeklődő. Eközben mintha egy dézsa vízből rántanák ki a fejét hajánál fogva. Ott ül, kalapáló szívvel a sátorban, mintha mi sem történt volna. Mintha csupán egy pillanat telt volna el… A Látóasszony azonban már Pycta tekintetét lesi.*
//Pycta//
*Csak néhány pillantás. Csupán ennyire van szüksége a Látóasszonynak ahhoz, hogy Pyctához eljusson. Még csak a tekintetét sincs ideje elkapni az elfnek, már is magával ragadja a homály.
Milochass… Nem is volt olyan rég, mikor ott járt nála Kagaenae és a gyermek. Mikor először pillantotta meg a lányát. Most újra élheti az emléket, az érzéseket, ám csak egy pillanatig. A szürkeség körül fonja, csak hogy egy túlvilági fényekben pompázó templom emelkedjen ki belőle. Dermesztően magasodik az előtte állók fölé, mintha kész lenne az ott ácsorgó, harcra kész csapatra omlani. Pontosan tudja, mit lát és azt is sejtheti, mi fog következni ezután.
Ketten állnak ott, Vele szemben, körülöttük a nagy semmi. Az öregember ránéz, ő pedig merészen vissza rá. Kívülről látja magát, mégis… Mintha az öreg rámutatna. Szólásra nyitná a száját, de a szürke homály ekkor iszonyatos erővel rántja vissza az erdei elfet. Pycta a sátorban tér magához, a Látóasszonnyal azonban történik valami vele szemben.
//Mindenki//
Az eddig sötéten csillogó szempár most tejfehér ködben úszik, már-már világít. A sötételf Pyctára mered, szólásra nyitja ajkait. Először egy hang, annyi sem hagyja el száját, majd fulladozva, rekedten kezd neki. Hátborzongató látvány, mégis nehéz levenni róla a tekintetet.*
-A Vérúr itt van, az erdőink járja… Akarja. Nyugaton a fák korhadnak, a vizek pedig mérgező posványok… Temesd a Fát talajba, míg nem késő. Tudod, hova.*Szavai közben lassan fordítja fejét Nievesha és Fänrírion felé.* -Minden erőtökre szükség lesz. Közeledik. *A Látóasszony mondandója végeztével hanyatt vágódik, nem mozdul, a sátorra pedig hosszú, néma csend borul. Mert Pyctába nézett, de nem az erdei elf nézett vissza rá. Az Erdőszellem itt volt velük, s ő szólott hozzájuk, még ha közvetve is.*
-Drámai. *Szólal meg végül egy mély, borízű hang a hátuk mögött. Az ork még mindig a sátorban van, ám a műsor végeztével felegyenesedik. A kés még a kezében, de nem moccan. Végigpillant mindhármukon, majd értően, lassan bólint.*
-Először én kérdezek. El tudjátok űzni azokat ott? *A sarok felé biccent, ahol jó néhány, korábban látott szarvaskoponya hever. Érezhető, a kérdések órája most van.*
*A lovagiasság jutalma az ork részéről csupán némi morgás, na meg taszigálás hátulról. Fänrírion hősiessége, ha nem is tűnik kifizetődőnek, legalább a saját lelkiismeretének megnyugvást jelenthet. A menetoszlopban beállt változás úgy tűnik, nem mozgatja meg különösebben az orkokat, így haladnak tovább, s az út hátralévő részében a két elf fogja közre a leányt.
A nem túl tágas udvaron egyébként nincs túl sok látnivaló, eltekintve talán a jókora tűzrakótól a közepén. Egy hajlott ork igen erélyesen keverget rajta egy hatalmas fazekat, a vadhús összetéveszthetetlen illatával töltve be a levegőt. Ők azonban nem az üsthöz tartanak, hanem a sátorhoz az udvar végében.
Miután előre engedte a triót, a vezérnek tűnő ork velük tart, gondosan befűzve mögöttük a bejáratot. Rajtuk kívül egyetlen lélek tartózkodik itt: Egy fiatal sötételf leány.
A hűvös földtől leterített állatbőrök óvják, s ruhája sem különbözik sokban tőlük. Szemmel láthatóan becsben tartják és vigyáznak rá. Hosszú, hófehér haja szabadon omlik vállaira és tovább, nyakában apró csontokból készített nyaklánc díszeleg. A legkülönösebb benne azonban nem ez. Arcán, orrától homloka tetejéig fémből készített, dísztelen maszkot visel. Szemeinek nincs hagyva hely rajta, vakon emeli fel fejét és pillant körbe a sátorban, ahogy a hűvös levegő beáramlik nyomukban.
Közben kísérőjük komótosan ülepedik le mögöttük egy bundára, késével egy szalonnához igen csak hasonlatos húsfélét szelve. Nem pillant fel, némán szenteli minden figyelmét tevékenységének.*
-Foglaljatok helyet, három utazó. *A sötételf töri meg végül a csendet, mosolytalan ajkai fogatlan nyílnak szólásra az álarc alatt. Hangja bársonyos és merengő, szinte már álmos. Hagy némi szünetet, mielőtt folytatná.*
-Hadd lássam, kik vagytok. *Azzal a lendülettel húzza le arcáról a maszkot és dobja maga mellé. A fiatal, egyébként szép arc ugyan tükrözi korát, ám ezt a trió aligha állapíthatja meg. Tekintetük magával ragadják a megszokottnál nagyobb szemek, melyekben pupillát kár volna keresni. Ködös, kékes sötétség tölti ki a szempárt, benne apró, fénylő pontokkal. Leginkább a csillagos égre emlékeztetheti őket.
Merően Nieveshara mered és noha a lány sokkal többnek érzi, a két elf alig néhány szívdobbanást számolhat, míg tartja vele a szemkontaktust. Szinte fogva tartja a sárga tekintetet, ám látszólag semmi sem történik kettejük között, legalábbis a kettős így éli meg.*
//Nievesha//
*Nievesha eközben úgy érezheti, mintha kirántanák a lábai alól a talajt, el azonban már nem esik. Körbepillanthat, fel is egyenesedhet, ám már nem a sátorban van. Sem Pycta, sem Fänrírion nincs vele. Egyedül van, körötte és talpa alatt sűrű, szürkén gomolygó homály. Alig néhány pillanatig tart ez az állapot, mire kezd kirajzolódni körötte a világ.
MilOchass. Gondtalan kacaj visszhangja hallatszik, ő pedig kézen fogva sétál Pyctával a hosszúéletűek között. Az apjára néz, ő pedig vissza rá, komor arcán halovány mosollyal. Ám e képet kívülről látja, külső szemlélőként. Ott áll alig néhány lépésre tőlük. Pyctától és jóval fiatalabb énjétől. Ám hiába szólongatná őket.
A világot ismét csak köd borítja be, de már nem tart ki olyan hosszan, mint elsőre. Egy anyát lát, világosbarna hajkoronával... Szép, arányos teremtés. Ember. Kezei között aprócska gyermeket ringat, annak szemei pedig topázsárgák. Pont, mint az anyjának.
Ismét köd, s ismét egy kép, melyet kívülről lát. Egy lovon vágtázó férfi szeli át a homályt. Arca fiatal, mégis gondterheltnek tűnik. Hajkoronájába idő előtt vágott fehér csíkokat az idő vasfoga, de szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
A kép eltűnik, és egy másik úszik a helyébe. Egy csontból készült trón, rajta egy hatalmas, bőszakállú férfi. Nagyot sóhajtva görnyed előre a székben, nehéz gondolatok között őrlődve, kezében egy medált pörgetve. Felpillant, keresztülnéz rajta. A szeme topázsárgán ragyog. Akár csak az övé.
Újabb ugrás, s ezt már nem is szakítja félbe a szürke homály. A vad szél havat fú, ám Nievesha a hidegből mit sem érez. Végtelen hómező mögötte és mellette, előtte pedig szikla és jég kegyetlen elegye. Hófödte hegycsúcsok magasodnak a síkságból, körülötte pedig több tucat, vaskos bundába burkolt ember tekintget fel az ormokra. Kezükben mászó csákány és kötél, szemükben aggodalom. Talán a legnagyobb közülük, ki mellette áll. Őt bámulja topázsárga tekintetével. Legalábbis első pillantásra így tűnhet, de valójában a háta mögött térdre rogyó, fiatal nőt figyeli.
Eldobja a csákányt és a mély hóban nagyokat szökkenve siet oda, valósággal átfutva Nieveshán, mintha csak levegő lenne. A hóba rogyó leány felpillant rá, könnyáztatta, mogyoróbarna szemeiben mély fájdalom csillan.*
-Jön a kicsi.
*A látomás véget ér, ő pedig hevesen dobogó szívvel, zihálva érkezik vissza a valóság talajára. Társai szemmel láthatóan mit sem érzékeltek a történekből, a Látóasszony pedig már Fänríriont tartja sakkban sötétlő tekintetével.*
//Fänrírion//
*Alig pillant bele a Látóasszony szemébe az elf, lába alól már el is tűnt a talaj, hogy őt is körbeölelje a mindent elnyelő, szürke homály.
Ahogy a köd feloszlik, ott találja magát egy takaros, fából ácsolt verandán, kezében egy rongyokba bugyolált kis csöppséggel. Ugyan külső szemmel követi figyelemmel az eseményeket, nem nehéz felidéznie az emléket. Az apró kis sötételf nagyot ásít kezei között, ő maga viszont meredten bámulja az ajtót... Még csak véletlenül sem nézve a kicsire.
Kavargó, szürke köd támad körülötte, magába nyelve az emléket, csak hogy néhány pillanattal később kiköpjön egy újabbat.
Egy sötét helyiségben találja magát, kinn halotti csend, a szél pedig hevesen csapkodja a nyitva maradt zsalut az emeleten. Egy sötételf leány hever a földön kifacsart pózban, körülötte a leszakadt lépcső darabjai...
Ismét magával ragadja a szürkeség örvénye, ám ezúttal már jóval gyorsabban kering. Egy szőke, barnaszemű elfleányt láthat. Botladozva halad a kanyargós, kőből rakott úton Lihanech felé rongyaiban, kezét pedig óvón helyezi pocakjára. Állapotos.
A homály csak pillanatokra veszi körbe, ám a sikolyokat már sokkal előbb meghallja. Egy erdőben ocsúdik, égig érő fákkal, ám a fák és az erdő is lángokban. Megannyi elf rohan, harcosok és köznép egyaránt, és ahogy elsuhannak körülötte, több szőke üstökű, barna szempárral megáldott fajtársat is megfigyelhet. Káosz és pusztulás, megégett holttestek hevernek mindenhol, ameddig ellát az áthatolhatatlan füstben. Hatalmas, fekete árny vetül fölé, földöntúli, éktelenül örömittas üvöltéssel…*
-Hmm. *A Látóasszonyt hallja fejében, a merengő hümmögés pedig kifejezetten érdeklődő. Eközben mintha egy dézsa vízből rántanák ki a fejét hajánál fogva. Ott ül, kalapáló szívvel a sátorban, mintha mi sem történt volna. Mintha csupán egy pillanat telt volna el… A Látóasszony azonban már Pycta tekintetét lesi.*
//Pycta//
*Csak néhány pillantás. Csupán ennyire van szüksége a Látóasszonynak ahhoz, hogy Pyctához eljusson. Még csak a tekintetét sincs ideje elkapni az elfnek, már is magával ragadja a homály.
Milochass… Nem is volt olyan rég, mikor ott járt nála Kagaenae és a gyermek. Mikor először pillantotta meg a lányát. Most újra élheti az emléket, az érzéseket, ám csak egy pillanatig. A szürkeség körül fonja, csak hogy egy túlvilági fényekben pompázó templom emelkedjen ki belőle. Dermesztően magasodik az előtte állók fölé, mintha kész lenne az ott ácsorgó, harcra kész csapatra omlani. Pontosan tudja, mit lát és azt is sejtheti, mi fog következni ezután.
Ketten állnak ott, Vele szemben, körülöttük a nagy semmi. Az öregember ránéz, ő pedig merészen vissza rá. Kívülről látja magát, mégis… Mintha az öreg rámutatna. Szólásra nyitná a száját, de a szürke homály ekkor iszonyatos erővel rántja vissza az erdei elfet. Pycta a sátorban tér magához, a Látóasszonnyal azonban történik valami vele szemben.
//Mindenki//
Az eddig sötéten csillogó szempár most tejfehér ködben úszik, már-már világít. A sötételf Pyctára mered, szólásra nyitja ajkait. Először egy hang, annyi sem hagyja el száját, majd fulladozva, rekedten kezd neki. Hátborzongató látvány, mégis nehéz levenni róla a tekintetet.*
-A Vérúr itt van, az erdőink járja… Akarja. Nyugaton a fák korhadnak, a vizek pedig mérgező posványok… Temesd a Fát talajba, míg nem késő. Tudod, hova.*Szavai közben lassan fordítja fejét Nievesha és Fänrírion felé.* -Minden erőtökre szükség lesz. Közeledik. *A Látóasszony mondandója végeztével hanyatt vágódik, nem mozdul, a sátorra pedig hosszú, néma csend borul. Mert Pyctába nézett, de nem az erdei elf nézett vissza rá. Az Erdőszellem itt volt velük, s ő szólott hozzájuk, még ha közvetve is.*
-Drámai. *Szólal meg végül egy mély, borízű hang a hátuk mögött. Az ork még mindig a sátorban van, ám a műsor végeztével felegyenesedik. A kés még a kezében, de nem moccan. Végigpillant mindhármukon, majd értően, lassan bólint.*
-Először én kérdezek. El tudjátok űzni azokat ott? *A sarok felé biccent, ahol jó néhány, korábban látott szarvaskoponya hever. Érezhető, a kérdések órája most van.*
169. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-16 13:28:10
Üzenet elküldve: 2021-10-16 13:28:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev fejében nem fordul meg az, hogy hirtelen bevesse magát a fák közé. Jobban mondva megfordul, de hamar el is veti, vaksötétben aligha jutna messzire és egy számszeríj vessző sem hiányzik a hátára. Megnézi ugyan a gyenge fáklyafényben az erdőt az ösvény mentén, de nem azért hogy a fák közé ugorjon, hanem azért, hogy valami tájékozódási pontokat találjon. Nemrég jártak errefelé, de nem rémlik, hogy az orkoknak akár csak a nyomát is látták volna, vagy Pycta látta csak nem mondta el neki?
Mivel a hátán nincsen szeme, ezért nem láthatja, hogy a mögötte haladó ork milyen szemeket mereszt rá, igazából olyan irányba nem is nézelődik, viszont Rírionon majdnem keresztülesik, valami béna tánclépésszerűségnek köszönheti, hogy az elfet megkerülve talpon marad. Bosszúsan fújtat emiatt, benne fel sem merül az, hogy Rírion szándékosan tette ezt, mert látott valamit, amit ő nem.
Mikor megérkeznek a táborba, akkor Niev már nézelődik, hacsak tarkón nem vágják emiatt, akkor mindent megnéz, méghozzá igen alaposan. Orkot se látott még, erre most itt van egy tucatnyi. Csúnyák, legalábbis az ő, elfekhez szokott szemének azok, a táboruk is nélkülözi azt a rendezettséget, amit eddigi életében, az elf közösségben megszokott.
Aztán egy sátorhoz érnek, ahová egy újabb ork invitálja őket. Aprót biccent Pyctának, mikor az ránéz. Remélhetőleg a sátorba belépve kiderül, hogy miért is rángatták őket ide az éjszaka közepén. Ami amúgy is egy igen zaklatott éjszaka volt, ezzel csak megkoronázzák a dolgot.*
*Niev fejében nem fordul meg az, hogy hirtelen bevesse magát a fák közé. Jobban mondva megfordul, de hamar el is veti, vaksötétben aligha jutna messzire és egy számszeríj vessző sem hiányzik a hátára. Megnézi ugyan a gyenge fáklyafényben az erdőt az ösvény mentén, de nem azért hogy a fák közé ugorjon, hanem azért, hogy valami tájékozódási pontokat találjon. Nemrég jártak errefelé, de nem rémlik, hogy az orkoknak akár csak a nyomát is látták volna, vagy Pycta látta csak nem mondta el neki?
Mivel a hátán nincsen szeme, ezért nem láthatja, hogy a mögötte haladó ork milyen szemeket mereszt rá, igazából olyan irányba nem is nézelődik, viszont Rírionon majdnem keresztülesik, valami béna tánclépésszerűségnek köszönheti, hogy az elfet megkerülve talpon marad. Bosszúsan fújtat emiatt, benne fel sem merül az, hogy Rírion szándékosan tette ezt, mert látott valamit, amit ő nem.
Mikor megérkeznek a táborba, akkor Niev már nézelődik, hacsak tarkón nem vágják emiatt, akkor mindent megnéz, méghozzá igen alaposan. Orkot se látott még, erre most itt van egy tucatnyi. Csúnyák, legalábbis az ő, elfekhez szokott szemének azok, a táboruk is nélkülözi azt a rendezettséget, amit eddigi életében, az elf közösségben megszokott.
Aztán egy sátorhoz érnek, ahová egy újabb ork invitálja őket. Aprót biccent Pyctának, mikor az ránéz. Remélhetőleg a sátorba belépve kiderül, hogy miért is rángatták őket ide az éjszaka közepén. Ami amúgy is egy igen zaklatott éjszaka volt, ezzel csak megkoronázzák a dolgot.*
168. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-16 10:40:50
Üzenet elküldve: 2021-10-16 10:40:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*A legtöbben az ismeretlentől félnek és ez köti béklyóba a tetteiket. Ám ők épp a megismerés felé haladnak és a tudás hatalom, eszköz, hogy kilábaljanak a bajból. Ha az orkok ölni akartak volna, már megtették volna, ám most mégis masíroznak egy, csak az orkok számára ismert cél felé. És ha az erdőmélyi elf tudni fogja, mivel állnak szemben, akkor ki is találhatja, hogyan jussanak ki ebből a szorult helyzetből. Egy szövetségesük biztosan van és a Fákban Lakó is bizonyosan rajtuk tartja a szemét.
Bár tart tőle, hogy bajuk esik, főleg Nievesha miatt aggódik, az aggodalom nem segít nekik. Figyel, fürkész és információkat gyűjt, miközben igyekszik elnyomni magában a félelmet. Csak az ostoba nem fél, de az erdőmélyi elf ettől még nem válik harcképtelenné. Például máris tudja, hogy a hegyomlásnyi ork jobb lábára sántít, közelharcban erre is építhet.
Ha hátra-hátrapillant, talán látja lányán a feszültséget, a gesztusaiból érződő dühöt. El tudja képzelni, mi játszódhat le benne és abban is biztos, hogy Niev erős lesz, ha eljön az ideje. Amikor Rírion megbotlik, így igyekezve helyet cserélni a lánnyal, fejét hátrafordítja, megnézné, mi a reakció, de ha nem történik komolyabb atrocitás, amibe akár egy pofon is beleférhet Rírionnak, akkor nem cselekszik. De valószínűleg nem fajul tettlegességig a csere, legfeljebb visszalökdösik az ifjú elfet a helyére. Hálás a kölyöknek, hogy így oltalmazná Nieveshát, de azt nem szeretné, ha emiatt fajulna el a helyzet.
Követik a vadon sötétjében imbolygó fáklyafényt. Valamikor a napnak is fel kell majd kelnie, nem is oly soká, ha a csuhátlan csuhás jól sejti.
Aztán elérik az orkok táborhelyét is, a kihegyezett rönkök semmi jót nem jelentenek, bár nem lehet akadály egy irbisznek vagy égből támadó sólyomnak, sasnak, ám láthatóan a védelmet szolgálják. Az orkokból körülbelül tucatnyit lát, mind férfiak. Emelt fővel követi a Vigyorit a rájuk szegeződő pillantások kereszttüzében, amíg elérnek a sátorhoz. A sátorból előlépő szakállas, tiszteletet parancsoló megjelenésű ork tekintetét kifejezéstelen pillantással állja, majd a páncélos elküldi kíséretüket és őket a sátorba invitálja.
Az erdőmélyi elf az intésre hátranéz, bátorítóan Nieveshára, Rírionra, majd belép a sárotba, hogy végre kiderítsék, ki is áll az egész cirkusz mögött. A tudás hatalom.*
*A legtöbben az ismeretlentől félnek és ez köti béklyóba a tetteiket. Ám ők épp a megismerés felé haladnak és a tudás hatalom, eszköz, hogy kilábaljanak a bajból. Ha az orkok ölni akartak volna, már megtették volna, ám most mégis masíroznak egy, csak az orkok számára ismert cél felé. És ha az erdőmélyi elf tudni fogja, mivel állnak szemben, akkor ki is találhatja, hogyan jussanak ki ebből a szorult helyzetből. Egy szövetségesük biztosan van és a Fákban Lakó is bizonyosan rajtuk tartja a szemét.
Bár tart tőle, hogy bajuk esik, főleg Nievesha miatt aggódik, az aggodalom nem segít nekik. Figyel, fürkész és információkat gyűjt, miközben igyekszik elnyomni magában a félelmet. Csak az ostoba nem fél, de az erdőmélyi elf ettől még nem válik harcképtelenné. Például máris tudja, hogy a hegyomlásnyi ork jobb lábára sántít, közelharcban erre is építhet.
Ha hátra-hátrapillant, talán látja lányán a feszültséget, a gesztusaiból érződő dühöt. El tudja képzelni, mi játszódhat le benne és abban is biztos, hogy Niev erős lesz, ha eljön az ideje. Amikor Rírion megbotlik, így igyekezve helyet cserélni a lánnyal, fejét hátrafordítja, megnézné, mi a reakció, de ha nem történik komolyabb atrocitás, amibe akár egy pofon is beleférhet Rírionnak, akkor nem cselekszik. De valószínűleg nem fajul tettlegességig a csere, legfeljebb visszalökdösik az ifjú elfet a helyére. Hálás a kölyöknek, hogy így oltalmazná Nieveshát, de azt nem szeretné, ha emiatt fajulna el a helyzet.
Követik a vadon sötétjében imbolygó fáklyafényt. Valamikor a napnak is fel kell majd kelnie, nem is oly soká, ha a csuhátlan csuhás jól sejti.
Aztán elérik az orkok táborhelyét is, a kihegyezett rönkök semmi jót nem jelentenek, bár nem lehet akadály egy irbisznek vagy égből támadó sólyomnak, sasnak, ám láthatóan a védelmet szolgálják. Az orkokból körülbelül tucatnyit lát, mind férfiak. Emelt fővel követi a Vigyorit a rájuk szegeződő pillantások kereszttüzében, amíg elérnek a sátorhoz. A sátorból előlépő szakállas, tiszteletet parancsoló megjelenésű ork tekintetét kifejezéstelen pillantással állja, majd a páncélos elküldi kíséretüket és őket a sátorba invitálja.
Az erdőmélyi elf az intésre hátranéz, bátorítóan Nieveshára, Rírionra, majd belép a sárotba, hogy végre kiderítsék, ki is áll az egész cirkusz mögött. A tudás hatalom.*
167. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-16 06:00:30
Üzenet elküldve: 2021-10-16 06:00:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Ugyan szemét nem kötötték be, csak lopott pillantásokkal kémlel körbe, nehogy túlságosan fölkeltse a figyelmet. Egyedül Pyctára néz egyenesen és bólint ismét, mikor súg az idősebb. Nem kíván tettlegességbe forduló konfliktust, mert abból ők nem jönnek ki jól. Ha egyedül lenne se lázadozna, de így pláne, hogy más fejére is bajt hozhat. Hátrafelé csak kanyarokban pillant, olyankor kevésbé feltűnő a plusz egy kis nyak fordítás. Az az egy, vörös fényű fáklya sokat nem láttat, de ha éppen megpillantja a karikás ork arcát egy gondolatnyi ideig, akkor tudja, hogy az Nieveshát méregeti. A lány dühösen halad, ökölbe szorított kézzel. Rírion csak az orkokat okolja az orkok tetteiért, szerinte semmiről sem tehet ez az ártatlan leány. Hogy az orknak miféle sötét gondolatai vannak, azt az ifjú elf inkább nem szeretné tudni. Megtorpan, mintha egy botlást egyensúlyozna ki. Célja, hogy Nievesha megelőzze ezalatt. Ha mögé került, akkor az ork már csak az ő, kevésbé szép hátát méregetheti sötét gondolataival. Ez se kellemes helyzet, viszont Rírion úgy gondolja, nem a mészárlás itt a cél. Feltételezi, hogy legrosszabb esetben is "csak" felrúgják, ha mégis nagyon szemet szúr a színlelt fél botlás, vagy a nézelődés. Akárhogy jutnak tovább, a kerísen majd a sátoron belülre kerülni nyomasztó. Ugyanakkor kint se voltak sokkal kevésbé szorult helyzetben, így ez már plusz félelmet nem okoz az elfnek. Azt kívánja, tudják meg végre mi vár rájuk, hogy arra készülhessen lélekben. Tippje szerint az emlegetett Látóasszony várja majd őket odabenn.*
*Ugyan szemét nem kötötték be, csak lopott pillantásokkal kémlel körbe, nehogy túlságosan fölkeltse a figyelmet. Egyedül Pyctára néz egyenesen és bólint ismét, mikor súg az idősebb. Nem kíván tettlegességbe forduló konfliktust, mert abból ők nem jönnek ki jól. Ha egyedül lenne se lázadozna, de így pláne, hogy más fejére is bajt hozhat. Hátrafelé csak kanyarokban pillant, olyankor kevésbé feltűnő a plusz egy kis nyak fordítás. Az az egy, vörös fényű fáklya sokat nem láttat, de ha éppen megpillantja a karikás ork arcát egy gondolatnyi ideig, akkor tudja, hogy az Nieveshát méregeti. A lány dühösen halad, ökölbe szorított kézzel. Rírion csak az orkokat okolja az orkok tetteiért, szerinte semmiről sem tehet ez az ártatlan leány. Hogy az orknak miféle sötét gondolatai vannak, azt az ifjú elf inkább nem szeretné tudni. Megtorpan, mintha egy botlást egyensúlyozna ki. Célja, hogy Nievesha megelőzze ezalatt. Ha mögé került, akkor az ork már csak az ő, kevésbé szép hátát méregetheti sötét gondolataival. Ez se kellemes helyzet, viszont Rírion úgy gondolja, nem a mészárlás itt a cél. Feltételezi, hogy legrosszabb esetben is "csak" felrúgják, ha mégis nagyon szemet szúr a színlelt fél botlás, vagy a nézelődés. Akárhogy jutnak tovább, a kerísen majd a sátoron belülre kerülni nyomasztó. Ugyanakkor kint se voltak sokkal kevésbé szorult helyzetben, így ez már plusz félelmet nem okoz az elfnek. Azt kívánja, tudják meg végre mi vár rájuk, hogy arra készülhessen lélekben. Tippje szerint az emlegetett Látóasszony várja majd őket odabenn.*
166. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-15 19:21:17
Üzenet elküldve: 2021-10-15 19:21:17
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*A hármas látszólag hidegvérrel követi az orkokat. Nincs is ebben semmi meglepő, elvégre ahogy eddig, most is leginkább a csapat vezérére, az erdei elfre hallgatnak.
Nievesha saját magát hibáztatja a történtekért. Ahogy az lenni szokott, most is csak a szerencsén múlt, hogy nem hallották meg az őket megközelítő orkokat, hogy éppen ő volt őrségben, sőt, az is, hogy Pycta és Fänrírion nem riadt fel időben. A tehetetlenség pedig itt sem összekeverendő a félelemmel. Egymás és saját életünk óvása is csak egy döntés. Semmi sem akadályozza meg abban, hogy hirtelen bevesse magát a sötét erdőbe vagy hogy megtámadja a mögötte haladó, fémkarikákkal vert orkot, ki felettébb sötét ábrázattal méregeti épp hátulról. A félelem az, mi előre viszi s mert ezt gondolja a legbiztosabb döntésnek. Persze ez aligha nyújthat számára vigaszt, mindenesetre most van egy kis ideje, hogy végig gondolja az események láncolatát.
A menetet felvezető ork kezében táncoló fáklyafény az egyetlen fényforrásuk a sötétben. Kísérőik el-eldiskurálnak egymással saját, ocsmány nyelvükön kurjongva, szemmel láthatóan nem tartanak az erdőtől. A lombok ismét fölébük borulnak, a fel-feltámadó szellőben susognak egymásnak és nekik. Pycta menet közben megfigyelheti, miképp sántít jobb lábára a melák előtte. A keményre taposott ösvényen egyébként könnyű a haladás és nem is telik el jó fél óra, mire az első ork megtorpan. Hátra vigyorog a válla felett, majd magasra emeli a fáklyát és meglóbálja. Ahogy újraindul a menetoszlop, a hármas is hamar kiveheti a girbe-gurba, ám alaposan megépített táborhelyet, melyet néhány fáklya hivatott bevilágítani. Kerítés gyanánt számos, kihegyezett rönk mered a négy égtáj felé, valószínűleg leginkább a vadállományt hivatott távoltartani tőlük.
Ahogy félretolva egy rönköt belépnek a kopár udvarra, jó néhány szempár szegeződik rájuk. Mind orkok, mind férfiak. Fekszenek, állnak vagy ülnek, s kísérőikkel együtt egy híján egy tucatot tesz ki a számuk. Fából ácsolt, padlózatlan kis kunyhóféleségek sorakoznak az udvar jobb oldalán, szemben velük pedig egy nagyobb, kör alakú építmény. Első pillantásra egy jókora sátornak tűnik. Az udvar némaságba burkolódzik, senki sem szól egy árva szót sem. Minden szempár rájuk szegeződik, ahogy Vigyori végigkíséri őket az udvaron. Egy méretes, tarfejű, ám nagyszakállú ork húzza ki a sátor bejáratát előttük, merően bámulva mindhármukat. Arca vágásoktól szabdalt, ám ábrázatáról eszesség tükröződik. Ő maga szépen kovácsolt páncélt visel, talán ő a banda feje. Bárhogy is, kísérőiket egy biccentéssel oszlatja, a hármast viszont befelé terelgeti szürkeszín tekintetével. Most már világos lehet, hogy szánt szándékkal kerülik a velük való kommunikációt, s az is, hogy az ork banda valamiféle zsoldoscsapat, vagy annak maradéka. Talán a többi kérdésükre is választ kapnak, ha belépnek a sátorba.*
*A hármas látszólag hidegvérrel követi az orkokat. Nincs is ebben semmi meglepő, elvégre ahogy eddig, most is leginkább a csapat vezérére, az erdei elfre hallgatnak.
Nievesha saját magát hibáztatja a történtekért. Ahogy az lenni szokott, most is csak a szerencsén múlt, hogy nem hallották meg az őket megközelítő orkokat, hogy éppen ő volt őrségben, sőt, az is, hogy Pycta és Fänrírion nem riadt fel időben. A tehetetlenség pedig itt sem összekeverendő a félelemmel. Egymás és saját életünk óvása is csak egy döntés. Semmi sem akadályozza meg abban, hogy hirtelen bevesse magát a sötét erdőbe vagy hogy megtámadja a mögötte haladó, fémkarikákkal vert orkot, ki felettébb sötét ábrázattal méregeti épp hátulról. A félelem az, mi előre viszi s mert ezt gondolja a legbiztosabb döntésnek. Persze ez aligha nyújthat számára vigaszt, mindenesetre most van egy kis ideje, hogy végig gondolja az események láncolatát.
A menetet felvezető ork kezében táncoló fáklyafény az egyetlen fényforrásuk a sötétben. Kísérőik el-eldiskurálnak egymással saját, ocsmány nyelvükön kurjongva, szemmel láthatóan nem tartanak az erdőtől. A lombok ismét fölébük borulnak, a fel-feltámadó szellőben susognak egymásnak és nekik. Pycta menet közben megfigyelheti, miképp sántít jobb lábára a melák előtte. A keményre taposott ösvényen egyébként könnyű a haladás és nem is telik el jó fél óra, mire az első ork megtorpan. Hátra vigyorog a válla felett, majd magasra emeli a fáklyát és meglóbálja. Ahogy újraindul a menetoszlop, a hármas is hamar kiveheti a girbe-gurba, ám alaposan megépített táborhelyet, melyet néhány fáklya hivatott bevilágítani. Kerítés gyanánt számos, kihegyezett rönk mered a négy égtáj felé, valószínűleg leginkább a vadállományt hivatott távoltartani tőlük.
Ahogy félretolva egy rönköt belépnek a kopár udvarra, jó néhány szempár szegeződik rájuk. Mind orkok, mind férfiak. Fekszenek, állnak vagy ülnek, s kísérőikkel együtt egy híján egy tucatot tesz ki a számuk. Fából ácsolt, padlózatlan kis kunyhóféleségek sorakoznak az udvar jobb oldalán, szemben velük pedig egy nagyobb, kör alakú építmény. Első pillantásra egy jókora sátornak tűnik. Az udvar némaságba burkolódzik, senki sem szól egy árva szót sem. Minden szempár rájuk szegeződik, ahogy Vigyori végigkíséri őket az udvaron. Egy méretes, tarfejű, ám nagyszakállú ork húzza ki a sátor bejáratát előttük, merően bámulva mindhármukat. Arca vágásoktól szabdalt, ám ábrázatáról eszesség tükröződik. Ő maga szépen kovácsolt páncélt visel, talán ő a banda feje. Bárhogy is, kísérőiket egy biccentéssel oszlatja, a hármast viszont befelé terelgeti szürkeszín tekintetével. Most már világos lehet, hogy szánt szándékkal kerülik a velük való kommunikációt, s az is, hogy az ork banda valamiféle zsoldoscsapat, vagy annak maradéka. Talán a többi kérdésükre is választ kapnak, ha belépnek a sátorba.*
165. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-15 17:19:31
Üzenet elküldve: 2021-10-15 17:19:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Niev csúnyán néz, na nem az orkokra, nem kockáztatná, hogy provokálja őket, inkább csak úgy maga elé. Pillantását a földre szegezi maga előtt, dühös. Minden oka meg is van arra, hogy dühös legyen, hiszen cserben hagyta a társait, csak és kizárólag az ő figyelmetleségéből, tapasztalatlanságából és ostobaságából lepték meg őket. Haragján nem hatolnak át jelenleg a tényeknek a szikrái sem, hogy az orkok akkor is túlerőben lettek volna velük szemben, ha már hamarabb meghallják őket.
Látszik rajta, hogy ideges, de adott helyzetben ebben nincsen semmi meglepő, Pycta meg valószínűleg a Niev állán megfeszülő izomból még azt is kiolvassa, hogy az feszültségen kívül a harag is munkál a lányban. Halkan fújtat, kezei ökölbe szorulnak. Nemcsak magára dühös, de erre az egész szituációra is, amiben oly tehetetlen, csak sodródik az árral, megy ahová mondják, hogy menjen.*
*Niev csúnyán néz, na nem az orkokra, nem kockáztatná, hogy provokálja őket, inkább csak úgy maga elé. Pillantását a földre szegezi maga előtt, dühös. Minden oka meg is van arra, hogy dühös legyen, hiszen cserben hagyta a társait, csak és kizárólag az ő figyelmetleségéből, tapasztalatlanságából és ostobaságából lepték meg őket. Haragján nem hatolnak át jelenleg a tényeknek a szikrái sem, hogy az orkok akkor is túlerőben lettek volna velük szemben, ha már hamarabb meghallják őket.
Látszik rajta, hogy ideges, de adott helyzetben ebben nincsen semmi meglepő, Pycta meg valószínűleg a Niev állán megfeszülő izomból még azt is kiolvassa, hogy az feszültségen kívül a harag is munkál a lányban. Halkan fújtat, kezei ökölbe szorulnak. Nemcsak magára dühös, de erre az egész szituációra is, amiben oly tehetetlen, csak sodródik az árral, megy ahová mondják, hogy menjen.*
164. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-15 15:41:02
Üzenet elküldve: 2021-10-15 15:41:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1277
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
- Nem. *Válaszolja Nievnek miközben a kezét köti és ő a különös útjelzőről kérdezi.*
- Vagy nem vettem észre. *Teszi hozzá, merthát ez a lehetőség is fennáll. Ám gyanítja, hogy észrevette volna, ha nem ő, akkor Xauzur. De a mostani helyzetüket tekintve lényegtelen, hogy mikor került oda az a jelző. A sebek ellátása után kap egy ölelést, amit szeretettel viszonoz. Aztán lefekszenek aludni, Rírionnal kezdve az őrséget.
Sajnos visszafelé sül el a gondolata, hogy ha Nievesha őrködik utoljára, akkor több időt tud megszakítás nélkül pihenni. Az ő őrsége alatt lepik meg az orkok a tábort, amit láthatóan rosszul vesz a lány.
Őt egyáltalán nem rémítik a vadon hangjai, hisz éveket élt közöttük, jól el tudná talán különbözteti az erdő zajait az oda nem illőktől, mint az orktalpak hangja az avaron. Nem haragszik emiatt Nievre, inkább magára, de már nem tud változtatni a történteken, előre kell nézniük.*
- Semmi baj, kincsem. *Válaszolja visszafogott hangon. Pillantásával igyekszik bátorságot önteni a lányba. Szüksége lesz rá.
Kifejezéstelen arccal néz a diadalmasan vigyorgó orkra. Félő, hogy a zöldbőrű és a titokzatos Látóasszony nincs tisztában azzal, hogy mit jelent megtámadni az Erdő Szívének prófétáját az otthonában. Az Erdőszellem nem tűri sokáig a betolakodókat. Ám emiatt is adta meg magát harc nélkül a csuhátlan csuhás. Az orkok az erőt, a hatalmat tisztelik. Ha behódoltak a Látóasszonynak, az azt jelenti, hogy az ismeretlennek van akkora hatalma, hogy félelmet plántáljon az orkok szívébe és ezzel az akarata alá hajtsa őket. Ám az orkok itt vannak és a vadon még nem paterolta ki őket vagy küldött rájuk egy falányi lupus fulgurt és irbiszt. Az is lehet, hogy egy oldalon állnak?
Mindezek a gondolat gyorsaságával futnak át az agyán és közben megjelennek az eddig rejtve lévő zöldbőrűek is. A hatalmas láncingest megnézi magának, közelharcosként teljesen más szemmel néz rá, mint a fegyveresek. Szakértő szemmel keres gyenge pontokat rajta és jegyzi meg későbbre. Még két orkot számlál meg, mindnél íj.*
- Egy fa. *Válaszolja rezignáltan a kérdésre és igyekszik nem kimutatni bosszúságát, hogy a Szent Fa nem marad a táborhelyen. De láthatóan nem tudják és nem érzik, hogy milyen hatalommal is bír a fa. Ezt a javukra írja fel.
Két ork, két idősebb, egy hegyomlás és egy fiatalabb. Mind íjjal, hevenyészett vértekben. Szerencsére Rírion se kíván hősködni és teszi, amit az ork mond és Nieveshát se éri semmiféle atrocitás. Hála a Fákban Lakónak, hogy Xauzur is észlelte a jelzését és biztos benne, hogy a sűrűben követni fogja őket észrevétlen. A meglepetés ereje vele így az oldalukon van.*
- Menjünk. *Mondja Nieveshának és az ifjú elfnek.*
- Csak higgadtan. *Súgja oda Rírionnak. Jó eszű kölyöknek látszik, reméli, hogy nem lesz gond vele.
A sor pedig megindul, elől a számszeríjas, mögötte a hegyomlás és ők, legvégül pedig két ork zárja a sort, az utolsónál a fegyvereik. A vezetőjük az mondja, nem menne messzire és meg sem kötözik őket.
Az erdőmélyi elf úgy dönt, hogy mielőtt cselekvésre szánná el magát, megpróbálja kideríteni, hogy mi állhat a dolgok mögött. Ki is valójában a Látóasszony és hogyan igázta le az orkokat, miféle hatalommal rendelkezik. Túl sok a kérdés és kevés a válasz, így előbb tájékozódnia kell, hogy ésszel tudjon dönteni és cselekedni, hogy a legkisebbre csökkentse annak az esélyét, hogy valaki megsérül közülük. Csendben, feszült figyelemmel sétál az ösvényen a hegyomlás mögött, akire a Szent Fa is felkerült.*
- Nem. *Válaszolja Nievnek miközben a kezét köti és ő a különös útjelzőről kérdezi.*
- Vagy nem vettem észre. *Teszi hozzá, merthát ez a lehetőség is fennáll. Ám gyanítja, hogy észrevette volna, ha nem ő, akkor Xauzur. De a mostani helyzetüket tekintve lényegtelen, hogy mikor került oda az a jelző. A sebek ellátása után kap egy ölelést, amit szeretettel viszonoz. Aztán lefekszenek aludni, Rírionnal kezdve az őrséget.
Sajnos visszafelé sül el a gondolata, hogy ha Nievesha őrködik utoljára, akkor több időt tud megszakítás nélkül pihenni. Az ő őrsége alatt lepik meg az orkok a tábort, amit láthatóan rosszul vesz a lány.
Őt egyáltalán nem rémítik a vadon hangjai, hisz éveket élt közöttük, jól el tudná talán különbözteti az erdő zajait az oda nem illőktől, mint az orktalpak hangja az avaron. Nem haragszik emiatt Nievre, inkább magára, de már nem tud változtatni a történteken, előre kell nézniük.*
- Semmi baj, kincsem. *Válaszolja visszafogott hangon. Pillantásával igyekszik bátorságot önteni a lányba. Szüksége lesz rá.
Kifejezéstelen arccal néz a diadalmasan vigyorgó orkra. Félő, hogy a zöldbőrű és a titokzatos Látóasszony nincs tisztában azzal, hogy mit jelent megtámadni az Erdő Szívének prófétáját az otthonában. Az Erdőszellem nem tűri sokáig a betolakodókat. Ám emiatt is adta meg magát harc nélkül a csuhátlan csuhás. Az orkok az erőt, a hatalmat tisztelik. Ha behódoltak a Látóasszonynak, az azt jelenti, hogy az ismeretlennek van akkora hatalma, hogy félelmet plántáljon az orkok szívébe és ezzel az akarata alá hajtsa őket. Ám az orkok itt vannak és a vadon még nem paterolta ki őket vagy küldött rájuk egy falányi lupus fulgurt és irbiszt. Az is lehet, hogy egy oldalon állnak?
Mindezek a gondolat gyorsaságával futnak át az agyán és közben megjelennek az eddig rejtve lévő zöldbőrűek is. A hatalmas láncingest megnézi magának, közelharcosként teljesen más szemmel néz rá, mint a fegyveresek. Szakértő szemmel keres gyenge pontokat rajta és jegyzi meg későbbre. Még két orkot számlál meg, mindnél íj.*
- Egy fa. *Válaszolja rezignáltan a kérdésre és igyekszik nem kimutatni bosszúságát, hogy a Szent Fa nem marad a táborhelyen. De láthatóan nem tudják és nem érzik, hogy milyen hatalommal is bír a fa. Ezt a javukra írja fel.
Két ork, két idősebb, egy hegyomlás és egy fiatalabb. Mind íjjal, hevenyészett vértekben. Szerencsére Rírion se kíván hősködni és teszi, amit az ork mond és Nieveshát se éri semmiféle atrocitás. Hála a Fákban Lakónak, hogy Xauzur is észlelte a jelzését és biztos benne, hogy a sűrűben követni fogja őket észrevétlen. A meglepetés ereje vele így az oldalukon van.*
- Menjünk. *Mondja Nieveshának és az ifjú elfnek.*
- Csak higgadtan. *Súgja oda Rírionnak. Jó eszű kölyöknek látszik, reméli, hogy nem lesz gond vele.
A sor pedig megindul, elől a számszeríjas, mögötte a hegyomlás és ők, legvégül pedig két ork zárja a sort, az utolsónál a fegyvereik. A vezetőjük az mondja, nem menne messzire és meg sem kötözik őket.
Az erdőmélyi elf úgy dönt, hogy mielőtt cselekvésre szánná el magát, megpróbálja kideríteni, hogy mi állhat a dolgok mögött. Ki is valójában a Látóasszony és hogyan igázta le az orkokat, miféle hatalommal rendelkezik. Túl sok a kérdés és kevés a válasz, így előbb tájékozódnia kell, hogy ésszel tudjon dönteni és cselekedni, hogy a legkisebbre csökkentse annak az esélyét, hogy valaki megsérül közülük. Csendben, feszült figyelemmel sétál az ösvényen a hegyomlás mögött, akire a Szent Fa is felkerült.*
163. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-14 16:29:22
Üzenet elküldve: 2021-10-14 16:29:22
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 133
OOC üzenetek: 14
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
*Szívta fogát néhány órája, mikor Pycta lekölyközte, de rájött, hogy határozottnak kell lennie. Vagy tud bánni az íjjal, vagy nem. Ha úgy gondolná, nem tud, az íj inkább otthon lenne, mint vele. Az a perc már elszállt, amikor szóban megerősíthette volna tudását, viszont a tettek még beszélhetnek. Amúgy is célravezetőbb, ha élesben teljesít jól. Amit nem említett és nem is fog, hogy soha senki nem tanította lőni. Vett egy íjat, munkát keresett vele és valahová eljutott húsz év alatt. Mellé ment lövések, kifizetetlen megbízások sokasága tanította meg lőni az ifjú elfet. ~ Bármivel állunk szemben, sikerülni fog, mert sikerülnie kell! ~ Határozza el még az este. Viszont ha elmondaná a többieknek, hogy mester nem látta őt soha, fogalma sincs miképp reagálnának. Itt van ez a gyönyörű lány és az irbisz szemű, aki valószínűleg maga is hordoz titkokat. Rírion azt kívánja, legyen alkalma igazán megismerni a kettőst. Megérzései és eddigi benyomásai alapján úgy gondolja jó szándékú apja-lánya párossal hozta össze Eeyr kegyelme. Végül itt vannak, ahol meglepte őket egy túlerőben lévő banda. Leteszi íját, tőrét a hatalmas ork lába elé és eliszkol annak útjából. Esélye nem volna használni. Ha a tudását nem is sikerült bizonyítani, a józan eszét reményei szerint igen. Az íj, ami húsz éve kíséri, most orkok kezébe kerül. Első gondolata persze az volt hogy szemen kéne lőni az átkozottat, de mindhármuk halálát jelentheti egy ilyen próbálkozás. Ennyit egyetlen tárgy sem ér. Bólint Pycta szavaira, próbál hinni benne, hogy tényleg nem lesz baj, aztán fegyvertelenül indul társaival együtt az ork gyűrűben. Semmi hirtelen mozdulat, ugyanakkor óvatos pillantásokkal fürkészi fogva tartóikat, hátha valamit megtudhat róluk. Az első, ami számára nagyon feltűnő és idegen, az az orkok beszéde. Egy elf Lihanechből nem sok ork szót hallhatott. Amióta Artheniorban él látott már néhányat belőlük de kerülte őket, talán csak megszokásból. Ugyanakkor még ebben a szorult helyzetben is érdekes, színes ez a nyelvezet. Az újdonság varázsával hat Rírionra és ezzel együtt elfelejt félni egy időre.*
*Szívta fogát néhány órája, mikor Pycta lekölyközte, de rájött, hogy határozottnak kell lennie. Vagy tud bánni az íjjal, vagy nem. Ha úgy gondolná, nem tud, az íj inkább otthon lenne, mint vele. Az a perc már elszállt, amikor szóban megerősíthette volna tudását, viszont a tettek még beszélhetnek. Amúgy is célravezetőbb, ha élesben teljesít jól. Amit nem említett és nem is fog, hogy soha senki nem tanította lőni. Vett egy íjat, munkát keresett vele és valahová eljutott húsz év alatt. Mellé ment lövések, kifizetetlen megbízások sokasága tanította meg lőni az ifjú elfet. ~ Bármivel állunk szemben, sikerülni fog, mert sikerülnie kell! ~ Határozza el még az este. Viszont ha elmondaná a többieknek, hogy mester nem látta őt soha, fogalma sincs miképp reagálnának. Itt van ez a gyönyörű lány és az irbisz szemű, aki valószínűleg maga is hordoz titkokat. Rírion azt kívánja, legyen alkalma igazán megismerni a kettőst. Megérzései és eddigi benyomásai alapján úgy gondolja jó szándékú apja-lánya párossal hozta össze Eeyr kegyelme. Végül itt vannak, ahol meglepte őket egy túlerőben lévő banda. Leteszi íját, tőrét a hatalmas ork lába elé és eliszkol annak útjából. Esélye nem volna használni. Ha a tudását nem is sikerült bizonyítani, a józan eszét reményei szerint igen. Az íj, ami húsz éve kíséri, most orkok kezébe kerül. Első gondolata persze az volt hogy szemen kéne lőni az átkozottat, de mindhármuk halálát jelentheti egy ilyen próbálkozás. Ennyit egyetlen tárgy sem ér. Bólint Pycta szavaira, próbál hinni benne, hogy tényleg nem lesz baj, aztán fegyvertelenül indul társaival együtt az ork gyűrűben. Semmi hirtelen mozdulat, ugyanakkor óvatos pillantásokkal fürkészi fogva tartóikat, hátha valamit megtudhat róluk. Az első, ami számára nagyon feltűnő és idegen, az az orkok beszéde. Egy elf Lihanechből nem sok ork szót hallhatott. Amióta Artheniorban él látott már néhányat belőlük de kerülte őket, talán csak megszokásból. Ugyanakkor még ebben a szorult helyzetben is érdekes, színes ez a nyelvezet. Az újdonság varázsával hat Rírionra és ezzel együtt elfelejt félni egy időre.*
162. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-14 14:30:45
Üzenet elküldve: 2021-10-14 14:30:45
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//Vissza a vadonba//
*Bármennyire is hasznos társa az utazónak a tűz, nem biztos, hogy barátja is, ha látatlan óhajt maradni. Hogy ez árulta el-e őket, vagy az orkok eleve tudtak a jelenlétükről, alighanem mindegy a triónak jelenleg.
A vigyorgó ork csak szemmel követi, ahogy Pycta a földre helyezi a mesterkardot, majd körbepillant az arcokon. A lehengerlő mosolyon kívül túl sok minden nem olvasható le koszos ábrázatáról, még csak elégedettség sem ül ki rá. Olyan hatást kelt a procedúra, mintha nem először csinálnák.
Hogy hogyan lopódzik közel egy csapat harcos a hevenyészett táborhoz? Természetesen megfelelő tapasztalattal a hátuk mögött. Na meg az sem árt, ha hibádzik az óhatatlan fül, mi képes megkülönböztetni a vadon hangjait az oda nem illőktől. Bárhogy is, de itt vannak.*
-Rendben. *Ismétli Pyctát az ork, majd apró szemeit a másik kettőre függeszti.*
-Hol a'? *Talán a fiatal leánytól nem számít fegyverekre, ám az elfnél jól láthatóan akad néhány.*
-Azt majd a Látóasszony megmondja. *Fűzi hozzá az erdei elf nyugtató szavaihoz szárazon, miközben jól láthatóan Fänrírion felé biccent.
A mögötte ásító sötétségben erre hangos zörej támad, majd egy hegyomlás méretű ork tör elő. A számszeríjas egyed sem épp alacsony, de ez még nála is nagyobb jó két fejjel, hogy a széltéről ne is beszéljünk. Csupán egy hányatott sorsú, tán óriásokra méretezett láncinget visel, mi a bokáját verdesi. Vállain állatbőrök lógnak, orrától kezdődően pedig meghökkentően csúcsos sisakot visel busa fején. Oldalán buzogány lóg a derekán meghúzott kötélhez erősítve, ám talán jó jel, hogy a kezében nincs fegyver. Fänrírion számára talán kevésbé kedvező körülmény, hogy egyenesen őt veszi célba és néhány döngő lépés után már mellette is terem.*
-Ne' éte'? Tegyeccő. *Szólal meg hátborzongatóan mély hangon, ám hanglejtéséből és szavaiból kivehető, hogy nem ő a legélesebb elme a bandában.
Szerencsére Fänrírion van olyan gyors, hogy megelőzze a behemótot és a földre helyezze a fegyvereit, lehetőleg minél távolabb magától. Hogy engedelmeskedik-e és követi Pycta példáját, az csak is rajta áll, ám a számszeríjat szorongató, vigyorgó orkon látszik, hogy vehemensebb fajta. Alighanem nyugodtabb így, hogy az erdei elf és társai hidegvérrel viseltetnek és nem is állnak elen.*
-Az meg mi? *Biccent az általuk hurcibált szent fa felé, ám a választ már nem várja meg. Szemmel láthatóan türelmetlensége felülkerekedik kíváncsiságán.*
-Hozzatok mindent. Minden kell. *Ekkor lép elő a maradék két ork is a bozótból, mindkettő kezében íj, hátukon tegez. Az egyikük alig nagyobb, mint Nievesha, arca és jókora fülei számtalan fémkarikával díszítettek. Roppant sötét tekintettel méregeti a társaságot, ám azon felül, hogy íjat szegez rájuk, egyebet nem tesz. A másikuk, egy hagyományosabb orkfajzat, a földre helyezett fegyvereket gyűjti be szép komótosan. Idősebb ork, s ez nem csak a tar fejéből, de vonásaiból is látszik.
Azt meg kell állapítani, hogy orkokhoz mérten kifejezetten fegyelmezett társaságról van szó. Úgy járnak el, mint akik parancsot követnek. Persze ettől nem lesznek kevésbé vérszomjasak vagy épp önzőek, ám úgy tűnik, nem óhajtják bántani őket, ha nem adnak rá okot. Amennyiben mindennel megvannak, s Fänrírion sem hadakozik, úgy a számszeríjjal ellátott egyed az ösvény felé mutat.*
-Indula. Közel vagyunk. *Valószínűleg közre óhajtják fogni a társaságot. Előre a számszeríjas áll be, mögötte pedig a behemót, aki időközben a Szent Fát is a hátára kapta. Teszi mindezt megfelelő óvatossággal. Olybá tűnik, nem zsákmányként tekintenek a vándorok holmijára, legalábbis egyelőre.
Őt követi a Pycta-Nievesha-Fänrírion hármas, majd a két íjász. A fegyverek a legutolsó helyre besoroló, idősebb ork hátán lógnak felfűzve. Még csak meg sem kötözik őket, szemüket sem óhajtják fedni semmivel. Hogy mi következik eztán, az újdonsült kompániájuktól függ, na meg a hármastól.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.10.14 14:33:58
*Bármennyire is hasznos társa az utazónak a tűz, nem biztos, hogy barátja is, ha látatlan óhajt maradni. Hogy ez árulta el-e őket, vagy az orkok eleve tudtak a jelenlétükről, alighanem mindegy a triónak jelenleg.
A vigyorgó ork csak szemmel követi, ahogy Pycta a földre helyezi a mesterkardot, majd körbepillant az arcokon. A lehengerlő mosolyon kívül túl sok minden nem olvasható le koszos ábrázatáról, még csak elégedettség sem ül ki rá. Olyan hatást kelt a procedúra, mintha nem először csinálnák.
Hogy hogyan lopódzik közel egy csapat harcos a hevenyészett táborhoz? Természetesen megfelelő tapasztalattal a hátuk mögött. Na meg az sem árt, ha hibádzik az óhatatlan fül, mi képes megkülönböztetni a vadon hangjait az oda nem illőktől. Bárhogy is, de itt vannak.*
-Rendben. *Ismétli Pyctát az ork, majd apró szemeit a másik kettőre függeszti.*
-Hol a'? *Talán a fiatal leánytól nem számít fegyverekre, ám az elfnél jól láthatóan akad néhány.*
-Azt majd a Látóasszony megmondja. *Fűzi hozzá az erdei elf nyugtató szavaihoz szárazon, miközben jól láthatóan Fänrírion felé biccent.
A mögötte ásító sötétségben erre hangos zörej támad, majd egy hegyomlás méretű ork tör elő. A számszeríjas egyed sem épp alacsony, de ez még nála is nagyobb jó két fejjel, hogy a széltéről ne is beszéljünk. Csupán egy hányatott sorsú, tán óriásokra méretezett láncinget visel, mi a bokáját verdesi. Vállain állatbőrök lógnak, orrától kezdődően pedig meghökkentően csúcsos sisakot visel busa fején. Oldalán buzogány lóg a derekán meghúzott kötélhez erősítve, ám talán jó jel, hogy a kezében nincs fegyver. Fänrírion számára talán kevésbé kedvező körülmény, hogy egyenesen őt veszi célba és néhány döngő lépés után már mellette is terem.*
-Ne' éte'? Tegyeccő. *Szólal meg hátborzongatóan mély hangon, ám hanglejtéséből és szavaiból kivehető, hogy nem ő a legélesebb elme a bandában.
Szerencsére Fänrírion van olyan gyors, hogy megelőzze a behemótot és a földre helyezze a fegyvereit, lehetőleg minél távolabb magától. Hogy engedelmeskedik-e és követi Pycta példáját, az csak is rajta áll, ám a számszeríjat szorongató, vigyorgó orkon látszik, hogy vehemensebb fajta. Alighanem nyugodtabb így, hogy az erdei elf és társai hidegvérrel viseltetnek és nem is állnak elen.*
-Az meg mi? *Biccent az általuk hurcibált szent fa felé, ám a választ már nem várja meg. Szemmel láthatóan türelmetlensége felülkerekedik kíváncsiságán.*
-Hozzatok mindent. Minden kell. *Ekkor lép elő a maradék két ork is a bozótból, mindkettő kezében íj, hátukon tegez. Az egyikük alig nagyobb, mint Nievesha, arca és jókora fülei számtalan fémkarikával díszítettek. Roppant sötét tekintettel méregeti a társaságot, ám azon felül, hogy íjat szegez rájuk, egyebet nem tesz. A másikuk, egy hagyományosabb orkfajzat, a földre helyezett fegyvereket gyűjti be szép komótosan. Idősebb ork, s ez nem csak a tar fejéből, de vonásaiból is látszik.
Azt meg kell állapítani, hogy orkokhoz mérten kifejezetten fegyelmezett társaságról van szó. Úgy járnak el, mint akik parancsot követnek. Persze ettől nem lesznek kevésbé vérszomjasak vagy épp önzőek, ám úgy tűnik, nem óhajtják bántani őket, ha nem adnak rá okot. Amennyiben mindennel megvannak, s Fänrírion sem hadakozik, úgy a számszeríjjal ellátott egyed az ösvény felé mutat.*
-Indula. Közel vagyunk. *Valószínűleg közre óhajtják fogni a társaságot. Előre a számszeríjas áll be, mögötte pedig a behemót, aki időközben a Szent Fát is a hátára kapta. Teszi mindezt megfelelő óvatossággal. Olybá tűnik, nem zsákmányként tekintenek a vándorok holmijára, legalábbis egyelőre.
Őt követi a Pycta-Nievesha-Fänrírion hármas, majd a két íjász. A fegyverek a legutolsó helyre besoroló, idősebb ork hátán lógnak felfűzve. Még csak meg sem kötözik őket, szemüket sem óhajtják fedni semmivel. Hogy mi következik eztán, az újdonsült kompániájuktól függ, na meg a hármastól.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2021.10.14 14:33:58
161. hozzászólás ezen a helyszínen: Erdőmélye
Üzenet elküldve: 2021-10-14 12:47:19
Üzenet elküldve: 2021-10-14 12:47:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 258
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
//Vissza a vadonba//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmazhat!//
*Az elf meggyújtja a tüzet, amit ő megrakott, Pycta meg végre visszatér azzal a növénnyel, ami valamit segíthet a kezén. Csak ül és egy kicsit elszontyolodva nézi, ahogy Pycta kötözi a kezeit.*
- De, a múltkor is ott volt már?
*Mikor nem olyan rég itt jártak? Nem is igazán tudja, hogy miért teszi fel ezt a kérdést, mert valójában lényegtelennek tűnik.*
- Köszönöm.
*Mondja szinte hangtalanul, aztán átöleli Pycta nyakát, mielőtt még aludni térnének. A tűz mellé kuporodva alszik, szinte abban a percben nyomja el az álom, hogy a fejét leteszi. Kimerült, tényleg a tűrőképessége határán volt.
Nehezen kel, mikor rá kerül az őrség sora, először csak felül, ülve tornáztatja a tagjait, de aztán feláll, hogy kicsit körbejárjon, de aztán visszakuporodik a tűz mellé.
Az erdő hangjai nem ismeretlenek a számára, nem is találja őket ijesztőnek, pedig talán jobban tenné. Hogy hogyan lopódzhat közel hozzájuk egy csapat ork? Valószínűleg azért, mert Nievben cseppnyi elf vér sem csörgedez és erdőjáró rutinja sem akkora, hogy az egyik hangot megkülönböztethesse a másiktól. Talán arra még van ideje, hogy lábával megbökje Pyctáét, de egy pillanattal később már feltett kézzel néz ültében az orkra, hogy jelezze, esze ágában sincs hülye mozdulatokat tenni. Pyctára néz.*
- Sajnálom.
*Hangtalan kér elnézést, hogy ez megtörténhetett. Elképesztően haragszik magára emiatt, az önvád sokkal nagyobb, mint az ijedelem, amit az orkok okoznak neki.*
- Nem lesz, nem lesz...
*Mondogatja magának halkan, talán Pyctának meg talán az orkoknak is. Megszeppenten kászálódik fel. Ő természetesen nem látja Xauzurt, az orkokat sem hallotta. Nagyon haragszik magára, miatta kerültek veszélybe a társai, mert nem hallotta a közeledőket. Igazából most is arra koncentrál, hogy megkülönböztesse az általuk keltett zajokat az erdő zajaitól. Elkeserítő, de nem megy...*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmazhat!//
*Az elf meggyújtja a tüzet, amit ő megrakott, Pycta meg végre visszatér azzal a növénnyel, ami valamit segíthet a kezén. Csak ül és egy kicsit elszontyolodva nézi, ahogy Pycta kötözi a kezeit.*
- De, a múltkor is ott volt már?
*Mikor nem olyan rég itt jártak? Nem is igazán tudja, hogy miért teszi fel ezt a kérdést, mert valójában lényegtelennek tűnik.*
- Köszönöm.
*Mondja szinte hangtalanul, aztán átöleli Pycta nyakát, mielőtt még aludni térnének. A tűz mellé kuporodva alszik, szinte abban a percben nyomja el az álom, hogy a fejét leteszi. Kimerült, tényleg a tűrőképessége határán volt.
Nehezen kel, mikor rá kerül az őrség sora, először csak felül, ülve tornáztatja a tagjait, de aztán feláll, hogy kicsit körbejárjon, de aztán visszakuporodik a tűz mellé.
Az erdő hangjai nem ismeretlenek a számára, nem is találja őket ijesztőnek, pedig talán jobban tenné. Hogy hogyan lopódzhat közel hozzájuk egy csapat ork? Valószínűleg azért, mert Nievben cseppnyi elf vér sem csörgedez és erdőjáró rutinja sem akkora, hogy az egyik hangot megkülönböztethesse a másiktól. Talán arra még van ideje, hogy lábával megbökje Pyctáét, de egy pillanattal később már feltett kézzel néz ültében az orkra, hogy jelezze, esze ágában sincs hülye mozdulatokat tenni. Pyctára néz.*
- Sajnálom.
*Hangtalan kér elnézést, hogy ez megtörténhetett. Elképesztően haragszik magára emiatt, az önvád sokkal nagyobb, mint az ijedelem, amit az orkok okoznak neki.*
- Nem lesz, nem lesz...
*Mondogatja magának halkan, talán Pyctának meg talán az orkoknak is. Megszeppenten kászálódik fel. Ő természetesen nem látja Xauzurt, az orkokat sem hallotta. Nagyon haragszik magára, miatta kerültek veszélybe a társai, mert nem hallotta a közeledőket. Igazából most is arra koncentrál, hogy megkülönböztesse az általuk keltett zajokat az erdő zajaitól. Elkeserítő, de nem megy...*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 469-488