//Sötét erők//
- Neeh! - * leheli a gyermek erőtlenül, olyannyira megpróbálva elhajolni a szellem ujjai elől, amennyire csak bír. Ha nem fogják, még hátrébb is kúszik, mit bánja ő, hogy ha kimozdul a felrajzolt jelkép közepéről. Legszívesebben elbújna kezei mögött és halk énekre fakadna, hátha csak egy álomról van szó, melyet a bátorság majd eltakar és felkelti a lányt, de legbelül sejti, hogy úgysem menekülhet el.
A sötételf szavaira még jobban összehúzza magát, s bár semmi oka rá, a szégyentől egy-egy veres rózsabimbó nyílik orcája két oldalán, a holtsápadt bőr talajából.
Az ítéletet csendben hallgatja meg, mindvégig görcsösen lábára koncentrál, száját belülről tépkedve fogaival. Fél, és ezen már az sem segít, hogy kimondták, életben marad. Fájdalom és szolga. Ez a két szó aggasztja a legjobban. A fájdalom sokrétű, a gyenge testének minden szintje kiállhatatlan, a szolgaság pedig láncokat jelent, amik a földön tartják, a mocsokban és sárban. Ő a madár, akinek egyenként tépkedik majd ki szárnytollait és amilyen a pofája annak az elfnek, utána még a csupasz végtagokat is lenyesik, hogy csak egy véres csonk maradjon utána.
Hirtelen ujjak fonódnak csuklója köré és durván felrángatják ültéből. Halkan felnyög, de nem kell se húzni, se vonni, megy magától, botladozva, még a semmiben is majdhogynem orra bukva.
Bambán figyeli a véres tál útját, s mikor az öreg ráripakodik összerándul, de viszonylag hamar engedelmeskedik. Újra odalenn találja magát, fejét leszegi, szemeiből csillogó csermely kígyózik álláig, s hull alá, ahogy csendben rí.
Az "Akham" szót, már egész jól ismeri, mert elrablója sokszor mondogatja, ha valaminek a végére jut, tehát most is hasonló feltételezés alapján les fel, de bár ne tette volna. Gyomra azon nyomban fejére áll, torkát marja az epe, úgy kell nagyokat nyelnie, hogy ki ne jöjjön az a semmi, amit ebédre evett. No de csak akkor hág ám igazán tetőfokára a rémület, mikor a tál hozzá is elér.
Remegnek ajkai, ahogy a hideg edény hozzájuk ér, s mikor befolyik szájgödrébe a mérgezett nedv majd nyelőcsöve felé veszi az irányt öklendezni kezd, épp'csak le tudja nyelni, azonban utána is hosszú pillanatokig köhög.
Alig, hogy csillapodik a borzalmas inger, kezdődik egy másik csapás. Köd kavarog lábuk alatt, s rohamosan dagad. Keta szíve egyre gyorsabban ver, lélegzete bennszorul, rosszul viseli, ahogy látását egyre jobban lekorlátozzák. Nem tudja, hogy a vér miatt játszik vele elméje, vagy valóban a természet műve a dolog. Beleképzel már mindent a sűrű, sárga fátyolba, örök vakságot, halált, mérhetetlen kínok előfutárát, s minden egyes teória csak egyre jobban lökdösi a szakadék felé.
A rengéseket már képtelen elviselni, a földre veti magát, hangosan sikoltozik, kezeit feje fölé emeli, mintha az megvédené bármitől is. Úgy remeg, mintha ráznák, a pánik teljesen elhatalmasodik a gyermeken, ha lába elbírná, már rég hetedhét határon is túl volna.
Szenvedésének egy lágy hang vet véget, mely cirógatja fülét s mikor pilláit kinyitja a föld már nem reng és a köd sem gomolyog. Helyében egy férfi áll, nem messze tőlük, fehér, mezítelen felsőtestén megmunkált izmok dagadnak, fején kusza, göndör tincsek csüngnek rövidre nyírva. Ajka telt, arcéle markáns, orra bár nagyobb és bumfordibb, mégis beleillik a képbe és szemei... Akár a tavaszi zsenge levelek, melyekre rásüt a nap.
Kiegyenesedik Keta és bizonytalanul lép egy lépést a magát istennek nevező alak felé. Ajkai elnyílnak kicsit egymástól, az előbb említett rózsák újból kivirulnak s még élénkebb színben pompáznak, mint a legutóbbi alkalommal. Úgy érzi a lány, hogy ha eléri Őt, akkor megkapja a megváltást. Vége, győzött, övé a világ. Újabb lépés, kerek szemeiben táncol az izgalom, mit sem törődik a többi földi mamlasszal, akiktől eddig rettegett. A hit bátorsággal ruházza fel. Amíg a bizalom tart, addig senki sem bánthatja, legalábbis a hang ezt suttogja fejébe szüntelen. *
A hozzászólás írója (Keta Na Canis) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2017.01.15 01:22:39