Kikötő - Vérkert
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 16 (301. - 318. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
316. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-03-11 18:13:02
Üzenet elküldve: 2026-03-11 18:13:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
- Hmpf. *Sértődötten húzza fel az orrát Nelira kontrájára. Az legyen az ő dolga, hogy mi miatt nyöszörgött, és mennyire, a véleményén nem változtat.
A kis köveket egy pillanatra láthatja csupán, mert azok hamar elbújnak újra a szőkeség markában, pedig már nyúlt volna értük, hogy megkaparintsa legalább az egyiket. Ökölbe szorított kézzel fortyog magában, Yillith szavai után nehezen tűri, hogy cicáznak vele. Hisz ő a főnök.*
- A világítótoronyhoz én viszem. Erről kár is beszélni. Kérem! *Nyújtja a kezét újra a kőért, de ha nem kapja meg, akkor rövidesen feladja, végül is a fogadóig még maradhat mind Neliránál.
Ahogy a páros megindul, természetesen követi őket, s közben hallgatja, ahogy a lány újdonsült erejéről ábrándozik, arcán egyre szélesedik az elégedett vigyor.*
- Akkor Sa'Tereth tényleg kiválasztott téged is. Ő így tanít minket. Észre sem vesszük,de erősebbek leszünk, úgy, mintha mindig is tudtuk volna, amit megtanított nekünk. Hát nem csodálatos? *Csapja össze hirtelen a két tenyerét, mintha ő is hirtelen nagyon megörült volna Nelira sikerének, még nevetgél is egy sort eddigi hangulatához képest teljesen abszurd módon.*
- Ki az a Relael? *Kérdezi aztán összehúzott szemöldökkel, majd meglágyul barátnője ajánlatát hallva.*
- Hogy is mondhatnék neked nemet? Végül is, ez egy győzelem, meg kell ünnepelnünk. *Végül Dearthanra siklik a tekintete, ahogy elmélkedni kezd a történteken, no meg Yillith lehetséges indokain.*
- Azt mondta, hogy Világítótorony, Sellőház és Eeyr mocskos temploma. A Varjúról szó sem volt. A Világítótornyot természetesen miattam választotta, mert az a kedvenc helyem az egész világon. A Sellőház… az meg Nelirához illik szerintem. Hogy neked mi közöd Arthenior templomához, azt nem tudom, de remélem, hogy semmi olyan, amiért meg kell, hogy nyúzzalak álmodban. *Úgy tűnik, Dearthan ezúttal tévedett, a feketeség nagyon is csicsergős kedvében van, hallatja is a hangját akkor is, ha nem is akarják hallani.*
- Lehet, hogy a templom a kakukktojás, de az a legnyilvánvalóbb helyszín is. Ki kell űznünk onnan Eeyrt. A másik kettőt meg talán tényleg miattunk választotta. *Tűnődik, miközben lassan maguk mögött hagyhatják a Vérkertet.*
- Fülek… Miért van Yillithnek három füle? *Jut el a legfontosabb kérdésig is, de erre már nem jut eszébe semmiféle frappáns megoldás.*
- Hmpf. *Sértődötten húzza fel az orrát Nelira kontrájára. Az legyen az ő dolga, hogy mi miatt nyöszörgött, és mennyire, a véleményén nem változtat.
A kis köveket egy pillanatra láthatja csupán, mert azok hamar elbújnak újra a szőkeség markában, pedig már nyúlt volna értük, hogy megkaparintsa legalább az egyiket. Ökölbe szorított kézzel fortyog magában, Yillith szavai után nehezen tűri, hogy cicáznak vele. Hisz ő a főnök.*
- A világítótoronyhoz én viszem. Erről kár is beszélni. Kérem! *Nyújtja a kezét újra a kőért, de ha nem kapja meg, akkor rövidesen feladja, végül is a fogadóig még maradhat mind Neliránál.
Ahogy a páros megindul, természetesen követi őket, s közben hallgatja, ahogy a lány újdonsült erejéről ábrándozik, arcán egyre szélesedik az elégedett vigyor.*
- Akkor Sa'Tereth tényleg kiválasztott téged is. Ő így tanít minket. Észre sem vesszük,de erősebbek leszünk, úgy, mintha mindig is tudtuk volna, amit megtanított nekünk. Hát nem csodálatos? *Csapja össze hirtelen a két tenyerét, mintha ő is hirtelen nagyon megörült volna Nelira sikerének, még nevetgél is egy sort eddigi hangulatához képest teljesen abszurd módon.*
- Ki az a Relael? *Kérdezi aztán összehúzott szemöldökkel, majd meglágyul barátnője ajánlatát hallva.*
- Hogy is mondhatnék neked nemet? Végül is, ez egy győzelem, meg kell ünnepelnünk. *Végül Dearthanra siklik a tekintete, ahogy elmélkedni kezd a történteken, no meg Yillith lehetséges indokain.*
- Azt mondta, hogy Világítótorony, Sellőház és Eeyr mocskos temploma. A Varjúról szó sem volt. A Világítótornyot természetesen miattam választotta, mert az a kedvenc helyem az egész világon. A Sellőház… az meg Nelirához illik szerintem. Hogy neked mi közöd Arthenior templomához, azt nem tudom, de remélem, hogy semmi olyan, amiért meg kell, hogy nyúzzalak álmodban. *Úgy tűnik, Dearthan ezúttal tévedett, a feketeség nagyon is csicsergős kedvében van, hallatja is a hangját akkor is, ha nem is akarják hallani.*
- Lehet, hogy a templom a kakukktojás, de az a legnyilvánvalóbb helyszín is. Ki kell űznünk onnan Eeyrt. A másik kettőt meg talán tényleg miattunk választotta. *Tűnődik, miközben lassan maguk mögött hagyhatják a Vérkertet.*
- Fülek… Miért van Yillithnek három füle? *Jut el a legfontosabb kérdésig is, de erre már nem jut eszébe semmiféle frappáns megoldás.*
315. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-03-09 15:29:03
Üzenet elküldve: 2026-03-09 15:29:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Yillith alantas játéka hol egyikük, hol másikuk fejében folytatódik. Ugyanakkor a néma, mentális intrikákon túl a lény hallható szavai is átitatódnak fondorlattal. Legalábbis Dearthan számára, aki vajmi keveset ért meg mindabból, amit hall. Mindenesetre nem mélyíti el Norileina iránti bizalmát a felismerés, hogy lakozik benne valami más. Valami kiismerhetetlen. Annak ellenére, amit eddig látott a feketeségből, most úgy tűnik, ő sem képes uralni a kialakult helyzetet, legyen bármilyen elhivatott hódolója is istenének. Láthatatlan szálak fűzik akár több emberfeletti entitáshoz, és úgy tetszik, képesek markukban tartani a nőt talán akarata ellenére is. Ez a gondolat hamar egy másikat szül a férfi fejében. Egy gondterhes elképzelést. Vajon milyen szálak kötik majd mostantól Nelirát? Egy láthatatlan hatalom csettintésre okozhat majd neki fájdalmat? Megmásíthatja személyét? Netán könnyedén el is veheti tőle?
Gondolatainak sodrából a hirtelen feléjük forduló félisten zökkenti ki. A mozdulat hatására olyan erősen szorítja meg a kalapácsának nyelét, hogy ujjai elfehérednek. Tekintete csak egy pillanatra téved az apró tárgyakra, majd egyből vissza a lény szemeibe. Továbbra is rezzenéstelenül áll, amikor Yillith már egészen megközelíti Nelirát, hogy átnyújtsa neki ajándékát, de izmai szinte táncolnak, ahogy a fenyegető mozdulatokat kutatja. Mégis váratlanul éri, amikor a félisten hirtelen felveszi vele a szemkontaktust, és egy pillanat alatt átömlik testén az izzó harag. Egyszerre bénító és provokáló érzés. Már a küldetésükkel kapcsolatban elhangzó részletekre is nehezen képes figyelni, olyannyira mételyezi Yillith puszta közelsége, de amikor újra felcsattan a hang a fejében, egészen elveszíti a kapcsolatot a körülötte zajló eseményekkel. Érzi, ahogy torka kiszárad, az ereiben keringő vér szinte felforrósodik, látótere egy pontra szűkül: a vörös íriszekre. Mindez elég lenne, hogy Dearthan előretörjön, és megkísérelje megcselekedni azt, amit az imént még csak a képzeletében játszódott le. De kezében a kalapács egyszerre elnehezedik. Lábai nem engedelmeskednek akaratának. Lelkében a kutya szinte felfalja magát tehetetlen dühében. Máskor kevesebb is elég volt, most mégsem történik semmi. A férfi számára úgy tűnik, a végtelenbe nyúlik a pillanat, ahogy farkasszemet néznek. Yillith hatása alól már csak akkor kezd felszabadulni, mikor az hátat fordít nekik, és elindul az oltár felé. Ahogy elméje visszanyeri az uralmat a teste fölött, eleddig görcsösen feszülő izmai enyhe remegéssel oldódnak fel. Vad lelkében az elfojtott pusztítási vágy szinte sikítva követeli a megtorlást. Ahogy a félisten eltűnik, Dearthan legszívesebben az oltár felé hajítaná a kalapácsát. Nem volna több férfiús hisztinél. Már úgysem tudja megmásítani a történteket. Újabb tüske az önsanyargatás korbácsán.
Nelira ujjaiba kapaszkodik, így terelgeti vissza magát ahhoz, ami most igazán fontos. Közelebb lép, és magához húzza a nőt, hogy átölelhesse. Közben újfent a nő sérült tenyerét veszi szemügyre, amennyire a másik engedi neki.*
- Megkaptad, amit akartál? *Egészen közel hajol, szinte súgja a kérdést, noha a választ maga is sejti. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Nelira hangulata, sőt még talán az arcvonásai is megváltoztak.
A feléjük lépő Norileina kérdését megválaszolatlanul hagyja. Inkább ismét klántársa sebét vizsgálgatja, mintha meg sem hallotta volna a dorgálást. Különösebben nem érdekli, hogy mit gondol róla a másik. Fölösleges is bárki más értékrendjét alapul venni, hiszen sokkal nagyobbat zuhant a saját maga állította piedesztálról. Nelira siet segítségére, ami egyszerre hat hideg- és melegzuhanyként. Vajon mit gondolna így bárki a férfiről? Nemcsak elvitte a cica a nyelvét, de még a védelmére is kel egy. Némán nyalogatja sebeit, míg Nelira ecsetelni nem kezdi a rájuk váró feladatokat. Bármi is történt az elmúlt percekben, a szőkeség számára láthatólag minden világos. Biccent a javaslatra, fegyverét visszahurkolja a fegyverövre, és átkarolja az oldalához simuló nőt.*
- Rendben. Tekintsd elintézettnek. *Feleli, annak ellenére, hogy tudná, miről lehet szó. Bár a színjáték nem miatta van, olyan odaadóan asszisztál hozzá, mint a legegyügyűbb közönség. Gondolatai csak most kezdenek rendeződni a történtek körül annyira, hogy lehetősége legyen elmélkedni a részleteken.*
- Miért éppen azt a három helyszínt választotta? Azt mondta, hogy ezek a valamik… a fülei? Miről akar hallgatózni a Varjúban és a Sellőben? *Sajnos nem rendelkezik elég ismerettel a város politikai és társadalmi helyzetét illetően, hogy átlássa a jelentőségüket. Azzal kapcsolatban szemernyi kételye sincs, hogy Norileina sem fogja az orrára kötni az indokot, még akkor sem, ha ismeri a küldetésük részletét.*
*Yillith alantas játéka hol egyikük, hol másikuk fejében folytatódik. Ugyanakkor a néma, mentális intrikákon túl a lény hallható szavai is átitatódnak fondorlattal. Legalábbis Dearthan számára, aki vajmi keveset ért meg mindabból, amit hall. Mindenesetre nem mélyíti el Norileina iránti bizalmát a felismerés, hogy lakozik benne valami más. Valami kiismerhetetlen. Annak ellenére, amit eddig látott a feketeségből, most úgy tűnik, ő sem képes uralni a kialakult helyzetet, legyen bármilyen elhivatott hódolója is istenének. Láthatatlan szálak fűzik akár több emberfeletti entitáshoz, és úgy tetszik, képesek markukban tartani a nőt talán akarata ellenére is. Ez a gondolat hamar egy másikat szül a férfi fejében. Egy gondterhes elképzelést. Vajon milyen szálak kötik majd mostantól Nelirát? Egy láthatatlan hatalom csettintésre okozhat majd neki fájdalmat? Megmásíthatja személyét? Netán könnyedén el is veheti tőle?
Gondolatainak sodrából a hirtelen feléjük forduló félisten zökkenti ki. A mozdulat hatására olyan erősen szorítja meg a kalapácsának nyelét, hogy ujjai elfehérednek. Tekintete csak egy pillanatra téved az apró tárgyakra, majd egyből vissza a lény szemeibe. Továbbra is rezzenéstelenül áll, amikor Yillith már egészen megközelíti Nelirát, hogy átnyújtsa neki ajándékát, de izmai szinte táncolnak, ahogy a fenyegető mozdulatokat kutatja. Mégis váratlanul éri, amikor a félisten hirtelen felveszi vele a szemkontaktust, és egy pillanat alatt átömlik testén az izzó harag. Egyszerre bénító és provokáló érzés. Már a küldetésükkel kapcsolatban elhangzó részletekre is nehezen képes figyelni, olyannyira mételyezi Yillith puszta közelsége, de amikor újra felcsattan a hang a fejében, egészen elveszíti a kapcsolatot a körülötte zajló eseményekkel. Érzi, ahogy torka kiszárad, az ereiben keringő vér szinte felforrósodik, látótere egy pontra szűkül: a vörös íriszekre. Mindez elég lenne, hogy Dearthan előretörjön, és megkísérelje megcselekedni azt, amit az imént még csak a képzeletében játszódott le. De kezében a kalapács egyszerre elnehezedik. Lábai nem engedelmeskednek akaratának. Lelkében a kutya szinte felfalja magát tehetetlen dühében. Máskor kevesebb is elég volt, most mégsem történik semmi. A férfi számára úgy tűnik, a végtelenbe nyúlik a pillanat, ahogy farkasszemet néznek. Yillith hatása alól már csak akkor kezd felszabadulni, mikor az hátat fordít nekik, és elindul az oltár felé. Ahogy elméje visszanyeri az uralmat a teste fölött, eleddig görcsösen feszülő izmai enyhe remegéssel oldódnak fel. Vad lelkében az elfojtott pusztítási vágy szinte sikítva követeli a megtorlást. Ahogy a félisten eltűnik, Dearthan legszívesebben az oltár felé hajítaná a kalapácsát. Nem volna több férfiús hisztinél. Már úgysem tudja megmásítani a történteket. Újabb tüske az önsanyargatás korbácsán.
Nelira ujjaiba kapaszkodik, így terelgeti vissza magát ahhoz, ami most igazán fontos. Közelebb lép, és magához húzza a nőt, hogy átölelhesse. Közben újfent a nő sérült tenyerét veszi szemügyre, amennyire a másik engedi neki.*
- Megkaptad, amit akartál? *Egészen közel hajol, szinte súgja a kérdést, noha a választ maga is sejti. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Nelira hangulata, sőt még talán az arcvonásai is megváltoztak.
A feléjük lépő Norileina kérdését megválaszolatlanul hagyja. Inkább ismét klántársa sebét vizsgálgatja, mintha meg sem hallotta volna a dorgálást. Különösebben nem érdekli, hogy mit gondol róla a másik. Fölösleges is bárki más értékrendjét alapul venni, hiszen sokkal nagyobbat zuhant a saját maga állította piedesztálról. Nelira siet segítségére, ami egyszerre hat hideg- és melegzuhanyként. Vajon mit gondolna így bárki a férfiről? Nemcsak elvitte a cica a nyelvét, de még a védelmére is kel egy. Némán nyalogatja sebeit, míg Nelira ecsetelni nem kezdi a rájuk váró feladatokat. Bármi is történt az elmúlt percekben, a szőkeség számára láthatólag minden világos. Biccent a javaslatra, fegyverét visszahurkolja a fegyverövre, és átkarolja az oldalához simuló nőt.*
- Rendben. Tekintsd elintézettnek. *Feleli, annak ellenére, hogy tudná, miről lehet szó. Bár a színjáték nem miatta van, olyan odaadóan asszisztál hozzá, mint a legegyügyűbb közönség. Gondolatai csak most kezdenek rendeződni a történtek körül annyira, hogy lehetősége legyen elmélkedni a részleteken.*
- Miért éppen azt a három helyszínt választotta? Azt mondta, hogy ezek a valamik… a fülei? Miről akar hallgatózni a Varjúban és a Sellőben? *Sajnos nem rendelkezik elég ismerettel a város politikai és társadalmi helyzetét illetően, hogy átlássa a jelentőségüket. Azzal kapcsolatban szemernyi kételye sincs, hogy Norileina sem fogja az orrára kötni az indokot, még akkor sem, ha ismeri a küldetésük részletét.*
314. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-03-07 15:25:53
Üzenet elküldve: 2026-03-07 15:25:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Elégedettség terpeszkedik szét a lágy vonásokon, úgy néz az izzó szempárba, hogy kétség se férhessen hozzá, hogy mindenre képes azért a hatalomszeletért, amit odaígért neki Yilliht. A fejében visszhangzó kacagás sötéten simogatja végig lelkét, mintha csak beburkolná esendőségét, új küllemet kölcsönözve minden kétségnek, ami valaha benne zakatolt. Ideig-óráig tart tán ki csupán, de hajtóereje lesz ahhoz, hogy egyre kevesebbszer érezze magát elveszve. Bár Dearthan erősebb bástya lehet mindennél, s kapaszkodhatna belé elfeledve mindent, mi volt, mégsem képes bízni abban, hogy csak önmagáért meg is tartaná hosszútávon őt bárki. Hiszen még oly keveset látott belőle. De annak kezeit nem engedi, képtelen rá.
Velar kiléte igazából untatja, sokkal izgalmasabb egy többé hasadt lélek, mint egy entitás, aki legyen bármily ősi, mégiscsak egy idegen, kit nem ért, miként bír el más teste. Idegenekben mégis hogy szabadna bízni? Ironikus, hogy épp egynek adta magát örökbe. A benne megfeszülő szélsőségek most mégsem viaskodnak, amiért jött, azt, ha még nem is érzi, de megkapta. Meg fogja kapni. Csekélység az ár, épp ő ne tudna a felsorolt helyek mindegyikénél helytállni? Egyet tud… Norileina, bármily édes is, képes volt egy gyémántban dobogó szívet is elveszíteni, nem fogja rábízni a markába kapott tárgyakat. Nem fogja megengedni, hogy más tegye tönkre a lehetőségét, hogy egy legyen Sa'Tereth gyönyörű félistenei közül. Persze jól tudja, hogy nem efféle kegyet kap majd, mégsem tartja magát halandónak e percben. Tartása is változik, ha lehet, magabiztosabban tetszeleg, mint bármikor máskor. Dearthannak mégis minden lehetősége megvan őt oltalmazni, így hát, ha közelebb kíván lépni, ő derekára csúsztatja kezét, hogy annak vállára hajthassa fejét, miközben nézi, ahogy tovalibben a szépséges Yillith.
A következő pillanatban már Norileina közelít. Újra hármasban, mit sem sejtve abból, hogy ki mit hallott a fejében, ki miben alkuszott meg, vagy miféle ígéretet, netán fenyegetést kapott. *
- Úgy emlékszem te nyöszörögtél, Édes, nem pedig Dearthan. *Villant a szavaival ellentétben álló kedves mosolyt, miközben negédesen csilingel a hangja. Hamar egyenesedik vissza, majd távolodik a férfitől egy fél lépésnyit, s jelentőségteljesen néz a kettősre.*
- Meg. *Kinyitja tenyerét, szélsebesen húzza el a többiek előtt, majd kacagva zárja vissza markába, mintha csak gyermekekkel játszadozna.*
- Terveim vannak. Kettőt elhelyezünk a napokban, aztán irány Arthenior! Menjünk vissza a Varjúba, ott megbeszélünk mindent.
*Ugyanis addig kitalálhat valamiféle hazugságot, amivel kicselezheti Lilt és így csak a szívének kedves harcossal kézenfogva tehet majd eleget a kívánságoknak. Vissza is szökell a férfihez, majd belé kapaszkodva kíván átvágni a cseppet sem kedvére való terepen, noha jól tudja, hogy bármikor zokszó nélkül visszatérne.*
- Úgy érzem, hogy már ezzel a kis rituáléval is rengeteg erőt szereztem. *Szabad kezén lévő ujjacskáival megkopogtatja homlokát, s nevetve lépked, amennyiben mindenki egyetért azzal, hogy a hátuk mögött kellene hagyni e helyet.* - Mintha mindig is ismertem volna a varázslatokat, amik a fejemben vannak. Pedig újak. Emlékszel, amikor megátkoztál és amit tettem veled, azt magamon is éreztem és fordítva? *Kikukkant a harcos takarásából, hogy Norinak intézhesse szavait.* - Nos, már én is tudom! *Járása könnyed, mintha sosem tudná megtalálni a bú, mintha nem is ismerné a szomorúság, vagy a gyötrelem fogalmát.*
- Ó, lehet, hogy a nagy tervek szövögetése előtt még van mit csinálnunk. Dearthan! *Pillant fel a másikra.* - Relaelnek ígértem valamit. Segítened kellene előtte, mert ha épp ma tér vissza, akkor megnézhetem magam. *Sóhajt fel színpadiasan. Persze a vak is láthatná, hogy hantázik, de a feketeséget ismerve úgysincs annyi esze, hogy e játszadozás mögé lásson. Ha mégis, majd kitalál valamit. *
- Este pedig egy kis ördögvigyor mellett megvitathatunk mindent. Jól van, Szépségem? *Vigyorog újfent Norira.*
*Elégedettség terpeszkedik szét a lágy vonásokon, úgy néz az izzó szempárba, hogy kétség se férhessen hozzá, hogy mindenre képes azért a hatalomszeletért, amit odaígért neki Yilliht. A fejében visszhangzó kacagás sötéten simogatja végig lelkét, mintha csak beburkolná esendőségét, új küllemet kölcsönözve minden kétségnek, ami valaha benne zakatolt. Ideig-óráig tart tán ki csupán, de hajtóereje lesz ahhoz, hogy egyre kevesebbszer érezze magát elveszve. Bár Dearthan erősebb bástya lehet mindennél, s kapaszkodhatna belé elfeledve mindent, mi volt, mégsem képes bízni abban, hogy csak önmagáért meg is tartaná hosszútávon őt bárki. Hiszen még oly keveset látott belőle. De annak kezeit nem engedi, képtelen rá.
Velar kiléte igazából untatja, sokkal izgalmasabb egy többé hasadt lélek, mint egy entitás, aki legyen bármily ősi, mégiscsak egy idegen, kit nem ért, miként bír el más teste. Idegenekben mégis hogy szabadna bízni? Ironikus, hogy épp egynek adta magát örökbe. A benne megfeszülő szélsőségek most mégsem viaskodnak, amiért jött, azt, ha még nem is érzi, de megkapta. Meg fogja kapni. Csekélység az ár, épp ő ne tudna a felsorolt helyek mindegyikénél helytállni? Egyet tud… Norileina, bármily édes is, képes volt egy gyémántban dobogó szívet is elveszíteni, nem fogja rábízni a markába kapott tárgyakat. Nem fogja megengedni, hogy más tegye tönkre a lehetőségét, hogy egy legyen Sa'Tereth gyönyörű félistenei közül. Persze jól tudja, hogy nem efféle kegyet kap majd, mégsem tartja magát halandónak e percben. Tartása is változik, ha lehet, magabiztosabban tetszeleg, mint bármikor máskor. Dearthannak mégis minden lehetősége megvan őt oltalmazni, így hát, ha közelebb kíván lépni, ő derekára csúsztatja kezét, hogy annak vállára hajthassa fejét, miközben nézi, ahogy tovalibben a szépséges Yillith.
A következő pillanatban már Norileina közelít. Újra hármasban, mit sem sejtve abból, hogy ki mit hallott a fejében, ki miben alkuszott meg, vagy miféle ígéretet, netán fenyegetést kapott. *
- Úgy emlékszem te nyöszörögtél, Édes, nem pedig Dearthan. *Villant a szavaival ellentétben álló kedves mosolyt, miközben negédesen csilingel a hangja. Hamar egyenesedik vissza, majd távolodik a férfitől egy fél lépésnyit, s jelentőségteljesen néz a kettősre.*
- Meg. *Kinyitja tenyerét, szélsebesen húzza el a többiek előtt, majd kacagva zárja vissza markába, mintha csak gyermekekkel játszadozna.*
- Terveim vannak. Kettőt elhelyezünk a napokban, aztán irány Arthenior! Menjünk vissza a Varjúba, ott megbeszélünk mindent.
*Ugyanis addig kitalálhat valamiféle hazugságot, amivel kicselezheti Lilt és így csak a szívének kedves harcossal kézenfogva tehet majd eleget a kívánságoknak. Vissza is szökell a férfihez, majd belé kapaszkodva kíván átvágni a cseppet sem kedvére való terepen, noha jól tudja, hogy bármikor zokszó nélkül visszatérne.*
- Úgy érzem, hogy már ezzel a kis rituáléval is rengeteg erőt szereztem. *Szabad kezén lévő ujjacskáival megkopogtatja homlokát, s nevetve lépked, amennyiben mindenki egyetért azzal, hogy a hátuk mögött kellene hagyni e helyet.* - Mintha mindig is ismertem volna a varázslatokat, amik a fejemben vannak. Pedig újak. Emlékszel, amikor megátkoztál és amit tettem veled, azt magamon is éreztem és fordítva? *Kikukkant a harcos takarásából, hogy Norinak intézhesse szavait.* - Nos, már én is tudom! *Járása könnyed, mintha sosem tudná megtalálni a bú, mintha nem is ismerné a szomorúság, vagy a gyötrelem fogalmát.*
- Ó, lehet, hogy a nagy tervek szövögetése előtt még van mit csinálnunk. Dearthan! *Pillant fel a másikra.* - Relaelnek ígértem valamit. Segítened kellene előtte, mert ha épp ma tér vissza, akkor megnézhetem magam. *Sóhajt fel színpadiasan. Persze a vak is láthatná, hogy hantázik, de a feketeséget ismerve úgysincs annyi esze, hogy e játszadozás mögé lásson. Ha mégis, majd kitalál valamit. *
- Este pedig egy kis ördögvigyor mellett megvitathatunk mindent. Jól van, Szépségem? *Vigyorog újfent Norira.*
313. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-03-07 08:43:14
Üzenet elküldve: 2026-03-07 08:43:14
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Számára Velar egy védőbástya elméjének egésze, és annak falát ostromló, lelkének többi darabkája között. Ő az, kinek hála egy ideje már nem kínozza a saját hangja, akinek hála gondolatai tisztábbak, mint valaha voltak. Éppen emiatt esik kétségbe, mikor az entitás egyszeriben teljesen elhallgat. Már most úgy érzi, hogy egyre kevésbé ura a saját gondolatainak, s úgy érzi, hogy a kívülről érkező összes inger is megőrjíti.
Nelira hangját követi először a tekintete, válasza a szőkeség számára egyelőre csak egy apró bólintás. Figyelmét aztán Yillith szavai terelik el a lányról, és bár egyre jobban fordulja a kíváncsiságát Velar kiléte, de mégsem az van rá a legnagyobb hatással, amit a démon hangosan kimond, hanem az elméjébe hangosan suttogott szavak bolondítják vagy nyugtatják meg igazán, kinek, hogy tetszik. Yillithnek igaza van, egy bajnokhoz nem méltó az, ha a sárban térdel, sírva azért, mert egy hiba miatt megbüntették a társát. Megérdemelte. Ahogy Dearthan is megérdemelte, amit tőle kapott, amiért szembe merészelt szállni az ő akaratával. Most már bánja, hogy nem büntette meg ő maga is jobban a férfit, pedig képes volna rá. Ha elhiszi magáról, akkor képes volna hasonló kínokat okozni, mint ahogy Yillith tette most Velarral. A démon elérte a célját, Norileina egészen más szemmel néz most két társára. Bűntudat? Nem szabad ezt éreznie, hisz maguktól jöttek, Nelira is megmondta. Akkor hát viseljék ők maguk felkészületlenségük következményeit, sőt, nem is! Legyenek hálásak neki, amiért eljöhettek egyáltalán ide, és láthatták Sa'Tereth gyönyörű csatlósát.
Egyelőre azonban nem lép még közelebb a pároshoz, távolról figyeli, ahogy Yillith Nelira kezébe adja sötét köveket. A helyszínek említésére emlékképek villannak fel előtte. A Világítótorony számára a megnyugvás, a menedék, a Sellőház a bizalom és a kötődés, az Artheniori Templom pedig a bűn jelképe. Mindegyik különleges. Megtiszteltetésnek érzi, hogy Sa'Tereth hírnökeiként ők hárman lehetnek azok, kik elvihetik e helyekre az Arctalan lenyomatát, darabkákat Yillithből magából. Csak ne érezne féltékenységet, amiért Nelira kapta a kezeibe a köveket, és nem ő…
Ahogy az entitás távozóra fogja, még egyszer maga mellett találja őt, ahogy egyetlen tincse az ujjai közé kerül. Nem is érez semmit, mégis megborzong tőle, annyira jól esik számára Yillith közelsége. Bízik benne, persze, hogy bízik. Benne is, Velarban is, a társai pedig… Őket pedig neki kell vezetni, és megbüntetni is, ha nem engedelmeskednek. Ezt tanulta a mai napon.
Lassan, de határozottan indul meg hát Nelira és Dearthan felé, figyelve Yillith távozását.*
- Én mondtam, hogy erre nem vagy még felkészülve. *Intézi szavait szemrehányóan a férfinek, továbbra sem tudva semmit arról, hogy a harcos egy pillanatig képes volt visszaverni a félistennő támadását.*
- Megmutatod őket? *Fordul rögtön Nelirához, kíváncsi a kövekre közelebbről is.*
*Számára Velar egy védőbástya elméjének egésze, és annak falát ostromló, lelkének többi darabkája között. Ő az, kinek hála egy ideje már nem kínozza a saját hangja, akinek hála gondolatai tisztábbak, mint valaha voltak. Éppen emiatt esik kétségbe, mikor az entitás egyszeriben teljesen elhallgat. Már most úgy érzi, hogy egyre kevésbé ura a saját gondolatainak, s úgy érzi, hogy a kívülről érkező összes inger is megőrjíti.
Nelira hangját követi először a tekintete, válasza a szőkeség számára egyelőre csak egy apró bólintás. Figyelmét aztán Yillith szavai terelik el a lányról, és bár egyre jobban fordulja a kíváncsiságát Velar kiléte, de mégsem az van rá a legnagyobb hatással, amit a démon hangosan kimond, hanem az elméjébe hangosan suttogott szavak bolondítják vagy nyugtatják meg igazán, kinek, hogy tetszik. Yillithnek igaza van, egy bajnokhoz nem méltó az, ha a sárban térdel, sírva azért, mert egy hiba miatt megbüntették a társát. Megérdemelte. Ahogy Dearthan is megérdemelte, amit tőle kapott, amiért szembe merészelt szállni az ő akaratával. Most már bánja, hogy nem büntette meg ő maga is jobban a férfit, pedig képes volna rá. Ha elhiszi magáról, akkor képes volna hasonló kínokat okozni, mint ahogy Yillith tette most Velarral. A démon elérte a célját, Norileina egészen más szemmel néz most két társára. Bűntudat? Nem szabad ezt éreznie, hisz maguktól jöttek, Nelira is megmondta. Akkor hát viseljék ők maguk felkészületlenségük következményeit, sőt, nem is! Legyenek hálásak neki, amiért eljöhettek egyáltalán ide, és láthatták Sa'Tereth gyönyörű csatlósát.
Egyelőre azonban nem lép még közelebb a pároshoz, távolról figyeli, ahogy Yillith Nelira kezébe adja sötét köveket. A helyszínek említésére emlékképek villannak fel előtte. A Világítótorony számára a megnyugvás, a menedék, a Sellőház a bizalom és a kötődés, az Artheniori Templom pedig a bűn jelképe. Mindegyik különleges. Megtiszteltetésnek érzi, hogy Sa'Tereth hírnökeiként ők hárman lehetnek azok, kik elvihetik e helyekre az Arctalan lenyomatát, darabkákat Yillithből magából. Csak ne érezne féltékenységet, amiért Nelira kapta a kezeibe a köveket, és nem ő…
Ahogy az entitás távozóra fogja, még egyszer maga mellett találja őt, ahogy egyetlen tincse az ujjai közé kerül. Nem is érez semmit, mégis megborzong tőle, annyira jól esik számára Yillith közelsége. Bízik benne, persze, hogy bízik. Benne is, Velarban is, a társai pedig… Őket pedig neki kell vezetni, és megbüntetni is, ha nem engedelmeskednek. Ezt tanulta a mai napon.
Lassan, de határozottan indul meg hát Nelira és Dearthan felé, figyelve Yillith távozását.*
- Én mondtam, hogy erre nem vagy még felkészülve. *Intézi szavait szemrehányóan a férfinek, továbbra sem tudva semmit arról, hogy a harcos egy pillanatig képes volt visszaverni a félistennő támadását.*
- Megmutatod őket? *Fordul rögtön Nelirához, kíváncsi a kövekre közelebbről is.*
312. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-03-06 01:07:45
Üzenet elküldve: 2026-03-06 01:07:45
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
//Ma démonokkal teázunk//
*Nelira fejében elégedett kuncogás visszhangzik, ahogy a szőkeség hagyja a félistent elmerülni emlékei között. Különösen, mikor a Norileinát ábrázoló képsorok peregnek le fejében.*
~Urunk nem csak a képességességet díjazza, de a rivalizálást is.~ *Duruzsolja.* ~Legyen. Megkapod... Legalábbis egyelőre egy darabját kívánságodnak. De előbb hűséged kell bizonyítanod.~
-Velar egy ősrégi lélek. *Szavait természetesen Norileina felé intézi, félig fordulva a társaság felé.*
-Nem vettem el tőled. Csupán leckét adtam számára. Hogy ki ő... Talán elmeséli majd ő maga. *Széles mosoly kúszik arcára, miközben szórakozottan simít végig szarván, majd derékig érő, sötét hajzuhatagán.*
~Mindened megvan hozzá. Vezesd hát őket, leghűségesebb és legerősebb bajnokom. Uralkodj!~ *A negédes szólam úgy csöppen Norileina elméjébe, mintha az iménti kín után a démon a gondolatait simogatná. Velar csendje azonban beszédes; egy ideig biztosan nem fog újra előbújni az ébenhajú leány lelkének mélyéről.
Yillith hirtelen megfordul. Mindhármuknak feltűnhet, ujjai között aprócska tárgyakat pörget. Első, és második pillantásra is jó ujjnyi nagyságú, sötétlő kavicsoknak tűnnek.*
-A füleim, ha úgy tetszik. *Hangja, akár a fekete méz, édes és mérgező egyszerre. Nelirához lép, majd átnyújtja neki a három, aprócska eszközt.*
-Egyet rejtsetek el a Világítótoronyban. Egyet a Sellőházban... Egyet pedig... *Szeme sarkából a szőkeség mellett álló Dearthanra pillant. Izzó tekintete szinte marja a férfit. Yillith ajkai szélén mosoly bujkál.*
-Az artheniori templomban. ~Gyerünk. Próbáld meg.~ *Dearthanban nem lehet kétség afelől, hogy a kezében szorongatott kalapácsra céloz a fejében csengő jelenés, ki még mindig őt fixírozva Nelira orcáját simítja végig épp hosszú körmökben végződő ujjaival.*
~Vagy tán nem félsz, hogy elveszem tőled?~ *Dearthan karja mintha ólomból lenne. Tudja, hogy az elméjébe mászó, bénító hang tulajdonosa az oka. Tudja, hogy amaz játszik vele. De hogy az elméjébe ültetett, féltékenységét célzó gondolat kicsírázik-e, csakis rajta áll.*
-A feladatotok nem sietős. Hogy hogyan jelzek? Megvannak a módszereim. *Dearthant illető, jelentőségteljes pillantásából kitalálhatják, hogy az iménti furcsa közeledés a férfihoz nem volt véletlen.
Sarkon fordul, és immáron valóban az oltárt célozza kimért lépteivel. Ráérősen, félkörben halad, hogy érinthesse Norileinát is, kinek szórakozottan csippenti egy ében tincsét ujjai közé elhaladtában. Érezhetően bizalmat óhajt ébreszteni a lányban.*
-Az Arctalan kísérje lépteiteket. *Szól még hátra válla felett, mielőtt eltűnne az oltár mögött húzódó ködös miazmában. A megterhelő találkozás után végül magára marad a hármas.*
*Nelira fejében elégedett kuncogás visszhangzik, ahogy a szőkeség hagyja a félistent elmerülni emlékei között. Különösen, mikor a Norileinát ábrázoló képsorok peregnek le fejében.*
~Urunk nem csak a képességességet díjazza, de a rivalizálást is.~ *Duruzsolja.* ~Legyen. Megkapod... Legalábbis egyelőre egy darabját kívánságodnak. De előbb hűséged kell bizonyítanod.~
-Velar egy ősrégi lélek. *Szavait természetesen Norileina felé intézi, félig fordulva a társaság felé.*
-Nem vettem el tőled. Csupán leckét adtam számára. Hogy ki ő... Talán elmeséli majd ő maga. *Széles mosoly kúszik arcára, miközben szórakozottan simít végig szarván, majd derékig érő, sötét hajzuhatagán.*
~Mindened megvan hozzá. Vezesd hát őket, leghűségesebb és legerősebb bajnokom. Uralkodj!~ *A negédes szólam úgy csöppen Norileina elméjébe, mintha az iménti kín után a démon a gondolatait simogatná. Velar csendje azonban beszédes; egy ideig biztosan nem fog újra előbújni az ébenhajú leány lelkének mélyéről.
Yillith hirtelen megfordul. Mindhármuknak feltűnhet, ujjai között aprócska tárgyakat pörget. Első, és második pillantásra is jó ujjnyi nagyságú, sötétlő kavicsoknak tűnnek.*
-A füleim, ha úgy tetszik. *Hangja, akár a fekete méz, édes és mérgező egyszerre. Nelirához lép, majd átnyújtja neki a három, aprócska eszközt.*
-Egyet rejtsetek el a Világítótoronyban. Egyet a Sellőházban... Egyet pedig... *Szeme sarkából a szőkeség mellett álló Dearthanra pillant. Izzó tekintete szinte marja a férfit. Yillith ajkai szélén mosoly bujkál.*
-Az artheniori templomban. ~Gyerünk. Próbáld meg.~ *Dearthanban nem lehet kétség afelől, hogy a kezében szorongatott kalapácsra céloz a fejében csengő jelenés, ki még mindig őt fixírozva Nelira orcáját simítja végig épp hosszú körmökben végződő ujjaival.*
~Vagy tán nem félsz, hogy elveszem tőled?~ *Dearthan karja mintha ólomból lenne. Tudja, hogy az elméjébe mászó, bénító hang tulajdonosa az oka. Tudja, hogy amaz játszik vele. De hogy az elméjébe ültetett, féltékenységét célzó gondolat kicsírázik-e, csakis rajta áll.*
-A feladatotok nem sietős. Hogy hogyan jelzek? Megvannak a módszereim. *Dearthant illető, jelentőségteljes pillantásából kitalálhatják, hogy az iménti furcsa közeledés a férfihoz nem volt véletlen.
Sarkon fordul, és immáron valóban az oltárt célozza kimért lépteivel. Ráérősen, félkörben halad, hogy érinthesse Norileinát is, kinek szórakozottan csippenti egy ében tincsét ujjai közé elhaladtában. Érezhetően bizalmat óhajt ébreszteni a lányban.*
-Az Arctalan kísérje lépteiteket. *Szól még hátra válla felett, mielőtt eltűnne az oltár mögött húzódó ködös miazmában. A megterhelő találkozás után végül magára marad a hármas.*
311. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-03-03 17:07:11
Üzenet elküldve: 2026-03-03 17:07:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Ahogy Yillith megindul feléjük, ösztönösen közelebb húzódik Nelirához, nem is sejtve, hogy ezúttal nem a nőt szemelte ki magának a félisten. Megpróbálja jelét sem adni annak, ahogy megborzong, mikor megérzi csuklóján a szorítást. A gyűlölet és a sóvárgás különös egyvelege bugyborog fel lelkében. Minden porcikája küzdene az entitás ellen, és szeretné kitépni magát az uralma alól, mégis sikerül kellő higgadtságot erőltetnie magára. Nem kívánja kockáztatni klántársa épségét azzal, hogy ellenkezésével felbőszíti a lényt, amely láthatólag örömét leli a kínzásban és mások gyötrelmében. Háta szüntelenül borsódzik. Arca fintorba torzul, ahogy Yillith végignyal a sebén. Nem is a fájdalom miatt, hanem inkább az undortól.*
~ A varjak tépjenek szét… ~ *Veti oda gondolatban, de gyorsan el is csendesíti elméjét, mikor eszébe jut, hogy még a kimondatlan átkok is elárulhatják.
Izmai pattanásig feszülnek, miközben némán szemléli, amint a félisten Nelirához fordul, és megérinti a lányt. Tenyere ismét kalapácsának fejére téved, és mutatóujjával kissé meglazítja a hurkot, hogy egy könnyű rántással, ha kell, mindjárt támadásba lendíthesse fegyverét. De mindaddig kivár, míg Yillith mozdulataiba nem keveredik ártó szándék. Feje kissé előrebiccen, állát leszegi, szemöldökét összehúzza. Ábrázata egészen farkaskutya-hatású, melyhez hozzátesz a most már igencsak elhanyagoltnak és rendezetlennek mondható haja és borostája. Nelira és a lény mentális párbeszéde alatt nyugalma párologni kezd. Nem tudja sem felfogni, sem értelmezni, mi zajlik a közvetlen közelében, ez pedig egyre jobban aggasztja. Az sem segít, amikor Yillith már Norileinához intézi szavait, és valamelyest elterelődik a figyelme a gyógyítójáról. A feketeség kiáltása csak tovább hergeli egy hevesebben kalapáló szívét. Kirántja övéből a kalapácsot, és támadásra készen tartja oldala mellett, miközben azt kutatja, milyen támadás érhette a nőt, és számíthatnak-e újabb csapásra. Nem mozdul. Habozik. Mennyi ideje lehet bármit is tenni egy félisten ellen? Egyáltalán hogyan védhetné ki ezeket a támadásokat? Norileina nyöszörgését hallva tekintetében felparázslik a harag. Egyedül Nelira közelsége béklyózza meg annyira, hogy ne cselekedjen olyat, amivel csak rontana a helyzetükön. Éppen ezt a pillanatot választja mocorgásra a hang a fejében.*
~ Vénségedre beszari lettél? Menj neki. Vagy azt is eltűrnéd, hogy a kis szépségedet is így megríkassa? Menj neki! ~ *Bal kezét a kalapács súlya húzza, jobbjában Nelira törékeny kezét érzi. Mindkét érzés kellemes. Két jelenet is átvillan a fejében. Az egyikben felkapja a szőkeséget a karjaiba, és nemes egyszerűséggel kisétál vele ebből a förtelmes helyről. Elsétál vele egészen a világ végére. Hátrahagyva minden fölösleges és kicsinyes problémát. A másikban előrelendíti fegyverét, és csodák csodájára szétrancsírozza vele Yillith arcát. Az entitás teste rángatózva zuhan a mocsárba, ő pedig utána vetné magát, és ököllel a felismerhetetlenségig csépelné a fejét. Édes álom. Felrázza magát az ábrándozásból. Kissé ellazítja a kalapácsot markoló tenyerét, és Nelira kezét óvatosan megszorítja, s közelebb húzza magához, ha lehetséges. Tekintete Yillith és Norileina között cikázik. Nem tudja pontosan min mehet keresztül a feketeség, de klántársa nyugodt, legalábbis nyugodtnak mutatkozik. Bizonyára többet megért és felfog a kialakult helyzetből, mint a férfi. Egyelőre ebbe a tudatba kapaszkodik, és a megfigyelésen kívül többet nem tesz. Mindaddig veszteg marad, amíg Nelirát nem éri sérelem, legyen az fizikai vagy mentális.*
*Ahogy Yillith megindul feléjük, ösztönösen közelebb húzódik Nelirához, nem is sejtve, hogy ezúttal nem a nőt szemelte ki magának a félisten. Megpróbálja jelét sem adni annak, ahogy megborzong, mikor megérzi csuklóján a szorítást. A gyűlölet és a sóvárgás különös egyvelege bugyborog fel lelkében. Minden porcikája küzdene az entitás ellen, és szeretné kitépni magát az uralma alól, mégis sikerül kellő higgadtságot erőltetnie magára. Nem kívánja kockáztatni klántársa épségét azzal, hogy ellenkezésével felbőszíti a lényt, amely láthatólag örömét leli a kínzásban és mások gyötrelmében. Háta szüntelenül borsódzik. Arca fintorba torzul, ahogy Yillith végignyal a sebén. Nem is a fájdalom miatt, hanem inkább az undortól.*
~ A varjak tépjenek szét… ~ *Veti oda gondolatban, de gyorsan el is csendesíti elméjét, mikor eszébe jut, hogy még a kimondatlan átkok is elárulhatják.
Izmai pattanásig feszülnek, miközben némán szemléli, amint a félisten Nelirához fordul, és megérinti a lányt. Tenyere ismét kalapácsának fejére téved, és mutatóujjával kissé meglazítja a hurkot, hogy egy könnyű rántással, ha kell, mindjárt támadásba lendíthesse fegyverét. De mindaddig kivár, míg Yillith mozdulataiba nem keveredik ártó szándék. Feje kissé előrebiccen, állát leszegi, szemöldökét összehúzza. Ábrázata egészen farkaskutya-hatású, melyhez hozzátesz a most már igencsak elhanyagoltnak és rendezetlennek mondható haja és borostája. Nelira és a lény mentális párbeszéde alatt nyugalma párologni kezd. Nem tudja sem felfogni, sem értelmezni, mi zajlik a közvetlen közelében, ez pedig egyre jobban aggasztja. Az sem segít, amikor Yillith már Norileinához intézi szavait, és valamelyest elterelődik a figyelme a gyógyítójáról. A feketeség kiáltása csak tovább hergeli egy hevesebben kalapáló szívét. Kirántja övéből a kalapácsot, és támadásra készen tartja oldala mellett, miközben azt kutatja, milyen támadás érhette a nőt, és számíthatnak-e újabb csapásra. Nem mozdul. Habozik. Mennyi ideje lehet bármit is tenni egy félisten ellen? Egyáltalán hogyan védhetné ki ezeket a támadásokat? Norileina nyöszörgését hallva tekintetében felparázslik a harag. Egyedül Nelira közelsége béklyózza meg annyira, hogy ne cselekedjen olyat, amivel csak rontana a helyzetükön. Éppen ezt a pillanatot választja mocorgásra a hang a fejében.*
~ Vénségedre beszari lettél? Menj neki. Vagy azt is eltűrnéd, hogy a kis szépségedet is így megríkassa? Menj neki! ~ *Bal kezét a kalapács súlya húzza, jobbjában Nelira törékeny kezét érzi. Mindkét érzés kellemes. Két jelenet is átvillan a fejében. Az egyikben felkapja a szőkeséget a karjaiba, és nemes egyszerűséggel kisétál vele ebből a förtelmes helyről. Elsétál vele egészen a világ végére. Hátrahagyva minden fölösleges és kicsinyes problémát. A másikban előrelendíti fegyverét, és csodák csodájára szétrancsírozza vele Yillith arcát. Az entitás teste rángatózva zuhan a mocsárba, ő pedig utána vetné magát, és ököllel a felismerhetetlenségig csépelné a fejét. Édes álom. Felrázza magát az ábrándozásból. Kissé ellazítja a kalapácsot markoló tenyerét, és Nelira kezét óvatosan megszorítja, s közelebb húzza magához, ha lehetséges. Tekintete Yillith és Norileina között cikázik. Nem tudja pontosan min mehet keresztül a feketeség, de klántársa nyugodt, legalábbis nyugodtnak mutatkozik. Bizonyára többet megért és felfog a kialakult helyzetből, mint a férfi. Egyelőre ebbe a tudatba kapaszkodik, és a megfigyelésen kívül többet nem tesz. Mindaddig veszteg marad, amíg Nelirát nem éri sérelem, legyen az fizikai vagy mentális.*
310. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-21 13:11:04
Üzenet elküldve: 2026-02-21 13:11:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Mindenki a saját próbáját állja ki, s ha Dearthanban ezernyi gondolat is cikázik, megbomlasztva azt az elmét, ami Nelirának a legnagyobb kapaszkodó, hát a szőkeségben sem rest gomolyogni az aggodalommal kevert izgalom. A talpa alatti sár alá tapossa le végül mégis az írmagját is a gyengeségnek, hogy az ereje lehessen látható a félistennek. Nem adózhat idővel, energiával már homloka mögött kiteljesedő gondolatainak, legyen az a szívének kedves férfi, vagy épp Norileina. Mindenki nyerje meg a sajátját ő pedig hadd ölelhesse újra magához Aeltariv aprócska testét, hogy vállára lehelje a megkönnyebbülést, hogy megvédte a háború viszontagságaitól. Az izzó szempárba néz, keze, ha nem is remeg meg a férfi tenyere alatt, amaz érezheti az erőtlenséget, ahogy azt tartja.
A következő kép ismét segítség. Ahogy a friss sebet kóstolja végig a démon, úgy hasít belé a féltékenységgel kevert vágy; ellentétes pólusok, de aligha uralta eddig más a testét, így kizökkenteni nem tudja.
Nem kíván diskurálni egy csata, egy ostrom velejáróiról, s nincs is rá szükség… máris elméjébe tolul a kérdés, hogy miféle erőre is vágyik. Ha a többiek nem is hallhatják, tekintetére fátyolként omlik rá a kivetített képek lenyomata. Mire vágyik? ~Hogy úgy kényszerítsek földre bárkit, mint Te.~ Gondolataiban hangos a mondat, de a pergő képsorok alá is támasztják, hogy mihez ért a legjobban a méregkeverésen túl… Láthatja a szépség, amint csupán küllemével, s egynehány praktikával, mégis arany átadása nélkül szerez lakhatást magának és a gyereknek. Hogy hogyan kaparintja meg vágyott csecsebecséit, hogyan remeg meg Norileina arcát épp keretező combja, majd adja át neki a megannyi növényt és istenhez hasonlító bókot cserébe. Hogy hogyan szerzett szövetségest Dearthan személyében egyetlen éj leforgása alatt. Hogyan szerzett új otthont, a Hét Varjú gyönyörű vezetőjétől. Hogy hogyan használja fel buja szavait, mozdulatait arra, hogy mindene meglegyen… csakhogy ez még így is rettentően kevés. Soha nem elég.
Nem fizikai erőre kíván szert tenni, de mindet a sárban akarja látni, aki veszélyezteti őt, a szeretteit, vagy aki valaha bántotta. Ha ehhez ért, legyen e képessége a mostaninál is erősebb, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Kisvártatva nem agyalhat tovább, Yillith amúgyis pontosan tudhatja ennyiből, hogy mit kíván magában fokozni. S ha nem azt adja meg neki, hát nem kételkedik, hogy Sa'Tereth és félistenei szolgálatában tökéletes helye lesz. Bár lehetne egy közülük itt a fizikai síkon... Felsóhajt, majd Norileinára szegezi tekintetét, de Dearthant elengedni nem képes. Észrevétlen szorul ujjai közé annak tenyere, s erőteljesebben, mint valaha. Annak szemeit látja akkor is, mikor épp nem az övébe mar. Őt is meg akarja védeni, még ha amaz is igyekszik védőbástyaként előtte állni.*
- Velar is benned van? Ez új. Tényleg te adtad neki? *Értetlenkedik kissé, amikor Velarról esik szó. Nem újdonság számára, hogy néhányan élnek a drága szeretője testében, de amolyan lélekdarabkáknak gondolta, nem entitásoknak. *
- Hogy jelzel, ha szükséged van rám? *Kérdi kacér tónussal hangjában, aligha tudná levetkőzni, mennyire vágyja az első feladatát, mit reményei szerint az áttetsző anyag éppen csak takarása nélkül kap majd meg a tökéletességtől.*
*Mindenki a saját próbáját állja ki, s ha Dearthanban ezernyi gondolat is cikázik, megbomlasztva azt az elmét, ami Nelirának a legnagyobb kapaszkodó, hát a szőkeségben sem rest gomolyogni az aggodalommal kevert izgalom. A talpa alatti sár alá tapossa le végül mégis az írmagját is a gyengeségnek, hogy az ereje lehessen látható a félistennek. Nem adózhat idővel, energiával már homloka mögött kiteljesedő gondolatainak, legyen az a szívének kedves férfi, vagy épp Norileina. Mindenki nyerje meg a sajátját ő pedig hadd ölelhesse újra magához Aeltariv aprócska testét, hogy vállára lehelje a megkönnyebbülést, hogy megvédte a háború viszontagságaitól. Az izzó szempárba néz, keze, ha nem is remeg meg a férfi tenyere alatt, amaz érezheti az erőtlenséget, ahogy azt tartja.
A következő kép ismét segítség. Ahogy a friss sebet kóstolja végig a démon, úgy hasít belé a féltékenységgel kevert vágy; ellentétes pólusok, de aligha uralta eddig más a testét, így kizökkenteni nem tudja.
Nem kíván diskurálni egy csata, egy ostrom velejáróiról, s nincs is rá szükség… máris elméjébe tolul a kérdés, hogy miféle erőre is vágyik. Ha a többiek nem is hallhatják, tekintetére fátyolként omlik rá a kivetített képek lenyomata. Mire vágyik? ~Hogy úgy kényszerítsek földre bárkit, mint Te.~ Gondolataiban hangos a mondat, de a pergő képsorok alá is támasztják, hogy mihez ért a legjobban a méregkeverésen túl… Láthatja a szépség, amint csupán küllemével, s egynehány praktikával, mégis arany átadása nélkül szerez lakhatást magának és a gyereknek. Hogy hogyan kaparintja meg vágyott csecsebecséit, hogyan remeg meg Norileina arcát épp keretező combja, majd adja át neki a megannyi növényt és istenhez hasonlító bókot cserébe. Hogy hogyan szerzett szövetségest Dearthan személyében egyetlen éj leforgása alatt. Hogyan szerzett új otthont, a Hét Varjú gyönyörű vezetőjétől. Hogy hogyan használja fel buja szavait, mozdulatait arra, hogy mindene meglegyen… csakhogy ez még így is rettentően kevés. Soha nem elég.
Nem fizikai erőre kíván szert tenni, de mindet a sárban akarja látni, aki veszélyezteti őt, a szeretteit, vagy aki valaha bántotta. Ha ehhez ért, legyen e képessége a mostaninál is erősebb, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Kisvártatva nem agyalhat tovább, Yillith amúgyis pontosan tudhatja ennyiből, hogy mit kíván magában fokozni. S ha nem azt adja meg neki, hát nem kételkedik, hogy Sa'Tereth és félistenei szolgálatában tökéletes helye lesz. Bár lehetne egy közülük itt a fizikai síkon... Felsóhajt, majd Norileinára szegezi tekintetét, de Dearthant elengedni nem képes. Észrevétlen szorul ujjai közé annak tenyere, s erőteljesebben, mint valaha. Annak szemeit látja akkor is, mikor épp nem az övébe mar. Őt is meg akarja védeni, még ha amaz is igyekszik védőbástyaként előtte állni.*
- Velar is benned van? Ez új. Tényleg te adtad neki? *Értetlenkedik kissé, amikor Velarról esik szó. Nem újdonság számára, hogy néhányan élnek a drága szeretője testében, de amolyan lélekdarabkáknak gondolta, nem entitásoknak. *
- Hogy jelzel, ha szükséged van rám? *Kérdi kacér tónussal hangjában, aligha tudná levetkőzni, mennyire vágyja az első feladatát, mit reményei szerint az áttetsző anyag éppen csak takarása nélkül kap majd meg a tökéletességtől.*
309. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-21 10:24:45
Üzenet elküldve: 2026-02-21 10:24:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Hogy mire számított, mikor elindultak ide? Őszintén, fogalma sincs, de arra, hogy Nelira ilyen gyorsan és könnyedén hódol be a Yillithnek és rajta keresztül Sa'Terethnek, Dearthan pedig áldozatként kénytelen asszisztálni mindehhez, egyáltalán nem gondolt. Több bűnt is elkövetett ma, s azok közül a gyémántba zárt szív elvesztése talán a legkevésbé súlyos. Mikor tekintete összetalálkozik a férfiéval, Dearthan láthatja is benne a kételyt, a gyötrelmet, mert a saját érzései őt is két oldalról ostromolják. Egyfelől büszke magára, elégedett, amiért ilyen szolgákat hozott a sötét úr elé. Büszkeségén nem változtat az sem, hogy Nelira hangosan bizonygatja: magától jöttek. Mindeközben viszont ott bújik egy másik, ettől teljesen különböző érzés nem is olyan mélyen. A bűntudat, keverve azzal, hogy úgy érzi, attól a pillanattól fogva, hogy beléptek erre a helyre, kicsúszott a kezei közül az irányítás. Bármerre pillant, váratlan meglepetések fogadják. Nem tudja, melyikre hallgasson, minden bizonnyal ezért tör ki belőle minden értelmetlen és felesleges szavak formájában.
Nelira próbája egyértelmű. Nem csak a saját, hanem szerette vérét is akarja tőle a démon. Groteszk módon gyönyörű mindez, de ennél már csak az a szebb, hogy a szőkeség engedelmesen végre is hajtja, amit kérnek tőle.*
~Most már tudod, miről beszéltem. Te akartál ennyire velem jönni.~ *Gondolatai Dearthanról szólnak, és arról, mi a tavernában történt köztük, de persze csak magát próbálja ezzel is nyugtatni, hogy semmi sem az ő hibája.
Nevét hallva kapja tekintetét a párosról Yillithre, mondandójának lényegét azonban hirtelen nem képes megérteni. Valójában nem szántszándékkal segített a démonnak, de ezen igazság gondolatának még csak a csírái sem fogalmazódnak meg benne.*
- Mindig így lesz. Velar pedig… ÁÁH! *Nem tudja befejezni a mondandóját. Ahogy karkötője bizseregni kezd, ujjaival második bilincskét fogja át a saját csuklóját az ékszer mellett, s a közben hirtelen hallatszódó ordításra sziszegve szorítja össze a fogait. Ezek és ehhez hasonló hangok voltak azok, melyektől az entitás egy ideje már védte őt, most pedig miatta kell szenvednie. Mégsem a harag az első érzés, mi felsejlik benne, hanem a félelem, a kétségbeesés és megint csak… a bűntudat.*
- Velar! Hagyd abba! *Nyöszörgi keserves hangon, de nem tud mit tenni, csupán lehunyja a szemeit, remélve, hogy a sötétben most is nyugalmat talál, de nem így történik. Már nem csak hallja őt, hanem látni is véli eddig csupán elképzelt társának alakját. Kezei ökölbe szorulnak, miközben furcsa érzés lesz úrrá rajta. Olyan, mintha valahol már látta volna őt, mintha már a halandó világban is találkoztak, vagy találkozniuk kellett volna, pedig az lehetetlen. A nem létező világ terén keresztül próbál Velarért nyúlni, hogy segítsen rajta, ám Yillith hangja áthatolhatatlan falként állítja meg és töri meg az egész látomást. Mire kinyitja a szemeit, csend van, túl nagy csend.*
- Mit tettél vele?! Ne bántsd őt! *Azon kapja magát, hogy könnyek csordulnak ki feketére festett szemeiből. Mire rendesen észbe kap, Yillith már elfordult tőlük.*
- Várj! Kicsoda ő valójában? Ki Velar? Olyan, olyan, mintha mindig is ismertem volna… Ugye nem vetted el őt tőlem? *Aggódik. Mindig is csendre vágyott, de most, hogy semmit sem hall onnan bentről, sokkal inkább pánikba ejti, mintsem megnyugtatná.*
A hozzászólás írója (Norileina Vylrien) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.21 10:25:51
*Hogy mire számított, mikor elindultak ide? Őszintén, fogalma sincs, de arra, hogy Nelira ilyen gyorsan és könnyedén hódol be a Yillithnek és rajta keresztül Sa'Terethnek, Dearthan pedig áldozatként kénytelen asszisztálni mindehhez, egyáltalán nem gondolt. Több bűnt is elkövetett ma, s azok közül a gyémántba zárt szív elvesztése talán a legkevésbé súlyos. Mikor tekintete összetalálkozik a férfiéval, Dearthan láthatja is benne a kételyt, a gyötrelmet, mert a saját érzései őt is két oldalról ostromolják. Egyfelől büszke magára, elégedett, amiért ilyen szolgákat hozott a sötét úr elé. Büszkeségén nem változtat az sem, hogy Nelira hangosan bizonygatja: magától jöttek. Mindeközben viszont ott bújik egy másik, ettől teljesen különböző érzés nem is olyan mélyen. A bűntudat, keverve azzal, hogy úgy érzi, attól a pillanattól fogva, hogy beléptek erre a helyre, kicsúszott a kezei közül az irányítás. Bármerre pillant, váratlan meglepetések fogadják. Nem tudja, melyikre hallgasson, minden bizonnyal ezért tör ki belőle minden értelmetlen és felesleges szavak formájában.
Nelira próbája egyértelmű. Nem csak a saját, hanem szerette vérét is akarja tőle a démon. Groteszk módon gyönyörű mindez, de ennél már csak az a szebb, hogy a szőkeség engedelmesen végre is hajtja, amit kérnek tőle.*
~Most már tudod, miről beszéltem. Te akartál ennyire velem jönni.~ *Gondolatai Dearthanról szólnak, és arról, mi a tavernában történt köztük, de persze csak magát próbálja ezzel is nyugtatni, hogy semmi sem az ő hibája.
Nevét hallva kapja tekintetét a párosról Yillithre, mondandójának lényegét azonban hirtelen nem képes megérteni. Valójában nem szántszándékkal segített a démonnak, de ezen igazság gondolatának még csak a csírái sem fogalmazódnak meg benne.*
- Mindig így lesz. Velar pedig… ÁÁH! *Nem tudja befejezni a mondandóját. Ahogy karkötője bizseregni kezd, ujjaival második bilincskét fogja át a saját csuklóját az ékszer mellett, s a közben hirtelen hallatszódó ordításra sziszegve szorítja össze a fogait. Ezek és ehhez hasonló hangok voltak azok, melyektől az entitás egy ideje már védte őt, most pedig miatta kell szenvednie. Mégsem a harag az első érzés, mi felsejlik benne, hanem a félelem, a kétségbeesés és megint csak… a bűntudat.*
- Velar! Hagyd abba! *Nyöszörgi keserves hangon, de nem tud mit tenni, csupán lehunyja a szemeit, remélve, hogy a sötétben most is nyugalmat talál, de nem így történik. Már nem csak hallja őt, hanem látni is véli eddig csupán elképzelt társának alakját. Kezei ökölbe szorulnak, miközben furcsa érzés lesz úrrá rajta. Olyan, mintha valahol már látta volna őt, mintha már a halandó világban is találkoztak, vagy találkozniuk kellett volna, pedig az lehetetlen. A nem létező világ terén keresztül próbál Velarért nyúlni, hogy segítsen rajta, ám Yillith hangja áthatolhatatlan falként állítja meg és töri meg az egész látomást. Mire kinyitja a szemeit, csend van, túl nagy csend.*
- Mit tettél vele?! Ne bántsd őt! *Azon kapja magát, hogy könnyek csordulnak ki feketére festett szemeiből. Mire rendesen észbe kap, Yillith már elfordult tőlük.*
- Várj! Kicsoda ő valójában? Ki Velar? Olyan, olyan, mintha mindig is ismertem volna… Ugye nem vetted el őt tőlem? *Aggódik. Mindig is csendre vágyott, de most, hogy semmit sem hall onnan bentről, sokkal inkább pánikba ejti, mintsem megnyugtatná.*
A hozzászólás írója (Norileina Vylrien) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.21 10:25:51
308. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-19 02:06:24
Üzenet elküldve: 2026-02-19 02:06:24
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
//Ma démonokkal teázunk//
*Nelira készségesen teljesíti Yillith utasítását. A parázsló tekintetű, földöntúli entitás kimért léptekkel közelít párosuk felé. Hibátlan arca lassú farkasmosolyba húzódik a férfi csuklóján legördülő vércseppeket látván. Tekintete csak egy röpke pillanatig kalandozik el, ahogy Dearthan megragadja a szőkeség kezét. Egy lépéssel terem a férfi előtt, hogy ő is így tegyen annak sérült kezével. Vasmarokkal kényszeríti fel, hogy egy rövid vizsgálat után látható élvezettel nyaljon végig a friss seben. Dearthan a meglepettségen kívül egyebet nem tapasztal, legalábbis egyelőre. A furcsa mutatványt követően a félisten felegyenesedik, s úgy fordul Nelira felé, mintha az iménti jelenet teljesen természetes velejárója lenne találkozásuknak.*
-A város? Veszélyben? *Röviden elmereng.*
-Meglehet. Háborúk jönnek és mennek. Az isteni paktum értelmében istenség aligha avatkozhat bele efféle történésbe. A mi háborúnk nem az ő háborújuk. *Yillith arcán elégedettség olvasható. Nelira kiállta a próbát. Ártott annak, kit egyértelműen érzékeny szálak fűznek hozzá... Előrébb helyezte istenét, s persze saját magát. Yillith olvasatában mindenképp. Vélhetően eszközként tekint most a férfira. Nelira eszközeként. A félisten hosszú körmei gyengéden szánkáznak végig a szőke fürtökön, majd állapodnak meg a lány állán. Elidőzik tekintetével egy keveset újdonsült szolgáján, mintha csak motivációit kutatná a kékekben.*
~Miféle erő az, amire vágysz?~ *Nelira ezúttal a fejében hallja az igéző hangot, miközben a szarvakat viselő démon már barátnőjét fixírozza.
Norileina harsány szavai ellenére Yillith töretlen nyugalommal várja meg, míg a lány végez mondandójával.*
-Nem mondtam, hogy kacat. *Hanglejtése hasonlatos ahhoz, mint amikor egy türelmes tanító próbálja megzabolázni az engedetlen nebulót.*
-Csak ostoba. Hamis bálvány... És nem. Mikor megszabadítottál a macskától, még nem tudtam mi ez. Az átoktörőt tudtam, hol keressem. De e holmival nem számoltam. Emlékszel? *Yillith színpadiasan felsóhajt.*
-Nem haragszom rád, Norileina. Segítettél nekem. Én pedig hálám jeléül melléd adtam valakit, kinek vezérelnie kellett volna, s tanáccsal szolgálni. *Norileina csuklóján a karperec bizseregni kezd. Valaki felordít a lány fejében, mintha bőrét nyúznák. Rögtön felismerheti a hangot, hisz számtalanszor hallotta már elméjében. Velar. Oly áldatlan a jajveszékelés, hogy a feketeség a saját gondolatait sem hallja tőle. Kénytelen behunyni szemeit, ám nem a megnyugtató sötétség köszön vissza. Egy férfit lát maga előtt, ki kínok kínjai között görnyed. Hórihorgas, hollóhajú, vékony alak, s ha nem torzulna fiatal arca a fájdalomtól, még jóképűnek is lehetne mondani.*
~Látod, mit meg nem kell tegyek érted? Ezt mind érted teszem Norileina.~ *Fejében hallja csak Yillith negédes szólamait, mire a felelet újabb ordítás Velar részéről. A történés oly hirtelen szakad félbe, mintha elvágták volna. Ugyan zsong a feje, de az ébenhajú leány ismét a Vérkertben találja magát, társai, na meg a félisten körében. Velar csendes. Feltűnhet Norileiának, hogy Yillith nem érdeklődik tovább a szív hollétéről. Mintha nem foglalkoztatná különösebben. Mégis büntetéssel sújtotta a karkötőjében lakozó lelket.*
-Válaszokért jöttetek, megkaptátok. *A selyemruha által mezítelen hagyott hátát a társaságnak fordítja, és az oltár felé veszi az irányt.*
*Nelira készségesen teljesíti Yillith utasítását. A parázsló tekintetű, földöntúli entitás kimért léptekkel közelít párosuk felé. Hibátlan arca lassú farkasmosolyba húzódik a férfi csuklóján legördülő vércseppeket látván. Tekintete csak egy röpke pillanatig kalandozik el, ahogy Dearthan megragadja a szőkeség kezét. Egy lépéssel terem a férfi előtt, hogy ő is így tegyen annak sérült kezével. Vasmarokkal kényszeríti fel, hogy egy rövid vizsgálat után látható élvezettel nyaljon végig a friss seben. Dearthan a meglepettségen kívül egyebet nem tapasztal, legalábbis egyelőre. A furcsa mutatványt követően a félisten felegyenesedik, s úgy fordul Nelira felé, mintha az iménti jelenet teljesen természetes velejárója lenne találkozásuknak.*
-A város? Veszélyben? *Röviden elmereng.*
-Meglehet. Háborúk jönnek és mennek. Az isteni paktum értelmében istenség aligha avatkozhat bele efféle történésbe. A mi háborúnk nem az ő háborújuk. *Yillith arcán elégedettség olvasható. Nelira kiállta a próbát. Ártott annak, kit egyértelműen érzékeny szálak fűznek hozzá... Előrébb helyezte istenét, s persze saját magát. Yillith olvasatában mindenképp. Vélhetően eszközként tekint most a férfira. Nelira eszközeként. A félisten hosszú körmei gyengéden szánkáznak végig a szőke fürtökön, majd állapodnak meg a lány állán. Elidőzik tekintetével egy keveset újdonsült szolgáján, mintha csak motivációit kutatná a kékekben.*
~Miféle erő az, amire vágysz?~ *Nelira ezúttal a fejében hallja az igéző hangot, miközben a szarvakat viselő démon már barátnőjét fixírozza.
Norileina harsány szavai ellenére Yillith töretlen nyugalommal várja meg, míg a lány végez mondandójával.*
-Nem mondtam, hogy kacat. *Hanglejtése hasonlatos ahhoz, mint amikor egy türelmes tanító próbálja megzabolázni az engedetlen nebulót.*
-Csak ostoba. Hamis bálvány... És nem. Mikor megszabadítottál a macskától, még nem tudtam mi ez. Az átoktörőt tudtam, hol keressem. De e holmival nem számoltam. Emlékszel? *Yillith színpadiasan felsóhajt.*
-Nem haragszom rád, Norileina. Segítettél nekem. Én pedig hálám jeléül melléd adtam valakit, kinek vezérelnie kellett volna, s tanáccsal szolgálni. *Norileina csuklóján a karperec bizseregni kezd. Valaki felordít a lány fejében, mintha bőrét nyúznák. Rögtön felismerheti a hangot, hisz számtalanszor hallotta már elméjében. Velar. Oly áldatlan a jajveszékelés, hogy a feketeség a saját gondolatait sem hallja tőle. Kénytelen behunyni szemeit, ám nem a megnyugtató sötétség köszön vissza. Egy férfit lát maga előtt, ki kínok kínjai között görnyed. Hórihorgas, hollóhajú, vékony alak, s ha nem torzulna fiatal arca a fájdalomtól, még jóképűnek is lehetne mondani.*
~Látod, mit meg nem kell tegyek érted? Ezt mind érted teszem Norileina.~ *Fejében hallja csak Yillith negédes szólamait, mire a felelet újabb ordítás Velar részéről. A történés oly hirtelen szakad félbe, mintha elvágták volna. Ugyan zsong a feje, de az ébenhajú leány ismét a Vérkertben találja magát, társai, na meg a félisten körében. Velar csendes. Feltűnhet Norileiának, hogy Yillith nem érdeklődik tovább a szív hollétéről. Mintha nem foglalkoztatná különösebben. Mégis büntetéssel sújtotta a karkötőjében lakozó lelket.*
-Válaszokért jöttetek, megkaptátok. *A selyemruha által mezítelen hagyott hátát a társaságnak fordítja, és az oltár felé veszi az irányt.*
307. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-16 17:51:09
Üzenet elküldve: 2026-02-16 17:51:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Úgy szorítja tenyerével fejét, mintha attól félne, szemei bármelyik pillanatban kiugorhatnának helyükről. Az eddig ismeretlen fájdalomtól, szervezete mindenáron menekülne. Torkába epe tolul. Egész testét leveri a víz. Izmai feszülnek, mintha testsúlyának többszörösét kellene cipelniük. Gyomra remeg az idegességtől. Normális reakció egy nem normális jelenségre. Az elméjét kaparászó idegent nem képes kiöklendezni, nem löki ki nyirok, sem genny, s nem képes erőnek erejével sem eltépni magától. Marad, amíg kedve tartja. A szövetek mögött láthatatlan erőpróba dúl, melyben a férfi nagy nehézségek árán, de felül tud kerekedni. Hogy ez puszta szerencséjének köszönhető, vagy a betolakodó nem komolyan vehető, játékos próbálkozásának, nem tudhatja. Mire fejében a hátborzongató kuncogást és a negédes, mégis undorító szavakat hallja, már enyhül a tudatát érő ostrom, és egyszerre szakad lényére a mindent elöntő fáradtság, a fizikai és szellemi kifulladás. Térdei megremegnek, egy pillanatra úgy tűnik képes megtartani magát, de aztán hirtelen csuklik össze, és rogy bele a bűzös mocsárba. Karjait reflexszerűen húzza maga elé, így az utolsó pillanatban képes alkarjára támaszkodni, mielőtt arccal előre zuhanna a lucskos sárba. Feje előrecsuklik, zihál. Még érzi Yillith jelenlétének utóhatását. Hangja sokáig visszhangzik gondolatainak barlangrendszerében.
Érzékei nem azonnal térnek vissza a környezetében történő eseményekhez. Már hallja Nelirát, de még nem képes felfogni a szavak értelmét. Fellöki magát megszégyenítő testtartásából, s térdelve tekint körbe, hogy legalább társai hollétével tisztában legyen. Tüdeje, mint egy feltüzelt kohó, mély kortyokban szippantja a levegőt. Ez már nem az iménti stressz tünete, s nem is a megnyugvás előjele. Szíve ritmusról ritmusra lesz szaporább. Tekintete néhány másodpercig még zavaros, de hirtelen megacélosodik, és rögvest Yillithre fixálódik. Tudata feltisztul annyira, hogy a szőkeség eskütételének utolsó szavai hozzá is elérjenek. Szolgálat. Amilyen formában csak szeretné. Épp csak visszanyerte pszichéje felett az uralmat, de újabb hang kezd duruzsolni fejében. Ezúttal egy nem várt ismerős.*
~ A helyedre kerültél, te korcs: a sárba. A lábuk alá. Ennyit érsz nekik. Nézd csak meg, a szőke tündéred már másnak rebegi a csalárd ígéreteit. Mégis mit hittél!? KUTYA! ~ *Ahogy a vérszomjas kopót hergelik, mikor a ketrecét combcsonttal csapkodják, úgy uszítja a hurutos, hörgő hang Dearthant.* ~ Te meg csak hagyod, hogy ezt tegyék veled. Ismered a parancsot… ne kelljen kimondanom… ~ *Tekintete összeakad Norileinával, aki, ha nem is szabadkozni próbál a démon előtt, Dearthan számára egyértelműen így hangzik, sőt, egyfajta bűnbeismerésként. Sáros ujjai rámarkolnak az oldalán lógó kalapács fejére, miközben emberségét egyre jobban felolvasztja a lelkében vadul tomboló forró düh. A racionalitás szálai meglazulnak. A szagok, az ízek és az alakok összekeverednek a dög előtt. A vér a baráttal. Az ellenség a hazugsággal. Barna, idegesen csillogó szemei hol Yillithen, hol Norileinán függnek soká, mintha a két cinkostárs közül szeretné kiválasztani, melyikre sújtson le előbb haragja. Noha ezt a táncot ma már egyszer eljárta, ez korántsem fékezi meg abban, hogy egy, a feketeségnél is halálosabb ellenfélre támadjon. Még ha az észszerűség nem is temetődne mélyre a pillanatnyi indulatai alatt, tán akkor sem fogná vissza magát. Máskülönben nem érdemel jutalmat. Máskülönben nem kaphatja meg: jó kutya. Tekintete a felé közeledő Nelirára ugrik. A gyógyító láthatja rajta – benne –, hogy még az ő személyének felismerésére is szüksége van Dearthannak egy gondolatnyi időre. Tapasztalta már ezt az állapotot, amikor megbomlik a férfi, és kifordul magából. Pedig amit látott, az csak játszi incselkedés volt részéről. Ahogy klántársa mellé lép, a mocsárbűzbe belekavarodik bőrének szappanos illata, ami egyszerre leszorítja a férfi lelkében fortyogó vérgőzös indulatot. Az érintése hűvös gyógyírt fúj pattanásig feszült, lázas idegeire. Megérzi a lány pillantását, és felveszi a szemkontaktust. Ha szeretne is a smaragd íriszeken keresztül üzenni neki, a férfi nem sokat ért meg ennyiből. Mégis ez a rövidke pillantás éppen elegendő, hogy Nelira béklyója alatt tartsa a férfit, amíg elvégzi, amit megköveteltek tőle. A kés éle végigcsókolja Dearthan tenyerét, aki láthatólag rezzenéstelenül tűri a próbatételt. A fájdalom – legalábbis amennyit érez – inkább kapaszkodóként szolgál zilált tudatának, hogy visszataláljon a valóság felé. Amíg fáj, addig él. Erre koncentrál. Ha Nelira elengedi kezét, az visszahull teste mellé. A sebből szivárgó vér végigfolyik ujjain és lecsepeg az ingoványba. Kissé előrebillen, hogy felhúzhassa egyik lábát és végre felemelkedhessen, közben sértetlen kezét a ruhájába törli, majd óvatosan a szőkeség csuklója köré fonva ujjait, hogy megvizsgálja társa friss sebét, hogy aztán aggódó pillantással csatlakozzon a zöld íriszekbe. Megfordul, és úgy helyezkedik, hogy válla mögött Nelira félig takarásban maradhasson Yillithel szemben. Azt nem tudja, hogy a paktum, amit a vadóc szőke ennek a szörnyű helynek az erőivel kötött mivel jár, de ha csak rajta múlik, nem fogja hagyni, hogy a démon kénye-kedve szerint ugráltassa és a bábja legyen. Ha Nelira mozdulna, vagy mozgásra akarnák kényszeríteni, akkor pajzsként követi. Vérszagot kapott. Megvan a célpontja.*
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.16 17:54:45
*Úgy szorítja tenyerével fejét, mintha attól félne, szemei bármelyik pillanatban kiugorhatnának helyükről. Az eddig ismeretlen fájdalomtól, szervezete mindenáron menekülne. Torkába epe tolul. Egész testét leveri a víz. Izmai feszülnek, mintha testsúlyának többszörösét kellene cipelniük. Gyomra remeg az idegességtől. Normális reakció egy nem normális jelenségre. Az elméjét kaparászó idegent nem képes kiöklendezni, nem löki ki nyirok, sem genny, s nem képes erőnek erejével sem eltépni magától. Marad, amíg kedve tartja. A szövetek mögött láthatatlan erőpróba dúl, melyben a férfi nagy nehézségek árán, de felül tud kerekedni. Hogy ez puszta szerencséjének köszönhető, vagy a betolakodó nem komolyan vehető, játékos próbálkozásának, nem tudhatja. Mire fejében a hátborzongató kuncogást és a negédes, mégis undorító szavakat hallja, már enyhül a tudatát érő ostrom, és egyszerre szakad lényére a mindent elöntő fáradtság, a fizikai és szellemi kifulladás. Térdei megremegnek, egy pillanatra úgy tűnik képes megtartani magát, de aztán hirtelen csuklik össze, és rogy bele a bűzös mocsárba. Karjait reflexszerűen húzza maga elé, így az utolsó pillanatban képes alkarjára támaszkodni, mielőtt arccal előre zuhanna a lucskos sárba. Feje előrecsuklik, zihál. Még érzi Yillith jelenlétének utóhatását. Hangja sokáig visszhangzik gondolatainak barlangrendszerében.
Érzékei nem azonnal térnek vissza a környezetében történő eseményekhez. Már hallja Nelirát, de még nem képes felfogni a szavak értelmét. Fellöki magát megszégyenítő testtartásából, s térdelve tekint körbe, hogy legalább társai hollétével tisztában legyen. Tüdeje, mint egy feltüzelt kohó, mély kortyokban szippantja a levegőt. Ez már nem az iménti stressz tünete, s nem is a megnyugvás előjele. Szíve ritmusról ritmusra lesz szaporább. Tekintete néhány másodpercig még zavaros, de hirtelen megacélosodik, és rögvest Yillithre fixálódik. Tudata feltisztul annyira, hogy a szőkeség eskütételének utolsó szavai hozzá is elérjenek. Szolgálat. Amilyen formában csak szeretné. Épp csak visszanyerte pszichéje felett az uralmat, de újabb hang kezd duruzsolni fejében. Ezúttal egy nem várt ismerős.*
~ A helyedre kerültél, te korcs: a sárba. A lábuk alá. Ennyit érsz nekik. Nézd csak meg, a szőke tündéred már másnak rebegi a csalárd ígéreteit. Mégis mit hittél!? KUTYA! ~ *Ahogy a vérszomjas kopót hergelik, mikor a ketrecét combcsonttal csapkodják, úgy uszítja a hurutos, hörgő hang Dearthant.* ~ Te meg csak hagyod, hogy ezt tegyék veled. Ismered a parancsot… ne kelljen kimondanom… ~ *Tekintete összeakad Norileinával, aki, ha nem is szabadkozni próbál a démon előtt, Dearthan számára egyértelműen így hangzik, sőt, egyfajta bűnbeismerésként. Sáros ujjai rámarkolnak az oldalán lógó kalapács fejére, miközben emberségét egyre jobban felolvasztja a lelkében vadul tomboló forró düh. A racionalitás szálai meglazulnak. A szagok, az ízek és az alakok összekeverednek a dög előtt. A vér a baráttal. Az ellenség a hazugsággal. Barna, idegesen csillogó szemei hol Yillithen, hol Norileinán függnek soká, mintha a két cinkostárs közül szeretné kiválasztani, melyikre sújtson le előbb haragja. Noha ezt a táncot ma már egyszer eljárta, ez korántsem fékezi meg abban, hogy egy, a feketeségnél is halálosabb ellenfélre támadjon. Még ha az észszerűség nem is temetődne mélyre a pillanatnyi indulatai alatt, tán akkor sem fogná vissza magát. Máskülönben nem érdemel jutalmat. Máskülönben nem kaphatja meg: jó kutya. Tekintete a felé közeledő Nelirára ugrik. A gyógyító láthatja rajta – benne –, hogy még az ő személyének felismerésére is szüksége van Dearthannak egy gondolatnyi időre. Tapasztalta már ezt az állapotot, amikor megbomlik a férfi, és kifordul magából. Pedig amit látott, az csak játszi incselkedés volt részéről. Ahogy klántársa mellé lép, a mocsárbűzbe belekavarodik bőrének szappanos illata, ami egyszerre leszorítja a férfi lelkében fortyogó vérgőzös indulatot. Az érintése hűvös gyógyírt fúj pattanásig feszült, lázas idegeire. Megérzi a lány pillantását, és felveszi a szemkontaktust. Ha szeretne is a smaragd íriszeken keresztül üzenni neki, a férfi nem sokat ért meg ennyiből. Mégis ez a rövidke pillantás éppen elegendő, hogy Nelira béklyója alatt tartsa a férfit, amíg elvégzi, amit megköveteltek tőle. A kés éle végigcsókolja Dearthan tenyerét, aki láthatólag rezzenéstelenül tűri a próbatételt. A fájdalom – legalábbis amennyit érez – inkább kapaszkodóként szolgál zilált tudatának, hogy visszataláljon a valóság felé. Amíg fáj, addig él. Erre koncentrál. Ha Nelira elengedi kezét, az visszahull teste mellé. A sebből szivárgó vér végigfolyik ujjain és lecsepeg az ingoványba. Kissé előrebillen, hogy felhúzhassa egyik lábát és végre felemelkedhessen, közben sértetlen kezét a ruhájába törli, majd óvatosan a szőkeség csuklója köré fonva ujjait, hogy megvizsgálja társa friss sebét, hogy aztán aggódó pillantással csatlakozzon a zöld íriszekbe. Megfordul, és úgy helyezkedik, hogy válla mögött Nelira félig takarásban maradhasson Yillithel szemben. Azt nem tudja, hogy a paktum, amit a vadóc szőke ennek a szörnyű helynek az erőivel kötött mivel jár, de ha csak rajta múlik, nem fogja hagyni, hogy a démon kénye-kedve szerint ugráltassa és a bábja legyen. Ha Nelira mozdulna, vagy mozgásra akarnák kényszeríteni, akkor pajzsként követi. Vérszagot kapott. Megvan a célpontja.*
A hozzászólás írója (Dearthan Y'therion) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.16 17:54:45
306. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-15 22:11:24
Üzenet elküldve: 2026-02-15 22:11:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Hirtelen kapja tekintetét Dearthan felé, mikor amaz térdre kényszerül. Egyetlen lélegzetnyi idővel adózik a kellemetlen érzésnek, mi eluralkodik mellkasában, majd tovább haladva görcsbe rántja a gyomrát. Ha nem egy félistennel lenne dolga, aki olyan szemet gyönyörködtető, hogy már csak az áttetsző anyag miatt, mi kellemesen feszül idomaira máris megbocsát neki, akkor megízlelhetné, hogy miként tud a szőkeség a tűzzel játszani, de így csak felsóhajt, hiszen e hatalmi játszmák olyasmik, amik akaratlan is uralják a testét, lelkét. Azt a lelket, amit meggondolatlanul adott át néhány perccel ezelőtt Sa'Terethnek. Nem nyílik hát keresetlen szóra ajka, s nem is kántál igét, hogy fitogtassa erejét, mi jelen helyzetben semmit nem ér, csupán konstatálja, hogy a férfi, kiért szíve néhány ütemmel többet dobban a kelleténél, jól van. Nyugtatólag hat rá, így máris képes és odafigyel arra, ami ezen túl is lényeges.
Mikor elhangzik, hogy a szépség elfogadja szolgálatát, sebtiben simít végig szőke tincsein, s elégedetten domborít, majd méri végig Yillith egészét. Igen könnyen elfeledi, hogy épp azt bántotta minden bizonnyal, akit a „szerettei” alá sorol, habár nem rá gondolt, mikor kérelmezte az erőt, mit csak istene és annak igen közeli szolgái tudnak ráruházni.*
- Dearthant? *Akad meg egy pillanatra a mozdulatban, s kérdez rá az egyértelműre, megmutatva, hogy a hajszínekről szóló tréfák tán megalapozottak. Persze igen élesen vág az esze, ha szükséges, most muszáj hezitálnia egyetlen nüansznyi időre, hogy feldolgozhassa a tényt, miszerint idő előtt kell bántania azt, kit cseppet sem akar.
Valójában jó szolga akar lenni. Ahhoz pedig teljesíteni kell, s ha a talpnyalás nem is tartozik azon dolgok közé, mik fokozzák kéjkedvét, eljátszadozik a gondolattal, hogy mást igen szívesen megkóstolna. Egy félisten biztos ízletesebb, mint a halandók. E gondolattal veszi rá magát arra, hogy bizonyítson. A férfinek akkor okoz legkevesebb fájdalmat egyébként is, ha tökéletesen helytáll új szerepében. Kecses léptekkel indul meg hát felé, miközben hallgatja a diskurzust, mit a feketeséggel vált a démon. Csupán válla mögül néz vissza, mikor Norileina kikel magából.*
- Nem te hoztál, hanem veled jöttünk. *Finoman igyekszik érinteni közben Dearthan kezét, majd kérlelően pillant a barna íriszekbe, hogy tegyen eleget annak, amit tőlük kérnek.*- És akkor most veszélyben lesz újra a város? *Pillant rögvest Yillith felé, majd az ő vérétől éppen csak csillogó tőrét fogja újra markába, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy nem lesz ellenállás a férfi részéről.* - Mert akkor tényleg szükségem lesz az erőre. *Lassan fújja ki a levegőt, hogy fel se tűnhessen senkinek, hogy nem fűlik a foga ahhoz, amit tenni készül. Dearthan persze érezheti kezének bizonytalanságán, mi benne fortyog. Viszont csakhamar elönti a tettrekészség, ahogy Aeltariv arca felvillan előtte, s ha a harcos nem rántja el, máris belehasít abba a tenyérbe, mi nemrég még fedetlen bőréhez simult.*
*Hirtelen kapja tekintetét Dearthan felé, mikor amaz térdre kényszerül. Egyetlen lélegzetnyi idővel adózik a kellemetlen érzésnek, mi eluralkodik mellkasában, majd tovább haladva görcsbe rántja a gyomrát. Ha nem egy félistennel lenne dolga, aki olyan szemet gyönyörködtető, hogy már csak az áttetsző anyag miatt, mi kellemesen feszül idomaira máris megbocsát neki, akkor megízlelhetné, hogy miként tud a szőkeség a tűzzel játszani, de így csak felsóhajt, hiszen e hatalmi játszmák olyasmik, amik akaratlan is uralják a testét, lelkét. Azt a lelket, amit meggondolatlanul adott át néhány perccel ezelőtt Sa'Terethnek. Nem nyílik hát keresetlen szóra ajka, s nem is kántál igét, hogy fitogtassa erejét, mi jelen helyzetben semmit nem ér, csupán konstatálja, hogy a férfi, kiért szíve néhány ütemmel többet dobban a kelleténél, jól van. Nyugtatólag hat rá, így máris képes és odafigyel arra, ami ezen túl is lényeges.
Mikor elhangzik, hogy a szépség elfogadja szolgálatát, sebtiben simít végig szőke tincsein, s elégedetten domborít, majd méri végig Yillith egészét. Igen könnyen elfeledi, hogy épp azt bántotta minden bizonnyal, akit a „szerettei” alá sorol, habár nem rá gondolt, mikor kérelmezte az erőt, mit csak istene és annak igen közeli szolgái tudnak ráruházni.*
- Dearthant? *Akad meg egy pillanatra a mozdulatban, s kérdez rá az egyértelműre, megmutatva, hogy a hajszínekről szóló tréfák tán megalapozottak. Persze igen élesen vág az esze, ha szükséges, most muszáj hezitálnia egyetlen nüansznyi időre, hogy feldolgozhassa a tényt, miszerint idő előtt kell bántania azt, kit cseppet sem akar.
Valójában jó szolga akar lenni. Ahhoz pedig teljesíteni kell, s ha a talpnyalás nem is tartozik azon dolgok közé, mik fokozzák kéjkedvét, eljátszadozik a gondolattal, hogy mást igen szívesen megkóstolna. Egy félisten biztos ízletesebb, mint a halandók. E gondolattal veszi rá magát arra, hogy bizonyítson. A férfinek akkor okoz legkevesebb fájdalmat egyébként is, ha tökéletesen helytáll új szerepében. Kecses léptekkel indul meg hát felé, miközben hallgatja a diskurzust, mit a feketeséggel vált a démon. Csupán válla mögül néz vissza, mikor Norileina kikel magából.*
- Nem te hoztál, hanem veled jöttünk. *Finoman igyekszik érinteni közben Dearthan kezét, majd kérlelően pillant a barna íriszekbe, hogy tegyen eleget annak, amit tőlük kérnek.*- És akkor most veszélyben lesz újra a város? *Pillant rögvest Yillith felé, majd az ő vérétől éppen csak csillogó tőrét fogja újra markába, mintha teljesen egyértelmű lenne, hogy nem lesz ellenállás a férfi részéről.* - Mert akkor tényleg szükségem lesz az erőre. *Lassan fújja ki a levegőt, hogy fel se tűnhessen senkinek, hogy nem fűlik a foga ahhoz, amit tenni készül. Dearthan persze érezheti kezének bizonytalanságán, mi benne fortyog. Viszont csakhamar elönti a tettrekészség, ahogy Aeltariv arca felvillan előtte, s ha a harcos nem rántja el, máris belehasít abba a tenyérbe, mi nemrég még fedetlen bőréhez simult.*
305. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-15 21:27:48
Üzenet elküldve: 2026-02-15 21:27:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Az orra előtt zajlik le egy láthatatlan küzdelem a félisten és azon férfi között, akit nem is olyan régen még nyomorultnak és gyengének tartott, de most kiállja Yillith próbáját. Kár, hogy nem láthatja ezt a győzelmet, mert most először elhihetné végre, hogy Dearthan méltó azokhoz a szavakhoz, melyeket oly magabiztosan hallatott, de minden, amit lát csupán az, ahogy a harcos térdre rogy a mocsárban. Érezhetne akár bűntudatot is, amiért ő hozta ide őt és Nelirát, de helyette inkább tagadja az ilyesfajta, feltörni kívánó érzelmeket. Azzal nyugtatja magát, hogy megvolt a lehetőségük otthon maradni.
Ami a szőkeséget illeti, úgy tűnik, ő egészen elemében érzi magát a démon társaságában. Karjait összefonja maga előtt, mikor róla és az elhagyott gyémántról kezd beszélni, majd feketére festett ajkai vigyorra húzódnak, ahogy olyasmit hall, mi szinte zene füleinek. ~Végre!~ Végre valaki más is ugyanúgy érez, mint ő. Végre valaki megérti, hogy Sa'Tereth az egyetlen, aki elég hatalmat tud adni ahhoz, hogy megvédhessék a szeretteiket vagy akár magukat.
Amint a lány felajánlja a szolgálatait, önelégült büszkeséggel pillant Yillith felé, mintha valamiféle köszönetet várna, amiért elhozta neki Nelirát. Barnái aztán, követve az entitás tekintetét, újra Dearthanra figyelnek, miközben elhangzik a legelső próba mikéntje barátnője számára. Nem időzhet azonban sokáig a férfit bámulva, a szív szót hallva figyelme újra Yillithre irányul, aki nem néz rá ugyan, de egyértelmű, hogy hozzá beszél. Észre sem veszi, de tátva marad a szája, mikor meghallja az információt, na meg azt, hogy a nő számára mennyire jelentéktelennek tűnik az egész huzavona, amiért ő hatokig rejtegette a tárgyat, elvitte azt ahhoz a vén mágushoz, majd orkokat ölt meg, hogy megvédje, sőt, még a véresküvel kötött barátsága is tönkrement miatta. Tagadni sem tudja az érzéseit, rendkívül feldühíti mindez.*
- Radogoth… *Mormogja maga elé a nevet, majd kezeit ökölbe szorítva néz szúrós szemekkel a démon felé.*
- Akkor meg mi a francért bíztad rám azt a vackot, ha semmi közünk hozzá? Úgy kötötted a lelkemre, hogy vigyázzak rá, mintha valami fontos ereklye volna, erre most azt mondod, hogy csak egy ostoba kacat? Már neked… Az orkok fegyverként hivatkoznak rá, a város retteg és még az a bolond mágus is gondterheltté vált, mikor megmutattam neki. *Átverve érzi magát, haszontalannak és teljesen hülyének, ráadásul ami igaz, az igaz, ennek ellenére képtelen volt elvégezni a rá bízott feladatot. Habár úgy érzi, még nincs minden veszve.*
- Tényleg nincs nálam, de tudom, hol van… *Már nyitná is a száját, hogy beszámoljon róla, tudja, hogy Arthenior városának birtokába került a szív, de ekkor érzi meg Velar nyugtalanságát, ami őt is elbizonytalanítja, így végül inkább elhallgat, de nem is róla van szó, ha nem próbálna meg még az utolsó utáni pillanatban is valami őrültséget.*
- Lehet, hogy hibáztam, de elhoztam cserébe őket… *Pillant Nelira és Dearthan irányába.*
*Az orra előtt zajlik le egy láthatatlan küzdelem a félisten és azon férfi között, akit nem is olyan régen még nyomorultnak és gyengének tartott, de most kiállja Yillith próbáját. Kár, hogy nem láthatja ezt a győzelmet, mert most először elhihetné végre, hogy Dearthan méltó azokhoz a szavakhoz, melyeket oly magabiztosan hallatott, de minden, amit lát csupán az, ahogy a harcos térdre rogy a mocsárban. Érezhetne akár bűntudatot is, amiért ő hozta ide őt és Nelirát, de helyette inkább tagadja az ilyesfajta, feltörni kívánó érzelmeket. Azzal nyugtatja magát, hogy megvolt a lehetőségük otthon maradni.
Ami a szőkeséget illeti, úgy tűnik, ő egészen elemében érzi magát a démon társaságában. Karjait összefonja maga előtt, mikor róla és az elhagyott gyémántról kezd beszélni, majd feketére festett ajkai vigyorra húzódnak, ahogy olyasmit hall, mi szinte zene füleinek. ~Végre!~ Végre valaki más is ugyanúgy érez, mint ő. Végre valaki megérti, hogy Sa'Tereth az egyetlen, aki elég hatalmat tud adni ahhoz, hogy megvédhessék a szeretteiket vagy akár magukat.
Amint a lány felajánlja a szolgálatait, önelégült büszkeséggel pillant Yillith felé, mintha valamiféle köszönetet várna, amiért elhozta neki Nelirát. Barnái aztán, követve az entitás tekintetét, újra Dearthanra figyelnek, miközben elhangzik a legelső próba mikéntje barátnője számára. Nem időzhet azonban sokáig a férfit bámulva, a szív szót hallva figyelme újra Yillithre irányul, aki nem néz rá ugyan, de egyértelmű, hogy hozzá beszél. Észre sem veszi, de tátva marad a szája, mikor meghallja az információt, na meg azt, hogy a nő számára mennyire jelentéktelennek tűnik az egész huzavona, amiért ő hatokig rejtegette a tárgyat, elvitte azt ahhoz a vén mágushoz, majd orkokat ölt meg, hogy megvédje, sőt, még a véresküvel kötött barátsága is tönkrement miatta. Tagadni sem tudja az érzéseit, rendkívül feldühíti mindez.*
- Radogoth… *Mormogja maga elé a nevet, majd kezeit ökölbe szorítva néz szúrós szemekkel a démon felé.*
- Akkor meg mi a francért bíztad rám azt a vackot, ha semmi közünk hozzá? Úgy kötötted a lelkemre, hogy vigyázzak rá, mintha valami fontos ereklye volna, erre most azt mondod, hogy csak egy ostoba kacat? Már neked… Az orkok fegyverként hivatkoznak rá, a város retteg és még az a bolond mágus is gondterheltté vált, mikor megmutattam neki. *Átverve érzi magát, haszontalannak és teljesen hülyének, ráadásul ami igaz, az igaz, ennek ellenére képtelen volt elvégezni a rá bízott feladatot. Habár úgy érzi, még nincs minden veszve.*
- Tényleg nincs nálam, de tudom, hol van… *Már nyitná is a száját, hogy beszámoljon róla, tudja, hogy Arthenior városának birtokába került a szív, de ekkor érzi meg Velar nyugtalanságát, ami őt is elbizonytalanítja, így végül inkább elhallgat, de nem is róla van szó, ha nem próbálna meg még az utolsó utáni pillanatban is valami őrültséget.*
- Lehet, hogy hibáztam, de elhoztam cserébe őket… *Pillant Nelira és Dearthan irányába.*
304. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-15 20:17:16
Üzenet elküldve: 2026-02-15 20:17:16
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
//Ma démonokkal teázunk//
*Dearthan úgy érezheti, mintha a félisten hegyes karmai a szó szórós értelmében vájkálnának koponyája alatt. Egy pillanatra sem kímélik őt, az utolsó gondolatmorzsát is ki akarják kaparni maguknak.
A férfi akaratereje azonban kiállni látszik a próbát. Noha gondolatokat, s szándékait megtartja magának, a közelmúlt eseményeit valóban kénytelen átengedni a félistennek. Vele együtt szemlélheti meg a felderengő emlékképeket, s hallhatja fejében Yillith elégedett kuncogását. Egészen addig, míg elméje felül nem kerekedik. Sikeresen védelmezi, ami az övé, szép lassan kiszorítva agyából az entitást, s annak hangját.*
~Milyen erős.~ *Még egy epés, elhalkuló megjegyzés fejében, mielőtt feleszmélve ismét a Vérkertben találná magát. Verejtékezve roskad térdre. Csekély volt rá az esély, de sikeresen ellenállt. Érezheti, ha megadta volna magát, egészen más kimenetele is lehetett volna Yillith látogatásának. Az indák visszahúzódnak lábáról, habár feltápászkodni nehézkes lenne még. Legalább már ura testének és elméjének.
A félisten továbbra is az oltárt támasztja csípőjével, miközben a társaságot szemléli és hallgatja. Az ajándékok említésére összeszűkülnek szemei, de nem felel. Helyette Nelirát hallgatja, látszólag érdektelen.*
-Kicsúszott a kezei közül. *Ismétli, majd felkuncog.*
-Neked pedig erőre van szükséged. Hogy megvédd a szeretteid. Szeretteid. *Visszhangozva sziszegve, arcizma egy pillanatra megfeszül.*
-A szolgálatod elfogadom. *Feleli végül, félrebiccentett fejjel fürkészve Nelirát, mintha szórakoztatná a talpnyaló szolga lehetősége. Nem is mászik bele gondolataiba, nem bántja a leányt.*
-És már bizonyíthatsz is. Hozd őt ide. *Biccent Dearthan felé.*
-Vágd meg a tenyerét. Ne az oltáron. *Hogy mit forgat a fejében, az rejtély számukra. Nelira próbatétele talán hamarabb jön, mint ahogy azt a szőkeség remélte.*
-Ami az ostoba szívet illeti... *Az izzó tekintetek Nelirát kísérik, várva, mi lesz, de Norihoz szól valójában. Lassan szakítja el tekintetét a fehérbe öltözött lányról, hogy hű szolgájára emelhesse pillantását.*
-Utánajártam néhány dolognak. A szív egy egykori orkvezéré, aki Nyugatvész Radogoth névre hallgatott. Elpusztította az emberek városát, de nem élte túl. Porhüvelyét vérmágia érte, de nem istenünké. Az ork csürhe e szívet keresi, hogy feltámaszthassák e vezért és újra minden orkot a zászlójuk alá egyesíthessenek általa. *Halovány mosollyal ecseteli a történetet Norileinának.*
-Istentelen banda. Urunknak nincs dolga velük. Ettől még hibáztál...
*Nori érezheti Velar kellemetlen mocorgását. Mintha nem tetszene neki, amit hall.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.15 20:57:45
*Dearthan úgy érezheti, mintha a félisten hegyes karmai a szó szórós értelmében vájkálnának koponyája alatt. Egy pillanatra sem kímélik őt, az utolsó gondolatmorzsát is ki akarják kaparni maguknak.
A férfi akaratereje azonban kiállni látszik a próbát. Noha gondolatokat, s szándékait megtartja magának, a közelmúlt eseményeit valóban kénytelen átengedni a félistennek. Vele együtt szemlélheti meg a felderengő emlékképeket, s hallhatja fejében Yillith elégedett kuncogását. Egészen addig, míg elméje felül nem kerekedik. Sikeresen védelmezi, ami az övé, szép lassan kiszorítva agyából az entitást, s annak hangját.*
~Milyen erős.~ *Még egy epés, elhalkuló megjegyzés fejében, mielőtt feleszmélve ismét a Vérkertben találná magát. Verejtékezve roskad térdre. Csekély volt rá az esély, de sikeresen ellenállt. Érezheti, ha megadta volna magát, egészen más kimenetele is lehetett volna Yillith látogatásának. Az indák visszahúzódnak lábáról, habár feltápászkodni nehézkes lenne még. Legalább már ura testének és elméjének.
A félisten továbbra is az oltárt támasztja csípőjével, miközben a társaságot szemléli és hallgatja. Az ajándékok említésére összeszűkülnek szemei, de nem felel. Helyette Nelirát hallgatja, látszólag érdektelen.*
-Kicsúszott a kezei közül. *Ismétli, majd felkuncog.*
-Neked pedig erőre van szükséged. Hogy megvédd a szeretteid. Szeretteid. *Visszhangozva sziszegve, arcizma egy pillanatra megfeszül.*
-A szolgálatod elfogadom. *Feleli végül, félrebiccentett fejjel fürkészve Nelirát, mintha szórakoztatná a talpnyaló szolga lehetősége. Nem is mászik bele gondolataiba, nem bántja a leányt.*
-És már bizonyíthatsz is. Hozd őt ide. *Biccent Dearthan felé.*
-Vágd meg a tenyerét. Ne az oltáron. *Hogy mit forgat a fejében, az rejtély számukra. Nelira próbatétele talán hamarabb jön, mint ahogy azt a szőkeség remélte.*
-Ami az ostoba szívet illeti... *Az izzó tekintetek Nelirát kísérik, várva, mi lesz, de Norihoz szól valójában. Lassan szakítja el tekintetét a fehérbe öltözött lányról, hogy hű szolgájára emelhesse pillantását.*
-Utánajártam néhány dolognak. A szív egy egykori orkvezéré, aki Nyugatvész Radogoth névre hallgatott. Elpusztította az emberek városát, de nem élte túl. Porhüvelyét vérmágia érte, de nem istenünké. Az ork csürhe e szívet keresi, hogy feltámaszthassák e vezért és újra minden orkot a zászlójuk alá egyesíthessenek általa. *Halovány mosollyal ecseteli a történetet Norileinának.*
-Istentelen banda. Urunknak nincs dolga velük. Ettől még hibáztál...
*Nori érezheti Velar kellemetlen mocorgását. Mintha nem tetszene neki, amit hall.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.02.15 20:57:45
303. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-15 14:23:53
Üzenet elküldve: 2026-02-15 14:23:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*A kiserkenő nedvesség nyomán keletkezett éles fájdalomra csupán néhány arcizma mozdul. Kíváncsibb annál, hogy mit fog érezni akkor, mikor végre az obszidiánra hull a vére, minthogy holmi apróságokkal törődjön. Nincs ideje hosszas vizsgálódásra, máris sötét füst gomolyog körötte, minek következtében az elszánt tekintet egyszeriben felvidul. Az idegen hangot hallva jólesőn fut végig a lúdbőr gerince egészének mentén. Sikerült. Nem tudja mi, de az sikerült.
A hang irányába igyekszik fordulni, de először csak Dearthant látja meg, ahogy az minden bizonnyal épp annak tréfájával küzd, ki miatt egyáltalán idejöttek. Az aggódás csupán átsuhan az elméjén, nem hagyhat teret efféle érzelmeknek. Nincs ennek itt az ideje, valójában sosem kellett volna eljönnie annak az időnek, hogy mással törődjön saját maga helyett, s lám egyszerre két lelket is a szívében hordoz… jobb is kimetszeni abból egy darabot és Sa'Terethnek ajánlani. Elreteszel minden baljós képet, s enyhén résnyire nyílt ajkakkal figyeli az entitást, kinek megjelenése miatt rögvest be is kell nedvesítenie ajkát.*
- Ha ezt tudom, előbb jövök. *Csak suttog maga elé, majd a smaragdok megbabonázva kutatják az izzó szempárt, aztán minden józan gondolat is tovaillan, hogy a helyébe költözzön az, hogy mit művelne a vérrel festegzett obszidiántömbön a gyönyörűséggel. Enyhén kipirult arca jelez, ahogy feléled benne az ösztön. Más sem védte meg soha, mint az, hogy bárkit ujjai köré csavar, hogy bántás helyett benne merüljön el.
A férfi hangjára tépi csak el tekintetét Yillithről, bájos mosolyt villantva felé. Ha Dearthannak új is az efféle játék, amit vele űznek, Nelira fel volt rá készülve. Enyhén ingatja csak fejét, hogy megüzenje; nem lesz baj… noha ebben senki nem lehet biztos. Újra az entitás felé fordul, Norileinán csak épp átsiklik közben. Ajándékot ő is szeretne. A megbabonázó íriszek rögvest előhozzák belőle az őszintét, noha hazudni egyébként sem tervezett… túl nagyot.*
- Több okból is. *Játékosan hordozza végig zöld lélektükreit a szépségen, de úgy érzi, vissza kell térnie annak igéző szemeihez.*
- Lil nem volt elég óvatos és kicsúszott kezei közül a gyémánttömb, amit rábíztál, de rosszul érzi magát miatta én pedig kaptam az alkalmon, hogy segítsek… *Halk kacaj tör feszínre ajkai közül, majd moderálva magát köszörüli meg torkát és visszarendezi arcát a már megszokott vágyittasságba.* - neki és magamnak. Meg kellene védenem valakit, aki fontos nekem és ehhez erőre van szükségem. *Végigsimít tenyerén szavai közben elmaszatolva a vért, majd felsóhajt.* - Hálás leszek… és felajánlom szolgálataim. *Ajkába harap, majd pilláit rebegteti, mintha a felszín alatt sem leledzene a világon semmiféle félelem, s csupán hódítani érkezett volna. Persze ha lappang is félsz, rég megtanulta eltüntetni bizonyos helyzetekben. Épp ezért nem képes most hosszasan féltenie azt sem, kit magával rángatott e ügyletbe. Majd ha egyszerre szakad rá annak minden terhe és agyonnyomja, hát akkor megküzd vele a maga módján.* - Amilyen formában csak szeretnéd. *Megvonja a vállát, persze az egyérteműn túl igyekszik mást is sugallni. Merthogy igen jó szolga ő, ha azt kell eljátszani, vagy ha érdeke fűzi hozzá. Bár megmoccan benne, hogy lehetne visszafogottabb is Dearthan előtt, most legalább megismeri azt az arcát, amit egyébként sem kíván rejtegetni, még ha némi bűntudatféleség is ott receg szavai után. Nem akarja bántani őt sosem, de attól még fogja.*
*A kiserkenő nedvesség nyomán keletkezett éles fájdalomra csupán néhány arcizma mozdul. Kíváncsibb annál, hogy mit fog érezni akkor, mikor végre az obszidiánra hull a vére, minthogy holmi apróságokkal törődjön. Nincs ideje hosszas vizsgálódásra, máris sötét füst gomolyog körötte, minek következtében az elszánt tekintet egyszeriben felvidul. Az idegen hangot hallva jólesőn fut végig a lúdbőr gerince egészének mentén. Sikerült. Nem tudja mi, de az sikerült.
A hang irányába igyekszik fordulni, de először csak Dearthant látja meg, ahogy az minden bizonnyal épp annak tréfájával küzd, ki miatt egyáltalán idejöttek. Az aggódás csupán átsuhan az elméjén, nem hagyhat teret efféle érzelmeknek. Nincs ennek itt az ideje, valójában sosem kellett volna eljönnie annak az időnek, hogy mással törődjön saját maga helyett, s lám egyszerre két lelket is a szívében hordoz… jobb is kimetszeni abból egy darabot és Sa'Terethnek ajánlani. Elreteszel minden baljós képet, s enyhén résnyire nyílt ajkakkal figyeli az entitást, kinek megjelenése miatt rögvest be is kell nedvesítenie ajkát.*
- Ha ezt tudom, előbb jövök. *Csak suttog maga elé, majd a smaragdok megbabonázva kutatják az izzó szempárt, aztán minden józan gondolat is tovaillan, hogy a helyébe költözzön az, hogy mit művelne a vérrel festegzett obszidiántömbön a gyönyörűséggel. Enyhén kipirult arca jelez, ahogy feléled benne az ösztön. Más sem védte meg soha, mint az, hogy bárkit ujjai köré csavar, hogy bántás helyett benne merüljön el.
A férfi hangjára tépi csak el tekintetét Yillithről, bájos mosolyt villantva felé. Ha Dearthannak új is az efféle játék, amit vele űznek, Nelira fel volt rá készülve. Enyhén ingatja csak fejét, hogy megüzenje; nem lesz baj… noha ebben senki nem lehet biztos. Újra az entitás felé fordul, Norileinán csak épp átsiklik közben. Ajándékot ő is szeretne. A megbabonázó íriszek rögvest előhozzák belőle az őszintét, noha hazudni egyébként sem tervezett… túl nagyot.*
- Több okból is. *Játékosan hordozza végig zöld lélektükreit a szépségen, de úgy érzi, vissza kell térnie annak igéző szemeihez.*
- Lil nem volt elég óvatos és kicsúszott kezei közül a gyémánttömb, amit rábíztál, de rosszul érzi magát miatta én pedig kaptam az alkalmon, hogy segítsek… *Halk kacaj tör feszínre ajkai közül, majd moderálva magát köszörüli meg torkát és visszarendezi arcát a már megszokott vágyittasságba.* - neki és magamnak. Meg kellene védenem valakit, aki fontos nekem és ehhez erőre van szükségem. *Végigsimít tenyerén szavai közben elmaszatolva a vért, majd felsóhajt.* - Hálás leszek… és felajánlom szolgálataim. *Ajkába harap, majd pilláit rebegteti, mintha a felszín alatt sem leledzene a világon semmiféle félelem, s csupán hódítani érkezett volna. Persze ha lappang is félsz, rég megtanulta eltüntetni bizonyos helyzetekben. Épp ezért nem képes most hosszasan féltenie azt sem, kit magával rángatott e ügyletbe. Majd ha egyszerre szakad rá annak minden terhe és agyonnyomja, hát akkor megküzd vele a maga módján.* - Amilyen formában csak szeretnéd. *Megvonja a vállát, persze az egyérteműn túl igyekszik mást is sugallni. Merthogy igen jó szolga ő, ha azt kell eljátszani, vagy ha érdeke fűzi hozzá. Bár megmoccan benne, hogy lehetne visszafogottabb is Dearthan előtt, most legalább megismeri azt az arcát, amit egyébként sem kíván rejtegetni, még ha némi bűntudatféleség is ott receg szavai után. Nem akarja bántani őt sosem, de attól még fogja.*
302. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-14 09:13:07
Üzenet elküldve: 2026-02-14 09:13:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1155
OOC üzenetek: 53
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Mikor fény derül Nelira valódi motivációjának kilétére és nevére, a szokásosnál talán valamivel tovább időzik a tekintete a lány smaragdjain, de végül egy aprót bólint. Ha valaki, akkor Sa'Tereth az, aki meg tudja adni neki a kívánt hatalmat. Jó helyre jöttek.*
~Túl gyönyörű vagy ide…~ *Újabb dicsérő szavait már megtartja magának, társnője csupán egy huncut vigyort kap válaszul, még mielőtt kínozni kezdi a sikoltozásával, amire persze a füle botját sem mozdítja egyik félisten sem. Várható volt.
Az oltárhoz kíséri kompániáját, s nem törődve Dearthan szúrós tekintetével, biztatni kezdi a szőkeséget, hogy a makulátlan bőrén, saját maga által ejtett, csúf vágás által, karmazsinszín vérének felajánlásával tisztelje meg az Arctalant. A férfi hatalmas tévúton járt, ha azt hitte, hogy az áldozat a kis kalandjuk csúcspontja lesz csupán. Nem, ez csak a kezdet.
A feketeség a következő pillanatokban kétszer lepődik meg. Először, mikor tudatosul benne, hogy Nelira áldozata nem egyszerű véráldozat, ő is, -pont úgy, ahogy maga is tette-, a lelkét is Sa'Terethnek készül ajánlani. Ajkai ekkor lassan, széles, elégedett vigyorra húzódnak, de sokáig nem tart az öröme, mert bár sejtette, hogy mi jön ezután, mégis megdöbbenti a számára már igencsak ismerős félisten megjelenése.*
- Yillith! *Mondja ki hangosan a női hang gazdájának általa ismert nevét, ezúttal már nem visítozva, hanem valahol örömmel. mégis félelemmel tele. Sikerült hát felkelteniük az érdeklődését. Magyarázkodásba kezdhetne, hogy pont a sötét úrnak hozott új szolgákat, de az események túl gyorsan történnek. Dearthan fogságba kerül, a fekete füstből pedig testet ölt a démon, s ez a látvány rögtön megbabonázza, és elbizonytalanítja őt eddigi állításában. Nelira talán mégsem érhet Yillith szépségének közelébe sem.*
- Hümpf… *Fonja össze a karjait maga előtt, mikor a démon fenyegetésnek hangzó szavakkal tudatja, hogy Khunezk nincs itt.*
- Nem baj, téged amúgy is jobban szeretlek. Mindig adsz ajándékot. *A szemfogakat megpillantva azért máris nem akaródzik olyan nagynak lenni a szája, de azért már nyitná ki újra, hogy elcsacsogja ittlétüknek okát, ám Yillith beléfojtja a szót, és helyette már újra Nelirának szenteli a figyelmét, no, meg Dearthannak, kinek szenvedéséről mit sem sejthet. Nem szólt hát, csak engedelmesen kivár. Társaival ellentétben ő egyelőre biztonságban érzi magát másvilági társaságuk mellett, hisz bárhogy is, a félisten már legalább kétszer mentette meg az életét, és egyébként is, Sa'Tereth birodalmában vannak, itt nem lehet baj.*
*Mikor fény derül Nelira valódi motivációjának kilétére és nevére, a szokásosnál talán valamivel tovább időzik a tekintete a lány smaragdjain, de végül egy aprót bólint. Ha valaki, akkor Sa'Tereth az, aki meg tudja adni neki a kívánt hatalmat. Jó helyre jöttek.*
~Túl gyönyörű vagy ide…~ *Újabb dicsérő szavait már megtartja magának, társnője csupán egy huncut vigyort kap válaszul, még mielőtt kínozni kezdi a sikoltozásával, amire persze a füle botját sem mozdítja egyik félisten sem. Várható volt.
Az oltárhoz kíséri kompániáját, s nem törődve Dearthan szúrós tekintetével, biztatni kezdi a szőkeséget, hogy a makulátlan bőrén, saját maga által ejtett, csúf vágás által, karmazsinszín vérének felajánlásával tisztelje meg az Arctalant. A férfi hatalmas tévúton járt, ha azt hitte, hogy az áldozat a kis kalandjuk csúcspontja lesz csupán. Nem, ez csak a kezdet.
A feketeség a következő pillanatokban kétszer lepődik meg. Először, mikor tudatosul benne, hogy Nelira áldozata nem egyszerű véráldozat, ő is, -pont úgy, ahogy maga is tette-, a lelkét is Sa'Terethnek készül ajánlani. Ajkai ekkor lassan, széles, elégedett vigyorra húzódnak, de sokáig nem tart az öröme, mert bár sejtette, hogy mi jön ezután, mégis megdöbbenti a számára már igencsak ismerős félisten megjelenése.*
- Yillith! *Mondja ki hangosan a női hang gazdájának általa ismert nevét, ezúttal már nem visítozva, hanem valahol örömmel. mégis félelemmel tele. Sikerült hát felkelteniük az érdeklődését. Magyarázkodásba kezdhetne, hogy pont a sötét úrnak hozott új szolgákat, de az események túl gyorsan történnek. Dearthan fogságba kerül, a fekete füstből pedig testet ölt a démon, s ez a látvány rögtön megbabonázza, és elbizonytalanítja őt eddigi állításában. Nelira talán mégsem érhet Yillith szépségének közelébe sem.*
- Hümpf… *Fonja össze a karjait maga előtt, mikor a démon fenyegetésnek hangzó szavakkal tudatja, hogy Khunezk nincs itt.*
- Nem baj, téged amúgy is jobban szeretlek. Mindig adsz ajándékot. *A szemfogakat megpillantva azért máris nem akaródzik olyan nagynak lenni a szája, de azért már nyitná ki újra, hogy elcsacsogja ittlétüknek okát, ám Yillith beléfojtja a szót, és helyette már újra Nelirának szenteli a figyelmét, no, meg Dearthannak, kinek szenvedéséről mit sem sejthet. Nem szólt hát, csak engedelmesen kivár. Társaival ellentétben ő egyelőre biztonságban érzi magát másvilági társaságuk mellett, hisz bárhogy is, a félisten már legalább kétszer mentette meg az életét, és egyébként is, Sa'Tereth birodalmában vannak, itt nem lehet baj.*
301. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-13 14:56:44
Üzenet elküldve: 2026-02-13 14:56:44
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Árnyékként próbál Nelirához tapadni, és hol itt, hol ott segíteni lépteit a mocsáron át, miközben Nolireina csípős riposztján és az isteni kötelék előnyein rágódik. Számára nem több és nem jobb ez, mint egy súlyos lánc, ami a halandót malomkőhöz köti, akár akarja ezt, akár nem. Ezzel teljesen kiszolgáltatva a szerencsétlent a kő tehetetlenségének vagy visszafoghatatlan erejének, mikor megindul, felszakítva húst, beroppantva csontot, kifacsarva életet. Máskor és másutt nem nyelte volna le a gondolatait, és szívesen ítélkezne a nő elhivatottsága fölött, de nem ebben az órában. Tenné persze mindezt úgy, hogy saját világára mindeközben vak marad. Mert másban a szálkát, magában a gerendát sem. Noha lehet, hogy az a fajta szövetség, mely őt fűzi Nelirához, sokkal inkább selyemfonálnak tűnik, de legalább olyan veszélyessé teheti kettejük életét, mint bármilyen természetfölötti szövetség. Mert míg Nolireina tisztában lehet azzal, mit vállalt, addig a férfi észrevétlenül süllyedhet kapcsolatuk tengermély sötétjébe vagy fulladozhat annak fehér tajtékjában.
Szemlátomást még ez a zord környezet sem elég, hogy a két nő felhagyjon az incselkedéssel. Dearthan hangulata felől már sokkal kevesebb jel árulkodik. Bár lappang benne a feszültség, az mégsem itatja át testbeszédét: tartása laza marad, amennyire a körülmények engedik, tekintete nem cikázik idegesen, légzése nyugodt. Figyelme csak a közvetlen veszélyre kiélezett, amit egyelőre nem érzékel.
A feketeség iránymutatását követve tekintete az obszidiántömbre vándorol, s a látványtól pár pillanatra felgyűlik benne az undor. Mintha csak maga a természet lökte volna ki magából, egyfajta idegen anyagként a feketén éktelenkedő monolitot. Egészen közel vezeti Nelirát, egy fél lépéssel előtte járva, így próbálja testével védelmezni társát a sziklából fenyegető árnyékával szemben. Norileina kiáltásával egyetemben megérzi, ahogy a gyógyító az alkarját szorítja, és ahogy testében megiramlik a vér, érzékei kiélesednek, izmai megfeszülnek. A feketeségtől érkező mondatokra válaszképp a férfi rosszalló pillantást küld felé. Abban reménykedett, a véráldozatra nem azonnal kerül sor, sőt, esetleg el is felejtődik mindazon ügyletek közepette, amit egy ilyen helyen a feketeségnek el kell végeznie azokkal az entitásokkal, melyek ide szólították. De soká nem szuggerálhatja Norileinát, mert klántársa rögvest kibontakozik védelméből, és szemlátomást újonnan született céltudattal és félelem nélkül indul meg a fekete sziklatömb felé, hogy bevégezhesse a feladatát. Dearthan tekintete így Norileináról átsiklik a szőkeség hátára. Néhány lépéssel még követi, de végül lemarad tőle, hogy ne akadályozza a rítusban. Ha szükséges, ezt a kettejük közötti távolságot egy gyors szökelléssel le tudja küzdeni.
Ahogy Nelira keze a kőhöz ér, a férfi gyorsan körbehordozza tekintetét, hátha felfigyel a környezetükben bekövetkezett hirtelen változásra. Csak az ismeretlen hangot meghallva fordul vissza a monolit és Nelira felé, így a gomolygó füstöt is csak később veszi észre. Ösztönösen mozdulna a klántársa irányába, azonban a bakancsa köré fonódó indák gáncsot vetnek mozdulatának, súlypontja kimozdul, és féltérdre esik az ingoványos talajban.*
- Nelira! *Kiált felé, attól tartva, hogy ugyanaz a hatalom, ami őt megbilincseli, a másikra is ártalmas lehet.
Megpróbálja talpra küzdeni magát. Közben kezével tépi az indákat, majd puszta erővel rántja el a lábát – mind hiába. Tehetetlenségében fakadó riadalma csakhamar haraggá erősödik, mikor megpillantja a füstből előlépő alakot, és ahogy Nelirát méregeti. Keze ökölbe szorul, lopva Norileinára néz, hátha le tudja olvasni arcáról az esetleges aggodalmat az eseményekkel kapcsolatban, majd vissza az idegen felé. Amikor az a feltett kérdését egyenesen klántársának szegezi, Dearthan ismét kísérletet tesz, hogy elszakítsa lábát az indáktól, de azok továbbra is biztosan tartják. A fejében mennydörgő hangtól szemei előtt a világ egy pillanatra tejszerűen elmosódik, s csak lassan élesedik vissza a környezete, cikázó, csillámló káprázat kíséretében. Teste kissé megrogy, a fájdalomba belemordul, és kezével homlokához kap. Néhány másodperc telik el, mire összeszedi magát, de a kérdésre felelet ezután sem ad, se szóban, se másképp. Ha a lény nem is veszi fel vele a szemkontaktust, Dearthan keresi a vörös íriszeket. Megpróbálja zabolázni elméjét, hogy egyetlen kósza gondolat se verekedhesse felszínre magát. Sajnos a férfi tudata a testéhez képest kevésbé edzett, nem készítették fel az ilyen formájú támadások ellen. Ha értelmes szavak nem is, de emlékképek igenis előderengenek, melyek válaszul szolgálhatnak az alak kérdésére: előbb Nelirát láthatja, ahogy a lány a fogadóban helyrerántja sérült vállát, majd ahogy egy árva gyertyaláng fényében pipafüstbe bódulva fekszenek az ágyon, végül pedig a reggel eltöltött szeánszuk közben. De más formában nem hajlandó felelni a fejébe betolakodó entitásnak.*
*Árnyékként próbál Nelirához tapadni, és hol itt, hol ott segíteni lépteit a mocsáron át, miközben Nolireina csípős riposztján és az isteni kötelék előnyein rágódik. Számára nem több és nem jobb ez, mint egy súlyos lánc, ami a halandót malomkőhöz köti, akár akarja ezt, akár nem. Ezzel teljesen kiszolgáltatva a szerencsétlent a kő tehetetlenségének vagy visszafoghatatlan erejének, mikor megindul, felszakítva húst, beroppantva csontot, kifacsarva életet. Máskor és másutt nem nyelte volna le a gondolatait, és szívesen ítélkezne a nő elhivatottsága fölött, de nem ebben az órában. Tenné persze mindezt úgy, hogy saját világára mindeközben vak marad. Mert másban a szálkát, magában a gerendát sem. Noha lehet, hogy az a fajta szövetség, mely őt fűzi Nelirához, sokkal inkább selyemfonálnak tűnik, de legalább olyan veszélyessé teheti kettejük életét, mint bármilyen természetfölötti szövetség. Mert míg Nolireina tisztában lehet azzal, mit vállalt, addig a férfi észrevétlenül süllyedhet kapcsolatuk tengermély sötétjébe vagy fulladozhat annak fehér tajtékjában.
Szemlátomást még ez a zord környezet sem elég, hogy a két nő felhagyjon az incselkedéssel. Dearthan hangulata felől már sokkal kevesebb jel árulkodik. Bár lappang benne a feszültség, az mégsem itatja át testbeszédét: tartása laza marad, amennyire a körülmények engedik, tekintete nem cikázik idegesen, légzése nyugodt. Figyelme csak a közvetlen veszélyre kiélezett, amit egyelőre nem érzékel.
A feketeség iránymutatását követve tekintete az obszidiántömbre vándorol, s a látványtól pár pillanatra felgyűlik benne az undor. Mintha csak maga a természet lökte volna ki magából, egyfajta idegen anyagként a feketén éktelenkedő monolitot. Egészen közel vezeti Nelirát, egy fél lépéssel előtte járva, így próbálja testével védelmezni társát a sziklából fenyegető árnyékával szemben. Norileina kiáltásával egyetemben megérzi, ahogy a gyógyító az alkarját szorítja, és ahogy testében megiramlik a vér, érzékei kiélesednek, izmai megfeszülnek. A feketeségtől érkező mondatokra válaszképp a férfi rosszalló pillantást küld felé. Abban reménykedett, a véráldozatra nem azonnal kerül sor, sőt, esetleg el is felejtődik mindazon ügyletek közepette, amit egy ilyen helyen a feketeségnek el kell végeznie azokkal az entitásokkal, melyek ide szólították. De soká nem szuggerálhatja Norileinát, mert klántársa rögvest kibontakozik védelméből, és szemlátomást újonnan született céltudattal és félelem nélkül indul meg a fekete sziklatömb felé, hogy bevégezhesse a feladatát. Dearthan tekintete így Norileináról átsiklik a szőkeség hátára. Néhány lépéssel még követi, de végül lemarad tőle, hogy ne akadályozza a rítusban. Ha szükséges, ezt a kettejük közötti távolságot egy gyors szökelléssel le tudja küzdeni.
Ahogy Nelira keze a kőhöz ér, a férfi gyorsan körbehordozza tekintetét, hátha felfigyel a környezetükben bekövetkezett hirtelen változásra. Csak az ismeretlen hangot meghallva fordul vissza a monolit és Nelira felé, így a gomolygó füstöt is csak később veszi észre. Ösztönösen mozdulna a klántársa irányába, azonban a bakancsa köré fonódó indák gáncsot vetnek mozdulatának, súlypontja kimozdul, és féltérdre esik az ingoványos talajban.*
- Nelira! *Kiált felé, attól tartva, hogy ugyanaz a hatalom, ami őt megbilincseli, a másikra is ártalmas lehet.
Megpróbálja talpra küzdeni magát. Közben kezével tépi az indákat, majd puszta erővel rántja el a lábát – mind hiába. Tehetetlenségében fakadó riadalma csakhamar haraggá erősödik, mikor megpillantja a füstből előlépő alakot, és ahogy Nelirát méregeti. Keze ökölbe szorul, lopva Norileinára néz, hátha le tudja olvasni arcáról az esetleges aggodalmat az eseményekkel kapcsolatban, majd vissza az idegen felé. Amikor az a feltett kérdését egyenesen klántársának szegezi, Dearthan ismét kísérletet tesz, hogy elszakítsa lábát az indáktól, de azok továbbra is biztosan tartják. A fejében mennydörgő hangtól szemei előtt a világ egy pillanatra tejszerűen elmosódik, s csak lassan élesedik vissza a környezete, cikázó, csillámló káprázat kíséretében. Teste kissé megrogy, a fájdalomba belemordul, és kezével homlokához kap. Néhány másodperc telik el, mire összeszedi magát, de a kérdésre felelet ezután sem ad, se szóban, se másképp. Ha a lény nem is veszi fel vele a szemkontaktust, Dearthan keresi a vörös íriszeket. Megpróbálja zabolázni elméjét, hogy egyetlen kósza gondolat se verekedhesse felszínre magát. Sajnos a férfi tudata a testéhez képest kevésbé edzett, nem készítették fel az ilyen formájú támadások ellen. Ha értelmes szavak nem is, de emlékképek igenis előderengenek, melyek válaszul szolgálhatnak az alak kérdésére: előbb Nelirát láthatja, ahogy a lány a fogadóban helyrerántja sérült vállát, majd ahogy egy árva gyertyaláng fényében pipafüstbe bódulva fekszenek az ágyon, végül pedig a reggel eltöltött szeánszuk közben. De más formában nem hajlandó felelni a fejébe betolakodó entitásnak.*
300. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-09 00:54:32
Üzenet elküldve: 2026-02-09 00:54:32
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 602
OOC üzenetek: 86
Játékstílus: Szelíd
//Ma démonokkal teázunk//
*Az elvonuló vihar már a tengert korbácsolja a messzeségben. Még dörren egyet-egyet búcsúzóul, csakhogy emlékeztessen mindenkit erejére.
Ahogy Nelira első csepp vére az oltárt éri, egyszerre több dolog is történik körülöttük. Az oltár túloldalán sűrű, fekete füst realizálódik. Mintha az obszidiántömbből eredne. Túl sok idejük azonban nincs a vizsgálódásra.*
-Iciri-piciri Noricipi. Úgy hiszi, Istene szolgái az övéi is. *Csilingelő, mégis hátborzongató női kacaj visszhangzik körülöttük. Egyedül Norileina ismerheti fel a hang gazdáját.
Dearthan arra lehet figyelmes, hogy lábai körül mintha fekete indák törnének felszínre a nedvességtől ruganyos talajból, s fonják körbe bokáját. Egyelőre nem úgy néz ki, hogy el tud mozdulni, de nagyon úgy fest, ezzel a furcsa entitás meg is elégszik.
A fekete füstből egy különös alak lép elő. Előbb csavaros szarvait vehetik szemügyre, majd hosszú, derékig érő, fekete hajzuhatagát. Sötétszín, kékes bőre talán egy sötételfhez tenné hasonlatossá, ám az izzó, fenyegetően vörös íriszek valami egészen másról tesznek tanúbizonyságot. Testét sötét, éppen csak, hogy nem áttetsző selyemanyag fedi, mi hosszú, vágott szoknyában végződik. Attól eltekintve, hogy viselője nem hord lábbelit, öltözékét a legpatinásabb bordélyház leányai is elirigyelnék, hogy az alatta húzódó, sellőket megszégyenítő női formákról ne is essék szó.*
-Nagy szerencse, hogy Khunezk úrnak dolga akadt. *Tekintete hosszan elidőzik Nelirán, szenvtelenül mérve meg a fehérbe öltözött leányt. Csak ezután vet lapos, vontatott pillantást Norileinára.*
-Nem szíveli, ha zavarják. *Elmosolyodik, a megszokottnál nagyobb szemfogakat villantva. Így, közelebbről megmérve termetre nem lehet magasabb Dearthannál. Csípőjét az oltár szélének döntve állapodik meg, hosszú körmeit szórakozottan húzva végig a hideg kövön maga mellett. Látszólag nem visel fegyvert, habár ettől nem lesz kevésbé fenyegető az aurája.*
-Miért vagytok itt? Tőle akarom hallani. *Nelirára pillant. A lány úgy érezheti, mintha a parázs szempár lelkéig hatolna, s úgy túrna benne, mintha a mélyéről óhajtaná kikaparni a hamisságot.
Noha Dearthan, kinek lábait továbbra is indák feszítik le, eleddig látszólag nem került a félisten kereszttüzébe, most mégis a hangját hallja fejében. Oly hangosan szól hozzá, hogy egy pillanatra úgy érezheti, menten szétrobban a koponyája.*
-Te miért vagy itt? Mesélj.
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2026.02.09 16:09:02, a következő indokkal:
kérésre
*Az elvonuló vihar már a tengert korbácsolja a messzeségben. Még dörren egyet-egyet búcsúzóul, csakhogy emlékeztessen mindenkit erejére.
Ahogy Nelira első csepp vére az oltárt éri, egyszerre több dolog is történik körülöttük. Az oltár túloldalán sűrű, fekete füst realizálódik. Mintha az obszidiántömbből eredne. Túl sok idejük azonban nincs a vizsgálódásra.*
-Iciri-piciri Noricipi. Úgy hiszi, Istene szolgái az övéi is. *Csilingelő, mégis hátborzongató női kacaj visszhangzik körülöttük. Egyedül Norileina ismerheti fel a hang gazdáját.
Dearthan arra lehet figyelmes, hogy lábai körül mintha fekete indák törnének felszínre a nedvességtől ruganyos talajból, s fonják körbe bokáját. Egyelőre nem úgy néz ki, hogy el tud mozdulni, de nagyon úgy fest, ezzel a furcsa entitás meg is elégszik.
A fekete füstből egy különös alak lép elő. Előbb csavaros szarvait vehetik szemügyre, majd hosszú, derékig érő, fekete hajzuhatagát. Sötétszín, kékes bőre talán egy sötételfhez tenné hasonlatossá, ám az izzó, fenyegetően vörös íriszek valami egészen másról tesznek tanúbizonyságot. Testét sötét, éppen csak, hogy nem áttetsző selyemanyag fedi, mi hosszú, vágott szoknyában végződik. Attól eltekintve, hogy viselője nem hord lábbelit, öltözékét a legpatinásabb bordélyház leányai is elirigyelnék, hogy az alatta húzódó, sellőket megszégyenítő női formákról ne is essék szó.*
-Nagy szerencse, hogy Khunezk úrnak dolga akadt. *Tekintete hosszan elidőzik Nelirán, szenvtelenül mérve meg a fehérbe öltözött leányt. Csak ezután vet lapos, vontatott pillantást Norileinára.*
-Nem szíveli, ha zavarják. *Elmosolyodik, a megszokottnál nagyobb szemfogakat villantva. Így, közelebbről megmérve termetre nem lehet magasabb Dearthannál. Csípőjét az oltár szélének döntve állapodik meg, hosszú körmeit szórakozottan húzva végig a hideg kövön maga mellett. Látszólag nem visel fegyvert, habár ettől nem lesz kevésbé fenyegető az aurája.*
-Miért vagytok itt? Tőle akarom hallani. *Nelirára pillant. A lány úgy érezheti, mintha a parázs szempár lelkéig hatolna, s úgy túrna benne, mintha a mélyéről óhajtaná kikaparni a hamisságot.
Noha Dearthan, kinek lábait továbbra is indák feszítik le, eleddig látszólag nem került a félisten kereszttüzébe, most mégis a hangját hallja fejében. Oly hangosan szól hozzá, hogy egy pillanatra úgy érezheti, menten szétrobban a koponyája.*
-Te miért vagy itt? Mesélj.
A hozzászólást Anomália (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2026.02.09 16:09:02, a következő indokkal:
kérésre
299. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2026-02-08 11:34:49
Üzenet elküldve: 2026-02-08 11:34:49
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 330
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Ma démonokkal teázunk//
*Tökéletes alkalmat talált arra, hogy a mélyen bent bugyorgó gondolatait végre kisimítsa. Hogy mi a csend ára, maga sem tudja, de azt igen, hogy annak mi, ha tovább hagyja magában fortyogni. Ha minden csepp vérét Sa'Terethnek adja, hát annak is kellemesebb kimenetele lesz, mint annak, ami akkor következne, ha túlfeszítik a gondolatok. Kíváncsi lepkeként reppen csonthalomról csonthalomra, s ha olykor el is süpped a sárban, hát van segítő kar, mibe belekapaszkodhat és csupán másodpercekre vonja ki a végre beállt nyugalmából. *
- Azért gondolom kérne cserébe valamit a véren túl, ha azt szeretném, hogy megóvja Aeltarivet. Igazából… adhatna annyi erőt, hogy én tehessem. *Elmélkedik, kiejtve a nevet is, ami miatt ezt az egészet csinálja. Noha talán még egyikük sem hallott a kisfiúról igazán, az ő elméjében nem szűnik meg létezni. Az egyetlen, amit soha nem képes kimetszeni tudatából, s nem is akarja.* - De eleget teszek neki, bármi legyen is az.
*Közel húzódik Dearthanhoz, majd felpillant rá, de már fordítja is el a fejét, jelezve, hogy erről nem igazán kíván tovább fecsegni, vagy nem most. A kérdések ráérnek, egyébként is éppen őt dicséri a feketeség, ami sokkalta jobb érzés, mint kiadni ténylegesen lelkéből egy darabot.*
- Már miért is ne illenék ide? *A hangsúly nélkülözi a sértettséget, hiszen jól tudja, hogy minden szóval csak magasztalja őt a lány.
Némi közjáték után megpillantja az obszidián oltárt, ami bűverővel vonzza magához. Nem igazán kérdés, hogy jól mutat majd rajta karmazsinszín vére, mámorittas smaragdokkal szívja be annak minden négyzetcentiméterét. Már nem érdeklik koponyák, csontok, de még a férfi nyugtatása sem, hiszen elpárolgott a pillanatnyi rettegés. Csak a cél van, noha minden valódi átgondoltságot mellőz az, amire készül.*
- Megfájdul tőled a fejem! *Pillant Lil felé, mikor amaz felrikolt, keze pedig rászorul Dearthan felkarjára, de végül dönt, s még csak a feketeség unszolására sincs szükség. Kiküzdi magát a biztonságot adó, mégis téveszméket okozó aurából, majd nekilódul a bizonytalan felé. Hátra sem pillant, mintha érezné, hogy a harcos lélektükreiben rosszallást láthatna. Nincs szüksége efféle gátakra.
Mint aki szakértelemmel vizslatja a tömböt járja azt körül, s simít végig a felületén. Ujjbegyét tekinti meg, hogy ragad-e rá mások elszáradt véréből, majd behunyva szemét fúj ki jólesően egy hatalmas adag levegőt. A fehér anyagot libbenti el combjától, hogy az arra erősített tőrét egy kecses mozdulattal kapja elő. Rettentően büszke magára, s ha még most sem érti mit is tesz igazán, a pillanat töredéke alatt nyílik meg a bőr, miből gyöngyözve serken vére, megfestve puha, hószín tenyerét. Nem jön ki hang a torkán, látszólag mégis nevet, majd ökölbe szorítva kezét nyúl az oltár felé, hogy azt egyre nagyobb pettyekben érje a belőle már lassacskán gyenge érként csordogáló vére. *
A varázsló egy oltáron véráldozatot mutat be, melynek hatására, ha elég erős lélek vérét áldozta fel, az oltár 1. szintű sötétség oltárnak számít, vagy ha már az volt, eggyel növekszik a szintje. A vérnek értelmes élőlényből kell származzon (JK, vagy azt kiváltó, mesélő által mozgatott NJK), frissen, helyben kinyerve, továbbá szintenként egyre erősebb élőlény vérének a feláldozása szükséges (8 + 2*[az oltár jelenlegi szintje] értéknyi tulajdonsággal kell minimum rendelkezzen, ahol a nagyon rossz 0, a legendás pedig 6). Ha a lény, akiből a vér származik, a folyamatban meghal, a varázsló annyi sötétség pontot kap, ahányadik szintű lett az oltár. Ha túléli, akkor a lény kapja ezeket a sötétség pontokat, és a lelke hozzákötődik az oltárhoz. A varázsló a saját vérét is feláldozhatja. Csak olyan lény vére áldozható, aminek a lelke nincs oltárhoz kötve.
*Tökéletes alkalmat talált arra, hogy a mélyen bent bugyorgó gondolatait végre kisimítsa. Hogy mi a csend ára, maga sem tudja, de azt igen, hogy annak mi, ha tovább hagyja magában fortyogni. Ha minden csepp vérét Sa'Terethnek adja, hát annak is kellemesebb kimenetele lesz, mint annak, ami akkor következne, ha túlfeszítik a gondolatok. Kíváncsi lepkeként reppen csonthalomról csonthalomra, s ha olykor el is süpped a sárban, hát van segítő kar, mibe belekapaszkodhat és csupán másodpercekre vonja ki a végre beállt nyugalmából. *
- Azért gondolom kérne cserébe valamit a véren túl, ha azt szeretném, hogy megóvja Aeltarivet. Igazából… adhatna annyi erőt, hogy én tehessem. *Elmélkedik, kiejtve a nevet is, ami miatt ezt az egészet csinálja. Noha talán még egyikük sem hallott a kisfiúról igazán, az ő elméjében nem szűnik meg létezni. Az egyetlen, amit soha nem képes kimetszeni tudatából, s nem is akarja.* - De eleget teszek neki, bármi legyen is az.
*Közel húzódik Dearthanhoz, majd felpillant rá, de már fordítja is el a fejét, jelezve, hogy erről nem igazán kíván tovább fecsegni, vagy nem most. A kérdések ráérnek, egyébként is éppen őt dicséri a feketeség, ami sokkalta jobb érzés, mint kiadni ténylegesen lelkéből egy darabot.*
- Már miért is ne illenék ide? *A hangsúly nélkülözi a sértettséget, hiszen jól tudja, hogy minden szóval csak magasztalja őt a lány.
Némi közjáték után megpillantja az obszidián oltárt, ami bűverővel vonzza magához. Nem igazán kérdés, hogy jól mutat majd rajta karmazsinszín vére, mámorittas smaragdokkal szívja be annak minden négyzetcentiméterét. Már nem érdeklik koponyák, csontok, de még a férfi nyugtatása sem, hiszen elpárolgott a pillanatnyi rettegés. Csak a cél van, noha minden valódi átgondoltságot mellőz az, amire készül.*
- Megfájdul tőled a fejem! *Pillant Lil felé, mikor amaz felrikolt, keze pedig rászorul Dearthan felkarjára, de végül dönt, s még csak a feketeség unszolására sincs szükség. Kiküzdi magát a biztonságot adó, mégis téveszméket okozó aurából, majd nekilódul a bizonytalan felé. Hátra sem pillant, mintha érezné, hogy a harcos lélektükreiben rosszallást láthatna. Nincs szüksége efféle gátakra.
Mint aki szakértelemmel vizslatja a tömböt járja azt körül, s simít végig a felületén. Ujjbegyét tekinti meg, hogy ragad-e rá mások elszáradt véréből, majd behunyva szemét fúj ki jólesően egy hatalmas adag levegőt. A fehér anyagot libbenti el combjától, hogy az arra erősített tőrét egy kecses mozdulattal kapja elő. Rettentően büszke magára, s ha még most sem érti mit is tesz igazán, a pillanat töredéke alatt nyílik meg a bőr, miből gyöngyözve serken vére, megfestve puha, hószín tenyerét. Nem jön ki hang a torkán, látszólag mégis nevet, majd ökölbe szorítva kezét nyúl az oltár felé, hogy azt egyre nagyobb pettyekben érje a belőle már lassacskán gyenge érként csordogáló vére. *
A varázsló egy oltáron véráldozatot mutat be, melynek hatására, ha elég erős lélek vérét áldozta fel, az oltár 1. szintű sötétség oltárnak számít, vagy ha már az volt, eggyel növekszik a szintje. A vérnek értelmes élőlényből kell származzon (JK, vagy azt kiváltó, mesélő által mozgatott NJK), frissen, helyben kinyerve, továbbá szintenként egyre erősebb élőlény vérének a feláldozása szükséges (8 + 2*[az oltár jelenlegi szintje] értéknyi tulajdonsággal kell minimum rendelkezzen, ahol a nagyon rossz 0, a legendás pedig 6). Ha a lény, akiből a vér származik, a folyamatban meghal, a varázsló annyi sötétség pontot kap, ahányadik szintű lett az oltár. Ha túléli, akkor a lény kapja ezeket a sötétség pontokat, és a lelke hozzákötődik az oltárhoz. A varázsló a saját vérét is feláldozhatja. Csak olyan lény vére áldozható, aminek a lelke nincs oltárhoz kötve.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 299-318