*Ha a sziklaszirtek lenyűgözték - ami talán nem is kifejezés -, erre a látványra, érzésre és kavalkádra nincs szó. Amint meglátja a kertet, egyszerűen közel önkívületi állapotba kerül. Ezt a harmóniát, a mágiával átitatott érzést, a fajának szülőföldjét semmi nem múlhatja felül. Bárcsak a szülei itt lennének vele, és együtt gyönyörködhetnének ebben a csodában. Igen, Csoda, nem kétséges. A Tündérek Csodája. Mostantól így fog hivatkozni erre a helyre.
A félelemtől reszketve, mégis oly bátran lépked beljebb a kertbe. Vigyázva, nehogy egy virágot is letaposson, az olyan érzés lenne, mintha fajtársait taposná. És ezt még a leggonoszabb tündérek sem lennének hajlandóak megtenni. Legalábbis lelkében most olyan nyugalom és harmónia van, hogy nem is mer arra gondolni, hogy bárki bárkit bántson is a világban, vagy rosszat tegyen neki.
Megcsodálja az összes virágot. Egyesével, mindegyiket megnézi, leguggol, megsimogatja szirmaikat, megszagolja őket, hogy illatoznak, táncot is lejt közöttük. Végtelen boldogság, szeretet és harmónia. Aztán leül a nagy fa tövébe, elgondolkodik. Pihen. Elalszik. Álmában egy óriás, nem méreteiben, hanem lélekben. Segít embereken, meggyógyítja őket, ha betegek, fákat ad nekik, hogy kivághassák őket, és az abból rakott tűznél melegedjenek, szerszámot készítsenek, hogy az adott sziklából kibányászhassák az ércet és megmunkálhassák. Földeket ad nekik, hogy növényeket, élelmet termesszenek, és tudást ad nekik, hogy saját maguk tovább boldoguljanak. Mintha valami mindenható lenne. Aztán felébred, arra ocsúd fel, hogy eljárt az idő a feje felett, lassan sötétedik.*