Kikötő - Vérkert
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 5 (81. - 100. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
100. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-10-03 18:10:02
Üzenet elküldve: 2020-10-03 18:10:02
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Nirs//
-De nem voltál itt. *Jegyzi meg halkan, azonban hangja melegen cseng, miközben leveszi kezét Nirs válláról. Egy kicsit talán a saját lelkét is nyugtatja, hogy másokat is hibáztathat önmagán kívül. Persze, senki sem gondolná, hogy uruk szolgái majd az oltár körül szobroznak, de ő akkor is itt volt... Méghozzá egyedül.*
-A bogaras mágus néhány erszény aranyért oly tudásba enged betekintést, mivel mi nem bírunk... Nem hinném, hogy a magunkfajtának nehezére esne elsajátítani.
*Elfogadja felé nyújtott kezet s felkapaszkodik Nirs mögé a nyeregbe. Kezei finoman fonják körbe a férfi derekát, jelezve, hogy felőle akár indulhatnak is.*
-Elmondok mindent... Csak érjünk ki a innen. Érzem, hogy még a közelben ólálkodik. Ahh, lecsapnám a fejét, ha tehetném. *Egy színpadias sóhaj kíséretében dönti fejét a férfi hátának, s egy kis időre behunyja szemeit. Teste s szelleme is fáradt, elvégre megint csak kimaradt egy éjjel. Csak néhány perc múlva szólal meg újra, kissé talán szomorkásan.*
-Így az ork lelke is oda. Ezt a csorbát ki kell köszörülnünk. Miféle gondolatod támadt?
*Emeli fel fejét, majd arcába húzza a csuklyát. Nem kívánja a kéretlen tekinteteket, miközben átlovagolnak a Kikötő forgatagán.*
-De nem voltál itt. *Jegyzi meg halkan, azonban hangja melegen cseng, miközben leveszi kezét Nirs válláról. Egy kicsit talán a saját lelkét is nyugtatja, hogy másokat is hibáztathat önmagán kívül. Persze, senki sem gondolná, hogy uruk szolgái majd az oltár körül szobroznak, de ő akkor is itt volt... Méghozzá egyedül.*
-A bogaras mágus néhány erszény aranyért oly tudásba enged betekintést, mivel mi nem bírunk... Nem hinném, hogy a magunkfajtának nehezére esne elsajátítani.
*Elfogadja felé nyújtott kezet s felkapaszkodik Nirs mögé a nyeregbe. Kezei finoman fonják körbe a férfi derekát, jelezve, hogy felőle akár indulhatnak is.*
-Elmondok mindent... Csak érjünk ki a innen. Érzem, hogy még a közelben ólálkodik. Ahh, lecsapnám a fejét, ha tehetném. *Egy színpadias sóhaj kíséretében dönti fejét a férfi hátának, s egy kis időre behunyja szemeit. Teste s szelleme is fáradt, elvégre megint csak kimaradt egy éjjel. Csak néhány perc múlva szólal meg újra, kissé talán szomorkásan.*
-Így az ork lelke is oda. Ezt a csorbát ki kell köszörülnünk. Miféle gondolatod támadt?
*Emeli fel fejét, majd arcába húzza a csuklyát. Nem kívánja a kéretlen tekinteteket, miközben átlovagolnak a Kikötő forgatagán.*
99. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-10-03 17:01:49
Üzenet elküldve: 2020-10-03 17:01:49
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Isqeha, Xungjao//
*Isq csak a fejét rázza, ahogy kívülről talán elborultnak tűnő, furcsa, befelé és egyben kifelé figyelő ábrázattal halad. Az kivehető, hogy ő maga sem tudja pontosan, merrefelé, mi felé is tart: minthogyha olyan fajta holdkóros lenne, aki éjjel mászkál. Éppen csakhogy nyitva van a szeme, bár ebben sincs sok köszönet. A tekintetéhez szinte lehetetlen kapcsolódni. Hogy nem tud, vagy nem akar többet mondani, nem igazán derülhet ki az apó számára a fejrázásokból. A füvész nem is veszi észre, hogy egyáltalán ezt teszi, annyira elmerül a bensőjében eluralkodó érzés, és az annak nyomán érzett, egyszerre vonzó és taszító hívás irányának követése feletti igyekezetében.*
- Itt van! A közelben! Érzem! *ismételgeti, leginkább magának, az apó is ezt kapja csupán válaszul, bár a szűnni nem akaró fejrázogatást is értelmezheti akár a kérdéseire adott válaszként.
Egy pillanatra azért Isqeha feleszmél.*
- Nem, nem! *mormolja.* - A lány... *de nem fejezi be.*
- Van itt még valami! Nem messze ide! Érzem, a csontjaimban, a zsigereimben! Az egész bensőmben! *rázkódik meg az undortól.*
- Hív engem... *suttogja, tehetetlenül, elszántan.*
- Valami, ami nem kedves a Fény úrnőjének! *néz egyetlen pillanatra egészen tiszta tekintettel, élesen, szigorúan az apó szemébe, de aztán visszazuhan a korábbi transzszerű, befelé figyelő állapotba.*
*Isq csak a fejét rázza, ahogy kívülről talán elborultnak tűnő, furcsa, befelé és egyben kifelé figyelő ábrázattal halad. Az kivehető, hogy ő maga sem tudja pontosan, merrefelé, mi felé is tart: minthogyha olyan fajta holdkóros lenne, aki éjjel mászkál. Éppen csakhogy nyitva van a szeme, bár ebben sincs sok köszönet. A tekintetéhez szinte lehetetlen kapcsolódni. Hogy nem tud, vagy nem akar többet mondani, nem igazán derülhet ki az apó számára a fejrázásokból. A füvész nem is veszi észre, hogy egyáltalán ezt teszi, annyira elmerül a bensőjében eluralkodó érzés, és az annak nyomán érzett, egyszerre vonzó és taszító hívás irányának követése feletti igyekezetében.*
- Itt van! A közelben! Érzem! *ismételgeti, leginkább magának, az apó is ezt kapja csupán válaszul, bár a szűnni nem akaró fejrázogatást is értelmezheti akár a kérdéseire adott válaszként.
Egy pillanatra azért Isqeha feleszmél.*
- Nem, nem! *mormolja.* - A lány... *de nem fejezi be.*
- Van itt még valami! Nem messze ide! Érzem, a csontjaimban, a zsigereimben! Az egész bensőmben! *rázkódik meg az undortól.*
- Hív engem... *suttogja, tehetetlenül, elszántan.*
- Valami, ami nem kedves a Fény úrnőjének! *néz egyetlen pillanatra egészen tiszta tekintettel, élesen, szigorúan az apó szemébe, de aztán visszazuhan a korábbi transzszerű, befelé figyelő állapotba.*
98. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-10-03 14:33:35
Üzenet elküldve: 2020-10-03 14:33:35
Rang: Játékos
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Isqeha, Xungjao//
* A megjelenő orkra hajazó nem e világi rémalak végül nem ront rájuk, mint ahogyan azt várta volna az apó. Egyszerűen csak felizzik és eltűnik. Xungjao is nagyon megkönnyebbül ennek hatására, mert az ilyesmi ellen abban se volt biztos, hogy a fegyver hatásos lett volna. A fojtogató csend üli meg a tájat. Az öreg amikor már úgy érzi, hogy minden csendes leül egy sziklára.*
- Szerintem is se kell már tőle tartanunk. Nem szívesen harcoltam volna ellene.* Az oltár ott hever törötten, amit nem is olyan régen kocogtatott meg botjával. Ő nem érez már mást, nem úgy, mint társa. Nem is sejti, hogy miféle sötét erők lehetnek még itt. Isqhea érzi és nyugtalanná is válik.*
- Mit? Mit érzel?* Kérdezi és közben benne is elkezd nőni a nyugtalanság. Furcsaságokat beszél meg cselekszik az úrfi, de nincs oka rá, hogy ne higgyen neki. Ő úgy tudta, hogy rajtuk kívül csak az a lány volt itt. Így aztán rá is kérdez?*
- A lány az? Aki itt volt, de elszaladt? Mintha azt mondta volna, hogy az oltár pusztulásával ő is szabad lesz. Ráadásul azt emlegette, hogy egykor egy volt a te istened híveivel? Vagy más szörnyeket érzel, akik hasonlóak ahhoz az előbbi micsodához?* Teljesen megkavarodik az apóka, de ha menni kell, akkor kész indulni tovább. Csak ugye ő nem érez semmit és ez az ami nagyon is zavarja.*
* A megjelenő orkra hajazó nem e világi rémalak végül nem ront rájuk, mint ahogyan azt várta volna az apó. Egyszerűen csak felizzik és eltűnik. Xungjao is nagyon megkönnyebbül ennek hatására, mert az ilyesmi ellen abban se volt biztos, hogy a fegyver hatásos lett volna. A fojtogató csend üli meg a tájat. Az öreg amikor már úgy érzi, hogy minden csendes leül egy sziklára.*
- Szerintem is se kell már tőle tartanunk. Nem szívesen harcoltam volna ellene.* Az oltár ott hever törötten, amit nem is olyan régen kocogtatott meg botjával. Ő nem érez már mást, nem úgy, mint társa. Nem is sejti, hogy miféle sötét erők lehetnek még itt. Isqhea érzi és nyugtalanná is válik.*
- Mit? Mit érzel?* Kérdezi és közben benne is elkezd nőni a nyugtalanság. Furcsaságokat beszél meg cselekszik az úrfi, de nincs oka rá, hogy ne higgyen neki. Ő úgy tudta, hogy rajtuk kívül csak az a lány volt itt. Így aztán rá is kérdez?*
- A lány az? Aki itt volt, de elszaladt? Mintha azt mondta volna, hogy az oltár pusztulásával ő is szabad lesz. Ráadásul azt emlegette, hogy egykor egy volt a te istened híveivel? Vagy más szörnyeket érzel, akik hasonlóak ahhoz az előbbi micsodához?* Teljesen megkavarodik az apóka, de ha menni kell, akkor kész indulni tovább. Csak ugye ő nem érez semmit és ez az ami nagyon is zavarja.*
97. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-10-02 19:06:27
Üzenet elküldve: 2020-10-02 19:06:27
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 377
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 377
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Han//
*Valószínű, hogy Han soha nem fogja megtudni, hogy e percekben milyen közel állt hozzá, hogy Nirs megpróbálja betörni az orrát. Ökölbe is szorul a fiú keze, de csak közelebb hajol az elfez és úgy sziszegi oda neki.*
- Ha én vagyok itt, nem hagyom elpusztítani az Ő oltárát. Vagy vele halok én is.
*Közben pedig egyre csak erősödik az a nyugtalanító érzés, ami az imént is környékezte. Az a szégyenletes alak még a közelben van. És mintha közeledne is. Ez akár jó hír is lehetne, hiszen Nirs ebben a pillanatban semmire sem vágyik jobban, mint eltörölni a bugrist Lanawin színéről. Szerencsére a bosszúvágy nem uralja teljesen az elméjét és kénytelen belátni, hogy Hanlorennek igazsága van. Összeszűkült szemekkel mered arra amerre a fényszuka hívét sejti (hiszen ki más vetemedne ilyesmire?) aztán dühödten mordul egyet mielőtt újra megszólalna.*
- Attól félek, hogy igazad van.
*Nem tesz semmit az érintés ellen, csak szemével kíséri Han keze útját.*
- Nem látom be, hogy az a bogaras mágus mit segíthetne nekünk. *néz fel az elf szemébe, aztán kettőt csettint a nyelvével* De mivel jobb ötletem nincs, egy próbát megér.
*Amikor lova odaoldalog mellé, fellendül a nyeregbe és kezét nyújtja Han felé.*
- Menjünk! Támadt egy gondolatom, de az kell hozzá, hogy erőt gyűjthessünk és kezünk közé kaparintsuk azt, aki meggyalázta Őt. Útközben pedig azt is elmondhatod, hogy ki is volt az.
*Valószínű, hogy Han soha nem fogja megtudni, hogy e percekben milyen közel állt hozzá, hogy Nirs megpróbálja betörni az orrát. Ökölbe is szorul a fiú keze, de csak közelebb hajol az elfez és úgy sziszegi oda neki.*
- Ha én vagyok itt, nem hagyom elpusztítani az Ő oltárát. Vagy vele halok én is.
*Közben pedig egyre csak erősödik az a nyugtalanító érzés, ami az imént is környékezte. Az a szégyenletes alak még a közelben van. És mintha közeledne is. Ez akár jó hír is lehetne, hiszen Nirs ebben a pillanatban semmire sem vágyik jobban, mint eltörölni a bugrist Lanawin színéről. Szerencsére a bosszúvágy nem uralja teljesen az elméjét és kénytelen belátni, hogy Hanlorennek igazsága van. Összeszűkült szemekkel mered arra amerre a fényszuka hívét sejti (hiszen ki más vetemedne ilyesmire?) aztán dühödten mordul egyet mielőtt újra megszólalna.*
- Attól félek, hogy igazad van.
*Nem tesz semmit az érintés ellen, csak szemével kíséri Han keze útját.*
- Nem látom be, hogy az a bogaras mágus mit segíthetne nekünk. *néz fel az elf szemébe, aztán kettőt csettint a nyelvével* De mivel jobb ötletem nincs, egy próbát megér.
*Amikor lova odaoldalog mellé, fellendül a nyeregbe és kezét nyújtja Han felé.*
- Menjünk! Támadt egy gondolatom, de az kell hozzá, hogy erőt gyűjthessünk és kezünk közé kaparintsuk azt, aki meggyalázta Őt. Útközben pedig azt is elmondhatod, hogy ki is volt az.
96. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-29 17:31:53
Üzenet elküldve: 2020-09-29 17:31:53
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Isqeha, Xungjao//
*Ahogy hátrálnak, az oltár fölé emelkedő visszataszító, dühöngő szellem egyszer csak felfénylik, azután pedig (Isqeha meghőköl a látványra) eltűnik, alakja feloldódik a Vérkertet átható ködben.
Isq észre sem veszi, hogy addig szinte visszatartotta a levegőt, és szinte nem is lélegzett. Csak ekkor engedi ki, lassan, döbbenten az utolsó lélegzetvételnyi éltető leheletet a tüdejéből, a jelenés után bámulva. Lassan előre lépdel néhányat, jelentőségteljesen az apóra pillantva.*
- Azt hiszem, már nem kell tőle tartanunk.
*mondja halkan, egy pillanatig sem titkolva csodálkozó megkönnyebbülését, bár még mindig készen áll arra, hogy azonnal mozduljon, hogy ha mégis előtörne valami újabb rettenet a kettébe tört oltárból.
A rémalak eltűnését követően a Vérkertre hirtelen nyomasztó csönd telepedik. Isqeha súlyosnak, fojtónak érezné, ha nem látná a saját szemével azt, ami a Fény úrnőjének igaz híveként mély megnyugvással tölti el: a kettétört, erejét vesztett valahai Sötétség oltárt.
De a megnyugvást lassan felváltja ugyanaz a furcsa, jeges érzet. A tarkóján érzi szinte, mint hideg, matató ujjakat.
Az előbb is érezte már! Amikor Eeyr igéjének végére érve a mágia ereje (az úrnő kegyelméből!) győzedelmeskedett a Sötétségnek emelt visszataszító, csillogó fekete obszidián oltár felett.*
- Apó! Érzek... még valamit! *mondja az öreghez fordulva. Szinte megszállottan kezd viselkedni, ahogy megpróbálja követni az irányt.*
- Érzek még valamit!! Itt, nem messze! Valamit, ami... ami rettenetes!
*Lépdel, egyik lábával a másik után, nem törődve azzal, merre megy, csak követi az irányt, ami egyszerre mélyen taszítja és egyszerre ellenállhatatlanul vonzza őt. A bensőjében, mélyen egyetlen hang uralkodik: Nem és nem!! Pusztulnia kell!*
- Nem is egy... *mormolja tovább, furcsán meg-megrázva a fejét, miközben lépked, mélyen koncentrálva elméjében a soha eddig nem érzett, fogva tartó hívásra. De azt is érzi, hogy bár több irány is kavarog elméjében, de az egyik, az egyikük itt van valahol! Itt, egészen közel!!*
*Ahogy hátrálnak, az oltár fölé emelkedő visszataszító, dühöngő szellem egyszer csak felfénylik, azután pedig (Isqeha meghőköl a látványra) eltűnik, alakja feloldódik a Vérkertet átható ködben.
Isq észre sem veszi, hogy addig szinte visszatartotta a levegőt, és szinte nem is lélegzett. Csak ekkor engedi ki, lassan, döbbenten az utolsó lélegzetvételnyi éltető leheletet a tüdejéből, a jelenés után bámulva. Lassan előre lépdel néhányat, jelentőségteljesen az apóra pillantva.*
- Azt hiszem, már nem kell tőle tartanunk.
*mondja halkan, egy pillanatig sem titkolva csodálkozó megkönnyebbülését, bár még mindig készen áll arra, hogy azonnal mozduljon, hogy ha mégis előtörne valami újabb rettenet a kettébe tört oltárból.
A rémalak eltűnését követően a Vérkertre hirtelen nyomasztó csönd telepedik. Isqeha súlyosnak, fojtónak érezné, ha nem látná a saját szemével azt, ami a Fény úrnőjének igaz híveként mély megnyugvással tölti el: a kettétört, erejét vesztett valahai Sötétség oltárt.
De a megnyugvást lassan felváltja ugyanaz a furcsa, jeges érzet. A tarkóján érzi szinte, mint hideg, matató ujjakat.
Az előbb is érezte már! Amikor Eeyr igéjének végére érve a mágia ereje (az úrnő kegyelméből!) győzedelmeskedett a Sötétségnek emelt visszataszító, csillogó fekete obszidián oltár felett.*
- Apó! Érzek... még valamit! *mondja az öreghez fordulva. Szinte megszállottan kezd viselkedni, ahogy megpróbálja követni az irányt.*
- Érzek még valamit!! Itt, nem messze! Valamit, ami... ami rettenetes!
*Lépdel, egyik lábával a másik után, nem törődve azzal, merre megy, csak követi az irányt, ami egyszerre mélyen taszítja és egyszerre ellenállhatatlanul vonzza őt. A bensőjében, mélyen egyetlen hang uralkodik: Nem és nem!! Pusztulnia kell!*
- Nem is egy... *mormolja tovább, furcsán meg-megrázva a fejét, miközben lépked, mélyen koncentrálva elméjében a soha eddig nem érzett, fogva tartó hívásra. De azt is érzi, hogy bár több irány is kavarog elméjében, de az egyik, az egyikük itt van valahol! Itt, egészen közel!!*
95. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-29 13:27:44
Üzenet elküldve: 2020-09-29 13:27:44
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Míg van benne élet//
//Isqeha, Xangjao//
*Hogy a föld remeg meg az oltártól vagy az oltár a Vérkert mérges miazmát eregető földjétől, nem tudni pontosan. De a sötétség oltár, Sa'Tereth, a Vérúr e világi mementója elpusztulni látszik. A belőle kiemelkedő fertelmes szellemalak, a torz, egykor orkra hajazó szellem vagy entitás pedig dühösen kiáltja némán a kert ködös levegőjébe dühét. Sárga tekintete a tetteseket kutatja, azokat, akik az oltár vesztét okozták.
Ám a jelenés alakja csak felizzik, nem is érezhető izzással és a következő pillanatban feloldódik a ködben, mintha sosem létezett volna. Csak az utolsó holt lélek lehetett, amit sötét mágiával zártak az oltár kövébe, míg lehetőséget nem kap egy mágus által, hogy újra a Kárpit ezen felére léphessen. Ám az oltár pusztulása az ő létezés nélküli létének is a végét jelentette. A kötése felszakadt, láncaival együtt e világi pályafutását is elvesztette és visszatért oda, ahol talán egy új életben majd új testben kap lehetőséget egy hasznosabb életre.
Így Isqehának és Xangjaonak nincs mitől tartania. Az istenek ezen világban leginkább híveik által képesek akaratukat közvetíteni. Ahogy oltáraikat is híveiknek kellene megvédeniük, ha támadás éri. A sok küldött, entitás és szellem, amelyek az istenek akaratából léphetnek e világra, tűnjön erejük bármilyen nagynak is, a hívek erején nem tehetnek túl.
A szellemalak eltűnése után súlyos csend telepszik a Vérkertre, a kettétört oltár némán, erőtlen ül a középpontban. Isqeha valóban érez valamit, amelynek forrását nem igazán tudja megállapítani. Egy érzet, hideg verejték múló emléke a gerincén, jeges érintés a tarkóján. Pontos helyét nem, irányát érezheti csupán, de ott van, ott vannak.*
//Nirs, Hanloren//
*A Vérkertbe érő Nirset a megszokott látvány fogadja, mintha semmi sem változott volna azóta, hogy itt járt. Pedig érzi, tudja, hogy minden megváltozott. A környék ugyanaz, az ingovány, a szagos permetet lélegző mocsaras talaj, a holt-eleven növények és a köd is ugyanúgy üli meg helyeken a kertet.
A hely nem vesztette el az erejét, még mindig az, ami, az egykori Tündérkert megfertőzött utódja. De az oltár, az oltár, amely miatt kitűnt, most már nem létezik. De ki volt oly botor, hogy egy védtelen helyre emelet oltárt? Ki gondolta, hogy nem jönnek el érte és nem pusztítják el? Nem lett volna jobb helyen magas falak mögött, híveinek védelmét élvezve, ahol vérrel moshatták volna kövét?
Most már nem tudni a választ. Csak azt, hogy Hanloren és Nirs homloka mögött különös érzés kezd motoszkálni. Az érzés nem írja le pontosan, de tudják, hogy az Ő ellensége ott van valahol. Mint vakító fény fájdalma, úgy hasít homlokuk mögé az érzet. Nem tudják milyen messze vagy pontosan hol, de ott, ott van.*
//Isqeha, Xangjao//
*Hogy a föld remeg meg az oltártól vagy az oltár a Vérkert mérges miazmát eregető földjétől, nem tudni pontosan. De a sötétség oltár, Sa'Tereth, a Vérúr e világi mementója elpusztulni látszik. A belőle kiemelkedő fertelmes szellemalak, a torz, egykor orkra hajazó szellem vagy entitás pedig dühösen kiáltja némán a kert ködös levegőjébe dühét. Sárga tekintete a tetteseket kutatja, azokat, akik az oltár vesztét okozták.
Ám a jelenés alakja csak felizzik, nem is érezhető izzással és a következő pillanatban feloldódik a ködben, mintha sosem létezett volna. Csak az utolsó holt lélek lehetett, amit sötét mágiával zártak az oltár kövébe, míg lehetőséget nem kap egy mágus által, hogy újra a Kárpit ezen felére léphessen. Ám az oltár pusztulása az ő létezés nélküli létének is a végét jelentette. A kötése felszakadt, láncaival együtt e világi pályafutását is elvesztette és visszatért oda, ahol talán egy új életben majd új testben kap lehetőséget egy hasznosabb életre.
Így Isqehának és Xangjaonak nincs mitől tartania. Az istenek ezen világban leginkább híveik által képesek akaratukat közvetíteni. Ahogy oltáraikat is híveiknek kellene megvédeniük, ha támadás éri. A sok küldött, entitás és szellem, amelyek az istenek akaratából léphetnek e világra, tűnjön erejük bármilyen nagynak is, a hívek erején nem tehetnek túl.
A szellemalak eltűnése után súlyos csend telepszik a Vérkertre, a kettétört oltár némán, erőtlen ül a középpontban. Isqeha valóban érez valamit, amelynek forrását nem igazán tudja megállapítani. Egy érzet, hideg verejték múló emléke a gerincén, jeges érintés a tarkóján. Pontos helyét nem, irányát érezheti csupán, de ott van, ott vannak.*
//Nirs, Hanloren//
*A Vérkertbe érő Nirset a megszokott látvány fogadja, mintha semmi sem változott volna azóta, hogy itt járt. Pedig érzi, tudja, hogy minden megváltozott. A környék ugyanaz, az ingovány, a szagos permetet lélegző mocsaras talaj, a holt-eleven növények és a köd is ugyanúgy üli meg helyeken a kertet.
A hely nem vesztette el az erejét, még mindig az, ami, az egykori Tündérkert megfertőzött utódja. De az oltár, az oltár, amely miatt kitűnt, most már nem létezik. De ki volt oly botor, hogy egy védtelen helyre emelet oltárt? Ki gondolta, hogy nem jönnek el érte és nem pusztítják el? Nem lett volna jobb helyen magas falak mögött, híveinek védelmét élvezve, ahol vérrel moshatták volna kövét?
Most már nem tudni a választ. Csak azt, hogy Hanloren és Nirs homloka mögött különös érzés kezd motoszkálni. Az érzés nem írja le pontosan, de tudják, hogy az Ő ellensége ott van valahol. Mint vakító fény fájdalma, úgy hasít homlokuk mögé az érzet. Nem tudják milyen messze vagy pontosan hol, de ott, ott van.*
94. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-25 20:12:50
Üzenet elküldve: 2020-09-25 20:12:50
Rang: Játékos
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Va bene, élet!//
* Isqhea nem igazán van beszédes kedvében. Az öregnek sincs már semmi kedve itt ücsörögni tovább. Igazából nem gondolta volna, hogy ilyen hihetetlen dolognak lesz még életében szemtanúja. Valószínűleg most szerzet öreg fejére jó pár ellenséget, bár végül is csak az a nő látta, aki elvileg mostanra megszabadult a rabláncaitól. Bár a fene tudja, hogy végül is mi lett vele. Majd kifaggatja erről a nőről a férfit, ha már biztonságosabb közegbe értek. Egyelőre még van itt egy égetőbb probléma is. A gonosz szellemlény személyében. Az öreg mozgásával igyekszik másolni a füvészt, hogy egyformán tudjanak haladni.*
* Isqhea nem igazán van beszédes kedvében. Az öregnek sincs már semmi kedve itt ücsörögni tovább. Igazából nem gondolta volna, hogy ilyen hihetetlen dolognak lesz még életében szemtanúja. Valószínűleg most szerzet öreg fejére jó pár ellenséget, bár végül is csak az a nő látta, aki elvileg mostanra megszabadult a rabláncaitól. Bár a fene tudja, hogy végül is mi lett vele. Majd kifaggatja erről a nőről a férfit, ha már biztonságosabb közegbe értek. Egyelőre még van itt egy égetőbb probléma is. A gonosz szellemlény személyében. Az öreg mozgásával igyekszik másolni a füvészt, hogy egyformán tudjanak haladni.*
93. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-25 14:04:49
Üzenet elküldve: 2020-09-25 14:04:49
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Nirs//
*Legszívesebben kiifelé tartana a Vérkertből, de nem viszi előre lába. Gondolataiba mélyedve mered a hatalmát vesztett oltár romjaira. Arca kifejezéstelen ugyan, de belül igazán bosszús. Leginkább saját magára. Elszámolta magát a fénymágussal, ám talán ennek köszönheti, hogy ő maga életben maradt.
Gondolataiból csak akkor ocsúdik, mikor valaki karon ragadja.
Megpördül tengelye körül, majd döbbenten bámul a dühös arcba. Elsőre ijedten pillant a férfira, számított hasonlóra, s nem csak Nirstől. Elvégre ő volt az, ki itt volt… De miért is csak ő? Kirántja karját a szorításból, ha tudja, majd hátrébb lép egyet.*
-És Te? Te hol voltál?! *Sziszegi vissza, ám kezeit bőszen tördeli közben maga előtt.*
-A Fény szolgái érkeztek. Nem tehettem semmit. *Feleli, ám a halványzöld tekintet kerüli a másikét. Nem, nem vetette be a hatalmát, ám ezt a világért sem kötné a fiatal férfi orra alá. Nem gondolta volna, hogy a fénymágus képes rá… És arra sem gondolt, hogy Ura nem védi majd meg az oltárát.*
-Közel van. Még közel jár… De végezne velünk. Ő nélküle gyengék vagyunk.
*Az oltár irányába pillant, majd vissza Nirsre. Egy pillanatra megremeg ajka, de erőt vesz magán.*
-Mások is megfogják érezni az oltár pusztulását, én pedig nem akarok itt lenni, mikor megérkeznek. Mihez… Kezdjünk most?
*Különös hangszínt ölt fel, szinte már negédesen cseng hangja. Óvatosan nyúl ki Nirs irányába és simítja végig annak vállát, ha teheti.*
-Talán a Mágustoronyban pótolni tudjuk azt, amit elveszítettünk az oltárral. Aztán végzünk a fénymágussal. Ez Urunk akarata is.
*Legszívesebben kiifelé tartana a Vérkertből, de nem viszi előre lába. Gondolataiba mélyedve mered a hatalmát vesztett oltár romjaira. Arca kifejezéstelen ugyan, de belül igazán bosszús. Leginkább saját magára. Elszámolta magát a fénymágussal, ám talán ennek köszönheti, hogy ő maga életben maradt.
Gondolataiból csak akkor ocsúdik, mikor valaki karon ragadja.
Megpördül tengelye körül, majd döbbenten bámul a dühös arcba. Elsőre ijedten pillant a férfira, számított hasonlóra, s nem csak Nirstől. Elvégre ő volt az, ki itt volt… De miért is csak ő? Kirántja karját a szorításból, ha tudja, majd hátrébb lép egyet.*
-És Te? Te hol voltál?! *Sziszegi vissza, ám kezeit bőszen tördeli közben maga előtt.*
-A Fény szolgái érkeztek. Nem tehettem semmit. *Feleli, ám a halványzöld tekintet kerüli a másikét. Nem, nem vetette be a hatalmát, ám ezt a világért sem kötné a fiatal férfi orra alá. Nem gondolta volna, hogy a fénymágus képes rá… És arra sem gondolt, hogy Ura nem védi majd meg az oltárát.*
-Közel van. Még közel jár… De végezne velünk. Ő nélküle gyengék vagyunk.
*Az oltár irányába pillant, majd vissza Nirsre. Egy pillanatra megremeg ajka, de erőt vesz magán.*
-Mások is megfogják érezni az oltár pusztulását, én pedig nem akarok itt lenni, mikor megérkeznek. Mihez… Kezdjünk most?
*Különös hangszínt ölt fel, szinte már negédesen cseng hangja. Óvatosan nyúl ki Nirs irányába és simítja végig annak vállát, ha teheti.*
-Talán a Mágustoronyban pótolni tudjuk azt, amit elveszítettünk az oltárral. Aztán végzünk a fénymágussal. Ez Urunk akarata is.
92. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-25 08:02:04
Üzenet elküldve: 2020-09-25 08:02:04
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Va bene, élet!//
*Isqeha csak a fejét ingatja az apó halk kérdésére, hiszen ő maga sem tudja a választ. Nem kíván megvívni ezzel a rettenettel, nem harcos ő, csupán egyszerű füvész, gyógyító mágus. Hiszen még csak sejtése sincsen, ki lehet, mi lehet az elpusztult oltárból kibontakozó fertelmes szellemalak. Az oltár őre, aki lesújt rájuk a következő pillanatban? Készüljenek a halálra?? pillant szánón az apóra. Nem itt és így kellene bevégeznie egy hosszú és kegyes élet után, egy ilyen fertelem kezétől. Ha az elpusztított oltár Eeyr szent helye lett volna, talán egy lángpallosú kerub kel fel azok ellen, akik veszik a bátorságot, és megszentségtelenítik a Fény istennőjének emelt szent áldozóhelyet. Ilyen őr lehet ez a rémalak itt? les felé a szikla mögül, ahogy hátrálnak, kifelé a Vérkertből, egyre megpróbálni kikerülni a kutató szemek hatóköréből. A göcsörtös, szenvedésről árulkodó, kitekeredett fák, a szinte vonaglásukban megmerevedettnek tűnő, meggyalázott sziklák elfedik előlük a Tündérkert valahai szépségét. ~Vajon visszatér-e, visszatérhet-e valaha?~ sóhajt Isqeha magában nagyot.
Csak a fejével inti az apónak az irányt, nem akar beszélni sem, nehogy pont ezzel hívják fel magukra SaTereth feldühített küldöttének figyelmét. Így vagy úgy, de ki kell jutniuk innen!*
A hozzászólás írója (Rinald Isqeha) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.09.25 08:03:26
*Isqeha csak a fejét ingatja az apó halk kérdésére, hiszen ő maga sem tudja a választ. Nem kíván megvívni ezzel a rettenettel, nem harcos ő, csupán egyszerű füvész, gyógyító mágus. Hiszen még csak sejtése sincsen, ki lehet, mi lehet az elpusztult oltárból kibontakozó fertelmes szellemalak. Az oltár őre, aki lesújt rájuk a következő pillanatban? Készüljenek a halálra?? pillant szánón az apóra. Nem itt és így kellene bevégeznie egy hosszú és kegyes élet után, egy ilyen fertelem kezétől. Ha az elpusztított oltár Eeyr szent helye lett volna, talán egy lángpallosú kerub kel fel azok ellen, akik veszik a bátorságot, és megszentségtelenítik a Fény istennőjének emelt szent áldozóhelyet. Ilyen őr lehet ez a rémalak itt? les felé a szikla mögül, ahogy hátrálnak, kifelé a Vérkertből, egyre megpróbálni kikerülni a kutató szemek hatóköréből. A göcsörtös, szenvedésről árulkodó, kitekeredett fák, a szinte vonaglásukban megmerevedettnek tűnő, meggyalázott sziklák elfedik előlük a Tündérkert valahai szépségét. ~Vajon visszatér-e, visszatérhet-e valaha?~ sóhajt Isqeha magában nagyot.
Csak a fejével inti az apónak az irányt, nem akar beszélni sem, nehogy pont ezzel hívják fel magukra SaTereth feldühített küldöttének figyelmét. Így vagy úgy, de ki kell jutniuk innen!*
A hozzászólás írója (Rinald Isqeha) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2020.09.25 08:03:26
91. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-24 17:52:56
Üzenet elküldve: 2020-09-24 17:52:56
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 377
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 377
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Han//
*Nagyon úgy fest, hogy a kikötőre ráférne egy alapos rágcsálóirtás. Talán megadatik neki, hogy e nemes feladatban a maga szerény módján részt vegyen, de egyelőre fontosabb dolgai is vannak. Most, hogy már a Vérkertben jár, csak lépésben halad lovával. Bármennyire közel áll szívéhez ez a hely, azért nem árt nézni, hogy hova lép az ember vagy a ló. Kisvártatva le is száll a nyeregből és száron vezetve hátasát lépked mind beljebb. Az óvatosság már csak azért is indokolt, mert a kikötő szélén tapasztalt érzés mintha erősödne. És sok mindent szeretne, csak váratlan meglepetésekhez nem fűlne a foga. Bár legszívesebben egyenesen az oltár felé tartana, inkább kerülőutat választ. És itt már mást is érez. Nem mintha olyan vakmerőségre ragadtatta volna magát, hogy kételkedjen Sa'Tereth szavában, de most már érzi is, hogy istene hatalma meggyengült e helyen. Összecsikordulnak a fogai tehetetlen dühében és szemével jobbra-balra vágva halad mind beljebb. Talán ha egyenest az oltár felé veszi az irányt, el is kerüli azt az alakot aki most vele szemben jön. Mintha botorkálna, de legalábbis bizonytalannak tűnik. Elengedi a kantárt, jobbjával tőre után nyúl, aztán félbeszakad a mozdulat és bal kezét emeli meg. Istene hatalma is van olyan kellemetlen, mint az acél. Bár mióta a gyalázat megtörtént, sokkal gyengébbnek érzi ezt a hatalmat. Ahogy közelebb ér, megismeri a másikat és vicsorít egyet. Maga mögött hagyja lovát (úgysem bóklászik el, jól van idomítva), Hanloren elé lép és ha a lány nem mozdul félre, megragadja a karját, nem túl finoman.*
- Te itt vagy? *sziszegi az arcába* Akkor hogy hagyhattad, hogy tűrhetted el ezt a gyalázatot? Miért vagy még él...
*Szusszan egyet, megrázza a fejét és elereszti a másikat.*
- Nem számít, nem az én tisztem ez. Igazságtalan voltam.
*Valamelyest lenyugodva pillant el arra amerre az oltárt tudja, amit persze még nem láthat, majd visszafordul Hanlorenhez.*
- Hogyan történt? Ki volt az az alávaló?
*Nagyon úgy fest, hogy a kikötőre ráférne egy alapos rágcsálóirtás. Talán megadatik neki, hogy e nemes feladatban a maga szerény módján részt vegyen, de egyelőre fontosabb dolgai is vannak. Most, hogy már a Vérkertben jár, csak lépésben halad lovával. Bármennyire közel áll szívéhez ez a hely, azért nem árt nézni, hogy hova lép az ember vagy a ló. Kisvártatva le is száll a nyeregből és száron vezetve hátasát lépked mind beljebb. Az óvatosság már csak azért is indokolt, mert a kikötő szélén tapasztalt érzés mintha erősödne. És sok mindent szeretne, csak váratlan meglepetésekhez nem fűlne a foga. Bár legszívesebben egyenesen az oltár felé tartana, inkább kerülőutat választ. És itt már mást is érez. Nem mintha olyan vakmerőségre ragadtatta volna magát, hogy kételkedjen Sa'Tereth szavában, de most már érzi is, hogy istene hatalma meggyengült e helyen. Összecsikordulnak a fogai tehetetlen dühében és szemével jobbra-balra vágva halad mind beljebb. Talán ha egyenest az oltár felé veszi az irányt, el is kerüli azt az alakot aki most vele szemben jön. Mintha botorkálna, de legalábbis bizonytalannak tűnik. Elengedi a kantárt, jobbjával tőre után nyúl, aztán félbeszakad a mozdulat és bal kezét emeli meg. Istene hatalma is van olyan kellemetlen, mint az acél. Bár mióta a gyalázat megtörtént, sokkal gyengébbnek érzi ezt a hatalmat. Ahogy közelebb ér, megismeri a másikat és vicsorít egyet. Maga mögött hagyja lovát (úgysem bóklászik el, jól van idomítva), Hanloren elé lép és ha a lány nem mozdul félre, megragadja a karját, nem túl finoman.*
- Te itt vagy? *sziszegi az arcába* Akkor hogy hagyhattad, hogy tűrhetted el ezt a gyalázatot? Miért vagy még él...
*Szusszan egyet, megrázza a fejét és elereszti a másikat.*
- Nem számít, nem az én tisztem ez. Igazságtalan voltam.
*Valamelyest lenyugodva pillant el arra amerre az oltárt tudja, amit persze még nem láthat, majd visszafordul Hanlorenhez.*
- Hogyan történt? Ki volt az az alávaló?
90. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-22 22:07:14
Üzenet elküldve: 2020-09-22 22:07:14
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
*El innen, minél előbb, minél távolabb a Fény Harcosától... S bizony, ebben az ő keze is benne van. A hamis szavak, a bájolgás nem volt elég, cselekednie kellett volna. Alighanem bűnhődni fog még oktondiságáért, de csak magát hibáztathatja majd érte. Egy pillanatig sem gondolta volna, hogy a vándor sikerrel jár, hogy az Úr majd nem védi meg oltárát...
Arcába húzza csuklyáját, és lehetőleg kushadva, minél kevesebbet mutatva magából igyekszik elhagyni a Vérkertet.
Most, hogy a lélekkötelék felszakadt közötte és az oltár között, még gyengébbnek és sebezhetőnek érzi magát. A mágia, mit magában hordoz, szinte haszontalan egy véroltár nélkül, de bolond lenne újat húzni és hozzá kötni lelkét ismét... Hisz egy gyenge oltár esendővé, függővé teszi.
Elfehérednek ujjai, ahogy ökölbe szorul keze maga mellett. Nem most és nem itt, de a csorbát ki kell köszörülnie.
Ahogy maga mögött hagyja a Vérkertet, lelke is kissé könnyebb lesz. Tudja, hogy Ura minden lépését figyelemmel kíséri, de most már még sem érzi a figyelő tekinteteket a hátán... Egy azonban biztos, az orknál jóval több veszett ma el a Vérkertben.*
*El innen, minél előbb, minél távolabb a Fény Harcosától... S bizony, ebben az ő keze is benne van. A hamis szavak, a bájolgás nem volt elég, cselekednie kellett volna. Alighanem bűnhődni fog még oktondiságáért, de csak magát hibáztathatja majd érte. Egy pillanatig sem gondolta volna, hogy a vándor sikerrel jár, hogy az Úr majd nem védi meg oltárát...
Arcába húzza csuklyáját, és lehetőleg kushadva, minél kevesebbet mutatva magából igyekszik elhagyni a Vérkertet.
Most, hogy a lélekkötelék felszakadt közötte és az oltár között, még gyengébbnek és sebezhetőnek érzi magát. A mágia, mit magában hordoz, szinte haszontalan egy véroltár nélkül, de bolond lenne újat húzni és hozzá kötni lelkét ismét... Hisz egy gyenge oltár esendővé, függővé teszi.
Elfehérednek ujjai, ahogy ökölbe szorul keze maga mellett. Nem most és nem itt, de a csorbát ki kell köszörülnie.
Ahogy maga mögött hagyja a Vérkertet, lelke is kissé könnyebb lesz. Tudja, hogy Ura minden lépését figyelemmel kíséri, de most már még sem érzi a figyelő tekinteteket a hátán... Egy azonban biztos, az orknál jóval több veszett ma el a Vérkertben.*
89. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-21 21:22:39
Üzenet elküldve: 2020-09-21 21:22:39
Rang: Játékos
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
* Az öreg ugye ott áll az oltár mellett és már kezd megenyhülni Hanloren irányába. Csakhogy Isqhea hajthatatlan, így aztán csak nem adja fel a próbálkozást, amit végül aztán siker koronáz. Először ezt csak a nő megváltozott hangulatából észleli, mivel hirtelen kétségbeesetten kikel magából. Aztán pedig menekülőre fogja. Az öreg tesz is néhány lépést utána, de aztán megérzi azt, ahogyan a föld megremeg a lábai alatt. Az oltár is olyan hangokat ad ki, amiket nem szabadna, így aztán elhátrál tőle az apó. Ámul a történtek hatására, mert nem gondolta volna, hogy Isqhea képes olyan varázslattal előállni, ami képes így megsemmisíteni a sötétséget. A jelenet hatására ő bizony teljesen érzéketlen marad. A hite egyik félhez sem köti, így aztán csak azt reméli, hogy a megrontott hely szellemei megszabadulnak. Mivel a nő elmenekült így aztán Isqhea mellé húzódik. Talán ezt jó is teszi, mert közben az oltár maradványaiból egy szellemalak bontakozik ki. Csak úgy sugárzik belőle a gonoszság. Tanácstalanul tekint a férfira. Egy hús és vér élőlénytől még nem is tart annyira, de egy ilyen akármit kétséggel fogad. Megverekszik vele, ha muszáj, de azért nem rajong az ötletért.*
~ Ez meg miféle sötét mágia?~ * Az úrfi hallgat és belé is belé fagyott minden szó, így aztán mind a ketten csak húzódoznak.*
- Most mi legyen?* Szólal meg halkan végül az öreg, mert az Eeyerhez hű szolga biztosan jobban ért az ilyesmihez. Ha kell megvédi minden áron a fiút, mert idős létére ez a kötelessége. Ő már eleget élt, de a fiatal előtt ott az élet. Ha ledurvulna a helyzet az ork kardját a fiúnak adja, mert az ő fegyvere a saját teste. Hasznát nem venné a fegyvernek.*
* Az öreg ugye ott áll az oltár mellett és már kezd megenyhülni Hanloren irányába. Csakhogy Isqhea hajthatatlan, így aztán csak nem adja fel a próbálkozást, amit végül aztán siker koronáz. Először ezt csak a nő megváltozott hangulatából észleli, mivel hirtelen kétségbeesetten kikel magából. Aztán pedig menekülőre fogja. Az öreg tesz is néhány lépést utána, de aztán megérzi azt, ahogyan a föld megremeg a lábai alatt. Az oltár is olyan hangokat ad ki, amiket nem szabadna, így aztán elhátrál tőle az apó. Ámul a történtek hatására, mert nem gondolta volna, hogy Isqhea képes olyan varázslattal előállni, ami képes így megsemmisíteni a sötétséget. A jelenet hatására ő bizony teljesen érzéketlen marad. A hite egyik félhez sem köti, így aztán csak azt reméli, hogy a megrontott hely szellemei megszabadulnak. Mivel a nő elmenekült így aztán Isqhea mellé húzódik. Talán ezt jó is teszi, mert közben az oltár maradványaiból egy szellemalak bontakozik ki. Csak úgy sugárzik belőle a gonoszság. Tanácstalanul tekint a férfira. Egy hús és vér élőlénytől még nem is tart annyira, de egy ilyen akármit kétséggel fogad. Megverekszik vele, ha muszáj, de azért nem rajong az ötletért.*
~ Ez meg miféle sötét mágia?~ * Az úrfi hallgat és belé is belé fagyott minden szó, így aztán mind a ketten csak húzódoznak.*
- Most mi legyen?* Szólal meg halkan végül az öreg, mert az Eeyerhez hű szolga biztosan jobban ért az ilyesmihez. Ha kell megvédi minden áron a fiút, mert idős létére ez a kötelessége. Ő már eleget élt, de a fiatal előtt ott az élet. Ha ledurvulna a helyzet az ork kardját a fiúnak adja, mert az ő fegyvere a saját teste. Hasznát nem venné a fegyvernek.*
88. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-20 18:52:16
Üzenet elküldve: 2020-09-20 18:52:16
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
*Ahogy végez, félig behunyt szemmel, átadva magát a mágia lénye legmélyebb valójában megmerítkező erejének, elméjét hirtelen, vakítón átitatja a Fény. Itt, ezen a megszentségtelenített helyen!
Mámorító érzés! Ám tudata tisztán és erősen megmarad. Tiszta, éles tekintettel néz körbe, ahogy vége a varázsnak. Érzékeli a rettenet pusztulását, érzékeli Hanloren sikolyát, és a menekülést, érzékeli Xung jelenlétét.
És érzékel valami mást is. Más dolgokat.
A megremegő oltárból, talán kaput nyitva egy másik síkra, egy rémalak bontakozik ki. Olyannyira visszataszító, döbbenetes látvány, hogy Isq egy pillanatra attól tart, gyomra emelkedni induló tartalmát nem képes visszafogni, és elhányja magát.
Oldalt lép, apró ponttá összehúzva magát, ki minél hamarabb az izzón kutató, sárga szemek hatóköréből, csendben hátrálva, abban bízva, az apó mögötte van, és hasonlóképpen tesz, meglátva a pokolfajzatot.
~El innen, minél előbb! Mielőtt ez a rettenet ízzé-porrá zúz mindkettőnket, vagy magával ragad oda, ahonnan érkezett!~ Nos, ehhez Isqehának ugyan nem fűlik a foga!
Ám kiélesedett érzékeivel még valami érez, ahogy lépeget! Nem tudja pontosan, mi az. Nem tudja, hogy távolodik, vagy közeledik az a dolog.
~Itt, nem messze. Egészen közel...~
Egyszerűen csak annyit tud, ahogy oldalazva lépked, hogy az oltár, a meggyalázott Tündérkertben emelt, a Sötétségnek állított fekete obszidián oltár, Sa'Tereth rettenete: elpusztult!
De ő érez még valamit! ~Valamit, ami nem! Nem kedves a Fény istenének!!~*
*Ahogy végez, félig behunyt szemmel, átadva magát a mágia lénye legmélyebb valójában megmerítkező erejének, elméjét hirtelen, vakítón átitatja a Fény. Itt, ezen a megszentségtelenített helyen!
Mámorító érzés! Ám tudata tisztán és erősen megmarad. Tiszta, éles tekintettel néz körbe, ahogy vége a varázsnak. Érzékeli a rettenet pusztulását, érzékeli Hanloren sikolyát, és a menekülést, érzékeli Xung jelenlétét.
És érzékel valami mást is. Más dolgokat.
A megremegő oltárból, talán kaput nyitva egy másik síkra, egy rémalak bontakozik ki. Olyannyira visszataszító, döbbenetes látvány, hogy Isq egy pillanatra attól tart, gyomra emelkedni induló tartalmát nem képes visszafogni, és elhányja magát.
Oldalt lép, apró ponttá összehúzva magát, ki minél hamarabb az izzón kutató, sárga szemek hatóköréből, csendben hátrálva, abban bízva, az apó mögötte van, és hasonlóképpen tesz, meglátva a pokolfajzatot.
~El innen, minél előbb! Mielőtt ez a rettenet ízzé-porrá zúz mindkettőnket, vagy magával ragad oda, ahonnan érkezett!~ Nos, ehhez Isqehának ugyan nem fűlik a foga!
Ám kiélesedett érzékeivel még valami érez, ahogy lépeget! Nem tudja pontosan, mi az. Nem tudja, hogy távolodik, vagy közeledik az a dolog.
~Itt, nem messze. Egészen közel...~
Egyszerűen csak annyit tud, ahogy oldalazva lépked, hogy az oltár, a meggyalázott Tündérkertben emelt, a Sötétségnek állított fekete obszidián oltár, Sa'Tereth rettenete: elpusztult!
De ő érez még valamit! ~Valamit, ami nem! Nem kedves a Fény istenének!!~*
87. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-19 15:36:44
Üzenet elküldve: 2020-09-19 15:36:44
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
*A bájos mosoly csakhamar leolvad arcáról, ahogy a fiatal férfi újra kántálásba kezd. Előbb hirtelen düh torzítja el arcát, majd a zöld tekintet riadtan rebben az öregre. Lelkét egyre inkább elönti a félelem, s persze tudja az okát, még sincs maradása a férfi közelében.*
-Elég legyen, ostoba! *Rikoltja, miközben az oltár megroppan, de már ő már hanyatt homlok menekül. Megpróbálta megvédeni az oltárt, még ha nem is átkokkal és mágiával. A tőrbe csalás, befolyásolás ugyanúgy repertoárja egy valamirevaló feketemágusnak, mint a sötétség mágiája.*
-Nem, ne! MIT TETTÉL?! *Lelke mintha meghasadna, nagyot huppan fenekével a földön, miközben felülve riadtan bámulja az oltárt. Oly biztos volt benne, hogy a Vérúr megvédi magát... Ahogy tette ezt a Templomban. Hisz ha nincs Pycta, ő ott pusztul!
Immáron tisztes távolból figyeli az eseményeket, a két vándor csupán apró pont a felszakadó oltár mellett.
Hallja ura szavait csengei fülében. Orrából elered a vér, ő pedig kimeredt szemekkel bámul még mindig az oltár irányába.*
~Megteszem, bármire kérsz is...~ *Sejti, másnak is éreznie kellett az oltár pusztulását. A Kikötőben megannyi híve van a sötétségnek, nem csak Ő és Nirs... Ide fognak jönni. S őt fogják számon kérni, amiért képtelen volt megvédeni az oltárt.
Lelkét elönti a féktelen düh. Minden a helyén volt már, hogy feltámassza az orkot. Megfogja találni a kettőst. De még nem.
Lassan feltápászkodik a földről, miközben egy kövér könnycsepp gördül le arcán. Meg kell találnia Nirset.*
*A bájos mosoly csakhamar leolvad arcáról, ahogy a fiatal férfi újra kántálásba kezd. Előbb hirtelen düh torzítja el arcát, majd a zöld tekintet riadtan rebben az öregre. Lelkét egyre inkább elönti a félelem, s persze tudja az okát, még sincs maradása a férfi közelében.*
-Elég legyen, ostoba! *Rikoltja, miközben az oltár megroppan, de már ő már hanyatt homlok menekül. Megpróbálta megvédeni az oltárt, még ha nem is átkokkal és mágiával. A tőrbe csalás, befolyásolás ugyanúgy repertoárja egy valamirevaló feketemágusnak, mint a sötétség mágiája.*
-Nem, ne! MIT TETTÉL?! *Lelke mintha meghasadna, nagyot huppan fenekével a földön, miközben felülve riadtan bámulja az oltárt. Oly biztos volt benne, hogy a Vérúr megvédi magát... Ahogy tette ezt a Templomban. Hisz ha nincs Pycta, ő ott pusztul!
Immáron tisztes távolból figyeli az eseményeket, a két vándor csupán apró pont a felszakadó oltár mellett.
Hallja ura szavait csengei fülében. Orrából elered a vér, ő pedig kimeredt szemekkel bámul még mindig az oltár irányába.*
~Megteszem, bármire kérsz is...~ *Sejti, másnak is éreznie kellett az oltár pusztulását. A Kikötőben megannyi híve van a sötétségnek, nem csak Ő és Nirs... Ide fognak jönni. S őt fogják számon kérni, amiért képtelen volt megvédeni az oltárt.
Lelkét elönti a féktelen düh. Minden a helyén volt már, hogy feltámassza az orkot. Megfogja találni a kettőst. De még nem.
Lassan feltápászkodik a földről, miközben egy kövér könnycsepp gördül le arcán. Meg kell találnia Nirset.*
86. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-18 15:43:24
Üzenet elküldve: 2020-09-18 15:43:24
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 575
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//Míg van benne élet//
*Ha Hanloren valóban Isqeha egyetlen mozdulatára megtorpan, akkor valóban így tesz, amikor a félelf az ég felé nyújtja karjait és fennhangon kántálni kezdi az Elűzés litániáját. Az elf lányban a litánia első szavától kezdve nőni kezd a félelem, ami az elűzés minden szavának előrehaladtával csak nő. Egészen addig, mígnem Hanloren tudatát csak egyetlen motiváció hatja át. Menekülni, minél messzebb kerülni Isqeha alakjától, hogy ne lássa, ne hallja többé a lelkét maró, félelmet keltő érzést tápláló mágiahasználót. Cselekedni sem tud már, megakadályozni az elkerülhetetlent, csak menekülni. Menekülni messze.
Isqeha, ha nem akarja félbeszakítani (talán már nem is tudná) a litániát, nem tud tenni az ellen, hogy Hanloren elmeneküljön. A sötétség oltár mintha megvonaglana, por és kisebb szilánkok hasadnak le róla, a Vérkert fojtogató miazmát eregető földje alig érezhetően megremeg. Hangja mintha betöltené a teret, érzi, hogy ezúttal sikerrel jár és sikerülhet elűznie a sötétséget a fekete kőből.
A litánia eltart egy ideig, de mire a félvér végez, addigra az oltár kötései felszakadnak, Isqeha elméjét bevilágítja a fény, amely nem vakítja el. Mámorító érzés, ahogy a Fény eltölti a lelkét, mindvégig cselekvőképes marad, tudata sem homályosul el, épp ellenkezőleg, megtisztul és megerősdik.
Nem úgy, mint a menekülő Hanloren, aki érzi, hogy a Sötétség ereje csökken benne, mintha egy része meghalna, pedig csak a lelkét az oltárhoz kötő lánc oldódik fel a fényben és semmisül meg. Érzi az oltár pusztulását a félelem ködén át. A sötétség szolgái ezúttal nem jöttek el, hogy segítsenek neki. Talán azért, mert épp neki és a Vérúr híveinek kellett volna megvédeniük az oltárt, amihez oly sokszor járultak már segítségért vagy útmutatásért. Sa'Tereth persze ezzel nem tűnik el, hisz ez "csak" egy oltára volt. Számos másik létezik még ezen a világon, de bizonyosan nem érez elégedettséget, hogy hívei így cserbenhagyták.
Xungajo, bár se nem Sa'Tereth vagy a Fény Úrnőjének híve, nem tudja kivonni magát a történtek hatása alól. Se nem fél, se nem érez örömöt ahogy a Fény győzedelmeskedik a Sötétség felett társa litániájának hatására. A megremegő oltárból egy szellem alakja tűnik elő. Hatalmas orkfajzat, testét átitatta már a Vér Síkja, a bőre torz és szikkadt. Hangtalan sikolyra tátja ajkát, miközben villanó sárga szemekkel keresi az oltárt elpusztító kalandorokat.*
*Ha Hanloren valóban Isqeha egyetlen mozdulatára megtorpan, akkor valóban így tesz, amikor a félelf az ég felé nyújtja karjait és fennhangon kántálni kezdi az Elűzés litániáját. Az elf lányban a litánia első szavától kezdve nőni kezd a félelem, ami az elűzés minden szavának előrehaladtával csak nő. Egészen addig, mígnem Hanloren tudatát csak egyetlen motiváció hatja át. Menekülni, minél messzebb kerülni Isqeha alakjától, hogy ne lássa, ne hallja többé a lelkét maró, félelmet keltő érzést tápláló mágiahasználót. Cselekedni sem tud már, megakadályozni az elkerülhetetlent, csak menekülni. Menekülni messze.
Isqeha, ha nem akarja félbeszakítani (talán már nem is tudná) a litániát, nem tud tenni az ellen, hogy Hanloren elmeneküljön. A sötétség oltár mintha megvonaglana, por és kisebb szilánkok hasadnak le róla, a Vérkert fojtogató miazmát eregető földje alig érezhetően megremeg. Hangja mintha betöltené a teret, érzi, hogy ezúttal sikerrel jár és sikerülhet elűznie a sötétséget a fekete kőből.
A litánia eltart egy ideig, de mire a félvér végez, addigra az oltár kötései felszakadnak, Isqeha elméjét bevilágítja a fény, amely nem vakítja el. Mámorító érzés, ahogy a Fény eltölti a lelkét, mindvégig cselekvőképes marad, tudata sem homályosul el, épp ellenkezőleg, megtisztul és megerősdik.
Nem úgy, mint a menekülő Hanloren, aki érzi, hogy a Sötétség ereje csökken benne, mintha egy része meghalna, pedig csak a lelkét az oltárhoz kötő lánc oldódik fel a fényben és semmisül meg. Érzi az oltár pusztulását a félelem ködén át. A sötétség szolgái ezúttal nem jöttek el, hogy segítsenek neki. Talán azért, mert épp neki és a Vérúr híveinek kellett volna megvédeniük az oltárt, amihez oly sokszor járultak már segítségért vagy útmutatásért. Sa'Tereth persze ezzel nem tűnik el, hisz ez "csak" egy oltára volt. Számos másik létezik még ezen a világon, de bizonyosan nem érez elégedettséget, hogy hívei így cserbenhagyták.
Xungajo, bár se nem Sa'Tereth vagy a Fény Úrnőjének híve, nem tudja kivonni magát a történtek hatása alól. Se nem fél, se nem érez örömöt ahogy a Fény győzedelmeskedik a Sötétség felett társa litániájának hatására. A megremegő oltárból egy szellem alakja tűnik elő. Hatalmas orkfajzat, testét átitatta már a Vér Síkja, a bőre torz és szikkadt. Hangtalan sikolyra tátja ajkát, miközben villanó sárga szemekkel keresi az oltárt elpusztító kalandorokat.*
85. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-13 12:02:10
Üzenet elküldve: 2020-09-13 12:02:10
Rang: Játékos
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
* Az apó jóval hiszékenyebb, mint Isqhea, mert ő máris szóba elegyedik ezzel a kétes nővel.*
- Nem gonosz? Valahogy ez a hely nem erre enged következtetni. Szerintem a tündérek is osztanák ezen véleményem. Olyan meg nincs, hogy valamit nem lehet elpusztítani.* Ezt valahogy nem tudja sehogyan sem elhinni. A két hívő a fényről meg a sötétségről kezd el prédikálni. Na ez az ami őt aztán hidegen hagyja. Hiszen a legkisebb gyertya lángja is képes meghátrálásra kényszeríteni a legnagyobb sötétséget. Viszont a legnagyobb fényességben is ott az árnyék, sőt minél nagyobb a fény annál erősebb az árnyéka. Ezért is kénytelen kijavítani a nőt.*
- Tévedsz, mert én nem követem a fény tanait. Ő igen, de én nem. Nem is azért vagyok itt. A hely szellemeit miatt vagyok itt. Ez a hely magát a földet szennyezi be, így aztán az itt élő szellemek is eltorzulnak. A világ az isteneitek előtt is létezett, ahogyan utánuk is fog.* Elszánt mocskosul, de a kultista negédes beszéde elég szépen kezd bekúszni a fejébe. Már majdnem elindul, hogy keressen egy fogadót. Viszont Isqhea újra elkezd kántálni, így aztán szerencsére észhez kap. Az hamarosan kiderül. hogy ennek a varázslatnak milyen következménye lesz, ha sikerül.*
* Az apó jóval hiszékenyebb, mint Isqhea, mert ő máris szóba elegyedik ezzel a kétes nővel.*
- Nem gonosz? Valahogy ez a hely nem erre enged következtetni. Szerintem a tündérek is osztanák ezen véleményem. Olyan meg nincs, hogy valamit nem lehet elpusztítani.* Ezt valahogy nem tudja sehogyan sem elhinni. A két hívő a fényről meg a sötétségről kezd el prédikálni. Na ez az ami őt aztán hidegen hagyja. Hiszen a legkisebb gyertya lángja is képes meghátrálásra kényszeríteni a legnagyobb sötétséget. Viszont a legnagyobb fényességben is ott az árnyék, sőt minél nagyobb a fény annál erősebb az árnyéka. Ezért is kénytelen kijavítani a nőt.*
- Tévedsz, mert én nem követem a fény tanait. Ő igen, de én nem. Nem is azért vagyok itt. A hely szellemeit miatt vagyok itt. Ez a hely magát a földet szennyezi be, így aztán az itt élő szellemek is eltorzulnak. A világ az isteneitek előtt is létezett, ahogyan utánuk is fog.* Elszánt mocskosul, de a kultista negédes beszéde elég szépen kezd bekúszni a fejébe. Már majdnem elindul, hogy keressen egy fogadót. Viszont Isqhea újra elkezd kántálni, így aztán szerencsére észhez kap. Az hamarosan kiderül. hogy ennek a varázslatnak milyen következménye lesz, ha sikerül.*
84. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-13 08:38:03
Üzenet elküldve: 2020-09-13 08:38:03
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
*Isq csak a fejét ingatja, alig láthatóan, nyugodtan állva a kíváncsian vizslató szemek őt mérő pillantását. A köd, az északi ingovány bűzös kipárolgásánál is gyomorforgatóbb nem e világi rothadás szag ránehezedik az egész környékre. Vigasztalan és reménytelen itt minden, Isq szinte a bőrén érzi a gondolatait, az akaratát fojtogató Sötétség csápjait.
Ám a nő szavai leperegnek róla. Hisz mindez fordítva az igaz! Elég egyetlen aprócska fénysugár, egy gyertya megrebbenő, nyúlánkan felszökő lángja, egyetlen csillag fényének gyengéd útmutatása, a napkelte első sugarainak ígérete, egy világítótorony pislákoló tüzének fénye a távolban: és a sötétség már nem az, ami. Csupán a sarokba visszahúzódó, acsargó, de önnön lényegét vesztett, hetvenkedő fenyegetés! Ám nem vitázik, nem ezért jött ide.
Nem mozdul, s a hívogatón kinyújtott kézre, a felé induló léptekre fenyegetőn, elutasítóan int csak, haraggal szólva.*
- Nem! Lényed taszító! Még ha a Fény jelét hordod is magadon. *méri most ő végig, csodálkozva megállítva pillantását egy percre a Nap jelén. S ha állja is e tekintetet a leány, érezheti a mély megvetést és viszolygást, amit Isqehából kivált. Amiatt, hogy oly annyira jól ismeri az elfek eredendő, belülről fakadó, büszke szépségét, egy erdei elf faluban nőve fel, különösen visszataszító számára az a kifacsarodott, meggyalázott külső, ami Hanloren sajátja. ~Annyira hasonlít mindehhez, itt, körülöttünk!~ A viszolygáson túl egyedül a sajnálat az, amit még érez iránta talán, és a szánalom.
S az elutasító intés után hát újra csak, tovább folytatja a remény, és a hit énekét.*
A varázsló az ég felé nyúl, miközben hangosan kántál, melynek hatására minden olyan élőlényben félelmet kelt, melynek lelke egy sötétség oltárhoz van kötve, emellett pedig vagy a varázsló öt lépéses körzetében áll, vagy hallja, vagy látja a varázslót. A félelem hatására a célpont semmi másra nem tud gondolni, mint hogy minél messzebb kerüljön a varázslótól, pánikolva menekül előle, egészen addig, míg látó- és hallótávolságon kívül nem kerül. Ha a varázslat egy sötétség oltár öt lépés környezetében lett elmondva, a sötétség oltár elpusztul, az oltár összes lélekkötése felszakad, és a varázsló az oltár szintjének megfelelő fény pontot kap.
*Isq csak a fejét ingatja, alig láthatóan, nyugodtan állva a kíváncsian vizslató szemek őt mérő pillantását. A köd, az északi ingovány bűzös kipárolgásánál is gyomorforgatóbb nem e világi rothadás szag ránehezedik az egész környékre. Vigasztalan és reménytelen itt minden, Isq szinte a bőrén érzi a gondolatait, az akaratát fojtogató Sötétség csápjait.
Ám a nő szavai leperegnek róla. Hisz mindez fordítva az igaz! Elég egyetlen aprócska fénysugár, egy gyertya megrebbenő, nyúlánkan felszökő lángja, egyetlen csillag fényének gyengéd útmutatása, a napkelte első sugarainak ígérete, egy világítótorony pislákoló tüzének fénye a távolban: és a sötétség már nem az, ami. Csupán a sarokba visszahúzódó, acsargó, de önnön lényegét vesztett, hetvenkedő fenyegetés! Ám nem vitázik, nem ezért jött ide.
Nem mozdul, s a hívogatón kinyújtott kézre, a felé induló léptekre fenyegetőn, elutasítóan int csak, haraggal szólva.*
- Nem! Lényed taszító! Még ha a Fény jelét hordod is magadon. *méri most ő végig, csodálkozva megállítva pillantását egy percre a Nap jelén. S ha állja is e tekintetet a leány, érezheti a mély megvetést és viszolygást, amit Isqehából kivált. Amiatt, hogy oly annyira jól ismeri az elfek eredendő, belülről fakadó, büszke szépségét, egy erdei elf faluban nőve fel, különösen visszataszító számára az a kifacsarodott, meggyalázott külső, ami Hanloren sajátja. ~Annyira hasonlít mindehhez, itt, körülöttünk!~ A viszolygáson túl egyedül a sajnálat az, amit még érez iránta talán, és a szánalom.
S az elutasító intés után hát újra csak, tovább folytatja a remény, és a hit énekét.*
A varázsló az ég felé nyúl, miközben hangosan kántál, melynek hatására minden olyan élőlényben félelmet kelt, melynek lelke egy sötétség oltárhoz van kötve, emellett pedig vagy a varázsló öt lépéses körzetében áll, vagy hallja, vagy látja a varázslót. A félelem hatására a célpont semmi másra nem tud gondolni, mint hogy minél messzebb kerüljön a varázslótól, pánikolva menekül előle, egészen addig, míg látó- és hallótávolságon kívül nem kerül. Ha a varázslat egy sötétség oltár öt lépés környezetében lett elmondva, a sötétség oltár elpusztul, az oltár összes lélekkötése felszakad, és a varázsló az oltár szintjének megfelelő fény pontot kap.
83. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-09 17:11:33
Üzenet elküldve: 2020-09-09 17:11:33
Rang: Játékos
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 404
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
*A férfi újra próbálkozik a varázzsal, ő pedig csilingelve felnevet. Még akár kedvesnek is tűnhetne e kacaj, de itt, a Vérkertben inkább vérfagyasztónak hathat.*
-Hogy gonosz? Nem, Ő nem gonosz. S az oltárát nem lehet elpusztítani. *Válaszol nemes egyszerűséggel az apó kérdésére, de haloványzöld tekintete még az ifjoncot méri.*
-Nincs halandó embernek oly hatalma, hogy fogjon a vérkerti oltáron. Ellenben ha sokat próbálkoztok, Ő megunja. Én már csak tudom. *Összekulcsolja maga előtt kezeit, miközben tekintetével követi az öreget, aki az oltárhoz lép.*
-A Fény akár a remény. Előbb-utóbb kihuny. Mikor a lángok pislákolni kezdenek, akkor látod csak, mily törékeny és gyenge is, amiben hiszel. S ha kialudt a fény, akkor ölel keblére majd a sötétség… Hát nem látjátok, hol vagyunk? A cél, amit követtek, csalfa lidércfény, nem pedig az Úrnőtök lámpása. *Halkan felkuncog, de hamar ráncbaszedi arcizmait.*
-Bizonyára hosszú s göröngyös út áll mögöttetek, nagyon kérlek, ne ez legyen a vége. Főleg egy oly ifjúnak ne, mint Te. Gyere.
*Hangja bársonyosan és kedvesen cseng, a kezdeti rekedtségnek már hűlt helye. A mágus irányába nyújtja kezét, de tekintete csakhamar az apókára siklik. *
-Pihenjetek le. Jó néhány fogadó van a közelben… Tiszta fejjel pedig gondolkodni is könnyebb.
*A kedvesnek szánt mosolyt leszámítva arca kifejezéstelen marad. Még mindig maga előtt összekulcsolt kézzel tesz néhány óvatos lépést Isqeha felé, persze figyeli annak reakcióit. Rögtön megtorpan vagy megáll, ha a kettős közül bármelyikük is fenyegetően reagál.*
*A férfi újra próbálkozik a varázzsal, ő pedig csilingelve felnevet. Még akár kedvesnek is tűnhetne e kacaj, de itt, a Vérkertben inkább vérfagyasztónak hathat.*
-Hogy gonosz? Nem, Ő nem gonosz. S az oltárát nem lehet elpusztítani. *Válaszol nemes egyszerűséggel az apó kérdésére, de haloványzöld tekintete még az ifjoncot méri.*
-Nincs halandó embernek oly hatalma, hogy fogjon a vérkerti oltáron. Ellenben ha sokat próbálkoztok, Ő megunja. Én már csak tudom. *Összekulcsolja maga előtt kezeit, miközben tekintetével követi az öreget, aki az oltárhoz lép.*
-A Fény akár a remény. Előbb-utóbb kihuny. Mikor a lángok pislákolni kezdenek, akkor látod csak, mily törékeny és gyenge is, amiben hiszel. S ha kialudt a fény, akkor ölel keblére majd a sötétség… Hát nem látjátok, hol vagyunk? A cél, amit követtek, csalfa lidércfény, nem pedig az Úrnőtök lámpása. *Halkan felkuncog, de hamar ráncbaszedi arcizmait.*
-Bizonyára hosszú s göröngyös út áll mögöttetek, nagyon kérlek, ne ez legyen a vége. Főleg egy oly ifjúnak ne, mint Te. Gyere.
*Hangja bársonyosan és kedvesen cseng, a kezdeti rekedtségnek már hűlt helye. A mágus irányába nyújtja kezét, de tekintete csakhamar az apókára siklik. *
-Pihenjetek le. Jó néhány fogadó van a közelben… Tiszta fejjel pedig gondolkodni is könnyebb.
*A kedvesnek szánt mosolyt leszámítva arca kifejezéstelen marad. Még mindig maga előtt összekulcsolt kézzel tesz néhány óvatos lépést Isqeha felé, persze figyeli annak reakcióit. Rögtön megtorpan vagy megáll, ha a kettős közül bármelyikük is fenyegetően reagál.*
82. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-09 14:25:08
Üzenet elküldve: 2020-09-09 14:25:08
Rang: Játékos
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 60
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Míg van benne élet//
* Az öreg sok mindenre gondolt, de arra nem, hogy egy ilyen szerencsétlen leánnyal fog találkozni a Vérkertben. Harci kedve rögtön lelohad, amikor a kultista feldi kilétét. Tétován ácsorog, miközben a másik történetét hallgatják. A neki szegezett kérdésre pedig nem tudja, hogy mit kéne felelnie.*
- Nem... nem tudom.* Elég ostobán érzi magát. Azt várta, hogy egy a habzó szájú, vörös szemű kétes alak rájuk veti magát és mindenféle szentségtelen mágiát zúdít a nyakukba. Ehelyett egy fiatal megtört és fáradt lány fogadja őket, aki még buzdítja is arra, hogy pusztítsák el, ha bírják az oltárt. Iqhea sokkal harciasabb vagy inkább kevésbé naivabb, mint az apóka, mert újra érthetetlen szavakat kántál, de most sem történik semmi. Xungjao felveszi a botját és nem rest megindulni az oltár felé. Hiszen a nő még el is lépet onnan. Ha eléri a fekete kő oltárt, akkor megkocogtatja botjával.*
- Mitől lenne ez a hely a gonosz fellegvára?* Kérdezi az öreg, miközben fél szemével a nőt figyeli.*
- Hogyan lehetne elpusztítani?* Teszi fel a következő kérdést, mert kicsit tényleg furcsa, hogy ide besétálhattak gond nélkül. Ezzel az erővel egy csapat fanatikus Eeyr hívő is megtehette volna ugyan ezt. Elgondolkodtató az egyszer biztos.*
* Az öreg sok mindenre gondolt, de arra nem, hogy egy ilyen szerencsétlen leánnyal fog találkozni a Vérkertben. Harci kedve rögtön lelohad, amikor a kultista feldi kilétét. Tétován ácsorog, miközben a másik történetét hallgatják. A neki szegezett kérdésre pedig nem tudja, hogy mit kéne felelnie.*
- Nem... nem tudom.* Elég ostobán érzi magát. Azt várta, hogy egy a habzó szájú, vörös szemű kétes alak rájuk veti magát és mindenféle szentségtelen mágiát zúdít a nyakukba. Ehelyett egy fiatal megtört és fáradt lány fogadja őket, aki még buzdítja is arra, hogy pusztítsák el, ha bírják az oltárt. Iqhea sokkal harciasabb vagy inkább kevésbé naivabb, mint az apóka, mert újra érthetetlen szavakat kántál, de most sem történik semmi. Xungjao felveszi a botját és nem rest megindulni az oltár felé. Hiszen a nő még el is lépet onnan. Ha eléri a fekete kő oltárt, akkor megkocogtatja botjával.*
- Mitől lenne ez a hely a gonosz fellegvára?* Kérdezi az öreg, miközben fél szemével a nőt figyeli.*
- Hogyan lehetne elpusztítani?* Teszi fel a következő kérdést, mert kicsit tényleg furcsa, hogy ide besétálhattak gond nélkül. Ezzel az erővel egy csapat fanatikus Eeyr hívő is megtehette volna ugyan ezt. Elgondolkodtató az egyszer biztos.*
81. hozzászólás ezen a helyszínen: Vérkert
Üzenet elküldve: 2020-09-09 09:38:05
Üzenet elküldve: 2020-09-09 09:38:05
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 483
OOC üzenetek: 24
Játékstílus: Vakmerő
//Toronyiránt ismét//
//Míg van benne élet//
*Akarata, mi egész bensőjéből szakadt ki az oltárnak feszülve, úgy porlad szét e baljós helyen, mint tajték az évszázados sziklán, mint az erdőben kitett nem kívánt gyermek sírása.
Fáradtság és keserűség lesz úrrá rajta.
Ám hamar meglepődés veszi át a helyét a csuklya alól előkerülő arc láttán.
Hogy gyönyörű lenne e hely, s az oltár? Isq csak a fejét ingatja a kérdésre, vértelen komolysággal. S nem hagyja abba a második kérdésre sem a feje ingatását, amit a szép teremtés feltesz, tagadva annak igazát.
Megértette, hogy az ő akarata itt kevés. Sohasem felejti el az érzést, ami átjárta, amikor elméjét átadva Eeyrnek megtanulta ezt a varázst a sziklatemplom csendjében. Azt a nálánál sokkal hatalmasabb erőt, amit megérzett azalatt. Megérezve majdhogynem odahagyta a templomot, annyira aprónak, kicsinek, porszemnyinek érezte magát.
De nem tette meg. Hagyta, hogy teste minden porcikáját átitassa akkor Eeyr mágiájának ereje, átadta magát visszavonhatatlanul és egészen neki.*
- A Fény mindenhol ott van. *válaszolja halkan, ám az oltár mellett álló számára jól hallhatóan.*
- De a Te szemed már sosem látja meg. Jól gondolom? *néz végig a zilált, furcsán szép alakon.
Nem lepődik meg azon, amit mond, bár hiszi is, nem is. Hogy volt, amikor Arthenior Eeyrnek emelt templomát szolgálta. Ha így is lenne: teste, lelke lám kifacsarodott, beszennyeződött. Ahogyan maga mondja.
Furcsa a készségessége, csöpögős kedvességéből Isqeha a megnyomorított lélek bosszúvágyát hallja csak ki, szavainak tánca ritmus nélküli.
Nem kíván előbbre menni: inkább Eeyrhez próbál eljutni e helyen is, e helyen még inkább elméjében.
Ő egyedül semmit nem tehet. Porszem csupán.
Neki adja át hát testét, elméjét, akaratát, mindenestől. Halk most a fohász, Isqeha akaratának nyoma sincsen benne. Csak a szépség és jóság hitének örök fénye, amit e fertelem ellen latba vet. Ha pusztul, nem ő pusztít: a Fény. Ő csupán a fényt vetíti rá az árnyékra. ~S talán az árnyék elnyeli a fényt.~ gondolja komoly szomorúsággal, mégis szinte énekli a varázs szavait, nem hagyva abba.*
Rinald Isqeha megpróbált varázsolni egy Elűzés nevű varázslatot, de a varázslat nem sikerült, elrontotta, így nincs hatása!
//Míg van benne élet//
*Akarata, mi egész bensőjéből szakadt ki az oltárnak feszülve, úgy porlad szét e baljós helyen, mint tajték az évszázados sziklán, mint az erdőben kitett nem kívánt gyermek sírása.
Fáradtság és keserűség lesz úrrá rajta.
Ám hamar meglepődés veszi át a helyét a csuklya alól előkerülő arc láttán.
Hogy gyönyörű lenne e hely, s az oltár? Isq csak a fejét ingatja a kérdésre, vértelen komolysággal. S nem hagyja abba a második kérdésre sem a feje ingatását, amit a szép teremtés feltesz, tagadva annak igazát.
Megértette, hogy az ő akarata itt kevés. Sohasem felejti el az érzést, ami átjárta, amikor elméjét átadva Eeyrnek megtanulta ezt a varázst a sziklatemplom csendjében. Azt a nálánál sokkal hatalmasabb erőt, amit megérzett azalatt. Megérezve majdhogynem odahagyta a templomot, annyira aprónak, kicsinek, porszemnyinek érezte magát.
De nem tette meg. Hagyta, hogy teste minden porcikáját átitassa akkor Eeyr mágiájának ereje, átadta magát visszavonhatatlanul és egészen neki.*
- A Fény mindenhol ott van. *válaszolja halkan, ám az oltár mellett álló számára jól hallhatóan.*
- De a Te szemed már sosem látja meg. Jól gondolom? *néz végig a zilált, furcsán szép alakon.
Nem lepődik meg azon, amit mond, bár hiszi is, nem is. Hogy volt, amikor Arthenior Eeyrnek emelt templomát szolgálta. Ha így is lenne: teste, lelke lám kifacsarodott, beszennyeződött. Ahogyan maga mondja.
Furcsa a készségessége, csöpögős kedvességéből Isqeha a megnyomorított lélek bosszúvágyát hallja csak ki, szavainak tánca ritmus nélküli.
Nem kíván előbbre menni: inkább Eeyrhez próbál eljutni e helyen is, e helyen még inkább elméjében.
Ő egyedül semmit nem tehet. Porszem csupán.
Neki adja át hát testét, elméjét, akaratát, mindenestől. Halk most a fohász, Isqeha akaratának nyoma sincsen benne. Csak a szépség és jóság hitének örök fénye, amit e fertelem ellen latba vet. Ha pusztul, nem ő pusztít: a Fény. Ő csupán a fényt vetíti rá az árnyékra. ~S talán az árnyék elnyeli a fényt.~ gondolja komoly szomorúsággal, mégis szinte énekli a varázs szavait, nem hagyva abba.*
Rinald Isqeha megpróbált varázsolni egy Elűzés nevű varázslatot, de a varázslat nem sikerült, elrontotta, így nincs hatása!
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 303-322