//Sötét erők meg egy szívesség//
*Megvakarja az állát, nem ezt a szót kereste, még jó hogy nem érti a némber, majd sértegeti más szóval, ha talál jót.*
-Talán több büszkeség van, mint hogy magadfélével küzdjek, nem vagy ellenfél számomra. *Nem enged a provokációnak, gyors halála lenne az embernek, amiben nem szerepel a lassú kínzó halál, szóval nem érdekes a dolog.*
-Pfhm. *Ennyi reakció jön a colos megszólításra, majd dalra fakad a sötételf. Szerencsétlenségére Wairának leesik, hogy milyen fajta ármányban mesterkedik, így megszakítja a dalt és a bűbájt is. A colos erre meglepődik és a bal horogtól köhécselni kezd. A kezeit a torkához emeli és hörögve veszi a levegőt. Khunezknek nem tetszik csatlósa vesztesége. Megrázza a kezeit, majd a karkötője felvillan és a szárnyai kinőnek, miközben beszél.*
-Gyerünk szerzetes, öld meg Arhiusrat! Nem méltó, hogy engem képviseljen! *Valamivel nehezebb ellent kéne küldenie, talán a szellem jó lesz.*
-Menj te az ember ellen! *Mutat Letrionra, aki valaha ember volt, most már csak egy szellem, semmi több, de a külső tárgyakkal még okozhat meglepetéseket. Az illetőn az első, amit észreveszel, hogy átlátsz rajta. Nem azért, mert olyan jól kiismered, hanem szó szerint, haloványan látod, ami mögötte folyik. Összességében úgy fest, mintha egy lovag szelleme lenne, egyenes tartásából, vagy az acélból ami talptól nyakig fedi étertestét, köpennyel, sisak nélkül, mindennek nagyja halála napján volt rajta, ám ugyanannyira átlátszó, és nem valós, mint ő maga. Hogy öt centivel a föld fölött lebeg, azt nem örömében, vagy fennhéjazásképpen teszi, ismételten szó szerint van így. Ábrázata részben megmaradt olyan ifjasnak, mint éltében, rövid bajusszal, és kecskeszakállal keretezett kiszáradtnak tűnő dús ajkak, valamint pirosas karikákkal díszített, színtelennek tűnő szemek tarkítják ovális arcát. Amúgy bőre, vagy ami annak az emlékképe, sápadt világosszürke árnyalatú, haja barna szín hiányában majdhogynem feketének látszik, minden más pedig eredeti színének megfakult látszata, tehát a zöld köpeny az fakó zöld, az acél, amit visel, az... csak szürke. Akkori sűrűn előtűnő vigyorgása ma is gyakran fellelhető, ám ez már nem jó kedélyű, sokkal inkább egy gunyoros, lenéző, utálkozó vigyor, amivel volt szerelmünket szokás szakadékba taszítani, és integetni utána. Fenn hordott álla alatt, a nyaka körül lehet még észrevenni egy mély, vöröses barázdát, mintha valami átvágta volna azt, a fojtóhurok nyoma.*