//Talányok varázsa - Öt nap múlva//
*Újra térdére könyököl, s még mindig csak a homlokához tudja préselni szabad tenyerét. Mintha azzal, hogy erőt fejt ki, ki tudná kapcsolni a hangokat, amiknek a forrását sem tudja pontosan. Nem tud mást tenni, vissza kell térnie önmagához és kikapcsolni belül mindent, mert különben nem tud "dolgozni". Sosem tudott anélkül, hogy ne mélyedjen bele az ürességbe, hiszen pont úgy gátolta volna minden tényező, mint most. Egy kis idő múltán sikerül neki. Meggyőzi magát arról, hogy nem ő az őrült, hanem a másik helységben folyik valami, ami egyáltalán nem az ő dolga azontúl, hogy felügyelnie kell. Így is tesz, figyel minden hangra, de már nem úgy, mintha őt akarnák bántani.
A zaklatottan sziszegő is táncot jár ott elzárva, Xil-hez hasonlóan, de egyik sem tud érdemben mozogni. Erre a gondolatra sötét mosoly húzódik ajkaira, majd újra feláll és ismét teletölti a poharát. Most fel alá jár a kis teremben és próbálja minden korttyal lemosni a belsejét támadó szenvedés hangjait, amik a túloldalról szólnak. Egészen addig meg sem áll, amíg be nem áll a csend.
Ez a csend olyan végtelenül mély, hogy felfedezi saját szívének ritmikus dobbanását. A fülében zubogó vér zsibbadt hangját. Minden lélegzetvételt. Mintha az is hangos lenne, hogy felemeli érdeklődve a fejét, hogy rájöhessen, vége van-e már. Az eddigi mindent betöltő hang hiánya éles sípolással jelzi annak eltűntét. Megáll a levegő és az idő is. Ril pedig megtorpan, s a kupában fodrozódó borban kémleli saját arcának homályos tükörképét.
Nem tudja mennyi idő telt el, mikor újra meghallja a nevét, de ez most más. Mintha eltörölték volna az elmúlt idő minden sötét káoszát. Mintha ugyan az szólna hozzá, mint a kikötőben. Hihet magának? A másiknak nem tud.
Időt hagy és kivár. Nem szavak fogják meggyőzni, hanem érezni akarja, ahogy elvonulnak a felhők. Sokáig nem néz a másik felé, csak mereng és próbál tiszta maradni, miközben egyre inkább tompítja a bor. Nem fordulhat ismét saját maga ellen. Mindvégig ezzel a fejjel kellett volna gondolkodnia, de elrontotta, hatalmasat hibázott.
Végül elindul, s lábai lassan mozogva, szinte hangtalanul követik egymást, mígnem meglátja a gondosan kikötözött sötételfet kínkeserves percei után pihenni. Félrebiccentett fejjel nézi, mint akkor, amikor annyira érdekelte, hogy mit is fog neki mondani. Amikor minden vágya volt megfejteni a talányt. Szinte nem is pislog, csak bámulja, hogy ki az, aki belekeverte ebbe az egészbe. Aki kiforgatta önmagából. Akinek nem tudja, hogy egy határozott mozdulattal elvegye-e emiatt az életét, vagy könnyebbüljön meg, hogy végre befejezte a műsort. Kinek fájt vajon jobban ez az egész?
Mikor megunja a másik bámulását elindul felé. Nem érdekli hány mondat hangzott el a Xiltyn szájából ezidáig, ha egyáltalán hozzászólt azóta, hogy belépett a hálókamrába. Feltérdel az ágyra, közvetlenül a férfi mellé és kihúzza ingujjából a saját karját, hogy az láthassa a számtalan tüskét, a kígyóként körbetekeredő rózsaszáron.*
- Nézz rá és próbáld meg megszámolni, hány tövis van rajta. *Nem forgatja a kezét, így is látványos, hogy sok. Az képet csak egy tüske töri meg, ami piros színű. Az jelenleg az utolsó, amibe egy alig észrevehető "Z" betű is bele van vésve.*
- Ha még egyszer ilyen helyzetbe hozol, a te emléked is rajtam lesz.
*Visszaöltözik, majd felpattan és hirtelen mozdulattal kapja elő apró, de éles dobópengéjét, majd nyisszantja el a még erősebb kötél hozzá közel eső csomóját a férfi karjánál. Így már van egy szabad keze.*
- Innentől megoldod.
*Fordít hátat, majd lassú léptekkel indul el kifelé, de egyszer még azért vissza néz rá. Mintha csak utoljára akarná beinni szemeivel, hogy ki is tudta először meggyötörni a szívét. Megingatja a fejét, majd elindul kifelé a rémálomból, hogy újra a rothadó utcák szagát szívhassa le mélyen tüdejébe.*