Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |
620. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-28 09:04:45
Üzenet elküldve: 2024-07-28 09:04:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Lehetséges, hogyha tudnának egymás gondolatairól, minden sokkal egyszerűbb lenne. De arra is jó esély van, hogy mindent összekuszálna. A tudat, hogy elkísérné őt a piacra van nap, hogy úgy érhetné el, hogy nem is gondolkodna rajta csak induljanak, de talán csak nem kimutatott lefagyással nézne a szürkékbe, hogy miért is vetemedne hasonlóra. Kifejezte ugyan, hogy valami oka van a gesztusoknak. Egyértelművé tette valahol, hogy ő is azért kísérte le, támogatva a sérült testet a világítótoronytól, mert oka van. De azokat kell-e vajon keresni? És, ha nem kell, akkor miért sértő a feltételezés is, hogy nem tenné? Hogy ott hagyta volna. Túl egyszerű az egész, amíg nélkülözi az igazi belemélyedést. Az egész életet átható ürességet, az ösztönös cselekedést ismeri, ezt már nem, s bár kiszökött belőle, még nem biztos, hogy igazán tud vele mit kezdeni. Gondolatok letört darabkái, de az összeillesztésnek váratnia kell magára, hiába ébredt kíváncsiság, nem olyan erős, hogy megfejtse őket. És nagyban kellene ehhez a másik is. Ha figyel, ha majd egy lépés távolságról nézi, akkor esetleg juthat valamire, most nem. Elég belőle ennyi, vagy még túl sok is. Az idegen mellette, aki már akkor sem volt az, mikor sütötték a nyulat.
Nem kínlódik, ő szereti a párnát. Belenyomni a fejét, maga alá gyűrni, azon feküdni, vagy mellkasához ölelni. A nevetés, a vigyor ugyan elillant, de nincs rossz kedve. Teret hagy, mert teret kell. A saját otthonában is. Nem is olyan zavaró ez, mint lehetne, természetes. A hang mégis előcsalja a rejtekből, lassan emeli újra a fejét, fordulva az arc felé. A mosoly árnya visszaépül a tekintetére, mintha amúgy odavaló volna. *
- Nincs semmi dolgom. Csak ha keresek magamnak.
*Hajtja le újra a fejét, de csak az állát helyezi már a párnára, úgy néz előre, a másik lábai vannak éppen előtte. Mindig talál elfoglaltságot, de minden csak űzi a képet, hogy valójában egyáltalán nem találta meg itt a helyét. Nincs egy munka, amit elvállalna, mert nem fontos, hogy bármi legyen. Pénze van csak, semmi mása. Ahogy tűnődik, fel sem sejlik, hogy ne hagyná itt egyedül. Egyszerűen a gondolatai között meg sem fogan. Lényegében, ha tudna járkálni, az sem zavarná, ha már elveszett volna a vásznai között, mert azokat nézegetné, vagy épp a szárított növényeit az üvegcsékben. A pengéit, vagy a kardot a komódon. Nincs mit takargatni, legalábbis tárgyi szinten, olyat pedig nem engedne ide, aki elől van. *
- De majd elmegyek valami vacsoráért később, nem sokra megyünk azzal a pár szem almával.
*A pulton heverő gyümölcskosár tartalmára gondol és el is néz felé a kredenc irányába. Mondjuk neki tökéletesen elég, de most nem egymaga van. A mondat után újra az általa körbetekert végtagra pillant, s nyúl felé, ugyanúgy hason fekve maradva, hogy egy nem tetsző gyűrődést az egyik kezével eligazgasson. Még elég nedves az anyag, hűvösnek is tűnik.*
//Második szál//
*Lehetséges, hogyha tudnának egymás gondolatairól, minden sokkal egyszerűbb lenne. De arra is jó esély van, hogy mindent összekuszálna. A tudat, hogy elkísérné őt a piacra van nap, hogy úgy érhetné el, hogy nem is gondolkodna rajta csak induljanak, de talán csak nem kimutatott lefagyással nézne a szürkékbe, hogy miért is vetemedne hasonlóra. Kifejezte ugyan, hogy valami oka van a gesztusoknak. Egyértelművé tette valahol, hogy ő is azért kísérte le, támogatva a sérült testet a világítótoronytól, mert oka van. De azokat kell-e vajon keresni? És, ha nem kell, akkor miért sértő a feltételezés is, hogy nem tenné? Hogy ott hagyta volna. Túl egyszerű az egész, amíg nélkülözi az igazi belemélyedést. Az egész életet átható ürességet, az ösztönös cselekedést ismeri, ezt már nem, s bár kiszökött belőle, még nem biztos, hogy igazán tud vele mit kezdeni. Gondolatok letört darabkái, de az összeillesztésnek váratnia kell magára, hiába ébredt kíváncsiság, nem olyan erős, hogy megfejtse őket. És nagyban kellene ehhez a másik is. Ha figyel, ha majd egy lépés távolságról nézi, akkor esetleg juthat valamire, most nem. Elég belőle ennyi, vagy még túl sok is. Az idegen mellette, aki már akkor sem volt az, mikor sütötték a nyulat.
Nem kínlódik, ő szereti a párnát. Belenyomni a fejét, maga alá gyűrni, azon feküdni, vagy mellkasához ölelni. A nevetés, a vigyor ugyan elillant, de nincs rossz kedve. Teret hagy, mert teret kell. A saját otthonában is. Nem is olyan zavaró ez, mint lehetne, természetes. A hang mégis előcsalja a rejtekből, lassan emeli újra a fejét, fordulva az arc felé. A mosoly árnya visszaépül a tekintetére, mintha amúgy odavaló volna. *
- Nincs semmi dolgom. Csak ha keresek magamnak.
*Hajtja le újra a fejét, de csak az állát helyezi már a párnára, úgy néz előre, a másik lábai vannak éppen előtte. Mindig talál elfoglaltságot, de minden csak űzi a képet, hogy valójában egyáltalán nem találta meg itt a helyét. Nincs egy munka, amit elvállalna, mert nem fontos, hogy bármi legyen. Pénze van csak, semmi mása. Ahogy tűnődik, fel sem sejlik, hogy ne hagyná itt egyedül. Egyszerűen a gondolatai között meg sem fogan. Lényegében, ha tudna járkálni, az sem zavarná, ha már elveszett volna a vásznai között, mert azokat nézegetné, vagy épp a szárított növényeit az üvegcsékben. A pengéit, vagy a kardot a komódon. Nincs mit takargatni, legalábbis tárgyi szinten, olyat pedig nem engedne ide, aki elől van. *
- De majd elmegyek valami vacsoráért később, nem sokra megyünk azzal a pár szem almával.
*A pulton heverő gyümölcskosár tartalmára gondol és el is néz felé a kredenc irányába. Mondjuk neki tökéletesen elég, de most nem egymaga van. A mondat után újra az általa körbetekert végtagra pillant, s nyúl felé, ugyanúgy hason fekve maradva, hogy egy nem tetsző gyűrődést az egyik kezével eligazgasson. Még elég nedves az anyag, hűvösnek is tűnik.*
619. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-27 20:28:42
Üzenet elküldve: 2024-07-27 20:28:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Ha a nő nem kéri, önmagától nem ajánlja fel, hogy elkíséri a piacra. Olyan hely az is, a várossal együtt, amitől megkímélné az elfet. Abból, amit tud róla, nem úgy tűnt, mintha jobban lelkesedne a tömegért, mint ő. Majd elmegy inkább egyedül. Most, hogy tudja, hol keresse a kikötőn belül, el tudja neki hozni a növényét, amit nem is kért. Talán még festéket is keríthet valahonnan.. Bár a minőségét annak sem tudná megítélni a másik nélkül. A saját figyelmét tereli el a gondolataival, miután a hosszúéletű csak egy szótlan biccentéssel reagál a piacra vonatkozó szavaira. Ha belegondolna jobban, hogyan lett egy idegenből valaki, akiért a piacra is elmenne.. Nem tűnődik azonban mélyebben a kérdésen. Sokkal jobban zavarja a helyzet fordítottja.
Hogy a korábbi monológja elért-e a félvérhez az a nőnek lehet, hogy nem egyértelmű, pedig elért; minden makacssága s vastag koponyacsontja ellenére. Amit mond, hogy ott is hagyhatta volna őt a toronynál, talán éppen ennek hatására is mondja most. Mert érzi ugyan, de nem érti a másikat. Magát sem. Jó lenne, ha legalább az egyikük indítékait megtudná. De mivel ezúttal is meghagyja az elfnek a csend opcióját, és az nem is reagál annál sokkal többel, csupán egyetlen szóval, ezért nem is forszírozza tovább a dolgot. Nem kíván ő sem belemenni ebbe mélyebben. Nem is tudná, mit mondjon. Elfordul inkább a plafon felé a korábbi jókedv hűlt helyét látva a hosszúéletűn.
A fejét ingatja meg aztán az újabb kérdésre is csak, szótlanul. Máskor letagadná azt is, hogy szőrmékkel foglalkozna, mert az a néhány elejtett vad, az a néhány megbízás, amit olykor kap bundákra nem avanzsálja a saját szemében olyasvalakivé, aki ezzel foglalkozik, de a gondolatai másfele járnak. A gerendákat nézi a mennyezeten, de nem biztos, hogy látja őket. A mozdulatot azonban észreveszi maga mellett, ahogy a másik a párnájába dől, oda is fordul rá. S kire vonatkoztathatná azt, ha nem magára? Lehajtja a fejét egy pillanatra.*
- Ha dolgod van, menj nyugodtan.
*Szólal meg végül békésen. Visszaemeli a tekintetét a nőre, megvárva, hogy az hátha előbújik a párnájából. Nem néz fel egészen, nem is kell, hiszen így ülve magasabban van, mint a másik. Karba font kézzel figyeli az idegent, akivel az ágyán osztozik, s akivel kapcsolatban fel sem merül számára, hogy az esetleg nem szívesen hagyná őt egyedül a saját házában.*
- Ígérem, nem megyek innen sehova..
*Teszi még hozzá csendesen. S ha a lehajtott tekintetén szomorúság is ülne, a szája szélén újra csak megengedő a mosoly.*
//Második szál//
*Ha a nő nem kéri, önmagától nem ajánlja fel, hogy elkíséri a piacra. Olyan hely az is, a várossal együtt, amitől megkímélné az elfet. Abból, amit tud róla, nem úgy tűnt, mintha jobban lelkesedne a tömegért, mint ő. Majd elmegy inkább egyedül. Most, hogy tudja, hol keresse a kikötőn belül, el tudja neki hozni a növényét, amit nem is kért. Talán még festéket is keríthet valahonnan.. Bár a minőségét annak sem tudná megítélni a másik nélkül. A saját figyelmét tereli el a gondolataival, miután a hosszúéletű csak egy szótlan biccentéssel reagál a piacra vonatkozó szavaira. Ha belegondolna jobban, hogyan lett egy idegenből valaki, akiért a piacra is elmenne.. Nem tűnődik azonban mélyebben a kérdésen. Sokkal jobban zavarja a helyzet fordítottja.
Hogy a korábbi monológja elért-e a félvérhez az a nőnek lehet, hogy nem egyértelmű, pedig elért; minden makacssága s vastag koponyacsontja ellenére. Amit mond, hogy ott is hagyhatta volna őt a toronynál, talán éppen ennek hatására is mondja most. Mert érzi ugyan, de nem érti a másikat. Magát sem. Jó lenne, ha legalább az egyikük indítékait megtudná. De mivel ezúttal is meghagyja az elfnek a csend opcióját, és az nem is reagál annál sokkal többel, csupán egyetlen szóval, ezért nem is forszírozza tovább a dolgot. Nem kíván ő sem belemenni ebbe mélyebben. Nem is tudná, mit mondjon. Elfordul inkább a plafon felé a korábbi jókedv hűlt helyét látva a hosszúéletűn.
A fejét ingatja meg aztán az újabb kérdésre is csak, szótlanul. Máskor letagadná azt is, hogy szőrmékkel foglalkozna, mert az a néhány elejtett vad, az a néhány megbízás, amit olykor kap bundákra nem avanzsálja a saját szemében olyasvalakivé, aki ezzel foglalkozik, de a gondolatai másfele járnak. A gerendákat nézi a mennyezeten, de nem biztos, hogy látja őket. A mozdulatot azonban észreveszi maga mellett, ahogy a másik a párnájába dől, oda is fordul rá. S kire vonatkoztathatná azt, ha nem magára? Lehajtja a fejét egy pillanatra.*
- Ha dolgod van, menj nyugodtan.
*Szólal meg végül békésen. Visszaemeli a tekintetét a nőre, megvárva, hogy az hátha előbújik a párnájából. Nem néz fel egészen, nem is kell, hiszen így ülve magasabban van, mint a másik. Karba font kézzel figyeli az idegent, akivel az ágyán osztozik, s akivel kapcsolatban fel sem merül számára, hogy az esetleg nem szívesen hagyná őt egyedül a saját házában.*
- Ígérem, nem megyek innen sehova..
*Teszi még hozzá csendesen. S ha a lehajtott tekintetén szomorúság is ülne, a szája szélén újra csak megengedő a mosoly.*
618. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-27 18:50:44
Üzenet elküldve: 2024-07-27 18:50:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Valójában gondolni sem akar a városra, majd megteszi akkor újfent, ha tényleg el kell indulnia. Elkerülhetetlen, ez tény, de a tudás azért jól jön, hogy ott járhat igazán sikerrel. Csak bólint egyet, hogy tudomásul vette, tovább nem jut már vele. Meg lesz annak is az ideje.
Nem mindig tudja értelmezni, hogy mi zajlik a másikban, sőt, ha értelmezni véli is, akkor sem lehet biztos benne. Az azért nyilvánvaló, hogy ez a helyzet a számára kényelmetlen, na de mégis ki örülne, ha otthonától távol, lesérülve, máshol kellene megvárnia a pontot, mikor újra elindulhat? Bizonytalanság és tehetetlenség övezi az egészet. Nem gondol abba bele, hogy a személye miatt nincs kedve maradni esetleg, hiszen akkor bármi is történjék, elutasította volna a segítségnyújtást. Van olyan makacs. És ő is képes lenne ugyanerre. Talán eddig sem kellett volna eljutni a csipkelődésben, még túl friss, pedig ha jót akar magának, akkor meg kellene tanulnia a helyzetet másként nézni, viszont ez már nem az ő dolga. Képtelen lenne bárkit is hasonlóról győzködni. Az eltűnt mosolyt, az újra szilárdult tekintetet viszont nem tudja nem érzékelni, leolvasztja a sajátját is. Pedig jó pillanat volt a képzelgése. A kijelentés után ő sem szólal meg azonnal. Teljesen igaza van. Otthagyhatta volna és valószínű ezt megtette volna, ha nem a félvérről lenne szó. De nem lett volna mit megtenni, ha nem ketten sétálnak fel oda, majd indulnak vissza a sziklás lejtőn. Mennyi "volna" és mennyi "ha". Sehová nem vezet.
Nem kívánja ostorozni magát, elhalványult benne, csak épphogy van jelen. Viszont nem érti, hogy ennek miért is kell egyáltalán felsejlenie. Ez az, ami viccnek is rossz. Fürkészően néz végig az arcon, majd pillant oldalvást. Mit mondhatna erre ugyan? Sokkal jobb volt amíg nevethetett rajta néhány pillanatig.*
- Ott. *Egyezik bele, mert ebbe nem lehet belekötni. A hang, amivel kiejti a szót, talán tükröz némi árnyat. Átfut az elméjén, hogy a nemrégiben kimondott néhány kérdése és gondolata talán nem ért célba. Hiszen erről szólt az egész... Nem tenné meg bárkiért és amaz sem tenné meg bárkiért. De nem bárkit hívott magával. Ilyenkor hirtelen suhan végig rajta a sok felismerés, karöltve az idegen testi érzetekkel. Haloványak, de teljesen biztos mindegyik. Egy felé mutatnak. Van annak oka, hogy így történt. Az egész nap, eddig a pontig és az is, ami eztán lesz. Távol áll tőle fejtegetni és nem is akar belekezdeni, ezért is inthette le a félelfet, hogy ne is válaszoljon. Éppen elég ennyiben kiegyezni. Megtehette volna. De nem tette.
Helyezkedik, s a hirtelen támadt ötlete is elillan a fej ingásának láttán. Igazából mindegy, nélküle is megoldaná, de egyszerűbb lenne, ha tőle szerezhetne be ilyesmit. A kedve viszont nem fordul rossz irányba, de már nincs nyoma annak a jókedvnek. Ugyanúgy jön és megy, mint a harag. Homlokát a párnába nyomja.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.27 18:53:24
//Második szál//
*Valójában gondolni sem akar a városra, majd megteszi akkor újfent, ha tényleg el kell indulnia. Elkerülhetetlen, ez tény, de a tudás azért jól jön, hogy ott járhat igazán sikerrel. Csak bólint egyet, hogy tudomásul vette, tovább nem jut már vele. Meg lesz annak is az ideje.
Nem mindig tudja értelmezni, hogy mi zajlik a másikban, sőt, ha értelmezni véli is, akkor sem lehet biztos benne. Az azért nyilvánvaló, hogy ez a helyzet a számára kényelmetlen, na de mégis ki örülne, ha otthonától távol, lesérülve, máshol kellene megvárnia a pontot, mikor újra elindulhat? Bizonytalanság és tehetetlenség övezi az egészet. Nem gondol abba bele, hogy a személye miatt nincs kedve maradni esetleg, hiszen akkor bármi is történjék, elutasította volna a segítségnyújtást. Van olyan makacs. És ő is képes lenne ugyanerre. Talán eddig sem kellett volna eljutni a csipkelődésben, még túl friss, pedig ha jót akar magának, akkor meg kellene tanulnia a helyzetet másként nézni, viszont ez már nem az ő dolga. Képtelen lenne bárkit is hasonlóról győzködni. Az eltűnt mosolyt, az újra szilárdult tekintetet viszont nem tudja nem érzékelni, leolvasztja a sajátját is. Pedig jó pillanat volt a képzelgése. A kijelentés után ő sem szólal meg azonnal. Teljesen igaza van. Otthagyhatta volna és valószínű ezt megtette volna, ha nem a félvérről lenne szó. De nem lett volna mit megtenni, ha nem ketten sétálnak fel oda, majd indulnak vissza a sziklás lejtőn. Mennyi "volna" és mennyi "ha". Sehová nem vezet.
Nem kívánja ostorozni magát, elhalványult benne, csak épphogy van jelen. Viszont nem érti, hogy ennek miért is kell egyáltalán felsejlenie. Ez az, ami viccnek is rossz. Fürkészően néz végig az arcon, majd pillant oldalvást. Mit mondhatna erre ugyan? Sokkal jobb volt amíg nevethetett rajta néhány pillanatig.*
- Ott. *Egyezik bele, mert ebbe nem lehet belekötni. A hang, amivel kiejti a szót, talán tükröz némi árnyat. Átfut az elméjén, hogy a nemrégiben kimondott néhány kérdése és gondolata talán nem ért célba. Hiszen erről szólt az egész... Nem tenné meg bárkiért és amaz sem tenné meg bárkiért. De nem bárkit hívott magával. Ilyenkor hirtelen suhan végig rajta a sok felismerés, karöltve az idegen testi érzetekkel. Haloványak, de teljesen biztos mindegyik. Egy felé mutatnak. Van annak oka, hogy így történt. Az egész nap, eddig a pontig és az is, ami eztán lesz. Távol áll tőle fejtegetni és nem is akar belekezdeni, ezért is inthette le a félelfet, hogy ne is válaszoljon. Éppen elég ennyiben kiegyezni. Megtehette volna. De nem tette.
Helyezkedik, s a hirtelen támadt ötlete is elillan a fej ingásának láttán. Igazából mindegy, nélküle is megoldaná, de egyszerűbb lenne, ha tőle szerezhetne be ilyesmit. A kedve viszont nem fordul rossz irányba, de már nincs nyoma annak a jókedvnek. Ugyanúgy jön és megy, mint a harag. Homlokát a párnába nyomja.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.27 18:53:24
617. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-27 11:32:55
Üzenet elküldve: 2024-07-27 11:32:55
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Ezúttal sem lepi meg a másik szavai mögött felsejlő ellenérzése a várossal kapcsolatban.*
- A környéken legközelebb ott van nagy piac.
*Reagál csendesen arra, hogy ott mennyi minden beszerezhető. Ha nem is minden, a legtöbb dolog igen, és a legtöbb esély is ott van rá, hogy az elf megtalálja köztük, amit keres. Talán a legutóbb is mondta már neki, hogy előbb vagy utóbb, de mindenki ott köt ki, ezért vagy azért. Hogy ott is éljen a városban ő sem tudná elképzelni, de a piacára így is be kell néha mennie, még ha a legtöbb dolgot igyekszik is a thargoktól beszerezni. Nem mintha oly sok mindenre volna szüksége, vagy a barbárok portékáit jobban kedvelné. Mégis kénytelen néha még ő is elmenni Artheniorig. Hát még ha olyan úri mulatságok kellékeit keresné a thargoknál, mint a festőeszközök.. A nőnek pedig egyre hosszabb a bevásárló listája: reggel a festékek, most a növény. Amit éppen az ő lábára használt el. Ennyi motiválja csupán, hogy segítsen a hosszúéletűnek a keresésben, semmi egyéb. De ez is elég lenne talán ahhoz, hogy elkísérje érte, akár a városi piacra is. Ha már természetes gyűjtőhelyet nem tud hirtelenjében felmutatni.
Kikérhetné újfent magának, hogy mit kellett tartani rajta, miközben minden lépésénél igyekezett a lehető legkevesebbet… de bele sem kezd a védekezésbe. Történt ami történt, és valójában amúgy sem haragszik. Nem a másik hibája volt, gondoljon az akármit. Sértődni sem fog, azon már túl van. Ami sebet ejtett ez az egész az önérzetén, mostanra már nem mar olyan élesen, mint frissen. Meg nem békélt vele, de képes a háttérbe tolni egyelőre, amíg később, ha egyedül lesz, meg nem birkózik vele. Ami szótlan hagyja egy darabig a választ hallva, az egészen más. Eltűnik a mosoly, s azzal együtt a csipkelődő vonal is az arcáról. Nem lesz azonban dühös, csak a tekintete tépelődő; nem fordítja félre a nőről. Egykedvű az arc, amivel a vigyort figyeli. Csak a hangja változik komolyabbra rövid szünet után:*
- Ott is hagyhattál volna.
*Kijelent, nem kérdez. A nő döntése volt, s nem várja, hogy megindokolja. Ha feltételez is mögötte valamit, ha választ vár is rá egyáltalán, nem mondja. Megbékélt már vele, hogy a hosszúéletűnek is ugyanúgy jár a csend, mint neki. Nem is sürgeti sem feleletre, sem kommentárra a másikat; karbafont kézzel dönti hátra a fejét, a plafonra hunyva a szemét. Az újabb kérdésre nyitja csak ki újra, tudatosan hagyva figyelmen kívül az azt megelőző mozgolódást. Szinte minden rezdülését érzi az elfnek így, hogy egy ágyban vannak. S a furcsa helyzetben, ha nem is tűnik fel rajta, még mindig nem engedte el magát, bár ugyanolyannak tűnhet csak, amilyen a saját kunyhójában volt. A lassan ismerőssé váló, ezúttal más szögből látott famintákon futnak a szemei. Finoman ingatja meg a falnak döntött fejét feleltként.*
//Második szál//
*Ezúttal sem lepi meg a másik szavai mögött felsejlő ellenérzése a várossal kapcsolatban.*
- A környéken legközelebb ott van nagy piac.
*Reagál csendesen arra, hogy ott mennyi minden beszerezhető. Ha nem is minden, a legtöbb dolog igen, és a legtöbb esély is ott van rá, hogy az elf megtalálja köztük, amit keres. Talán a legutóbb is mondta már neki, hogy előbb vagy utóbb, de mindenki ott köt ki, ezért vagy azért. Hogy ott is éljen a városban ő sem tudná elképzelni, de a piacára így is be kell néha mennie, még ha a legtöbb dolgot igyekszik is a thargoktól beszerezni. Nem mintha oly sok mindenre volna szüksége, vagy a barbárok portékáit jobban kedvelné. Mégis kénytelen néha még ő is elmenni Artheniorig. Hát még ha olyan úri mulatságok kellékeit keresné a thargoknál, mint a festőeszközök.. A nőnek pedig egyre hosszabb a bevásárló listája: reggel a festékek, most a növény. Amit éppen az ő lábára használt el. Ennyi motiválja csupán, hogy segítsen a hosszúéletűnek a keresésben, semmi egyéb. De ez is elég lenne talán ahhoz, hogy elkísérje érte, akár a városi piacra is. Ha már természetes gyűjtőhelyet nem tud hirtelenjében felmutatni.
Kikérhetné újfent magának, hogy mit kellett tartani rajta, miközben minden lépésénél igyekezett a lehető legkevesebbet… de bele sem kezd a védekezésbe. Történt ami történt, és valójában amúgy sem haragszik. Nem a másik hibája volt, gondoljon az akármit. Sértődni sem fog, azon már túl van. Ami sebet ejtett ez az egész az önérzetén, mostanra már nem mar olyan élesen, mint frissen. Meg nem békélt vele, de képes a háttérbe tolni egyelőre, amíg később, ha egyedül lesz, meg nem birkózik vele. Ami szótlan hagyja egy darabig a választ hallva, az egészen más. Eltűnik a mosoly, s azzal együtt a csipkelődő vonal is az arcáról. Nem lesz azonban dühös, csak a tekintete tépelődő; nem fordítja félre a nőről. Egykedvű az arc, amivel a vigyort figyeli. Csak a hangja változik komolyabbra rövid szünet után:*
- Ott is hagyhattál volna.
*Kijelent, nem kérdez. A nő döntése volt, s nem várja, hogy megindokolja. Ha feltételez is mögötte valamit, ha választ vár is rá egyáltalán, nem mondja. Megbékélt már vele, hogy a hosszúéletűnek is ugyanúgy jár a csend, mint neki. Nem is sürgeti sem feleletre, sem kommentárra a másikat; karbafont kézzel dönti hátra a fejét, a plafonra hunyva a szemét. Az újabb kérdésre nyitja csak ki újra, tudatosan hagyva figyelmen kívül az azt megelőző mozgolódást. Szinte minden rezdülését érzi az elfnek így, hogy egy ágyban vannak. S a furcsa helyzetben, ha nem is tűnik fel rajta, még mindig nem engedte el magát, bár ugyanolyannak tűnhet csak, amilyen a saját kunyhójában volt. A lassan ismerőssé váló, ezúttal más szögből látott famintákon futnak a szemei. Finoman ingatja meg a falnak döntött fejét feleltként.*
616. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-26 20:32:18
Üzenet elküldve: 2024-07-26 20:32:18
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Kissé furcsállja az érdeklődést, de cseppet sem bánja. Neki is jól jönne az a tudás, hogy vajon mi kapható ott, de nem gondolná, hogy pont egy ilyen viszonylag gyakori növényt ne lehessen fellelni. Ha ő maga nem is ismeri az itteni földeket, vagy épp vizeket, akkor egy darabig úgysem lesz más választása. Aztán később majd megtalálja magának. Sokkal jobb dolga nincs. Azon pedig nem tud elmélkedni, hogy a másik elkísérné egy ilyen beszerző körútra. Bár egyszer tényleg szívesen okítaná inkább a piacot mellőzve, nem csak mert kifejezetten élvezné, hanem mert hasznos. *
- Ha tényleg annyi minden beszerezhető ott, akkor igen. Ah, nem fogom tudni sokáig húzni. *Jóformán fizikai fájdalmat okoz neki a tény, hogy emberek sokasága közé menjen. Az, hogy egy kofával elbánna, az természetes. Játszott ettől már nehezebb szerepeket is, és olyan könnyedséggel, hogy azt bárki megirigyelhetné. Közben nincsenek is gondolatok, csak a rezonálás a helyzetre. Úgy át tudja magát adni, hogy elfelejtette ki is ő valójában, már ha valaha egyáltalán tudta. Éppen ezért jó most. Nem érzi, hogy a helyzet vár tőle bármit is, azért teszi amit, mert belőle jön. Még a sértődött ablakban rajzolgatás is. Így, hogy eltelt némi idő és kicsit visszagondol, már nem is érti, hogy miért zaklatta fel ennyire. Hiszen itt vannak, ő éppen a kedvenc dolgáról beszél, a másik meg még az ártatlan kis viccén is elmosolyodott. Ugyan a szavai nem egyeznek bele, hogy ennyiben kell hagyni. Felhúzza vékony szemöldökét az elfulladt nevetés után, majd úgy méri végig, a mosolyával együtt, mintha csak lesajnálná azért, mert ennyire nem egyezik ki azzal, hogy bár nem pontosan így történt, mégis csak jó volt ő mankónak. De látni, hogy semmi igazi ilyen érzés nincs mögötte.*
- Valóban nem. De a tiedet azért tartani kellett rendesen.
*Már azért is vigyorodik el újra, mert túlságosan is vizuális típus. A kép, ahogy a másikat cipeli a hátán abszurdabb még annál is, ahogyan néha gondolja ezt az egész kettősüket. A helyzetük váltakozását és a szavak nélküli békekötéseket, az azt megelőző szintén szótlan harcokkal. A másik tekintete most újként hat, bár néha felsejlik köztük a vicc apró foszlánya, nem ez a jellemző. De ő mindig is szeretett ezzel élni. Terel, de szépít.
A fényeket nézi, viszont hamar megunja. Nem tudja egyébként mi egyebet csinálna. Most hirtelen hasra fordul inkább álla alá gyűrve a párnát, miközben a talpai merednek a plafonnak, összekulcsolva. Egyáltalán nem szenved a helyzetben, csak nem bírja a mozdulatlanságot. Később fejét felemeli és a másik felé fordítja. Kár, hogy ennyire nem érdeklik a tetoválások a félvért, már annyi képet tervezett rá a másodperc töredéke alatt, hogy szabad hely sem lenne rajta. Nem hozza fel újra, legalábbis nem így.*
- Foglalkozol csak simán bőrrel is? Tudod úgy, szőr nélkül.
*Azt nem mondhatni, hogy buta, de honnan tudna ilyen szakkifejezéseket? Valahogy el kell magyarázni. És gyakorolnia is kellene valamin, még a végén kiveszik belőle a tudás. Ez nem történhet meg ugyan, de vajmi kevés alkalma volt mostanság élőlényen gyakorolni. Marad hát ez a gondolat.*
//Második szál//
*Kissé furcsállja az érdeklődést, de cseppet sem bánja. Neki is jól jönne az a tudás, hogy vajon mi kapható ott, de nem gondolná, hogy pont egy ilyen viszonylag gyakori növényt ne lehessen fellelni. Ha ő maga nem is ismeri az itteni földeket, vagy épp vizeket, akkor egy darabig úgysem lesz más választása. Aztán később majd megtalálja magának. Sokkal jobb dolga nincs. Azon pedig nem tud elmélkedni, hogy a másik elkísérné egy ilyen beszerző körútra. Bár egyszer tényleg szívesen okítaná inkább a piacot mellőzve, nem csak mert kifejezetten élvezné, hanem mert hasznos. *
- Ha tényleg annyi minden beszerezhető ott, akkor igen. Ah, nem fogom tudni sokáig húzni. *Jóformán fizikai fájdalmat okoz neki a tény, hogy emberek sokasága közé menjen. Az, hogy egy kofával elbánna, az természetes. Játszott ettől már nehezebb szerepeket is, és olyan könnyedséggel, hogy azt bárki megirigyelhetné. Közben nincsenek is gondolatok, csak a rezonálás a helyzetre. Úgy át tudja magát adni, hogy elfelejtette ki is ő valójában, már ha valaha egyáltalán tudta. Éppen ezért jó most. Nem érzi, hogy a helyzet vár tőle bármit is, azért teszi amit, mert belőle jön. Még a sértődött ablakban rajzolgatás is. Így, hogy eltelt némi idő és kicsit visszagondol, már nem is érti, hogy miért zaklatta fel ennyire. Hiszen itt vannak, ő éppen a kedvenc dolgáról beszél, a másik meg még az ártatlan kis viccén is elmosolyodott. Ugyan a szavai nem egyeznek bele, hogy ennyiben kell hagyni. Felhúzza vékony szemöldökét az elfulladt nevetés után, majd úgy méri végig, a mosolyával együtt, mintha csak lesajnálná azért, mert ennyire nem egyezik ki azzal, hogy bár nem pontosan így történt, mégis csak jó volt ő mankónak. De látni, hogy semmi igazi ilyen érzés nincs mögötte.*
- Valóban nem. De a tiedet azért tartani kellett rendesen.
*Már azért is vigyorodik el újra, mert túlságosan is vizuális típus. A kép, ahogy a másikat cipeli a hátán abszurdabb még annál is, ahogyan néha gondolja ezt az egész kettősüket. A helyzetük váltakozását és a szavak nélküli békekötéseket, az azt megelőző szintén szótlan harcokkal. A másik tekintete most újként hat, bár néha felsejlik köztük a vicc apró foszlánya, nem ez a jellemző. De ő mindig is szeretett ezzel élni. Terel, de szépít.
A fényeket nézi, viszont hamar megunja. Nem tudja egyébként mi egyebet csinálna. Most hirtelen hasra fordul inkább álla alá gyűrve a párnát, miközben a talpai merednek a plafonnak, összekulcsolva. Egyáltalán nem szenved a helyzetben, csak nem bírja a mozdulatlanságot. Később fejét felemeli és a másik felé fordítja. Kár, hogy ennyire nem érdeklik a tetoválások a félvért, már annyi képet tervezett rá a másodperc töredéke alatt, hogy szabad hely sem lenne rajta. Nem hozza fel újra, legalábbis nem így.*
- Foglalkozol csak simán bőrrel is? Tudod úgy, szőr nélkül.
*Azt nem mondhatni, hogy buta, de honnan tudna ilyen szakkifejezéseket? Valahogy el kell magyarázni. És gyakorolnia is kellene valamin, még a végén kiveszik belőle a tudás. Ez nem történhet meg ugyan, de vajmi kevés alkalma volt mostanság élőlényen gyakorolni. Marad hát ez a gondolat.*
615. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-26 19:22:28
Üzenet elküldve: 2024-07-26 19:22:28
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
- Mh..
*Hagyja helyben a választ a már szokásos halk hümmentéssel. Elengedi a tekintete a másikat; visszafordul előre. Akkor két külön növényről lehet szó. Szóval olyan, mint a békalencse, de nem az, mert az ezek szerint nem használható így, zúzódásokra..? Összefut a szemöldöke, ahogy magában próbálja összeilleszteni a részleteket.*
- Szerinted a városban kapni?
*Kérdez aztán egyelőre csak ennyit. Épp elég. Ha azzal fenyegetőzik, hogy tudja, mi a különbség a két vizes fűféle között, az a piacon általában elég szokott lenni, ha közben még a szokásos szobor ábrázatát is magára veszi. Nem mintha gyakran járna arra, de még így is többször, mint a nő. Nem mondhatná, hogy nem érti az okát. Ha a másik vele menne biztos lehetne benne, hogy azt kapja, amit akar, de fel sem merül benne ilyesmi. Egyelőre konkrétan az sem, hogy külön ezért ő arra venné az irányt, ha képes lesz lábra állni. De nem állna ez olyan távol tőle.
A szavaira érkező válasz meglepi, ha nem is mutatja. Az elcsukló hang is. Kétségkívül jókedve van a nőnek. S kétségkívül rajta szórakozik újfent. Egyszerre fut át többféle dolog a fejében, ahogy a hegyesfülűt nézi maga mellett, de nem látja sem értelmét sem okát megsértődni egy viccen. Egy viccen, ami ráadásul nem is igaz. Csak a szeme fordul a plafon felé, oldalt billentve a fejét, de a szóra nyitott szája széle egyértelműen felfele görbül.*
- Lefele sem a hátadon hoztál..
*Pillant oldalt a másikra, apró, kihívó éllel a féloldalt húzódó mosolyában. Fontos részlet, és bár a legtöbben azt gondolnák egy viccbe nem érdemes racionálisan belekötni, mégis jobb szereti azokat a fricskákat, amik okosak és igazak is. Legalább félig. Kíváncsi, hogyan vágja ki magát ebből a nő. Azt kétli, hogy ne lenne rá válasza. Azért amit kér tőle közben a hosszúéletű teljesíti, s odanyújtja neki a párnát, ismét a megszokott nyugodtsággal a mozdulatai mögött. A párnacsata képe mint olyan az ő fejében nem létezik, és se nem haragszik, se nem sértődött, hogy üssön. Az még viccnek is rossz volna. A mellkasa elé fonja a karját, hátradöntve a fejét a falnak, miután az ablakon kinézve ugyanazt látja csak, amit eddig is. A függönytől egyébként sem sokat. De legalább a beáramló levegőt érzi. Behunyja a szemét, ahogy a mellette fekvő elf figyelme is elkalandozni látszik.*
//Második szál//
- Mh..
*Hagyja helyben a választ a már szokásos halk hümmentéssel. Elengedi a tekintete a másikat; visszafordul előre. Akkor két külön növényről lehet szó. Szóval olyan, mint a békalencse, de nem az, mert az ezek szerint nem használható így, zúzódásokra..? Összefut a szemöldöke, ahogy magában próbálja összeilleszteni a részleteket.*
- Szerinted a városban kapni?
*Kérdez aztán egyelőre csak ennyit. Épp elég. Ha azzal fenyegetőzik, hogy tudja, mi a különbség a két vizes fűféle között, az a piacon általában elég szokott lenni, ha közben még a szokásos szobor ábrázatát is magára veszi. Nem mintha gyakran járna arra, de még így is többször, mint a nő. Nem mondhatná, hogy nem érti az okát. Ha a másik vele menne biztos lehetne benne, hogy azt kapja, amit akar, de fel sem merül benne ilyesmi. Egyelőre konkrétan az sem, hogy külön ezért ő arra venné az irányt, ha képes lesz lábra állni. De nem állna ez olyan távol tőle.
A szavaira érkező válasz meglepi, ha nem is mutatja. Az elcsukló hang is. Kétségkívül jókedve van a nőnek. S kétségkívül rajta szórakozik újfent. Egyszerre fut át többféle dolog a fejében, ahogy a hegyesfülűt nézi maga mellett, de nem látja sem értelmét sem okát megsértődni egy viccen. Egy viccen, ami ráadásul nem is igaz. Csak a szeme fordul a plafon felé, oldalt billentve a fejét, de a szóra nyitott szája széle egyértelműen felfele görbül.*
- Lefele sem a hátadon hoztál..
*Pillant oldalt a másikra, apró, kihívó éllel a féloldalt húzódó mosolyában. Fontos részlet, és bár a legtöbben azt gondolnák egy viccbe nem érdemes racionálisan belekötni, mégis jobb szereti azokat a fricskákat, amik okosak és igazak is. Legalább félig. Kíváncsi, hogyan vágja ki magát ebből a nő. Azt kétli, hogy ne lenne rá válasza. Azért amit kér tőle közben a hosszúéletű teljesíti, s odanyújtja neki a párnát, ismét a megszokott nyugodtsággal a mozdulatai mögött. A párnacsata képe mint olyan az ő fejében nem létezik, és se nem haragszik, se nem sértődött, hogy üssön. Az még viccnek is rossz volna. A mellkasa elé fonja a karját, hátradöntve a fejét a falnak, miután az ablakon kinézve ugyanazt látja csak, amit eddig is. A függönytől egyébként sem sokat. De legalább a beáramló levegőt érzi. Behunyja a szemét, ahogy a mellette fekvő elf figyelme is elkalandozni látszik.*
614. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-26 17:15:17
Üzenet elküldve: 2024-07-26 17:15:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Gondolkodóan biggyeszti az ajkát, ez pont nem az az igazán jellegzetes szagú növény, amit ne lehetne összekeverni mással, főleg, ha ki van szárítva. A tó illatát átveheti más is, de őt ezzel nem igen vernék át. *
- Akár a békalencsét is adhatnának helyette. Mondjuk nem nekem. De az a biztos, ha én szedem.
*Mindig csak erre jut. Azért arra már kíváncsi, hogy milyen portékák is lapulhatnak abban a bizonyos Artheniornak nevezett városban, de még nem lyukad ki tőle az oldala, így hát nem holnap lesz a napja, hogy elindul vásárolni és felfedezni. Pedig lassan égető lesz, tudja jól.
Figyelne ő a másikra, minden egyes rezdülését magába szívná és sosem lankadna, mindig résen lenne, ha nem lenne a közelében minden olyan abszurdan egyszerű mégis értelmezhetetlen. Vannak pillanatok, amikor nem érzi szükségét. Ritka momentum, amikor elengedi magát, amikor nem kell mesterkélt vonásokat magára ölteni, vagy eljátszani, hogy egyáltalán nem is ő az, aki. Persze még mindig rengeteg minden érdekli, de muszáj letennie erről a vágyáról, mert nem kap kielégítő válaszokat. Maradhatna a puszta érzékelés, de most elfáradt a köröttük keringőző árnyak és fények között. Ezért sem érdekli, hogy egy kőszobor felett mászott át és ezért sem tulajdonít jelentőséget annak, ahogyan a levegőt eresztette ki. Ha el kell kezdenie másként viselkednie mellette, akkor már semmi nem lenne az ami, akkor végleg megtörne a benne olyan képlékeny bizalom. Más, ha ösztönösen cselekszik másként, amit észre sem vesz, bizonyos helyzetekre reagálva, de nem kívánja direkt megváltoztatni magát. Majd megszokja, vagy van az a megszokott párja a helyzetnek; megszökik. Ugyan az most nem menne könnyen egy használható lábbal. Mégsem kételkedik benne, hogy képes lenne megtenni. Valamiért csak itt maradt. még ha később védekezőleg is fonja maga elé karjait.*
- Egy darabig csakugyan.
*Nézi még mindig a másikat és talán pont most törik meg az éppen hogy rátelepedett idill, de nem bírja ki. Próbálja elfojtani a nevetést, csak egyetlen hang szökik ki ajkain, ami jelzi, de rá is harap gyorsan. Ezért cserébe a párnát is nyugodtan hozzávághatná, akkor sem tudná teljes egészében eltüntetni magáról a vonásokat. Elveszi tőle, majd a feje alá tűri, mégis meg kellett mozdulnia, felesleges volt kérnie egyáltalán, hogy ő adja neki, de már mindegy. Elkalandoznak az aranyak a szobába beszűrődő fényeken.*
//Második szál//
*Gondolkodóan biggyeszti az ajkát, ez pont nem az az igazán jellegzetes szagú növény, amit ne lehetne összekeverni mással, főleg, ha ki van szárítva. A tó illatát átveheti más is, de őt ezzel nem igen vernék át. *
- Akár a békalencsét is adhatnának helyette. Mondjuk nem nekem. De az a biztos, ha én szedem.
*Mindig csak erre jut. Azért arra már kíváncsi, hogy milyen portékák is lapulhatnak abban a bizonyos Artheniornak nevezett városban, de még nem lyukad ki tőle az oldala, így hát nem holnap lesz a napja, hogy elindul vásárolni és felfedezni. Pedig lassan égető lesz, tudja jól.
Figyelne ő a másikra, minden egyes rezdülését magába szívná és sosem lankadna, mindig résen lenne, ha nem lenne a közelében minden olyan abszurdan egyszerű mégis értelmezhetetlen. Vannak pillanatok, amikor nem érzi szükségét. Ritka momentum, amikor elengedi magát, amikor nem kell mesterkélt vonásokat magára ölteni, vagy eljátszani, hogy egyáltalán nem is ő az, aki. Persze még mindig rengeteg minden érdekli, de muszáj letennie erről a vágyáról, mert nem kap kielégítő válaszokat. Maradhatna a puszta érzékelés, de most elfáradt a köröttük keringőző árnyak és fények között. Ezért sem érdekli, hogy egy kőszobor felett mászott át és ezért sem tulajdonít jelentőséget annak, ahogyan a levegőt eresztette ki. Ha el kell kezdenie másként viselkednie mellette, akkor már semmi nem lenne az ami, akkor végleg megtörne a benne olyan képlékeny bizalom. Más, ha ösztönösen cselekszik másként, amit észre sem vesz, bizonyos helyzetekre reagálva, de nem kívánja direkt megváltoztatni magát. Majd megszokja, vagy van az a megszokott párja a helyzetnek; megszökik. Ugyan az most nem menne könnyen egy használható lábbal. Mégsem kételkedik benne, hogy képes lenne megtenni. Valamiért csak itt maradt. még ha később védekezőleg is fonja maga elé karjait.*
- Egy darabig csakugyan.
*Nézi még mindig a másikat és talán pont most törik meg az éppen hogy rátelepedett idill, de nem bírja ki. Próbálja elfojtani a nevetést, csak egyetlen hang szökik ki ajkain, ami jelzi, de rá is harap gyorsan. Ezért cserébe a párnát is nyugodtan hozzávághatná, akkor sem tudná teljes egészében eltüntetni magáról a vonásokat. Elveszi tőle, majd a feje alá tűri, mégis meg kellett mozdulnia, felesleges volt kérnie egyáltalán, hogy ő adja neki, de már mindegy. Elkalandoznak az aranyak a szobába beszűrődő fényeken.*
613. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-26 15:25:20
Üzenet elküldve: 2024-07-26 15:25:20
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
- Miért, van más ilyen is?
*Emeli meg a fejét a válasz végére. Arra nem kérdez rá, vásárlást takar-e a másik által említett „legtöbbször”. Majd megtudja. Ha legközelebb a városba kell mennie valamiért, biztosan nem fogja elfeledni megkérdezni a piacon, hogy árul-e valaki olyan növényt, ami vízben él, békalencse, és jó a zúzódásokra. Ha a fű nevét esélytelen is, hogy megjegyezze, ennyi információ talán mégis elég lehet, hogy felismerje a növényt, aki ért hozzá. Persze ettől még eladhatnak neki sima békalencsét, amennyire ő meg tudja különböztetni a kettőt. Egyelőre azt sem tudja, hogy különböző dolgokat keres.
Ahogy a nő váratlanul átmászik fölötte nem tesz semmi olyat, ami feltűnő lenne. Aki nem ismeri éppen ezért siklik el felette, pedig sok mindent mond éppen magával a rezzenéstelenségével is annak, aki figyel rá. Hogy a másik ezt teszi-e, nem tudja. Nem miatta, hanem maga miatt teszi amit tesz, még ha ő is a kiváltója. Alig van azonban ideje felengedni a zabolázott meglepetésből, mielőtt újra hozzászólna az elf, s csakhamar egy szópárbaj közepén találná magát vele. A válaszra sem mozdul a helyéről, bár a levegőt már a megszokott módon veszi. Kinyitja a szemét a szavakra, visszapillantva a másik felé, aki úgy tűnik, mintha magát okolná. Halványan emelkedik csak feljebb a szemöldöke, mielőtt komolyan felelne a mellette fekvő hosszúéletűnek:*
- A saját lábamon mentem.
*Még hogy vitték. Mint a hajóra szállt szarvasok. Kifejezéstelen marad az arca, ha viccel is.
Az újabb mozdulat, amivel felé nyúlnak, ismét csak váratlanul éri. Nem szereti a másik ilyesmi, hirtelen ötleteit, és főleg nem, hogy a közvetlen közelében alakítja őket mozdulatokká. Amit azonban ő már szeszélynek könyvel, az valójában egy teljesen természetes kérést takar. A fejével fordul a mutatott irányba, rövid úton ráakadva a párnára, amit a nő kér. Kérdés nélkül fogja meg, és nyújtja oda neki, s ha már úgyis mozog, megragadja az alkalmat, hogy helyet váltson. Feljebb tolja magát, a harmadik párnáért nyúlva. Maga mögé húzza az ágy végébe – hátra dől rá, a keretnek, vagy a falnak döntve a hátát. Inkább ül, mint fekszik, a lába alatt is odébb mozdítva ezzel az ottani párnát, de még jó helyen tartja a bokáját. Karbafonja a mellkasa előtt a kezét. Visszahelyezkedik a korábbi várakozó pozíciójába, ha akaratlanul is, de megnyugtatva önmagát ezzel. Mintha védelmet jelentenének maga előtt a karjai, amik az előbb csak tétlenül a teste mellé kényszerültek, amíg a nő átsétált felette. De így, hogy valóban kényelmesebben van, és ismét nincs, ami lekösse, szűrődik be lassan újra a gondolatai közé a helyzet elkerülhetetlen valósága. Az ablak felé néz.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.26 15:28:29
//Második szál//
- Miért, van más ilyen is?
*Emeli meg a fejét a válasz végére. Arra nem kérdez rá, vásárlást takar-e a másik által említett „legtöbbször”. Majd megtudja. Ha legközelebb a városba kell mennie valamiért, biztosan nem fogja elfeledni megkérdezni a piacon, hogy árul-e valaki olyan növényt, ami vízben él, békalencse, és jó a zúzódásokra. Ha a fű nevét esélytelen is, hogy megjegyezze, ennyi információ talán mégis elég lehet, hogy felismerje a növényt, aki ért hozzá. Persze ettől még eladhatnak neki sima békalencsét, amennyire ő meg tudja különböztetni a kettőt. Egyelőre azt sem tudja, hogy különböző dolgokat keres.
Ahogy a nő váratlanul átmászik fölötte nem tesz semmi olyat, ami feltűnő lenne. Aki nem ismeri éppen ezért siklik el felette, pedig sok mindent mond éppen magával a rezzenéstelenségével is annak, aki figyel rá. Hogy a másik ezt teszi-e, nem tudja. Nem miatta, hanem maga miatt teszi amit tesz, még ha ő is a kiváltója. Alig van azonban ideje felengedni a zabolázott meglepetésből, mielőtt újra hozzászólna az elf, s csakhamar egy szópárbaj közepén találná magát vele. A válaszra sem mozdul a helyéről, bár a levegőt már a megszokott módon veszi. Kinyitja a szemét a szavakra, visszapillantva a másik felé, aki úgy tűnik, mintha magát okolná. Halványan emelkedik csak feljebb a szemöldöke, mielőtt komolyan felelne a mellette fekvő hosszúéletűnek:*
- A saját lábamon mentem.
*Még hogy vitték. Mint a hajóra szállt szarvasok. Kifejezéstelen marad az arca, ha viccel is.
Az újabb mozdulat, amivel felé nyúlnak, ismét csak váratlanul éri. Nem szereti a másik ilyesmi, hirtelen ötleteit, és főleg nem, hogy a közvetlen közelében alakítja őket mozdulatokká. Amit azonban ő már szeszélynek könyvel, az valójában egy teljesen természetes kérést takar. A fejével fordul a mutatott irányba, rövid úton ráakadva a párnára, amit a nő kér. Kérdés nélkül fogja meg, és nyújtja oda neki, s ha már úgyis mozog, megragadja az alkalmat, hogy helyet váltson. Feljebb tolja magát, a harmadik párnáért nyúlva. Maga mögé húzza az ágy végébe – hátra dől rá, a keretnek, vagy a falnak döntve a hátát. Inkább ül, mint fekszik, a lába alatt is odébb mozdítva ezzel az ottani párnát, de még jó helyen tartja a bokáját. Karbafonja a mellkasa előtt a kezét. Visszahelyezkedik a korábbi várakozó pozíciójába, ha akaratlanul is, de megnyugtatva önmagát ezzel. Mintha védelmet jelentenének maga előtt a karjai, amik az előbb csak tétlenül a teste mellé kényszerültek, amíg a nő átsétált felette. De így, hogy valóban kényelmesebben van, és ismét nincs, ami lekösse, szűrődik be lassan újra a gondolatai közé a helyzet elkerülhetetlen valósága. Az ablak felé néz.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.26 15:28:29
612. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-25 22:27:34
Üzenet elküldve: 2024-07-25 22:27:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Ha okozott is bármi kilengést benne a másik, tovaszállt. Talán erénynek is tekinthető, talán a legrosszabb, amit tehet magával, hiszen valahová kerülnie kell ezeknek az érzelmeknek, amit elűz a másik jelenléte, annak egykedvű, de már nem rosszalló vonásai. Aki miatt egyáltalán rátelepedhetett. De már nem tud haragudni érte, nem, mert mindent megtett azért, hogy elfeledje az egészet. Kimondott szavakat, amiket máskor sosem tett volna, s nem azt árulta el vele konkrétan, hogy mit érez, de mégis... Egy időre, vagy végleg tűnt el belőle, az pedig talány.
Valahol az egész rosszban, neki még jó is, hogy engedi, hogy foglalatoskodhasson a sérüléssel. Kell, ami lefoglalja éppen. Hiába érzi közben magát rosszul a félvér. Már nem gondol erre, ennyi idő alatt akár bele is törődhetett. *
- Legtöbbször. Úgy tudom, hogy tényleg az, ami. *Persze vásárolni is szokott, s nem könnyű átverni, hiszen túlságosan is ismeri a növényeket, de meglehet, hogy ezen a tájon nem minden úgy van, mint ahonnan érkezett. Ha saját szemeivel látja, csak akkor lehet biztos. Az illatok, a küllem árulkodó, de nem bízik ennyire senkiben. Arra pedig sosem gondolna, hogy a másik magától mutatna meg lelőhelyeket, nem mert nem feltételezi, csak érte nem szoktak ilyesmit megtenni. Bár talán alkalmat sem adott rá, hogy egyáltalán...
A mozdulata közben kivételesen nem Kyr rezdüléseire figyel, vagy hogy hogyan, milyen lassúsággal ereszti ki tüdejéből a levegőt. Elvégezte a feladatát, így megteheti, hogy egy kis időt eltölt csak úgy, a másik közelében fekve. Tud közvetlen lenni, s bár már érzett a másik irányából nemtetszést ez irányban, rég hátrahagyta. Legalább most van rajta nadrág. A plafont figyeli, de a szavak után fejét a másik felé fordítja. Ilyen szemszögből még nem is látta. Először csak pislog a kijelentésre, majd visszafordul, újra felfelé bámulva a semmibe. Már nem okoz benne igazi rosszallást, de nyomot hagyott a tudat, hogy végtére is ez az egész talán miatta történt. De már nem kíván belemerülni jobban.*
- Ha nem vittelek volna oda, akkor meg nem esel el.
*Úgy fekve rándítja meg a vállát. Az időt nem lehet visszaforgatni, bármeddig el lehetne jutni a "ha" kezdetű mondatokkal. De véget kell vetni a gondolkodásnak. Úgysem tudnak már mit tenni.
Kezével a férfi arca felé nyúl, de nem éri el azt a párnát, amit akar. Megmozdulni viszont ennél jobban nem szeretne. Túl jó. Csak mutatóujját nyújtja a másik mellett lévő laposabb párna irányába.*
- Odaadod?
*A semmittevés távol áll tőle, de most kifejezetten jó érzés, csak úgy egyszerűen lenni. Az elvonult fekete árnyak után belesüppedni az újra kialakulóban lévő furcsa idillbe, amibe végre nem tör be semmi. Amikor nincs hiányérzete. Sokáig úgysem tarthat ez az állapot.*
//Második szál//
*Ha okozott is bármi kilengést benne a másik, tovaszállt. Talán erénynek is tekinthető, talán a legrosszabb, amit tehet magával, hiszen valahová kerülnie kell ezeknek az érzelmeknek, amit elűz a másik jelenléte, annak egykedvű, de már nem rosszalló vonásai. Aki miatt egyáltalán rátelepedhetett. De már nem tud haragudni érte, nem, mert mindent megtett azért, hogy elfeledje az egészet. Kimondott szavakat, amiket máskor sosem tett volna, s nem azt árulta el vele konkrétan, hogy mit érez, de mégis... Egy időre, vagy végleg tűnt el belőle, az pedig talány.
Valahol az egész rosszban, neki még jó is, hogy engedi, hogy foglalatoskodhasson a sérüléssel. Kell, ami lefoglalja éppen. Hiába érzi közben magát rosszul a félvér. Már nem gondol erre, ennyi idő alatt akár bele is törődhetett. *
- Legtöbbször. Úgy tudom, hogy tényleg az, ami. *Persze vásárolni is szokott, s nem könnyű átverni, hiszen túlságosan is ismeri a növényeket, de meglehet, hogy ezen a tájon nem minden úgy van, mint ahonnan érkezett. Ha saját szemeivel látja, csak akkor lehet biztos. Az illatok, a küllem árulkodó, de nem bízik ennyire senkiben. Arra pedig sosem gondolna, hogy a másik magától mutatna meg lelőhelyeket, nem mert nem feltételezi, csak érte nem szoktak ilyesmit megtenni. Bár talán alkalmat sem adott rá, hogy egyáltalán...
A mozdulata közben kivételesen nem Kyr rezdüléseire figyel, vagy hogy hogyan, milyen lassúsággal ereszti ki tüdejéből a levegőt. Elvégezte a feladatát, így megteheti, hogy egy kis időt eltölt csak úgy, a másik közelében fekve. Tud közvetlen lenni, s bár már érzett a másik irányából nemtetszést ez irányban, rég hátrahagyta. Legalább most van rajta nadrág. A plafont figyeli, de a szavak után fejét a másik felé fordítja. Ilyen szemszögből még nem is látta. Először csak pislog a kijelentésre, majd visszafordul, újra felfelé bámulva a semmibe. Már nem okoz benne igazi rosszallást, de nyomot hagyott a tudat, hogy végtére is ez az egész talán miatta történt. De már nem kíván belemerülni jobban.*
- Ha nem vittelek volna oda, akkor meg nem esel el.
*Úgy fekve rándítja meg a vállát. Az időt nem lehet visszaforgatni, bármeddig el lehetne jutni a "ha" kezdetű mondatokkal. De véget kell vetni a gondolkodásnak. Úgysem tudnak már mit tenni.
Kezével a férfi arca felé nyúl, de nem éri el azt a párnát, amit akar. Megmozdulni viszont ennél jobban nem szeretne. Túl jó. Csak mutatóujját nyújtja a másik mellett lévő laposabb párna irányába.*
- Odaadod?
*A semmittevés távol áll tőle, de most kifejezetten jó érzés, csak úgy egyszerűen lenni. Az elvonult fekete árnyak után belesüppedni az újra kialakulóban lévő furcsa idillbe, amibe végre nem tör be semmi. Amikor nincs hiányérzete. Sokáig úgysem tarthat ez az állapot.*
611. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-25 21:23:16
Üzenet elküldve: 2024-07-25 21:23:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Lehet az egész csak egy apróság, akkor sem szereti, hogy hatással volt a hangulata a nőre, akármennyire is. Ezért enged most, engedi hogy segítsék, fel az ágyba, hogy párnát tegyenek a lába alá, bár minden pillanatát gyűlöli a helyzetnek. Ennek még inkább, mint amikor a padlón ült. Mert annak legalább megérdemelte a kényelmetlenségét. Ha nem zavarná a lába, nem is lett volna kényelmetlen, elaludt volna rajta. Nem keresi a saját kényelmét, soha nem is kereste. Mégsem jelzi ezúttal már kifele, hogy zavarja valami, hacsak a másik nem olvas a gondolataiban, vagy nincsen hatodik érzéke az ilyesmihez, valószínűleg nem tűnik fel neki. Arra persze könnyedén rájöhet, hogy nem múltak el a félvér ellenérzései csupán attól, hogy szó nélkül hagyja, hogy újra rátekerje a lábára a hűvös rongyot. Ha nem is költözik a mosolya helyére sem grimasz, sem kedvetlen ború; kifejezéstelen marad csak az arca, ugyanolyan, mint oly sokszor. Hogy a fejében mi zajlik, miközben a nő mozdulatait figyeli, ki tudja. A szavakat mindenesetre hallja, s neki nem tűnik fel a „felém” használata közöttük. Egybeolvad a mondandóval, és mivel nem olyan rég mondta a másik, hogy honnan jött, így csak természetesnek érződik, hogy arra utal, bár a helység nevét nem jegyezte meg.
Némán úsznak a gondolatai a növény leírásával. Azt biztosan tudja, hogy látott már hasonlót, békalencsét, de nem tudná megmondani, hogy hol vagy mikor. Azt sem, hogy a két növény más. Ha tudna mutatni neki lelőhelyet, a nő biztosan tudná, hogy az kell-e neki. Mindenesetre van elképzelése, de nem szólal meg a leírásra, fel sem emeli a fejét, ahogy a másik rá pillant.*
- Mindig magad gyűjtöd?
*Kérdezi helyette. Mert ki tudja. Ha lehetne venni valahol, nem állna távol tőle, hogy megkeresse hol, akár a városban is, ha már gyűjtőhelyet nem tud segíteni találni. Mégis az ő lábán van a zöld massza, az utolsó adag, ha hihet a hosszúéletűnek. Zavarná, ha mindenféle viszonzás nélkül használná most el rá az elf.
Elbambulja, ahogy a nő ugyanazzal a gondossággal, mint korábban a lábára igazítja a rongyot, egy rövid ideig még az sem tűnik fel neki, hogy az befejezte a munkát. Lassan néz csak felvégül. Aprót biccentene köszönetképpen, a gesztus azonban félbemarad, vagy talán el sem kezdődik igazán. Nem szokta meg a közvetlenségét, akkor, a kunyhóban töltött este alatt sem, s most, hogy látszólag gondtalanul átmászik rajta is meglepi a hosszúéletű. Tökéletesen mozdulatlanná válik a mozdulatra, mintha csak egy darab faragott kő lenne a másik ágyában. Ha ösztönszerűen nyúlna is a keze, vagy elhúzódna, nem teszi. Szoborként várja, amíg a nő áttérdel felette, amíg helyezkedik, amíg elfekszik..*
~Tényleg nem veszel észre..~
*Pillant le akaratlanul is másik alakjára maga mellett, lassan engedve ki a levegőt. A következő szavak azonban hamar elterelik a figyelmét a furcsa felállásról. Visszafordul rájuk előre, behunyva a szemét, mintha segítene koncentrálni. Halk morgás csak a válasz, ahogy megszólal:*
- Ha a lábam elé nézek, nem kellene egyáltalán foglalkoznod most ilyesmivel.
//Második szál//
*Lehet az egész csak egy apróság, akkor sem szereti, hogy hatással volt a hangulata a nőre, akármennyire is. Ezért enged most, engedi hogy segítsék, fel az ágyba, hogy párnát tegyenek a lába alá, bár minden pillanatát gyűlöli a helyzetnek. Ennek még inkább, mint amikor a padlón ült. Mert annak legalább megérdemelte a kényelmetlenségét. Ha nem zavarná a lába, nem is lett volna kényelmetlen, elaludt volna rajta. Nem keresi a saját kényelmét, soha nem is kereste. Mégsem jelzi ezúttal már kifele, hogy zavarja valami, hacsak a másik nem olvas a gondolataiban, vagy nincsen hatodik érzéke az ilyesmihez, valószínűleg nem tűnik fel neki. Arra persze könnyedén rájöhet, hogy nem múltak el a félvér ellenérzései csupán attól, hogy szó nélkül hagyja, hogy újra rátekerje a lábára a hűvös rongyot. Ha nem is költözik a mosolya helyére sem grimasz, sem kedvetlen ború; kifejezéstelen marad csak az arca, ugyanolyan, mint oly sokszor. Hogy a fejében mi zajlik, miközben a nő mozdulatait figyeli, ki tudja. A szavakat mindenesetre hallja, s neki nem tűnik fel a „felém” használata közöttük. Egybeolvad a mondandóval, és mivel nem olyan rég mondta a másik, hogy honnan jött, így csak természetesnek érződik, hogy arra utal, bár a helység nevét nem jegyezte meg.
Némán úsznak a gondolatai a növény leírásával. Azt biztosan tudja, hogy látott már hasonlót, békalencsét, de nem tudná megmondani, hogy hol vagy mikor. Azt sem, hogy a két növény más. Ha tudna mutatni neki lelőhelyet, a nő biztosan tudná, hogy az kell-e neki. Mindenesetre van elképzelése, de nem szólal meg a leírásra, fel sem emeli a fejét, ahogy a másik rá pillant.*
- Mindig magad gyűjtöd?
*Kérdezi helyette. Mert ki tudja. Ha lehetne venni valahol, nem állna távol tőle, hogy megkeresse hol, akár a városban is, ha már gyűjtőhelyet nem tud segíteni találni. Mégis az ő lábán van a zöld massza, az utolsó adag, ha hihet a hosszúéletűnek. Zavarná, ha mindenféle viszonzás nélkül használná most el rá az elf.
Elbambulja, ahogy a nő ugyanazzal a gondossággal, mint korábban a lábára igazítja a rongyot, egy rövid ideig még az sem tűnik fel neki, hogy az befejezte a munkát. Lassan néz csak felvégül. Aprót biccentene köszönetképpen, a gesztus azonban félbemarad, vagy talán el sem kezdődik igazán. Nem szokta meg a közvetlenségét, akkor, a kunyhóban töltött este alatt sem, s most, hogy látszólag gondtalanul átmászik rajta is meglepi a hosszúéletű. Tökéletesen mozdulatlanná válik a mozdulatra, mintha csak egy darab faragott kő lenne a másik ágyában. Ha ösztönszerűen nyúlna is a keze, vagy elhúzódna, nem teszi. Szoborként várja, amíg a nő áttérdel felette, amíg helyezkedik, amíg elfekszik..*
~Tényleg nem veszel észre..~
*Pillant le akaratlanul is másik alakjára maga mellett, lassan engedve ki a levegőt. A következő szavak azonban hamar elterelik a figyelmét a furcsa felállásról. Visszafordul rájuk előre, behunyva a szemét, mintha segítene koncentrálni. Halk morgás csak a válasz, ahogy megszólal:*
- Ha a lábam elé nézek, nem kellene egyáltalán foglalkoznod most ilyesmivel.
610. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-25 15:30:31
Üzenet elküldve: 2024-07-25 15:30:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A kéz szimbolikája némileg ugyanaz, de most mégsem az adta neki a megnyugvást. Megelőzték saját szavai. Nem gondolná magáról, hogy sűrűn fogja alkalmazni a szavak erejét, hiába a felismerés. Pedig valamit adott, olyasmit, ami furcsa módon mégis elvett: a meg nem értett feszültségét. A rajz is sokban segített, de azt ismeri, jobban ismeri a hatásait, mint saját magát. Azért is van szerteszét a szobában a sok meg nem élt gondolat. A kezei segítenek. A másik keze is segített. De a szó is fontos volt, mégsem a férfi szájából, pedig eleinte tőle várta. A válaszokat, a rövid meséket, amik alapján megismerhet belőle bármit. Pedig ha figyel és elvonatkoztat a különös érzésektől, akkor elegendőbb képet kap, mintha történeteken át fedne fel magáról dolgokat. Talán lényegtelen mind. Lényegtelen, hogy ki honnan jött, mit élt át, kije van. A lényeges az, ami most ő, vagy ők. Amivé alakult. Gyermekkönyveket kell színesíteni ilyesfajta históriákkal, neki mindig a jelen volt a fontos. Azzal tudott mit kezdeni. Azzal is tud, hogy félig a karjaiban segíti az ágyra azt, akinek erre negyedannyira sincs szüksége, mint a világítótoronytól lefele jövet. Észben kell tartani; ebben tud létezni. A jövőre gondolni éppúgy vezet a pokolba. Jelen. Talán ez a megoldás.
Amíg Kyr megemeli a sérült lábát, addig a ő párnát odahúzza alá. Nem mutatja arca soha, egy pillanatra sem, hogy ez teher lenne neki. Szívesen teszi. A már nedves rongyot ráhelyezi, majd azt is, amit nemrégiben merített a vödörbe. Finoman érinti a végtagot, hogy már leteheti és ugyanolyan gondossággal csavarja köré az anyagot, mint legutóbb. Mintha ezt bárki látná, mintha utcán kellene benne megjelenni. Nincsenek fölösleges gyűrődések. Úgy igazgatja el, most is, hogy a lehető legkényelmesebb legyen a kényelmetlenségben. Közben kérdez a másik, ő pedig nem rest felelni. Mi másról beszélne szívesebben?*
- Tavakban.... vagy lassabb sodrású vizekben, lehet, hogy már láttál, ott felém elég gyakori. Nem túl kényes, biztos bárhol megterem. *Még egy utolsó simítás, de egy pillanatra megakad, mikor kimondja, hogy "felém". Az már nem tartozik hozzá. Buta megszokás. Még csak nem is hiányzik neki, hogy így fejezze ki magát.* - A víz tetején úszik csomókban, apró zöld szirmú virágok. *Lehetne gondolni akár békalencsére is, na de neki teljesen különbözik a kettő, így eszébe sem jut a különbségekről beszélni. Hirtelen rájuk nézve viszont nem túl nagy a különbség. Főleg annak, aki nem vizsgálja tüzetesebben.
A mű elkészült, a másik újra érezheti a hűsítő nedvességet, Ril pedig vet egy pillantást a szürkékre a rövid beszámolója után. Talán kíváncsi, hogy felismeri-e szavaiból a növényt Kyr, de ebben nem hisz. Ez csak neki fontos. Az ágy legszélén foglalt helyet, éppen csak az ágy keretén ülve, de most egy rövid mozdulatsorral küzdi át magát a félelf másik oldalára. Nem törődik olyasmivel, hogy fel kéne állni és átsétálni a másik oldalra, sokkal "egyszerűbb" a férfi lábai fölött áttérdelni, majd elhelyezkedni úgy, hogy feje végül a derekához közel kössön ki, és rá merőlegesen feküdjön el, felhúzott térdekkel. Sosem tud értelmes pózokban létezni, rendeltetésszerűen használni viszont tudja az ágyat: úgy, ahogy az neki tetszik.*
- Ha az alkímiát szeretném, nem a növényeket, már rég futnál. *Nevet fel kissé színtelenül.* - De ebben több szépet látok.
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.25 15:34:14
//Második szál//
*A kéz szimbolikája némileg ugyanaz, de most mégsem az adta neki a megnyugvást. Megelőzték saját szavai. Nem gondolná magáról, hogy sűrűn fogja alkalmazni a szavak erejét, hiába a felismerés. Pedig valamit adott, olyasmit, ami furcsa módon mégis elvett: a meg nem értett feszültségét. A rajz is sokban segített, de azt ismeri, jobban ismeri a hatásait, mint saját magát. Azért is van szerteszét a szobában a sok meg nem élt gondolat. A kezei segítenek. A másik keze is segített. De a szó is fontos volt, mégsem a férfi szájából, pedig eleinte tőle várta. A válaszokat, a rövid meséket, amik alapján megismerhet belőle bármit. Pedig ha figyel és elvonatkoztat a különös érzésektől, akkor elegendőbb képet kap, mintha történeteken át fedne fel magáról dolgokat. Talán lényegtelen mind. Lényegtelen, hogy ki honnan jött, mit élt át, kije van. A lényeges az, ami most ő, vagy ők. Amivé alakult. Gyermekkönyveket kell színesíteni ilyesfajta históriákkal, neki mindig a jelen volt a fontos. Azzal tudott mit kezdeni. Azzal is tud, hogy félig a karjaiban segíti az ágyra azt, akinek erre negyedannyira sincs szüksége, mint a világítótoronytól lefele jövet. Észben kell tartani; ebben tud létezni. A jövőre gondolni éppúgy vezet a pokolba. Jelen. Talán ez a megoldás.
Amíg Kyr megemeli a sérült lábát, addig a ő párnát odahúzza alá. Nem mutatja arca soha, egy pillanatra sem, hogy ez teher lenne neki. Szívesen teszi. A már nedves rongyot ráhelyezi, majd azt is, amit nemrégiben merített a vödörbe. Finoman érinti a végtagot, hogy már leteheti és ugyanolyan gondossággal csavarja köré az anyagot, mint legutóbb. Mintha ezt bárki látná, mintha utcán kellene benne megjelenni. Nincsenek fölösleges gyűrődések. Úgy igazgatja el, most is, hogy a lehető legkényelmesebb legyen a kényelmetlenségben. Közben kérdez a másik, ő pedig nem rest felelni. Mi másról beszélne szívesebben?*
- Tavakban.... vagy lassabb sodrású vizekben, lehet, hogy már láttál, ott felém elég gyakori. Nem túl kényes, biztos bárhol megterem. *Még egy utolsó simítás, de egy pillanatra megakad, mikor kimondja, hogy "felém". Az már nem tartozik hozzá. Buta megszokás. Még csak nem is hiányzik neki, hogy így fejezze ki magát.* - A víz tetején úszik csomókban, apró zöld szirmú virágok. *Lehetne gondolni akár békalencsére is, na de neki teljesen különbözik a kettő, így eszébe sem jut a különbségekről beszélni. Hirtelen rájuk nézve viszont nem túl nagy a különbség. Főleg annak, aki nem vizsgálja tüzetesebben.
A mű elkészült, a másik újra érezheti a hűsítő nedvességet, Ril pedig vet egy pillantást a szürkékre a rövid beszámolója után. Talán kíváncsi, hogy felismeri-e szavaiból a növényt Kyr, de ebben nem hisz. Ez csak neki fontos. Az ágy legszélén foglalt helyet, éppen csak az ágy keretén ülve, de most egy rövid mozdulatsorral küzdi át magát a félelf másik oldalára. Nem törődik olyasmivel, hogy fel kéne állni és átsétálni a másik oldalra, sokkal "egyszerűbb" a férfi lábai fölött áttérdelni, majd elhelyezkedni úgy, hogy feje végül a derekához közel kössön ki, és rá merőlegesen feküdjön el, felhúzott térdekkel. Sosem tud értelmes pózokban létezni, rendeltetésszerűen használni viszont tudja az ágyat: úgy, ahogy az neki tetszik.*
- Ha az alkímiát szeretném, nem a növényeket, már rég futnál. *Nevet fel kissé színtelenül.* - De ebben több szépet látok.
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.25 15:34:14
609. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-24 21:08:21
Üzenet elküldve: 2024-07-24 21:08:21
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Messze még a szürkület. Messze, hogy hazamehetne. A feladat amiért eljött idáig sosem érdekelte más miatt, mint a kötelességtudata miatt. Hogy miért vállalta el egyáltalán, a pénzért, vagy volt más oka is, nem mondja. Nem mond valójában semmit, mióta találkozott a hosszúéletűvel a dokkoknál, az alatt a felkelő nap alatt, ami mostanra már bőven a delelője után járhat odakint. Látja a sugarát törni az elf finom vonású arcán. Ezúttal éppen az ő keze inti le a szavait, mielőtt megszülethetnének, de ezzel nem csaphatná be a nőt, akinek konkrét kérdéseire sem felelt. Ha meg is bánta, hogy nem tette, ezt sem mondja. Mert egyszerűbb, vagy mert azt sem tudná, hogyan foghatna hozzá. Ennyi szót még a másiktól sem hallott egyhuzamban. Talán ez is segít megérteni a kialakult helyzetet. A magáén kívül, amibe belesüllyedt, s belerángatta vele a környezetét is akaratlanul. Nem kívánja a kelleténél többel, jobban terhelni a hosszúéletűt, mégis azt tette, pedig nem haragszik. Lehet, hogy máskor ez csak még jobban bosszantaná, hogy semmit sem tud jól csinálni, hogy néha mindennel csak ártani látszik.. – most azonban nem ennek enged utat.
A kezét nyújtja a másik felé, mintha tudná, mit jelent az számára. Mit jelentett akkor. Ám legfeljebb csak sejtheti, inkább a megérzése irányítja. Azt az elf is láthatja, hogy nincsen igazából szüksége a segítségére, mégis kéri. Kiengesztelésnek éppen kevés lenne, s talán semmi értelme sem volna, még ha előbukkan is hozzá a hiányolt mosolya árnya. A nő azonban elfogadja a felkínált kezet. Ha másért is, mint legutóbb, ezt nem tudhatja. Engedi felsegíteni magát, mindenféle felesleges játék nélkül. Meg tudná csinálni maga is, nem tesz úgy, mintha nem menne, nem vesz el többet és nem is ad többet a feladatból, mint amennyi szükséges. Nem húzódik a további érintés elől sem, ami azonnal vissza is húzódik, ahogy az ágyra kerül. A külső szélére húzódik; felhúzza a lábát, megtartva a sérültet a levegőben, amíg a nő aláteszi a párnát a földről, arra a rongyot, ha szeretné. Gyűlöli ezt az érzést, mintha kiszolgálnák, mintha a saját kényelmét keresné, de lenyeli a gyerekes ellenszenvét a helyzettel szemben. Továbbra sem boldog, nem is lesz az valószínűleg egy darabig, a pillanatra éledt mosolya is hamar eltűnik az arcáról az emlékét hagyva egyedül, de nem kívánja tovább nehezíteni sem a maga, sem a másik helyzetét.*
- Azt mondtad nem tudod honnan szerezz több ilyen füvet. *Szólal meg halkan, ahogy a párnára engedi végül a bekent lábát, ha az elf megengedi.* - Hol terem ez a fajta?
*A nevét bár egyszer már elmondta, ez nem garantálja, hogy utána tudná mondani. Mégis, talán a földeken gyakoribb lehet ez a növény is, mint a kikötő mocskában. S ha látott már ilyet, nem lenne rest elmondani. Megmutatni a helyet. Nem néz fel azonban, csupán a lábára figyel újra. Ha el is határozta, hogy megváltoztatja, ahogyan eddig viselkedett, a gondolatai középpontjában akkor is csak az akadályozó sérülés marad, a hirtelen mozdulatokra érzékeny fájdalom, az idő. Pedig messze még a szürkület. Messze, hogy hazamehetne..*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.24 21:14:27
//Második szál//
*Messze még a szürkület. Messze, hogy hazamehetne. A feladat amiért eljött idáig sosem érdekelte más miatt, mint a kötelességtudata miatt. Hogy miért vállalta el egyáltalán, a pénzért, vagy volt más oka is, nem mondja. Nem mond valójában semmit, mióta találkozott a hosszúéletűvel a dokkoknál, az alatt a felkelő nap alatt, ami mostanra már bőven a delelője után járhat odakint. Látja a sugarát törni az elf finom vonású arcán. Ezúttal éppen az ő keze inti le a szavait, mielőtt megszülethetnének, de ezzel nem csaphatná be a nőt, akinek konkrét kérdéseire sem felelt. Ha meg is bánta, hogy nem tette, ezt sem mondja. Mert egyszerűbb, vagy mert azt sem tudná, hogyan foghatna hozzá. Ennyi szót még a másiktól sem hallott egyhuzamban. Talán ez is segít megérteni a kialakult helyzetet. A magáén kívül, amibe belesüllyedt, s belerángatta vele a környezetét is akaratlanul. Nem kívánja a kelleténél többel, jobban terhelni a hosszúéletűt, mégis azt tette, pedig nem haragszik. Lehet, hogy máskor ez csak még jobban bosszantaná, hogy semmit sem tud jól csinálni, hogy néha mindennel csak ártani látszik.. – most azonban nem ennek enged utat.
A kezét nyújtja a másik felé, mintha tudná, mit jelent az számára. Mit jelentett akkor. Ám legfeljebb csak sejtheti, inkább a megérzése irányítja. Azt az elf is láthatja, hogy nincsen igazából szüksége a segítségére, mégis kéri. Kiengesztelésnek éppen kevés lenne, s talán semmi értelme sem volna, még ha előbukkan is hozzá a hiányolt mosolya árnya. A nő azonban elfogadja a felkínált kezet. Ha másért is, mint legutóbb, ezt nem tudhatja. Engedi felsegíteni magát, mindenféle felesleges játék nélkül. Meg tudná csinálni maga is, nem tesz úgy, mintha nem menne, nem vesz el többet és nem is ad többet a feladatból, mint amennyi szükséges. Nem húzódik a további érintés elől sem, ami azonnal vissza is húzódik, ahogy az ágyra kerül. A külső szélére húzódik; felhúzza a lábát, megtartva a sérültet a levegőben, amíg a nő aláteszi a párnát a földről, arra a rongyot, ha szeretné. Gyűlöli ezt az érzést, mintha kiszolgálnák, mintha a saját kényelmét keresné, de lenyeli a gyerekes ellenszenvét a helyzettel szemben. Továbbra sem boldog, nem is lesz az valószínűleg egy darabig, a pillanatra éledt mosolya is hamar eltűnik az arcáról az emlékét hagyva egyedül, de nem kívánja tovább nehezíteni sem a maga, sem a másik helyzetét.*
- Azt mondtad nem tudod honnan szerezz több ilyen füvet. *Szólal meg halkan, ahogy a párnára engedi végül a bekent lábát, ha az elf megengedi.* - Hol terem ez a fajta?
*A nevét bár egyszer már elmondta, ez nem garantálja, hogy utána tudná mondani. Mégis, talán a földeken gyakoribb lehet ez a növény is, mint a kikötő mocskában. S ha látott már ilyet, nem lenne rest elmondani. Megmutatni a helyet. Nem néz fel azonban, csupán a lábára figyel újra. Ha el is határozta, hogy megváltoztatja, ahogyan eddig viselkedett, a gondolatai középpontjában akkor is csak az akadályozó sérülés marad, a hirtelen mozdulatokra érzékeny fájdalom, az idő. Pedig messze még a szürkület. Messze, hogy hazamehetne..*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.24 21:14:27
608. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-23 17:18:30
Üzenet elküldve: 2024-07-23 17:18:30
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Van, hogy az szüli a legelemibb nyugalmat, hogy nem kell szót sem váltani, hiszen anélkül is megvan a béke, de most a kimondott szavai nyomán ereszkedik rá igazán. Nem tudja mi történt volna akkor, hogyha a félvér másként reagál, de nem is volt kedve ezen gondolkodni. Nincs előkelő helyen nála, hogy ki kell mondania, ami nyomasztja valamilyen formában, de nem is engedte meg, hogy egyáltalán addig eljusson, hogy megfoganjon benne hasonló. De a másik ott van, túlságosan élő és nem engedi neki, hogy belesüppedjen abba a teljes magányba, ahogyan egyébként éli az életét. Ismerős és nem terhes, de mégis más. Nem tudja teljesen kizárni, de hogyan is lehetne az ő életterében lélegzőt, aki ugyanúgy hallgatta az övét a saját házában. Nem azért van most itt, mert nem is akarja hallani. Akkor nem számítana. Nem rengetné meg a kedvenc semmijében. Úgy vette el tőle az ürességet, hogy nem okozott kárt, s amikor mégis felgyúl a harag, akkor sem bántóbb annál, mint lehetne. Bár tényleg elfáradt a szerpentinen felfelé, ami néha a legszebb tájat mutatja, de bizonyos fordulóknál veszélyes szakaszok övezik. De kimondta, ami feszítette és a mostani választalanságot ő kérte mellé. Többet nem is biztos, hogy fel bírna dolgozni. A tekintetek keresik egymást, a kissé enyhülő vonások pedig tovább fokozzák a benne helyet kapó tisztaságot. Talán képlékeny ugyanúgy. De nem akar előrébb gondolkodni, mint ahol most tart. Ahová eljutott végre.
A felé nyúló kéz és a régen látottnak tűnő nagyon halovány mosolyra ő sem tud másként reagálni. Már nem hamis az övé. Úgy nyúl a kéz felé, hogy közben felkel ő is, mintha neki kéne támogatás a felálláshoz, de a mozdulat közben annak lapockájára csúsztatja a kezét, ha úgy könnyebb, hogy fel tudja magát tolni és az ágyra ülni. Elvesz némi terhet. Addig van ott, míg szükséges, ámbár pontosan tudja, hogy most nem kellett neki igazán, hiszen minden adott a kapaszkodásra. Amikor már elengedhetik egymást, akkor veszi fel a földről a párnát, az nem maradhat el, ugyan úgy a sérült tag alá kell csúsztatni, de megvárja míg úgy helyezi kényelembe magát, ahogy akarja. Igazán nem szólhat bele, ha már végre sikerült megtörni azt az ágy átkot.*
//Második szál//
*Van, hogy az szüli a legelemibb nyugalmat, hogy nem kell szót sem váltani, hiszen anélkül is megvan a béke, de most a kimondott szavai nyomán ereszkedik rá igazán. Nem tudja mi történt volna akkor, hogyha a félvér másként reagál, de nem is volt kedve ezen gondolkodni. Nincs előkelő helyen nála, hogy ki kell mondania, ami nyomasztja valamilyen formában, de nem is engedte meg, hogy egyáltalán addig eljusson, hogy megfoganjon benne hasonló. De a másik ott van, túlságosan élő és nem engedi neki, hogy belesüppedjen abba a teljes magányba, ahogyan egyébként éli az életét. Ismerős és nem terhes, de mégis más. Nem tudja teljesen kizárni, de hogyan is lehetne az ő életterében lélegzőt, aki ugyanúgy hallgatta az övét a saját házában. Nem azért van most itt, mert nem is akarja hallani. Akkor nem számítana. Nem rengetné meg a kedvenc semmijében. Úgy vette el tőle az ürességet, hogy nem okozott kárt, s amikor mégis felgyúl a harag, akkor sem bántóbb annál, mint lehetne. Bár tényleg elfáradt a szerpentinen felfelé, ami néha a legszebb tájat mutatja, de bizonyos fordulóknál veszélyes szakaszok övezik. De kimondta, ami feszítette és a mostani választalanságot ő kérte mellé. Többet nem is biztos, hogy fel bírna dolgozni. A tekintetek keresik egymást, a kissé enyhülő vonások pedig tovább fokozzák a benne helyet kapó tisztaságot. Talán képlékeny ugyanúgy. De nem akar előrébb gondolkodni, mint ahol most tart. Ahová eljutott végre.
A felé nyúló kéz és a régen látottnak tűnő nagyon halovány mosolyra ő sem tud másként reagálni. Már nem hamis az övé. Úgy nyúl a kéz felé, hogy közben felkel ő is, mintha neki kéne támogatás a felálláshoz, de a mozdulat közben annak lapockájára csúsztatja a kezét, ha úgy könnyebb, hogy fel tudja magát tolni és az ágyra ülni. Elvesz némi terhet. Addig van ott, míg szükséges, ámbár pontosan tudja, hogy most nem kellett neki igazán, hiszen minden adott a kapaszkodásra. Amikor már elengedhetik egymást, akkor veszi fel a földről a párnát, az nem maradhat el, ugyan úgy a sérült tag alá kell csúsztatni, de megvárja míg úgy helyezi kényelembe magát, ahogy akarja. Igazán nem szólhat bele, ha már végre sikerült megtörni azt az ágy átkot.*
607. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-23 13:42:04
Üzenet elküldve: 2024-07-23 13:42:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Mint egy dacos gyermek valóban, pont úgy. Ha a korábbi makacssága csitult is valamennyit, s az arcán sem ülnek meg már a kisebb korban oly jellemző, árulkodó vonások, csak úgy tesz, mintha az lenne. Egy felnőtt testben határokat feszegető gyerek. Próbálgatja a sajátjait, a nő türelmének végét, a helyzete korlátait. Talán van mentsége rá, talán csak unatkozik, nem is érzi ezeket, vagy annyira gyűlöli ezt a fajta kiszolgáltatottságot, hogy képtelen visszafogni magát, hangosan akkor sem keres igazolást a viselkedésére. Ha a hosszúéletű vádolná, beismerné, még kérnie sem kellene különösebben. Nem vád azonban, amit hall, ahogy az elé visszaereszkedő alakját figyeli. A első szavak csendben hagyják. Csendben nézi az elfet, az újra csak elfordított arcot. A kérdésekre már több szava lenne, akkor sem sok ugyan, de leintik, mielőtt akárcsak a száját nyithatná. Sosem beszél szinte azonnal, így bőven van ideje a kéznek jelezni, hogy nem kívánja hallani, bármit is tenne hozzá. Tiszteletben tartja. Némán hallgat csupán tovább, egyedül pislogással törve meg az arany szemekre vetülő tekintete direkt sugarát. Figyel és hall, és talán meg is érti a szavakat. Az azok mögött húzódó érzelmet a feszes vonásokról olvassa le, a nem-igazi mosolyról. Próbálja összeegyeztetni a kettőt, gesztust a kimondott szóval.
Sosem beszél szinte azonnal, most sem teszi. Választalan ül s néz csupán a másikra egy darabig, aki maga sem mozdul, hogy befejezze, amit elkezdett, nem tekeri a lábára az újra vizezett anyagot. Ez azonban a legkevésbé sem érdekli most. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi zajlik a fejében, talán semmi konkrét, amit egyáltalán ki lehetne fejezni. Valami azonban mégis változik. A hozzá illő néma, figyelmet nem követelő módon, a háttérben. Lepillant maga elé.
Oldalt nyúl, az ágykeret szélére támasztva a kezét. Maga alá húzza az ép lábát, akaratlanul is megmozdítva közben a párnán pihenő másikat. Halvány kényelmetlenséget szül a mozdulat a vonásaira. Persze, meg tudná oldani magának. Fel tudná tolni magát egy lábról is, a kezére sem lenne szükség, hogy felkerüljön az ágyra. Ismeri a testét. Ha egy végtag hiánya a járásban akadályozza is, másban mégsem teszi teljesen rokkanttá. Mégis a nő felé nyújtja a balját, ahogyan felé nyújtotta a legutóbb is, amikor találkoztak, a sárban is, a létrán is. Akkor sem volt talán több szüksége segítségre az elfnek, ahogyan neki sincs most. Fontosabb volt a gesztus. S ha akkor a mögötte rejlő szimbolika volt fontos a másiknak, lehet, hogy most sincsen másképp.*
- Csak ha tényleg nem veszel észre..
*Mormolja halkan, mintha komolyan gondolná; apró árnyával a mosolyának a szája szélén pillant a nőre.*
//Második szál//
*Mint egy dacos gyermek valóban, pont úgy. Ha a korábbi makacssága csitult is valamennyit, s az arcán sem ülnek meg már a kisebb korban oly jellemző, árulkodó vonások, csak úgy tesz, mintha az lenne. Egy felnőtt testben határokat feszegető gyerek. Próbálgatja a sajátjait, a nő türelmének végét, a helyzete korlátait. Talán van mentsége rá, talán csak unatkozik, nem is érzi ezeket, vagy annyira gyűlöli ezt a fajta kiszolgáltatottságot, hogy képtelen visszafogni magát, hangosan akkor sem keres igazolást a viselkedésére. Ha a hosszúéletű vádolná, beismerné, még kérnie sem kellene különösebben. Nem vád azonban, amit hall, ahogy az elé visszaereszkedő alakját figyeli. A első szavak csendben hagyják. Csendben nézi az elfet, az újra csak elfordított arcot. A kérdésekre már több szava lenne, akkor sem sok ugyan, de leintik, mielőtt akárcsak a száját nyithatná. Sosem beszél szinte azonnal, így bőven van ideje a kéznek jelezni, hogy nem kívánja hallani, bármit is tenne hozzá. Tiszteletben tartja. Némán hallgat csupán tovább, egyedül pislogással törve meg az arany szemekre vetülő tekintete direkt sugarát. Figyel és hall, és talán meg is érti a szavakat. Az azok mögött húzódó érzelmet a feszes vonásokról olvassa le, a nem-igazi mosolyról. Próbálja összeegyeztetni a kettőt, gesztust a kimondott szóval.
Sosem beszél szinte azonnal, most sem teszi. Választalan ül s néz csupán a másikra egy darabig, aki maga sem mozdul, hogy befejezze, amit elkezdett, nem tekeri a lábára az újra vizezett anyagot. Ez azonban a legkevésbé sem érdekli most. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi zajlik a fejében, talán semmi konkrét, amit egyáltalán ki lehetne fejezni. Valami azonban mégis változik. A hozzá illő néma, figyelmet nem követelő módon, a háttérben. Lepillant maga elé.
Oldalt nyúl, az ágykeret szélére támasztva a kezét. Maga alá húzza az ép lábát, akaratlanul is megmozdítva közben a párnán pihenő másikat. Halvány kényelmetlenséget szül a mozdulat a vonásaira. Persze, meg tudná oldani magának. Fel tudná tolni magát egy lábról is, a kezére sem lenne szükség, hogy felkerüljön az ágyra. Ismeri a testét. Ha egy végtag hiánya a járásban akadályozza is, másban mégsem teszi teljesen rokkanttá. Mégis a nő felé nyújtja a balját, ahogyan felé nyújtotta a legutóbb is, amikor találkoztak, a sárban is, a létrán is. Akkor sem volt talán több szüksége segítségre az elfnek, ahogyan neki sincs most. Fontosabb volt a gesztus. S ha akkor a mögötte rejlő szimbolika volt fontos a másiknak, lehet, hogy most sincsen másképp.*
- Csak ha tényleg nem veszel észre..
*Mormolja halkan, mintha komolyan gondolná; apró árnyával a mosolyának a szája szélén pillant a nőre.*
606. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-22 20:21:04
Üzenet elküldve: 2024-07-22 20:21:04
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A csökönyösség számára sem ismeretlen, nem úgy, mint az a sok impulzus, amit a jelenlétében kap. Fárasztó. Mit tud okozni a szótlanság, a hang hiánya, amit egyébként máskor úgy kedvel. Választhat a másik, persze. Nem fogja megakadályozni abban sem, ha a földön akar aludni. De az este, sőt még a szürkület sem kopogtatott be. A sávként beszűrődő halvány napfény szeli át az arcát, a szemei aranya, mintha bele akarna olvadni, ahogy nézi a másikat, majd lesüti. Van, amivel nem kell megbirkózni, mégsem hagyja nyugton. Kezében a vizes rongy, amit rátekerhetne, de nem mozdul a keze még. Újra a földre ereszkedik, a félvérrel szembe, állkapcsa kissé megfeszül, de már nem a dühtől, nem a sértettségtől. Motoszkálnak a kérdések, amiket feltenne, nem lát benne értelmet. Egyben sem. Ha felszínes, az a baj, ha mély, akkor az. Ha segít elfogadja, de rossz szájízzel. Ha otthagyta volna... de az elképzelhetetlen. Őt is megmentette a vihartól, s kisded játékba bonyolódott az ágyat illetően, de nem volt megsérülve. Nem volt rá szüksége, neki nem, csak a fáradt vonásokat látta, ami végighúzódik az arcon, azon, amelyik olyan észrevétlenül vált valódivá. Mert neki egyetlen test sem több, élettelen porhüvelynél. És most mégis. Nem akarja hova tenni, de megunta a buta harcot. És a feszítő kavalkádot belül.*
- Tudod Kyr, nem azért csinálom, mert így illik. Engem meg nem így neveltek. Hogy érdekeljen. *Nyílik végül szóra a feszült izmok segítségével az ajka. Nehezen mozog. Akaratlan néz a láda irányába, csak, hogy ne a szemekbe kelljen.* - Te bárkit bevittél volna a vihar elől? *Mosolyodik el színtelenül, majd lassú mozdulattal néz újra mégis a szürkék felé.* - Vagy elnézted volna, hogy utánad eredjen? *Megmozdítja a kezét, mintha nem akarná, hogy megszólaljon. Most nem. Csak jusson el. Ő sem tudja megmagyarázni, talán a félvér sem. De nem is kell. Bármilyen egység is ez, vagy nevezzék bárhogy, az lenne a furcsa, ha több szó esne róla. Csak el kell fogadni. Vagy elengedni. De már nagyon utálja a düh és az idill közötti teszetosza lépteket. * - Az ágyam akkora, hogy észre sem veszlek benne. Ott a szék is. *Nem tereli el az előzőeket, csak lezártnak tekinti saját gondolatmenetét, ami igazából csak kérdések halmaza, amire semmit, de tényleg semmit nem vár. Azt viszont igen, hogy a félvér ne ücsörögjön csak azért a földön, mert dacos gyermeket játszik. Biztos benne, hogy van annyi esze, hogy tudjon dönteni. De csak akkor fogja rácsavarni a hűsítő anyagot, ha megteszi.*
//Második szál//
*A csökönyösség számára sem ismeretlen, nem úgy, mint az a sok impulzus, amit a jelenlétében kap. Fárasztó. Mit tud okozni a szótlanság, a hang hiánya, amit egyébként máskor úgy kedvel. Választhat a másik, persze. Nem fogja megakadályozni abban sem, ha a földön akar aludni. De az este, sőt még a szürkület sem kopogtatott be. A sávként beszűrődő halvány napfény szeli át az arcát, a szemei aranya, mintha bele akarna olvadni, ahogy nézi a másikat, majd lesüti. Van, amivel nem kell megbirkózni, mégsem hagyja nyugton. Kezében a vizes rongy, amit rátekerhetne, de nem mozdul a keze még. Újra a földre ereszkedik, a félvérrel szembe, állkapcsa kissé megfeszül, de már nem a dühtől, nem a sértettségtől. Motoszkálnak a kérdések, amiket feltenne, nem lát benne értelmet. Egyben sem. Ha felszínes, az a baj, ha mély, akkor az. Ha segít elfogadja, de rossz szájízzel. Ha otthagyta volna... de az elképzelhetetlen. Őt is megmentette a vihartól, s kisded játékba bonyolódott az ágyat illetően, de nem volt megsérülve. Nem volt rá szüksége, neki nem, csak a fáradt vonásokat látta, ami végighúzódik az arcon, azon, amelyik olyan észrevétlenül vált valódivá. Mert neki egyetlen test sem több, élettelen porhüvelynél. És most mégis. Nem akarja hova tenni, de megunta a buta harcot. És a feszítő kavalkádot belül.*
- Tudod Kyr, nem azért csinálom, mert így illik. Engem meg nem így neveltek. Hogy érdekeljen. *Nyílik végül szóra a feszült izmok segítségével az ajka. Nehezen mozog. Akaratlan néz a láda irányába, csak, hogy ne a szemekbe kelljen.* - Te bárkit bevittél volna a vihar elől? *Mosolyodik el színtelenül, majd lassú mozdulattal néz újra mégis a szürkék felé.* - Vagy elnézted volna, hogy utánad eredjen? *Megmozdítja a kezét, mintha nem akarná, hogy megszólaljon. Most nem. Csak jusson el. Ő sem tudja megmagyarázni, talán a félvér sem. De nem is kell. Bármilyen egység is ez, vagy nevezzék bárhogy, az lenne a furcsa, ha több szó esne róla. Csak el kell fogadni. Vagy elengedni. De már nagyon utálja a düh és az idill közötti teszetosza lépteket. * - Az ágyam akkora, hogy észre sem veszlek benne. Ott a szék is. *Nem tereli el az előzőeket, csak lezártnak tekinti saját gondolatmenetét, ami igazából csak kérdések halmaza, amire semmit, de tényleg semmit nem vár. Azt viszont igen, hogy a félvér ne ücsörögjön csak azért a földön, mert dacos gyermeket játszik. Biztos benne, hogy van annyi esze, hogy tudjon dönteni. De csak akkor fogja rácsavarni a hűsítő anyagot, ha megteszi.*
605. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-22 18:56:26
Üzenet elküldve: 2024-07-22 18:56:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Az ablakból leugró nő felé fordul a pillantása. Nem úgy töri meg a mozdulat a gondolatait, mint amikor az elf a nevén szólította, de ezzel is ugyanolyan elkerülhetetlenül fordítja a fejét a saját irányába. Ha tudatosan talán nem is nézne fel, nincs lehetősége átgondolni tudatosan, csak teszi. Követi a másik alakját a lakáson át, vissza a ládához. Hamar észreveszi azonban a szokásostól eltérő merevséget a vonásokon, s csak egy dologra tudja azt vonatkoztatni: magára. Ha ki nem is mondja, attól még tudatában van a viselkedése következményeinek. Akaratlanul is bele van ágyazva a szoba légterébe a hosszúéletűvel együtt, nem kerülheti el egyiknek a változásait sem. Főleg ha Rilről van szó, akit ezúttal már annyira sem tekinthető idegennek, mint annak előtte, nála. S már akkor sem volt kérdés, hogy nem fogja kint hagyni egyedül a viharban. Lehajtja a fejét az őt kerülő tekintet árnyékában.
Az elé guggoló alakjára sem néz fel igazán újra, némán teszi, amit az ujjak kérnek tőle. Csupán a kérdésre emeli meg a szemét, de ez is csak udvariasságnak tűnik inkább, mint akaratnak. Mintha csak épp annyira kerülte volna a nőt a pillantása, mint azé őt. Nem ugyanazon okból, nem haragból, vagy sértettségből, már nem is a szégyen miatt. Talán csak hogy kiegyenlítsen, hogy ne tűnjön fel a billenő mérleg, hogy ne zavarja a kelleténél jobban.. Egy darabig csendben nézi az arcot maga előtt, mintha kiolvasni próbálna belőle valamit.*
- De. *Feleli végül, ugyanolyan halkan, ahogyan a feltett kérdés is hangzott.* - De ha itt kell maradnom holnapig, akkor nem fogom elfoglalni az ágyadat.
*Inkább alszik a földön. Ha a hosszúéletű őszinteséget akart, most azt kapja. Nem nyersebb a kelleténél, lehet továbbra is csökönyös, de nem csúsztat már rajta. Ha otthon kellene így ülnie sem lenne felhőtlen a hangulata, de sokat nehezít valójában az egészen, hogy valaki más terhére is van ráadásul. Azt, hogy a nő esetleg hazaeresztené éjszakára, amikor a dokkokig sem engedte ki nemrég, kétli. Elengedi a tekintete a másikét, szótlanul fordulva vissza előre, újra csak a lábára pillantva. Maga is látja rajta a duzzanatot, s ha nem is látná, érzi most, minden rezdülésénél, ahogy megmozdította az előbb a kérésre. Talán kezdi lassan véglegesen belátni, hogy maradnia kell. Legalábbis most már tétovább az elképzelés, hogy ugráljon, ha az előtt még oly vadul tiltakozott is a pihenés ellen. Nem változnak a vonások az arcán, de egy rövid időre bizonytalan, alaptalan kérdések árnya ül a szemeire, semmire sem vezető aggodalom, amit gyorsan be is rekeszt. Semmi szükség rá.*
//Második szál//
*Az ablakból leugró nő felé fordul a pillantása. Nem úgy töri meg a mozdulat a gondolatait, mint amikor az elf a nevén szólította, de ezzel is ugyanolyan elkerülhetetlenül fordítja a fejét a saját irányába. Ha tudatosan talán nem is nézne fel, nincs lehetősége átgondolni tudatosan, csak teszi. Követi a másik alakját a lakáson át, vissza a ládához. Hamar észreveszi azonban a szokásostól eltérő merevséget a vonásokon, s csak egy dologra tudja azt vonatkoztatni: magára. Ha ki nem is mondja, attól még tudatában van a viselkedése következményeinek. Akaratlanul is bele van ágyazva a szoba légterébe a hosszúéletűvel együtt, nem kerülheti el egyiknek a változásait sem. Főleg ha Rilről van szó, akit ezúttal már annyira sem tekinthető idegennek, mint annak előtte, nála. S már akkor sem volt kérdés, hogy nem fogja kint hagyni egyedül a viharban. Lehajtja a fejét az őt kerülő tekintet árnyékában.
Az elé guggoló alakjára sem néz fel igazán újra, némán teszi, amit az ujjak kérnek tőle. Csupán a kérdésre emeli meg a szemét, de ez is csak udvariasságnak tűnik inkább, mint akaratnak. Mintha csak épp annyira kerülte volna a nőt a pillantása, mint azé őt. Nem ugyanazon okból, nem haragból, vagy sértettségből, már nem is a szégyen miatt. Talán csak hogy kiegyenlítsen, hogy ne tűnjön fel a billenő mérleg, hogy ne zavarja a kelleténél jobban.. Egy darabig csendben nézi az arcot maga előtt, mintha kiolvasni próbálna belőle valamit.*
- De. *Feleli végül, ugyanolyan halkan, ahogyan a feltett kérdés is hangzott.* - De ha itt kell maradnom holnapig, akkor nem fogom elfoglalni az ágyadat.
*Inkább alszik a földön. Ha a hosszúéletű őszinteséget akart, most azt kapja. Nem nyersebb a kelleténél, lehet továbbra is csökönyös, de nem csúsztat már rajta. Ha otthon kellene így ülnie sem lenne felhőtlen a hangulata, de sokat nehezít valójában az egészen, hogy valaki más terhére is van ráadásul. Azt, hogy a nő esetleg hazaeresztené éjszakára, amikor a dokkokig sem engedte ki nemrég, kétli. Elengedi a tekintete a másikét, szótlanul fordulva vissza előre, újra csak a lábára pillantva. Maga is látja rajta a duzzanatot, s ha nem is látná, érzi most, minden rezdülésénél, ahogy megmozdította az előbb a kérésre. Talán kezdi lassan véglegesen belátni, hogy maradnia kell. Legalábbis most már tétovább az elképzelés, hogy ugráljon, ha az előtt még oly vadul tiltakozott is a pihenés ellen. Nem változnak a vonások az arcán, de egy rövid időre bizonytalan, alaptalan kérdések árnya ül a szemeire, semmire sem vezető aggodalom, amit gyorsan be is rekeszt. Semmi szükség rá.*
604. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-22 16:02:19
Üzenet elküldve: 2024-07-22 16:02:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem kell sok, hogy a harag elpárologjon. Megtalálta rá a lehető legjobb eszközt, enélkül nem lehet tudni, képes lenne-e uralni a feltörő érzelmeket. Persze ezek ritkán bukkannak elő, megelőzi. Nem tudja, de mindig akkor mozdul cselekedni, hogyha elkezdődhetne. Jobban védi magát, mint a páncél. De ez az apró kis alkotás hamar elkészül és nem is jelent túl sokat. Mindössze eszköz volt. A másik a lábát nézi, vagy az irányába tekint. Nem látja a kényelmetlenséget rajta, de az egykedvűsége éppen olyan jól takarhat, mint az ő rajzoló keze. Talán a megküzdései máshogy vetülnek ki, de jelen vannak. Ismerősen jelen. Még nem maradéktalan belül a csend, de már nem haragot érez. Talán némi sértődöttséget. Idegen, nem tudná megnevezni, de áthatja, a csontjaiban él. Az első gondolatai nem túl kegyelmesek, mikor visszatér a valóságba, de abban nem akadályozzák meg, hogy mozduljon. Leereszkedik a párkányról, léptei már újra hangtalanok. De talán túlságosan is merev az arc, ami egészen enyhén sejteti, hogy azért minden nincs rendben. Nem tudná elmondani, nem tudná számon kérni. A lapot az asztalra teszi, majd visszaindul az eszközökért. A fél lakást bejárja még mielőtt újra Kyr-re nézne, gondosan elzárja őket a ládába, amit nyitva hagyott egy időre.
Megtorpan előtte, de hiába szövi át még mindig őt az az idegesítő érzés, ami keresetlen szavakkal illetné a másikat, ő mégis oda lép, majd elé guggol. Nem keresi a szürkéket. Csak megérinti a rongyot és megállapítja, hogy már olyan hőmérsékletű, mint a másik bőre lehet. Nem jó. Mutat a kezével, hogy mozdítsa meg a lábat, hogy le tudja róla tekerni, óvatosan, hogy ne szedje fel teljesen az alatta lévő zöld pépet. Úgy pozicionálja a végtelenül finom mozdulataival, hogy a párna se legyen maszatos. Nem azért mert sajnálja, csak azért, hogy maradjon a bőrön elég. Közben végigméri a végtagot. Duzzadt. Kicsit talán sötétedett is annak színe, amennyit lát belőle, de ez várható volt. Ekkor szívódik csak fel a sértettség maradéka. Nem sajnálja, arra nincs szükség. De átérezni megint át tudja, bár nem olyan intenzíven. Elsétál a vödörig, hogy nedvesítse a rongyot és hűtsön rajta, majd visszatér a félelfhez. Ekkor néz először az arcára, először azóta, hogy lemászott az ablakból. *
- Nem kényelmetlen itt?
*Teszi fel halkan a kérdést. Talán tudatosabb, talán ráérzett. Nem ajánl fel semmit, nem utasít szavakkal. Dönteni hagy. Mielőtt rátekerné, most van módja rá, hogy bárhová máshová helyezkedhessen.*
//Második szál//
*Nem kell sok, hogy a harag elpárologjon. Megtalálta rá a lehető legjobb eszközt, enélkül nem lehet tudni, képes lenne-e uralni a feltörő érzelmeket. Persze ezek ritkán bukkannak elő, megelőzi. Nem tudja, de mindig akkor mozdul cselekedni, hogyha elkezdődhetne. Jobban védi magát, mint a páncél. De ez az apró kis alkotás hamar elkészül és nem is jelent túl sokat. Mindössze eszköz volt. A másik a lábát nézi, vagy az irányába tekint. Nem látja a kényelmetlenséget rajta, de az egykedvűsége éppen olyan jól takarhat, mint az ő rajzoló keze. Talán a megküzdései máshogy vetülnek ki, de jelen vannak. Ismerősen jelen. Még nem maradéktalan belül a csend, de már nem haragot érez. Talán némi sértődöttséget. Idegen, nem tudná megnevezni, de áthatja, a csontjaiban él. Az első gondolatai nem túl kegyelmesek, mikor visszatér a valóságba, de abban nem akadályozzák meg, hogy mozduljon. Leereszkedik a párkányról, léptei már újra hangtalanok. De talán túlságosan is merev az arc, ami egészen enyhén sejteti, hogy azért minden nincs rendben. Nem tudná elmondani, nem tudná számon kérni. A lapot az asztalra teszi, majd visszaindul az eszközökért. A fél lakást bejárja még mielőtt újra Kyr-re nézne, gondosan elzárja őket a ládába, amit nyitva hagyott egy időre.
Megtorpan előtte, de hiába szövi át még mindig őt az az idegesítő érzés, ami keresetlen szavakkal illetné a másikat, ő mégis oda lép, majd elé guggol. Nem keresi a szürkéket. Csak megérinti a rongyot és megállapítja, hogy már olyan hőmérsékletű, mint a másik bőre lehet. Nem jó. Mutat a kezével, hogy mozdítsa meg a lábat, hogy le tudja róla tekerni, óvatosan, hogy ne szedje fel teljesen az alatta lévő zöld pépet. Úgy pozicionálja a végtelenül finom mozdulataival, hogy a párna se legyen maszatos. Nem azért mert sajnálja, csak azért, hogy maradjon a bőrön elég. Közben végigméri a végtagot. Duzzadt. Kicsit talán sötétedett is annak színe, amennyit lát belőle, de ez várható volt. Ekkor szívódik csak fel a sértettség maradéka. Nem sajnálja, arra nincs szükség. De átérezni megint át tudja, bár nem olyan intenzíven. Elsétál a vödörig, hogy nedvesítse a rongyot és hűtsön rajta, majd visszatér a félelfhez. Ekkor néz először az arcára, először azóta, hogy lemászott az ablakból. *
- Nem kényelmetlen itt?
*Teszi fel halkan a kérdést. Talán tudatosabb, talán ráérzett. Nem ajánl fel semmit, nem utasít szavakkal. Dönteni hagy. Mielőtt rátekerné, most van módja rá, hogy bárhová máshová helyezkedhessen.*
603. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-21 21:06:24
Üzenet elküldve: 2024-07-21 21:06:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Szótlanul merül bele mocsárnak tűnő érzései közé, amiben olykor élesen villanva, apró halak módjára cikáznak keresztül a gondolatai. Rengetegszer nem is érzi igazán azt, amit érez. Csak terel. Az erdőben, a kunyhóban, takarít, vadászik, cserkészik, vizet hoz, mozog, soha nem ül le, nem, amíg a bőrén érzi remegni azt a feszültséget, amit most is. Ezúttal azonban hagyja, hogy a csendben körbevegye az, amiről máskor tudomást sem hajlandó venni, de nehezen fog meg bármit is belőle a zavarosban. Mintha a hínáros, sötét víz alatt próbálná szétszálazni a különböző növényeket. Nem érti, nem látja, nem kézzel fogható. Talán nem is működhet soha. Az ujjai közül folynak ki, amiket mások névvel illetnek, érzések. Egyet ismer: dühös. De kezdi felfogni, hogy ez az egy sosem az, aminek tűnik. Ám valójában, terelésnek ez az egész így sem rossz. Amíg magába fordul, addig sem kifele pusztít. Elfeledi még azt is, hogy van lába, ami miatt aggódnia kellene. Sosem próbált hasonlót, a mostani helyzet kényszeríti erre. A hallgatás, amibe süllyedtek mindketten, miatta. Ha kellene, felelősséget vállalna érte, de senki sem kéri rá. Kívülről lehet egészen idillinek tűnik, ahogyan egymás mellett léteznek a nővel. Mint legutóbb. Csak aki benne van tudja, hogy most egészen más oka van a nyugodtnak tűnő felszín alatt a csendjüknek.
Az ismerős hümmentés azonban még akkor, amikor a legmélyebben érzi magát is utoléri. Kinyitja rá a szemét, szinte akaratlanul. Bántja a hirtelen fény. Mintha tényleg víz alól jönne kell levegőt vennie. Az is egészen megváltozott, a légzés. Lassan fordítja oldalra a fejét a hang irányába. A másikból elsőre csak a sziluettjét látja az ablak előtt. Kint még mindig világos van, bármit is jelentsen ez mostanra. Fokozatosan rajzolódnak csak ki a finomabb részletek, amennyit lát belőlük. Elnézi egy darabig a pennát tartó kezet, a munkába merült vonásokat. Még mindig ismerősek. A furcsán beeső fényben világít köztük az arany szempár. Elfordítja róla a tekintetét. Ha a nő rá is néz, már elkerülik egymást a pillantások.
Megszokásból néz körbe a szobában, a nyitva hagyott ládára, amit a hosszúéletű utoljára érintett. Nem boldog, de már nem érzi azt a fekete hullámát a haragnak, amibe csak fulladni lehet. Gondolat nélkül úszik tovább a szeme, vissza a párnára polcolt lábára. Nem boldog, de már talán nem törné össze magát azért, hogy kijusson. Ostobaságnak tűnnek az elmúlt percek, de a szégyenérzet sem ül meg a gondolatai között a viselkedéséért. Nem tűnt el ugyan, ahogyan a felelősségérzete sem, de tompult annyira, hogy viselhető legyen. Mintha minden tompult volna. A higgadt egykedvűség ül csak a vonásain, ahogy továbbra is karbafont kézzel figyeli a lábán a gondosan eligazított borogatást. Mostanra már nem olyan hideg, lassan szárad, de alatta ugyanúgy érzi a kencét, ha a szagát nem is. Zsibbad. Lehet csak az teszi, hogy sokat ült egy helyben. Mégsem mozdul. Csak néz az őt fogságba kényszerítő végtagra. A vizes rongytól a párna is nyirkos lesz lassan alatta.*
//Második szál//
*Szótlanul merül bele mocsárnak tűnő érzései közé, amiben olykor élesen villanva, apró halak módjára cikáznak keresztül a gondolatai. Rengetegszer nem is érzi igazán azt, amit érez. Csak terel. Az erdőben, a kunyhóban, takarít, vadászik, cserkészik, vizet hoz, mozog, soha nem ül le, nem, amíg a bőrén érzi remegni azt a feszültséget, amit most is. Ezúttal azonban hagyja, hogy a csendben körbevegye az, amiről máskor tudomást sem hajlandó venni, de nehezen fog meg bármit is belőle a zavarosban. Mintha a hínáros, sötét víz alatt próbálná szétszálazni a különböző növényeket. Nem érti, nem látja, nem kézzel fogható. Talán nem is működhet soha. Az ujjai közül folynak ki, amiket mások névvel illetnek, érzések. Egyet ismer: dühös. De kezdi felfogni, hogy ez az egy sosem az, aminek tűnik. Ám valójában, terelésnek ez az egész így sem rossz. Amíg magába fordul, addig sem kifele pusztít. Elfeledi még azt is, hogy van lába, ami miatt aggódnia kellene. Sosem próbált hasonlót, a mostani helyzet kényszeríti erre. A hallgatás, amibe süllyedtek mindketten, miatta. Ha kellene, felelősséget vállalna érte, de senki sem kéri rá. Kívülről lehet egészen idillinek tűnik, ahogyan egymás mellett léteznek a nővel. Mint legutóbb. Csak aki benne van tudja, hogy most egészen más oka van a nyugodtnak tűnő felszín alatt a csendjüknek.
Az ismerős hümmentés azonban még akkor, amikor a legmélyebben érzi magát is utoléri. Kinyitja rá a szemét, szinte akaratlanul. Bántja a hirtelen fény. Mintha tényleg víz alól jönne kell levegőt vennie. Az is egészen megváltozott, a légzés. Lassan fordítja oldalra a fejét a hang irányába. A másikból elsőre csak a sziluettjét látja az ablak előtt. Kint még mindig világos van, bármit is jelentsen ez mostanra. Fokozatosan rajzolódnak csak ki a finomabb részletek, amennyit lát belőlük. Elnézi egy darabig a pennát tartó kezet, a munkába merült vonásokat. Még mindig ismerősek. A furcsán beeső fényben világít köztük az arany szempár. Elfordítja róla a tekintetét. Ha a nő rá is néz, már elkerülik egymást a pillantások.
Megszokásból néz körbe a szobában, a nyitva hagyott ládára, amit a hosszúéletű utoljára érintett. Nem boldog, de már nem érzi azt a fekete hullámát a haragnak, amibe csak fulladni lehet. Gondolat nélkül úszik tovább a szeme, vissza a párnára polcolt lábára. Nem boldog, de már talán nem törné össze magát azért, hogy kijusson. Ostobaságnak tűnnek az elmúlt percek, de a szégyenérzet sem ül meg a gondolatai között a viselkedéséért. Nem tűnt el ugyan, ahogyan a felelősségérzete sem, de tompult annyira, hogy viselhető legyen. Mintha minden tompult volna. A higgadt egykedvűség ül csak a vonásain, ahogy továbbra is karbafont kézzel figyeli a lábán a gondosan eligazított borogatást. Mostanra már nem olyan hideg, lassan szárad, de alatta ugyanúgy érzi a kencét, ha a szagát nem is. Zsibbad. Lehet csak az teszi, hogy sokat ült egy helyben. Mégsem mozdul. Csak néz az őt fogságba kényszerítő végtagra. A vizes rongytól a párna is nyirkos lesz lassan alatta.*
602. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-21 18:14:10
Üzenet elküldve: 2024-07-21 18:14:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 492
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Bosszús. Annyiszor érezte már, hogy nem akarja ezeket a kéretlen érzelmeket, némileg mégis megnyugtató a másik jelenléte a szobában. De csak némileg. Hiszen ő ezeknek a forrása, ő és saját maga, hogy hagyja. Nem kellene, hogy fontos legyen, megtette amit tud, ha amaz pedig nem tud magával dűlőre jutni, akkor neki sincs vele dolga. Nem pillant fel a papírlapból sokáig. Egy ideig csak némán ül, egyetlen vonalat húzott, ami kettészeli az egészet középen. Mint az az egyszerű egyenes, ami az ő gerince mentén is húzódik végig. Sokszor előjön, de az igazi jelentését nem tudja. Csak kapta. Ilyenkor már rég tintásnak kellene lennie a kezének is. De csak mered. Egyenesen előre. Lejjebb csúszik a közel méteres párkányon, így jobban be kell hajlítania a térdét. Nem kényelmes. Vissza az egész. Hagyja, hogy áramoljanak az ismeretlen gondolatok, hátha eltalálja az ujjait. Lassan történik meg, de nem eszmél rá ő sem, hogy mikor. Egyszer csak úgy lesz és egy arc kezd kirajzolódni oldalnézetből. Eldönthetetlen a neme és nem is szán szerepet ennek. Csak húzza a vonalakat, amihez semmilyen módon nem illik a vékonyság. Ecsettel kellett volna. A pennával nem tudja azt elérni, amire éppen szüksége van, de nem fog felkelni innen. Még nem. Még érzi a feszültséget, aminek el kellene tűnnie. Nyomtalanul. Belemártja a tollát a tintába, majd gondol egyet. Egy hirtelen mozdulattal rázza meg a papír előtt, egy részét kezével óvva és fröcsköli rá, ami ki tud belőle bukni. Aztán még egyszer. Máris jobb. A kézfejére is jócskán jutott belőle, de az ilyesmi kosz a legkevésbé sem érdekli. Ismét lehetetlen pózba küzdi magát, egyik lábát felhúzza, még a nyitott ablakon is kibukik kissé a térde, de a másikat lelógatja, hogy legyen hely a két combja közé tenni a papírt, majd a még száradásnak alig indult pacákon egyszer csak végighúzza kezének élét, mintha csak le akarná törölni róla. Persze nem akarja. Nyomot akar hagyni. Az arc szélesre nyitott szája és orrának vonala tökéletesen éles marad, de minden mást összemázol a foltosság. A harag. Egy hang töri csak meg a csendességét. "Hmm", Mintha ezzel a mozdulattal máris tovaszállt volna belőle a legtöbb oda nem való katyvasz. Kitette a pergamenre. Ül és csak bámulja, emészti. A kezére rászáradt a fekete lötty. Sokszor néz így ki. Szeret tisztán dolgozni, de néha az is csak gátolja. Még mindig átszeli az a határozott egyenes vonal az egészet. Erősít rajta és az arcélen is. Még figyeli a lapot, csak azután emeli fel az óaranyakat és keresi meg vele a félvért, akit egy kevés időre teljesen kizárt. De ez most kellett. Éppen rálát, s a szék kissé takarja, de nem a szemeit. Nem a vonásait. Csendes marad és végre higgadt. Talán kitart egy darabig. Csak a kezét emeli maga elé megnézni, hogy mennyire lett festékes. Még el is mosolyodik mellé. Kissé szebb látvány, mint amikor a vörös festette meg...*
//Második szál//
*Bosszús. Annyiszor érezte már, hogy nem akarja ezeket a kéretlen érzelmeket, némileg mégis megnyugtató a másik jelenléte a szobában. De csak némileg. Hiszen ő ezeknek a forrása, ő és saját maga, hogy hagyja. Nem kellene, hogy fontos legyen, megtette amit tud, ha amaz pedig nem tud magával dűlőre jutni, akkor neki sincs vele dolga. Nem pillant fel a papírlapból sokáig. Egy ideig csak némán ül, egyetlen vonalat húzott, ami kettészeli az egészet középen. Mint az az egyszerű egyenes, ami az ő gerince mentén is húzódik végig. Sokszor előjön, de az igazi jelentését nem tudja. Csak kapta. Ilyenkor már rég tintásnak kellene lennie a kezének is. De csak mered. Egyenesen előre. Lejjebb csúszik a közel méteres párkányon, így jobban be kell hajlítania a térdét. Nem kényelmes. Vissza az egész. Hagyja, hogy áramoljanak az ismeretlen gondolatok, hátha eltalálja az ujjait. Lassan történik meg, de nem eszmél rá ő sem, hogy mikor. Egyszer csak úgy lesz és egy arc kezd kirajzolódni oldalnézetből. Eldönthetetlen a neme és nem is szán szerepet ennek. Csak húzza a vonalakat, amihez semmilyen módon nem illik a vékonyság. Ecsettel kellett volna. A pennával nem tudja azt elérni, amire éppen szüksége van, de nem fog felkelni innen. Még nem. Még érzi a feszültséget, aminek el kellene tűnnie. Nyomtalanul. Belemártja a tollát a tintába, majd gondol egyet. Egy hirtelen mozdulattal rázza meg a papír előtt, egy részét kezével óvva és fröcsköli rá, ami ki tud belőle bukni. Aztán még egyszer. Máris jobb. A kézfejére is jócskán jutott belőle, de az ilyesmi kosz a legkevésbé sem érdekli. Ismét lehetetlen pózba küzdi magát, egyik lábát felhúzza, még a nyitott ablakon is kibukik kissé a térde, de a másikat lelógatja, hogy legyen hely a két combja közé tenni a papírt, majd a még száradásnak alig indult pacákon egyszer csak végighúzza kezének élét, mintha csak le akarná törölni róla. Persze nem akarja. Nyomot akar hagyni. Az arc szélesre nyitott szája és orrának vonala tökéletesen éles marad, de minden mást összemázol a foltosság. A harag. Egy hang töri csak meg a csendességét. "Hmm", Mintha ezzel a mozdulattal máris tovaszállt volna belőle a legtöbb oda nem való katyvasz. Kitette a pergamenre. Ül és csak bámulja, emészti. A kezére rászáradt a fekete lötty. Sokszor néz így ki. Szeret tisztán dolgozni, de néha az is csak gátolja. Még mindig átszeli az a határozott egyenes vonal az egészet. Erősít rajta és az arcélen is. Még figyeli a lapot, csak azután emeli fel az óaranyakat és keresi meg vele a félvért, akit egy kevés időre teljesen kizárt. De ez most kellett. Éppen rálát, s a szék kissé takarja, de nem a szemeit. Nem a vonásait. Csendes marad és végre higgadt. Talán kitart egy darabig. Csak a kezét emeli maga elé megnézni, hogy mennyire lett festékes. Még el is mosolyodik mellé. Kissé szebb látvány, mint amikor a vörös festette meg...*
601. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-07-21 16:45:50
Üzenet elküldve: 2024-07-21 16:45:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 361
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Félredobja a másik alkarvédőjét is az első mellé, ugyanolyan szótlanul véve tudomásul, hogy a nő végül hozzá hasonlóan némán feláll az ágyról, mint a korábbi kérdését. Hallja a lépteit, és ismeri is őket. A mögöttest. Nem rá mérges, de gyorsan kerülhet a céltalan haragja útjába, így a hosszúéletű talán a legjobb döntést hozza azzal, hogy inkább a dolgára indul, ha feldúltan teszi is. Így a férfi is megnyugodhat valamennyire, hogy nem tartja fel a napi feladataiban. Ha minden másban a terhére is van, legalább ebben nem. Az ingujját hajtja fel, szorosan a könyöke fölé tűrve az anyagot, csak félszemmel követve nyomon a másik útját a lakásban. A ládához, az ablakhoz. A nem létező imái azért mégis meghallgattatni látszanak, ahogy az elf végül elhúzza a függönyt. Elfordítja a fejét oldalra, hogy kinézzen az égre mellette, már amennyit onnan lentről lát belőle. A beáramló fény mindenesetre azt mutatja, még nincs sötét odakint. Még van ideje. Ha ez bármi megnyugvást is jelentene számára.. Visszanéz előre, elengedve a nő sziluettként kirajzolódó alakját is. Karbafonja a mellkasa előtt a kezét, úgy bámulva le újra a lábára. Mint aki a tekintetével gyógyítani tud, ha ölni nem is, bár utóbbi lenne stílszerűbb az arcát uraló komorság nyomán. Úgy figyeli a kötést, mint aki átlát rajta, úgy a bokáját, mint egy hozzá nem tartozót, valamit, amitől elhatárolódik, amivel nem hajlandó sorsközösséget vállalni. Mint egy árulót. Dezertőrt. Kitagadott vér szerinti gyereket. Egészen a legsötétebbekig csúsznak a gondolatok, sűrű fellegeket vonva a szemére. Mint a reggeliek voltak a dokkoknál. Csak ezeket most nem űzi el az ablak párkányán ücsörgő hosszúéletű sem. Ezeket újra csak magának kell elterelnie, ha nem akar nagyobb bajt a mostaninál. Behunyja inkább a szemét. Talán tényleg tudna vele bántani, ha igazán akarná.
Nem figyeli, hogy mit csinál a másik, legfeljebb a papíron sercenő pennáját hallgatja néha, ha annak hangja eljut a saját, kevésbé hegyes füléig. Érzi az arcán a feltolt ablak alól érkező kinti levegőt; csendben hagyja pörögni a gondolatait maguknak. Sosem volt erőssége ez, megbirkózni a kavarodással, ami néha a fejében zajlik, hogy legszívesebben csak üvöltene, ha attól bármi változna, de ha mást nem is, azt megtanulta az eltelt évek alatt, hogy néha el kell engednie a gyeplőt. De nem otthon van, s még csak nem is egyedül, felállni sem tud, hogy futhatna, ahhoz, hogy az íjához érjen is haditervet kellene készítenie, hogy hogyan jusson át érte a szobán és akkor még mindig nem volna helye sem használni azt. Semmit nem használhat abból, amit tud. Amiről tudja, hogy működne. Az egy helyben ülés a legkevesebb esetben vezeti le a feszültséget. Most mégis rögtönzött megoldásként kell valamihez folyamodnia. A legtermészetesebb, amit tehet, amit tud, amiben jó, hogy megfigyel. Elemez. A hosszú perceknek tűnő időben, miközben a saját kavargásban létező érzéseit próbálja megérteni észrevétlen az a váltás, amikor a teste lecsatlakozik erről a folyamatról. Ha egyelőre nem is tudja megfejteni, miért haragszik annyira, ha nem is tudja kioltani a dühét, azt legalább elérte, hogy a fizikai frusztráltság, hogy nyugton kell maradnia, egy idegen helyen, valakinek a kárára, megszűnik egy időre, ha tudatalatti is a változás. Mozdulatlanul ül az ágy mellett, csukott szemmel mintha újra csak aludna, de az arcán továbbra sem egészen nyugodtan a vonások, ha finomodnak is valamennyit.*
//Második szál//
*Félredobja a másik alkarvédőjét is az első mellé, ugyanolyan szótlanul véve tudomásul, hogy a nő végül hozzá hasonlóan némán feláll az ágyról, mint a korábbi kérdését. Hallja a lépteit, és ismeri is őket. A mögöttest. Nem rá mérges, de gyorsan kerülhet a céltalan haragja útjába, így a hosszúéletű talán a legjobb döntést hozza azzal, hogy inkább a dolgára indul, ha feldúltan teszi is. Így a férfi is megnyugodhat valamennyire, hogy nem tartja fel a napi feladataiban. Ha minden másban a terhére is van, legalább ebben nem. Az ingujját hajtja fel, szorosan a könyöke fölé tűrve az anyagot, csak félszemmel követve nyomon a másik útját a lakásban. A ládához, az ablakhoz. A nem létező imái azért mégis meghallgattatni látszanak, ahogy az elf végül elhúzza a függönyt. Elfordítja a fejét oldalra, hogy kinézzen az égre mellette, már amennyit onnan lentről lát belőle. A beáramló fény mindenesetre azt mutatja, még nincs sötét odakint. Még van ideje. Ha ez bármi megnyugvást is jelentene számára.. Visszanéz előre, elengedve a nő sziluettként kirajzolódó alakját is. Karbafonja a mellkasa előtt a kezét, úgy bámulva le újra a lábára. Mint aki a tekintetével gyógyítani tud, ha ölni nem is, bár utóbbi lenne stílszerűbb az arcát uraló komorság nyomán. Úgy figyeli a kötést, mint aki átlát rajta, úgy a bokáját, mint egy hozzá nem tartozót, valamit, amitől elhatárolódik, amivel nem hajlandó sorsközösséget vállalni. Mint egy árulót. Dezertőrt. Kitagadott vér szerinti gyereket. Egészen a legsötétebbekig csúsznak a gondolatok, sűrű fellegeket vonva a szemére. Mint a reggeliek voltak a dokkoknál. Csak ezeket most nem űzi el az ablak párkányán ücsörgő hosszúéletű sem. Ezeket újra csak magának kell elterelnie, ha nem akar nagyobb bajt a mostaninál. Behunyja inkább a szemét. Talán tényleg tudna vele bántani, ha igazán akarná.
Nem figyeli, hogy mit csinál a másik, legfeljebb a papíron sercenő pennáját hallgatja néha, ha annak hangja eljut a saját, kevésbé hegyes füléig. Érzi az arcán a feltolt ablak alól érkező kinti levegőt; csendben hagyja pörögni a gondolatait maguknak. Sosem volt erőssége ez, megbirkózni a kavarodással, ami néha a fejében zajlik, hogy legszívesebben csak üvöltene, ha attól bármi változna, de ha mást nem is, azt megtanulta az eltelt évek alatt, hogy néha el kell engednie a gyeplőt. De nem otthon van, s még csak nem is egyedül, felállni sem tud, hogy futhatna, ahhoz, hogy az íjához érjen is haditervet kellene készítenie, hogy hogyan jusson át érte a szobán és akkor még mindig nem volna helye sem használni azt. Semmit nem használhat abból, amit tud. Amiről tudja, hogy működne. Az egy helyben ülés a legkevesebb esetben vezeti le a feszültséget. Most mégis rögtönzött megoldásként kell valamihez folyamodnia. A legtermészetesebb, amit tehet, amit tud, amiben jó, hogy megfigyel. Elemez. A hosszú perceknek tűnő időben, miközben a saját kavargásban létező érzéseit próbálja megérteni észrevétlen az a váltás, amikor a teste lecsatlakozik erről a folyamatról. Ha egyelőre nem is tudja megfejteni, miért haragszik annyira, ha nem is tudja kioltani a dühét, azt legalább elérte, hogy a fizikai frusztráltság, hogy nyugton kell maradnia, egy idegen helyen, valakinek a kárára, megszűnik egy időre, ha tudatalatti is a változás. Mozdulatlanul ül az ágy mellett, csukott szemmel mintha újra csak aludna, de az arcán továbbra sem egészen nyugodtan a vonások, ha finomodnak is valamennyit.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 845-864