Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |
700. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-10-21 20:14:20
Üzenet elküldve: 2024-10-21 20:14:20
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 11
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 11
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Egyre tovább halad a szűk sikátorokon át, ahogy a kikötő mögött a város lassan életre kel. A macskaköves utcák egyenetlenek és csúszósak a rájuk ömlő szennyvíztől. A levegő nehéz és fojtogató, a szegénység és a nyomor illata keveredik a füsttel és a fűszerek aromájával. Gyerekkorára emlékezeti, amit persze akkor sem szívlelt és most sem, de az élet elég kiszámíthatatlan tud lenni, hogy most erre sodorta. Ahogy a lakónegyed határához ér, apró kalyibák tűnnek fel a dombokból kinőve. Ezeket lassan felváltják a kisebb vályogházak, majd a nagyobb, kőből épült bérházak és lakóépületek. Az épületek elég sok helyen veszélyesen közel épültek egymáshoz, szinte összeérnek a tetők felett, elzárva a holdfény gyenge sugarait. Az utcák keskenyek és kanyargósak, mint egy labirintus, amelyben könnyű eltévedni annak, aki nem ismeri a járást. Vheirr'maal figyelmesen halad előre, rubinvörös szemei könnyedén pásztáznak a tapintható sötétségben is. Az egyik sikátor mellett elhaladva koldusok kuporognak, rongyos ruháikban reszketve a hűvös éjszakában. Kezüket nyújtják némi alamizsnáért, de ő közömbösen halad el mellettük. Az utcákon örömlányok kínálják bájaikat, csábos mosollyal és hívogató pillantásokkal. Egyikük megpróbálja megszólítani őt, de Vheirr'maal tekintete hideg és távolságtartó marad. Nem lassítja lépteit, céltudatosan halad tovább. Tudja, hogy ebben a negyedben az árnyak több veszélyt rejtenek, mint amennyi elsőre látszik. Elég otthonosan mozog az efféle lecsúszott és veszélyes helyeken, még ha nem is járt még itt soha. Egy szűk átjárón haladva észreveszi, hogy a házak között feszülő köteleken száradó ruhák lógnak, elzárva az eget. A levegőben a főtt étel és a füst keveréke érződik. Egyszer csak megáll egy pillanatra egy rozoga lépcső mellett, amely egy felsőbb emeletre vezet. Az árnyékból két alak lép elő, arcukat csuklyával takarva. Mozgásuk óvatos, de nem elég ahhoz, hogy elkerüljék figyelmét. Kezét lassan a rövidkardja markolatára helyezi, készen arra, hogy reagáljon, ha szükséges. Az egyik alak halkan megszólítja.*
- Szép éjszaka, nemde? *Vheirr'maal csak bólint, tekintetét rájuk szegezve. A feszültség tapintható, de végül az idegenek tovább lépnek, eltűnve egy mellékutcában. Ő ismét egyedül marad az éjszaka csendjében. Ahogy tovább halad, az utcák lassan szélesebbé válnak. Látható, hogy a főbb kereskedelmi utak kövezettek és jobban karbantartottak. Itt már kevesebb a szennyvíz az utcán, de a nyomor még mindig érezhető. Az épületek ablakai mögött gyertyafények pislákolnak, árnyékokat vetítve a falakra. Úgy érzi, hogy már közel kell lennie a tavernának, amit keres. Léptei határozottabbá válnak, ahogy közeledik a céljához. Az utcák itt már jobban megvilágítottak, a lámpások meleg fénye megvilágítja a macskaköveket. Persze az, hogy mennyire megbízható egy matróz beszámolója az már más kérdés. Egy Hét Varjú nevű tavernáról beszélt neki, de nem teljesen úgy van az útvonal, ahogy elmondta neki. Így könnyen lehet, hogy valami teljesen mást talál és máshová lyukad ki mint ahová eredetileg készült.*
A hozzászólás írója (Vheirr'maal Thyllvash) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.10.21 20:15:24
- Szép éjszaka, nemde? *Vheirr'maal csak bólint, tekintetét rájuk szegezve. A feszültség tapintható, de végül az idegenek tovább lépnek, eltűnve egy mellékutcában. Ő ismét egyedül marad az éjszaka csendjében. Ahogy tovább halad, az utcák lassan szélesebbé válnak. Látható, hogy a főbb kereskedelmi utak kövezettek és jobban karbantartottak. Itt már kevesebb a szennyvíz az utcán, de a nyomor még mindig érezhető. Az épületek ablakai mögött gyertyafények pislákolnak, árnyékokat vetítve a falakra. Úgy érzi, hogy már közel kell lennie a tavernának, amit keres. Léptei határozottabbá válnak, ahogy közeledik a céljához. Az utcák itt már jobban megvilágítottak, a lámpások meleg fénye megvilágítja a macskaköveket. Persze az, hogy mennyire megbízható egy matróz beszámolója az már más kérdés. Egy Hét Varjú nevű tavernáról beszélt neki, de nem teljesen úgy van az útvonal, ahogy elmondta neki. Így könnyen lehet, hogy valami teljesen mást talál és máshová lyukad ki mint ahová eredetileg készült.*
A hozzászólás írója (Vheirr'maal Thyllvash) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.10.21 20:15:24
699. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-10-02 12:28:51
Üzenet elküldve: 2024-10-02 12:28:51
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
*A lakónegyed sötétje kissé megnyugtatja Greksart. Bár itt is akadnak kíváncsi tekintetek, a sötétség rejtekhelyei bőven kínálnak menedéket. A nyomasztó félelme lassan alábbhagy, és gyorsabb tempóra vált, ahogy egyre közelebb ér a céljához. Tudja, hogy valahol a fölé magasodó épületek labirintusán túl várja valami, de fogalma sincs, mi lehet az. Az irányt már rég nem ő diktálja hanem a fejében suttogó, egyre erőteljesebb hang vezeti, mintha az átvette volna az irányítást felette. Greksar zihálva próbálja visszanyerni a kontrollt, megállva egy pillanatra, összeszorítja hatalmas öklét, izmai megfeszülnek. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek és egyszerre ennyire elszántnak. A hang minden csábítása ellenére nem fog ismét szolgává válni. Már túl sokszor volt mások eszköze. Greksar saját akarattal bír, és nem hagyja magát eltéríteni. Lassanként sikerül visszanyernie az irányítást, a suttogás tompulni kezd, de ott marad a fejében, mint egy árnyék. Bár az út már kevésbé tűnik csábítónak, eltökélt. Ha már idáig eljutott, nem fog visszafordulni. A sötét ígéret ott vibrál előtte, valami ismeretlen, nyomasztó erő vonzásában. Greksar, immár újra saját lépteit követve, határozottan indul el a cél felé. Még nem tudja pontosan, mi várja, de érzi az auráját, sűrű és sötét, mintha a levegő is nehezebb lenne tőle, de már csak egy karnyújtásnyira van tőle.*
698. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-09-28 18:02:34
Üzenet elküldve: 2024-09-28 18:02:34
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 82
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 82
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Nyugodtan lép ki a Hét Varjú Taverna nehéz, nyikorgó ajtaján, és mélyet szippant a tenger sós levegőjéből. Aranybarna szemei végigpásztázzák a kikötő esti forgatagát, ahol a halászok és matrózok zsibaja lassan halkul a naplemente fényében. Sötét hajában megcsillannak az aranyszín tincsek, ahogy a szél lágyan belekap. Arcán az elfek örök fiatalsága tükröződik, sima bőre és finom vonásai idegenek a kikötő zord világában. Lenxyn, a hűséges vörös hím hiúz, hangtalanul suhan elő mellette, bundájának pöttyös mintázata szinte eggyé válik az árnyékokkal. A ragadozó éles szemei folyamatosan pásztázzák a környezetet, érzékei kiélezettek a város zajában is. Wynpeiros könnyed mozdulattal lendül fel hűséges lova nyergébe, mely türelmesen várakozott a taverna mellett. A visszacsapó íj és a tegez elf nyilakkal biztosan fekszik a hátán, bőrvértje alatt dobókései halkan simulnak testére. Acél alkarvédői megcsillannak egy pillanatra, mielőtt a sötét bőrkabát ujja ismét eltakarja őket. Lova lassú léptekkel indul el a Lakónegyed szűk és kanyargós utcái felé.*
697. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-27 12:44:24
Üzenet elküldve: 2024-08-27 12:44:24
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 66
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Sötét üzletek//
//Zárás//
*Bár nem szívesen ismeri be, de tudja, hogy igaza van az orknak. Ugyan nem tört el semmije és a lábát sem ficamította meg, valahol belül, a gerince alja felé érzi hogy valami egyre jobban sajog; a fájdalom puhán és melegen terjed a csípőjében. Ha komoly baja talán nincs is, azért beletelik majd pár napba, mire anélkül tud majd felállni és leülni, hogy sziszegne közben.
Nem is szól semmit, csak megadóan nyújtja jobbját Cagon felé. Állkapcsa szorosan zár össze a hirtelen rántás fájdalmától, úgy érzi: ha eddig nem is volt eltörve semmi benne, hát a válla porcai most biztos szétugranak. Nem telik bele egy pillanat sem, és már az ork vállán van átvetve, mint egy zsák krumpli. Valahogy még annak is érzi magát most. A gondolat különben szórakoztatná, de arcán mosoly helyett most inkább csak fájdalmas fintor sötétlik.
Így nem is igen látja, hogy merre viszi Cagon, az meg nem részletezi neki ezt – a levegőjével takarékoskodik, ahogy hosszú léptekkel elsiet a Sellőház környékéről. Nem tudja, mennyi idő telik el, amíg az ork megáll, és lekapja őt a válláról. Halkan felnyög, ahogy megérzi a talpa alatt az utat, megtámaszkodik a mellettük lévő ház falán. Még igazán össze se szedi magát, az ork máris magyaráz; csak bólogatni tud, azt is kissé lomhán. Hiába, nincs ahhoz szokva, hogy vagy két embernyi magasságból csak úgy a hátára essen. Nem is tud megszólalni, mert ahogy Cagon befejezi a mondatait, már el is iramodik mellőle, hogy az esetleges üldözőket elcsalja tőle. Eszébe jutnak a régi, mundéros orkok, és az, hogy Cagon azért csak hasonlít rájuk valamiben. Azok is pont ugyanígy, pont ugyanennyire vakmerőek voltak. Halványan elmosolyodik, de ezt már csak az üres utca látja.*
- Köszönöm, Cagon.. *-sóhajtja bele a léptek mögött maradó csendbe, majd amennyire tudja, kihúzza magát, és végig simít kabátja hajtókáján.*
//Sötét üzletek//
//Zárás//
*Bár nem szívesen ismeri be, de tudja, hogy igaza van az orknak. Ugyan nem tört el semmije és a lábát sem ficamította meg, valahol belül, a gerince alja felé érzi hogy valami egyre jobban sajog; a fájdalom puhán és melegen terjed a csípőjében. Ha komoly baja talán nincs is, azért beletelik majd pár napba, mire anélkül tud majd felállni és leülni, hogy sziszegne közben.
Nem is szól semmit, csak megadóan nyújtja jobbját Cagon felé. Állkapcsa szorosan zár össze a hirtelen rántás fájdalmától, úgy érzi: ha eddig nem is volt eltörve semmi benne, hát a válla porcai most biztos szétugranak. Nem telik bele egy pillanat sem, és már az ork vállán van átvetve, mint egy zsák krumpli. Valahogy még annak is érzi magát most. A gondolat különben szórakoztatná, de arcán mosoly helyett most inkább csak fájdalmas fintor sötétlik.
Így nem is igen látja, hogy merre viszi Cagon, az meg nem részletezi neki ezt – a levegőjével takarékoskodik, ahogy hosszú léptekkel elsiet a Sellőház környékéről. Nem tudja, mennyi idő telik el, amíg az ork megáll, és lekapja őt a válláról. Halkan felnyög, ahogy megérzi a talpa alatt az utat, megtámaszkodik a mellettük lévő ház falán. Még igazán össze se szedi magát, az ork máris magyaráz; csak bólogatni tud, azt is kissé lomhán. Hiába, nincs ahhoz szokva, hogy vagy két embernyi magasságból csak úgy a hátára essen. Nem is tud megszólalni, mert ahogy Cagon befejezi a mondatait, már el is iramodik mellőle, hogy az esetleges üldözőket elcsalja tőle. Eszébe jutnak a régi, mundéros orkok, és az, hogy Cagon azért csak hasonlít rájuk valamiben. Azok is pont ugyanígy, pont ugyanennyire vakmerőek voltak. Halványan elmosolyodik, de ezt már csak az üres utca látja.*
- Köszönöm, Cagon.. *-sóhajtja bele a léptek mögött maradó csendbe, majd amennyire tudja, kihúzza magát, és végig simít kabátja hajtókáján.*
696. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-27 10:46:13
Üzenet elküldve: 2024-08-27 10:46:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 381
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 381
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Sötét üzletek//
//Zárás//
* Egy darabig figyeli a földön épp ülőhelyzetben lévő férfit. A szavak, amik elhagyják az ember száját zavarják az orkot. Ha nem tud felkelni, akkor mégis honnan gondolhatja, hogy megoldja. Először csak morog és jobbra balra kezd nagy tempóban sétálni míg kezével az állát cirógatja. *
- Ezt nem hiszed el, még te sem! Na, gyere. Felveszlek a hátamra és eliszkolunk innét!
* Kinyújtja a kezét, hogy abba könnyűszerrel belecsaphasson, és ha így tesz, felrántja a földről, egészen a hátára. De ha esetleg erősködik, az sem baj. Az ork a hónaljánál emeli fel az embert és teszi a vállára, mint egy zsák krumplit.
Egy örökkévalósággal később végre eltűnnek a környékről és maguk mögött hagyják a bonyodalmakat. A valamennyi kőház közötti egyik sikátorba berohanva végre szusszanhatnak egyet. Leteszi Vicar testét. Biztos tele van a hócipője az orkal és a meggondolatlanságával. Amint letette kinéz az utcára. *
- Maradj itt egy darabig arra az esetre, ha még mindig követnének. Elviszem őket amarra. * Bők az állával az egyik irányba * Utána menj az ellenkezőirányba. Ne aggódj Sellőházban történtekért. Később elintézem, addig azt is kerüld a biztonság kedvéért.
* Amint az utolsó szó elhagyja az ork száját, egyből kiugrik és elkezd futni. Ha Vicar szeretne mondani neki valamit, annak várnia kell a legközelebbi találkozásuk alkalmával. *
//Sötét üzletek//
//Zárás//
* Egy darabig figyeli a földön épp ülőhelyzetben lévő férfit. A szavak, amik elhagyják az ember száját zavarják az orkot. Ha nem tud felkelni, akkor mégis honnan gondolhatja, hogy megoldja. Először csak morog és jobbra balra kezd nagy tempóban sétálni míg kezével az állát cirógatja. *
- Ezt nem hiszed el, még te sem! Na, gyere. Felveszlek a hátamra és eliszkolunk innét!
* Kinyújtja a kezét, hogy abba könnyűszerrel belecsaphasson, és ha így tesz, felrántja a földről, egészen a hátára. De ha esetleg erősködik, az sem baj. Az ork a hónaljánál emeli fel az embert és teszi a vállára, mint egy zsák krumplit.
Egy örökkévalósággal később végre eltűnnek a környékről és maguk mögött hagyják a bonyodalmakat. A valamennyi kőház közötti egyik sikátorba berohanva végre szusszanhatnak egyet. Leteszi Vicar testét. Biztos tele van a hócipője az orkal és a meggondolatlanságával. Amint letette kinéz az utcára. *
- Maradj itt egy darabig arra az esetre, ha még mindig követnének. Elviszem őket amarra. * Bők az állával az egyik irányba * Utána menj az ellenkezőirányba. Ne aggódj Sellőházban történtekért. Később elintézem, addig azt is kerüld a biztonság kedvéért.
* Amint az utolsó szó elhagyja az ork száját, egyből kiugrik és elkezd futni. Ha Vicar szeretne mondani neki valamit, annak várnia kell a legközelebbi találkozásuk alkalmával. *
695. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-17 11:21:07
Üzenet elküldve: 2024-08-17 11:21:07
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany - Zárás//
//Második szál//
*Ahogy elkerül a kezéből az íj, minden mozdulat, minden lélegzetvétel egyre nagyobb terhet rak minden tagjára. Nehezedik a pislogás és idegen frusztráltság vonul fel, s alá az ereiben. Sajnos van ideje rá, hogy figyelje, hogy észrevegye. A másik készülődése közben csak arra van ideje. Nem tudja lekötni szemeit a látvány hosszasan, nem tud beköltözni sem öröm, sem szomorúság, csak a puszta érzete annak, hogy történik valami megmagyarázhatatlan, ami béklyóként fonódik köré, nem engedve azt tenni, amit szeretne. Mondani, amit mondana. Nincsen szüksége erre. Kisüti egymást a két véglet, nem hagy benne kibogozhatót, csak a füst jelzőértékét, hogy nem jó. Nem a másik jelenléte talán. Nem az, hogy elmegy. Az sem biztos, hogy pusztán a személye az, ami felgerjeszti benne a soha meg nem engedettet. Talán épp csak annyi az üzenet, hogy benne is lakoznak dolgok... dolgok, amiket nem engedhetett meg magának. Ha mást talál a szántón... ha más sérül meg mellette minden bizonyosságát rátenné, hogy nem így alakult volna, de ezt nem tudhatja. Bár találkozott már másokkal, nevetett másokkal, gyűlölt másokat az ittléte alatt, de nem nehezült el tőle. Érthetetlen. Menjen már...
Nézi az utolsó mozzanatokat. A biccentést, amivel elköszön és hűlt helyét hagyja ott, ahol igazából jelen sem volt soha. Ahol Ril is csak egy árnyék, nem az otthon lakója. Padlásra költözött denevér, kamrában élősködő egér. Nemkívánatos.
Nem rezzen a vonás, csak a szeme búcsúzik. Óarany fénye megkopott a használattól. Túl sok fényt engedett bele. Hiába néz igazából, nem lát, csak meg akar szabadulni. Tőle is. Hiába minden mellékzönge. Újra a zárt ajtó faerezetét látja, ami elzárja a világtól. Attól, ami amúgy sincs kinyitva számára. Csak egyetlen percet áldoz arra, hogy beleeshessen a kútmélységű sötétbe, amíg nem nyitja ki a szemét és tünteti el magából teljesen. Egykedvű, színtelen és érzéketlen mosoly. Nincs gondolat, elment az azokat felszító.
A komódhoz lép. Végigsimít a kardon, mintha az egyetlene lenne, aki segítségével megbirkózik majd az előtte álló idővel. Azzal a hosszú élettel. Nem fogja többé a lakásban hagyni. Hadd hívja fel a figyelmet arra, hogy tud vele bánni, hadd sodorja bele abba, hogy újra visszakapja a torz békéjét. Nem kellenek szeletek. Ilyenek biztosan nem. Levették a kezét a kapaszkodóról, mert nem is szorította elég erősen. *
//Második szál//
*Ahogy elkerül a kezéből az íj, minden mozdulat, minden lélegzetvétel egyre nagyobb terhet rak minden tagjára. Nehezedik a pislogás és idegen frusztráltság vonul fel, s alá az ereiben. Sajnos van ideje rá, hogy figyelje, hogy észrevegye. A másik készülődése közben csak arra van ideje. Nem tudja lekötni szemeit a látvány hosszasan, nem tud beköltözni sem öröm, sem szomorúság, csak a puszta érzete annak, hogy történik valami megmagyarázhatatlan, ami béklyóként fonódik köré, nem engedve azt tenni, amit szeretne. Mondani, amit mondana. Nincsen szüksége erre. Kisüti egymást a két véglet, nem hagy benne kibogozhatót, csak a füst jelzőértékét, hogy nem jó. Nem a másik jelenléte talán. Nem az, hogy elmegy. Az sem biztos, hogy pusztán a személye az, ami felgerjeszti benne a soha meg nem engedettet. Talán épp csak annyi az üzenet, hogy benne is lakoznak dolgok... dolgok, amiket nem engedhetett meg magának. Ha mást talál a szántón... ha más sérül meg mellette minden bizonyosságát rátenné, hogy nem így alakult volna, de ezt nem tudhatja. Bár találkozott már másokkal, nevetett másokkal, gyűlölt másokat az ittléte alatt, de nem nehezült el tőle. Érthetetlen. Menjen már...
Nézi az utolsó mozzanatokat. A biccentést, amivel elköszön és hűlt helyét hagyja ott, ahol igazából jelen sem volt soha. Ahol Ril is csak egy árnyék, nem az otthon lakója. Padlásra költözött denevér, kamrában élősködő egér. Nemkívánatos.
Nem rezzen a vonás, csak a szeme búcsúzik. Óarany fénye megkopott a használattól. Túl sok fényt engedett bele. Hiába néz igazából, nem lát, csak meg akar szabadulni. Tőle is. Hiába minden mellékzönge. Újra a zárt ajtó faerezetét látja, ami elzárja a világtól. Attól, ami amúgy sincs kinyitva számára. Csak egyetlen percet áldoz arra, hogy beleeshessen a kútmélységű sötétbe, amíg nem nyitja ki a szemét és tünteti el magából teljesen. Egykedvű, színtelen és érzéketlen mosoly. Nincs gondolat, elment az azokat felszító.
A komódhoz lép. Végigsimít a kardon, mintha az egyetlene lenne, aki segítségével megbirkózik majd az előtte álló idővel. Azzal a hosszú élettel. Nem fogja többé a lakásban hagyni. Hadd hívja fel a figyelmet arra, hogy tud vele bánni, hadd sodorja bele abba, hogy újra visszakapja a torz békéjét. Nem kellenek szeletek. Ilyenek biztosan nem. Levették a kezét a kapaszkodóról, mert nem is szorította elég erősen. *
694. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-16 19:05:39
Üzenet elküldve: 2024-08-16 19:05:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem az íjászat a lényeg. Éppen ez zavarja. Nem hallja azonban a másik ki nem mondott gondolatait, egyedül a mosolyt látja újra kiülni a vonásokra, de nem felel rá semmivel, a saját féloldalas tükörképével sem. Inkább a tegeze szíját rendezi odébb, a kulacsát csatolja az övére a földről, az utolsó dolgot, amit tegnap elhagyott a lakásban. Közben a nő is ellép mellőle, de az asztalra került kancsóra és a jelzésre, hogy töltsön belőle, csak megingatja a fejét, megigazítva a kulacsot is a helyén.*
- Van elég.
*Majd otthon iszik úgyis, ha szomjas. Az étel kérdése jobban kellene, hogy zavarja, annak a tegnap reggel megevett pogácsának már csak az emléke van a gyomrában, de amíg nem érzi, hogy éhes, addig nem érdekli egyelőre. Ha rajta múlt volna az a pogácsa sem lett volna. Víz viszont van annyi a kulacsában, hogy elvigye hazáig. Egyébként sem iszik soha sokat. És csak ezért maradni már nem fog.
A kérdésére érkező válasz sem tartóztatja tovább. A felszívódó mosolyt figyeli az arcon, s ha nagyon akarná betudhatná ezt egy udvarias gesztusnak is. A legtöbben nem vigyorognak felszabadultan, ha a vendégük távozik végre. Rosszul venné ki magát. Mégsem tudja egyszerűen annak elkönyvelni, jólneveltségnek, és ez zavarja. Megemeli végül csupán az állát a nő válaszára. Ha nincs mit segítenie, hát nincs. Még egyszer visszanéz az ágy felé, mielőtt végül az ajtó felé fordulna. Nem kapja el a másik füzetre vetett pillantását, de ha a hosszúéletű valamennyire is ismeri már a férfit, akkor feltételezheti, hogy nem véletlenül hagyta ott. Nem hagy itt semmit, és nem is visz el. Egy éjszaka kevés volt megtanulni, többet pedig nem vesz el valamiből, ami nem az övé. Ahogyan a segítséget sem köszöni meg újra. Hálás, de nem kérte, s ha kérte volna is elég egyszer kimondania, hogy köszöni.
Az utat tudja visszafele a dokkokhoz, amerről tegnap jöttek. Éppen elég lassan haladtak, hogy ne legyen jobb dolga, mint a környéket fürkészni. Még egy mozdulat, amivel megnézni, hogy az övén a helyén van-e a kabát alatt a tőr, aztán már az ajtót nyitja. Világosabb van kint, mint korábban. Összehúzza a szemét a fényben a küszöbön. Hogy hova megy.. elsőnek biztosan vissza a hajókhoz, ha nem is hosszan időzve ott. A többit majd menet közben eldönti. Egyelőre nem vészes az a fájdalom, amit a bokája produkál, de ez valószínűleg a nap előrehaladtával rosszabb lesz, főleg ha gyalogol rajta. A hajába kap a szél, ahogy oldalt pillant az utcán. Ugyanolyan csendes még, mint volt. A küszöbön állva fordul még egyszer vissza a nő felé, aprót biccentve felé. Sosem volt erőssége a búcsúzkodás. Ha nem tartóztatják, akkor pedig csakhamar el is indul, ugyanolyan halkan csukva be az ajtót a szabad kezével maga után, ahogyan szokta.*
//Második szál//
*Nem az íjászat a lényeg. Éppen ez zavarja. Nem hallja azonban a másik ki nem mondott gondolatait, egyedül a mosolyt látja újra kiülni a vonásokra, de nem felel rá semmivel, a saját féloldalas tükörképével sem. Inkább a tegeze szíját rendezi odébb, a kulacsát csatolja az övére a földről, az utolsó dolgot, amit tegnap elhagyott a lakásban. Közben a nő is ellép mellőle, de az asztalra került kancsóra és a jelzésre, hogy töltsön belőle, csak megingatja a fejét, megigazítva a kulacsot is a helyén.*
- Van elég.
*Majd otthon iszik úgyis, ha szomjas. Az étel kérdése jobban kellene, hogy zavarja, annak a tegnap reggel megevett pogácsának már csak az emléke van a gyomrában, de amíg nem érzi, hogy éhes, addig nem érdekli egyelőre. Ha rajta múlt volna az a pogácsa sem lett volna. Víz viszont van annyi a kulacsában, hogy elvigye hazáig. Egyébként sem iszik soha sokat. És csak ezért maradni már nem fog.
A kérdésére érkező válasz sem tartóztatja tovább. A felszívódó mosolyt figyeli az arcon, s ha nagyon akarná betudhatná ezt egy udvarias gesztusnak is. A legtöbben nem vigyorognak felszabadultan, ha a vendégük távozik végre. Rosszul venné ki magát. Mégsem tudja egyszerűen annak elkönyvelni, jólneveltségnek, és ez zavarja. Megemeli végül csupán az állát a nő válaszára. Ha nincs mit segítenie, hát nincs. Még egyszer visszanéz az ágy felé, mielőtt végül az ajtó felé fordulna. Nem kapja el a másik füzetre vetett pillantását, de ha a hosszúéletű valamennyire is ismeri már a férfit, akkor feltételezheti, hogy nem véletlenül hagyta ott. Nem hagy itt semmit, és nem is visz el. Egy éjszaka kevés volt megtanulni, többet pedig nem vesz el valamiből, ami nem az övé. Ahogyan a segítséget sem köszöni meg újra. Hálás, de nem kérte, s ha kérte volna is elég egyszer kimondania, hogy köszöni.
Az utat tudja visszafele a dokkokhoz, amerről tegnap jöttek. Éppen elég lassan haladtak, hogy ne legyen jobb dolga, mint a környéket fürkészni. Még egy mozdulat, amivel megnézni, hogy az övén a helyén van-e a kabát alatt a tőr, aztán már az ajtót nyitja. Világosabb van kint, mint korábban. Összehúzza a szemét a fényben a küszöbön. Hogy hova megy.. elsőnek biztosan vissza a hajókhoz, ha nem is hosszan időzve ott. A többit majd menet közben eldönti. Egyelőre nem vészes az a fájdalom, amit a bokája produkál, de ez valószínűleg a nap előrehaladtával rosszabb lesz, főleg ha gyalogol rajta. A hajába kap a szél, ahogy oldalt pillant az utcán. Ugyanolyan csendes még, mint volt. A küszöbön állva fordul még egyszer vissza a nő felé, aprót biccentve felé. Sosem volt erőssége a búcsúzkodás. Ha nem tartóztatják, akkor pedig csakhamar el is indul, ugyanolyan halkan csukva be az ajtót a szabad kezével maga után, ahogyan szokta.*
693. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-16 15:39:42
Üzenet elküldve: 2024-08-16 15:39:42
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Csak bólint, ahogy hallja a kiejtett szavakat. Az ideg nála és jobb ez így. Még a végén megtörné a lelkesedését az a fajta óvatoskodás, hogy ebben nem olyan magabiztos. Csak egy ideg. Mégis betáplálta, hogy olyannal nem babrál, amivel árthat, főleg nem engedély nélkül. Főleg nem neki. Apró dolgok ezek... olyan kis foszlányok, amik soha fel sem tűnnének. Cselekedetek, aminek máskor nem lenne jelentősége, de most csak ezeknek van. Ahogy az íját ajzza fel. Egyetlen szelet abból, ami még a másik. Nem tudná értelmezni, miért is ragadja meg éppen ezeket a pillanatokat. Miért ezt találja kapaszkodónak. Jobb, ha csak csinálja azt, amit. Minden mástól mentesen. Mentesen a vállon keresztbefutó tegezt igazító mozdulattól, ami a készülődése utolsó elemeinek egyike lehet. Jobb ezt kizárni.
Nem igazi célzás volt a megszólalása, nem akart vele semmit. Ha pedig igen, az is csak a sokadalom közé tartozik, amit nem enged másként felszínre. De az arcot így, hogy már nem foglalja le semmi a kezeit, azt látja. Kissé el is merül a vonásokban, ahogyan összevont szemöldökkel ejti ki a szavakat. "Vannak jobbak." Vannak. Mindenkitől vannak, de ha valaha találkozott is "jobbal" attól nem kívánta ezt a tudást. Nem kívánta azt a szeletet. Nem érdekelte. Nem az íjászat a lényeg. De nem hagyja, hogy arcára íródjon, a mosoly ül csak meg rajta és legszebb, legerősebb páncéljaként viseli. Pattanjon le róla minden. Az, hogy makacs, az, hogy kint töltötte az éjjelt és az, hogy menni akar. Az, hogy ő nem tanítaná. Az, hogy nem látja majd többet. Az, hogy mennyire szeretné, hogy ez ne érdekelje.
A kulacsra pillant. Megfordul, hogy a pulthoz lépjen a kancsó vízhez és lerakja az asztalra, a fejével pedig arra bök, amit már felcsatolt az övére. Felcsatolt, mert indulni fog.
De amikor kérdez, akkor válik bizonyossá. Nem tud azonnal válaszolni. Mert nem jönnek a szavak, sem a további kérdések. Csak a nehezedő tagjai mutatják, hogy ez nem egy jó pillanat, de nem akar róla tudomást venni. *
~Igen.~ - Nem.
*Mondja ki halkan, lassan ingatva meg a fejét. Még a mosoly is eltűnt, csak a szürkét nézi. Ellentétes gondolatok, de nem áll az útjába annak, aki nem akar itt lenni. Ugyan ő sem akar, de neki jelenleg kevesebb a választási lehetősége. Megérti és mégsem. Örül, hogy jobban van és mégsem. Menjen már, hogy végre üres békére leljen az elme, de... mégse menjen. Szép úgy játszani, hogy semmit nem tükröz talán abból, ami van. Csak figyeli, hogy mikor fordul meg az alak és látja belőle utoljára a hátát. Aztán a pillantását elkapja róla, az asztalra vándorol. A füzet. Nem időzik rajta sokat, nem mond semmit. Visszafordítja a félvérre az aranyakat.*
//Második szál//
*Csak bólint, ahogy hallja a kiejtett szavakat. Az ideg nála és jobb ez így. Még a végén megtörné a lelkesedését az a fajta óvatoskodás, hogy ebben nem olyan magabiztos. Csak egy ideg. Mégis betáplálta, hogy olyannal nem babrál, amivel árthat, főleg nem engedély nélkül. Főleg nem neki. Apró dolgok ezek... olyan kis foszlányok, amik soha fel sem tűnnének. Cselekedetek, aminek máskor nem lenne jelentősége, de most csak ezeknek van. Ahogy az íját ajzza fel. Egyetlen szelet abból, ami még a másik. Nem tudná értelmezni, miért is ragadja meg éppen ezeket a pillanatokat. Miért ezt találja kapaszkodónak. Jobb, ha csak csinálja azt, amit. Minden mástól mentesen. Mentesen a vállon keresztbefutó tegezt igazító mozdulattól, ami a készülődése utolsó elemeinek egyike lehet. Jobb ezt kizárni.
Nem igazi célzás volt a megszólalása, nem akart vele semmit. Ha pedig igen, az is csak a sokadalom közé tartozik, amit nem enged másként felszínre. De az arcot így, hogy már nem foglalja le semmi a kezeit, azt látja. Kissé el is merül a vonásokban, ahogyan összevont szemöldökkel ejti ki a szavakat. "Vannak jobbak." Vannak. Mindenkitől vannak, de ha valaha találkozott is "jobbal" attól nem kívánta ezt a tudást. Nem kívánta azt a szeletet. Nem érdekelte. Nem az íjászat a lényeg. De nem hagyja, hogy arcára íródjon, a mosoly ül csak meg rajta és legszebb, legerősebb páncéljaként viseli. Pattanjon le róla minden. Az, hogy makacs, az, hogy kint töltötte az éjjelt és az, hogy menni akar. Az, hogy ő nem tanítaná. Az, hogy nem látja majd többet. Az, hogy mennyire szeretné, hogy ez ne érdekelje.
A kulacsra pillant. Megfordul, hogy a pulthoz lépjen a kancsó vízhez és lerakja az asztalra, a fejével pedig arra bök, amit már felcsatolt az övére. Felcsatolt, mert indulni fog.
De amikor kérdez, akkor válik bizonyossá. Nem tud azonnal válaszolni. Mert nem jönnek a szavak, sem a további kérdések. Csak a nehezedő tagjai mutatják, hogy ez nem egy jó pillanat, de nem akar róla tudomást venni. *
~Igen.~ - Nem.
*Mondja ki halkan, lassan ingatva meg a fejét. Még a mosoly is eltűnt, csak a szürkét nézi. Ellentétes gondolatok, de nem áll az útjába annak, aki nem akar itt lenni. Ugyan ő sem akar, de neki jelenleg kevesebb a választási lehetősége. Megérti és mégsem. Örül, hogy jobban van és mégsem. Menjen már, hogy végre üres békére leljen az elme, de... mégse menjen. Szép úgy játszani, hogy semmit nem tükröz talán abból, ami van. Csak figyeli, hogy mikor fordul meg az alak és látja belőle utoljára a hátát. Aztán a pillantását elkapja róla, az asztalra vándorol. A füzet. Nem időzik rajta sokat, nem mond semmit. Visszafordítja a félvérre az aranyakat.*
692. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-15 21:05:47
Üzenet elküldve: 2024-08-15 21:05:47
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
- Nem. *Feleli a feltevésre. A kezében már ott az ideg, az ujjaival oldja ki a végeit rögzítő könnyű csomót.* - Amikor összehajtod meg tudod törni az ideget. Szétszedésnél nem.
*Persze akkor is, de nem a nő lenne, aki ilyesmit elront. Ha érti, hogy miért teszi tönkre, ha rosszul teszi el, akkor azt is érti mire figyeljen oda akkor is, amikor szétszedi. Kifejezéstelenül nyújtja vissza az ideget a másik kezébe. Rövid életű volt a derű, amilyen futó a mosoly is az arcán. Nem kifejezetten rosszkedvű, de nem is boldog. Sem attól, hogy jobb a lába, sem attól, hogy elmehet. Hogy mennie kell. Nem enged azonban utat a gondolatoknak, még tudattalan blokkolja őket, azelőtt, hogy egyáltalán feltűnhetne, mit érez. Nem most van itt az ideje. Lehet soha nem is lesz. A tegez oldalsó szíjával babrálva mindenesetre megenged egy pillantást a hosszúéletű felé, hogy az hogyan boldogul a fegyverrel. Jól. Nem is várt kevesebbet tőle. Visszafordítva a tekintetét a mellkasára fűzi össze a szíjakat, újra csak az elfet figyelve aztán, miközben rögzíti őket. Ehhez már nem kell a szeme. Sokkal szívesebben nézi a másikat, ahogy a tegnap esti mozdulatokra koncentrál, amikkel letolja az íj szarvát, hogy ráakassza az ideget. Ezúttal nincs azonban mosoly, dicséret végképp. Talán semmi nem is tükröződne az arcán, ám a nő részéről érkező szavak mégis megtörik az egykedvűségét. Komoran engedi le az állát annak pillantása láttán. Igazít a teste előtt futó szíjakon. Összevonja a szemöldökét.*
- Vannak jobbak.
*Válaszolja tömören, lehajolva a kulacsáért, hogy az övére csatolja azt is. Nem magára érti, a képességeire, de vannak jobbak, vannak mások, vannak többen. Vannak akik sokkal inkább illenek az elfhez, mint ő.. Ha a másik igazán meg akar tanulni valamit, meg fogja találni a módját. Nem kell hozzá ő. Nem érti, ahogy nem értette már akkor a réten sem, miért kell ő ehhez. Nem érti az újra és újra felhozott utalásokat, ha játékosak is. Vagy csak nem akarja érteni. Meghúzza a vállán a tegezt, odébb igazítva azt a kabátján. Rövidúton meleg lesz hozzá, hogy ennyire felöltözve legyen, de ráér majd akkor levenni újra mindent. Hogy ez hol lesz, a dokkoknál, a város vagy a hazafelé vezető úton, ki tudja. Nem itt.
Elveszi a felé nyújtott fegyvert, még futólag sem pillantva rá, hogy jó helyen van-e rajta az ideg. Tudja, hogy ott van. Maga mellé engedi az íjat. Az asztalon hagyott pohárra néz, a megvetetlen ágyra. Ha középen is aludt rajta az elf, ha össze is dúlta az ágyneműt, akkor is két takarót lát. Két párnát. Szótlanul fordul el róla a tekintete, vissza a nőre maga előtt.*
- Segítsek még valamit?
*Kérdezi végül nyugodtan. Bár lehet, nem úgy néz ki, mint aki akarna, sokkal inkább mint aki ezúttal már valóban útrakész, ha a másik kérne valamit, megtenné. Egy vagy két perc, amíg marad, amíg biztos lehet benne, hogy nem hagy itt maga után semmit.*
//Második szál//
- Nem. *Feleli a feltevésre. A kezében már ott az ideg, az ujjaival oldja ki a végeit rögzítő könnyű csomót.* - Amikor összehajtod meg tudod törni az ideget. Szétszedésnél nem.
*Persze akkor is, de nem a nő lenne, aki ilyesmit elront. Ha érti, hogy miért teszi tönkre, ha rosszul teszi el, akkor azt is érti mire figyeljen oda akkor is, amikor szétszedi. Kifejezéstelenül nyújtja vissza az ideget a másik kezébe. Rövid életű volt a derű, amilyen futó a mosoly is az arcán. Nem kifejezetten rosszkedvű, de nem is boldog. Sem attól, hogy jobb a lába, sem attól, hogy elmehet. Hogy mennie kell. Nem enged azonban utat a gondolatoknak, még tudattalan blokkolja őket, azelőtt, hogy egyáltalán feltűnhetne, mit érez. Nem most van itt az ideje. Lehet soha nem is lesz. A tegez oldalsó szíjával babrálva mindenesetre megenged egy pillantást a hosszúéletű felé, hogy az hogyan boldogul a fegyverrel. Jól. Nem is várt kevesebbet tőle. Visszafordítva a tekintetét a mellkasára fűzi össze a szíjakat, újra csak az elfet figyelve aztán, miközben rögzíti őket. Ehhez már nem kell a szeme. Sokkal szívesebben nézi a másikat, ahogy a tegnap esti mozdulatokra koncentrál, amikkel letolja az íj szarvát, hogy ráakassza az ideget. Ezúttal nincs azonban mosoly, dicséret végképp. Talán semmi nem is tükröződne az arcán, ám a nő részéről érkező szavak mégis megtörik az egykedvűségét. Komoran engedi le az állát annak pillantása láttán. Igazít a teste előtt futó szíjakon. Összevonja a szemöldökét.*
- Vannak jobbak.
*Válaszolja tömören, lehajolva a kulacsáért, hogy az övére csatolja azt is. Nem magára érti, a képességeire, de vannak jobbak, vannak mások, vannak többen. Vannak akik sokkal inkább illenek az elfhez, mint ő.. Ha a másik igazán meg akar tanulni valamit, meg fogja találni a módját. Nem kell hozzá ő. Nem érti, ahogy nem értette már akkor a réten sem, miért kell ő ehhez. Nem érti az újra és újra felhozott utalásokat, ha játékosak is. Vagy csak nem akarja érteni. Meghúzza a vállán a tegezt, odébb igazítva azt a kabátján. Rövidúton meleg lesz hozzá, hogy ennyire felöltözve legyen, de ráér majd akkor levenni újra mindent. Hogy ez hol lesz, a dokkoknál, a város vagy a hazafelé vezető úton, ki tudja. Nem itt.
Elveszi a felé nyújtott fegyvert, még futólag sem pillantva rá, hogy jó helyen van-e rajta az ideg. Tudja, hogy ott van. Maga mellé engedi az íjat. Az asztalon hagyott pohárra néz, a megvetetlen ágyra. Ha középen is aludt rajta az elf, ha össze is dúlta az ágyneműt, akkor is két takarót lát. Két párnát. Szótlanul fordul el róla a tekintete, vissza a nőre maga előtt.*
- Segítsek még valamit?
*Kérdezi végül nyugodtan. Bár lehet, nem úgy néz ki, mint aki akarna, sokkal inkább mint aki ezúttal már valóban útrakész, ha a másik kérne valamit, megtenné. Egy vagy két perc, amíg marad, amíg biztos lehet benne, hogy nem hagy itt maga után semmit.*
691. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-15 19:12:17
Üzenet elküldve: 2024-08-15 19:12:17
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem időzik most azon, hogy a másik vonásai engedtek egy kicsit. Persze látja és azt a mosolyt is, amit elég messze száműzött az arcról, de ha valamiért lelkesedik, akkor egybeolvad minden. Olyan ritka, annyira nem jellemző, hogy akár meg is ijedhetne tőle, de most nem történik meg. Csak előveszi az ideget a tegez zsebéből, újra beissza szemeivel az egészet, utoljára. Annak viseletességét, a tudatát, hogy tényleg használva van. Az övé. Ha raktároz is valamit, azokat csak emlékként tenné el, hogy van más út, hogy legyen néhány kép az életében, ami nem hagyja, hogy már holnap visszatérjen a régi kerékvágásba. Hogy újra fegyverrel a kezében, színtelenül, minden hullámvölgytől mentesen valósítsa meg mások döntéseit, rájuk hárítva annak minden felelősségét. Lehetne csak újra az eszköz. Mint az íj. Használhatnák a tulajdonságait. Mint a növények mérgét. Neki pedig nem kellene tovább gondolkodnia. De néhány ilyen pillanat elég, hogy odázza a talán elkerülhetetlent. *
- Tegnap elvetted, azt hittem elronthatom.
*Néz a másikra, de ebben semmi vádló nincsen, a szemei még csillognak is mellé, pedig azok az aranyak igen ódonok és kopottasak tudnak lenni, ha úgy kívánja. De nem rest átvenni, ha már kioldotta neki.
A mozdulatai ismét koncentrálttá vállnak, csak a vonások nem ugyanolyan kemények mellé. Megpróbálná, hogy ne kelljen instruálni, még ha igen jól is jött az előző napon. Akkor beszélt a legtöbbet a másik. De most nem hiányoznak a szavak.
Az első mozdulat nem bonyolult. Ahogy kiakasztotta onnan azt a hurkot, pontosan a visszáját teszi. Nem tétovázik, fejben már vetíti maga elé azt, amit tud, mindössze meg kell fordítani az egészet. Figyelme feszült, de mondhatni játékos; élvezi. Egyik kézben az ideg vége, másikban a felső szarva az íjnak. Kissé félrebiccenti a fejét, alsó ajkát harapja meg, mint amikor valamire koncentrál. Úgy is marad, nem ereszti a fogaival. Az alját nem engedi le a földre, ezt jól megtanulta. Átlép a fegyveren, hogy a bokájával támassza a padló helyett, majd finoman vezeti el a combja mögött a fát. Más érzet, most egészen így, hogy lábán nem fogja föl a nadrág. Úgy is érezte, hogy mit csinál, de most mintha a bőre is segítségére lenne, hogy tudassa, jól csinálja. Határozottan, de ettől függetlenül óvatosan hajlítja a kart... bár tovább tartana. Nem az mozog a tudata peremén, hogy akkor több idejük lenne, átrajzolódik teljesen az egész.
De ahogy enged az anyag, úgy tudja ráhúzni az ideget és már véget is ér az egész. Ekkor ereszti el csak ajkának bőrét. Pislog néhányat, majd lép egyet, hogy a kezébe tudja emelni az íjat. Mintha értene hozzá, pedig tulajdonképpen nem ért, ellenőrzi, hogy minden a helyén van-e. Minden. Lehetne ebből legalább három a másiknál, akkor most elszórakozhatna. Lassan emeli végül szemeit a félvérre és nyújtja oda neki.*
- Jó tanárom volt.
*Nem, nem várt érte dicséretet, megelőlegezi magának egy mondattal és sokatmondó pillantással. Még mindig ott bujkál a leheletnyi játékosság, de amint odaadja, elbúcsúzik tőle. De a másikon ottmarad a pillantása.*
//Második szál//
*Nem időzik most azon, hogy a másik vonásai engedtek egy kicsit. Persze látja és azt a mosolyt is, amit elég messze száműzött az arcról, de ha valamiért lelkesedik, akkor egybeolvad minden. Olyan ritka, annyira nem jellemző, hogy akár meg is ijedhetne tőle, de most nem történik meg. Csak előveszi az ideget a tegez zsebéből, újra beissza szemeivel az egészet, utoljára. Annak viseletességét, a tudatát, hogy tényleg használva van. Az övé. Ha raktároz is valamit, azokat csak emlékként tenné el, hogy van más út, hogy legyen néhány kép az életében, ami nem hagyja, hogy már holnap visszatérjen a régi kerékvágásba. Hogy újra fegyverrel a kezében, színtelenül, minden hullámvölgytől mentesen valósítsa meg mások döntéseit, rájuk hárítva annak minden felelősségét. Lehetne csak újra az eszköz. Mint az íj. Használhatnák a tulajdonságait. Mint a növények mérgét. Neki pedig nem kellene tovább gondolkodnia. De néhány ilyen pillanat elég, hogy odázza a talán elkerülhetetlent. *
- Tegnap elvetted, azt hittem elronthatom.
*Néz a másikra, de ebben semmi vádló nincsen, a szemei még csillognak is mellé, pedig azok az aranyak igen ódonok és kopottasak tudnak lenni, ha úgy kívánja. De nem rest átvenni, ha már kioldotta neki.
A mozdulatai ismét koncentrálttá vállnak, csak a vonások nem ugyanolyan kemények mellé. Megpróbálná, hogy ne kelljen instruálni, még ha igen jól is jött az előző napon. Akkor beszélt a legtöbbet a másik. De most nem hiányoznak a szavak.
Az első mozdulat nem bonyolult. Ahogy kiakasztotta onnan azt a hurkot, pontosan a visszáját teszi. Nem tétovázik, fejben már vetíti maga elé azt, amit tud, mindössze meg kell fordítani az egészet. Figyelme feszült, de mondhatni játékos; élvezi. Egyik kézben az ideg vége, másikban a felső szarva az íjnak. Kissé félrebiccenti a fejét, alsó ajkát harapja meg, mint amikor valamire koncentrál. Úgy is marad, nem ereszti a fogaival. Az alját nem engedi le a földre, ezt jól megtanulta. Átlép a fegyveren, hogy a bokájával támassza a padló helyett, majd finoman vezeti el a combja mögött a fát. Más érzet, most egészen így, hogy lábán nem fogja föl a nadrág. Úgy is érezte, hogy mit csinál, de most mintha a bőre is segítségére lenne, hogy tudassa, jól csinálja. Határozottan, de ettől függetlenül óvatosan hajlítja a kart... bár tovább tartana. Nem az mozog a tudata peremén, hogy akkor több idejük lenne, átrajzolódik teljesen az egész.
De ahogy enged az anyag, úgy tudja ráhúzni az ideget és már véget is ér az egész. Ekkor ereszti el csak ajkának bőrét. Pislog néhányat, majd lép egyet, hogy a kezébe tudja emelni az íjat. Mintha értene hozzá, pedig tulajdonképpen nem ért, ellenőrzi, hogy minden a helyén van-e. Minden. Lehetne ebből legalább három a másiknál, akkor most elszórakozhatna. Lassan emeli végül szemeit a félvérre és nyújtja oda neki.*
- Jó tanárom volt.
*Nem, nem várt érte dicséretet, megelőlegezi magának egy mondattal és sokatmondó pillantással. Még mindig ott bujkál a leheletnyi játékosság, de amint odaadja, elbúcsúzik tőle. De a másikon ottmarad a pillantása.*
690. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-15 18:08:40
Üzenet elküldve: 2024-08-15 18:08:40
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem látja, hogy a mosoly erőltetett volna a másik részéről. Nem is különösebben figyeli, s a nő maga is van olyan jó abban, hogy az érzéseit álcázza, mint ő. Nem ismeri, két találkozásból senkit nem is ismerhetne meg, de az, ha valaki kőszobor módjára használja az arcizmait ennyi idő alatt is feltűnik neki. Ha nem is konkrét jeleket, konkrét okokat, vagy a konkrét vonásokat ismer fel tudatosan, azt mégis érzi, hogy hasonló lehet sokszor kettejük maszkja – mindkettő kifele mutat csak valamit, sötétben hagyva, hogy mi van valójában mögötte. A maga dolgával törődik azonban, hogy mielőbb indulásra készen álljon. Csizmák, alkarvédők. Csak addig néz fel utóbbi felvétele közben is, amíg megkérdezi a nőtől, hogy vissza akarja-e tenni ő az ideget az íjra. A válasz azonban lelkesebb, mint várta. Mint hallotta egy jó ideje. A maga vonásai is megenyhülnek rá, futó mosolyt kerekítve a szája szélére; aprót biccent csupán a feleletre, mintegy engedélyképpen, mielőtt visszafordulna előre, hogy a helyére húzza az utolsó szíjat is az alkarvédőn. Az inge tegnap délután óta a könyöke fölé tűrve, nem engedte azóta sem, a bőrére veszi rá egyszerűen, a kabát alá, így az utolsó simításokkal másodszor is több problémája akad, de megoldja. Az egész rettentő kényelmetlen lenne hosszútávon, így egymásra rétegezve, de ha feljebb emelkedik a nap, hamarosan nem fog már kelleni a felsőkabát. Visszahúzza a helyére a ruha ujját, megigazítva alatta a vértet, ahogy az asztal felé indul. Nem az idegért megy, még csak nem is segíteni a másiknak, hanem a tegezéért, ami ott pihen még mindig valahol a hosszúéletű mellett, a felé nyújtott húr azonban megakasztja a mozdulatot, amivel érte hajolna, hogy felvegye. Kérdőn pillant a nőre a kezébe adott idegről.*
- Nem tudod?
*Kérdezi csendes meglepettséggel. Nem érti, mi okozhat problémát. Egyszerűen van csak összehajtva, egy laza csomóval összefogva a két hurkot a végén, hogy ne tekeredjen le. Elveszi mégis a másiktól, s könnyedén megoldja, úgy nyújtva vissza azt az elfnek. Nem haragszik, hiszen honnan is kellene tudnia, hogy mivel okoz kárt, de azt, hogy tegnap éppen ő kérte el tőle az ideget már nem hozzá összefüggésbe a helyzettel. Összehajtani valóban finomabb munkát igényel, hogy ne törjön meg az anyaga, de kiengedni már nem kell ilyen körültekintően.
Nyugodtan lép tovább, ha a nő elveszi tőle az ideget, hogy felvegye a tegezét. Átemelve a vállán bújik bele. Nem siet, de nem is tétovázik. A lelógó harmadik szíjért nyúlva lép odébb, hogy ne legyen se útban, se pedig túl közel a másikhoz, miközben szótlanul kezdi összecsatolni azt a mellkasa előtt a többivel.*
//Második szál//
*Nem látja, hogy a mosoly erőltetett volna a másik részéről. Nem is különösebben figyeli, s a nő maga is van olyan jó abban, hogy az érzéseit álcázza, mint ő. Nem ismeri, két találkozásból senkit nem is ismerhetne meg, de az, ha valaki kőszobor módjára használja az arcizmait ennyi idő alatt is feltűnik neki. Ha nem is konkrét jeleket, konkrét okokat, vagy a konkrét vonásokat ismer fel tudatosan, azt mégis érzi, hogy hasonló lehet sokszor kettejük maszkja – mindkettő kifele mutat csak valamit, sötétben hagyva, hogy mi van valójában mögötte. A maga dolgával törődik azonban, hogy mielőbb indulásra készen álljon. Csizmák, alkarvédők. Csak addig néz fel utóbbi felvétele közben is, amíg megkérdezi a nőtől, hogy vissza akarja-e tenni ő az ideget az íjra. A válasz azonban lelkesebb, mint várta. Mint hallotta egy jó ideje. A maga vonásai is megenyhülnek rá, futó mosolyt kerekítve a szája szélére; aprót biccent csupán a feleletre, mintegy engedélyképpen, mielőtt visszafordulna előre, hogy a helyére húzza az utolsó szíjat is az alkarvédőn. Az inge tegnap délután óta a könyöke fölé tűrve, nem engedte azóta sem, a bőrére veszi rá egyszerűen, a kabát alá, így az utolsó simításokkal másodszor is több problémája akad, de megoldja. Az egész rettentő kényelmetlen lenne hosszútávon, így egymásra rétegezve, de ha feljebb emelkedik a nap, hamarosan nem fog már kelleni a felsőkabát. Visszahúzza a helyére a ruha ujját, megigazítva alatta a vértet, ahogy az asztal felé indul. Nem az idegért megy, még csak nem is segíteni a másiknak, hanem a tegezéért, ami ott pihen még mindig valahol a hosszúéletű mellett, a felé nyújtott húr azonban megakasztja a mozdulatot, amivel érte hajolna, hogy felvegye. Kérdőn pillant a nőre a kezébe adott idegről.*
- Nem tudod?
*Kérdezi csendes meglepettséggel. Nem érti, mi okozhat problémát. Egyszerűen van csak összehajtva, egy laza csomóval összefogva a két hurkot a végén, hogy ne tekeredjen le. Elveszi mégis a másiktól, s könnyedén megoldja, úgy nyújtva vissza azt az elfnek. Nem haragszik, hiszen honnan is kellene tudnia, hogy mivel okoz kárt, de azt, hogy tegnap éppen ő kérte el tőle az ideget már nem hozzá összefüggésbe a helyzettel. Összehajtani valóban finomabb munkát igényel, hogy ne törjön meg az anyaga, de kiengedni már nem kell ilyen körültekintően.
Nyugodtan lép tovább, ha a nő elveszi tőle az ideget, hogy felvegye a tegezét. Átemelve a vállán bújik bele. Nem siet, de nem is tétovázik. A lelógó harmadik szíjért nyúlva lép odébb, hogy ne legyen se útban, se pedig túl közel a másikhoz, miközben szótlanul kezdi összecsatolni azt a mellkasa előtt a többivel.*
689. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-15 15:45:59
Üzenet elküldve: 2024-08-15 15:45:59
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Erőltethet magára közönyt, de jókedvet és mosolyt is. Nem látni be mögé, pontosan annyira nem, mint a másik rezzenéstelen álcáját sem tudja félremozdítani, hogy megtudja mi van ott bent. Nem hiszi, hogy elmúlt a fájdalom, de nehezebb megjátszani, ha semmit nem javult, mint azt, hogy éppen benne mozgolódik az előző nap minden apró pontja. De ő rálép és ha erő kell hozzá is, hogy ne mutassa, csak jobb lehet. Ez most elég. Neki erő arra, hogy másba kapaszkodjon, mint ami előtörhetne, a másiknak pedig hogy hagyják elmenni. Amúgy is hagyná. Még vele van, hogy van része abban is, hogy egyáltalán ez megtörtént. Mindenki maga dönt ugyan a lépéseiről, arról is, hogy kiment vele a toronyhoz, arról is, hogy utána be vele a házba. De nem tudja nem azt látni magában, hogy amihez ér az csak pusztulást hoz. Megfogja hát az egyetlent benne, amit lehet. Hogy javított is. Nem sok. De mostanra elég.
Az íjat nézve is lehetne boncolgatni miérteket, kár, hogy nem ért hozzá. Nincsenek lecsupaszított, megnevezett érzések, csak kapkod utánuk, hogy tudni vélje, mi mit okoz. És annak a fának a látványa a réten talán még csak kíváncsiság volt, egyszerű, belülről jövő kényszere annak, hogy ismerjen olyasmit, amit még nem. A félelf sincs ettől távol, csakhogy ő nem tárgy. És kevéssé szokott lényeket pusztán önmagukért ismerni akarni. Már nem pusztán azért lőne azzal, mert az erejét akarja érezni, megtapasztalni a sikert, vagy a kudarcot. Látni a nyíl útját, figyelni, ahogy belefúródik valamibe, vagy ahogyan elkerüli a célpontot. Az neki egy a férfivel. Azon kevés dolgok egyike, amit hozzá tud társítani, amit nem takar, hanem láthatóvá tesz. Nem lőni akar, nem játszani, hanem megismerni. Talán általa a másikat. Milyen butaság. Ahogy találkoznak a tekintetek tudatosul igazán, hogy az utolsó pillanatok egyike. És ő rábízza a maradék időben. Nem nagy dolog talán. Apróság lehet, neki most mégis többet jelent, puszta fegyvernél és puszta gesztusnál. Kapaszkodókat kell keresni, hogy ne billenjen ki. Ezért sem gondolja tovább, hanem megáll ebben.*
- Igen! *Mondja magát is meglepve azzal, hogy a kelleténél lelkesebbre sikerült az az egyetlen szó. De nem vigyorog mellé, magára is fagyasztja. Ki tudja miért... Semmiség.
A tegezhez lép és arra pillant. Ő tette bele az ideget, de Kyr hajtotta össze. Így hát nem fog beletenyerelni olyasmibe, amit elronthat. Kiemeli ugyan a zsebből, de amint befejezte amaz az alkarvédőjének szíjazását, a kezébe adja. Szedje ő szét, ha ebben a mozdulatsorban akár kárt is okozhatna. Aztán bizonyos, hogy ugyan azzal a precizitással és figyelemmel fogja felajzani.*
//Második szál//
*Erőltethet magára közönyt, de jókedvet és mosolyt is. Nem látni be mögé, pontosan annyira nem, mint a másik rezzenéstelen álcáját sem tudja félremozdítani, hogy megtudja mi van ott bent. Nem hiszi, hogy elmúlt a fájdalom, de nehezebb megjátszani, ha semmit nem javult, mint azt, hogy éppen benne mozgolódik az előző nap minden apró pontja. De ő rálép és ha erő kell hozzá is, hogy ne mutassa, csak jobb lehet. Ez most elég. Neki erő arra, hogy másba kapaszkodjon, mint ami előtörhetne, a másiknak pedig hogy hagyják elmenni. Amúgy is hagyná. Még vele van, hogy van része abban is, hogy egyáltalán ez megtörtént. Mindenki maga dönt ugyan a lépéseiről, arról is, hogy kiment vele a toronyhoz, arról is, hogy utána be vele a házba. De nem tudja nem azt látni magában, hogy amihez ér az csak pusztulást hoz. Megfogja hát az egyetlent benne, amit lehet. Hogy javított is. Nem sok. De mostanra elég.
Az íjat nézve is lehetne boncolgatni miérteket, kár, hogy nem ért hozzá. Nincsenek lecsupaszított, megnevezett érzések, csak kapkod utánuk, hogy tudni vélje, mi mit okoz. És annak a fának a látványa a réten talán még csak kíváncsiság volt, egyszerű, belülről jövő kényszere annak, hogy ismerjen olyasmit, amit még nem. A félelf sincs ettől távol, csakhogy ő nem tárgy. És kevéssé szokott lényeket pusztán önmagukért ismerni akarni. Már nem pusztán azért lőne azzal, mert az erejét akarja érezni, megtapasztalni a sikert, vagy a kudarcot. Látni a nyíl útját, figyelni, ahogy belefúródik valamibe, vagy ahogyan elkerüli a célpontot. Az neki egy a férfivel. Azon kevés dolgok egyike, amit hozzá tud társítani, amit nem takar, hanem láthatóvá tesz. Nem lőni akar, nem játszani, hanem megismerni. Talán általa a másikat. Milyen butaság. Ahogy találkoznak a tekintetek tudatosul igazán, hogy az utolsó pillanatok egyike. És ő rábízza a maradék időben. Nem nagy dolog talán. Apróság lehet, neki most mégis többet jelent, puszta fegyvernél és puszta gesztusnál. Kapaszkodókat kell keresni, hogy ne billenjen ki. Ezért sem gondolja tovább, hanem megáll ebben.*
- Igen! *Mondja magát is meglepve azzal, hogy a kelleténél lelkesebbre sikerült az az egyetlen szó. De nem vigyorog mellé, magára is fagyasztja. Ki tudja miért... Semmiség.
A tegezhez lép és arra pillant. Ő tette bele az ideget, de Kyr hajtotta össze. Így hát nem fog beletenyerelni olyasmibe, amit elronthat. Kiemeli ugyan a zsebből, de amint befejezte amaz az alkarvédőjének szíjazását, a kezébe adja. Szedje ő szét, ha ebben a mozdulatsorban akár kárt is okozhatna. Aztán bizonyos, hogy ugyan azzal a precizitással és figyelemmel fogja felajzani.*
688. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-15 09:33:58
Üzenet elküldve: 2024-08-15 09:33:58
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Alig másfél szó csupán, ami elhagyja a száját. Korán van még beszélni, nincs is miről. Nem tudja milyen állapotban lenne a lába, ha tegnap nem ide, hanem a dokkokhoz megy vissza a toronytól, a borogatás, a zöld pép és a nő segítsége nélkül, de nem is gondol bele. Nem ő kérte, megköszönni már megköszönte, ennél több szót pedig nem érdemel a dolog. Ahogyan ő sem várt semmit azért, hogy az eső helyett a kunyhóban tölthette az éjszakát a másik. Sem köszönetet, sem azt, hogy legközelebb őt segítsék ki, ha rászorulna. Furcsa ismétlődése ez a dolgoknak mégis.
A csizmáját felhúzva áll rá végül a sérült bokára az asztal mellett. Itt már nem próbálgatja sokat, csak megy. Lehet, ha nem volna ennyire tudatos a vonásait illetően, ha nem lennének azok oly sokszor kőből, most meglátszana rajta az egy-egy lépés okozta kényelmetlenség, de ha fáj is, az az arcán mégsem hagy nyomot. Egykedvűen hajol a földön hagyott alkarvédők egyikéért, úgy, az ágy mellett állva kezdve azt visszahúzni a karjára. Semmi kétség nincs a mozdulataiban; menni fog, nem marad tovább. Az akarat kérdése meg sem fordul a fejében. Hogy valójában mit akarna, ha lenne választása: maradni vagy menni? Régen eldöntött dolog, és tegnap is csak megsérült, amikor egy óvatlanabb pillanatban megengedte magának a szabad választás jogát. Az alkarvédőkkel foglalkozik, azokra figyel, bár csukott szemmel is fel tudná tenni őket. Most mégis koncentrál, miközben dolgozik, egyiket a másik után veszi fel, nem siet, de nem is húzza az időt. Nem reagál már mindeközben a nő újabb szavaira. Hogy kívülről mi minek tűnik az mindig csak a látszat. Ha azonban azt mondaná, fáj, talán újrakezdődne, hogy nem akarják elengedni, s ebbe még egyszer nem kíván belemenni. Akármi is lenne a vége, nem köszönné meg valamelyikük, talán egyikük sem.
Nem pillant fel, amikor a hosszúéletű ismét eltűnik a paraván mögött, csak amikor az íja az asztalra kerül néz fel rá, annak fegyvert szemlelő alakjára. Már nem figyel közben arra, amit csinál, az ujjai maguktól találják meg az alkarvédők utolsó szíjait.*
- Fel is ajzod?
*Kérdezi nyugodtan, ahogy a nő felé fordul az asztal mellől. Továbbra sem feledi, hogy ott a réten, és tegnap este is mennyire volt érdekes számára az íja. Nem tudja miért, lehet tényleg csak egyszerű kíváncsiság. Máskor azonban nem kérdezne ilyesmi, megcsinálná maga, vagy azt sem, egyszerűen csak elindulna a dolgára. Mástól nem kérdezne ilyesmit. De ha ezúttal tényleg utoljára látja a másikat, s miért gondolná, hogy nem, akkor ennyit még megtehet érte, ha amaz szeretné. Lehajtja a fejét, megigazítva a karján a bőrvértet.*
//Második szál//
*Alig másfél szó csupán, ami elhagyja a száját. Korán van még beszélni, nincs is miről. Nem tudja milyen állapotban lenne a lába, ha tegnap nem ide, hanem a dokkokhoz megy vissza a toronytól, a borogatás, a zöld pép és a nő segítsége nélkül, de nem is gondol bele. Nem ő kérte, megköszönni már megköszönte, ennél több szót pedig nem érdemel a dolog. Ahogyan ő sem várt semmit azért, hogy az eső helyett a kunyhóban tölthette az éjszakát a másik. Sem köszönetet, sem azt, hogy legközelebb őt segítsék ki, ha rászorulna. Furcsa ismétlődése ez a dolgoknak mégis.
A csizmáját felhúzva áll rá végül a sérült bokára az asztal mellett. Itt már nem próbálgatja sokat, csak megy. Lehet, ha nem volna ennyire tudatos a vonásait illetően, ha nem lennének azok oly sokszor kőből, most meglátszana rajta az egy-egy lépés okozta kényelmetlenség, de ha fáj is, az az arcán mégsem hagy nyomot. Egykedvűen hajol a földön hagyott alkarvédők egyikéért, úgy, az ágy mellett állva kezdve azt visszahúzni a karjára. Semmi kétség nincs a mozdulataiban; menni fog, nem marad tovább. Az akarat kérdése meg sem fordul a fejében. Hogy valójában mit akarna, ha lenne választása: maradni vagy menni? Régen eldöntött dolog, és tegnap is csak megsérült, amikor egy óvatlanabb pillanatban megengedte magának a szabad választás jogát. Az alkarvédőkkel foglalkozik, azokra figyel, bár csukott szemmel is fel tudná tenni őket. Most mégis koncentrál, miközben dolgozik, egyiket a másik után veszi fel, nem siet, de nem is húzza az időt. Nem reagál már mindeközben a nő újabb szavaira. Hogy kívülről mi minek tűnik az mindig csak a látszat. Ha azonban azt mondaná, fáj, talán újrakezdődne, hogy nem akarják elengedni, s ebbe még egyszer nem kíván belemenni. Akármi is lenne a vége, nem köszönné meg valamelyikük, talán egyikük sem.
Nem pillant fel, amikor a hosszúéletű ismét eltűnik a paraván mögött, csak amikor az íja az asztalra kerül néz fel rá, annak fegyvert szemlelő alakjára. Már nem figyel közben arra, amit csinál, az ujjai maguktól találják meg az alkarvédők utolsó szíjait.*
- Fel is ajzod?
*Kérdezi nyugodtan, ahogy a nő felé fordul az asztal mellől. Továbbra sem feledi, hogy ott a réten, és tegnap este is mennyire volt érdekes számára az íja. Nem tudja miért, lehet tényleg csak egyszerű kíváncsiság. Máskor azonban nem kérdezne ilyesmi, megcsinálná maga, vagy azt sem, egyszerűen csak elindulna a dolgára. Mástól nem kérdezne ilyesmit. De ha ezúttal tényleg utoljára látja a másikat, s miért gondolná, hogy nem, akkor ennyit még megtehet érte, ha amaz szeretné. Lehajtja a fejét, megigazítva a karján a bőrvértet.*
687. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-14 20:04:15
Üzenet elküldve: 2024-08-14 20:04:15
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Javult. Akkor hát semmi nem tartja már vissza, mint ahogyan azt sejtette is. Legalább volt benne része, hogy gyorsabban múljon a fájdalom. Egy nap az ilyesmihez kevés. Halványan dereng fel a mosoly, de nem igazán a jókedvű, mindössze nyugtázza magában az apró sikert. Tud hát javítani is valamin, nem csak tönkretenni. Ha erre összpontosít, akkor tényleg messzire küldheti az árnyakat a feje fölül.
Ahogy mozog a térben, látja, hogy amaz próbál dűlőre jutni a saját érzeteivel. Tudja jól, hogy nem illanhatott el a fájdalom, de ha már ennyire képes, akkor haza tud jutni. Majd, ha ráterhel és megerőlteti az oda, vagy a kitudja hová vezető úton, akkor biztos lesz néhány keresetlen szava a fájdalomra, ami visszatérhet, de legalább ott lesz, ahol lennie kell. És az nem itt van.
Az ablakban jó. Azon kitekintve nyílik a világ, még ha annyira utálja is, most megnyugvást ad. Ő nem tervezi elkísérni az út egy kis részén sem a félelfet. Ha eddig nem kellett, csak amíg biztonságba nem helyezte, és rá nem kente a pépet, akkor nem gondolná, hogy ez szükséges. Hessegeti a gondolatot, majdnem sikerült megint átvennie az uralmat. Mellékzöngéje életének, hogy eldobható, mert azt is tették vele. De pont azért küzd annyit, s azért edzi magát olyan erősre, hogy erre rácáfolhasson. Tudattalanul tesz meg érte mindent és tudattalanul is próbál mindig bekúszni ennek helyére az érzés, hogy igazuk van. De a hűs szellő lemossa róla a fölösleges sötétet. Úgy fordul vissza, mintha nyoma sem lenne. Derűs a tekintet, mintha igazán jó lenne látni a másik "sikerét", hogy úgy mozog, rezzenéstelen arccal, mint azelőtt. Még.*
- Hm, tényleg egész jónak tűnik.
*Fut végig a tekintete rajta újra. Meg sem nézte a lábát, nem vizsgálódott tovább. Nem tudja, mennyit változott a színe, mennyire lohadt a duzzanat, de nem kérdés, hogy jobb.
Hirtelen elhatározás, hogy a paraván mögé sétál, hogy az íját, amit előző nap ajzott le, visszavigye a másiknak. A kardjára villannak az óaranyak, békésen pihent egymás mellett a két fegyver. Finoman érinti meg a fát, majd óvatosan veszi el a komódról és megy vissza vele, hogy ugyanolyan puhán tegye le az asztalra. Még figyeli egy kis ideig, nem tett le róla, hogy egyszer lőjön is vele. Bár a valóság sosem olyan kegyes, hogy a jóérzéseket csak úgy megadja. Onnan vándorol vissza a férfire a szeme. Mintha meg akarná kérni rá, de elveti. Nem gondolhat olyasmire, hogy még találkoznak. Legutóbb sem tette. Sokkal könnyebb így és már nem kívánja nehezíteni magának.*
//Második szál//
*Javult. Akkor hát semmi nem tartja már vissza, mint ahogyan azt sejtette is. Legalább volt benne része, hogy gyorsabban múljon a fájdalom. Egy nap az ilyesmihez kevés. Halványan dereng fel a mosoly, de nem igazán a jókedvű, mindössze nyugtázza magában az apró sikert. Tud hát javítani is valamin, nem csak tönkretenni. Ha erre összpontosít, akkor tényleg messzire küldheti az árnyakat a feje fölül.
Ahogy mozog a térben, látja, hogy amaz próbál dűlőre jutni a saját érzeteivel. Tudja jól, hogy nem illanhatott el a fájdalom, de ha már ennyire képes, akkor haza tud jutni. Majd, ha ráterhel és megerőlteti az oda, vagy a kitudja hová vezető úton, akkor biztos lesz néhány keresetlen szava a fájdalomra, ami visszatérhet, de legalább ott lesz, ahol lennie kell. És az nem itt van.
Az ablakban jó. Azon kitekintve nyílik a világ, még ha annyira utálja is, most megnyugvást ad. Ő nem tervezi elkísérni az út egy kis részén sem a félelfet. Ha eddig nem kellett, csak amíg biztonságba nem helyezte, és rá nem kente a pépet, akkor nem gondolná, hogy ez szükséges. Hessegeti a gondolatot, majdnem sikerült megint átvennie az uralmat. Mellékzöngéje életének, hogy eldobható, mert azt is tették vele. De pont azért küzd annyit, s azért edzi magát olyan erősre, hogy erre rácáfolhasson. Tudattalanul tesz meg érte mindent és tudattalanul is próbál mindig bekúszni ennek helyére az érzés, hogy igazuk van. De a hűs szellő lemossa róla a fölösleges sötétet. Úgy fordul vissza, mintha nyoma sem lenne. Derűs a tekintet, mintha igazán jó lenne látni a másik "sikerét", hogy úgy mozog, rezzenéstelen arccal, mint azelőtt. Még.*
- Hm, tényleg egész jónak tűnik.
*Fut végig a tekintete rajta újra. Meg sem nézte a lábát, nem vizsgálódott tovább. Nem tudja, mennyit változott a színe, mennyire lohadt a duzzanat, de nem kérdés, hogy jobb.
Hirtelen elhatározás, hogy a paraván mögé sétál, hogy az íját, amit előző nap ajzott le, visszavigye a másiknak. A kardjára villannak az óaranyak, békésen pihent egymás mellett a két fegyver. Finoman érinti meg a fát, majd óvatosan veszi el a komódról és megy vissza vele, hogy ugyanolyan puhán tegye le az asztalra. Még figyeli egy kis ideig, nem tett le róla, hogy egyszer lőjön is vele. Bár a valóság sosem olyan kegyes, hogy a jóérzéseket csak úgy megadja. Onnan vándorol vissza a férfire a szeme. Mintha meg akarná kérni rá, de elveti. Nem gondolhat olyasmire, hogy még találkoznak. Legutóbb sem tette. Sokkal könnyebb így és már nem kívánja nehezíteni magának.*
686. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-14 19:06:39
Üzenet elküldve: 2024-08-14 19:06:39
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Ha nem is kifejezetten célja elmenni, muszájnak tartja. Haza, vagy előtte a városba, vissza a dokkokhoz.. Ki tudja mit tenne, hol lenne most egyáltalán, ha nem úgy találkozott volna a hosszúéletűvel tegnap hajnalban, hogy dolga van, vagy ha el tudta volna végezni azt rendesen, s nem kellett volna kényszerből idejönnie. Bár mondhatott volna rá nemet is, nem tette. Ha igazán akarta volna, törött csonttal is elvégezhette volna a feladatát.. Szigorú arccal figyeli a lábát. Óvatosan mozdítja különböző irányokba az asztal mellett ülve, éppen csak tesztelve a határait. Csoda nem történt, egészen el nem múlt, de most úgy tűnik, tompult a fájdalom. Nem tudja ugyan, hogyha elkezdi terhelni visszatér-e, és ha igen, akkor vajon egészében vagy csak részben, de egyelőre elég a tudat, hogy jobb. A többi kiderül, ha végre rááll majd.*
- Mh.
*Hümment halkan a kérdésre közben. A szavak nélkül töltött órák után rekedtebbnek érzi a hangját, s ebben a kint töltött éjszaka is megtehette a maga hatását. Nem pillant fel a földről az ágyban nyújtózkodó nőre. Előre is, hátra is, oldalra, fel-le, mindenfelé kipróbálja az ízületet, de jó jel, hogy a duzzanatot sem látja most rajta, vagy nem akkorának. Lehet, hogy a párkányon aludni annyiban nem volt egészében csökönyös döntés, hogy így egész éjjel hidegben maradt a lába. Legalábbis kifele védhetné magát ezzel, ha érdekelné egyáltalán, hogy megmagyarázza, mit miért tesz.*
- Mozog.
*Vonja le végül a rövid konklúziót; átemeli a kezében tartott lábbelit a szék támlája felett, maga előtt húzva fel azt az ép lábára. Ha a másik nem is tökéletes még, a csizma meg fogja tartani addig, amíg hazaér. Futni nem fog vele, talán bicegni igen, ha már senki sem látja, eldugott hátsó erdei utakon, de még ha rá se tudna állni, akkor is menne. Azt mondta a nő: holnapig. Sápadtan szűrődik be kintről a kora reggeli fény.
A másik csizmájáért nyúl, miközben a hosszúéletű újra az ablakhoz megy. Csak félszemmel pillant utána, ahogy felegyenesedik ültében. Óvatosabb a lendület, amivel ebbe belebújik. Fáj, de nem vészes, egyedül a szemöldöke húzódik összébb az érzékenyebb mozdulatoknál, de inkább a figyelemtől, mint a valódi fájdalomtól. Visszateszi a padlóra a lábát, úgy állva fel a székről, mintha soha nem is lett volna semmi baja. Futólag néz már csak a sérült boka felé, mielőtt az ágyhoz indulna, hogy felvegye a földről mellőle az otthagyott alkarvédőket. Nem rezdül az arca közben, ahogy értük hajol, mintha valóban mi sem történt volna, bár magában elemzi a lépteket követő érzéseket. Nem jó, de mostanra jó lesz. Nincs több kifogás.*
//Második szál//
*Ha nem is kifejezetten célja elmenni, muszájnak tartja. Haza, vagy előtte a városba, vissza a dokkokhoz.. Ki tudja mit tenne, hol lenne most egyáltalán, ha nem úgy találkozott volna a hosszúéletűvel tegnap hajnalban, hogy dolga van, vagy ha el tudta volna végezni azt rendesen, s nem kellett volna kényszerből idejönnie. Bár mondhatott volna rá nemet is, nem tette. Ha igazán akarta volna, törött csonttal is elvégezhette volna a feladatát.. Szigorú arccal figyeli a lábát. Óvatosan mozdítja különböző irányokba az asztal mellett ülve, éppen csak tesztelve a határait. Csoda nem történt, egészen el nem múlt, de most úgy tűnik, tompult a fájdalom. Nem tudja ugyan, hogyha elkezdi terhelni visszatér-e, és ha igen, akkor vajon egészében vagy csak részben, de egyelőre elég a tudat, hogy jobb. A többi kiderül, ha végre rááll majd.*
- Mh.
*Hümment halkan a kérdésre közben. A szavak nélkül töltött órák után rekedtebbnek érzi a hangját, s ebben a kint töltött éjszaka is megtehette a maga hatását. Nem pillant fel a földről az ágyban nyújtózkodó nőre. Előre is, hátra is, oldalra, fel-le, mindenfelé kipróbálja az ízületet, de jó jel, hogy a duzzanatot sem látja most rajta, vagy nem akkorának. Lehet, hogy a párkányon aludni annyiban nem volt egészében csökönyös döntés, hogy így egész éjjel hidegben maradt a lába. Legalábbis kifele védhetné magát ezzel, ha érdekelné egyáltalán, hogy megmagyarázza, mit miért tesz.*
- Mozog.
*Vonja le végül a rövid konklúziót; átemeli a kezében tartott lábbelit a szék támlája felett, maga előtt húzva fel azt az ép lábára. Ha a másik nem is tökéletes még, a csizma meg fogja tartani addig, amíg hazaér. Futni nem fog vele, talán bicegni igen, ha már senki sem látja, eldugott hátsó erdei utakon, de még ha rá se tudna állni, akkor is menne. Azt mondta a nő: holnapig. Sápadtan szűrődik be kintről a kora reggeli fény.
A másik csizmájáért nyúl, miközben a hosszúéletű újra az ablakhoz megy. Csak félszemmel pillant utána, ahogy felegyenesedik ültében. Óvatosabb a lendület, amivel ebbe belebújik. Fáj, de nem vészes, egyedül a szemöldöke húzódik összébb az érzékenyebb mozdulatoknál, de inkább a figyelemtől, mint a valódi fájdalomtól. Visszateszi a padlóra a lábát, úgy állva fel a székről, mintha soha nem is lett volna semmi baja. Futólag néz már csak a sérült boka felé, mielőtt az ágyhoz indulna, hogy felvegye a földről mellőle az otthagyott alkarvédőket. Nem rezdül az arca közben, ahogy értük hajol, mintha valóban mi sem történt volna, bár magában elemzi a lépteket követő érzéseket. Nem jó, de mostanra jó lesz. Nincs több kifogás.*
685. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-14 16:22:44
Üzenet elküldve: 2024-08-14 16:22:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Ha valaha is nehezen indul a reggel, az csak is annak köszönhető, hogy lassítaná az érzékelést, a felfogását az újabb napnak, s annak előrelátható terhének. Egyszerűen nem akarja, hogy tudatosuljon, hogy át kell adnia magát neki. Ha nincsen igazi cél, miért is erőltesse meg magát? Pedig soha nem volt jellemző. Találnia kell valamit. A másiknak van; hazamenne. Kintre nem kellett a bakancs, de már a kezében lóg, amikor ismét felnéz rá. Próbálja befogadni a képet. Készül talán és a sérült lábat próbálgatja, hogy hagyja-e végre elsétálni. Csak futó gondolat, hogy nem bánja, mert akkor nem kell szembesülnie tovább semmivel, amivel az előző napon. A másik, ami pedig ezt letéríti az útjáról, abból a biztos mederből, ami segíthetne neki, hogy felejtse is el az egészet, az az, hogy valahogy mégsem örömteli a tudat. Nem adózik sokat a "mi lett volna ha" kérdéseknek, de talán máshogy is alakulhatott volna. Az a hajnali viszontlátás egészen jó érzés volt, ellenben az estével. Keserűbb a szájíz, mint kéne, de ahogy fellöki magát a fekvésből, úgy hagyja is elveszni. Majd kimegy a világítótoronyhoz, fizet egy őrnek és kiharcolja magából. Aztán úgysem kell erre többé figyelni. Mindenki teheti tovább a dolgát így, vagy úgy.
Maga alá húzza egyik lábát, a másikat pedig lelógatja az ágyról. Félrebiccentett fejjel tekint a férfi sérült tagjára.*
- Javult?
*Az érdeklődés őszinte, csakhogy végre kiveszett belőle az óvás. Nincs senkinek szüksége rá. Jobb is minden pislogása után, ahogy tisztul a tudat és nem mérgezi semmi. Elszáll az álom nyoma és ködbe vész a semmire nem vezető féltés magja is. De az, hogy mennyiben tudott segíteni egy éjjel leforgása alatt a keveréke, az számít.
Újabbat nyújtózik, magasba emelve a kezét, megmozgatva magát, hogy testébe némi életet leheljen. Nem fog sokáig itt maradni az biztos. Eztán fel is pattan, majd a pulthoz sétál, s dől annak, háta mögé kulcsolva karját. Végigtekint ő is a lakáson. Itt is lesz mit csinálni majd... bevetni az ágyat, a ládára halmozott lomokat eltüntetni, na meg a poharakat az asztalról. Minden kis pont, amiben meg tud kapaszkodni, jó valamire.
Még a kintről bejövő hűvös is kecsegtető. El is löki magát, majd az ablakhoz megy, hogy feljebb tolja, ugyanazon nehézségek árán, mint mindig. De a párkánynak támaszkodva elfelejti az a bosszúságot, amit mindig okoz. Behunyja a szemét és tüdejébe szívja a még hűs párás, sós levegőt. Az is ébresztő hatással bír. Rá is könyököl inkább, kissé meghajolva, hogy élvezze egy kicsit, hiszen nemsokára újra a nap fogja égetni a bőrét és azt kevésbé kedveli. Kell még egy kicsi ebből. Aztán majd foglalkozik a másikkal is ha szükséges.*
//Második szál//
*Ha valaha is nehezen indul a reggel, az csak is annak köszönhető, hogy lassítaná az érzékelést, a felfogását az újabb napnak, s annak előrelátható terhének. Egyszerűen nem akarja, hogy tudatosuljon, hogy át kell adnia magát neki. Ha nincsen igazi cél, miért is erőltesse meg magát? Pedig soha nem volt jellemző. Találnia kell valamit. A másiknak van; hazamenne. Kintre nem kellett a bakancs, de már a kezében lóg, amikor ismét felnéz rá. Próbálja befogadni a képet. Készül talán és a sérült lábat próbálgatja, hogy hagyja-e végre elsétálni. Csak futó gondolat, hogy nem bánja, mert akkor nem kell szembesülnie tovább semmivel, amivel az előző napon. A másik, ami pedig ezt letéríti az útjáról, abból a biztos mederből, ami segíthetne neki, hogy felejtse is el az egészet, az az, hogy valahogy mégsem örömteli a tudat. Nem adózik sokat a "mi lett volna ha" kérdéseknek, de talán máshogy is alakulhatott volna. Az a hajnali viszontlátás egészen jó érzés volt, ellenben az estével. Keserűbb a szájíz, mint kéne, de ahogy fellöki magát a fekvésből, úgy hagyja is elveszni. Majd kimegy a világítótoronyhoz, fizet egy őrnek és kiharcolja magából. Aztán úgysem kell erre többé figyelni. Mindenki teheti tovább a dolgát így, vagy úgy.
Maga alá húzza egyik lábát, a másikat pedig lelógatja az ágyról. Félrebiccentett fejjel tekint a férfi sérült tagjára.*
- Javult?
*Az érdeklődés őszinte, csakhogy végre kiveszett belőle az óvás. Nincs senkinek szüksége rá. Jobb is minden pislogása után, ahogy tisztul a tudat és nem mérgezi semmi. Elszáll az álom nyoma és ködbe vész a semmire nem vezető féltés magja is. De az, hogy mennyiben tudott segíteni egy éjjel leforgása alatt a keveréke, az számít.
Újabbat nyújtózik, magasba emelve a kezét, megmozgatva magát, hogy testébe némi életet leheljen. Nem fog sokáig itt maradni az biztos. Eztán fel is pattan, majd a pulthoz sétál, s dől annak, háta mögé kulcsolva karját. Végigtekint ő is a lakáson. Itt is lesz mit csinálni majd... bevetni az ágyat, a ládára halmozott lomokat eltüntetni, na meg a poharakat az asztalról. Minden kis pont, amiben meg tud kapaszkodni, jó valamire.
Még a kintről bejövő hűvös is kecsegtető. El is löki magát, majd az ablakhoz megy, hogy feljebb tolja, ugyanazon nehézségek árán, mint mindig. De a párkánynak támaszkodva elfelejti az a bosszúságot, amit mindig okoz. Behunyja a szemét és tüdejébe szívja a még hűs párás, sós levegőt. Az is ébresztő hatással bír. Rá is könyököl inkább, kissé meghajolva, hogy élvezze egy kicsit, hiszen nemsokára újra a nap fogja égetni a bőrét és azt kevésbé kedveli. Kell még egy kicsi ebből. Aztán majd foglalkozik a másikkal is ha szükséges.*
684. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-14 09:14:10
Üzenet elküldve: 2024-08-14 09:14:10
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Sosem csap nagy zajt, bárhol is van. Csendesen nyitja az ajtót. Ha meg is nyikordulna a zsanéron, óvatos a mozdulat, hogy minél halkabban tegye. A kinti tompa fény és a hűvösebb levegő utat talál mellette a házba, ahogy a küszöbre lép. Némának hat a lakás az utca után, üresnek. Az ajtóból beáradó kora reggeli világosság mögött sötétben maradnak a távolabbi részek. Az ágy felé fordul, tudattalan számolva úgy, hogy ott találja majd a másikat, s így is van. Van aki nem olyan makacs, hogy a földön, vagy egy ablak párkányán töltse az éjszakát, ha nem is úgy használja az ágyat, ahogyan a legtöbben. Ha itt maradt volna, biztosan nem alszik kényelmesen. Egyikük sem. Röviden időzik csupán a még alvó alakon a pillantása. Ha el is csalná a tekintetét a rendezetlen hálóruha, hamar elfordítja róla; a szoba berendezését méri fel inkább. Nem sok minden változott, de feltűnnek a részletek. Látja a láda tetejére került tárgyakat, a máshogyan rendezett székeket az asztalnál. Talán felsejlenek az átrendezett dolgok mögött a képek is, a hosszúéletűről, ahogy pakol a mostanra kialudt gyertyák fényénél, de ha valamit nem is ért belőlük, nem kezdi fejtegetni. Inkább csak beidegződés, hogyha nyomot lát, megpróbálja összerakni a mögöttes történetet.
Nem engedi, hogy túl sok hideg érkezzen kintről; egy futó pillantással méri fel csupán a helyet, mielőtt még mindig féllábon beljebb ugrana, becsukva maga után az ajtót, ezúttal sem hangosabban, mint feltétlen szükséges. De ahogy visszafordul előre már látja az ágyon felnyíló arany szemeket. Hogy az ajtó keltette, vagy magától ébredt, nem tudja. Ezúttal sem időzik azonban tovább a pillantása a kelleténél, az arcon sem. Elfordulva megy az asztalhoz, az odébbtolt székek egyikéért nyúlva, hogy visszahúzza a helyére. Ahogy közelebb hajol a támláért látja az asztalon hagyott boros poharat is, de nem szól érte. A helyére emeli a széket, s leereszkedik rá, miközben az ágyon megmozdul közben a nő is, és morog valamit. Érti talán a jelzést, de nem reagál rá. A tegnap levetett csizmáiért hajol, közelebb húzva őket magához. Tegnap óta először próbál rá közben a lábára is felegyenesedve a helyén, óvatosan mozdítva meg a bokáját. Ahogy az előbb a padlóra tette a talpát nem érezte, hogy bármi fájt volna, de ez nem jelent semmit. Elzsibbadhatott a kinti hidegtől is annyira, hogy érzéketlenné váljon. A támlán át lógatja az egyik karját, benne az egyik csizmájával, a másikkal pedig az asztalra könyököl, miközben összevont szemöldökkel figyeli a földre tett lábát.*
//Második szál//
*Sosem csap nagy zajt, bárhol is van. Csendesen nyitja az ajtót. Ha meg is nyikordulna a zsanéron, óvatos a mozdulat, hogy minél halkabban tegye. A kinti tompa fény és a hűvösebb levegő utat talál mellette a házba, ahogy a küszöbre lép. Némának hat a lakás az utca után, üresnek. Az ajtóból beáradó kora reggeli világosság mögött sötétben maradnak a távolabbi részek. Az ágy felé fordul, tudattalan számolva úgy, hogy ott találja majd a másikat, s így is van. Van aki nem olyan makacs, hogy a földön, vagy egy ablak párkányán töltse az éjszakát, ha nem is úgy használja az ágyat, ahogyan a legtöbben. Ha itt maradt volna, biztosan nem alszik kényelmesen. Egyikük sem. Röviden időzik csupán a még alvó alakon a pillantása. Ha el is csalná a tekintetét a rendezetlen hálóruha, hamar elfordítja róla; a szoba berendezését méri fel inkább. Nem sok minden változott, de feltűnnek a részletek. Látja a láda tetejére került tárgyakat, a máshogyan rendezett székeket az asztalnál. Talán felsejlenek az átrendezett dolgok mögött a képek is, a hosszúéletűről, ahogy pakol a mostanra kialudt gyertyák fényénél, de ha valamit nem is ért belőlük, nem kezdi fejtegetni. Inkább csak beidegződés, hogyha nyomot lát, megpróbálja összerakni a mögöttes történetet.
Nem engedi, hogy túl sok hideg érkezzen kintről; egy futó pillantással méri fel csupán a helyet, mielőtt még mindig féllábon beljebb ugrana, becsukva maga után az ajtót, ezúttal sem hangosabban, mint feltétlen szükséges. De ahogy visszafordul előre már látja az ágyon felnyíló arany szemeket. Hogy az ajtó keltette, vagy magától ébredt, nem tudja. Ezúttal sem időzik azonban tovább a pillantása a kelleténél, az arcon sem. Elfordulva megy az asztalhoz, az odébbtolt székek egyikéért nyúlva, hogy visszahúzza a helyére. Ahogy közelebb hajol a támláért látja az asztalon hagyott boros poharat is, de nem szól érte. A helyére emeli a széket, s leereszkedik rá, miközben az ágyon megmozdul közben a nő is, és morog valamit. Érti talán a jelzést, de nem reagál rá. A tegnap levetett csizmáiért hajol, közelebb húzva őket magához. Tegnap óta először próbál rá közben a lábára is felegyenesedve a helyén, óvatosan mozdítva meg a bokáját. Ahogy az előbb a padlóra tette a talpát nem érezte, hogy bármi fájt volna, de ez nem jelent semmit. Elzsibbadhatott a kinti hidegtől is annyira, hogy érzéketlenné váljon. A támlán át lógatja az egyik karját, benne az egyik csizmájával, a másikkal pedig az asztalra könyököl, miközben összevont szemöldökkel figyeli a földre tett lábát.*
683. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-13 20:27:43
Üzenet elküldve: 2024-08-13 20:27:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem nyílik ki a szeme, talán egyszer sem az eltelt idő alatt. Ha mégis, akkor az egybeolvad az álmokkal, a mélységgel, amibe olyan nehezen küzdötte bele magát. Valamikor viszont biztosan megmozdult, hiszen valahogy az ágyon keresztben fekve éri a hajnal első sugara, amire nem hajlandó figyelni. Ha felkel, akkor jön egy újabb nap. Egy egészen új, ami ugyanolyanan lesz, mint a többi és most nem kívánja egyetlen porcikája sem.
Bent egy pillanatig sem fázott. A takaró lába közé gyűrve, a párna feje alatt, az ujjai azon pihennek. Már nem szorítja. Még az állkapcsa sem emlékezeti arra, hogyan is érte az álom, mennyire szorította össze a fogait. A hálóruha takar, de kissé rendezetlenül simul combjára, ahogy a takaró tolná el az útjából. Szeret így feküdni. Ha egyedül van, sosem úgy pihen, mint ahogy másokat valaha látott: rendezetten, bebugyolálva, egyenesen az ágyon. Ha a félvérnél lett volna annyi hely, vagy nem óvta volna magától, akkor még rajta is úgy lehet, hogy keresztbe fekszik. Feje az ágy közepénél. Nyílik az ajtó. Nem kapja fel a tekintetét rá, tudja ki jön be rajta. Aludt ugyan, s nem is a legéberebben, de nem tudja elfelejteni, ki az, aki kint töltötte az éjjelt. Ki az, aki miatt mégsem volt igazán pihentető ez az egész. Nem nyílik a szem. Hagyja, hogy csak a hegyes füleivel érzékelje a hangokat, ahogyan beljebb lép Kyr a házba. Nem sieti el, hogy végre mozduljanak az óaranyak... lassan, még álmosan tekintenek a másikra.
Halványan dereng fel a rongy, amit otthagyott a vízben ázni. Ami nem került már rá. Most nem érdekli. Nem akar felkelni, de persze fel fog. Még csak a férfit nézi, úgy, mozdulatlanul. Ilyenkor nem tűnik sem kardforgatónak, sem olyasvalakinek, aki a méregkeverésben jártas. Mégsem érzi úgy magát, ahogy kívülről festhet. Még ad magának pár pillanatot, nem zavarja a másik. Nyújtózik és megint a párnát gyűri maga alá, azzal a lendülettel, ahogy hasra fordul, s rúgja közben arrébb egy finom mozdulattal a pokrócot, ami ebben zavarná. Egy lemondó hang csupán, ami közben előszökik, ami jelzi, hogy itt van és mindjárt fel is tápászkodik. Nincsenek benne kérdések, tudja, hogy menni fog a férfi. Már akkor tudta, amikor kitette a lábát az ajtón. Nem terheli viszont magát fölösleges szavakkal. Ráér az még. *
//Második szál//
*Nem nyílik ki a szeme, talán egyszer sem az eltelt idő alatt. Ha mégis, akkor az egybeolvad az álmokkal, a mélységgel, amibe olyan nehezen küzdötte bele magát. Valamikor viszont biztosan megmozdult, hiszen valahogy az ágyon keresztben fekve éri a hajnal első sugara, amire nem hajlandó figyelni. Ha felkel, akkor jön egy újabb nap. Egy egészen új, ami ugyanolyanan lesz, mint a többi és most nem kívánja egyetlen porcikája sem.
Bent egy pillanatig sem fázott. A takaró lába közé gyűrve, a párna feje alatt, az ujjai azon pihennek. Már nem szorítja. Még az állkapcsa sem emlékezeti arra, hogyan is érte az álom, mennyire szorította össze a fogait. A hálóruha takar, de kissé rendezetlenül simul combjára, ahogy a takaró tolná el az útjából. Szeret így feküdni. Ha egyedül van, sosem úgy pihen, mint ahogy másokat valaha látott: rendezetten, bebugyolálva, egyenesen az ágyon. Ha a félvérnél lett volna annyi hely, vagy nem óvta volna magától, akkor még rajta is úgy lehet, hogy keresztbe fekszik. Feje az ágy közepénél. Nyílik az ajtó. Nem kapja fel a tekintetét rá, tudja ki jön be rajta. Aludt ugyan, s nem is a legéberebben, de nem tudja elfelejteni, ki az, aki kint töltötte az éjjelt. Ki az, aki miatt mégsem volt igazán pihentető ez az egész. Nem nyílik a szem. Hagyja, hogy csak a hegyes füleivel érzékelje a hangokat, ahogyan beljebb lép Kyr a házba. Nem sieti el, hogy végre mozduljanak az óaranyak... lassan, még álmosan tekintenek a másikra.
Halványan dereng fel a rongy, amit otthagyott a vízben ázni. Ami nem került már rá. Most nem érdekli. Nem akar felkelni, de persze fel fog. Még csak a férfit nézi, úgy, mozdulatlanul. Ilyenkor nem tűnik sem kardforgatónak, sem olyasvalakinek, aki a méregkeverésben jártas. Mégsem érzi úgy magát, ahogy kívülről festhet. Még ad magának pár pillanatot, nem zavarja a másik. Nyújtózik és megint a párnát gyűri maga alá, azzal a lendülettel, ahogy hasra fordul, s rúgja közben arrébb egy finom mozdulattal a pokrócot, ami ebben zavarná. Egy lemondó hang csupán, ami közben előszökik, ami jelzi, hogy itt van és mindjárt fel is tápászkodik. Nincsenek benne kérdések, tudja, hogy menni fog a férfi. Már akkor tudta, amikor kitette a lábát az ajtón. Nem terheli viszont magát fölösleges szavakkal. Ráér az még. *
682. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-13 19:38:22
Üzenet elküldve: 2024-08-13 19:38:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 360
OOC üzenetek: 11
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem tudja, mennyit alhat, mennyit tölthet félálomban, mennyit pedig éberen azokból az órákból, amiket odakint tölt a párkányon. Emlékszik néhány neszre, lankadó, aztán erősödő szélre, a csillagokra a feje felett, és a fokozatosan felsejlő, furcsa derengésre a házak között. Először csak a sötétre, a mélylilára, kékre, pirosra, rózsaszínre, sárgára, fehérre.. nem tudná megmondani a pontos sorrendjüket, de a színekre emlékszik. Ha megadatott volna, hogy a tetők egyikéről nézze, biztosan gyönyörű napkeltét látott volna. Képek villannak, miközben hol éberebben, hol visszaszundítva feleszmél olykor a körülötte változó világra. Képtelen lenne az időt mérni, ha lenne is mivel. Így csak az érzetek maradnak, amik lassan kúsznak a tudatáig: a friss, párás hajnali levegő, ami az arcát éri, még a félhomály elején; a madarak és a távolban sirályok, a só, ami a bőrére ül a halványan izzó ég alatt kirajzolódó házak között, és a tenger, ami halkan ott morajlik mindezek mögött, a hullámok hangja a parton..
Kell néhány perc, hogy feleszméljen, amikor sokadjára újra nyílnak a szemei a kora reggeli órák egyikében, ezúttal már elég tudatosan ahhoz, hogy ne csukódjanak vissza egyből maguktól. Néhány perc, amíg maga elé bámul, majd még néhány, mielőtt mozdít egyet az elgémberedett tagokon. Fintorba rándul az arca a kellemetlenül bekötött hátizmok felett. Ha ébren is volt, sokat nem mozgott az éjjel. A párkányon egyébként sem lett volna sok helye hozzá. De talán mégis szerencse, hogy nem mozgékony álmában, mert innen könnyen le is vihette volna egy véletlen mozdulat.
Reggel van. Visszadőlve a falnak tudatosítja a maga körül érzékelt valóságot. Hogy hol van, miért, és mi a dolga. A hajnalra visszahűlt levegő mintha nyirkossá tette volna a ruháit. Ahogy mozdul bennük, érzi, hol tartotta a teste a meleget: a mellkasa előtt ki-tudja-mikor összefont karja alatt. Minden más hideg, s mintha vizes is lenne. Hiába van fent a Nap, a melege oda, az ablakig, még nem jutott el, az arcát is alig érik a cserepek felett szétáradó első sugarak.
Ahogy felment, úgy is jön le a párkányról: egy mozdulattal érkezve a talpára a mostanra a hűs kövekre. Reggel van, neki pedig mennie kell. A sérült lábára továbbra sem lép, ahogy az ajtó felé veszi az irányt. Lehet, hogy csak a tegnapi megszokás, hiszen így egyelőre azt sem tudja, mennyit segített rajta valójában az eltelt idő. Nem is gondolkozik ilyesmin. Tompább a világ, tompábbak a gondolatok, az érzetek. Megszokások uralják a tetteket főleg, ösztönök, és mélyen bevésődött, korábban meghozott döntések. Ilyen döntés, hogy hazamegy. Ilyen, hogy előtte visszamegy a házba. Az ösztön, hogy halkan nyitja az ajtót a lakásba, ahol mostanra kialudt, kihűlt gyertyacsonkok állnak csak. S megszokás, hogy a szeme egyből a nő alakját keresi a kinti fények után félhomályosnak ható térben.*
//Második szál//
*Nem tudja, mennyit alhat, mennyit tölthet félálomban, mennyit pedig éberen azokból az órákból, amiket odakint tölt a párkányon. Emlékszik néhány neszre, lankadó, aztán erősödő szélre, a csillagokra a feje felett, és a fokozatosan felsejlő, furcsa derengésre a házak között. Először csak a sötétre, a mélylilára, kékre, pirosra, rózsaszínre, sárgára, fehérre.. nem tudná megmondani a pontos sorrendjüket, de a színekre emlékszik. Ha megadatott volna, hogy a tetők egyikéről nézze, biztosan gyönyörű napkeltét látott volna. Képek villannak, miközben hol éberebben, hol visszaszundítva feleszmél olykor a körülötte változó világra. Képtelen lenne az időt mérni, ha lenne is mivel. Így csak az érzetek maradnak, amik lassan kúsznak a tudatáig: a friss, párás hajnali levegő, ami az arcát éri, még a félhomály elején; a madarak és a távolban sirályok, a só, ami a bőrére ül a halványan izzó ég alatt kirajzolódó házak között, és a tenger, ami halkan ott morajlik mindezek mögött, a hullámok hangja a parton..
Kell néhány perc, hogy feleszméljen, amikor sokadjára újra nyílnak a szemei a kora reggeli órák egyikében, ezúttal már elég tudatosan ahhoz, hogy ne csukódjanak vissza egyből maguktól. Néhány perc, amíg maga elé bámul, majd még néhány, mielőtt mozdít egyet az elgémberedett tagokon. Fintorba rándul az arca a kellemetlenül bekötött hátizmok felett. Ha ébren is volt, sokat nem mozgott az éjjel. A párkányon egyébként sem lett volna sok helye hozzá. De talán mégis szerencse, hogy nem mozgékony álmában, mert innen könnyen le is vihette volna egy véletlen mozdulat.
Reggel van. Visszadőlve a falnak tudatosítja a maga körül érzékelt valóságot. Hogy hol van, miért, és mi a dolga. A hajnalra visszahűlt levegő mintha nyirkossá tette volna a ruháit. Ahogy mozdul bennük, érzi, hol tartotta a teste a meleget: a mellkasa előtt ki-tudja-mikor összefont karja alatt. Minden más hideg, s mintha vizes is lenne. Hiába van fent a Nap, a melege oda, az ablakig, még nem jutott el, az arcát is alig érik a cserepek felett szétáradó első sugarak.
Ahogy felment, úgy is jön le a párkányról: egy mozdulattal érkezve a talpára a mostanra a hűs kövekre. Reggel van, neki pedig mennie kell. A sérült lábára továbbra sem lép, ahogy az ajtó felé veszi az irányt. Lehet, hogy csak a tegnapi megszokás, hiszen így egyelőre azt sem tudja, mennyit segített rajta valójában az eltelt idő. Nem is gondolkozik ilyesmin. Tompább a világ, tompábbak a gondolatok, az érzetek. Megszokások uralják a tetteket főleg, ösztönök, és mélyen bevésődött, korábban meghozott döntések. Ilyen döntés, hogy hazamegy. Ilyen, hogy előtte visszamegy a házba. Az ösztön, hogy halkan nyitja az ajtót a lakásba, ahol mostanra kialudt, kihűlt gyertyacsonkok állnak csak. S megszokás, hogy a szeme egyből a nő alakját keresi a kinti fények után félhomályosnak ható térben.*
681. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2024-08-13 17:38:00
Üzenet elküldve: 2024-08-13 17:38:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 488
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Forgatja a lapokat, mintha bármi újat találna bennük. Arra egészen jó, hogy szép lassan eltűnjön az a kényszer, hogy a félvérre kell figyeljen. Belemerül a saját képeibe, emlékek törnek be, de most nem érzi nem odavalóaknak őket. Az is ő. Mindennel együtt. Az is ő, aki most itt ül és akinek idegen katyvasz tölti meg belsejét. Elindulnak a gondolatok, amiket legtöbbször igyekszik elkerülni. Fejteget, csakhogy nem jut semmire. Úgy elzárja maga elől, hogy hiába próbálkozik, üres, semmirevaló percek csupán. Lehetne minden olyan egyszerű, mint a növények, pedig azok is megannyi izgalmat rejtenek. Összecsukja, majd ölében hagyva a könyvecskét néz fel a plafon jól ismert halovány repedéseire, a gerendák erezetére. A pohár bor már elfogyott, észre sem vette, pedig egyáltalán nem kívánta azt sem. Akaratlan tekint később az üvegre, ami a mögötte lévő alaktól még sötétebbé teszi a kint honoló vakságot. Nem tud már tovább forogni a kerék. Fáradt talán, de nem alvásra kész. Magára akarja erőltetni. Nem segített a füzet, sem a vörös. Lassan húzná vissza lábát a szék támlájáról, de megakad benne bokája így is, s hangosan koppan annak lába a világ legmélyebb csöndjében. Mert most úgy tűnik, hogy az, ő pedig egy óvatlan mozdulattal töltötte be hangzavarral. Elhúzza a száját, mint egy rossz gyerek, aki rájött, hogy bajt csinált. Már mindegy, ha amaz alszik, úgy kell neki. Feláll végül, a füzetet az asztal lapjára dobja. Vigyáz rá mindig, de nem ettől lesz baja, neki mégis jól esett a hanyag mozdulat. Nem néz ki, mikor elsétál az ágyig. Feltérdel rá és igazít a párnán, amit magának szánt. Hasra fekszik és tűri mégis mellkasa alá, szorítva azt magához. A takaró nem kell. Csak a mozdulatai jeleznek talán, belül kiüresedett. De már járt neki ez a mentesség minden alól, amit csak is magának köszönhet. Mozdulatlanságba kövült és jó darabig így is marad, miközben a sötétben szórt halvány fények között úszik bele a semmibe. Élvezi a lebegést, pedig nem is hasonlít most ahhoz, amit annyira várt. Annál mégis sokkal jobb, mint amikor küzdeni akar maga ellen. Nem kell érdekelje. Senki nem kell érdekelje, eddig is jól megvolt enélkül. Az a világ, amiben újdonságot keres, talán tartogat olyat is, ami nem ez. Ami nem hasonló. A fényeket a tisztáson, a sziklaszirtről letekintve a végeláthatatlan tengert, ahogy összeér az éggel.
Nem tudja mikor cserélte le elméje a valóságot az álmaira. Azok, ha megjelennek, kevésbé barátságosak, pont, ahogy ő viselkedett másokkal, úgy bánnak vele is. A teste is mozdul, a fal felé fordul, s húzza össze magát, első látásra békés kis kupaccá. De keze szorítja a párna huzatát, kijavíthatatlan ráncot forrasztva belé markával. Már nincs idő és lebegés sem. Olyan küzdés van, ami, ha szerencsés, másnap nem jut eszébe sem. Izmai erősebb élt rajzolnak állkapcsára, de legalább van esély, hogy nem nyílnak ki az aranyak már a hajnal beköszönte előtt.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.13 17:41:33
//Második szál//
*Forgatja a lapokat, mintha bármi újat találna bennük. Arra egészen jó, hogy szép lassan eltűnjön az a kényszer, hogy a félvérre kell figyeljen. Belemerül a saját képeibe, emlékek törnek be, de most nem érzi nem odavalóaknak őket. Az is ő. Mindennel együtt. Az is ő, aki most itt ül és akinek idegen katyvasz tölti meg belsejét. Elindulnak a gondolatok, amiket legtöbbször igyekszik elkerülni. Fejteget, csakhogy nem jut semmire. Úgy elzárja maga elől, hogy hiába próbálkozik, üres, semmirevaló percek csupán. Lehetne minden olyan egyszerű, mint a növények, pedig azok is megannyi izgalmat rejtenek. Összecsukja, majd ölében hagyva a könyvecskét néz fel a plafon jól ismert halovány repedéseire, a gerendák erezetére. A pohár bor már elfogyott, észre sem vette, pedig egyáltalán nem kívánta azt sem. Akaratlan tekint később az üvegre, ami a mögötte lévő alaktól még sötétebbé teszi a kint honoló vakságot. Nem tud már tovább forogni a kerék. Fáradt talán, de nem alvásra kész. Magára akarja erőltetni. Nem segített a füzet, sem a vörös. Lassan húzná vissza lábát a szék támlájáról, de megakad benne bokája így is, s hangosan koppan annak lába a világ legmélyebb csöndjében. Mert most úgy tűnik, hogy az, ő pedig egy óvatlan mozdulattal töltötte be hangzavarral. Elhúzza a száját, mint egy rossz gyerek, aki rájött, hogy bajt csinált. Már mindegy, ha amaz alszik, úgy kell neki. Feláll végül, a füzetet az asztal lapjára dobja. Vigyáz rá mindig, de nem ettől lesz baja, neki mégis jól esett a hanyag mozdulat. Nem néz ki, mikor elsétál az ágyig. Feltérdel rá és igazít a párnán, amit magának szánt. Hasra fekszik és tűri mégis mellkasa alá, szorítva azt magához. A takaró nem kell. Csak a mozdulatai jeleznek talán, belül kiüresedett. De már járt neki ez a mentesség minden alól, amit csak is magának köszönhet. Mozdulatlanságba kövült és jó darabig így is marad, miközben a sötétben szórt halvány fények között úszik bele a semmibe. Élvezi a lebegést, pedig nem is hasonlít most ahhoz, amit annyira várt. Annál mégis sokkal jobb, mint amikor küzdeni akar maga ellen. Nem kell érdekelje. Senki nem kell érdekelje, eddig is jól megvolt enélkül. Az a világ, amiben újdonságot keres, talán tartogat olyat is, ami nem ez. Ami nem hasonló. A fényeket a tisztáson, a sziklaszirtről letekintve a végeláthatatlan tengert, ahogy összeér az éggel.
Nem tudja mikor cserélte le elméje a valóságot az álmaira. Azok, ha megjelennek, kevésbé barátságosak, pont, ahogy ő viselkedett másokkal, úgy bánnak vele is. A teste is mozdul, a fal felé fordul, s húzza össze magát, első látásra békés kis kupaccá. De keze szorítja a párna huzatát, kijavíthatatlan ráncot forrasztva belé markával. Már nincs idő és lebegés sem. Olyan küzdés van, ami, ha szerencsés, másnap nem jut eszébe sem. Izmai erősebb élt rajzolnak állkapcsára, de legalább van esély, hogy nem nyílnak ki az aranyak már a hajnal beköszönte előtt.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.13 17:41:33
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 845-864