//Sárarany//
//Második szál//
*Nem tudja, mennyit alhat, mennyit tölthet félálomban, mennyit pedig éberen azokból az órákból, amiket odakint tölt a párkányon. Emlékszik néhány neszre, lankadó, aztán erősödő szélre, a csillagokra a feje felett, és a fokozatosan felsejlő, furcsa derengésre a házak között. Először csak a sötétre, a mélylilára, kékre, pirosra, rózsaszínre, sárgára, fehérre.. nem tudná megmondani a pontos sorrendjüket, de a színekre emlékszik. Ha megadatott volna, hogy a tetők egyikéről nézze, biztosan gyönyörű napkeltét látott volna. Képek villannak, miközben hol éberebben, hol visszaszundítva feleszmél olykor a körülötte változó világra. Képtelen lenne az időt mérni, ha lenne is mivel. Így csak az érzetek maradnak, amik lassan kúsznak a tudatáig: a friss, párás hajnali levegő, ami az arcát éri, még a félhomály elején; a madarak és a távolban sirályok, a só, ami a bőrére ül a halványan izzó ég alatt kirajzolódó házak között, és a tenger, ami halkan ott morajlik mindezek mögött, a hullámok hangja a parton..
Kell néhány perc, hogy feleszméljen, amikor sokadjára újra nyílnak a szemei a kora reggeli órák egyikében, ezúttal már elég tudatosan ahhoz, hogy ne csukódjanak vissza egyből maguktól. Néhány perc, amíg maga elé bámul, majd még néhány, mielőtt mozdít egyet az elgémberedett tagokon. Fintorba rándul az arca a kellemetlenül bekötött hátizmok felett. Ha ébren is volt, sokat nem mozgott az éjjel. A párkányon egyébként sem lett volna sok helye hozzá. De talán mégis szerencse, hogy nem mozgékony álmában, mert innen könnyen le is vihette volna egy véletlen mozdulat.
Reggel van. Visszadőlve a falnak tudatosítja a maga körül érzékelt valóságot. Hogy hol van, miért, és mi a dolga. A hajnalra visszahűlt levegő mintha nyirkossá tette volna a ruháit. Ahogy mozdul bennük, érzi, hol tartotta a teste a meleget: a mellkasa előtt ki-tudja-mikor összefont karja alatt. Minden más hideg, s mintha vizes is lenne. Hiába van fent a Nap, a melege oda, az ablakig, még nem jutott el, az arcát is alig érik a cserepek felett szétáradó első sugarak.
Ahogy felment, úgy is jön le a párkányról: egy mozdulattal érkezve a talpára a mostanra a hűs kövekre. Reggel van, neki pedig mennie kell. A sérült lábára továbbra sem lép, ahogy az ajtó felé veszi az irányt. Lehet, hogy csak a tegnapi megszokás, hiszen így egyelőre azt sem tudja, mennyit segített rajta valójában az eltelt idő. Nem is gondolkozik ilyesmin. Tompább a világ, tompábbak a gondolatok, az érzetek. Megszokások uralják a tetteket főleg, ösztönök, és mélyen bevésődött, korábban meghozott döntések. Ilyen döntés, hogy hazamegy. Ilyen, hogy előtte visszamegy a házba. Az ösztön, hogy halkan nyitja az ajtót a lakásba, ahol mostanra kialudt, kihűlt gyertyacsonkok állnak csak. S megszokás, hogy a szeme egyből a nő alakját keresi a kinti fények után félhomályosnak ható térben.*