*Ráérősen sétál; tengerészekre jellemző, kissé imbolygó lépteinek ritmusára válla jobbra-balra inog. Kívülről nézve pökhendi és felfuvalkodott módja ez a közlekedésnek, ám valójában évek rutinja van mögötte. Minél magabiztosabbnak látszik valaki a Kikötőben, annál kisebb eséllyel kötnek belé.
Gyújtatlan, csupán félig tömött pipájának csutorát fogai közé szorítva tartja. Már nem dudorászik. Látszólag ügyet sem vet a világra maga körül, csupán az utca szennyét kerülgeti; valójában meglepően jól tisztában van azzal, hogy ki- és mi van körülötte.
Magában töpreng, mormog, bosszankodik kissé. Még mindig az utolsó pár mondat jár a fejében, amit Dayaneer-el osztottak meg egymással. Egyszerre dühíti a nő gondolata, és -saját maga számára is meglepően- csalódott is kissé. No nem azért, mert bármire is számított volna a kupectől, mármint férfiként; arra már rájött, hogy a wegtoreni csupán játszik vele, és valahol egészen biztos abban is, hogy a nő nem csak visszaszerezni kívánna valamit az ifjú Velasco'rrától -ahogy annak fültanúja volt az Intézővel folytatott beszélgetés közben-, de érzése szerint van még ott más elvarratlan szál is. Csalódása inkább abban gyökeredzik, hogy dacára annak, hogy részben-hasonló múltjuk miatt egész könnyen megtalálták a közös hangot, Dayaneer egyetlen jól irányzott szablyavágással csapott oda annak a valaminek, ami később akár egy egész jó hangulatú, barátságos kapcsolat is lehetett volna.
Ahogy egy koszos falúnak tűnő épület sarkához ér, megáll. Balra néz, lefelé az utcán. Arra gondol, hogy ha arra indul, akkor végül a Rumoshoz fog kilyukadni. Magába hallgatózik, azt vizsgálja: van-e kedve inni szar piát, és kockázni pár fickóval? Talán. Talán lenne kedve hozzá, igen. De ha arra gondol, hogy aztán holnap reggel másnaposan (vagy még aznaposan) kell visszatérjen a Varjúba, s úgy megállnia a kupec előtt, a napi feladatra jelentkezve.. eh. Inkább nyúlna bele puszta kézzel azzal a nagyon fura színű pocsolyába, ami a csizmaorra előtt van.
Jobbra fordítja a fejét. Ha amarra indul, felfelé az utcán, végül arra a környékre jutna, ami egy fokkal kevésbé szutykosabb, és a Kikötői viszonylatban kissé drágábbnak ható bérlakásokat hajóstisztek és kapitányok bérlik elsősorban. Az egyik lakást konkrétan ő saját maga. Luxusnak számít, veszett nagy luxusnak, az, hogy úgy bérel bármit is, hogy nem lakja folyamatosan. Akkor szerezte azt a lakást -lakást..?! Alig több az egy szűkösebb szobánál..-, amikor a Sárga Csuka elsőtisztje lett, és hajózókörönként kapott aranyainak száma szépen megugrott. Akkor még úgy volt vele, hogy megengedheti magának azt, hogy akkor is legyen kulcsa egy bérleményhez, ha épp kint van a tengeren.
A legtöbb matróz nem gondolkodik így előre – ők, ha partra lépnek, az első adandó szobát fizetik ki maguknak egy hatra legfeljebb, és elégedettek a dologgal. Ám a legtöbb ilyen szoba olyan sűrűn vált gazdát a hajóforgalomtól függőn, hogy a szétfeküdt szalmazsákokban tanyázó bolháknak még idejük sincs megemészteni egyikük vérét, mire a másikuk már birtokba is veszi a dikót.
Maga nem elégedett meg többé ezzel, úgy gondolta: még ha jelentős ráfizetéssel is jár, de egy fix helyet akar magának a Kikötőben. Akkor szerezte a szobát, az egyik bérház padlásterében lényegében. A tulajjal meg is tudott egyezni: cserébe, hogy az valóban fent is tartja neki a szobát, és nem próbálja másik bérlőnek is odaadni amíg maga a tengeren van, minden egyes hajózókör végén odacsúsztatott neki valami apróságot. Volt, amikor egy puha anyagból varrt inget, amivel a tulaj az asszonyának tudott kedveskedni; vagy egy szelencét, finomra őrölt wegtoreni fűszerrel a belsejében. Sosem volt gondja ezzel a kis csempésztrükkel, és legalább biztos lehetett benne, hogy a bérlemény kizárólagosan az övé.
Két, vagy talán három holdtölte elteltével viszont kezdte megkérdőjelezni a döntését. Hiába volt az övé -tényleg az övé!- a szoba, ha amúgy oda senki sem nyitott be időről-időre hogy kiszellőztessen, vagy felsöpörjön. Bármennyire is kényelmes volt így, az elképzelése arról, hogy milyen is lesz a dolog, nem egyezett a valósággal. Már ott tartott magában, hogy visszaadja a kulcsot a tulajnak, amikor az Élet nevű tenger egy hulláma egészen más irányba terelte a csónakját.
A Csuka késő délután kötött ki aznap, de legalább üres gyomorral, így nem kellett a kirakodással foglalkozniuk – Joren kapitány kimenőt adott mindenkinek. A korai kimenő pedig általában egy dolgot jelent bármelyik tengerésznek, aki két hat hosszú kör után lép újra a dokksorra. Olcsó piát. Előfordulhat, de tényleg csak talán, hogy kicsivel többet ivott, mint kellett volna. Nem akaródzott az üres és hideg bérleménybe mennie, hát úgy döntött, hogy olyan ágyat keres magának az estére, ami már foglalt. A Kikötő szerencsére tele van mindenféle bordéllyal, mindenki megtalálja azt, amelyik a kedvére való. Maga a sirály bátorságával, nem csak a tengerilábtól inogva kopogtatott be az egyik ilyen hely ajtaján. Fogalma sem nagyon volt arról, hogy hol van; a Szőke Lini bordélyát kereste, mert a Szőke Lininél a lányok nem büdösek, és foguk is van. De valamit elnézhetett, mert az ajtót nem a kissé hajlott korú és -hátú madám nyitotta ki, hanem olyasvalaki, akit még sosem látott előtte. Utólag fogalma sincs már róla, hogy mit mondhatott neki, de végül nem lett ott és azonnal elküldve az ótvarba, és a madám pár lányt is elé vezetett. Na, azok mögött a lányok mögött a Szőke Lini bármelyik krajcároslánya elbújhatott volna..! Némi töprengés után kiválasztotta magának az egyiket; egy tüzes üstökű, tengermély-szemű lányt. Mindig is szerette a vörös hajú lányokat. Nem sokkal később a bordély egyik szobájának félhomályában találta magát, azzal a nyúlánk és ruganyos testű pillangóval. Homályos és halvány emlékei vannak csak arról, hogy mi történt ott: hogy miről beszéltek, hogy a lány milyen különös módon fogalmazott meg mindent, mintha valójában nem is azt mondaná, amit mondani akar. Arra is emlékszik, hogy egy idő után a lány zavarában és feszültségében hogy nevetett fel, amikor maga már szinte izzadva próbálta követni a beszélgetés fonalát, amennyire az háromnegyed üveg kikötői rum után sikerülhetett neki. Arról is vannak emlékei, hogy mi történt ezután kettejük között - pontosabban mi nem történt, köszönhetően a benyakalt pia zsibbasztó-tompító hatásának-, annak a bordélynak a félhomályos szobájában. És arra is emlékszik, bár már sokkal tompábban, hogy utána a lány mennyire máshogy beszélt vele, miközben az ágyon elnyúlva hozzábújt. Nem akkor látta őt utoljára. Találkozóik megszaporodtak – amikor a Kikötőben volt, mindig tett róla, hogy lássa őt. Egy idő után már nem csak a bordélyban, de azon kívül is találkoztak, s erre remek hely volt a hideg, magányos, elhanyagolt kis bérlemény. Arra már nem emlékszik, hogy pontosan mikor kerített második kulcsot is a bérleményhez, de arra igen, hogy a tüzeshajú lánynak az arca is egészen vörös lett, amikor azt neki adta. A szoba végül a kettejüké lett, valami fura módon. Többé nem volt hideg és halott, mikor egy-egy hajózókör után visszatért oda; és szerét ejtették, ha lehetőségük volt rá, hogy egymással töltsék ott az időt. Hogy minek lehetne nevezni kettejük között ezt, azt nem tudná maga sem megmondani. Nem voltak kizárólagosan egymáséi, s mikor becézgették is egymást bensőségességükben, voltak szavak, amik ilyenkor sosem hangzottak el. Hogy minek lehetne nevezni ezt, mégis? Próbálkozásnak. Próbálkozásnak, arra, hogy az úgynevezett normális életet játsszák el egymással, ők ketten: a pillangó és a tengerész. Egyikük sem alkalmas rá, mégis, arra a pár napra amíg egymás mellé sodorja őket az élet abban a padlásszobában, egészen úgy tudnak tenni, mintha maguk is normálisak lennének. És ahogy az idő telt azóta, valahogy egészen hozzánőtt a tüzes hajú lány.
Felfelé néz az utcán, hosszan és elgondolkozva, míg végül csak elindul. Nem a Rumos, de a bérházak felé. Ahogy ráérős, imbolygó léptekkel halad, ismét halkan dudorászni kezd. Kíváncsi, hogy üres lesz-e a bérlemény? Voltak olyan szárazon töltött napjai, amikor végig csak maga volt ott egyedül. Most sajnálná, ha így lenne.
Mikor a bérház üresen ásító ajtajához ér, felsandít az épületre, de innen természetesen semmit sem látni abból, hogy van-e bárki amögött az ablakszem mögött, vagy sem. Sőt, még csak azt sem lehet látni, hogy az ki van-e nyitva, hogy beengedje a tenger felől érkező friss levegőt. Megcélozza a lépcsőket; lenne hozzá kedve, de nem szedi kettesével a fokokat. Ha a szoba nem üres most, akkor sem lesz az, ha lassabban ér fel. Amúgy is, mit hirtelenkedik, mint valami kamasz?!
//A lélek nyugalma//
Felérve fújtat egyet. Már tényleg nem kamasz, bár azért panaszra sincs épp oka; de a lépcsőfordulók sora a tüdejére fonja fojtogató ujjait. Észre sem veszi saját mozdulatát, ahogy ujjaival hajába túr mintha át akarná fésülni azt, lábai csalhatatlanul viszik ahhoz az ajtóhoz, ami a bérleményt rejti. Még nem is ér egészen oda, mikor az ajtó mögül hangokat hall. Az egyiket azonnal felismeri, a másikat.. miért van két hang? Szemöldökei közé halvány árkokat von gondolatainak gyorsan pergő sora. Tenyere pár másodpercig szélháton úszó madárként lebeg a kilincs felett -ha kívülről látná magát, hát hangosan nevetne a dolgon: nem mer benyitni a saját lakásába?!-, majd végül csak lenyomja azt. Az ajtó enged. Kissé felszegett állal, de roppant kíváncsian lép át a küszöb felett, odafigyelve, hogy véletlenül se taposson arra rá. Nem akar balszerencsét vonni magára.*
A hozzászólás írója (Niall Harven) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.07.11 19:46:18