Kikötő - Lakónegyed
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Dokkok és kikötő (új) Csatornarendszer (új) Vérkert (új) | Lakónegyed | Rumos Rókalyuk (új) Sellőház (új) Vámház (új) Hét Varjú Taverna (új) |  |
880. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-27 18:18:36
Üzenet elküldve: 2019-07-27 18:18:36
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
//A földeken vár majd ránk//
*Nem akar hirtelen mozdulatot tenni, amíg Ortas meg nem nyugszik. Nem tőle tart, csak úgy gondolja, így hamarabb magára talál. Felkavaró így látnia. És nem is helyénvaló.
~Vörös szem, vágott pupillával?~ A szavak hallatán, pillantása visszarebben a csontok iménti helyére. A két, oldalával összefordított háromszög kiadja ezt a szimbolikus képet, ha az egészét nézi.*
- A függőleges pupilla *mondja maga elé révedve, válaszok után kutató tekintettel.* - A hüllőknek van ilyen. Meg a macskának. És... a rókának. Mindhárom különbözőképp kapcsolódik a szellemvilághoz, de... Jajh, Kallan annyi mesét mondott ezekről *rázza meg a fejét a hirtelen jött túl sok gondolattól zavarosan. Az állatok közül soknak van hatalma a fátylon túli világ egy-egy darabkáját zárta beléjük a teremtés. De ezeket a dolgokat a nomád veterán sokkal jobban átlátta nála.*
- Ez csak... *mire befejezné a mondatot, az ujja egy pohár hideg vízbe bluggyan, mintha Ortas egy parázsló ágacskát akarna eloltani, amilyen gyorsan csak lehet. Ez az igyekezet kisöpör Kaiyko fejéből minden zavarodottságot. Halovány mosolyt csal az arcára és ráébred, hogy Ortast se hagyhatja ilyen zaklatottan.
Baljának ujjait is a pohárba meríti, aztán víztől hűs kezeit a férfi szemére simítja.*
- Sssss... *csitítja szelíden.* - Csak mi vagyunk. Te meg Én. *Vizes ujjai lassan vonulnak végig a hunyt szemhéjakon, mint amiknek impérium adatott, hogy elmossák a közéjük furakodó erőszakos befolyást.* - Ortas erős. Ami vár, az várjon türelemmel. Ami hívja, az hívja tisztelettel.
*Hagy még néhány szívdobbanást a csendnek, csak aztán húzza vissza a kezeit. Jobbját engedelmesen dugja vissza a pohár vízbe, hogy elejét vegye az aggodalomnak.*
- Semmi komoly.
//A földeken vár majd ránk//
*Nem akar hirtelen mozdulatot tenni, amíg Ortas meg nem nyugszik. Nem tőle tart, csak úgy gondolja, így hamarabb magára talál. Felkavaró így látnia. És nem is helyénvaló.
~Vörös szem, vágott pupillával?~ A szavak hallatán, pillantása visszarebben a csontok iménti helyére. A két, oldalával összefordított háromszög kiadja ezt a szimbolikus képet, ha az egészét nézi.*
- A függőleges pupilla *mondja maga elé révedve, válaszok után kutató tekintettel.* - A hüllőknek van ilyen. Meg a macskának. És... a rókának. Mindhárom különbözőképp kapcsolódik a szellemvilághoz, de... Jajh, Kallan annyi mesét mondott ezekről *rázza meg a fejét a hirtelen jött túl sok gondolattól zavarosan. Az állatok közül soknak van hatalma a fátylon túli világ egy-egy darabkáját zárta beléjük a teremtés. De ezeket a dolgokat a nomád veterán sokkal jobban átlátta nála.*
- Ez csak... *mire befejezné a mondatot, az ujja egy pohár hideg vízbe bluggyan, mintha Ortas egy parázsló ágacskát akarna eloltani, amilyen gyorsan csak lehet. Ez az igyekezet kisöpör Kaiyko fejéből minden zavarodottságot. Halovány mosolyt csal az arcára és ráébred, hogy Ortast se hagyhatja ilyen zaklatottan.
Baljának ujjait is a pohárba meríti, aztán víztől hűs kezeit a férfi szemére simítja.*
- Sssss... *csitítja szelíden.* - Csak mi vagyunk. Te meg Én. *Vizes ujjai lassan vonulnak végig a hunyt szemhéjakon, mint amiknek impérium adatott, hogy elmossák a közéjük furakodó erőszakos befolyást.* - Ortas erős. Ami vár, az várjon türelemmel. Ami hívja, az hívja tisztelettel.
*Hagy még néhány szívdobbanást a csendnek, csak aztán húzza vissza a kezeit. Jobbját engedelmesen dugja vissza a pohár vízbe, hogy elejét vegye az aggodalomnak.*
- Semmi komoly.
879. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-27 18:02:31
Üzenet elküldve: 2019-07-27 18:02:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 125
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 125
OOC üzenetek: 6
Játékstílus: Megfontolt
//Svornt Strinton, Xurra Xhul, Danakir Atrena//
– Jól van gyere.* Hagyja, hogy a Danakir belé fogózkodjon. Ritka az ilyen, hogy ő másnak ennyit segít, de most nincs senki akire számíthatna. Ha összeszedi magát, még hasznos segítség is lehet. Ráadásul azt mondta, hogy hajós kapitány volt. Xurra jó idegen vezetőnek bizonyul. Svornt igyekszik mindent az eszébe vésni amit a lány mond.~ Nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy itt mászkálok és még azt se tudom, hogy mi merre van.~ Igyekszik kikerülni a kétes eredetű mocsok folyókat. Közben arra is ügyel, hogy a belekapaszkodó lánnyal, ne kössenek ki az egyikben.*
– Nagyszerű, már látótávolságban van. Mindjárt ehetünk végre valamit.* Mondja, mert a hasa már kezd elégedetlenkedni.*
– Jól van gyere.* Hagyja, hogy a Danakir belé fogózkodjon. Ritka az ilyen, hogy ő másnak ennyit segít, de most nincs senki akire számíthatna. Ha összeszedi magát, még hasznos segítség is lehet. Ráadásul azt mondta, hogy hajós kapitány volt. Xurra jó idegen vezetőnek bizonyul. Svornt igyekszik mindent az eszébe vésni amit a lány mond.~ Nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy itt mászkálok és még azt se tudom, hogy mi merre van.~ Igyekszik kikerülni a kétes eredetű mocsok folyókat. Közben arra is ügyel, hogy a belekapaszkodó lánnyal, ne kössenek ki az egyikben.*
– Nagyszerű, már látótávolságban van. Mindjárt ehetünk végre valamit.* Mondja, mert a hasa már kezd elégedetlenkedni.*
878. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-27 04:04:00
Üzenet elküldve: 2019-07-27 04:04:00
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Svornt Strinton, Xurra Xhul, Danakir Atrena//
*Megállapodnak a programban. És el is indulnak, bár mezítláb ez nem olyan kényelmes, mint egyébként. Kishíján megbotlik, amikor aztán belátja, hogy nem fog egykönnyen boldogulni:*
- Bocsi, hogy nyaggatlak, de... Segítenél?
*Fordul Svornthoz.*
- Tényleg nem leszek hálátlan.
*Ha Svornt megengedi, hát belé kapaszkodva, ha nem, akkor pedig a levegőbe kalimpálva egyensúlyozva megy a többiekkel. Figyeli az idegenvezetést, meg maga is próbál nem belelépni semmi éles kavicsba, vagy kétségtelen eredetű színes kupacokba, és folyókba.*
A hozzászólás írója (Danakir Atrena) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.07.27 04:04:37
*Megállapodnak a programban. És el is indulnak, bár mezítláb ez nem olyan kényelmes, mint egyébként. Kishíján megbotlik, amikor aztán belátja, hogy nem fog egykönnyen boldogulni:*
- Bocsi, hogy nyaggatlak, de... Segítenél?
*Fordul Svornthoz.*
- Tényleg nem leszek hálátlan.
*Ha Svornt megengedi, hát belé kapaszkodva, ha nem, akkor pedig a levegőbe kalimpálva egyensúlyozva megy a többiekkel. Figyeli az idegenvezetést, meg maga is próbál nem belelépni semmi éles kavicsba, vagy kétségtelen eredetű színes kupacokba, és folyókba.*
A hozzászólás írója (Danakir Atrena) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.07.27 04:04:37
877. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-25 18:31:29
Üzenet elküldve: 2019-07-25 18:31:29
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 520
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 520
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Vakmerő
*Határozottan lépdel, járásában van valami kis tartás, de nem túlozza el. Hanyag elegancia, amiben ott a lezserség, egyben a nem törődöm érzése is egy kicsit. Határozottan jó kedve van, persze a kikötőben jár, így az éjszaka elköszönő utolsó árnyait kihasználva halad sarokról sarokra és faltól falig, mindent megfigyel. Kíváncsi rá, vajon ki mozog ilyenkor az utcán, akad e hajléktalan, vagy bandita, vannak-e utcagyerekek, vagy csupán a halott, sivár, mégis üde sós levegővel kevert halszaggal vegyített utcákon bandukol egyedül. Néhol még pezsgő élet nyomaira bukkan, de azokat a részeket messze elkerüli. Két dolog lehet valószínű, az egyik, hogy a Sellőből hazatérő vendégek egy része, még nem talált haza, a másik, hogy egy frissen kifosztott lakónegyedi ház zsákmányán osztozkodnak. Egyikkel sem találkozna szívesen. Jórészt sétája céltalan és mégis nagyon is sokat mondó. A jövőre nézve sok átgondolnivalója van, persze nagy részét már sokszor átbeszélték Zammal. Mosolyogva simít egyet kalapján, hogy aztán arca ismét a marcona körülményekhez idomuljon. Néhai lakásának erkélyén nem lengedezik vörös kendő, mire halkan szusszan fel. Korábbi életének feltörő emlékei nem töltik el elégedettséggel, jóllehet, legalább volt mire alapoznia ellenszenvét, ami kivakarta a gödörből. A lakásába nem megy fel, talán majd visszafelé, sokkal inkább vágja zsebre kezét és a dokkok irányába indul el. Talán a világítótornyot is megnézi, hol legutóbb élete majdhogynem szomorú véget ért. Egy sziklákon virító, vérvörös pacánál mindenesetre most többre értékeli magát. Még szép. Halál helyett sok mindent kapott, amit megbecsül és ragaszkodik hozzá. Ha lehet így fogalmazni, foggal és körömmel... adott esetben fegyverrel. Patkányokat nem lát a közelben, ahogyan Rollen nyomára sem bukkan. Hamarosan számíthatnak a férfi érkezésére, még pedig fegyveresekkel. Akkor készen kell állniuk, mert bár ők megtették, amit a szerződés pontjai diktáltak, a kikötőben sohasem készül egy fajta... sokszor alakul úgy, hogy hirtelen előkerül többféle változat.*
876. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-25 14:56:21
Üzenet elküldve: 2019-07-25 14:56:21
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Valóság határán//
//A földeken vár majd ránk//
*Folytonosan, olykor harangzúgásnak, olykor pedig fájdalmasan robbanó kántáló, zsolozsmának tűnő ének rohanja meg elméjét, s eddig puha szorítása erősödik a lány kezén. Ortas küzd a gondolattal, eddig is sok minden kavargott elméjében, de most egyszerűen minden összekavarodni látszik. ~ A földeken... de milyen földeken, a szigeten? ~ Megrázza magát, s meglepetten mered a Kaiyko előtt alakzatba rendeződő csontokra. Látta már a nőt jósolni, de ez valahogy most más, a lány által tapasztalt érzéseket igazán soha nem élhette át. Hogy ez most kezének érintése, vagy egyéb okok miatt következett be, nem tudja és ez különösképpen megzavarja. Abban a pillanatban újabb robbanásszerű érzést tapasztal, akárha belülről feszítenék koponyáját, melytől megint csak megremeg, s nyugtalanság lesz rajta úrrá. A tekintete előtt kirajzolódó vörös szem látványától szinte szűkölni kezd, s mélyről jövő morgás hagyja el torkát. ~ Árnyékban járó... ~ Természetesen hiába vágyott rá, ebben a helyzetben viszont látni, merthogy azonnal neki tulajdonítja a jelet, kevéssé kecsegtető, csak ziháló lélegzetet hagy maga után.*
- Ez rossz... *Dörmögi, s tekintete a lányét keresi, nem tudja eldönteni, hogy csupán saját szeme csalta meg, vagy a lány is tanúja volt a történteknek? Nem nyúl a csontokért, azok nem az ő tulajdona, mindegyiküknek külön élete a lányhoz köthetők, esze ágában sincs megzavarni a kötést semmilyen módon, ezért csak vár... vár míg megszólalhat révületéből. Aztán Kaiyko megszólal, korábbi motyogását nem hallotta, ez szinte kiszakítja, s kikerekedő tekintettel, s gyors lélegzettel villámgyorsan fordul felé, majd hátrálni kezd, sarkain tolva magát, míg a csontokra mutat, kissé remegő jobbjának mutatóujja:*
- Ez... ez rossz... vér... vörös szem... *Próbálja kinyögni a szavakat, majd kezét leejtve csak a lány tekintetét nézi.* Vörös szem... *Ismétli meg kissé nyugodtabban, de még mindig rekedt hangszínen.* félbevágott pupillával, csak nézett rám... *Zavart tekintetébe oly lassan költözik az értelem, mintha mély álomból ébredt volna, szinte azonnal lefut a lány összeszorított ujjára.*
- Az ujjad... mi történt? *Kérdezi, majd kissé közelebb csúszik.* Mutasd... *Ha a lány engedi kezébe véve simítja végig rajta saját ujját.* Ez... ez égésnyom? *Pillant azonnal körbe pohárért, melyben a vizet korábban kitöltötték, s teszi bele a lány ujját.*
875. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-24 19:07:12
Üzenet elküldve: 2019-07-24 19:07:12
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 81
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 81
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Danakir Atrena, Xurra Xhul, Svornt Strinton//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Egy bazi kupac köpenyként mutatja az utat a díszes társaságnak, közben pedig lelkiismeretes idegenvezetést is tart, bár erre nem igazán kérte senki.*
- Arra ott, az ott a Vámház. De most már inkább csak Patkányos *magyarázza.* - Itt balra laknak a halbelezők, arra fentebb a késesek meg a kombinésok, akiknek a dokkoknál a matrózok örülni szoktak *néz hátra Danakirra.* - Ez meg itt pisa *azonosítja be a girbegurba sikátoron keresztben csörgedező csermelyt. Egy kicsit totyorog is előtte, mert nem egyszerű átkelni rajta a bazi köpennyel úgy, hogy ne áztassa meg benne.*
- Az meg már ott a Rumos kéménye ni!
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Egy bazi kupac köpenyként mutatja az utat a díszes társaságnak, közben pedig lelkiismeretes idegenvezetést is tart, bár erre nem igazán kérte senki.*
- Arra ott, az ott a Vámház. De most már inkább csak Patkányos *magyarázza.* - Itt balra laknak a halbelezők, arra fentebb a késesek meg a kombinésok, akiknek a dokkoknál a matrózok örülni szoktak *néz hátra Danakirra.* - Ez meg itt pisa *azonosítja be a girbegurba sikátoron keresztben csörgedező csermelyt. Egy kicsit totyorog is előtte, mert nem egyszerű átkelni rajta a bazi köpennyel úgy, hogy ne áztassa meg benne.*
- Az meg már ott a Rumos kéménye ni!
874. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-24 10:05:15
Üzenet elküldve: 2019-07-24 10:05:15
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
//A földeken vár majd ránk//
*Ortas támogatása nélkül most nem biztos, hogy boldogulna. Már most érzi, hogy a kivetett csontok olyasmit mutatnak, ami... más. Talán ezért is veszi el nehezen a kezét, melynek takarása még néhány pillanatig elfedi a jóslatot.*
- A földeken... *motyogja maga elé, bár a sugallatnak nem is ez a része hasogatja leginkább a tarkóját, hanem az, ami még a mondatban is csak szinte kimondatlanul szólal, de ami körött az egész előérzet gomolyog, akár egy átláthatatlan füstörvény.
Kifut a vér a Csontvető amúgy is halovány arcából, amikor meglátja a teljesen szabályos konstellációt. A jóscsontok nem így beszélnek. A jóscsontok nyelve sokkal bonyolultabb, mindig elrejtik, árnyalják az utakat. Komiszak és szeszélyesek.
Kétség kívül Tail uralja a szimbólumot. Tail az űr, a kitöltetlen. Valaminek a hiánya. Mély és tátongó, akár a gyász. Balján Lerale, a változás feszül Deridannak, mely az egyensúly megtestesítője. Lerale fentről nyomja, a lentről ellentartó másikat, mintha rá zúdulna. Hasonlóképp a másik oldalon Morqua, a vég gyűri maga után Isovarut, a kezdetet. A jelkép egyértelműen valaminek a vesztét jelzi, az elmúlását, amin Tail örvénye megnyílik középütt. Ez a világ rendjéhez tartozik, nem is ez, ami Kaiyko mellkasába kapaszkodik, hanem az egyensúlynak feszülő változás. Ahogy erre pillant, előre fut a képzete, melyben Deridan megtörik s Tail verme tátongó szakadékká szélesedik. Hogy mekkorává, azt meg nem tudná mondani, s talán ez a legijesztőbb az egészben. Meg az, hogy a szimbólum valamiképp vonzza, áthatja, a bőre alá, a szeme mögé búvik.
A csontok rezegni kezdenek, a feszültség szinte tapintható körülöttük, mintha le akarnák vetni magukról ezt a külső befolyást. Kaiyko önkéntelenül nyúl feléjük. Lerale az amelyiket eléri a keze de a jóscsont megégeti az ujját, s szinte uganebben a pillanatban mind szét is gurul. Kivéve egyet. Talil, az űr nem mozdul. Pontosan a helyén marad, mint eme abszurd élmény nyomasztó mementója.*
- Isvoru, a kezdet *mutat a jóscsont iménti helyére* - Morqua, a vég, Deridan, az egyensúly, Lerale, a változás. Tail, az űr. *Tenyerét óvatosan a középen fekvő csontra simítja. Rajta tartja egy ideig, míg az az érzés el nem párolog, aztán finoman markába gyűjti a többit is és visszacsúsztatja a szütyőbe. Mocorog benne a késztetés, hogy újra kivesse őket, hogy a saját nyelvükön, saját akaratukból mondjanak valamit a közelgő változásról, de a jóscsontok mintha bezárkóztak volna a történtek után. Biztos benne, hogy nem működnének együtt. Felesleges lenne próbálkozni.*
- Ortas *pillant a férfira.* - Láttál valamit?
*Sebes ujját a tenyerébe szorítja, de a zaklatottság, amit Ortas arcán lát, sokkal jobban aggasztja.*
//A földeken vár majd ránk//
*Ortas támogatása nélkül most nem biztos, hogy boldogulna. Már most érzi, hogy a kivetett csontok olyasmit mutatnak, ami... más. Talán ezért is veszi el nehezen a kezét, melynek takarása még néhány pillanatig elfedi a jóslatot.*
- A földeken... *motyogja maga elé, bár a sugallatnak nem is ez a része hasogatja leginkább a tarkóját, hanem az, ami még a mondatban is csak szinte kimondatlanul szólal, de ami körött az egész előérzet gomolyog, akár egy átláthatatlan füstörvény.
Kifut a vér a Csontvető amúgy is halovány arcából, amikor meglátja a teljesen szabályos konstellációt. A jóscsontok nem így beszélnek. A jóscsontok nyelve sokkal bonyolultabb, mindig elrejtik, árnyalják az utakat. Komiszak és szeszélyesek.
Kétség kívül Tail uralja a szimbólumot. Tail az űr, a kitöltetlen. Valaminek a hiánya. Mély és tátongó, akár a gyász. Balján Lerale, a változás feszül Deridannak, mely az egyensúly megtestesítője. Lerale fentről nyomja, a lentről ellentartó másikat, mintha rá zúdulna. Hasonlóképp a másik oldalon Morqua, a vég gyűri maga után Isovarut, a kezdetet. A jelkép egyértelműen valaminek a vesztét jelzi, az elmúlását, amin Tail örvénye megnyílik középütt. Ez a világ rendjéhez tartozik, nem is ez, ami Kaiyko mellkasába kapaszkodik, hanem az egyensúlynak feszülő változás. Ahogy erre pillant, előre fut a képzete, melyben Deridan megtörik s Tail verme tátongó szakadékká szélesedik. Hogy mekkorává, azt meg nem tudná mondani, s talán ez a legijesztőbb az egészben. Meg az, hogy a szimbólum valamiképp vonzza, áthatja, a bőre alá, a szeme mögé búvik.
A csontok rezegni kezdenek, a feszültség szinte tapintható körülöttük, mintha le akarnák vetni magukról ezt a külső befolyást. Kaiyko önkéntelenül nyúl feléjük. Lerale az amelyiket eléri a keze de a jóscsont megégeti az ujját, s szinte uganebben a pillanatban mind szét is gurul. Kivéve egyet. Talil, az űr nem mozdul. Pontosan a helyén marad, mint eme abszurd élmény nyomasztó mementója.*
- Isvoru, a kezdet *mutat a jóscsont iménti helyére* - Morqua, a vég, Deridan, az egyensúly, Lerale, a változás. Tail, az űr. *Tenyerét óvatosan a középen fekvő csontra simítja. Rajta tartja egy ideig, míg az az érzés el nem párolog, aztán finoman markába gyűjti a többit is és visszacsúsztatja a szütyőbe. Mocorog benne a késztetés, hogy újra kivesse őket, hogy a saját nyelvükön, saját akaratukból mondjanak valamit a közelgő változásról, de a jóscsontok mintha bezárkóztak volna a történtek után. Biztos benne, hogy nem működnének együtt. Felesleges lenne próbálkozni.*
- Ortas *pillant a férfira.* - Láttál valamit?
*Sebes ujját a tenyerébe szorítja, de a zaklatottság, amit Ortas arcán lát, sokkal jobban aggasztja.*
873. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-22 23:36:58
Üzenet elküldve: 2019-07-22 23:36:58
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 127
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 127
OOC üzenetek: 10
Játékstílus: Szelíd
//A földeken vár majd ránk//
*Kaiyko és Ortas fejében még mindig visszhangoznak a különös szavak, s tompa fejfájást is érezhetnek tarkótájon a furcsa jelenség hatására. De ami a legfontosabb, egyikük sem felejti majd el a különös szavakat, hiszen nem egyszerű álmot láttak, valamiféle sugallat érte őket, amely egészen biztosan jó darabig bent parázslik majd elméjükben: „A földeken vár majd ránk”.
Kaiyko úgy dönt, csontjai segítségével belepillant a jövőbe, a tárgyak pedig az eséskor megfelelő alakba rendeződnek keze alatt. Ha Ortas támogató szavaira elhúzza a kezét, egy kifejezetten szabályos formát láthat maga előtt: az öt csont úgy helyezkedik el, mintha két háromszöget toltak volna össze. A kettő felet összekötő szakasz pontosan függőleges, mondhatni, felfelé mutat a lány szemszögéből, az ebből kiinduló jobb- és baloldali háromszögek csontjai pedig az élesebb csúcsokba böknek, egymásnak dőlnek. A jóscsontok szabályosan, egy síkban állnak.
Ha Kaiyko alaposan szemügyre veszi őket, láthatja, hogy a középső csont Tail, jobboldalon a felé közelebbi Isvoru, a távolabbi Morqua; baloldalon közelebb Deridant, távolabb Lerale-t pillanthatja meg. A lány azonban valami egészen különöset is tapasztalhat, valami belső vágyakozást, izgalmat a szimbólum iránt, mintha az magába akarná szippantani. Ortas osztályrésze ezzel szemben a nyugtalanság, fejében a pillanat hevében egy piros szem rajzolódik ki, középen vágott pupillával, és aggodalmat hagy maga után.
Hirtelen a csontok rezegni kezdenek, megtörik tökéletes formájukat. Ha a férfi és a nő bármelyiket meg merné érinteni, azonnal el kéne húznia a kezét, ugyanis megtapintani sem lehet őket, olyan forróak. Ahogy a feszültség nő bennük, lassan szertegurulnak, jó pár centire eltávolodnak a középső vonaltól. Tail velük ellentétben ugyanis nem hagyta el a helyét: továbbra is egyenesen felfelé mutat. A csontok lassan megnyugszanak a furcsa erőtől, ami az imént mozgatta őket, s csöndesen pihennek meg a földön, csak kissé langyos tapintásuk őrzi meg a furcsa spirituális kapcsolat emlékét, amelyet a jósnak sikerült teremtenie az imént - bármivel, vagy bárkivel is tette.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.07.22 23:38:56
*Kaiyko és Ortas fejében még mindig visszhangoznak a különös szavak, s tompa fejfájást is érezhetnek tarkótájon a furcsa jelenség hatására. De ami a legfontosabb, egyikük sem felejti majd el a különös szavakat, hiszen nem egyszerű álmot láttak, valamiféle sugallat érte őket, amely egészen biztosan jó darabig bent parázslik majd elméjükben: „A földeken vár majd ránk”.
Kaiyko úgy dönt, csontjai segítségével belepillant a jövőbe, a tárgyak pedig az eséskor megfelelő alakba rendeződnek keze alatt. Ha Ortas támogató szavaira elhúzza a kezét, egy kifejezetten szabályos formát láthat maga előtt: az öt csont úgy helyezkedik el, mintha két háromszöget toltak volna össze. A kettő felet összekötő szakasz pontosan függőleges, mondhatni, felfelé mutat a lány szemszögéből, az ebből kiinduló jobb- és baloldali háromszögek csontjai pedig az élesebb csúcsokba böknek, egymásnak dőlnek. A jóscsontok szabályosan, egy síkban állnak.
Ha Kaiyko alaposan szemügyre veszi őket, láthatja, hogy a középső csont Tail, jobboldalon a felé közelebbi Isvoru, a távolabbi Morqua; baloldalon közelebb Deridant, távolabb Lerale-t pillanthatja meg. A lány azonban valami egészen különöset is tapasztalhat, valami belső vágyakozást, izgalmat a szimbólum iránt, mintha az magába akarná szippantani. Ortas osztályrésze ezzel szemben a nyugtalanság, fejében a pillanat hevében egy piros szem rajzolódik ki, középen vágott pupillával, és aggodalmat hagy maga után.
Hirtelen a csontok rezegni kezdenek, megtörik tökéletes formájukat. Ha a férfi és a nő bármelyiket meg merné érinteni, azonnal el kéne húznia a kezét, ugyanis megtapintani sem lehet őket, olyan forróak. Ahogy a feszültség nő bennük, lassan szertegurulnak, jó pár centire eltávolodnak a középső vonaltól. Tail velük ellentétben ugyanis nem hagyta el a helyét: továbbra is egyenesen felfelé mutat. A csontok lassan megnyugszanak a furcsa erőtől, ami az imént mozgatta őket, s csöndesen pihennek meg a földön, csak kissé langyos tapintásuk őrzi meg a furcsa spirituális kapcsolat emlékét, amelyet a jósnak sikerült teremtenie az imént - bármivel, vagy bárkivel is tette.*
A hozzászólás írója (Mesélő) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.07.22 23:38:56
872. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-22 19:55:38
Üzenet elküldve: 2019-07-22 19:55:38
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Valóság határán//
//A földeken vár majd ránk//
*Más oka is van annak, hogy nem mellette foglal helyt. Fél az éjszakától, fél az álomtól, mely védtelen támadja. Más ez, mint mikor a zöld tűz hívta őt, s a mögötte szemérmesen ülő, elveszett idegen, immár karnyújtásnyira található. Akkor is majdnem megölte, miért lenne most más, azért mert már ismer? Az éjszaka az Árnyékban járó birodalma, kit második élete óta szüntelen és folyton folyvást csak hív és hív, könyörög hozzá, hogy érkezzen. Megszűnt a késztetés, hogy lássa, s megszűnt, hogy hívja, s most, hogy a durva darócpokróc enyhén a földön fekve a lány kezét keresi, nem akarja többet kívánni már. Árnyékban járó. Csak egy név, vagy mögöttes tartalma is van? Engedi-e, hogy Ortas szolgáljon ebédet vásár és ünnepnapokon, vagy, hogy törődje a pajkos mosolyt, mely csak azért dicséri, mert ő Ortas?*
- Akkor jó... *Motyogja felszusszanva álom és ébrenlét határán, a hajában forgolódó ujjak szelíden nyugosztalják, lelke most nem szárnyal, békésen pihen, s fülei csak a mellette fekvő szívverésére koncentrálnak.
Álmában lepi meg a fájdalom, velős, reszkető, görcsös és hideg, észrevétlen kezd reszketni, s mi eddig sötétség volt, most maga a korom. Pedig az imént, még a földeken volt a lánnyal, ki ruhát vart neki, sok zsebeset, hogy szerszámai elférjenek. Nem tudja, hogy elönti a víz, s nem tudja, hogy zihálni kezd, a mellette forgolódóra sem ébred fel, jóllehet, ha ezt másnap megtudja ismét szégyenben marad, mert nem vigyázott rá. A sötét mozgolódik, s közeleg, bármennyire távolodna is tőle, érzi, hogy jártányi ereje sincs. Nem kívánja, nem kéri, most mégis itt van, most mégis jő. A darócpokróc öklébe szorítva, gyűrötten, míg végül heves kiáltásra ébred:*
- A földeken... A FÖLDEKEN! *Ül fel hirtelen, s tágra nyílt szemekkel mered a lányra.* Kaiyko... valami készül... *Aztán csak tompán bólint. Tudja, hogy a lány ért ezekhez a dolgokhoz, mik létét nem kérdőjelezi meg sosem. A jóscsontokat nézi, s a vetett ábrát, hogy mit mutat, mit Kaiyko kezétől nem lát. A lányra néz, s keze lassan indul el.*
- Ne félj... együtt csináljuk immár. *Mondja tisztán, érc nélkül hangjában, meglepően egyenes tekintettel, s ha teheti félrehúzza a kezet, s sajátjába zárva tartja, a csontok meséjét olvasniuk kell.*
//A földeken vár majd ránk//
*Más oka is van annak, hogy nem mellette foglal helyt. Fél az éjszakától, fél az álomtól, mely védtelen támadja. Más ez, mint mikor a zöld tűz hívta őt, s a mögötte szemérmesen ülő, elveszett idegen, immár karnyújtásnyira található. Akkor is majdnem megölte, miért lenne most más, azért mert már ismer? Az éjszaka az Árnyékban járó birodalma, kit második élete óta szüntelen és folyton folyvást csak hív és hív, könyörög hozzá, hogy érkezzen. Megszűnt a késztetés, hogy lássa, s megszűnt, hogy hívja, s most, hogy a durva darócpokróc enyhén a földön fekve a lány kezét keresi, nem akarja többet kívánni már. Árnyékban járó. Csak egy név, vagy mögöttes tartalma is van? Engedi-e, hogy Ortas szolgáljon ebédet vásár és ünnepnapokon, vagy, hogy törődje a pajkos mosolyt, mely csak azért dicséri, mert ő Ortas?*
- Akkor jó... *Motyogja felszusszanva álom és ébrenlét határán, a hajában forgolódó ujjak szelíden nyugosztalják, lelke most nem szárnyal, békésen pihen, s fülei csak a mellette fekvő szívverésére koncentrálnak.
Álmában lepi meg a fájdalom, velős, reszkető, görcsös és hideg, észrevétlen kezd reszketni, s mi eddig sötétség volt, most maga a korom. Pedig az imént, még a földeken volt a lánnyal, ki ruhát vart neki, sok zsebeset, hogy szerszámai elférjenek. Nem tudja, hogy elönti a víz, s nem tudja, hogy zihálni kezd, a mellette forgolódóra sem ébred fel, jóllehet, ha ezt másnap megtudja ismét szégyenben marad, mert nem vigyázott rá. A sötét mozgolódik, s közeleg, bármennyire távolodna is tőle, érzi, hogy jártányi ereje sincs. Nem kívánja, nem kéri, most mégis itt van, most mégis jő. A darócpokróc öklébe szorítva, gyűrötten, míg végül heves kiáltásra ébred:*
- A földeken... A FÖLDEKEN! *Ül fel hirtelen, s tágra nyílt szemekkel mered a lányra.* Kaiyko... valami készül... *Aztán csak tompán bólint. Tudja, hogy a lány ért ezekhez a dolgokhoz, mik létét nem kérdőjelezi meg sosem. A jóscsontokat nézi, s a vetett ábrát, hogy mit mutat, mit Kaiyko kezétől nem lát. A lányra néz, s keze lassan indul el.*
- Ne félj... együtt csináljuk immár. *Mondja tisztán, érc nélkül hangjában, meglepően egyenes tekintettel, s ha teheti félrehúzza a kezet, s sajátjába zárva tartja, a csontok meséjét olvasniuk kell.*
871. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-22 19:08:58
Üzenet elküldve: 2019-07-22 19:08:58
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
*A bágyadt kis mosoly megkapaszkodik Kaiyko ajkának szegletén, csak akkor bizonytalanodik el kissé, mikor az élmény ködös, átszellemült élménye végképp felszakad az elméjén. Amikor az itt és a most valóságában érzi a forró bőrt a bőrén, s ráébred, ezúttal a zöld tüzű látomás átnyúlt rajtuk a létbe. Nem retten meg tőle annyira, mint gondolta volna. Biztonságban érzi magát ebben az ölelésben, hiába teszi védtelenné az ismeretlen terepen való bukdácsolás. Szemérmesen húzza össze a ruháját, mikor tér furakszik közéjük. Bár szégyenlősség süti le a pilláit, de szégyennek nyoma sincs rajta. Mikor Ortas a levessel ügyködik, lopva megérinti az ajkát, hiszen így az a csók is elérte valóban. Ami élet maradt benne, az az orcájára szökik, és a szívébe. A vágy távoli, különös nyelvű visszhang Kaiyko számára. De a szeretet... Annak a nyelvét érti. A legtisztábban szólót.
Ortas nem bolygatja a történteket, és ezért nagyon hálás neki, bár valahogy érzi, hogy nem csak az ő kedvéért van így.
A leves egy kicsit túlszaladt sósságot leszámítva tényleg ízletesre sikerült. A zöldségek egy kicsinyt szétfőttek, de ez inkább áldás most, hiszen Kaiyko leginkább csak a levével birkózik, de így az is sűrű és laktató. Ortas nem sajnálta a kimert adagot, de a lány jó ha a felét le tudja gyűrni.*
- A vásár- és ünnepnapok rád maradnak, most már biztos *mosolyodik.* - Ha jobban lennék, mernék még egy tányérral. A következő alkalommal neked nem is marad repetára *mondja, bár tudja, hogy Ortas ismeri már, amúgy is milyen madárétkű. Az elismerés azért jár, és a hála, hogy ilyen szívvel-lélekkel viselik gondját.
Elférnének az ágyon. Kaiyko olyan apróra tudja összehúzni magát, hogy el is veszne Ortas ölelésében, de nem emel szót, mikor a férfi a lóca mellett készít fekhelyet magának.
Beburkolózik a takaróba, de kihúzódik egészen a lóca szélére. Jobbját kidugva Ortas fürtjeit csavargatja, míg jő az álom.*
- Persze *súgja, mint aki a világot is adná, ha azt kérné tőle a másik. A lelkifurdalást úgy olvasztja el a szócska, mint anyai csók a könnyeket.
Túl fáradt, hogy most felfigyeljen rá, az éjben settenkedik valami, valami, ami a pihenés óráit falja, hogy saját morgásával, szuszogásával, eszelős suttogásával töltse ki. Nem az a fajta bitorló, aki kiűzi őket a birtokáról, hogy hajnalban riadjanak verejtékes rémületben. Inkább olyan, aki magánál tartja őket, amíg csak lehet.
Későn ébred. Akkor is úgy, mint aki erővel kászálódik ki egy ragacsos mocsárból. A nap már majdnem délre hág, ő mégis szinte fáradtabb, mint mikor álomra hajtotta a fejét. Zaklatott képek cikáznak a fejében, ami majd' széthasad és egy mondat, ami idegen parazitaként vonaglik a gondolatai közt: „A földeken vár majd ránk”.*
- Ortas, ébredj *rázza meg a férfi vállát.* - Valami közeleg.
*Maga köré fogja a pokrócot. Didereg, pedig a nap melege már kezdi falni a kintet. Lecsusszan Ortas mellé és az ölelésébe húzódik. A keze úgy szorítja a jóscsontokat, hogy elfehérednek bele az ujjai.*
- Mutassátok meg *suttogja a kis szütyő anyagára.* - Mutassátok meg nekem. *A rúnás csontok közé nyúl lehunyt szemekkel kiveti az ötöt a döngölt padlóra. Fölöttük tartja a kezét, míg szeme kinyílik. Valamiért hezitál elvenni fölülük a takarását. De tudnia kell. Kettőjükért.*
*A bágyadt kis mosoly megkapaszkodik Kaiyko ajkának szegletén, csak akkor bizonytalanodik el kissé, mikor az élmény ködös, átszellemült élménye végképp felszakad az elméjén. Amikor az itt és a most valóságában érzi a forró bőrt a bőrén, s ráébred, ezúttal a zöld tüzű látomás átnyúlt rajtuk a létbe. Nem retten meg tőle annyira, mint gondolta volna. Biztonságban érzi magát ebben az ölelésben, hiába teszi védtelenné az ismeretlen terepen való bukdácsolás. Szemérmesen húzza össze a ruháját, mikor tér furakszik közéjük. Bár szégyenlősség süti le a pilláit, de szégyennek nyoma sincs rajta. Mikor Ortas a levessel ügyködik, lopva megérinti az ajkát, hiszen így az a csók is elérte valóban. Ami élet maradt benne, az az orcájára szökik, és a szívébe. A vágy távoli, különös nyelvű visszhang Kaiyko számára. De a szeretet... Annak a nyelvét érti. A legtisztábban szólót.
Ortas nem bolygatja a történteket, és ezért nagyon hálás neki, bár valahogy érzi, hogy nem csak az ő kedvéért van így.
A leves egy kicsit túlszaladt sósságot leszámítva tényleg ízletesre sikerült. A zöldségek egy kicsinyt szétfőttek, de ez inkább áldás most, hiszen Kaiyko leginkább csak a levével birkózik, de így az is sűrű és laktató. Ortas nem sajnálta a kimert adagot, de a lány jó ha a felét le tudja gyűrni.*
- A vásár- és ünnepnapok rád maradnak, most már biztos *mosolyodik.* - Ha jobban lennék, mernék még egy tányérral. A következő alkalommal neked nem is marad repetára *mondja, bár tudja, hogy Ortas ismeri már, amúgy is milyen madárétkű. Az elismerés azért jár, és a hála, hogy ilyen szívvel-lélekkel viselik gondját.
Elférnének az ágyon. Kaiyko olyan apróra tudja összehúzni magát, hogy el is veszne Ortas ölelésében, de nem emel szót, mikor a férfi a lóca mellett készít fekhelyet magának.
Beburkolózik a takaróba, de kihúzódik egészen a lóca szélére. Jobbját kidugva Ortas fürtjeit csavargatja, míg jő az álom.*
- Persze *súgja, mint aki a világot is adná, ha azt kérné tőle a másik. A lelkifurdalást úgy olvasztja el a szócska, mint anyai csók a könnyeket.
Túl fáradt, hogy most felfigyeljen rá, az éjben settenkedik valami, valami, ami a pihenés óráit falja, hogy saját morgásával, szuszogásával, eszelős suttogásával töltse ki. Nem az a fajta bitorló, aki kiűzi őket a birtokáról, hogy hajnalban riadjanak verejtékes rémületben. Inkább olyan, aki magánál tartja őket, amíg csak lehet.
Későn ébred. Akkor is úgy, mint aki erővel kászálódik ki egy ragacsos mocsárból. A nap már majdnem délre hág, ő mégis szinte fáradtabb, mint mikor álomra hajtotta a fejét. Zaklatott képek cikáznak a fejében, ami majd' széthasad és egy mondat, ami idegen parazitaként vonaglik a gondolatai közt: „A földeken vár majd ránk”.*
- Ortas, ébredj *rázza meg a férfi vállát.* - Valami közeleg.
*Maga köré fogja a pokrócot. Didereg, pedig a nap melege már kezdi falni a kintet. Lecsusszan Ortas mellé és az ölelésébe húzódik. A keze úgy szorítja a jóscsontokat, hogy elfehérednek bele az ujjai.*
- Mutassátok meg *suttogja a kis szütyő anyagára.* - Mutassátok meg nekem. *A rúnás csontok közé nyúl lehunyt szemekkel kiveti az ötöt a döngölt padlóra. Fölöttük tartja a kezét, míg szeme kinyílik. Valamiért hezitál elvenni fölülük a takarását. De tudnia kell. Kettőjükért.*
870. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-22 15:12:40
Üzenet elküldve: 2019-07-22 15:12:40
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Valóság határán//
*Nem ad segítséget a lánynak. Kaiyko számára a vidék idegen, Ortas lelkének ezen szeglete tán még maga Ortas számára is ismeretlen, így, ha akarna sem tudna mit tenni, hiszen saját magával sincsen tisztában. A lány magához láncolta, fizikailag is hat rá, de Ortas életében számos biztos pontok közül mára már csak ez maradt meg. Ezért tud betelni egy apró csók ízével, még, ha azt kényszer hatására harcolta is ki. A férfi lehunyja szemét, s ismét más világokon keresztül rója útját, a csendesség korlátait nem lerombolva támaszkodik meg aztán a fizikai valóság határán, átölelve a Csontvetőt, s sóhajából nyerve erőt a folytatáshoz. Szíve még villámsebesen ver egy ideig, aztán lassan megnyugszik, mellkasán érzi a lány mellkasát, a mellek halmait, s a testének melegét, hazudna, ha azt vallaná pusztán pszichikai hatással van rá, de egyelőre ennyit tud adni, semmi többet. Hogy a múlt emlékei képeznek akadályt, vagy sokkal inkább másról van szó, még talán maga sem tudja, nemhogy a lánnyal megoszthatná. Sértetlen és sérült keze, szelíden vonja magár Kaiykot, arcát hajába fúrja, melyen érzi még a csendes pihenés illatát, s tompa biccentéssel ért egyet a javaslattal. A simítás után a lány kezét fogja meg, ezúttal esetlenül, gyengéden, s az asztalhoz segíti, hol a leves már ugyan nem gőzölög, de még ehető melegségű. A nap további része csendben telik, olykor egy-egy pillantás válaszol a másikra csupán, a tányérhoz verődő evőeszköz zaja, s az éhes gyomor ismerős mordulása étkezés közben. A vásárolt butykosból csobogó víz hangja, néha apró moccanás, s a rozoga szék sír fel, ezen felül a kikötő lassan csendesülő hangjai, sirályok, kiáltozó munkások és a tenger éneke. Megveti az ágyat ismét, vagy legalábbis megigazítja azt, s magának is megágyaz a lóca mellett, honnan még elérheti a lányt, ha bármi történne. Nem férnek el egymás mellett, s a világért sem akarná, hogy miatta Kaiykonak kevesebb hely jusson, bár tudja, a lány nem bánná. Végezetül még elfújja a gyertyát, s halk surrogással helyezkedik el, magára húzva egy pokrócot, holnap új felsőruházat után is kell nézni bár...*
- Meg tudod varrni nekem... ? *Kérdezi, miután már mindketten lefeküdtek.* Nincs másik... *Suttogja csendesen, kissé zavarban, lelkifurdalást jelző hangszínen. Ha a válasz nem várat magára, nem marad más csak a csendes álom, mely talán a kimerítő nap után, mindkettejüket hamar utoléri.*
869. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-19 20:50:56
Üzenet elküldve: 2019-07-19 20:50:56
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
*Nem tudja, mit kellene tennie. Ez a vidék olyan idegen a számára. Sodródik, amerre viszi az ár. Ha szerencséje van, visszatarthatja a lélegzetét, míg a zuhatag partra veti. De ahogy Ortas ajka az ajkához ér, lehunyja a szemét. Nem szabadna. De vannak olyan utak, amire olyan sugallat visz, mely túlmutat mindenen. Hallja, érzi annak a szívnek a lüktetését. Erős szív. Bizony. Aztán az a hang, az a bús, mélyről jövő érte nyúl. Érte nyúl és oly gyengéden emeli át a valóság határán, vissza a kis kunyhóba, hogy szinte észre se veszi.
Ortas mellkasának dől és mélyet sóhajt. Bágyadt mosolyában ott a hála, ajkán pedig egy lehelet kis pecsét, ami valahol ott lebeg félúton az álmokon túlvezető mélységben.*
- Együnk *mondja fáradt mosolygással és megsimítja Ortas karját.
Az elkezdett beszélgetésből talán mindent elmondtak, ami elmondható. Már csak a leves várat magára. Utána pedig a pihenés. Kijár nekik. A kikötő ezen szegletében az otthon megfoghatatlan harmóniája bont finom burkot a rozzant házikó körül. Belső hangjuk megtalálja a rímeket a Dal szólamaira, és felelget egymásnak e különc kánonban.*
*Nem tudja, mit kellene tennie. Ez a vidék olyan idegen a számára. Sodródik, amerre viszi az ár. Ha szerencséje van, visszatarthatja a lélegzetét, míg a zuhatag partra veti. De ahogy Ortas ajka az ajkához ér, lehunyja a szemét. Nem szabadna. De vannak olyan utak, amire olyan sugallat visz, mely túlmutat mindenen. Hallja, érzi annak a szívnek a lüktetését. Erős szív. Bizony. Aztán az a hang, az a bús, mélyről jövő érte nyúl. Érte nyúl és oly gyengéden emeli át a valóság határán, vissza a kis kunyhóba, hogy szinte észre se veszi.
Ortas mellkasának dől és mélyet sóhajt. Bágyadt mosolyában ott a hála, ajkán pedig egy lehelet kis pecsét, ami valahol ott lebeg félúton az álmokon túlvezető mélységben.*
- Együnk *mondja fáradt mosolygással és megsimítja Ortas karját.
Az elkezdett beszélgetésből talán mindent elmondtak, ami elmondható. Már csak a leves várat magára. Utána pedig a pihenés. Kijár nekik. A kikötő ezen szegletében az otthon megfoghatatlan harmóniája bont finom burkot a rozzant házikó körül. Belső hangjuk megtalálja a rímeket a Dal szólamaira, és felelget egymásnak e különc kánonban.*
868. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-18 20:02:01
Üzenet elküldve: 2019-07-18 20:02:01
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Valóság határán//
*Vajon a gödör, saját magának csapdája? A benne lévő kihegyezett karók, alulról nyársalják fel? Vajon a sötétség öleli körbe a fényt, vagy fordítva? A hasadás tépi ketté a szövetet, vagy a szövet karolja át azt? A morgás nem marad abba, akár egy felébredt, ősi vad, rezzenéstelen és hideg tekintettel, néhol kivillanó agyarakkal, melyeket aztán elrejt, a rezgéstől kissé mozduló ajak. Minden izmában megfeszül, s a folyamatosan emelkedő és süllyedő mellkas a lányhoz szorul. Nem roppantja még ketté, egyelőre nem, valójában nem lehet tudni, hogy jelen pillanatban ki tart kézben, kit? Vajon a tűz emészti meg a fát, vagy a fa próbálja elfojtani azt? Nem számít.*
- Mit... *Kezd bele, s a morgás egy pillanatra megszakad. Ha farkas lenne, most hátán borzolódna a dús bunda, azonban így csupán a hűs igyekszik a tűz hevén csitítani, de mit ér egy csepp víz, a lobogva égő szalmabálára? Semmit, kivéve, ha a cseppek dallam formájában is érkeznek folytonosan. Busa feje oldalra billen, s tekintete kérdővé válik. Nem távolodik el, sőt, belemerül a felkínált hűvös tóba, megízleli húsát, s nem tép ki belőle darabot. Orrán mélyen vesz levegőt, s a szemének tükröződése egy pillanatra eltűnik, mikor lehunyva fúrja orrát a lány füle elé, hajába. Egy lakoma akkor igazi, ha minden íz egyesülve ér, s most mindezt felkínálják számára. A mellkasához préselődő mezítelen mellkas, az illat, a dal. Mikor legközelebb ismét felnyílik tekintete, kevesebb benne az őrület, bár a szorításból nem enged, zihálása kissé csendesedik.*
- Éjszaka óceánja vagy, fodrokat nem vetsz. Bodor nem tarkít, a sötétség nem árthat. Lassan mártózom benned, megfürdöm, nászunk maga... Árnyékban járó... *Elbizonytalanodik, szeme már nem világlik, a vörös izzása csitul. Ajka lassan érintené a lányét, cserepesen és szárazon, megszemléli aztán, akárha az érdekelné ott van-e még. Fáradtság és szomjúság leheletét érzi, szív dobogását mellkasán, melybe sajátja vegyül egyként.*
- Együnk. Elég volt. *Hang tépi szét a csendet. Bús, mélyről jövő, talán időtlen. Nem távolodik.* Nem vehetem el, ami már enyém.
*Vajon a gödör, saját magának csapdája? A benne lévő kihegyezett karók, alulról nyársalják fel? Vajon a sötétség öleli körbe a fényt, vagy fordítva? A hasadás tépi ketté a szövetet, vagy a szövet karolja át azt? A morgás nem marad abba, akár egy felébredt, ősi vad, rezzenéstelen és hideg tekintettel, néhol kivillanó agyarakkal, melyeket aztán elrejt, a rezgéstől kissé mozduló ajak. Minden izmában megfeszül, s a folyamatosan emelkedő és süllyedő mellkas a lányhoz szorul. Nem roppantja még ketté, egyelőre nem, valójában nem lehet tudni, hogy jelen pillanatban ki tart kézben, kit? Vajon a tűz emészti meg a fát, vagy a fa próbálja elfojtani azt? Nem számít.*
- Mit... *Kezd bele, s a morgás egy pillanatra megszakad. Ha farkas lenne, most hátán borzolódna a dús bunda, azonban így csupán a hűs igyekszik a tűz hevén csitítani, de mit ér egy csepp víz, a lobogva égő szalmabálára? Semmit, kivéve, ha a cseppek dallam formájában is érkeznek folytonosan. Busa feje oldalra billen, s tekintete kérdővé válik. Nem távolodik el, sőt, belemerül a felkínált hűvös tóba, megízleli húsát, s nem tép ki belőle darabot. Orrán mélyen vesz levegőt, s a szemének tükröződése egy pillanatra eltűnik, mikor lehunyva fúrja orrát a lány füle elé, hajába. Egy lakoma akkor igazi, ha minden íz egyesülve ér, s most mindezt felkínálják számára. A mellkasához préselődő mezítelen mellkas, az illat, a dal. Mikor legközelebb ismét felnyílik tekintete, kevesebb benne az őrület, bár a szorításból nem enged, zihálása kissé csendesedik.*
- Éjszaka óceánja vagy, fodrokat nem vetsz. Bodor nem tarkít, a sötétség nem árthat. Lassan mártózom benned, megfürdöm, nászunk maga... Árnyékban járó... *Elbizonytalanodik, szeme már nem világlik, a vörös izzása csitul. Ajka lassan érintené a lányét, cserepesen és szárazon, megszemléli aztán, akárha az érdekelné ott van-e még. Fáradtság és szomjúság leheletét érzi, szív dobogását mellkasán, melybe sajátja vegyül egyként.*
- Együnk. Elég volt. *Hang tépi szét a csendet. Bús, mélyről jövő, talán időtlen. Nem távolodik.* Nem vehetem el, ami már enyém.
867. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-16 21:10:07
Üzenet elküldve: 2019-07-16 21:10:07
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
*Mintha csapdába csalták volna. Túl gyenge még, hogy ezzel elbírjon. Mégis, valahogy észrevétlen átbukott a peremen, oda, ahonnan már nincs visszaút. Ortas ébren van. Egészen. Addig nézett rá a sötétből, míg Kaiyko balgán megszólította. Ez a révület nem oldhat fel. Ha elillan és Kaiyko ember-lénye megriad, Ortas azonnal szétszaggatja. Így is vékony a határ. A Csontvető tudja jól, hogy féligazságot mondott. Az ő fajtája igaz, hogy más, mint az egyszerű lelkek, de hatalma csupán ügyeskedés, füst a mindenség kiskapuit kihasználó szélhámosság körül. Nem szabadna itt lennie. Itt, ahol Ortas egyenesen rá nézhet. Kallan figyelmeztette erre. A Csontvetők tilosban járnak itt. Pártfogó szellemekkel kokettálni, híreket gyűjteni surrannak be csupán a zöld tűz fénykörén. Ez a világ, melynek az álmok csupán a partjait nyaldossák. Ők most annál sokkal mélyebben vannak. És ha itt vesz levegőt az ébredéshez, akkor vége van. Maradnia kell, és csak akkor visszatérni a kis kunyhó valóságába, amikor az ütem megfelelő.
Ortas szeme egyenesen rá mered, eszelős kutakodással méregeti. Mint a kutya, amelyik két érzéke közti dilemmában tipródik. A szeme megcsalja, de a szimata nem. Kaiykót fekete szemei törékeny biztonságban tartják. Olyan tükröt állítanak, ami áthatolhatatlan, még egy Ortashoz hasonlónak is, de csak addig, míg meg nem inog.
Látta már a másikat ing nélkül, ám ez most más. Ez most Ortas. Mellkasa robusztusan ugrik előre, vaskos vállainál kidagadnak az erek. A felsőruha csonkjait csak az öv tartja meg, díszként magán hagyva a pusztítást. Az éhes ölelés mind széjjelebb gyűri Kaiyko tunikáját, de nem próbál szabadulni belőle, hiába a széles, kérges tenyerek szinte összeroppantják a filigrán leánytestet.
Kérdések ostromolják, de ez nem olyan egyszerű, hogy válaszol. Egyetlen rossz szó is megingathatja e törékeny, biztos szigetet, melyen egyensúlyoz. Ám a hurok feszül. Az a dallam átlát rajta. A fátylat hirtelen megrepeszti egy gyertyaláng, Kaiykonak pedig cselekedni kell. Ha a révület megtörik, rossz vége lehet. Bármelyikőjüket tántorítsa is meg.
A bősz mellkason ellentartó kezei Ortas tarkójára csúsznak.*
- Jöjj, csak jöjj, szép halál. Te sötét fenség. Ismersz engem régről, Árnyékban járó. A hold az éj álma a fényről. Átható, fehérezüst pára a bőrön. Csak én vagyok. Ismersz engem régről. Derengő visszhangod vagyok a magas égről.
*Egészen közel engedi az ölelést. Olyan közel, hogy egészen áthassa az Ortas tüdejében morgó morajlás.
Ortas éhes. Ortas mindig éhes. A lélek édes húsának illata megrészegíti, Kaiykoé különösen. De üdvözlésre kínálva egészen más, mint levadászva. Ha Kaiykonak most áldoznia kell belőle, hogy közben visszalopja magát az életbe, akkor megteszi. Csontvető. Kiheveri.*
*Mintha csapdába csalták volna. Túl gyenge még, hogy ezzel elbírjon. Mégis, valahogy észrevétlen átbukott a peremen, oda, ahonnan már nincs visszaút. Ortas ébren van. Egészen. Addig nézett rá a sötétből, míg Kaiyko balgán megszólította. Ez a révület nem oldhat fel. Ha elillan és Kaiyko ember-lénye megriad, Ortas azonnal szétszaggatja. Így is vékony a határ. A Csontvető tudja jól, hogy féligazságot mondott. Az ő fajtája igaz, hogy más, mint az egyszerű lelkek, de hatalma csupán ügyeskedés, füst a mindenség kiskapuit kihasználó szélhámosság körül. Nem szabadna itt lennie. Itt, ahol Ortas egyenesen rá nézhet. Kallan figyelmeztette erre. A Csontvetők tilosban járnak itt. Pártfogó szellemekkel kokettálni, híreket gyűjteni surrannak be csupán a zöld tűz fénykörén. Ez a világ, melynek az álmok csupán a partjait nyaldossák. Ők most annál sokkal mélyebben vannak. És ha itt vesz levegőt az ébredéshez, akkor vége van. Maradnia kell, és csak akkor visszatérni a kis kunyhó valóságába, amikor az ütem megfelelő.
Ortas szeme egyenesen rá mered, eszelős kutakodással méregeti. Mint a kutya, amelyik két érzéke közti dilemmában tipródik. A szeme megcsalja, de a szimata nem. Kaiykót fekete szemei törékeny biztonságban tartják. Olyan tükröt állítanak, ami áthatolhatatlan, még egy Ortashoz hasonlónak is, de csak addig, míg meg nem inog.
Látta már a másikat ing nélkül, ám ez most más. Ez most Ortas. Mellkasa robusztusan ugrik előre, vaskos vállainál kidagadnak az erek. A felsőruha csonkjait csak az öv tartja meg, díszként magán hagyva a pusztítást. Az éhes ölelés mind széjjelebb gyűri Kaiyko tunikáját, de nem próbál szabadulni belőle, hiába a széles, kérges tenyerek szinte összeroppantják a filigrán leánytestet.
Kérdések ostromolják, de ez nem olyan egyszerű, hogy válaszol. Egyetlen rossz szó is megingathatja e törékeny, biztos szigetet, melyen egyensúlyoz. Ám a hurok feszül. Az a dallam átlát rajta. A fátylat hirtelen megrepeszti egy gyertyaláng, Kaiykonak pedig cselekedni kell. Ha a révület megtörik, rossz vége lehet. Bármelyikőjüket tántorítsa is meg.
A bősz mellkason ellentartó kezei Ortas tarkójára csúsznak.*
- Jöjj, csak jöjj, szép halál. Te sötét fenség. Ismersz engem régről, Árnyékban járó. A hold az éj álma a fényről. Átható, fehérezüst pára a bőrön. Csak én vagyok. Ismersz engem régről. Derengő visszhangod vagyok a magas égről.
*Egészen közel engedi az ölelést. Olyan közel, hogy egészen áthassa az Ortas tüdejében morgó morajlás.
Ortas éhes. Ortas mindig éhes. A lélek édes húsának illata megrészegíti, Kaiykoé különösen. De üdvözlésre kínálva egészen más, mint levadászva. Ha Kaiykonak most áldoznia kell belőle, hogy közben visszalopja magát az életbe, akkor megteszi. Csontvető. Kiheveri.*
866. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-15 18:32:59
Üzenet elküldve: 2019-07-15 18:32:59
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Valóság határán//
*Vöröslőn izzó tekintet fúródik a lány szemébe, bár tükörképét látja vissza az ébenben, mégis kíváncsi komorsággal arcán szemléli. Egy idő múltán, hallgatva a lassan erősödő, kissé távolról induló hangot, fejét félrebiccentve húzódik közelebb, akárha apró, játékos háziállat lenne, mely nem érti, mit lát. Nem veszi figyelembe a mosolytalanságot, ahogy azt sem, mikor a lány torka jól láthatóan megmozdul egyet előbb le, aztán lassan felfelé. Fejének biccentése egyenesbe áll, amint a lány, tenyerébe fekteti azt, szembogara továbbra is tűz, de nem a szemeket nézi, nem a lányt, sokkal inkább azt, mit láttatni kívánnak vele. Nem mozdul a homlok érintésére, szemei már messze járnak, kissé megszédül a szokatlan ingertől, de leküzdi, s megbirkózik vele, valami azonban lassan változik, mint a tenger felett gyűlő, lassú mozgású, sötétlő felhők, előbb csak jelezik jelenlétüket, s a távolban ritkán fel-felizzó villámok sokkal inkább azt sejtetik, nem lesz baj. De van, hogy lecsap a vihar, s tépi, mit talál, nem nézve barát-e vagy sem.*
- Kortalan... *Morogja, s mellkasának gyorsuló emelkedése jelzi zihálását. Keze hirtelen indul, de nem a lányt bántja, legalábbis még nem, saját ruháját tépi le magáról deréktól felfelé, hogy úgy férkőzzön közelebb. Bár az álom húst ígér, s vért, mit annyira várt, két keze eztán a lány kezei alatt fut át, be egészen a ruhán át a meztelen hátára visszahajolva, s szorítja magához, hogy tán a hold jelén át keressen menedéket.*
- Nem... lehet... *Szorítja össze erőszakosan és dacosan állkapcsát, fogai összekoccanva csikordulva fordulnak egymáson, szemei ismét a lányét keresik, de ezúttal már ide-oda cikázva mélyen ülő gödrükben.*
- Erősödünk, vagy Ortas kiolt? * Kérdezi hörögve, mellkasa már szüntelen jár, megrázza magát, de nem lép hátrébb, sokkal inkább a tüzet próbálja erősíteni, a zöldet, mit a pusztán látott, s a forróságot, mely csillapította dühét, s egyszerű életet ígért.*
- Mi a célunk? Szántani, vetni, aratni? Vagy ettől magasztosabb? *Sziszegi, s szorítása még mindig erős, mellkashoz préselő és szigorú. Érzi a lány illatát, s hajtincseinek érintését, leheletének melegét, testének zsenge erejét.* Hová juthatok veled?! Vagy... vagy rajtad keresztül?! S, miért?? *Számos megválaszolatlan kérdés, melyek nagy része már tisztázott, de nem engedi el, s egy pillanattal később, kérges tenyere szelíden fut végig a gerinc mentén a derékig, majd vissza, aztán ismét le, akárha csupán simítaná, jóllehet utolsó mozzanatként a lány dereka felett, csuklóban kapaszkodnak össze. Tekintete szelíddé válik, lélegzetét visszafojtja, míg beáll a csend.*
- Mondd meg... vagy most meghalunk ismét. *Ígérik egyszerűen, s mélyen zengve a lágyan, pillanatra mozduló, s elnyíló ajkak, feltárva a mögöttük rejlő, mázba mártott, húst tépő és szaggató erőt, s ígérik a beletörődő, mosolygó, vöröslő tekintetek, ahogyan lassan ismerős dallam mordul fel csendesen, az összezáródó száj zöngéje útján:*
- Árnyékban járó, mire vársz? Halk lépteid hallom, palástod suhan, s neszez a sarkon. Csendes az utca, kihalt minden, gyertyaláng nem lesi léptedet. Árnyékban járó, mire vársz? Húsa édes, vére piros, setétben jár, s Árnyékban járóra vár. Hogy eljöjjön érte... a halál. *Gyertyavilág vág utat az éjszakába, tette nem erőszakos, nem elítélendő, mégis fáj. De csak a sötétségnek.*
*Vöröslőn izzó tekintet fúródik a lány szemébe, bár tükörképét látja vissza az ébenben, mégis kíváncsi komorsággal arcán szemléli. Egy idő múltán, hallgatva a lassan erősödő, kissé távolról induló hangot, fejét félrebiccentve húzódik közelebb, akárha apró, játékos háziállat lenne, mely nem érti, mit lát. Nem veszi figyelembe a mosolytalanságot, ahogy azt sem, mikor a lány torka jól láthatóan megmozdul egyet előbb le, aztán lassan felfelé. Fejének biccentése egyenesbe áll, amint a lány, tenyerébe fekteti azt, szembogara továbbra is tűz, de nem a szemeket nézi, nem a lányt, sokkal inkább azt, mit láttatni kívánnak vele. Nem mozdul a homlok érintésére, szemei már messze járnak, kissé megszédül a szokatlan ingertől, de leküzdi, s megbirkózik vele, valami azonban lassan változik, mint a tenger felett gyűlő, lassú mozgású, sötétlő felhők, előbb csak jelezik jelenlétüket, s a távolban ritkán fel-felizzó villámok sokkal inkább azt sejtetik, nem lesz baj. De van, hogy lecsap a vihar, s tépi, mit talál, nem nézve barát-e vagy sem.*
- Kortalan... *Morogja, s mellkasának gyorsuló emelkedése jelzi zihálását. Keze hirtelen indul, de nem a lányt bántja, legalábbis még nem, saját ruháját tépi le magáról deréktól felfelé, hogy úgy férkőzzön közelebb. Bár az álom húst ígér, s vért, mit annyira várt, két keze eztán a lány kezei alatt fut át, be egészen a ruhán át a meztelen hátára visszahajolva, s szorítja magához, hogy tán a hold jelén át keressen menedéket.*
- Nem... lehet... *Szorítja össze erőszakosan és dacosan állkapcsát, fogai összekoccanva csikordulva fordulnak egymáson, szemei ismét a lányét keresik, de ezúttal már ide-oda cikázva mélyen ülő gödrükben.*
- Erősödünk, vagy Ortas kiolt? * Kérdezi hörögve, mellkasa már szüntelen jár, megrázza magát, de nem lép hátrébb, sokkal inkább a tüzet próbálja erősíteni, a zöldet, mit a pusztán látott, s a forróságot, mely csillapította dühét, s egyszerű életet ígért.*
- Mi a célunk? Szántani, vetni, aratni? Vagy ettől magasztosabb? *Sziszegi, s szorítása még mindig erős, mellkashoz préselő és szigorú. Érzi a lány illatát, s hajtincseinek érintését, leheletének melegét, testének zsenge erejét.* Hová juthatok veled?! Vagy... vagy rajtad keresztül?! S, miért?? *Számos megválaszolatlan kérdés, melyek nagy része már tisztázott, de nem engedi el, s egy pillanattal később, kérges tenyere szelíden fut végig a gerinc mentén a derékig, majd vissza, aztán ismét le, akárha csupán simítaná, jóllehet utolsó mozzanatként a lány dereka felett, csuklóban kapaszkodnak össze. Tekintete szelíddé válik, lélegzetét visszafojtja, míg beáll a csend.*
- Mondd meg... vagy most meghalunk ismét. *Ígérik egyszerűen, s mélyen zengve a lágyan, pillanatra mozduló, s elnyíló ajkak, feltárva a mögöttük rejlő, mázba mártott, húst tépő és szaggató erőt, s ígérik a beletörődő, mosolygó, vöröslő tekintetek, ahogyan lassan ismerős dallam mordul fel csendesen, az összezáródó száj zöngéje útján:*
- Árnyékban járó, mire vársz? Halk lépteid hallom, palástod suhan, s neszez a sarkon. Csendes az utca, kihalt minden, gyertyaláng nem lesi léptedet. Árnyékban járó, mire vársz? Húsa édes, vére piros, setétben jár, s Árnyékban járóra vár. Hogy eljöjjön érte... a halál. *Gyertyavilág vág utat az éjszakába, tette nem erőszakos, nem elítélendő, mégis fáj. De csak a sötétségnek.*
865. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-14 17:31:09
Üzenet elküldve: 2019-07-14 17:31:09
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
*A mosolygás elillan a sápatag ajkakról, amikor azt látja, hogy a szavaiba rejtett szándék nem ér célt. Ortast mélyebb dolog nyomasztja annál mint hogy pár csacska emlék kiragadja.
Nagyot nyel, miközben a komor vívódást hallgatja. Tekintetébe olyasfajta kifejezés költözik, mintha Ortas épp azt ecsetelné, hogy a leves után a lánynak bizony mennie kell. A sok kérdés összeszorítja a mellkasát és hirtelen nem érti, mi változott.
Talán csak ahogy kimondja a nevét, akkor kap erőre valami. A jóscsontok suttogása mintha lassan felkúszna a zsigerein, minden porcikáján. Tenyerei közé veszi Ortas arcát és a szemébe néz.*
- Mondtam neked. Én már meghaltam. *Homlokát a férfiénak dönti.* - Tudom ki vagy, "öreg gnóm" *mondja csendesen és hályogos szeméről mintha e pillanatban csillogó feketévé mélyülne a szürkeség, benne pedig ott tükröződik a vörösen izzó szempár, melyet figyel.* - Egy a kortalanok közül.
*A gyertyák fényét elrágja a sűrű sötétség. A valóság határán csupán a fekete tükrű semmi fodrozódik koncentrikus körökké a talpa alatt. És ő ott áll a közepén széttárt karokkal. Mélyen, kötőjéig szétnyíló tunikája kebleinek halovány kis domborulatát mutatja csak középütt, mást nem. De mellkasa közepén ott ragyog a hold, rajta pedig a yadan rovásjel: Csontvető. A hold kapu. Rettentő sok helyre és dologra nyit utat annak, aki tudja, hogyan érje el.
Fehér bőrét vörösre festi Ortas ölelése. Vértől sikamlós tenyerének nyoma ott marad Kaiyko mellkasán, aztán bebúvik a tunika alá, hogy derekánál egészen magához szorítsa. Egyszerűen csak azért, mert puha, forró húst jobb markolni, mint holmi szövetet. Akár a nap és a hold a ritka együttállásokkor. Valami kiteljesedik ilyenkor. De az is lehet, hogy csak túl soká néztek egymás szemébe ott a zöld tábortűz mellett, és túl nagy részt ragadott át belőlük a másikba a tekintet mélysége.
Ortas rettenetes. Erős, nagyon-nagyon régi szellem. Még neki is bőven lenne oka tartani tőle. Kevés csontvető mondhatja el magáról, hogy alkut kötött volna bárki hasonlóval. Az, hogy kölcsönöz neki az erejéből, elég, hogy megtartsa magát a lét felszínén. Igaz, egy ilyen alku csak annyira lenne képes féken tartani Ortast, mint a pokol kutyáit holmi virágfüzér-láncok. És mégis megtartják. Mert ezek Kaiyko virágai.*
- Egy a kortalanok közül. Ahogyan én.
*A mosolygás elillan a sápatag ajkakról, amikor azt látja, hogy a szavaiba rejtett szándék nem ér célt. Ortast mélyebb dolog nyomasztja annál mint hogy pár csacska emlék kiragadja.
Nagyot nyel, miközben a komor vívódást hallgatja. Tekintetébe olyasfajta kifejezés költözik, mintha Ortas épp azt ecsetelné, hogy a leves után a lánynak bizony mennie kell. A sok kérdés összeszorítja a mellkasát és hirtelen nem érti, mi változott.
Talán csak ahogy kimondja a nevét, akkor kap erőre valami. A jóscsontok suttogása mintha lassan felkúszna a zsigerein, minden porcikáján. Tenyerei közé veszi Ortas arcát és a szemébe néz.*
- Mondtam neked. Én már meghaltam. *Homlokát a férfiénak dönti.* - Tudom ki vagy, "öreg gnóm" *mondja csendesen és hályogos szeméről mintha e pillanatban csillogó feketévé mélyülne a szürkeség, benne pedig ott tükröződik a vörösen izzó szempár, melyet figyel.* - Egy a kortalanok közül.
*A gyertyák fényét elrágja a sűrű sötétség. A valóság határán csupán a fekete tükrű semmi fodrozódik koncentrikus körökké a talpa alatt. És ő ott áll a közepén széttárt karokkal. Mélyen, kötőjéig szétnyíló tunikája kebleinek halovány kis domborulatát mutatja csak középütt, mást nem. De mellkasa közepén ott ragyog a hold, rajta pedig a yadan rovásjel: Csontvető. A hold kapu. Rettentő sok helyre és dologra nyit utat annak, aki tudja, hogyan érje el.
Fehér bőrét vörösre festi Ortas ölelése. Vértől sikamlós tenyerének nyoma ott marad Kaiyko mellkasán, aztán bebúvik a tunika alá, hogy derekánál egészen magához szorítsa. Egyszerűen csak azért, mert puha, forró húst jobb markolni, mint holmi szövetet. Akár a nap és a hold a ritka együttállásokkor. Valami kiteljesedik ilyenkor. De az is lehet, hogy csak túl soká néztek egymás szemébe ott a zöld tábortűz mellett, és túl nagy részt ragadott át belőlük a másikba a tekintet mélysége.
Ortas rettenetes. Erős, nagyon-nagyon régi szellem. Még neki is bőven lenne oka tartani tőle. Kevés csontvető mondhatja el magáról, hogy alkut kötött volna bárki hasonlóval. Az, hogy kölcsönöz neki az erejéből, elég, hogy megtartsa magát a lét felszínén. Igaz, egy ilyen alku csak annyira lenne képes féken tartani Ortast, mint a pokol kutyáit holmi virágfüzér-láncok. És mégis megtartják. Mert ezek Kaiyko virágai.*
- Egy a kortalanok közül. Ahogyan én.
864. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-14 14:08:43
Üzenet elküldve: 2019-07-14 14:08:43
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Valóság határán//
- Eszem. *Bólint komoran, mikor kissé összeszedi magát. Tűnődve pillant a mosolyogó lányra, kinek láthatóan jót tett a pihenés, ennek örül.*
- Alszanak... *Ismétli meg a szót, s akaratlan saját álmát idézi fel, mi dús szemöldökét futtatja homloka közepére, míg Kaiyko beszél, maga is megrágja azokat a csontokat. Leszopogatja, megemészti, s akárha neki beszélnének, hallja hangjukat, csak a legfiatalabb nem mesél, csak az marad csendben.*
- Jó lenne ilyen egyszerűen felfogni... *Pillant fel mogorva, mély gondolataiból.* De egy valamit nem értek, s bárhogy próbálom megérteni nem látom az okot. *Sóhajt fel.*
- Álmot láttam, melyben te víz, s én tűz... Miért én? Gnóm vagyok, nevetség tárgya, s te ember. *Megrázza fejét.* Hogyan illünk össze, s mi az mit nekünk született a múltban, hogy a jövőben teljesedjen?
*Közelebb húzódik, s kezével int, a lány húzódjon arrébb, majd maga is mellé ül, kezét ölében nyugtatva. Tétován meredve előre, a kihűlt levesre, a poros kalyiba repedéseire, s árkaira, olykor hűvös szellő éri kintről, lyukas már és ócska, régi. Régi, mint Ortas.*
- Annyi mindenki lehetne veled, s lenne is, ha hagynád. *Mondja csendesen.* Miért én? Miért a zöld tűz, s miért az álmok? Mi végre kapcsolódtunk ketten? *Kérdezi a lány arca felé fordulva, közelsége folytán, szinte orcájuk egybeér, érzi melegét, s érzi a fényt, mit saját sötétsége próbál elnyomni.*
- Számítanak ezek a kérdések? *Mosolyodik el hirtelen fejét megrázva, s kezét bizonytalan emelve, Kaiyko arcát simítja végig érdes kézfejével.* Öreg gnóm vagyok én már te hozzád, Csontvető. *Kuncog fel mélyen.* Előtted az élet, nekem mögöttem is, s előttem is csak a halál, hát ezt választanád? *Kérdezi, még mindig mosolyogva, ezúttal szeme is lágyan tekint, arca változik, s a megszáradt, megfakult festék leperegni látszik.*
- Eszem. *Bólint komoran, mikor kissé összeszedi magát. Tűnődve pillant a mosolyogó lányra, kinek láthatóan jót tett a pihenés, ennek örül.*
- Alszanak... *Ismétli meg a szót, s akaratlan saját álmát idézi fel, mi dús szemöldökét futtatja homloka közepére, míg Kaiyko beszél, maga is megrágja azokat a csontokat. Leszopogatja, megemészti, s akárha neki beszélnének, hallja hangjukat, csak a legfiatalabb nem mesél, csak az marad csendben.*
- Jó lenne ilyen egyszerűen felfogni... *Pillant fel mogorva, mély gondolataiból.* De egy valamit nem értek, s bárhogy próbálom megérteni nem látom az okot. *Sóhajt fel.*
- Álmot láttam, melyben te víz, s én tűz... Miért én? Gnóm vagyok, nevetség tárgya, s te ember. *Megrázza fejét.* Hogyan illünk össze, s mi az mit nekünk született a múltban, hogy a jövőben teljesedjen?
*Közelebb húzódik, s kezével int, a lány húzódjon arrébb, majd maga is mellé ül, kezét ölében nyugtatva. Tétován meredve előre, a kihűlt levesre, a poros kalyiba repedéseire, s árkaira, olykor hűvös szellő éri kintről, lyukas már és ócska, régi. Régi, mint Ortas.*
- Annyi mindenki lehetne veled, s lenne is, ha hagynád. *Mondja csendesen.* Miért én? Miért a zöld tűz, s miért az álmok? Mi végre kapcsolódtunk ketten? *Kérdezi a lány arca felé fordulva, közelsége folytán, szinte orcájuk egybeér, érzi melegét, s érzi a fényt, mit saját sötétsége próbál elnyomni.*
- Számítanak ezek a kérdések? *Mosolyodik el hirtelen fejét megrázva, s kezét bizonytalan emelve, Kaiyko arcát simítja végig érdes kézfejével.* Öreg gnóm vagyok én már te hozzád, Csontvető. *Kuncog fel mélyen.* Előtted az élet, nekem mögöttem is, s előttem is csak a halál, hát ezt választanád? *Kérdezi, még mindig mosolyogva, ezúttal szeme is lágyan tekint, arca változik, s a megszáradt, megfakult festék leperegni látszik.*
863. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-14 11:48:55
Üzenet elküldve: 2019-07-14 11:48:55
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
*Ösztönösen megfeszül a keze, amikor a férfi marka rászorít. S ha bármi kétely ólálkodott volna körülötte, most jól érződik: Ortas bizony erős. Az a harag könnyedén összeroppanthatná őt. Vékony csuklója szinte elveszik az érdes tenyér béklyójában. De érdekes módon Kaiyko szeppentsége egy egész pillanatot sem marad. Igaz, nem mozdul, nem is pislog, míg a vonások elrendeződnek. Nincs semmi baj. Egyszerűen annyi történt, hogy Ortas hamarabb ébredt, mint... Ortas. Visszamosolyog a férfira, bár örülne, ha a bontakozás helyett maradna még pár szívdobbanásnyit, hogy ez a zavartság egészen elillanjon mindkettejükből.*
- Ugye te is eszel velem? *kérdi, míg a párnát feljebb igazítva felül az ágyon. Pillantása követi a férfit. Figyel a szavaira, hiszen kissé zaklatottnak tűnik.*
- A csontok békések melletted, Ortas *szól csendes mosolygással.* - Alszanak. Összebújva a legfiatalabb körül. *Szívesen tárná ki a karjait, hogy ölelésbe hívja a másikat, de szégyellős és bizonytalan az ilyesmivel. Az idegenek érintését, de még a közelségét is kerülte mindig. Még a pillantásukat is kényelmetlennek érezte magán. De Ortas nem idegen. Ez az érzés pedig csak hívná magához. Nem tudni, melyiküknek lenne nagyobb szüksége rá. Látja rajta, hogy valami felkavarta. Inkább mégis tétlenségbe fullasztja a dolgot, főleg, hogy tudja, Ortas is hozzá hasonló tétovasággal áll az ilyesmihez.*
- Az élet is küzdelem *szólal meg ismét. Úgy érzi, az az álom túl nagy súllyal telepedett rá a férfi mellkasára.* - A küzdelem nem rossz dolog. *Megvonja a vállát.* - Küzdelem az elguruló pityókával, az akácalepkékkel, akiknek roppant módon tetszik a kék *mosolyog most már egészen nyílt derűvel.* - Vagy a varrós dobozka zárjával.
*Nem akarja velük zavarba hozni Ortast, de ezek az emlékek a számára nagyon is kedvesek.*
- Bánt valami? *kérdi immár komolyabb, kissé aggodalmas hangon.*
*Ösztönösen megfeszül a keze, amikor a férfi marka rászorít. S ha bármi kétely ólálkodott volna körülötte, most jól érződik: Ortas bizony erős. Az a harag könnyedén összeroppanthatná őt. Vékony csuklója szinte elveszik az érdes tenyér béklyójában. De érdekes módon Kaiyko szeppentsége egy egész pillanatot sem marad. Igaz, nem mozdul, nem is pislog, míg a vonások elrendeződnek. Nincs semmi baj. Egyszerűen annyi történt, hogy Ortas hamarabb ébredt, mint... Ortas. Visszamosolyog a férfira, bár örülne, ha a bontakozás helyett maradna még pár szívdobbanásnyit, hogy ez a zavartság egészen elillanjon mindkettejükből.*
- Ugye te is eszel velem? *kérdi, míg a párnát feljebb igazítva felül az ágyon. Pillantása követi a férfit. Figyel a szavaira, hiszen kissé zaklatottnak tűnik.*
- A csontok békések melletted, Ortas *szól csendes mosolygással.* - Alszanak. Összebújva a legfiatalabb körül. *Szívesen tárná ki a karjait, hogy ölelésbe hívja a másikat, de szégyellős és bizonytalan az ilyesmivel. Az idegenek érintését, de még a közelségét is kerülte mindig. Még a pillantásukat is kényelmetlennek érezte magán. De Ortas nem idegen. Ez az érzés pedig csak hívná magához. Nem tudni, melyiküknek lenne nagyobb szüksége rá. Látja rajta, hogy valami felkavarta. Inkább mégis tétlenségbe fullasztja a dolgot, főleg, hogy tudja, Ortas is hozzá hasonló tétovasággal áll az ilyesmihez.*
- Az élet is küzdelem *szólal meg ismét. Úgy érzi, az az álom túl nagy súllyal telepedett rá a férfi mellkasára.* - A küzdelem nem rossz dolog. *Megvonja a vállát.* - Küzdelem az elguruló pityókával, az akácalepkékkel, akiknek roppant módon tetszik a kék *mosolyog most már egészen nyílt derűvel.* - Vagy a varrós dobozka zárjával.
*Nem akarja velük zavarba hozni Ortast, de ezek az emlékek a számára nagyon is kedvesek.*
- Bánt valami? *kérdi immár komolyabb, kissé aggodalmas hangon.*
862. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-14 10:01:12
Üzenet elküldve: 2019-07-14 10:01:12
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 119
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Valóság határán//
*Oly távolról érkezik hozzá a hang, akárha világok választanák el, s az álom bőszen lepi meg, nem számít rá, hirtelen éri. A szállingózó, puha hó lepi be a tájat, békés minden, mintha most született volna, de a felsírás elmarad. Éjszaka van, s a világot adó ember lassan gyújtja meg a kandeláberek kiálló kanócát, mély hangján énekelve jelzi a nyugovóra térők pihenésének kezdetét. Ketten vannak csupán. A város néhány szempillantás alatt kiürül, a mögöttük hagyott lábnyomokat hamar elfedi a hó, pelyhekkel takarja el ittjártuk jeleit. Fogja a lány kezét, s sétájuknak látszólag nincs célja, legalábbis nem érzi azt, s kissé értetlenül mered a fakó tekintetekbe, mik korábban fénylettek, de Ortas elszívta a fényt, s erőszakkal tépte ki a lányból. Görcsbe rándul a gyomra. Úgy érzi ismét erőszakot tett, még, ha kissé önkéntelenül is, de Kaiyko önzetlenségére ráült, akár fényre a sötétség, nehezen, kiszorítva belőle a levegőt. A hóból hirtelen tűz támad, haragosan nyaldossa végig a kandeláberek fényében fürdő, hófödte tetők zsaludeszkáit. Ropogás és pattogás, a szikrák tánca a hulló hópelyhek közé vegyül, tűz és víz. Kettejük lennének talán? Nem hiszi. Hogy sorsuk ekképpen fonódik majd össze, s e kényes egyensúlytalanság következtében egyikük oltja ki a másikat?
Hirtelen ébred meg, súlyt érez vállain, s orrán szendergő szuszogás jeleit érzi, szemei lassan nyílnak el, s a Víz csukott tekintetét látja maga előtt. Elaludtak. Egy pillanatig még a mákonyos álom béklyóit rázza le magáról gondolatban, s hamarosan ismét a Szigeten jár, hová talán hamarosan indulniuk kell. Visszacsukódik szeme, s zuhanni kezd, világló kandeláberek közé, égő tetők kereszttüzében, arcára pernye hull, mely megégeti.
Zihálva ébred. Az arcát végigsimító kéz csuklóját ragadja meg, ében szeme a lányra vetül, ajka vicsorog, s arcának könyve lassan lapoz, hogy a rémült, pillanatnyi ijedtséget lassan váltsa fel előbb a meglepetés, majd a szelíd nyugalom.*
- Bocsáss meg. *Mosolyodik el, s kibontakozik az ölelésből.* Kihűlt. *Pillant az asztalon pihenő sűrű levesre.*
- Megmelegítem, addig maradj csak. *Biccent.* Álmot láttam, örök küzdelmet ígért... *Hadarja gyorsan.* ... a csontok, nem jeleznek? *Pillant reménykedve, mert régóta vannak együtt, s megannyi megválaszolatlan kérdés tolul ajkára: Miért? Mikor? Hogyan? Mindig? Lemondás? Harc? Élet? Halál?*
*Oly távolról érkezik hozzá a hang, akárha világok választanák el, s az álom bőszen lepi meg, nem számít rá, hirtelen éri. A szállingózó, puha hó lepi be a tájat, békés minden, mintha most született volna, de a felsírás elmarad. Éjszaka van, s a világot adó ember lassan gyújtja meg a kandeláberek kiálló kanócát, mély hangján énekelve jelzi a nyugovóra térők pihenésének kezdetét. Ketten vannak csupán. A város néhány szempillantás alatt kiürül, a mögöttük hagyott lábnyomokat hamar elfedi a hó, pelyhekkel takarja el ittjártuk jeleit. Fogja a lány kezét, s sétájuknak látszólag nincs célja, legalábbis nem érzi azt, s kissé értetlenül mered a fakó tekintetekbe, mik korábban fénylettek, de Ortas elszívta a fényt, s erőszakkal tépte ki a lányból. Görcsbe rándul a gyomra. Úgy érzi ismét erőszakot tett, még, ha kissé önkéntelenül is, de Kaiyko önzetlenségére ráült, akár fényre a sötétség, nehezen, kiszorítva belőle a levegőt. A hóból hirtelen tűz támad, haragosan nyaldossa végig a kandeláberek fényében fürdő, hófödte tetők zsaludeszkáit. Ropogás és pattogás, a szikrák tánca a hulló hópelyhek közé vegyül, tűz és víz. Kettejük lennének talán? Nem hiszi. Hogy sorsuk ekképpen fonódik majd össze, s e kényes egyensúlytalanság következtében egyikük oltja ki a másikat?
Hirtelen ébred meg, súlyt érez vállain, s orrán szendergő szuszogás jeleit érzi, szemei lassan nyílnak el, s a Víz csukott tekintetét látja maga előtt. Elaludtak. Egy pillanatig még a mákonyos álom béklyóit rázza le magáról gondolatban, s hamarosan ismét a Szigeten jár, hová talán hamarosan indulniuk kell. Visszacsukódik szeme, s zuhanni kezd, világló kandeláberek közé, égő tetők kereszttüzében, arcára pernye hull, mely megégeti.
Zihálva ébred. Az arcát végigsimító kéz csuklóját ragadja meg, ében szeme a lányra vetül, ajka vicsorog, s arcának könyve lassan lapoz, hogy a rémült, pillanatnyi ijedtséget lassan váltsa fel előbb a meglepetés, majd a szelíd nyugalom.*
- Bocsáss meg. *Mosolyodik el, s kibontakozik az ölelésből.* Kihűlt. *Pillant az asztalon pihenő sűrű levesre.*
- Megmelegítem, addig maradj csak. *Biccent.* Álmot láttam, örök küzdelmet ígért... *Hadarja gyorsan.* ... a csontok, nem jeleznek? *Pillant reménykedve, mert régóta vannak együtt, s megannyi megválaszolatlan kérdés tolul ajkára: Miért? Mikor? Hogyan? Mindig? Lemondás? Harc? Élet? Halál?*
861. hozzászólás ezen a helyszínen: Lakónegyed
Üzenet elküldve: 2019-07-14 09:13:24
Üzenet elküldve: 2019-07-14 09:13:24
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 336
OOC üzenetek: 15
Játékstílus: Megfontolt
//Valóság határán//
- Erős vagy *visszhangozza bágyatagon, de hálával telt hangon. Nem festi meg túlzásokkal a kijelentést. A számára Ortasban olyan erő lakozik, mint senki másban. Egy ideje már szendereg ez a halkan, mélyen morajló vihar a férfiban, de attól még ott van. Másrészről pedig a dokkoktól a karjában hozta idáig, az erdei házikóban is odébb húzta Narr bácsi nagy, vasalt ládáját neki, hogy felmoshasson alatta is. Kivette a vödör vizeket is a kezéből, amikor csak meglátta, hogy egyedül cipekedik. Csoda, hogy az asztaldísznek szánt magyalágakat engedte neki vinni, mikor nagyot kerültek a környéken azon a szikrázóan szép délelőttön a téli napfordulókor. Ortas erős. Csak ő a gyengéje, ezt már tudja. Ezért is kell hozzáerősödnie. Épp olyan szilárd támasza akar lenni, mint amilyen a férfi őmellette.
A mély, duruzsoló hang, az élet meséje ringatja álomba. Arcán forró könnycsepp gurul végig. Ha mindez megreked így, egy mesének Ortas karcos hangán ebben a viskóban, már az is boldoggá tenné. Eddig nem volt több egy kísértetnél, de mióta Ortas mellette van, élet gyúlt benne. Olyasmi, amiről már rég lemondott.
Mikor felébred, világos van odabent. Két gyertya imbolygó lángja is bevilágítja az apró lakot. Ortas félig ülve, félig mellé kucorodva szendereg. Ő pedig álmában önkéntelenül is átölelte a férfit. Látja a kimert ételt is, de nincs szíve felébreszteni. Hosszú nap volt és sokat dolgozott. Kaiyko ujjai hálásan, szeretetteljesen simogatják a karakteres arcélet, finoman félretűrik a fésületlen tincseket.*
- Pihenj csak *suttogja csendesen mosolyogva.*
- Erős vagy *visszhangozza bágyatagon, de hálával telt hangon. Nem festi meg túlzásokkal a kijelentést. A számára Ortasban olyan erő lakozik, mint senki másban. Egy ideje már szendereg ez a halkan, mélyen morajló vihar a férfiban, de attól még ott van. Másrészről pedig a dokkoktól a karjában hozta idáig, az erdei házikóban is odébb húzta Narr bácsi nagy, vasalt ládáját neki, hogy felmoshasson alatta is. Kivette a vödör vizeket is a kezéből, amikor csak meglátta, hogy egyedül cipekedik. Csoda, hogy az asztaldísznek szánt magyalágakat engedte neki vinni, mikor nagyot kerültek a környéken azon a szikrázóan szép délelőttön a téli napfordulókor. Ortas erős. Csak ő a gyengéje, ezt már tudja. Ezért is kell hozzáerősödnie. Épp olyan szilárd támasza akar lenni, mint amilyen a férfi őmellette.
A mély, duruzsoló hang, az élet meséje ringatja álomba. Arcán forró könnycsepp gurul végig. Ha mindez megreked így, egy mesének Ortas karcos hangán ebben a viskóban, már az is boldoggá tenné. Eddig nem volt több egy kísértetnél, de mióta Ortas mellette van, élet gyúlt benne. Olyasmi, amiről már rég lemondott.
Mikor felébred, világos van odabent. Két gyertya imbolygó lángja is bevilágítja az apró lakot. Ortas félig ülve, félig mellé kucorodva szendereg. Ő pedig álmában önkéntelenül is átölelte a férfit. Látja a kimert ételt is, de nincs szíve felébreszteni. Hosszú nap volt és sokat dolgozott. Kaiyko ujjai hálásan, szeretetteljesen simogatják a karakteres arcélet, finoman félretűrik a fésületlen tincseket.*
- Pihenj csak *suttogja csendesen mosolyogva.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1655-1674