//Második szál//
//Egy hattal később//
*A felszólításra zavartan emeli föl fejét, ám az engedelmesség magától értetődően vezeti őt a férfi után, nem kell nagyon fölfognia sem a kérést, vagy a mögötte rejlő szándékot. A gyakorlófegyvert sután az oldalánál ölelgeti, úgy lépdel Gaerralos mögött, s közben próbál magyarázni.
Mikor aztán a padhoz érnek, végre fölfogja, mi történt, s hogy miért is jöttek ide, s magában hálás a férfinak. Ezt a figyelmességet is egyfajta kedvességként könyveli el, mert a katona talán nem nyájaskodó természetű, ám a tetteiben mégis megnyilvánul az emberség a maga gyakorlatias módján.
Míg a férfi vizet mer, ő már le is ül. A kardot maga mellett a padnak támasztja, hosszú karjaival meg ugyancsak a padon támaszkodik meg, szorosan a teste mellett, könyökeit befelé feszítve, kicsit nyújtva az izmait. Jól esik ez a korábbi mozgás után is, de a gyengeség és reszketés ellen is beválik, meg legalább nem görnyed annyira, mint kedve volna.
Reménytelenül igyekszik elmagyarázni a történteket, de nem tudja, hogyan közelítse meg. Ami azt illeti sejti, vagyis… tudja, miért történik ez. Minden ilyen alkalommal újra ott találja magát a kikötői házban, s néha annyi sem kell hozzá, mint most. Elég egy ismerős mozdulat, egy váratlan érintés, vagy egyéb apróság, hogy ismét a múltban legyen, a múltbéli önmaga legyen. Tudja, hogy az a valaki mennyire gyengének és tehetetlennek érezte magát, és hogy nem is ismert más utat, mint a tűrést és szenvedést, a tétlen rettegést. Tudja, mert még mindig benne él. De már gyógyul. A jellemének fejlődésén, vagy inkább kibontakozásán ez látszódhat. Mert hiába mutat még mindig annyi bizonytalanságot, ahogy itt bánnak vele: ahogy támogatják és hisznek benne, fontos feladatokat bízva rá, tanulásra ösztönözve… ezek már mind elérték, hogy saját magában is elkezdjen bízni és értékelni a saját életét. Még messze nem olyan, mint volt, vagy amilyen lehetett volna, ha a férje nem gyötri meg testével együtt a lelkét is, de jó úton halad, hála egy-egy személynek, köztük Gaerralosnak.
A legtöbbször már nem is gondolja úgy, hogy ő hibás lett volna abban, ami vele történt, ami már magában egy előrelépés. Tágul a világa és a szemléletmódja. Egyre inkább kezdi elhinni, hogy az élet nem csak az a nyomorúság lehet. Nem kell rendeltetésszerűen annak lennie. Az élet lehet értékes is, élvezetes. Ugyan még mindig úgy látja, hogy egyben hasznosnak is kell lennie, de ez meg már nem egy káros gondolat, csak amennyire túlzásba viszi.
Hajlamot mutat rá, hogy túlhajszolja magát, de élvezi a jelenlegi lehetőségeit és a szabadságát. A tanulást, a kutatást, a gyakorlatozást… Félelemből is hajtja magát, mert tart tőle, ha nem fejlődik elég gyorsan, akkor elveszíti ezt a sok lehetőséget, meg ezt az “otthont” is. De ő vágyik is fejlődni. Hogy az Alakulat hasznos tagja legyen, és saját magáért is.
A kardforgatást is mindkettőért tanulja.
Nem akar már az a gyámoltalan ember lenni, aki volt. És az elhatározás meg is van benne. Ő érzi magában a bátorságot is, ő szeretne harcolni, védelmezni, sőt, még azt is érzi, hogy ő valójában nem félne. Nem jobban, mint bárki más, ki veszélyben forog… Ez az érzés, ez a roham ugyan belőle fakad, de nem a jelenéből. És ez dühíti. Meg el is keseríti. Néha felül tud rajta kerekedni, ám mindenképpen zavaró, hogy nem tudja uralni, helyette ez az érzés uralja le őt és a gondolatait, összezavarva, s a jelenben láttatva vele veszélyeket, melyek nem is léteznek.
Még mindig azon gondolkodik, hogy hogyan mondja el jobban a gondját, hogy véleményt, tanácsot is tudjon kérni mesterétől, ám Gaerralos előbb szólal meg.
Mikor a férfi belekezd, előbb azt gondolja, hogy vele sem sikerült megértetnie, hogy félelemnél többről van itt szó, ugyanis amaz az újoncok viselkedéséről kezd beszélni. Azt hiszi, ő is afelől próbálja megnyugtatni, hogy az előbbi ijedtsége teljesen szokványos volt. A parancsnoknak ugyanis egyszer már próbálta elmondani ugyanezt, amit most Gaerralosnak, de a véleménye szerint nem sikerült, mert a parancsnok csak biztatta, hogy nem baj az, ha fél, mert bolond, aki nem teszi… Ami igaz is, de az ő gondja ennél mélyebb.
Gaerralos aztán folytatja, s abból már úgy tűnik, hogy ő mégis komolyan vette, vagy legalábbis jobban megértette a tapasztaltak fényében, hogy valami tényleg nincs rendjén.
Garsin számára jelent egy kis könnyebbséget, hogy a férfi nem tanácsolja el kapásból, mert ebből arra következtet, hogy talán a kiképzője szerint nem reménytelen a helyzet, valahogy…*
- Túl lehet ezen jutni? - *Kérdi azért, nem túl bizakodón, s míg a szavakat keresve a földet nézte, most ismét fölpillant Gaerralosra, mert látni szeretné az arcát. Tudja ugyan, hogy a férfi nagy valószínűséggel most is őszinte lesz, így pusztán a hangjában is bízhatna, mégis kíváncsi, hogy mit lát rajta. Bosszúságot, bizonytalanságot, gondterheltséget?
Azt nem kérdezi, miért döntött már a férfi is amellett, hogy “közönség” nélkül folytassák az efféle leckéket. Úgy hiszi, vagy a tapintat vezette, vagy az aggodalom, hogy esetleg a városőrök szeme láttára kezd úgy viselkedni, hogy az rossz fényt vethetne az alakulatra. Megérti.*