//Mert a szenvedést könnyebb így elviselni//
*Önkéntes száműzetésének egyetlen értelmét úgy zúzza össze Rovéna néhány elcsepegtetett szóval, mintha eddigi erőfeszítése csupán egy porcelánba zárt légüres tér lenne. Ahogy lesújt a kalapács, és a porcelán szétrobban, a világ, ahogy a benne létező üresség megismerte, egyszer csak megszűnik létezni.
A lány újra elfelejtette őt. Már ezerszer végiggondolta, hogy mi fog történni, ha újra találkoznak. Sok minden az eszébe jutott. Már-már az arca is bizseregni kezdett az elképzelt pofon után, amire úgy tűnik, hiába várt. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha kedvese rajta vezetné le az összes feszültséget, amit az eltűnése, és hirtelen felbukkanása okoz. Veszekednének, Ras belátná, hogy hibázott, majd végre hosszú idő után először, egymás karjaiba borulnának. De a kegyetlen valóság mindig tréfát űz Rasdeherrel.*
- Igen, én vagyok az. A te Rastid!
*Az arcához simuló kéz elől nem szökik el, sőt, sajátjával lágyan betemeti a kicsi kacsót, majd cserepes ajkaihoz húzza azt, hogy egy csókot hintsen a finom, jázmin illatú bőrre.
Tudta, hogy ez a találkozás mindent megváltoztat majd, csak azt nem, hogy miképpen. Rovénára emelve féltő tekintetét már érzi, hogy a kikötői terveit egy időre, ha nem örökre, félre kell raknia. Párja állapota aggasztó, és minél előbb találniuk kell valakit, aki képes segíteni rajta.*
- Szó sincs arról, hogy nem akartalak benneteket látni. Csak… azt hittem, hogy többet ártok, mint használok, ha melletted vagyok.
*Ahogy felszakadnak belőle a sajnálkozó szavak, addig kedvese másik kezét is a sajátjába zárja. Vajon a korábbi Rasti tudta volna, hogy most mit tegyen? Az amelyikre Nori is vágyik, képes lett volna ezt a helyzetet hidegvérrel, és kellő átgondoltsággal kezelni? Remélte, hogy nem kell rögtön visszatérnie a határozott, vezető szerepbe, de most nincs választása. Össze kell kaparnia magát, hogy kiutat mutathasson az elveszett emlékek labirintusából.*
- Most már látom, hogy mekkorát tévedtem… Nem gondoltam, hogy újra elfelejtesz mindent. Nem kellett volna magadra hagynom téged!
*A férfiben lakozó kegyetlen gyilkos furcsa kontrasztban áll az óvó szerelmessel, aki kész bármitől megvédeni madárkáját. Mintha két egészen különböző ember lenne, pedig az ambivalensnek tűnő cselekedetek furcsa mód ugyanarról a tőről, saját önzéséből fakadnak.*
- Ki kell találnunk valamit az emlékezetedre. Keresünk egy orvost, vajákost, vagy csodatévőt, bánom is én! A lényeg, hogy minden olyan lesz, mint régen!
*Nem mintha a lány tudná, hogy milyen is volt régen, vagy hogy egyáltalán ki a búbánat ő. De most mindent megtenne azért, hogy azok az őzike szemek ne a zord hullámokat, hanem az ő szánalmas, kétségbeesett pofáját kémleljék. Talán már a szorítása is túl erőssé válik, ahogy minden erejével próbálja meggyőzni mindkettőjüket arról, hogy minden rendben lesz.*
- Találunk valakit, ígérem!
*Így, a háttérben a fodrozódó zord hullámokkal, Rové kezeit szorongatva, s az arcára kiülő elszánt fanatizmussal már nem is különbözik annyira a benne lakozó kegyetlen szörnyetegtől.*