Kikötő - Világítótorony
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 14 (261. - 280. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
280. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-11 19:19:13
Üzenet elküldve: 2024-07-11 19:19:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Elveszi a nő kezéből a felé nyújtott kulacsát, visszacsukva a vízre a tetejét, amit még hidegen tart a bőr. Tegnap merte a kútból, mielőtt a kikötőbe indult volna; az éjjel hűvösen tartotta, a nap pedig nincs fent olyan régóta, hogy megmelegítse. Egy darabig biztosan kellemes hőmérsékletű marad. Ő maga nem iszik, de nem is akasztja vissza az övére, hanem kettejük közé teszi le a kulacsot, egy kő tövébe, hogy elérje a másik, ha kéri. Jelzésként szolgálhat számára a helyválasztás is, hogy el szabad vennie a vizet. Az ilyen szótlan utalás másoknak talán nem, a nőnek, úgy hiszi, egyértelmű lehet. Aki érti a csendet, az a legtöbbször a finom jelzéseket is észreveszi. Mert figyel. Ezért nem mondja ki hangosan. Felesleges volna. Felguggol az alacsony fa tövében, mert a hátán hagyott tegez hamar kényelmetlenné kezd válni az íjával együtt, hiába is próbálta úgy választani az ülőhelyét, hogy ne kelljen levennie magáról. Mégis megszabadul tőle, az egyik térdét letámasztva a porba, amíg kioldja a szíjat a mellkasán, átemelve az egészet a fején. A nő ha a férfit makacsnak is gondolja, azért az ő szavai sem maradnak el konokságban tőle. Nem válaszol rájuk, az arca sem rezdül, de nem rosszérzés, ami uralja. Inkább az a békesség, amit ő is érez. A hely teszi, vagy valami más, ki lenne a megmondója. Oldalra támasztja egy nagyobb sziklának a tegezét, s visszaül a korábbi helyére, miközben a hosszúéletű is behúzódik az árnyékba mellette. Felhúzza a térdeit, rájuk támasztva a könyökét; a vizet nézi. Az elejtett megjegyzés sem zökkenti ki a nyugalmából. Vannak pillanatok, amik önmagukban olyannyira teljesek, hogy azt érzi, egy életet le tudna élni bennük..
Az egyszavas újabb kérdésre az elf felé fordul, majd a ma már másodjára felé kínált étel felé. Nem látta, hogy a másik a táskájába nyúlt érte. Csendben veszi el a pogácsát, a továbbra is a térdein nyugtatott kezei közé fogva azt. Egy ideig szótlan marad, a becsomagolt ételt figyeli maga előtt, mielőtt lassan lebontaná róla a papírt.*
- Ha olyan veszélyes, te miért vagy ott?
*Kérdezi, anélkül, hogy felnézne, az ujjai közt tépve egy apróbb darabot a tésztából.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.11 19:23:44
//Második szál//
*Elveszi a nő kezéből a felé nyújtott kulacsát, visszacsukva a vízre a tetejét, amit még hidegen tart a bőr. Tegnap merte a kútból, mielőtt a kikötőbe indult volna; az éjjel hűvösen tartotta, a nap pedig nincs fent olyan régóta, hogy megmelegítse. Egy darabig biztosan kellemes hőmérsékletű marad. Ő maga nem iszik, de nem is akasztja vissza az övére, hanem kettejük közé teszi le a kulacsot, egy kő tövébe, hogy elérje a másik, ha kéri. Jelzésként szolgálhat számára a helyválasztás is, hogy el szabad vennie a vizet. Az ilyen szótlan utalás másoknak talán nem, a nőnek, úgy hiszi, egyértelmű lehet. Aki érti a csendet, az a legtöbbször a finom jelzéseket is észreveszi. Mert figyel. Ezért nem mondja ki hangosan. Felesleges volna. Felguggol az alacsony fa tövében, mert a hátán hagyott tegez hamar kényelmetlenné kezd válni az íjával együtt, hiába is próbálta úgy választani az ülőhelyét, hogy ne kelljen levennie magáról. Mégis megszabadul tőle, az egyik térdét letámasztva a porba, amíg kioldja a szíjat a mellkasán, átemelve az egészet a fején. A nő ha a férfit makacsnak is gondolja, azért az ő szavai sem maradnak el konokságban tőle. Nem válaszol rájuk, az arca sem rezdül, de nem rosszérzés, ami uralja. Inkább az a békesség, amit ő is érez. A hely teszi, vagy valami más, ki lenne a megmondója. Oldalra támasztja egy nagyobb sziklának a tegezét, s visszaül a korábbi helyére, miközben a hosszúéletű is behúzódik az árnyékba mellette. Felhúzza a térdeit, rájuk támasztva a könyökét; a vizet nézi. Az elejtett megjegyzés sem zökkenti ki a nyugalmából. Vannak pillanatok, amik önmagukban olyannyira teljesek, hogy azt érzi, egy életet le tudna élni bennük..
Az egyszavas újabb kérdésre az elf felé fordul, majd a ma már másodjára felé kínált étel felé. Nem látta, hogy a másik a táskájába nyúlt érte. Csendben veszi el a pogácsát, a továbbra is a térdein nyugtatott kezei közé fogva azt. Egy ideig szótlan marad, a becsomagolt ételt figyeli maga előtt, mielőtt lassan lebontaná róla a papírt.*
- Ha olyan veszélyes, te miért vagy ott?
*Kérdezi, anélkül, hogy felnézne, az ujjai közt tépve egy apróbb darabot a tésztából.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.11 19:23:44
279. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 20:52:08
Üzenet elküldve: 2024-07-10 20:52:08
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Jelen helyzetben már ő sem pontosan tudja, hogy mi a jobb. Választ kapni végre, vagy elfelejteni az egészet. Merthogy, ha nem tud néhány visszakérdezésre sem olyan választ adni, ami előregördítené a kimenetelt, akkor végtére is minek teszi fel? Nem gondolkodik, túl ösztönös. Ez nem jó. Sosem így játszott. Ha nem lenne ennyire békés körülöttük az aura, még képes lenne dühössé is válni az egész miatt. De az nagyon távol áll tőle jelenleg. És nézve a másik rászegeződő tekintetét, ahogy kiolvasná, hogy mi is játszódik le benne, a szavak mögött, elkezdi csendesíteni. Csak néz vissza a szürkékbe, dermedt arccal, és keresi belül az értelmesnek ható további mondatokat. De ahelyett, hogy újra szólna a kulacsért nyúl, pedig nem szomjas. Kényszercselekvés, amit a másik adott a kezeibe. Hamar szabadítja meg a fedelétől, hogy ajkaihoz emelve belekortyoljon, de csak egy egészen kicsit iszik, majd nyújtja is vissza, viszont a szemeit nem tudja levenni a másikról. Enged a vonásokon közben, de nem az érzelmeken. Mindössze nem olyan merev. Megcsóválja a fejét, ha ennyire makacs a másik, hát nem kérdez. Csak kijelent.*
- De. Ott mindig abban vagy.
*Nehezen, de végül elszakítja a szemeit a másikról. A tenger irányába fordul majd kissé feljebb húzza magát a fa tövéhez, mert jóformán a napra ült le, hogy árnyék se érhesse. Hogy minél messzebbről kaphasson választ. Hogy minél messzebb legyen a másik a felismeréstől. Csak nézi a kissé takarásban lévő tengert és próbálja magát visszaülepíteni. Bele abba a nyugalomba, ami itt érte. Ami már akkor vele volt igazából, amikor meglátta a felmenő nap első sugaraival a félelfet. Még mindig nem tudja hová tenni, hogy egyáltalán miért is számít annyira a másik... vagy a másik épsége.*
- Keveset tudok erről a helyről, de ezt igen.
* Még elejt ennyit, aztán a táskájához nyúl. Bár enni nem is kíván, kell valami a kezébe, amivel lefoglalja magát. Kiveszi az egyik pogácsát és már beletörődve mindenbe kérdez újra.*
- Kéred?
//Második szál//
*Jelen helyzetben már ő sem pontosan tudja, hogy mi a jobb. Választ kapni végre, vagy elfelejteni az egészet. Merthogy, ha nem tud néhány visszakérdezésre sem olyan választ adni, ami előregördítené a kimenetelt, akkor végtére is minek teszi fel? Nem gondolkodik, túl ösztönös. Ez nem jó. Sosem így játszott. Ha nem lenne ennyire békés körülöttük az aura, még képes lenne dühössé is válni az egész miatt. De az nagyon távol áll tőle jelenleg. És nézve a másik rászegeződő tekintetét, ahogy kiolvasná, hogy mi is játszódik le benne, a szavak mögött, elkezdi csendesíteni. Csak néz vissza a szürkékbe, dermedt arccal, és keresi belül az értelmesnek ható további mondatokat. De ahelyett, hogy újra szólna a kulacsért nyúl, pedig nem szomjas. Kényszercselekvés, amit a másik adott a kezeibe. Hamar szabadítja meg a fedelétől, hogy ajkaihoz emelve belekortyoljon, de csak egy egészen kicsit iszik, majd nyújtja is vissza, viszont a szemeit nem tudja levenni a másikról. Enged a vonásokon közben, de nem az érzelmeken. Mindössze nem olyan merev. Megcsóválja a fejét, ha ennyire makacs a másik, hát nem kérdez. Csak kijelent.*
- De. Ott mindig abban vagy.
*Nehezen, de végül elszakítja a szemeit a másikról. A tenger irányába fordul majd kissé feljebb húzza magát a fa tövéhez, mert jóformán a napra ült le, hogy árnyék se érhesse. Hogy minél messzebbről kaphasson választ. Hogy minél messzebb legyen a másik a felismeréstől. Csak nézi a kissé takarásban lévő tengert és próbálja magát visszaülepíteni. Bele abba a nyugalomba, ami itt érte. Ami már akkor vele volt igazából, amikor meglátta a felmenő nap első sugaraival a félelfet. Még mindig nem tudja hová tenni, hogy egyáltalán miért is számít annyira a másik... vagy a másik épsége.*
- Keveset tudok erről a helyről, de ezt igen.
* Még elejt ennyit, aztán a táskájához nyúl. Bár enni nem is kíván, kell valami a kezébe, amivel lefoglalja magát. Kiveszi az egyik pogácsát és már beletörődve mindenbe kérdez újra.*
- Kéred?
278. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 19:45:50
Üzenet elküldve: 2024-07-10 19:45:50
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A megfogalmazás talán akaratlanul sikerült a részéről úgy, ahogy. Feltehette volna máshogyan is a kérdést, de tagadhatatlan, hogy a másik kétszer kérdezte, sőt, valójában háromszor, így elég félrevezető volna, ha ezek után kiderülne, hogy mégsem érdekli a válasz arra, hogy a férfi miért van a kikötőben. Nem néz fel a nőre, ahogy leül a fa tövében, és a saját kérdésével kiváltott hatást sem érzékeli a hosszúéletű hallgatása mögött. A mozdulatai ugyanolyannak tűnnek, ahogyan a közelébe telepszik, mint eddig. Egyedül a lassú lélegzet az, amire felfigyelhetne a másik viselkedéséből, de nem teszi. A lenti látvánnyal van elfoglalva még mindig, s a maga válaszával, amit úgy tűnik, nem akar kiadni.
Az első elhangzó mondatra, annak tartalmára számított. Maga is valami ilyesmit tippelt volna feleletként. A kikötőről van szó, alapvetés, hogy nem a legbiztonságosabb hely. De kérdezhetné ezek alapján ugyanezt a őtőle is. Ha annyira veszélyes.. ő miért van itt? Ha nem szereti, miért él itt? A folytatás az azonban, amit nem várt, s ami megakasztja a gondolataiban. Mert mégis kap. A második mondatra már a nő felé fordítja a fejét a kéklő vízről. A harmadikra sem reagál azonban még értékelhető módon. Az sajátjaira kövült nyugalommal figyeli egy darabig a hosszúéletű arcát, azt, amelyik az éppen hagy látszani. A szobrot. Csak az tudhatja, mit rejt, aki mögötte van. Mégis mintha megfejteni próbálná a finom vonásokat, megtalálni köztük azt, amelyik megmagyarázza, amit hallott. Csendben jár a levegő a fa alatt. Az árnyék bár nem sűrű, érezhetően hűvöset ad. Felmerülnek ezer alakban lehetséges reakciók. A kisgyerekek „miért” kérdése is, mert egyszerű lenne; a bosszús morranás, a néma elfordulás.. Szótlanul nézi a nőt.*
- Nem voltam veszélyben.
*Feleli végül a szokott, csendes módján. Nem szereti, ha a dolgába avatkoznak, vagy arról kérdezik, s magától is idegen, hogy ezúttal mégsem igazából zavarja. Békésebb, mint amilyennek kellene lennie. A keresett válasz persze továbbra sem hagyja el a száját, lehet, hogy nem is fogja, de az éppen csak fellángolt rosszindulata a semmibe is veszett a másik mondatai hallatán. Odébb mozdulva veszi le a kulacsot az övéről, ugyanolyan természetesen nyújtva az elf felé a benne található vizet, mint a nyúl első falatát.*
//Második szál//
*A megfogalmazás talán akaratlanul sikerült a részéről úgy, ahogy. Feltehette volna máshogyan is a kérdést, de tagadhatatlan, hogy a másik kétszer kérdezte, sőt, valójában háromszor, így elég félrevezető volna, ha ezek után kiderülne, hogy mégsem érdekli a válasz arra, hogy a férfi miért van a kikötőben. Nem néz fel a nőre, ahogy leül a fa tövében, és a saját kérdésével kiváltott hatást sem érzékeli a hosszúéletű hallgatása mögött. A mozdulatai ugyanolyannak tűnnek, ahogyan a közelébe telepszik, mint eddig. Egyedül a lassú lélegzet az, amire felfigyelhetne a másik viselkedéséből, de nem teszi. A lenti látvánnyal van elfoglalva még mindig, s a maga válaszával, amit úgy tűnik, nem akar kiadni.
Az első elhangzó mondatra, annak tartalmára számított. Maga is valami ilyesmit tippelt volna feleletként. A kikötőről van szó, alapvetés, hogy nem a legbiztonságosabb hely. De kérdezhetné ezek alapján ugyanezt a őtőle is. Ha annyira veszélyes.. ő miért van itt? Ha nem szereti, miért él itt? A folytatás az azonban, amit nem várt, s ami megakasztja a gondolataiban. Mert mégis kap. A második mondatra már a nő felé fordítja a fejét a kéklő vízről. A harmadikra sem reagál azonban még értékelhető módon. Az sajátjaira kövült nyugalommal figyeli egy darabig a hosszúéletű arcát, azt, amelyik az éppen hagy látszani. A szobrot. Csak az tudhatja, mit rejt, aki mögötte van. Mégis mintha megfejteni próbálná a finom vonásokat, megtalálni köztük azt, amelyik megmagyarázza, amit hallott. Csendben jár a levegő a fa alatt. Az árnyék bár nem sűrű, érezhetően hűvöset ad. Felmerülnek ezer alakban lehetséges reakciók. A kisgyerekek „miért” kérdése is, mert egyszerű lenne; a bosszús morranás, a néma elfordulás.. Szótlanul nézi a nőt.*
- Nem voltam veszélyben.
*Feleli végül a szokott, csendes módján. Nem szereti, ha a dolgába avatkoznak, vagy arról kérdezik, s magától is idegen, hogy ezúttal mégsem igazából zavarja. Békésebb, mint amilyennek kellene lennie. A keresett válasz persze továbbra sem hagyja el a száját, lehet, hogy nem is fogja, de az éppen csak fellángolt rosszindulata a semmibe is veszett a másik mondatai hallatán. Odébb mozdulva veszi le a kulacsot az övéről, ugyanolyan természetesen nyújtva az elf felé a benne található vizet, mint a nyúl első falatát.*
277. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 18:42:53
Üzenet elküldve: 2024-07-10 18:42:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Érzi az egyre forrósodó levegőt, de nem érdekli túlzottan. Azokat az érzékeket, amik óva intenék attól, hogy a napon égesse magát, teljesen eltompítják a gondolatok. Csak egy kicsit ocsúdik fel belőle, mikor úgy tűnik helyet talál a másik egy kisebb fa tövében. Ismét rászegezi a tekintetét, de már-már kezd megbékélni azzal, hogy választalan marad. Ekkor jön az újabb kérdés, ami, ha lehet még inkább megbántatja vele, hogy egyáltalán megszólalt. Egy pillanatra kiüresedik, mintha csak elhúzták volna előtte a sötét függönyt. A földre ereszkedik a másik közelébe, törökülésbe pakolva a lábait, gondosan nézve saját mozdulatait, mintha ezen el lehetne rontani bármit is. Közben újra kap egy kis fényt elméje, de nem jönnek a szavak. Vagy, ha jönnének, akkor záporoznának a "Csak." szintű, vállt rándító válaszok. Merthogy a készségtárából az érzelmek definiálása hiányzik. Még mindig nem tudja kifejezni magát, ha nincs konkrét cél, nincs konkrét munka, amit el kell végezni. Kiejtett a száján meggondolatlan kérdéseket és egy jól irányzott újabb kérdőjeles mondattal megakasztotta őt a félvér. Ügyes. Más helyzetben még büszke is lenne rá, csak épp vele csinálja. Lassú levegővétel, de annál mélyebb. A lábairól az aranyakat Kyr-re emeli és megpróbálja a világ legösszeszedettebb mondatát kituszkolni ajkai résén.*
- Mert veszélyes. *Nem sikerült. És ennyi nem lesz elég, ezt pontosan tudja. Ajkait nyelvével benedvesítve készül tovább fűzni a lehetetlent.*
- Kár lenne érted. *Most már, magát szeretné kinevetni, hogy ennyire képtelen kinyögni értelmes dolgokat. Pedig valójában tényleg ennyi, ha lecsupaszítja az egészet.* - Sajnálnám, ha bajod esne.
*Ha erre kapna egy újabb "Miért?"-et úgy lehet megnyílna alatta a föld és visszakerülne a tenger szintjére. Talán jobb is lenne. Ott nem kéne megválaszolni semmit. Semmi olyat, amit egyébként ő generált. Ilyenkor jön jól a számára is jól ismert takarás. Amikor nem hagy érzelmeket kiülni az arcára, hanem mint egy fafaragvány meredhet a másikra. Talán ő tudja, hogy ettől még érdekli, hiszen most mondta el. Igaz, kissé sután. Megint az ostobán tetszelgés maga előtt. Mint amikor a másik otthonában viaskodtak az ágyon. Nem tudja megmagyarázni, csak érzi. *
//Második szál//
*Érzi az egyre forrósodó levegőt, de nem érdekli túlzottan. Azokat az érzékeket, amik óva intenék attól, hogy a napon égesse magát, teljesen eltompítják a gondolatok. Csak egy kicsit ocsúdik fel belőle, mikor úgy tűnik helyet talál a másik egy kisebb fa tövében. Ismét rászegezi a tekintetét, de már-már kezd megbékélni azzal, hogy választalan marad. Ekkor jön az újabb kérdés, ami, ha lehet még inkább megbántatja vele, hogy egyáltalán megszólalt. Egy pillanatra kiüresedik, mintha csak elhúzták volna előtte a sötét függönyt. A földre ereszkedik a másik közelébe, törökülésbe pakolva a lábait, gondosan nézve saját mozdulatait, mintha ezen el lehetne rontani bármit is. Közben újra kap egy kis fényt elméje, de nem jönnek a szavak. Vagy, ha jönnének, akkor záporoznának a "Csak." szintű, vállt rándító válaszok. Merthogy a készségtárából az érzelmek definiálása hiányzik. Még mindig nem tudja kifejezni magát, ha nincs konkrét cél, nincs konkrét munka, amit el kell végezni. Kiejtett a száján meggondolatlan kérdéseket és egy jól irányzott újabb kérdőjeles mondattal megakasztotta őt a félvér. Ügyes. Más helyzetben még büszke is lenne rá, csak épp vele csinálja. Lassú levegővétel, de annál mélyebb. A lábairól az aranyakat Kyr-re emeli és megpróbálja a világ legösszeszedettebb mondatát kituszkolni ajkai résén.*
- Mert veszélyes. *Nem sikerült. És ennyi nem lesz elég, ezt pontosan tudja. Ajkait nyelvével benedvesítve készül tovább fűzni a lehetetlent.*
- Kár lenne érted. *Most már, magát szeretné kinevetni, hogy ennyire képtelen kinyögni értelmes dolgokat. Pedig valójában tényleg ennyi, ha lecsupaszítja az egészet.* - Sajnálnám, ha bajod esne.
*Ha erre kapna egy újabb "Miért?"-et úgy lehet megnyílna alatta a föld és visszakerülne a tenger szintjére. Talán jobb is lenne. Ott nem kéne megválaszolni semmit. Semmi olyat, amit egyébként ő generált. Ilyenkor jön jól a számára is jól ismert takarás. Amikor nem hagy érzelmeket kiülni az arcára, hanem mint egy fafaragvány meredhet a másikra. Talán ő tudja, hogy ettől még érdekli, hiszen most mondta el. Igaz, kissé sután. Megint az ostobán tetszelgés maga előtt. Mint amikor a másik otthonában viaskodtak az ágyon. Nem tudja megmagyarázni, csak érzi. *
276. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 17:19:41
Üzenet elküldve: 2024-07-10 17:19:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*A bizalmatlansága, s az azzal együtt járó örökös gyanakvása nem kizárólag a nőnek szólnak. Ugyanígy vonja kétségbe egy kereskedő vagy egy falusi parasztgazda szavát is. Míg előbbit szándékos hazugsággal, utóbbit szándékolatlan butaság miatt, de ugyanúgy vád alá helyezik mindkettőt a háttérben futó gondolatai. Nem keres feltétlenül mindig közvetlenül következetlenségeket, de nem is hisz el semmit egyből, csak ha azt más is alátámasztja, mint a puszta szavak. És ha a tettek egyfelé mutatnak, akkor lehetnek a szavak bármilyenek, nemigen fogják megváltoztatni a véleményét. Mindez olyan mélyen a természetébe ivódott, hogy egészében kiirtani nem volna lehetséges, csitítani viszont lehet. Ez történik az elf esetében is – ha észre is venne bármit, ami nem illeszkedik a korábban róla alkotott képbe, inkább csak árnyalná azt, mintsem az egészet felborítaná. Ezek azonban olyasmi dolgok, amiket sokszor maga sem tudatosít, csak mint egy önjáró szerkezet, működik örökkön a fejében.
Nem kifejezetten ott akarta hagyni a nőt, de a nap már elég magasan jár ahhoz, hogy a bőrén kezdje érezni, és tulajdonképpen nem tagadná azt sem, hogy könnyebb volt elengedni a válaszadást egy kérdéssel. A torony környéki, furcsán hátsókertre emlékeztető helyet figyeli, miközben visszafele sétál. Egy hűvösebbnek tűnő részt keres. A szél kellemesen meleg, de jólesne az árnyék az éles fények között. Az egyetlen, amit hiányol, az egy kút lenne itt fent. A tenger hűvösnek tetsző vize vonzza ugyan, de túl messze van. Ahhoz vissza kellene menniük, és nem vágyik a kikötő mocskára. Biztosan lehetne találni más, elzártabb területet a parton, de ez nem az ő terepe.
Letér az útról. A keze továbbra is a zsebében, ahogy egy kisebb fa felé veszi az irányt. Az időközben őt utolérő nő kérdéseire ezúttal csak néma indulat az, ami erőt vesz rajta, ha egyáltalán. Nem válaszol egyből. A kis, sziklás talajon növő fácska, amit kinézett az útról, közelebb érve látszik, hogy nem ad akkor árnyékot, mint amit a torony tövében találtak volna, és elég alacsony is, de megpihenni éppen elég, és az elhelyezkedése révén még a víz kékjére is ad némi kilátást.*
- Miért érdekel?
*Kérdez végül újabbat, ugyanolyan egykedvűséggel, mint amilyenek a vonásai. A válaszadás elkerülése mesterség lehetne, akkor sem űzné jobban nála senki. Azok az arany szemek lehet árulkodóak, ő mégis csak azt érzi belőlük, hogy rászegeződnek, választ várna. Mégsem mordul még ellenségesen a faggatózásra; szótlanul telepszik le a fa tövébe, a viszonylag keskeny törzsnek döntve a hátát, bőven hagyva maga mellett annyi helyet, hogy odaférjen a másik is, ha szeretne. Felhúzza az egyik térdét maga elé, az előtte elterülő tenger felé fordulva egy pillanatra, mielőtt odébb mozdulna, s a kulacsa után nyúlna, hogy lecsatolja az övéről.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.10 17:24:10
//Második szál//
*A bizalmatlansága, s az azzal együtt járó örökös gyanakvása nem kizárólag a nőnek szólnak. Ugyanígy vonja kétségbe egy kereskedő vagy egy falusi parasztgazda szavát is. Míg előbbit szándékos hazugsággal, utóbbit szándékolatlan butaság miatt, de ugyanúgy vád alá helyezik mindkettőt a háttérben futó gondolatai. Nem keres feltétlenül mindig közvetlenül következetlenségeket, de nem is hisz el semmit egyből, csak ha azt más is alátámasztja, mint a puszta szavak. És ha a tettek egyfelé mutatnak, akkor lehetnek a szavak bármilyenek, nemigen fogják megváltoztatni a véleményét. Mindez olyan mélyen a természetébe ivódott, hogy egészében kiirtani nem volna lehetséges, csitítani viszont lehet. Ez történik az elf esetében is – ha észre is venne bármit, ami nem illeszkedik a korábban róla alkotott képbe, inkább csak árnyalná azt, mintsem az egészet felborítaná. Ezek azonban olyasmi dolgok, amiket sokszor maga sem tudatosít, csak mint egy önjáró szerkezet, működik örökkön a fejében.
Nem kifejezetten ott akarta hagyni a nőt, de a nap már elég magasan jár ahhoz, hogy a bőrén kezdje érezni, és tulajdonképpen nem tagadná azt sem, hogy könnyebb volt elengedni a válaszadást egy kérdéssel. A torony környéki, furcsán hátsókertre emlékeztető helyet figyeli, miközben visszafele sétál. Egy hűvösebbnek tűnő részt keres. A szél kellemesen meleg, de jólesne az árnyék az éles fények között. Az egyetlen, amit hiányol, az egy kút lenne itt fent. A tenger hűvösnek tetsző vize vonzza ugyan, de túl messze van. Ahhoz vissza kellene menniük, és nem vágyik a kikötő mocskára. Biztosan lehetne találni más, elzártabb területet a parton, de ez nem az ő terepe.
Letér az útról. A keze továbbra is a zsebében, ahogy egy kisebb fa felé veszi az irányt. Az időközben őt utolérő nő kérdéseire ezúttal csak néma indulat az, ami erőt vesz rajta, ha egyáltalán. Nem válaszol egyből. A kis, sziklás talajon növő fácska, amit kinézett az útról, közelebb érve látszik, hogy nem ad akkor árnyékot, mint amit a torony tövében találtak volna, és elég alacsony is, de megpihenni éppen elég, és az elhelyezkedése révén még a víz kékjére is ad némi kilátást.*
- Miért érdekel?
*Kérdez végül újabbat, ugyanolyan egykedvűséggel, mint amilyenek a vonásai. A válaszadás elkerülése mesterség lehetne, akkor sem űzné jobban nála senki. Azok az arany szemek lehet árulkodóak, ő mégis csak azt érzi belőlük, hogy rászegeződnek, választ várna. Mégsem mordul még ellenségesen a faggatózásra; szótlanul telepszik le a fa tövébe, a viszonylag keskeny törzsnek döntve a hátát, bőven hagyva maga mellett annyi helyet, hogy odaférjen a másik is, ha szeretne. Felhúzza az egyik térdét maga elé, az előtte elterülő tenger felé fordulva egy pillanatra, mielőtt odébb mozdulna, s a kulacsa után nyúlna, hogy lecsatolja az övéről.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.10 17:24:10
275. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 15:29:24
Üzenet elküldve: 2024-07-10 15:29:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Ha ismerné a másik gondolatait, nem lepődne meg, habár nem esne jól. Saját előéletét ismerve, talán cseppet sem borítaná meg egyensúlyát, ha valaki azt képzelné róla, hogy akár valótlant is állíthat. Beletörődően konstatálná, hogy utolérte az, amit ő hagyott hátra. Merthogy igazat elenyésző alkalommal mondott. Most mégsem vesztegeti idejét hazugságokra. Vele nem gondolná, hogy kell. Nem kívánna a társaságában lenni, ha ahhoz kéne folyamodnia, mert akkor nem lenne más, mint munka, vagy feladat. Nem gondolkodik a kiejtett szavain, csak megosztja, ami jön. Nem sok információ így sem. Nem vár kérdéseket, de ha kapna sem tenne másképpen.
Elég idejük volt bámészkodni és amíg itt vannak újra megtehetik akárhányszor. Ő most mégis a szoborarcot figyeli, ami nem árul el semmit. Sem az arc, sem a szavak. Csak a mozdulat, ahogy hátat fordít neki és keresi a helyet, ahol meg lehet pihenni. Ahová talán elmehet a válaszadás elől. Röpke ideig csak áll, a számára kiszabott helyen, ahol végül otthagyja. Letekint a földre, a bakancsa orrára, majd újra a másik hátába fúrja az aranyakat. Lassú léptekkel indul utána.
Ami eddig kevéssé volt jellemző, most eluralkodik rajta. Nagyon sosem zaklatta fel, ha nem kap válaszokat, így ismerte meg, miért is várna tőle mást? De most legyűri benne a falat a kíváncsiság, ami nem pusztán abból fakad, hogy választalanul hagyták egy visszakérdezéssel, hanem mert zúg belül valami. Nem tudná még körülírni sem, mégsem hagyja békén. Gondolatok cikáznak benne és nem tudja belőle kiválogatni, hogy melyik a fontos, melyik nem az. Túl idilli a hely, ahol most vannak, túlságosan szép ahhoz, hogy egyébként igaz lehessen a tény, hogy van ez az állapot. Ez a nyugalom. Képlékeny, bármennyire is szilárdnak tűnik, mikor ott áll a kövön a szirt legszélén. Tudja, hogy érti a kérdést. És azt is, hogy néha nehéz a válasz. Még saját magukban is, nemhogy másnak kimondani.
Nem nehéz utolérni a félvért, de nem segít a keresésben, majd amaz eldönti, hol szeretne megállapodni. Ril a gondolataiban ragadt, maga sem tudja miért. Nem is kellene, hogy érdekelje. Ahogyan az sem, hogy tetszik-e a az a látvány neki, ami az ő szemeinek. Nem lát nála fegyvert. Az íj mit sem számít, azt nem tudja közelről belemártani abba, aki a dokkok mentén úgy dönt, hogy nincs szüksége a továbbiakban Kyr-re. És ez sem kellene, hogy érdekelje. Összeszorítja állkapcsát, fogait, mintha a kifejtett erő segítene megállítani a katyvaszt a fejében. De nem segít. És a szavait sem tudja visszatartani. *
- Miért pont ott voltál reggel? Miért pont azon a szeméttelepen sodrod magad veszélybe?
*Ahogy kimondta már meg is bánja. Nincs hozzá köze. Még mindig, egyáltalán semmi. Ha valamit utál mindennemű érzelemben, legyen az baráti, vagy gyengéd, az a nyughatatlanság, a fölösleges aggodalom. Amiket jószerivel csak másokon láthatott eddig. Olyan jól megvolt enélkül. Nagy levegőt vesz, de finoman ráharap alsó ajkára és már nem is a férfit nézi, csak valamit... valamit, ami nem ő.*
//Második szál//
*Ha ismerné a másik gondolatait, nem lepődne meg, habár nem esne jól. Saját előéletét ismerve, talán cseppet sem borítaná meg egyensúlyát, ha valaki azt képzelné róla, hogy akár valótlant is állíthat. Beletörődően konstatálná, hogy utolérte az, amit ő hagyott hátra. Merthogy igazat elenyésző alkalommal mondott. Most mégsem vesztegeti idejét hazugságokra. Vele nem gondolná, hogy kell. Nem kívánna a társaságában lenni, ha ahhoz kéne folyamodnia, mert akkor nem lenne más, mint munka, vagy feladat. Nem gondolkodik a kiejtett szavain, csak megosztja, ami jön. Nem sok információ így sem. Nem vár kérdéseket, de ha kapna sem tenne másképpen.
Elég idejük volt bámészkodni és amíg itt vannak újra megtehetik akárhányszor. Ő most mégis a szoborarcot figyeli, ami nem árul el semmit. Sem az arc, sem a szavak. Csak a mozdulat, ahogy hátat fordít neki és keresi a helyet, ahol meg lehet pihenni. Ahová talán elmehet a válaszadás elől. Röpke ideig csak áll, a számára kiszabott helyen, ahol végül otthagyja. Letekint a földre, a bakancsa orrára, majd újra a másik hátába fúrja az aranyakat. Lassú léptekkel indul utána.
Ami eddig kevéssé volt jellemző, most eluralkodik rajta. Nagyon sosem zaklatta fel, ha nem kap válaszokat, így ismerte meg, miért is várna tőle mást? De most legyűri benne a falat a kíváncsiság, ami nem pusztán abból fakad, hogy választalanul hagyták egy visszakérdezéssel, hanem mert zúg belül valami. Nem tudná még körülírni sem, mégsem hagyja békén. Gondolatok cikáznak benne és nem tudja belőle kiválogatni, hogy melyik a fontos, melyik nem az. Túl idilli a hely, ahol most vannak, túlságosan szép ahhoz, hogy egyébként igaz lehessen a tény, hogy van ez az állapot. Ez a nyugalom. Képlékeny, bármennyire is szilárdnak tűnik, mikor ott áll a kövön a szirt legszélén. Tudja, hogy érti a kérdést. És azt is, hogy néha nehéz a válasz. Még saját magukban is, nemhogy másnak kimondani.
Nem nehéz utolérni a félvért, de nem segít a keresésben, majd amaz eldönti, hol szeretne megállapodni. Ril a gondolataiban ragadt, maga sem tudja miért. Nem is kellene, hogy érdekelje. Ahogyan az sem, hogy tetszik-e a az a látvány neki, ami az ő szemeinek. Nem lát nála fegyvert. Az íj mit sem számít, azt nem tudja közelről belemártani abba, aki a dokkok mentén úgy dönt, hogy nincs szüksége a továbbiakban Kyr-re. És ez sem kellene, hogy érdekelje. Összeszorítja állkapcsát, fogait, mintha a kifejtett erő segítene megállítani a katyvaszt a fejében. De nem segít. És a szavait sem tudja visszatartani. *
- Miért pont ott voltál reggel? Miért pont azon a szeméttelepen sodrod magad veszélybe?
*Ahogy kimondta már meg is bánja. Nincs hozzá köze. Még mindig, egyáltalán semmi. Ha valamit utál mindennemű érzelemben, legyen az baráti, vagy gyengéd, az a nyughatatlanság, a fölösleges aggodalom. Amiket jószerivel csak másokon láthatott eddig. Olyan jól megvolt enélkül. Nagy levegőt vesz, de finoman ráharap alsó ajkára és már nem is a férfit nézi, csak valamit... valamit, ami nem ő.*
274. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 13:54:41
Üzenet elküldve: 2024-07-10 13:54:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem ismer sokakat.. A legutóbb is felmerült már benne, hogy a hosszúéletű talán nem olyan régóta van itt. A kikötőben. A városban sem járt még, s h a múltkor hazudott is ezzel kapcsolatban, kevesebb az esélye, hogy emlékszik még az akkori szavaira, hogy megerősítse azokat most is. Felesleges köröket tesz az agya, mi igaz és mi nem, miközben magát sem érdekli valójában ha a nő hazudna sem. Mégis nyughatatlan az elme a tekintet mögött, ahogy oldalt pillant az elhúzott szájra. Hogy mi az oka, nem tudja, de a szeme hamar el is engedi a képet, választalanul hagyva az elf feleletét. Csupán a fejében pörögnek tovább csendben a céltalan gondolatok.
Ha bárki kérdezné, mi nyűgözi szótlanságra a tenger láttán, azt mondaná, nem tudja, s nem is hazudna. Részleteire bontva megragadhatatlan, egyben mégis a világ. Ha egyet kellene mégis megneveznie, az talán a szín lenne. Az a nap alatt felizzó kékség, ami ha festő lenne valószínűleg az őrület szélére kergetné. Hogy nem tudja kikeverni.. Mert ha még oly élénk lenne is, akkor sem adná vissza egy vászon sem azt az eleven vibrálást, ami lát. Mintha világítana, s talán éjjel sem hagyná sötétben a hajósokat..
Mozdulatlan a helyén, mert ő is belemerül a saját gondolatai közé. Abba az örökké űzött nyugodtságba, ami ilyenkor olyan közelinek tűnik. Minél nagyobb a kép, annál érdektelenebbek a részleteket. A kikötő, a pénz, a ládák, a hajó, egyik sem fontos már annyira. Hirtelen minden a helyére kerül. Talán ezért szereti az erdőt is. Mit számít néhány csengő arany egy szarvascsorda mellett osonva? Mintha ilyenkor tudná csak megsejteni, hogy mi a fontos valójában. Nem pillant a nőre egyből, ahogy az leszáll a kőről, de ha baj lenne, ugrana. Így azonban nem érdekli, hogy nézik, mintha fel sem tűnne neki. Egyedül a megjegyzést követő kérdés az, amire lassan a másik felé fordítja az arcát. Talán érti mire vonatkozik, talán nem. A vonásai azonban ugyanazok a kifejezéstelen kövek, amik általában jellemzik. Ha nem is feltétlen elutasítóak, de soha nem is igazán barátságosak önmagukban. Egy darabig a szelet hallgatja körülöttük, mintha csak folytatásra várna.*
- Miért pont ott.. mi?
*Kérdezi végül nyugodtan. Ha érti is a kérdést, nem válaszol rá. Elfordul a nőtől, még egy pillantást vetve a szirtről a képre, mielőtt hátat fordítana neki, hogy keressen valami árnyékosabb helyet. A torony alját, egy követ, padot, fa tövét, ami akad. Zsebretett kézzel indul vissza az úton, amin jöttek, letérve róla, ha esetleg érdemes helyet lát. Némán nézelődik.*
//Második szál//
*Nem ismer sokakat.. A legutóbb is felmerült már benne, hogy a hosszúéletű talán nem olyan régóta van itt. A kikötőben. A városban sem járt még, s h a múltkor hazudott is ezzel kapcsolatban, kevesebb az esélye, hogy emlékszik még az akkori szavaira, hogy megerősítse azokat most is. Felesleges köröket tesz az agya, mi igaz és mi nem, miközben magát sem érdekli valójában ha a nő hazudna sem. Mégis nyughatatlan az elme a tekintet mögött, ahogy oldalt pillant az elhúzott szájra. Hogy mi az oka, nem tudja, de a szeme hamar el is engedi a képet, választalanul hagyva az elf feleletét. Csupán a fejében pörögnek tovább csendben a céltalan gondolatok.
Ha bárki kérdezné, mi nyűgözi szótlanságra a tenger láttán, azt mondaná, nem tudja, s nem is hazudna. Részleteire bontva megragadhatatlan, egyben mégis a világ. Ha egyet kellene mégis megneveznie, az talán a szín lenne. Az a nap alatt felizzó kékség, ami ha festő lenne valószínűleg az őrület szélére kergetné. Hogy nem tudja kikeverni.. Mert ha még oly élénk lenne is, akkor sem adná vissza egy vászon sem azt az eleven vibrálást, ami lát. Mintha világítana, s talán éjjel sem hagyná sötétben a hajósokat..
Mozdulatlan a helyén, mert ő is belemerül a saját gondolatai közé. Abba az örökké űzött nyugodtságba, ami ilyenkor olyan közelinek tűnik. Minél nagyobb a kép, annál érdektelenebbek a részleteket. A kikötő, a pénz, a ládák, a hajó, egyik sem fontos már annyira. Hirtelen minden a helyére kerül. Talán ezért szereti az erdőt is. Mit számít néhány csengő arany egy szarvascsorda mellett osonva? Mintha ilyenkor tudná csak megsejteni, hogy mi a fontos valójában. Nem pillant a nőre egyből, ahogy az leszáll a kőről, de ha baj lenne, ugrana. Így azonban nem érdekli, hogy nézik, mintha fel sem tűnne neki. Egyedül a megjegyzést követő kérdés az, amire lassan a másik felé fordítja az arcát. Talán érti mire vonatkozik, talán nem. A vonásai azonban ugyanazok a kifejezéstelen kövek, amik általában jellemzik. Ha nem is feltétlen elutasítóak, de soha nem is igazán barátságosak önmagukban. Egy darabig a szelet hallgatja körülöttük, mintha csak folytatásra várna.*
- Miért pont ott.. mi?
*Kérdezi végül nyugodtan. Ha érti is a kérdést, nem válaszol rá. Elfordul a nőtől, még egy pillantást vetve a szirtről a képre, mielőtt hátat fordítana neki, hogy keressen valami árnyékosabb helyet. A torony alját, egy követ, padot, fa tövét, ami akad. Zsebretett kézzel indul vissza az úton, amin jöttek, letérve róla, ha esetleg érdemes helyet lát. Némán nézelődik.*
273. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 12:35:53
Üzenet elküldve: 2024-07-10 12:35:53
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Feltűnik a másik arcának változása, amit nem nagyon tud hová tenni. Ő sosem élt olyan szabadságban, ahová ne ért volna el mindig valaki keze. Gazdagok, nemesek, kereskedők. Megbízók. Talán a saját útját úgy tette meg mindig, hogy abba nem volt beleszólás, de az indítója mindig más volt. Hogy ezt nélkülözve milyen élete lett volna és hová jut, az sosem derül ki. Most legalább próbál mentesülni. Amennyire és ameddig tud.*
- Nincs kivel gyakorolnom. Nem sokakat ismerek erre... Ők pedig kaphatóak rá. Persze nem ingyen.
*Csak azért húzza el a száját egy kissé, mert bár nem ő a legtársaságibb lény ezen a világon, azért elég idegen így létezni. Vagy inkább magányos. Régen nem tűnt fel neki, mert dolga volt és nem volt idő az agyalásra, de most... most akad. És néha bizony ismeretlen hiányérzet tombol benne, amit legalább a mellette haladó félvér most betöm. Eleddig keveseknek sikerült, bár keresztezte útját néhány lélek ittléte alatt, csúfos kudarc lett a kezdeti öröm. Nem is kíván hát vesződni az érzéssel. De most mégis hangtalan kúszott belé.
Sokáig tudná nézni még azt, ami most szemeinek kínálja a valóság azon részét, amit úgy szeret. A báránybundát öltött felhőket, a tengeren foltokat vetett nagyobb árnyakat, s másutt azt az elképesztően kéket, amit a napfény láttat olyan élénknek. A benne úszó, most pontoknak tűnő hajókat. A távolban összeérő vízfelszínt az éggel. A mosoly hosszas időn keresztül varázsolja tekintetét élőnek, mintha sosem lett volna az, aki. Behunyja egy pillanatra a szemét, hogy csak érezzen, ne pedig lásson. Majd tesz egy apró lépést hátra, hogy biztonságosan ugorhasson le a nem túl magas kőről, a másikhoz, megállva előtte és felnézve rá, hogy az ő arcáról is olvashasson egy kicsit, legyen az bármily megkövült. Hirtelen hasít belé a tudat, amit elodázott többnyire, mikor meglátta a dokkoknál. Ott nincs igazán tisztességes munka. Nem ismeri még őt, bármily otthonos is a jelenléte, de nem tudja hová tenni még mindig a képet, hogy ott találkoztak újra.*
- A kikötő könnyen megfertőz. *Hagy némi szünetet a két mondat között.* Miért... miért pont ott?
*Kérdezhetné ezt magától is, de arra tudja a választ. Benne elképesztően álszentnek tűnik saját érdeklődése. Tekintetében, hangjában neki sincs számonkérés, inkább őszinte érdeklődés, némi kevert aggódással, amit maga sem tudna megfejteni. Tudja jól, hogy nincs hozzá köze, de égeti a kérdés. Égeti, hogy a néma ismereten túl kit is rejt a félvér. Most várna választ, de nem fogja meglepni, ha mégsem kap.*
//Második szál//
*Feltűnik a másik arcának változása, amit nem nagyon tud hová tenni. Ő sosem élt olyan szabadságban, ahová ne ért volna el mindig valaki keze. Gazdagok, nemesek, kereskedők. Megbízók. Talán a saját útját úgy tette meg mindig, hogy abba nem volt beleszólás, de az indítója mindig más volt. Hogy ezt nélkülözve milyen élete lett volna és hová jut, az sosem derül ki. Most legalább próbál mentesülni. Amennyire és ameddig tud.*
- Nincs kivel gyakorolnom. Nem sokakat ismerek erre... Ők pedig kaphatóak rá. Persze nem ingyen.
*Csak azért húzza el a száját egy kissé, mert bár nem ő a legtársaságibb lény ezen a világon, azért elég idegen így létezni. Vagy inkább magányos. Régen nem tűnt fel neki, mert dolga volt és nem volt idő az agyalásra, de most... most akad. És néha bizony ismeretlen hiányérzet tombol benne, amit legalább a mellette haladó félvér most betöm. Eleddig keveseknek sikerült, bár keresztezte útját néhány lélek ittléte alatt, csúfos kudarc lett a kezdeti öröm. Nem is kíván hát vesződni az érzéssel. De most mégis hangtalan kúszott belé.
Sokáig tudná nézni még azt, ami most szemeinek kínálja a valóság azon részét, amit úgy szeret. A báránybundát öltött felhőket, a tengeren foltokat vetett nagyobb árnyakat, s másutt azt az elképesztően kéket, amit a napfény láttat olyan élénknek. A benne úszó, most pontoknak tűnő hajókat. A távolban összeérő vízfelszínt az éggel. A mosoly hosszas időn keresztül varázsolja tekintetét élőnek, mintha sosem lett volna az, aki. Behunyja egy pillanatra a szemét, hogy csak érezzen, ne pedig lásson. Majd tesz egy apró lépést hátra, hogy biztonságosan ugorhasson le a nem túl magas kőről, a másikhoz, megállva előtte és felnézve rá, hogy az ő arcáról is olvashasson egy kicsit, legyen az bármily megkövült. Hirtelen hasít belé a tudat, amit elodázott többnyire, mikor meglátta a dokkoknál. Ott nincs igazán tisztességes munka. Nem ismeri még őt, bármily otthonos is a jelenléte, de nem tudja hová tenni még mindig a képet, hogy ott találkoztak újra.*
- A kikötő könnyen megfertőz. *Hagy némi szünetet a két mondat között.* Miért... miért pont ott?
*Kérdezhetné ezt magától is, de arra tudja a választ. Benne elképesztően álszentnek tűnik saját érdeklődése. Tekintetében, hangjában neki sincs számonkérés, inkább őszinte érdeklődés, némi kevert aggódással, amit maga sem tudna megfejteni. Tudja jól, hogy nincs hozzá köze, de égeti a kérdés. Égeti, hogy a néma ismereten túl kit is rejt a félvér. Most várna választ, de nem fogja meglepni, ha mégsem kap.*
272. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 11:19:24
Üzenet elküldve: 2024-07-10 11:19:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Elfordítja a fejét a torony aljában mutatott férfi felé. Fegyveres őrök egy kertben. Összevonja a szemöldökét, ám hang mégsem hagyja el a száját. Csupán akkor fújja ki élesebben a levegőt, amikor meghallja, hogy „valami gazdag kezei alatt vannak”. Hát persze. A ki nem mondott rosszallás ezúttal már leplezetlenül ül az arcára, ahogy összeszorítja egy pillanatra a fogait. Nem tudná megmagyarázni, csak azt érzi, hogy ez nincsen rendben. De talán újra csak az előítéletek vesznek erőt rajta. A parknak ható környezet mindenesetre eddig sem érdekelte különösebben, és eztán még kevésbé jut el belőle bármi is hozzá, hiába nézelődik ugyanúgy tovább; mintha egy fal húzódna a gondolatai és a külvilág közé. Egyetlen szón akad meg csupán a füle a válaszból annyira, Fhogy az képes legyen másfele terelni a figyelmét.*
- Miért vívsz toronyőrökkel?
*Nem tudja, hogy az ilyesmi itt bevett szokás, így elsőre rosszabb okok jutnak az eszébe, de csak halványan, éppen csak felmerülve a gondolatai közt. Ha a nő bármi olyasmit tett volna, ami miatt az őröknek rá lett volna gondjuk, akkor biztosan nem járkálna ilyen nyugodtan idefent. Nem világos előtte a történet mégsem, de nem számonkérő, inkább csak tájékozódó jellegű a kérdés, ha a hangjából mostanra el is tűnt a jókedv, s nem is pillant oldalra a másikra közben.
Szótlanul követi az elfet a szirt széléhez, akkor sem reagálva érdemben, amikor az hozzáér a karjához. Nem látta még ezt az oldalát a nőnek. Talán nézné tovább is a másik újdonságként ható, izgatott reakcióit a tenger láttán, de a szélesen elterülő kékség hamar az ő figyelmét is elragadja. Nem igazán barátja a szavaknak, de ezúttal az a kevés, ami van is cserben hagyja. Nem ismeretlen ez az érzés számára, csak a táj, ami kiváltja. Némán követi a szeme a hullámokat, az öblös völgyeket, amiket maguk mögött hagynak, s az utánuk emelkedő újabb, fehér tajtékos hegyeket. Ha az erdő marad is mindig a legkedvesebb számára, most mégis úgy érzi magát, mint aki hazaért.
A magába feledkező felismerést csak a hosszúéletű mozgása töri meg maga mellett, amivel a sziklák széléhez halad tovább. Megszokásból lép utána néhányat, ahogyan egy nagyobb kő peremére áll. Nem tart tőle, hogy szándékosan bajt okozna, de a leesés mindig valós veszély minden magas helyen. Nem veszi el azonban a másik nyugalmát, megáll tőle abban a karnyújtásnyi, vagy talán valamivel nagyobb távolságban, amiről tudja, hogy a pillanat töredéke alatt meg tudja ugrani, ha kell. Szólni azonban nem szól, nem sürget, s nem is mozdul korábban, mintahogyan a nő. A vizet nézi, belefeledkezve a világba. Mintha csak egy magárahagyott szobor volna a szirten.*
//Második szál//
*Elfordítja a fejét a torony aljában mutatott férfi felé. Fegyveres őrök egy kertben. Összevonja a szemöldökét, ám hang mégsem hagyja el a száját. Csupán akkor fújja ki élesebben a levegőt, amikor meghallja, hogy „valami gazdag kezei alatt vannak”. Hát persze. A ki nem mondott rosszallás ezúttal már leplezetlenül ül az arcára, ahogy összeszorítja egy pillanatra a fogait. Nem tudná megmagyarázni, csak azt érzi, hogy ez nincsen rendben. De talán újra csak az előítéletek vesznek erőt rajta. A parknak ható környezet mindenesetre eddig sem érdekelte különösebben, és eztán még kevésbé jut el belőle bármi is hozzá, hiába nézelődik ugyanúgy tovább; mintha egy fal húzódna a gondolatai és a külvilág közé. Egyetlen szón akad meg csupán a füle a válaszból annyira, Fhogy az képes legyen másfele terelni a figyelmét.*
- Miért vívsz toronyőrökkel?
*Nem tudja, hogy az ilyesmi itt bevett szokás, így elsőre rosszabb okok jutnak az eszébe, de csak halványan, éppen csak felmerülve a gondolatai közt. Ha a nő bármi olyasmit tett volna, ami miatt az őröknek rá lett volna gondjuk, akkor biztosan nem járkálna ilyen nyugodtan idefent. Nem világos előtte a történet mégsem, de nem számonkérő, inkább csak tájékozódó jellegű a kérdés, ha a hangjából mostanra el is tűnt a jókedv, s nem is pillant oldalra a másikra közben.
Szótlanul követi az elfet a szirt széléhez, akkor sem reagálva érdemben, amikor az hozzáér a karjához. Nem látta még ezt az oldalát a nőnek. Talán nézné tovább is a másik újdonságként ható, izgatott reakcióit a tenger láttán, de a szélesen elterülő kékség hamar az ő figyelmét is elragadja. Nem igazán barátja a szavaknak, de ezúttal az a kevés, ami van is cserben hagyja. Nem ismeretlen ez az érzés számára, csak a táj, ami kiváltja. Némán követi a szeme a hullámokat, az öblös völgyeket, amiket maguk mögött hagynak, s az utánuk emelkedő újabb, fehér tajtékos hegyeket. Ha az erdő marad is mindig a legkedvesebb számára, most mégis úgy érzi magát, mint aki hazaért.
A magába feledkező felismerést csak a hosszúéletű mozgása töri meg maga mellett, amivel a sziklák széléhez halad tovább. Megszokásból lép utána néhányat, ahogyan egy nagyobb kő peremére áll. Nem tart tőle, hogy szándékosan bajt okozna, de a leesés mindig valós veszély minden magas helyen. Nem veszi el azonban a másik nyugalmát, megáll tőle abban a karnyújtásnyi, vagy talán valamivel nagyobb távolságban, amiről tudja, hogy a pillanat töredéke alatt meg tudja ugrani, ha kell. Szólni azonban nem szól, nem sürget, s nem is mozdul korábban, mintahogyan a nő. A vizet nézi, belefeledkezve a világba. Mintha csak egy magárahagyott szobor volna a szirten.*
271. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-10 09:55:45
Üzenet elküldve: 2024-07-10 09:55:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Lassan emelkedik a tekintete végig a másikon felfelé, ahogy már látja, hogy amaz az eget kémleli. Egy pillanatra elidőzik az arcon, ahogy a szavakat ejti, de hamar a szürkék útja nyomában köt ki és ő is felpillant az égre. Hagyja, hogy mindketten magukhoz térjenek az út okozta fáradtságból, eztán indulnak csak meg a jóváhagyás után. Nem tudja mikor jön el az az idő, hogy be tudjon telni ezzel az egésszel. A kérdés után fejét a félelf irányába fordítja, rövid gondolkodás után szól csak.*
- Egy kicsit mindenki. Legalábbis mindenki vigyáz rá, aki pedig nem így tenne, azokra nekik van gondjuk. *Bök a fejével az egyik, orrát kidugó őr felé.* - De ők valami gazdag kezei alatt vannak. Nem tudom ki az, nem sokat beszélgettünk vívás közben.
*Vonja meg a vállát. Nem kívánna belefolyni a politikába, neki akkor lenne érdeke, ha újra ő is "valami gazdag" feladatát teljesítené. Talán nem jön el újra az az idő. De itt az őrök némi aranyért cserébe társaságot is biztosítanak, még neki is, ha nem volna elég a sziklamászás, hanem másfajta edzéshez van kedve. Ugyanis a kardforgatást sem kívánja elfelejteni, még ha oly kevésszer is kellett használnia. A csillagait szereti...
Újabb szótlan perceket hagy maguknak, amikor végre kissé lecsendesedik a benne örömtáncot járó gyermek. Az érintése azért nem tűnik fel, mert nem eredményezte ugyan azt, mint amikor először tette meg. Akaratlan mozdulat, ami nem hívja fel a figyelmét most arra, hogy ne tegye.
Pontosan látja, hogy a látkép a másiknak is épp eleget ad, ami elégedettséggel tölti el. Nem kell kifejezni mennyire, eleget láttat az áradó nyugalom. Jó helyen vannak és talán az erdő szépsége az, ami igazán Kyr kedvére való, de ez is olyasmi, amit ki lehet élvezni. Meghagyja hát neki. Mikor már elég közel érnek a széléhez, a léptei gyorsabbá válnak, hogy a kedvenc pontját hódítsa meg. Hamar terem a biztonságosnak cseppet nem mondható sziklás szirt legszélén, hogy felléphessen egy lapos kőre, ami a talpa alatti szilárd talaj végét jelenti. Egy hajszálnyi távolságot sem hagy, lábujjai az eget érik. Elég lenne egy rossz mozdulat, hogy mélybe zuhanhasson, de nem fél: neki nem jutna ilyen szép halál. Ilyen szép helyen. De nem is erre gondol. Csak az előtte elterülő világot látja, így, hogy semmi nem zavar be. Egy árva kődarab, egy fűszál sem. Hacsak nem hátrafelé tekint, olyan, mintha lebegne a tenger és a part felett magasan. Ide már nem kéri, hogy kövesse, mégis csak pár lépés választja el a félvértől. Talán őt jobban féltené, mint magát. A feltámadó szél fátyolként viszi a hajzuhatagát, ő pedig érzi arcán az érintését, testével gátat szabva annak menetében, hogy körötte áramoljon csak tovább. Mindent más itt érzékelni és messze fúj belőle minden vívódást, kényelmetlenséget. *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.10 09:59:02
//Második szál//
*Lassan emelkedik a tekintete végig a másikon felfelé, ahogy már látja, hogy amaz az eget kémleli. Egy pillanatra elidőzik az arcon, ahogy a szavakat ejti, de hamar a szürkék útja nyomában köt ki és ő is felpillant az égre. Hagyja, hogy mindketten magukhoz térjenek az út okozta fáradtságból, eztán indulnak csak meg a jóváhagyás után. Nem tudja mikor jön el az az idő, hogy be tudjon telni ezzel az egésszel. A kérdés után fejét a félelf irányába fordítja, rövid gondolkodás után szól csak.*
- Egy kicsit mindenki. Legalábbis mindenki vigyáz rá, aki pedig nem így tenne, azokra nekik van gondjuk. *Bök a fejével az egyik, orrát kidugó őr felé.* - De ők valami gazdag kezei alatt vannak. Nem tudom ki az, nem sokat beszélgettünk vívás közben.
*Vonja meg a vállát. Nem kívánna belefolyni a politikába, neki akkor lenne érdeke, ha újra ő is "valami gazdag" feladatát teljesítené. Talán nem jön el újra az az idő. De itt az őrök némi aranyért cserébe társaságot is biztosítanak, még neki is, ha nem volna elég a sziklamászás, hanem másfajta edzéshez van kedve. Ugyanis a kardforgatást sem kívánja elfelejteni, még ha oly kevésszer is kellett használnia. A csillagait szereti...
Újabb szótlan perceket hagy maguknak, amikor végre kissé lecsendesedik a benne örömtáncot járó gyermek. Az érintése azért nem tűnik fel, mert nem eredményezte ugyan azt, mint amikor először tette meg. Akaratlan mozdulat, ami nem hívja fel a figyelmét most arra, hogy ne tegye.
Pontosan látja, hogy a látkép a másiknak is épp eleget ad, ami elégedettséggel tölti el. Nem kell kifejezni mennyire, eleget láttat az áradó nyugalom. Jó helyen vannak és talán az erdő szépsége az, ami igazán Kyr kedvére való, de ez is olyasmi, amit ki lehet élvezni. Meghagyja hát neki. Mikor már elég közel érnek a széléhez, a léptei gyorsabbá válnak, hogy a kedvenc pontját hódítsa meg. Hamar terem a biztonságosnak cseppet nem mondható sziklás szirt legszélén, hogy felléphessen egy lapos kőre, ami a talpa alatti szilárd talaj végét jelenti. Egy hajszálnyi távolságot sem hagy, lábujjai az eget érik. Elég lenne egy rossz mozdulat, hogy mélybe zuhanhasson, de nem fél: neki nem jutna ilyen szép halál. Ilyen szép helyen. De nem is erre gondol. Csak az előtte elterülő világot látja, így, hogy semmi nem zavar be. Egy árva kődarab, egy fűszál sem. Hacsak nem hátrafelé tekint, olyan, mintha lebegne a tenger és a part felett magasan. Ide már nem kéri, hogy kövesse, mégis csak pár lépés választja el a félvértől. Talán őt jobban féltené, mint magát. A feltámadó szél fátyolként viszi a hajzuhatagát, ő pedig érzi arcán az érintését, testével gátat szabva annak menetében, hogy körötte áramoljon csak tovább. Mindent más itt érzékelni és messze fúj belőle minden vívódást, kényelmetlenséget. *
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.07.10 09:59:02
270. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-09 14:58:24
Üzenet elküldve: 2024-07-09 14:58:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Csukott szemmel hagyja megnyugodni a mászás közben felgyorsult pulzusát. Maga sem figyel oda egy darabig a nőre. A csendet hallgatja, a zajtalan, tiszta szelet, ami a hajába túr. Kényelmetlen érzés, ahogy a levegő áramlata alatt elkezdi érezni, hogy kimelegedett a felfele úton, de hamar lehűl és megszárad a verejték a bőrén. Még nem égeti úgy a nap, ahogyan később biztosan fogja, de már érzi a melegét. Hosszú pillanatokig csak áll, hátrahajtott fejjel meredve az égre. Kék. Nem tudja, mikor nyitotta ki a szemét, de látja a felhőket. A homályos párát mintha szétnyomná mellőlük a nap. A halk nevetés eléri ugyan a fülét, de csak az azt követő szavakra reagál.*
- Épp tökéletes..
*Mormolja halkan, visszahunyva a szemét egy pillanatra, mielőtt végül visszafordulna a nő felé. Fáradt a mosoly az arcán, amivel biccent a kérdésre, jelezve, hogy mehetnek. Nem az út utáni kimerültség teszi, s talán még csak nem is testi az oka, de maga előtt sem feszegeti a kérdést. A szokott szótlansága mögött fel sem tűnő a hangulatváltozás, ahogy az elf után indul
Az, amit a toronyhoz közeledve lát azonban nem az, amire ott számított. A gondozott környezet élesen elüt a kikötő lenti nyomorától, s ez a kontraszt egy pillanatra visszás érzetet kelt benne. A fejét forgatva nézelődik a kertszerű környezetben.*
- Ki gondozza ezt a helyet?
*Kérdezi csendben az időközben a mellé szegődött hosszúéletűtől. Nem világos előtte, hogy magántulajdon lehet-e, vagy a kikötőhöz tartozó terület. Nem tudná megmondani, melyik lenne rosszabb. A kellemetlen érzését azonban rejtik az arcának kifejezéstelen vonásai, s töretlenül nézi a környezetet is maguk körül. Senki meg nem mondhatná, ha közben rosszul is van.
A váratlan érintés ragadja ki a szótlan merengéséből. Ha az elf emlékszik is hogyan reagált ugyanerre annak idején az erdőben, nem adja jelét, hogy tartana tőle, s valójában az ő reakciója is messze elmarad az akkori éles, kis híján vicsorba torzult rosszallástól. Végigfut rajta ezúttal is a nemtetszés hulláma, de inkább csak mint ösztön, s nem mint tudatos ellenkezés. A másik arcára tekintve azonban nem viszi rá a lélek, hogy idő előtt elhúzza a karját előle, legyen bármilyen idegen is számára az érintés. Engedi, hogy vezessék, ahogy eddig, a szirt széléhez, elfordítva a fejét a tenger felé.
Innen fentről éppen csak azt a mormogást hallja, ahogyan a hullámok megtörnek odalent a sziklákon. Kék. Nem tudja, látott-e már valaha hasonló szint. Apró fodrokban törik csak a fehér a képen. Nem művész, nem festő, hogy mutassa, és nem is költő, hogy elmondja, de a látvány ugyanúgy hat. Mélyebbre jut a beszívott levegő, és ellazulva nyugszanak meg az eddig szilárdra kötött izmok a hátában. A vizet nézi. Szó nem hagyja el a száját, de ha valaki, akkor a nő sejtheti, hogy ennek nem az az oka, hogy ne értene egyet. Inkább csak az az egyszerű princípium, amit egészen kicsinek hallott még valahol, valakitől... amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.*
//Második szál//
*Csukott szemmel hagyja megnyugodni a mászás közben felgyorsult pulzusát. Maga sem figyel oda egy darabig a nőre. A csendet hallgatja, a zajtalan, tiszta szelet, ami a hajába túr. Kényelmetlen érzés, ahogy a levegő áramlata alatt elkezdi érezni, hogy kimelegedett a felfele úton, de hamar lehűl és megszárad a verejték a bőrén. Még nem égeti úgy a nap, ahogyan később biztosan fogja, de már érzi a melegét. Hosszú pillanatokig csak áll, hátrahajtott fejjel meredve az égre. Kék. Nem tudja, mikor nyitotta ki a szemét, de látja a felhőket. A homályos párát mintha szétnyomná mellőlük a nap. A halk nevetés eléri ugyan a fülét, de csak az azt követő szavakra reagál.*
- Épp tökéletes..
*Mormolja halkan, visszahunyva a szemét egy pillanatra, mielőtt végül visszafordulna a nő felé. Fáradt a mosoly az arcán, amivel biccent a kérdésre, jelezve, hogy mehetnek. Nem az út utáni kimerültség teszi, s talán még csak nem is testi az oka, de maga előtt sem feszegeti a kérdést. A szokott szótlansága mögött fel sem tűnő a hangulatváltozás, ahogy az elf után indul
Az, amit a toronyhoz közeledve lát azonban nem az, amire ott számított. A gondozott környezet élesen elüt a kikötő lenti nyomorától, s ez a kontraszt egy pillanatra visszás érzetet kelt benne. A fejét forgatva nézelődik a kertszerű környezetben.*
- Ki gondozza ezt a helyet?
*Kérdezi csendben az időközben a mellé szegődött hosszúéletűtől. Nem világos előtte, hogy magántulajdon lehet-e, vagy a kikötőhöz tartozó terület. Nem tudná megmondani, melyik lenne rosszabb. A kellemetlen érzését azonban rejtik az arcának kifejezéstelen vonásai, s töretlenül nézi a környezetet is maguk körül. Senki meg nem mondhatná, ha közben rosszul is van.
A váratlan érintés ragadja ki a szótlan merengéséből. Ha az elf emlékszik is hogyan reagált ugyanerre annak idején az erdőben, nem adja jelét, hogy tartana tőle, s valójában az ő reakciója is messze elmarad az akkori éles, kis híján vicsorba torzult rosszallástól. Végigfut rajta ezúttal is a nemtetszés hulláma, de inkább csak mint ösztön, s nem mint tudatos ellenkezés. A másik arcára tekintve azonban nem viszi rá a lélek, hogy idő előtt elhúzza a karját előle, legyen bármilyen idegen is számára az érintés. Engedi, hogy vezessék, ahogy eddig, a szirt széléhez, elfordítva a fejét a tenger felé.
Innen fentről éppen csak azt a mormogást hallja, ahogyan a hullámok megtörnek odalent a sziklákon. Kék. Nem tudja, látott-e már valaha hasonló szint. Apró fodrokban törik csak a fehér a képen. Nem művész, nem festő, hogy mutassa, és nem is költő, hogy elmondja, de a látvány ugyanúgy hat. Mélyebbre jut a beszívott levegő, és ellazulva nyugszanak meg az eddig szilárdra kötött izmok a hátában. A vizet nézi. Szó nem hagyja el a száját, de ha valaki, akkor a nő sejtheti, hogy ennek nem az az oka, hogy ne értene egyet. Inkább csak az az egyszerű princípium, amit egészen kicsinek hallott még valahol, valakitől... amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.*
269. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-08 20:42:11
Üzenet elküldve: 2024-07-08 20:42:11
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*Nem áldoz időt ő sem félreértésre, vagy annak megbeszélésére. Neki elég volt az értetlenkedő nézése és a másik, ahogy kutatja az arcán az okot. Az az enyhe mosoly utána. És, hogy miért is nem kezd bele megbeszélésbe? Mert nem tudná elmagyarázni sem, hogy miért nem volt kedves számára a gondolat, hogy lehagyná a félvért. Akkor bele kéne gondolnia, az pedig csak hozná elő a felszín alól a többit. Nincs rá szükség.
Csak az út a fontos és az, hogy felfelé tartanak. Ketten. Abban a számára közösnek ható buborékban, amit azt hitt, hogy egyszer hátrahagyott és úgy is marad. Nem beszélik végig az utat, mindenki teszi a dolgát. Ha segítségre volna szükség, mindkettejük karja mozdulna és ebben valamiért biztos. Mindig figyeli a másikat is, neki csak annyiban egyszerűbb a dolga, hogy már tudja a járást. Ismeri a lépést, hogyan ne vétse el. De ettől még fáradtságos és a végén egy kis ideig rá sem tud nézni Kyr-re, mert akkor csőstül borul rá. Sosem érti hogyan nem veszi észre akkor, amikor éppen csinálja, hogy mennyire fárasztó is ez. Míg a másik az ég felé tekint, ő térdeit fogja meg és hajol előre. A szapora légvétel elegyedik a halk nevetésével. Azért nevet, mert igazából a vihar alatti úthoz hasonlította ezt, de akkor sem pirult ki így az arca, amikor végre beértek a házba csatakosan. *
- Lehet, hogy ez erős volt így reggel?
*Egyenesedik fel, majd húzza ki magát, hogy végre visszarendezze tartását. A nemrég még rendezett haját söpri ki szemeiből, ami rakoncátlanul kívánja elvenni tőle a látást. Még néhány mélyebb levegővétel és már képes befogadni a félelf látványát is.*
- Mehetünk tovább?
*Néz végig a másikon, majd ha beleegyezését mutatja el is indul sarkon fordulva. Itt már nincs szükség senki vezetésére, jószerivel lemarad annyira, hogy egymás mellett sétálhassanak. A kirajzolódó helyszín egy egészen más világ, más mint ami alattuk terül szét, szemernyire sem emlékeztetve a szemeket a kikötőre. A piszkosfehérre festett torony környéke rendezett, mint egy nagy park, vagy kert. Mintha mindig lenne itt valaki, aki gondozza, s ez így is van. Az őrök szemei örökkön figyelik a környéket, mégsem zavaró a jelenlétük. Mintha itt sem lennének. Ők is szívesebben húzódnak a torony hűvös belsejébe, így, hogy a nap már forrósítja bőrüket. A levegőt nem tudja mihez hasonlítani, tiszta és ahogy szétárad a tüdejében, úgy tölti fel újra energiával. Hamar ocsúdik fel a fáradalmakból, de még nem ülne le, meg akarja mutatni az igazi kilátást. Akaratlan ér Kyr felkarjához, lágyan megfogva azt egy pár másodpercre, ahogy közelednek a szirt széléhez. Mintha, csak kérné, hogy figyeljen. Most ő tűnik úgy, mint egy gyerek. Egy gyerek, aki rendkívül örül valami csodának és meg akarja osztani az egészet. Tényleg úgy érzi, hogy a világ előttük hever a legszebb arcát mutatva nekik, holott pontosan tudja milyen zord benne élni, de itt nem az. Az egyetlen menedék. Az egyetlen mentsvár. Ha képes lenne ilyen érzésekre, akkor tán még meghatódni is tudna a tengert bámulva. Sehonnan nem látszik ilyen hatalmasnak.*
- Ugye, hogy megérte?
*Fordul a másik felé. Azért a szemei csillognak, úgy, ahogyan még nem láthatta a másik. Művészet ez. A természeté. És még van is kinek megmutatnia.*
//Második szál//
*Nem áldoz időt ő sem félreértésre, vagy annak megbeszélésére. Neki elég volt az értetlenkedő nézése és a másik, ahogy kutatja az arcán az okot. Az az enyhe mosoly utána. És, hogy miért is nem kezd bele megbeszélésbe? Mert nem tudná elmagyarázni sem, hogy miért nem volt kedves számára a gondolat, hogy lehagyná a félvért. Akkor bele kéne gondolnia, az pedig csak hozná elő a felszín alól a többit. Nincs rá szükség.
Csak az út a fontos és az, hogy felfelé tartanak. Ketten. Abban a számára közösnek ható buborékban, amit azt hitt, hogy egyszer hátrahagyott és úgy is marad. Nem beszélik végig az utat, mindenki teszi a dolgát. Ha segítségre volna szükség, mindkettejük karja mozdulna és ebben valamiért biztos. Mindig figyeli a másikat is, neki csak annyiban egyszerűbb a dolga, hogy már tudja a járást. Ismeri a lépést, hogyan ne vétse el. De ettől még fáradtságos és a végén egy kis ideig rá sem tud nézni Kyr-re, mert akkor csőstül borul rá. Sosem érti hogyan nem veszi észre akkor, amikor éppen csinálja, hogy mennyire fárasztó is ez. Míg a másik az ég felé tekint, ő térdeit fogja meg és hajol előre. A szapora légvétel elegyedik a halk nevetésével. Azért nevet, mert igazából a vihar alatti úthoz hasonlította ezt, de akkor sem pirult ki így az arca, amikor végre beértek a házba csatakosan. *
- Lehet, hogy ez erős volt így reggel?
*Egyenesedik fel, majd húzza ki magát, hogy végre visszarendezze tartását. A nemrég még rendezett haját söpri ki szemeiből, ami rakoncátlanul kívánja elvenni tőle a látást. Még néhány mélyebb levegővétel és már képes befogadni a félelf látványát is.*
- Mehetünk tovább?
*Néz végig a másikon, majd ha beleegyezését mutatja el is indul sarkon fordulva. Itt már nincs szükség senki vezetésére, jószerivel lemarad annyira, hogy egymás mellett sétálhassanak. A kirajzolódó helyszín egy egészen más világ, más mint ami alattuk terül szét, szemernyire sem emlékeztetve a szemeket a kikötőre. A piszkosfehérre festett torony környéke rendezett, mint egy nagy park, vagy kert. Mintha mindig lenne itt valaki, aki gondozza, s ez így is van. Az őrök szemei örökkön figyelik a környéket, mégsem zavaró a jelenlétük. Mintha itt sem lennének. Ők is szívesebben húzódnak a torony hűvös belsejébe, így, hogy a nap már forrósítja bőrüket. A levegőt nem tudja mihez hasonlítani, tiszta és ahogy szétárad a tüdejében, úgy tölti fel újra energiával. Hamar ocsúdik fel a fáradalmakból, de még nem ülne le, meg akarja mutatni az igazi kilátást. Akaratlan ér Kyr felkarjához, lágyan megfogva azt egy pár másodpercre, ahogy közelednek a szirt széléhez. Mintha, csak kérné, hogy figyeljen. Most ő tűnik úgy, mint egy gyerek. Egy gyerek, aki rendkívül örül valami csodának és meg akarja osztani az egészet. Tényleg úgy érzi, hogy a világ előttük hever a legszebb arcát mutatva nekik, holott pontosan tudja milyen zord benne élni, de itt nem az. Az egyetlen menedék. Az egyetlen mentsvár. Ha képes lenne ilyen érzésekre, akkor tán még meghatódni is tudna a tengert bámulva. Sehonnan nem látszik ilyen hatalmasnak.*
- Ugye, hogy megérte?
*Fordul a másik felé. Azért a szemei csillognak, úgy, ahogyan még nem láthatta a másik. Művészet ez. A természeté. És még van is kinek megmutatnia.*
268. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-08 19:32:00
Üzenet elküldve: 2024-07-08 19:32:00
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Sárarany//
//Második szál//
*Az ő szavait követő morranás meglepi a másik szájából. Nem csak azért, mert nem érti, miért kapta, hanem azért is, mert sosem hallott még hasonlót a nőtől. Elnézi az arcát, mintha abból kiolvashatná, hogy mi volt a kiváltó ok a nemtetszést kifejező hang mögött, de arra jut, hogy talán csak félreérthették egymást. Ő inkább viccnek szánta azt, hogy fent megvárhatja, de nehéz néha megkülönböztetni, hogy mikor beszél komolyan és mikor nem, az, akinek annyiszor van kőből az arca. Nem kezd azonban magyarázkodásba, hogy megértesse magát. Annyira nem fontos. A derűs mosoly azért mégis feldereng a szája sarkában. A helyzetre, a morgásra. Magában lehet, nevet is rajta, de közben átterelődik a pogácsára a figyelme, amit visszanyújt az elfnek, amint az levette, és magára kötötte a köpenyét. A maga részéről általában minden, amire szüksége van, elfér a zsebeiben, de ezt jobbnak látta volna nem ott tárolni. Felcipelte volna a hegyre is, anélkül, hogy baja lett volna, de mégis kényelmesebb így, hogy szabad mindkét keze. Ahogy elnézi, szüksége lesz rá. Csendben indul a nő után az emelkedőn.
Az erdőben legfeljebb a távolságokat lehet nyújtani, a talaj szintje adott a szántókhoz közeli földeken. Itt viszont a magassággal kell küzdeni. Elméletben lehet fontolgatni, hogy melyik a nehezebb, de ha valaki mászott már valaha felfelé, tudnia kell a választ. A köves talaj és az idő haladtával fokozatosan emelkedő nap sem könnyítik az előrehaladást, de nemigen marad el a másiktól. Ahol kell megvív a lépéseiért az egyenetlen talajon, összevonva a szemöldökét, mindig eggyel előrébb nézve, a következőt biztos helyet, kapaszkodót keresve a fejében. Egy ponton kell csak hogy megérezze a lába alatt, hogy a simára koptatott szikla mennyire csúszik, s a kavics milyen bizonytalanul pereg ki a csizma talpa alól, hogy a továbbiakban odafigyeljen ezekre is. Tanulja a terepet, ami nem az övé, csak vendég rajta. Ismerős elemekből épül fel, de mégis ismeretlen az összetétele. Idő kell, amíg tapasztal, hogy hogyan lépjen, s hova, de tanul, és ha helyenként néha nem is tud még, annyi magához való esze azért van, hogy olyankor a nő lábai nyomát kövesse. De nem áll meg, s főleg nem tesz hangos szóval megjegyzést, akkor sem, ha el is fáradna. A tüdejét hamar elkezdi égetni a levegő a hegymenetben, a feladástól azonban nagyon messze van. Ha tudná, hogy a hosszúéletű miért csinálja ezt, miért mászik a mutatott falon, egy részét meg tudná érteni. A test erőfeszítésével szorítani el gondolatokat ismerős számára is, ha meg nem is fogalmazta soha ennyire tisztán és nem is egészében fedik egymást, kettejük elképzelése akkor is rokon. Hamar feledi az elméje a háta mögött hagyott kikötőt, a hajót, a kereskedőt, a pénzt, a fellegeket. Mindent, ami nem a közvetlen célját szolgálja, a következő lépést a sziklák közt. Nevetségesen kevésre van szüksége annak, aki csak élni akar.
Nem áll neki felfele menet, hogy a torony formáját kutassa a magasban, csak akkor emeli meg a fejét, amikor a nő alakja végül megpihenni látszik előtte. Megáll mögötte. Kimelegedett. Maga mellett lógatva a karjait hajtja hátra a fejét, az égre emelve a tekintetét. Kék. Tompán lüktet még a felgyorsult vér az ereiben, de jólesően hűti a verejtéket a bőrén a magasban futó szél. Szótlanul lélegzik benne, behunyva a szemét a felismerésre. Csend.*
//Második szál//
*Az ő szavait követő morranás meglepi a másik szájából. Nem csak azért, mert nem érti, miért kapta, hanem azért is, mert sosem hallott még hasonlót a nőtől. Elnézi az arcát, mintha abból kiolvashatná, hogy mi volt a kiváltó ok a nemtetszést kifejező hang mögött, de arra jut, hogy talán csak félreérthették egymást. Ő inkább viccnek szánta azt, hogy fent megvárhatja, de nehéz néha megkülönböztetni, hogy mikor beszél komolyan és mikor nem, az, akinek annyiszor van kőből az arca. Nem kezd azonban magyarázkodásba, hogy megértesse magát. Annyira nem fontos. A derűs mosoly azért mégis feldereng a szája sarkában. A helyzetre, a morgásra. Magában lehet, nevet is rajta, de közben átterelődik a pogácsára a figyelme, amit visszanyújt az elfnek, amint az levette, és magára kötötte a köpenyét. A maga részéről általában minden, amire szüksége van, elfér a zsebeiben, de ezt jobbnak látta volna nem ott tárolni. Felcipelte volna a hegyre is, anélkül, hogy baja lett volna, de mégis kényelmesebb így, hogy szabad mindkét keze. Ahogy elnézi, szüksége lesz rá. Csendben indul a nő után az emelkedőn.
Az erdőben legfeljebb a távolságokat lehet nyújtani, a talaj szintje adott a szántókhoz közeli földeken. Itt viszont a magassággal kell küzdeni. Elméletben lehet fontolgatni, hogy melyik a nehezebb, de ha valaki mászott már valaha felfelé, tudnia kell a választ. A köves talaj és az idő haladtával fokozatosan emelkedő nap sem könnyítik az előrehaladást, de nemigen marad el a másiktól. Ahol kell megvív a lépéseiért az egyenetlen talajon, összevonva a szemöldökét, mindig eggyel előrébb nézve, a következőt biztos helyet, kapaszkodót keresve a fejében. Egy ponton kell csak hogy megérezze a lába alatt, hogy a simára koptatott szikla mennyire csúszik, s a kavics milyen bizonytalanul pereg ki a csizma talpa alól, hogy a továbbiakban odafigyeljen ezekre is. Tanulja a terepet, ami nem az övé, csak vendég rajta. Ismerős elemekből épül fel, de mégis ismeretlen az összetétele. Idő kell, amíg tapasztal, hogy hogyan lépjen, s hova, de tanul, és ha helyenként néha nem is tud még, annyi magához való esze azért van, hogy olyankor a nő lábai nyomát kövesse. De nem áll meg, s főleg nem tesz hangos szóval megjegyzést, akkor sem, ha el is fáradna. A tüdejét hamar elkezdi égetni a levegő a hegymenetben, a feladástól azonban nagyon messze van. Ha tudná, hogy a hosszúéletű miért csinálja ezt, miért mászik a mutatott falon, egy részét meg tudná érteni. A test erőfeszítésével szorítani el gondolatokat ismerős számára is, ha meg nem is fogalmazta soha ennyire tisztán és nem is egészében fedik egymást, kettejük elképzelése akkor is rokon. Hamar feledi az elméje a háta mögött hagyott kikötőt, a hajót, a kereskedőt, a pénzt, a fellegeket. Mindent, ami nem a közvetlen célját szolgálja, a következő lépést a sziklák közt. Nevetségesen kevésre van szüksége annak, aki csak élni akar.
Nem áll neki felfele menet, hogy a torony formáját kutassa a magasban, csak akkor emeli meg a fejét, amikor a nő alakja végül megpihenni látszik előtte. Megáll mögötte. Kimelegedett. Maga mellett lógatva a karjait hajtja hátra a fejét, az égre emelve a tekintetét. Kék. Tompán lüktet még a felgyorsult vér az ereiben, de jólesően hűti a verejtéket a bőrén a magasban futó szél. Szótlanul lélegzik benne, behunyva a szemét a felismerésre. Csend.*
267. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-07-08 14:54:46
Üzenet elküldve: 2024-07-08 14:54:46
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Sárarany//
//Második szál//
*A morranásra sem hagy alább a vigyor, már-már kihívásnak érzi, hogy egyszer megmászasson vele egy sziklát. Felszabadító. Saját korlátokat meghaladni és tudni azt, hogy mire képes a teste, a művészete kiélése mellett olyan cselekedet, ami még ösztökéli bármire is az életben. Talán a büszkeség, hogy képes arra, amit soha nem néztek ki belőle. Tudat alatt mozgolódó, folyton benne kopácsoló névtelen érzés, ami sarkallja arra, hogy megmutassa, hogy nem az az eldobható selejt, aminek ítélték.
A sziklák lábainál már kevesebb az ártó gondolat, mély levegőt is lehet venni és lassan ismét csodálni a helyszínt. Önmagában is szépnek látja a természetet, de amikor olyasvalami van mögötte, amit annyira gyűlöl, akkor megsokszorozódik. Pedig ez még csak az út legeleje.
A másik szavai nyomán kissé értetlenül tekint felé. Nem lát lehetőséget arra, még ha gyorsabb is lenne, hogy hagyja a semmiben bandukolni a férfit, hogy ne együtt élvezzék ki az utat és az első képet ami fent eléjük tárul. Hiszen ezért hívta. Kitekinteni... kitekinteni az erdőből, a kikötőből. Egy szeletet adni abból, amit annyira szeret. Mert ugyan nem jegyezte meg a víz mellé, hogy a torony is közel áll a szívéhez, de már csak a kikötő részének sem tartja, még ha annak magasan villódzó tűzfénye is vezet lent mindent. Csak egy rövid ideig fürkészi így a szürkéket. Most ő morran egyet, mintha csak azt mondaná, hogy ne hülyéskedjen. De valahol mégis ismerős mondat. Ő sem az a fajta, aki elvárná, hogy bárki miatta várjon. Bárki miatta tegyen valamit. Saját terepen viszont fordul a kocka, most az elfnek természetszerű, hogy ott legyen Kyr-nek akkor is, ha semmi szükség rá és megoldaná ugyanúgy egyedül is.
Immáron kényelmesebb hőérzettel, arcára visszaköltözött nyugalommal veszi el a pogácsát a másiktól és teszi bele a táskába. Majd, ha kellően elfáradnak, jól fog az jönni, ha megpihennek a szirten.*
- Na hagyjuk hátra ezt a szennyet.
*Talán még magának is megerősítés, hogy tényleg erre van szükség. Szavai után el is indul. Egymás mellett is lehet akár menni jó darabon, de a dinamikájuk nem ezt szokta diktálni. És azt sem, hogy folyton be nem álló szájjal tegyék meg az utat. Ide mindenki azért jár, hogy kiürítse a gondolatokat, vagy helyretegyék azokat. Egyesek a fenti őröknek fizetnek némi tanításért, hogy a harccal kiűzhessék magukból a lélek fáradalmait, mások inkább a csendes békét szívják mélyen tüdejükbe. Akad, aki pedig társasággal indul, hogy a kényelmetlen kőpadok helyett a sziklákon ülve beszéljék át az életet, mindentől távol. Mindenesetre a tömeg sosem jellemző, s ilyen korai órákban az övék lesz az egész, a végeláthatatlan világgal együtt.
A felmenetel sosem könnyű. De élvezet minden nagyobb lépés, amikor esetlegesen térd magas peremre kell felküzdeni magukat. A szintkülönbség nagynak tűnik és semmi nem egyszerűsíti a haladást, csak a tudat, hogy mi vár rájuk. A tempót nem csak ő diktálja, többször sandít hátra, hogy az ismeretlenben hogyan evickél a másik. Jó ránézni. Jó, hogy ott van. Közben alig beszél, ha nincs rá szükség. A szavaknál többet ad, hogy kivel teszi meg. Oldalvást tekintve a kövek magasak, takarják a képet, de mindig hagynak ösvényt, hogy haladni lehessen. Már nincs sok. Innen már mászni szokott. Meg is áll egy pillanatra és a kőfal felé mutat, ami távolabbra esik, tőlük jobbra. Nem néz ki talán olyannak, amin tényleg gyorsabb az út, de rengeteg lehetőség van a kapaszkodásra.*
- Onnan szoktam mászni.
*De nem veszteget több időt, meg kell tenni a maradék utat. Már tényleg nincs túl sok. Tán egy fertályóra sem.
Csak akkor áll meg újra, mikor a neheze végéhez értek. Látni a tornyot és sokáig kell felfelé nézni, hogy a tüzet is megpillanthassák a csúcsán. Nem megy viszont még tovább a rendezett utat állja a másik elől el, megvárja, hogy rendeződjön a légzése, amit útközben észre sem vett, hogy szaporább a fáradalomtól.*
//Második szál//
*A morranásra sem hagy alább a vigyor, már-már kihívásnak érzi, hogy egyszer megmászasson vele egy sziklát. Felszabadító. Saját korlátokat meghaladni és tudni azt, hogy mire képes a teste, a művészete kiélése mellett olyan cselekedet, ami még ösztökéli bármire is az életben. Talán a büszkeség, hogy képes arra, amit soha nem néztek ki belőle. Tudat alatt mozgolódó, folyton benne kopácsoló névtelen érzés, ami sarkallja arra, hogy megmutassa, hogy nem az az eldobható selejt, aminek ítélték.
A sziklák lábainál már kevesebb az ártó gondolat, mély levegőt is lehet venni és lassan ismét csodálni a helyszínt. Önmagában is szépnek látja a természetet, de amikor olyasvalami van mögötte, amit annyira gyűlöl, akkor megsokszorozódik. Pedig ez még csak az út legeleje.
A másik szavai nyomán kissé értetlenül tekint felé. Nem lát lehetőséget arra, még ha gyorsabb is lenne, hogy hagyja a semmiben bandukolni a férfit, hogy ne együtt élvezzék ki az utat és az első képet ami fent eléjük tárul. Hiszen ezért hívta. Kitekinteni... kitekinteni az erdőből, a kikötőből. Egy szeletet adni abból, amit annyira szeret. Mert ugyan nem jegyezte meg a víz mellé, hogy a torony is közel áll a szívéhez, de már csak a kikötő részének sem tartja, még ha annak magasan villódzó tűzfénye is vezet lent mindent. Csak egy rövid ideig fürkészi így a szürkéket. Most ő morran egyet, mintha csak azt mondaná, hogy ne hülyéskedjen. De valahol mégis ismerős mondat. Ő sem az a fajta, aki elvárná, hogy bárki miatta várjon. Bárki miatta tegyen valamit. Saját terepen viszont fordul a kocka, most az elfnek természetszerű, hogy ott legyen Kyr-nek akkor is, ha semmi szükség rá és megoldaná ugyanúgy egyedül is.
Immáron kényelmesebb hőérzettel, arcára visszaköltözött nyugalommal veszi el a pogácsát a másiktól és teszi bele a táskába. Majd, ha kellően elfáradnak, jól fog az jönni, ha megpihennek a szirten.*
- Na hagyjuk hátra ezt a szennyet.
*Talán még magának is megerősítés, hogy tényleg erre van szükség. Szavai után el is indul. Egymás mellett is lehet akár menni jó darabon, de a dinamikájuk nem ezt szokta diktálni. És azt sem, hogy folyton be nem álló szájjal tegyék meg az utat. Ide mindenki azért jár, hogy kiürítse a gondolatokat, vagy helyretegyék azokat. Egyesek a fenti őröknek fizetnek némi tanításért, hogy a harccal kiűzhessék magukból a lélek fáradalmait, mások inkább a csendes békét szívják mélyen tüdejükbe. Akad, aki pedig társasággal indul, hogy a kényelmetlen kőpadok helyett a sziklákon ülve beszéljék át az életet, mindentől távol. Mindenesetre a tömeg sosem jellemző, s ilyen korai órákban az övék lesz az egész, a végeláthatatlan világgal együtt.
A felmenetel sosem könnyű. De élvezet minden nagyobb lépés, amikor esetlegesen térd magas peremre kell felküzdeni magukat. A szintkülönbség nagynak tűnik és semmi nem egyszerűsíti a haladást, csak a tudat, hogy mi vár rájuk. A tempót nem csak ő diktálja, többször sandít hátra, hogy az ismeretlenben hogyan evickél a másik. Jó ránézni. Jó, hogy ott van. Közben alig beszél, ha nincs rá szükség. A szavaknál többet ad, hogy kivel teszi meg. Oldalvást tekintve a kövek magasak, takarják a képet, de mindig hagynak ösvényt, hogy haladni lehessen. Már nincs sok. Innen már mászni szokott. Meg is áll egy pillanatra és a kőfal felé mutat, ami távolabbra esik, tőlük jobbra. Nem néz ki talán olyannak, amin tényleg gyorsabb az út, de rengeteg lehetőség van a kapaszkodásra.*
- Onnan szoktam mászni.
*De nem veszteget több időt, meg kell tenni a maradék utat. Már tényleg nincs túl sok. Tán egy fertályóra sem.
Csak akkor áll meg újra, mikor a neheze végéhez értek. Látni a tornyot és sokáig kell felfelé nézni, hogy a tüzet is megpillanthassák a csúcsán. Nem megy viszont még tovább a rendezett utat állja a másik elől el, megvárja, hogy rendeződjön a légzése, amit útközben észre sem vett, hogy szaporább a fáradalomtól.*
266. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-05-16 18:08:52
Üzenet elküldve: 2024-05-16 18:08:52
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Hova tovább?//
*Csak egy újabb átlépett mozdulatlan test. Néhány hátrahagyott emlék. Kaotikus napok borzongató érintése. Üdítő a távolság. Máshoz nem is ért annyira, mint egyedül feltalálni magát, így hát útra kel, hogy hogy kiürítse tudatát, s átadja magát a természetnek, vagy annak viszontagságainak. A szél borzolja haját az útján, ezért hát befonja a séta közben, hogy ne lehessen az útjában. Senki és semmi nem akadályozhatja innentől.
Már régen kiszúrta a világítótorony égig érő csúcsát, de még nem próbált meg addig jutni. Eljött hát az idő.
A meredek sziklafal lesz az, amit mindenek előtt meg akar hódítani, s a lehető legnehezebb úton kíván feljutni a toronyhoz, hogy a végén minden tagja fájjon a megerőltetéstől. Attól érzi, hogy él, s van benne annyi erő, hogy mindent megvalósítson, amit csak maga elé tűz.
A pálya itt nehéz, de ha lenne benne mosoly, akkor megmutatná a rideg kőfalnak. Tudja csak meg, hogy bármily veszélyes is a vállalkozás, ő látszólag könnyedén ugorja meg.
Hosszú órákat szán rá, hogy újra érezhesse, hogy minden energiáját belefojtotta a saját testébe, ami később hálásan fogja megköszönni neki, mikor arra lesz szükség. Lelkének nyugalmát csak akkor tudja visszakapni, ha eleget tesz azért, hogy megérdemelje a csöndet.
Feljut hát, s onnan fentről szemléli a világot, ami csak rá vár. Nem hagy többé üres órákat, céltalan lézengést. Nem enged kíváncsi szemeknek. A létezés minden percét ki kívánja használni, s eljött az a csodálatos idő, hogy csak magára kelljen már gondolnia, nem feladatokra, nem munkára. Majd ha eleget töltekezett talán áldoz belőle arra is, hogy pénzt keressen. Addig testét edzi, művészetét éli ki, s ehhez gyűjt most szemével képeket, miután kellően elfáradt. *
*Csak egy újabb átlépett mozdulatlan test. Néhány hátrahagyott emlék. Kaotikus napok borzongató érintése. Üdítő a távolság. Máshoz nem is ért annyira, mint egyedül feltalálni magát, így hát útra kel, hogy hogy kiürítse tudatát, s átadja magát a természetnek, vagy annak viszontagságainak. A szél borzolja haját az útján, ezért hát befonja a séta közben, hogy ne lehessen az útjában. Senki és semmi nem akadályozhatja innentől.
Már régen kiszúrta a világítótorony égig érő csúcsát, de még nem próbált meg addig jutni. Eljött hát az idő.
A meredek sziklafal lesz az, amit mindenek előtt meg akar hódítani, s a lehető legnehezebb úton kíván feljutni a toronyhoz, hogy a végén minden tagja fájjon a megerőltetéstől. Attól érzi, hogy él, s van benne annyi erő, hogy mindent megvalósítson, amit csak maga elé tűz.
A pálya itt nehéz, de ha lenne benne mosoly, akkor megmutatná a rideg kőfalnak. Tudja csak meg, hogy bármily veszélyes is a vállalkozás, ő látszólag könnyedén ugorja meg.
Hosszú órákat szán rá, hogy újra érezhesse, hogy minden energiáját belefojtotta a saját testébe, ami később hálásan fogja megköszönni neki, mikor arra lesz szükség. Lelkének nyugalmát csak akkor tudja visszakapni, ha eleget tesz azért, hogy megérdemelje a csöndet.
Feljut hát, s onnan fentről szemléli a világot, ami csak rá vár. Nem hagy többé üres órákat, céltalan lézengést. Nem enged kíváncsi szemeknek. A létezés minden percét ki kívánja használni, s eljött az a csodálatos idő, hogy csak magára kelljen már gondolnia, nem feladatokra, nem munkára. Majd ha eleget töltekezett talán áldoz belőle arra is, hogy pénzt keressen. Addig testét edzi, művészetét éli ki, s ehhez gyűjt most szemével képeket, miután kellően elfáradt. *
265. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-04-30 23:32:14
Üzenet elküldve: 2024-04-30 23:32:14
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Mert a szenvedést könnyebb így elviselni//
- A valaha volt legveszélyesebb helyzetbe! Soha nem néztünk még szembe ekkora hatalommal, drága. De azt hiszem egyelőre elmúlt a veszély. Ha egy darabig meghúzzuk magunkat, minden rendben lesz!
*Józan gondolatai körül még mindig ott pezseg az a fajta üldözési mánia, amit nem is olyan rég Nori a saját bőrén tapasztalhatott meg. Továbbra is minden sötét sarokban Sa'Tereth habzó szájú ölebeit véli felfedezni, akik csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy agyaraikkal összeroppantsák törékeny gégéjét.*
- Igazad van, Rové. Annyiszor mondtad nekem, hogy csak mi vagyunk már egymásnak… Én viszont annyira el voltam foglalva a saját kétségeimmel, hogy rátok nem is gondoltam! De ez meg fog változni, ígérem! Először az emlékeidet adom vissza neked, azután pedig együtt visszaveszünk mindent, ami minket illet!
*A lány szavai egyszerre hozzák lázba, s taszítják vissza a kétségbeesés sötét szakadékába. Igaza van, hogy egyikőjüknek sincs vesztenivalója. Ennek tükrében önkéntes száműzetése még nagyobb zsákutcának tűnik. De ez egyben azt is jelenti, hogy innen csak felfelé vezet az út. Mostantól mindketten azon lesznek, hogy megteremtsék maguknak azt a tökéletes világot, amiben nem ők, hanem mások szenvednek.
Kis pacsirtájának ölelését már Éjfél sem tudja tovább szótlanul tűrni. Csőrét kitátva, és a fejét takaró tollait felborzolva olyan nyikorgó hangot hallat, mint a Pegazus öreg ajtaja, mikor újabb vendég lépi át a küszöböt. Ő is vágyik a nő figyelmére, hisz neki is pont ugyanúgy hiányzott a személye, mint gazdájának. No meg persze a finom falatok, amivel mindig is sokkal bőkezűbben bánt a fukar férfinél.*
- Nézd már, milyen féltékeny lett!
*Ras most kivételesen nem haragszik meg a madárra, hisz meg tudja érteni a türelmetlenségét. Neki is idegnyugtatóként hatnak a nyaka köré fonódó pici kacsók. Így hát úgy dönt, hagyja, hogy a holló újra saját akarata szerint cselekedjen, és átszökkenjen párja vállára.*
- Nem ismerek senkit személyesen, de az ilyen bajokra jobb eséllyel találunk valakit a városban. Itt a Kikötőben legfeljebb sarlatánokba botlunk. Az a tervem, hogy a mai napot még itt töltjük, összeszedjük magunkat, és elmondok neked mindent, amit tudnod kell magadról. Aztán holnap indulunk útnak! Mit szólsz, hozzá, Virágszálam?
*Ujjaival óvatosan beletúr Rové hosszú barnai fürtjei közé, és mélyen a szemeibe nézve biztosítja arról, hogy többet nem hagyja magára.*
- Olyan lesz minden, mint régen!
- A valaha volt legveszélyesebb helyzetbe! Soha nem néztünk még szembe ekkora hatalommal, drága. De azt hiszem egyelőre elmúlt a veszély. Ha egy darabig meghúzzuk magunkat, minden rendben lesz!
*Józan gondolatai körül még mindig ott pezseg az a fajta üldözési mánia, amit nem is olyan rég Nori a saját bőrén tapasztalhatott meg. Továbbra is minden sötét sarokban Sa'Tereth habzó szájú ölebeit véli felfedezni, akik csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy agyaraikkal összeroppantsák törékeny gégéjét.*
- Igazad van, Rové. Annyiszor mondtad nekem, hogy csak mi vagyunk már egymásnak… Én viszont annyira el voltam foglalva a saját kétségeimmel, hogy rátok nem is gondoltam! De ez meg fog változni, ígérem! Először az emlékeidet adom vissza neked, azután pedig együtt visszaveszünk mindent, ami minket illet!
*A lány szavai egyszerre hozzák lázba, s taszítják vissza a kétségbeesés sötét szakadékába. Igaza van, hogy egyikőjüknek sincs vesztenivalója. Ennek tükrében önkéntes száműzetése még nagyobb zsákutcának tűnik. De ez egyben azt is jelenti, hogy innen csak felfelé vezet az út. Mostantól mindketten azon lesznek, hogy megteremtsék maguknak azt a tökéletes világot, amiben nem ők, hanem mások szenvednek.
Kis pacsirtájának ölelését már Éjfél sem tudja tovább szótlanul tűrni. Csőrét kitátva, és a fejét takaró tollait felborzolva olyan nyikorgó hangot hallat, mint a Pegazus öreg ajtaja, mikor újabb vendég lépi át a küszöböt. Ő is vágyik a nő figyelmére, hisz neki is pont ugyanúgy hiányzott a személye, mint gazdájának. No meg persze a finom falatok, amivel mindig is sokkal bőkezűbben bánt a fukar férfinél.*
- Nézd már, milyen féltékeny lett!
*Ras most kivételesen nem haragszik meg a madárra, hisz meg tudja érteni a türelmetlenségét. Neki is idegnyugtatóként hatnak a nyaka köré fonódó pici kacsók. Így hát úgy dönt, hagyja, hogy a holló újra saját akarata szerint cselekedjen, és átszökkenjen párja vállára.*
- Nem ismerek senkit személyesen, de az ilyen bajokra jobb eséllyel találunk valakit a városban. Itt a Kikötőben legfeljebb sarlatánokba botlunk. Az a tervem, hogy a mai napot még itt töltjük, összeszedjük magunkat, és elmondok neked mindent, amit tudnod kell magadról. Aztán holnap indulunk útnak! Mit szólsz, hozzá, Virágszálam?
*Ujjaival óvatosan beletúr Rové hosszú barnai fürtjei közé, és mélyen a szemeibe nézve biztosítja arról, hogy többet nem hagyja magára.*
- Olyan lesz minden, mint régen!
264. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-04-28 20:19:00
Üzenet elküldve: 2024-04-28 20:19:00
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Mert a szenvedést könnyebb így elviselni//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A kételyek, amik eddig féreg módjára rágták a lelkét, minden pillanattal egyre inkább elhalványulnak. A férfi szavai nem csak egyszerűen megnyugtatják. Ahogy magára hivatkozik, attól megdobban Rovéna romlott kis szíve, és legszívesebben még százszor elismételtetné vele, újra és újra. Kezdi megérteni a papírlapokon kiütköző lelkesedés okát. Minden józan gondolatnak ellentmond, számára azonban csodásnak tűnik, hogy ez a csapzott halálmadárra emlékeztető alak tényleg az ő Rasdehere. A legtöbben bizonyára gyanakvó tekintettel, távolságtartóan méregetnék ezt az űzött vadnak tűnő figurát, s megkérdőjeleznék minden egyes szavát. A legrosszabbat feltételeznék róla, talán joggal. A lányban azonban egy egészen más érzés kezd formálódni. Az alvilági külsőben ő az üldözöttet látja, a bűnöző helyett a számkivetettet. Lassan kezdi úgy érezni, hogy nekik kölcsönösen szükségük van egymásra. Talán lehetnének az ő karjai a menedékek Rasti számára a világ végtelen viharaiban. Neki úgy tűnik, a férfinak pont erre lenne szüksége. Csillogó szemekkel figyeli, ahogy az ajkak a bőréhez érnek, s mindaddig el sem szakítja tekintetét a másikról, míg borzalmasan el nem szégyelli magát az állapota miatt. Magával ragadta a lelkesedés, de valójában mégis miféle huzatos menedékhely az, ahonnan még saját múltjának szilánkjai is megszöknek? Vajon melyikük szenved most jobban az elfeledett emlékek súlyától? Ő, aki elvesztette őket, vagy Rasdeher, aki tudja, mi minden veszett oda valójában? Lehet, hogy éppen Rovéna az, aki miatt a legtöbb kínban részesül.
Talán teljesen elmerülne saját kilátástalan gondolatainak ingoványában, ha a másik nem ragadná kézen, hogy kivezesse onnan. Némi töprengés után aggódva pillant fel a kékeszöld íriszekre.*
- Veszélyes helyzetbe kerültél? *Próbálja megérteni a másik szavait. Feljegyzéseiben meghagyta magának, hogy noha a legtöbb ember aljas és ártalmas, Rasti ellenben teljességgel megbízható, és szerinte nincs is oka ebben kételkedni.*
- Egyébként sem hiszem, hogy bármivel tudnál ártani nekünk. Túl sok vesztenivalónk nem volt, amíg meg nem érkeztél. *Vonja meg a vállát nyálkás útitársa nevében is, majd amikor jobban végiggondolja saját szavait, egy apró mosoly jelenik meg az arcán.*
- De most már itt vagy! Rovénának igaza volt, amikor azt írta, hogy nem fogsz minket cserben hagyni. *Csiripeli örömmel, míg rá nem ébred, hogy úgy beszél saját magáról, mintha egy másik személy lenne. Saját útmutatásait mindvégig olyannak érezte, mintha egy jószándékú idegentől származnának, és noha már rengetegszer átrágta őket, ettől még nem találta meg bennük önmagát. Kimondva azonban akaratlanul is egy újabb tőrt szúrhat vele a hollós szívébe. Nem akarja, hogy a másik kínnak érezzen minden pillanatot, amiből világosan látszik, hogy mennyire nem önmaga. Hirtelen mégsem találja azokat a szavakat, melyeket gyógyírként használhatna az esetlegesen általa okozott sebekre. Egy hosszú pillanatig bocsánatkérően néz a férfira, majd ahogy a szavak végképp cserbenhagyják, ráveti magát, hogy karjaival amilyen szorosan csak tudja, átkarolja a nyakát. Készségesen elhiszi neki, hogy képesek lesznek megtalálni elkóborolt emlékeit. Talán nem is akar mást hinni. Bármennyi értelmük is van, a fülei isszák Rasdeher mondatait. Amikor eltávolodik tőle annyira, hogy újra a szemeibe tudjon nézni, az elszánt tekintet tüze, amivel találkozik, minden más lehetőséget hamuvá éget.*
- Ismersz valakit, aki segíthet?
*Az erős kezek egyre szorosabban fonódnak az övére, és habár lassan zsibbadás áll az ujjaiba, egyáltalán nem bánja ezt az erős köteléket. Vissza akarja kapni az emlékeit erről a férfiról. Már nem zavarja a szüntelen fújó szél hidege sem. Végre kicsit úgy érzi, mintha hazatalált volna. Eszébe jut, hogy valaha talán pont ezt jelentették egymásnak. Az otthont. Biztos benne, hogy ez ismét boldoggá tenné, pedig fogalma sincs, hogy épp ez járt a fejében akkor is, amikor először látta Rast. Amikor úgy döntött, hogy megmenti az emberevőt a tömegek gyilkos haragjától. Amikor nem érdekelte, hogy mit követhet el még a jövőben. Mi több akarta, hogy szabadon elkövessen bármit, és aztán forrón magához ölelje őt. Édesen elmosolyodik, miközben felváltva pillant a madárra és a gazdájára.*
- Igazad van, Rasti! Most már itt vagytok. Ugye nem fogtok eltűnni újra? Így tényleg olyan lehet minden, mint régen.
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A kételyek, amik eddig féreg módjára rágták a lelkét, minden pillanattal egyre inkább elhalványulnak. A férfi szavai nem csak egyszerűen megnyugtatják. Ahogy magára hivatkozik, attól megdobban Rovéna romlott kis szíve, és legszívesebben még százszor elismételtetné vele, újra és újra. Kezdi megérteni a papírlapokon kiütköző lelkesedés okát. Minden józan gondolatnak ellentmond, számára azonban csodásnak tűnik, hogy ez a csapzott halálmadárra emlékeztető alak tényleg az ő Rasdehere. A legtöbben bizonyára gyanakvó tekintettel, távolságtartóan méregetnék ezt az űzött vadnak tűnő figurát, s megkérdőjeleznék minden egyes szavát. A legrosszabbat feltételeznék róla, talán joggal. A lányban azonban egy egészen más érzés kezd formálódni. Az alvilági külsőben ő az üldözöttet látja, a bűnöző helyett a számkivetettet. Lassan kezdi úgy érezni, hogy nekik kölcsönösen szükségük van egymásra. Talán lehetnének az ő karjai a menedékek Rasti számára a világ végtelen viharaiban. Neki úgy tűnik, a férfinak pont erre lenne szüksége. Csillogó szemekkel figyeli, ahogy az ajkak a bőréhez érnek, s mindaddig el sem szakítja tekintetét a másikról, míg borzalmasan el nem szégyelli magát az állapota miatt. Magával ragadta a lelkesedés, de valójában mégis miféle huzatos menedékhely az, ahonnan még saját múltjának szilánkjai is megszöknek? Vajon melyikük szenved most jobban az elfeledett emlékek súlyától? Ő, aki elvesztette őket, vagy Rasdeher, aki tudja, mi minden veszett oda valójában? Lehet, hogy éppen Rovéna az, aki miatt a legtöbb kínban részesül.
Talán teljesen elmerülne saját kilátástalan gondolatainak ingoványában, ha a másik nem ragadná kézen, hogy kivezesse onnan. Némi töprengés után aggódva pillant fel a kékeszöld íriszekre.*
- Veszélyes helyzetbe kerültél? *Próbálja megérteni a másik szavait. Feljegyzéseiben meghagyta magának, hogy noha a legtöbb ember aljas és ártalmas, Rasti ellenben teljességgel megbízható, és szerinte nincs is oka ebben kételkedni.*
- Egyébként sem hiszem, hogy bármivel tudnál ártani nekünk. Túl sok vesztenivalónk nem volt, amíg meg nem érkeztél. *Vonja meg a vállát nyálkás útitársa nevében is, majd amikor jobban végiggondolja saját szavait, egy apró mosoly jelenik meg az arcán.*
- De most már itt vagy! Rovénának igaza volt, amikor azt írta, hogy nem fogsz minket cserben hagyni. *Csiripeli örömmel, míg rá nem ébred, hogy úgy beszél saját magáról, mintha egy másik személy lenne. Saját útmutatásait mindvégig olyannak érezte, mintha egy jószándékú idegentől származnának, és noha már rengetegszer átrágta őket, ettől még nem találta meg bennük önmagát. Kimondva azonban akaratlanul is egy újabb tőrt szúrhat vele a hollós szívébe. Nem akarja, hogy a másik kínnak érezzen minden pillanatot, amiből világosan látszik, hogy mennyire nem önmaga. Hirtelen mégsem találja azokat a szavakat, melyeket gyógyírként használhatna az esetlegesen általa okozott sebekre. Egy hosszú pillanatig bocsánatkérően néz a férfira, majd ahogy a szavak végképp cserbenhagyják, ráveti magát, hogy karjaival amilyen szorosan csak tudja, átkarolja a nyakát. Készségesen elhiszi neki, hogy képesek lesznek megtalálni elkóborolt emlékeit. Talán nem is akar mást hinni. Bármennyi értelmük is van, a fülei isszák Rasdeher mondatait. Amikor eltávolodik tőle annyira, hogy újra a szemeibe tudjon nézni, az elszánt tekintet tüze, amivel találkozik, minden más lehetőséget hamuvá éget.*
- Ismersz valakit, aki segíthet?
*Az erős kezek egyre szorosabban fonódnak az övére, és habár lassan zsibbadás áll az ujjaiba, egyáltalán nem bánja ezt az erős köteléket. Vissza akarja kapni az emlékeit erről a férfiról. Már nem zavarja a szüntelen fújó szél hidege sem. Végre kicsit úgy érzi, mintha hazatalált volna. Eszébe jut, hogy valaha talán pont ezt jelentették egymásnak. Az otthont. Biztos benne, hogy ez ismét boldoggá tenné, pedig fogalma sincs, hogy épp ez járt a fejében akkor is, amikor először látta Rast. Amikor úgy döntött, hogy megmenti az emberevőt a tömegek gyilkos haragjától. Amikor nem érdekelte, hogy mit követhet el még a jövőben. Mi több akarta, hogy szabadon elkövessen bármit, és aztán forrón magához ölelje őt. Édesen elmosolyodik, miközben felváltva pillant a madárra és a gazdájára.*
- Igazad van, Rasti! Most már itt vagytok. Ugye nem fogtok eltűnni újra? Így tényleg olyan lehet minden, mint régen.
263. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-04-27 17:58:54
Üzenet elküldve: 2024-04-27 17:58:54
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Mert a szenvedést könnyebb így elviselni//
*Önkéntes száműzetésének egyetlen értelmét úgy zúzza össze Rovéna néhány elcsepegtetett szóval, mintha eddigi erőfeszítése csupán egy porcelánba zárt légüres tér lenne. Ahogy lesújt a kalapács, és a porcelán szétrobban, a világ, ahogy a benne létező üresség megismerte, egyszer csak megszűnik létezni.
A lány újra elfelejtette őt. Már ezerszer végiggondolta, hogy mi fog történni, ha újra találkoznak. Sok minden az eszébe jutott. Már-már az arca is bizseregni kezdett az elképzelt pofon után, amire úgy tűnik, hiába várt. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha kedvese rajta vezetné le az összes feszültséget, amit az eltűnése, és hirtelen felbukkanása okoz. Veszekednének, Ras belátná, hogy hibázott, majd végre hosszú idő után először, egymás karjaiba borulnának. De a kegyetlen valóság mindig tréfát űz Rasdeherrel.*
- Igen, én vagyok az. A te Rastid!
*Az arcához simuló kéz elől nem szökik el, sőt, sajátjával lágyan betemeti a kicsi kacsót, majd cserepes ajkaihoz húzza azt, hogy egy csókot hintsen a finom, jázmin illatú bőrre.
Tudta, hogy ez a találkozás mindent megváltoztat majd, csak azt nem, hogy miképpen. Rovénára emelve féltő tekintetét már érzi, hogy a kikötői terveit egy időre, ha nem örökre, félre kell raknia. Párja állapota aggasztó, és minél előbb találniuk kell valakit, aki képes segíteni rajta.*
- Szó sincs arról, hogy nem akartalak benneteket látni. Csak… azt hittem, hogy többet ártok, mint használok, ha melletted vagyok.
*Ahogy felszakadnak belőle a sajnálkozó szavak, addig kedvese másik kezét is a sajátjába zárja. Vajon a korábbi Rasti tudta volna, hogy most mit tegyen? Az amelyikre Nori is vágyik, képes lett volna ezt a helyzetet hidegvérrel, és kellő átgondoltsággal kezelni? Remélte, hogy nem kell rögtön visszatérnie a határozott, vezető szerepbe, de most nincs választása. Össze kell kaparnia magát, hogy kiutat mutathasson az elveszett emlékek labirintusából.*
- Most már látom, hogy mekkorát tévedtem… Nem gondoltam, hogy újra elfelejtesz mindent. Nem kellett volna magadra hagynom téged!
*A férfiben lakozó kegyetlen gyilkos furcsa kontrasztban áll az óvó szerelmessel, aki kész bármitől megvédeni madárkáját. Mintha két egészen különböző ember lenne, pedig az ambivalensnek tűnő cselekedetek furcsa mód ugyanarról a tőről, saját önzéséből fakadnak.*
- Ki kell találnunk valamit az emlékezetedre. Keresünk egy orvost, vajákost, vagy csodatévőt, bánom is én! A lényeg, hogy minden olyan lesz, mint régen!
*Nem mintha a lány tudná, hogy milyen is volt régen, vagy hogy egyáltalán ki a búbánat ő. De most mindent megtenne azért, hogy azok az őzike szemek ne a zord hullámokat, hanem az ő szánalmas, kétségbeesett pofáját kémleljék. Talán már a szorítása is túl erőssé válik, ahogy minden erejével próbálja meggyőzni mindkettőjüket arról, hogy minden rendben lesz.*
- Találunk valakit, ígérem!
*Így, a háttérben a fodrozódó zord hullámokkal, Rové kezeit szorongatva, s az arcára kiülő elszánt fanatizmussal már nem is különbözik annyira a benne lakozó kegyetlen szörnyetegtől.*
*Önkéntes száműzetésének egyetlen értelmét úgy zúzza össze Rovéna néhány elcsepegtetett szóval, mintha eddigi erőfeszítése csupán egy porcelánba zárt légüres tér lenne. Ahogy lesújt a kalapács, és a porcelán szétrobban, a világ, ahogy a benne létező üresség megismerte, egyszer csak megszűnik létezni.
A lány újra elfelejtette őt. Már ezerszer végiggondolta, hogy mi fog történni, ha újra találkoznak. Sok minden az eszébe jutott. Már-már az arca is bizseregni kezdett az elképzelt pofon után, amire úgy tűnik, hiába várt. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha kedvese rajta vezetné le az összes feszültséget, amit az eltűnése, és hirtelen felbukkanása okoz. Veszekednének, Ras belátná, hogy hibázott, majd végre hosszú idő után először, egymás karjaiba borulnának. De a kegyetlen valóság mindig tréfát űz Rasdeherrel.*
- Igen, én vagyok az. A te Rastid!
*Az arcához simuló kéz elől nem szökik el, sőt, sajátjával lágyan betemeti a kicsi kacsót, majd cserepes ajkaihoz húzza azt, hogy egy csókot hintsen a finom, jázmin illatú bőrre.
Tudta, hogy ez a találkozás mindent megváltoztat majd, csak azt nem, hogy miképpen. Rovénára emelve féltő tekintetét már érzi, hogy a kikötői terveit egy időre, ha nem örökre, félre kell raknia. Párja állapota aggasztó, és minél előbb találniuk kell valakit, aki képes segíteni rajta.*
- Szó sincs arról, hogy nem akartalak benneteket látni. Csak… azt hittem, hogy többet ártok, mint használok, ha melletted vagyok.
*Ahogy felszakadnak belőle a sajnálkozó szavak, addig kedvese másik kezét is a sajátjába zárja. Vajon a korábbi Rasti tudta volna, hogy most mit tegyen? Az amelyikre Nori is vágyik, képes lett volna ezt a helyzetet hidegvérrel, és kellő átgondoltsággal kezelni? Remélte, hogy nem kell rögtön visszatérnie a határozott, vezető szerepbe, de most nincs választása. Össze kell kaparnia magát, hogy kiutat mutathasson az elveszett emlékek labirintusából.*
- Most már látom, hogy mekkorát tévedtem… Nem gondoltam, hogy újra elfelejtesz mindent. Nem kellett volna magadra hagynom téged!
*A férfiben lakozó kegyetlen gyilkos furcsa kontrasztban áll az óvó szerelmessel, aki kész bármitől megvédeni madárkáját. Mintha két egészen különböző ember lenne, pedig az ambivalensnek tűnő cselekedetek furcsa mód ugyanarról a tőről, saját önzéséből fakadnak.*
- Ki kell találnunk valamit az emlékezetedre. Keresünk egy orvost, vajákost, vagy csodatévőt, bánom is én! A lényeg, hogy minden olyan lesz, mint régen!
*Nem mintha a lány tudná, hogy milyen is volt régen, vagy hogy egyáltalán ki a búbánat ő. De most mindent megtenne azért, hogy azok az őzike szemek ne a zord hullámokat, hanem az ő szánalmas, kétségbeesett pofáját kémleljék. Talán már a szorítása is túl erőssé válik, ahogy minden erejével próbálja meggyőzni mindkettőjüket arról, hogy minden rendben lesz.*
- Találunk valakit, ígérem!
*Így, a háttérben a fodrozódó zord hullámokkal, Rové kezeit szorongatva, s az arcára kiülő elszánt fanatizmussal már nem is különbözik annyira a benne lakozó kegyetlen szörnyetegtől.*
262. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-04-25 22:14:20
Üzenet elküldve: 2024-04-25 22:14:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 55
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Mert a szenvedést könnyebb így elviselni//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ábrándjai mindeddig olyanok voltak, mint a matróztörténetek távoli szigetei, melyek valahol a végtelen tengeren emelkednek ki a sós hullámok alól, olyan beláthatatlan távolságokra, ami a puszta létezésüket is bizonytalanná teszi. Rovéna képzelete már ezerszer átszelte ezt a nagy kékséget, amikor érdemtelenül múltak felette a percek vagy fertályórák, s egyetlen társasága Vitézen kívül a néma világítótorony volt. Lelki szemei előtt látta, hogy a befutó hajók valamelyikén ott van Rasdeher is. A hajó fölött aprócska fekete folt suhan a légáramlatokon, és neki izgalmában elakad a lélegzete, amikor felismeri a foltban Éjfél alakját. Minden szárnycsapás hangjára egy fekete madár sziluettje jelent meg a gondolataiban, hogy aztán odafordulva csak egy újabb sirályt lásson megtelepedni valamelyik közeli sziklán. Csalárd gondolatainak egyetlen táplálója eddig a puszta remény volt, és ettől nagyon ostobán érezte magát. Ezzel szemben a férfi köszöntő szavai olyanok számára, mintha általuk a valóság végre beszivárogna reményeinek foszladozó szövetein át. Megáll Rasdeher előtt, barna őzikeszemekkel pillantva fel rá, mintha arra számítana, hogy a látványa önmagában elég ahhoz, hogy eltévelyedett emlékei végre hazataláljanak. Persze nem így történik. Ha lenne bármi fogalma arról, hogy kicsodák ők valójában, és mi történt velük a múltban, talán tudna valami érdemlegeset válaszolni a másik engesztelő szavaira.*
- Rasti? Szóval tényleg te vagy az?! *Hebegi izgatottan, arcán ártatlan kifejezéssel. Mit is mondhatna, elvégre számára olyan, mintha először látnák egymást. Bár ez a szelídnek tűnő arcocska mindig is jellemző volt rá, tudatlansága ezúttal némi naiv jóhiszeműséggel is felruházza. Ha ott is lapul valahol tudatának egy sötét zugában a bármikor ölni kész, romlott Rovéna, mélyen alszik. Olyan mélyen, ahonnan egyelőre nem jutnak felszínre vérmocskos álmai. Bár emlékeinek hiánya nem törli el a múltban elkövetett vétkeit, jelenleg tökéletesen eltakarja azt a két elkárhozott lelket előle, akik egykor voltak. Ha tudná, hogy mennyi szennyfolt, sötétség és oszló hulla van a múltjuk vásznán, vajon akkor is látni akarná a képet?
Vele ellentétben Rasdehernek talán nem teljesen idegen ez a helyzet. Valószínűleg már rá is jött, hogy kedvese emlékezete újfent kivetette magából, minden mással együtt. Rové csak reménykedhet abban, hogy a férfi nem bánta meg máris, hogy eljött hozzá. Fürkészően figyeli a másik gondterhelt arcát, miközben idegesen tördeli az ujjait. Maga sem tudja, mégis miért ragaszkodik hozzá ennyire, de most, hogy itt van vele, nem akarja elengedni. Kinyújtja egyik kezét, hogy a férfi arcához emelje. Nem szalad el? Akkor ez már jó jel.*
- Megviseltnek tűnsz. Miattam van? *Kérdezi őszinte érdeklődéssel.* - Tudod, útközben pont arról beszéltünk Vitezzel, hogy talán azért nem jössz, mert nem akarsz látni. Talán ezért is mentél el. Ha emlékeznék… *Nem fejezi be a mondatot, helyette összepréseli az ajkait és elkapja tekintetét a hollósról. Zavarában inkább a partot mosó hullámokat bámulja, bár szeme sarkából újra és újra Rasra pillant, mintha attól félne, hogy ha nem figyel, ismét eltűnik.*
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Ábrándjai mindeddig olyanok voltak, mint a matróztörténetek távoli szigetei, melyek valahol a végtelen tengeren emelkednek ki a sós hullámok alól, olyan beláthatatlan távolságokra, ami a puszta létezésüket is bizonytalanná teszi. Rovéna képzelete már ezerszer átszelte ezt a nagy kékséget, amikor érdemtelenül múltak felette a percek vagy fertályórák, s egyetlen társasága Vitézen kívül a néma világítótorony volt. Lelki szemei előtt látta, hogy a befutó hajók valamelyikén ott van Rasdeher is. A hajó fölött aprócska fekete folt suhan a légáramlatokon, és neki izgalmában elakad a lélegzete, amikor felismeri a foltban Éjfél alakját. Minden szárnycsapás hangjára egy fekete madár sziluettje jelent meg a gondolataiban, hogy aztán odafordulva csak egy újabb sirályt lásson megtelepedni valamelyik közeli sziklán. Csalárd gondolatainak egyetlen táplálója eddig a puszta remény volt, és ettől nagyon ostobán érezte magát. Ezzel szemben a férfi köszöntő szavai olyanok számára, mintha általuk a valóság végre beszivárogna reményeinek foszladozó szövetein át. Megáll Rasdeher előtt, barna őzikeszemekkel pillantva fel rá, mintha arra számítana, hogy a látványa önmagában elég ahhoz, hogy eltévelyedett emlékei végre hazataláljanak. Persze nem így történik. Ha lenne bármi fogalma arról, hogy kicsodák ők valójában, és mi történt velük a múltban, talán tudna valami érdemlegeset válaszolni a másik engesztelő szavaira.*
- Rasti? Szóval tényleg te vagy az?! *Hebegi izgatottan, arcán ártatlan kifejezéssel. Mit is mondhatna, elvégre számára olyan, mintha először látnák egymást. Bár ez a szelídnek tűnő arcocska mindig is jellemző volt rá, tudatlansága ezúttal némi naiv jóhiszeműséggel is felruházza. Ha ott is lapul valahol tudatának egy sötét zugában a bármikor ölni kész, romlott Rovéna, mélyen alszik. Olyan mélyen, ahonnan egyelőre nem jutnak felszínre vérmocskos álmai. Bár emlékeinek hiánya nem törli el a múltban elkövetett vétkeit, jelenleg tökéletesen eltakarja azt a két elkárhozott lelket előle, akik egykor voltak. Ha tudná, hogy mennyi szennyfolt, sötétség és oszló hulla van a múltjuk vásznán, vajon akkor is látni akarná a képet?
Vele ellentétben Rasdehernek talán nem teljesen idegen ez a helyzet. Valószínűleg már rá is jött, hogy kedvese emlékezete újfent kivetette magából, minden mással együtt. Rové csak reménykedhet abban, hogy a férfi nem bánta meg máris, hogy eljött hozzá. Fürkészően figyeli a másik gondterhelt arcát, miközben idegesen tördeli az ujjait. Maga sem tudja, mégis miért ragaszkodik hozzá ennyire, de most, hogy itt van vele, nem akarja elengedni. Kinyújtja egyik kezét, hogy a férfi arcához emelje. Nem szalad el? Akkor ez már jó jel.*
- Megviseltnek tűnsz. Miattam van? *Kérdezi őszinte érdeklődéssel.* - Tudod, útközben pont arról beszéltünk Vitezzel, hogy talán azért nem jössz, mert nem akarsz látni. Talán ezért is mentél el. Ha emlékeznék… *Nem fejezi be a mondatot, helyette összepréseli az ajkait és elkapja tekintetét a hollósról. Zavarában inkább a partot mosó hullámokat bámulja, bár szeme sarkából újra és újra Rasra pillant, mintha attól félne, hogy ha nem figyel, ismét eltűnik.*
261. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2024-04-22 21:51:09
Üzenet elküldve: 2024-04-22 21:51:09
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 242
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Mert a szenvedést könnyebb így elviselni//
*Tízből kilencszer már rég maga mögött hagyta volna a szélfútta szirteket. Tízből kilencszer gondolataival együtt már ő is rég messze járna. De a mai nap más. Nem tudja megmagyarázni, hogy mi, vagy miért változott. Talán csak ő az, aki más lett. Egy biztos, képtelen elengedni az arcát csiklandozó, ébredező fénysugarak túlvilági táncát. Még elszámol tízig, aztán végre örökre maga mögött hagyja a múltját.
Egy. Kettő. Ő megpróbálta, eljött ide, és várt rá. Mégis, be kell látnia, hogy hiú ábránd volt csupán, hogy itt újra egymásra találhatnak. Nori elültette benne a remény magjait, ő hülye pedig engedett a kísértésnek. Ismét bolond volt. Három. Négy. Öt. Mindenkinek jobb lesz, ha ő eltűnik innen. Talán vesz valahol egy rozoga pajtát, és állattenyésztésbe kezd. Messze a civilizált világtól. Távol a kísértéstől. Hat. Hét. Nyolc. Egyébként is, mire gondolt? Tényleg elhitte azt, hogy egy életen át tartó próbálkozás után majd most? Majd most megmutatja mindenkinek, hogy ő nem csak egy ostoba állat? Kilenc, és tíz. Itt az ismert világ peremén olyan könnyű kísértésbe esni. Olyan könnyű lenne levetni innen magát a mélybe, hogy a tisztító hullámok elmossák a bűneit. Úgy pillant rá a vállán tollászkodó hollóra, mintha neki pontosan tudnia kellene mi jár a fejében. ~Neked vajon hiányoznék, cimbora?~ Inkább újrakezdi a számolást.
Hosszú percek telnek el nyomasztó tétlenséggel, és magányos önmarcangolással, amikor is a tenger vad morajlásába egy pacsirta halk éneke vegyül. Az ismerős hang rögtön kibillenti a kényelmes tétlenségből. Szíve zakatolni kezd, tenyere utoljára gyerekként izzadt ennyire. Úgy érzi most magát, mint egy ostoba ficsúr, aki pontosan tudja mekkora butaságot művelt.
Épp csak megpillantja Rovéna sziluettjét, Éjfél már szökkenne is át legkedvesebb barátja vállára. De ez most nem a madárról szól. Nem szabad róla szólnia. Ras egy kézmozdulattal megállítja a csalódott jószág mozdulatait.*
- Szia, Rové! Visszajöttem.
*Hangját könnyen elmossák a környezet zajai. Nem igazán tudja mit mondjon. Pont úgy hagyta el a másikat, ahogy Nori-t hagyta magára sok-sok évvel ezelőtt, még tehetetlen gyerekként. Így szemtől-szemben állva gyenge kifogásnak tűnik az, hogy ezzel csak őt akarta megóvni.*
- Sajnálom, hogy magadra hagytalak!
*Tízből kilencszer már rég maga mögött hagyta volna a szélfútta szirteket. Tízből kilencszer gondolataival együtt már ő is rég messze járna. De a mai nap más. Nem tudja megmagyarázni, hogy mi, vagy miért változott. Talán csak ő az, aki más lett. Egy biztos, képtelen elengedni az arcát csiklandozó, ébredező fénysugarak túlvilági táncát. Még elszámol tízig, aztán végre örökre maga mögött hagyja a múltját.
Egy. Kettő. Ő megpróbálta, eljött ide, és várt rá. Mégis, be kell látnia, hogy hiú ábránd volt csupán, hogy itt újra egymásra találhatnak. Nori elültette benne a remény magjait, ő hülye pedig engedett a kísértésnek. Ismét bolond volt. Három. Négy. Öt. Mindenkinek jobb lesz, ha ő eltűnik innen. Talán vesz valahol egy rozoga pajtát, és állattenyésztésbe kezd. Messze a civilizált világtól. Távol a kísértéstől. Hat. Hét. Nyolc. Egyébként is, mire gondolt? Tényleg elhitte azt, hogy egy életen át tartó próbálkozás után majd most? Majd most megmutatja mindenkinek, hogy ő nem csak egy ostoba állat? Kilenc, és tíz. Itt az ismert világ peremén olyan könnyű kísértésbe esni. Olyan könnyű lenne levetni innen magát a mélybe, hogy a tisztító hullámok elmossák a bűneit. Úgy pillant rá a vállán tollászkodó hollóra, mintha neki pontosan tudnia kellene mi jár a fejében. ~Neked vajon hiányoznék, cimbora?~ Inkább újrakezdi a számolást.
Hosszú percek telnek el nyomasztó tétlenséggel, és magányos önmarcangolással, amikor is a tenger vad morajlásába egy pacsirta halk éneke vegyül. Az ismerős hang rögtön kibillenti a kényelmes tétlenségből. Szíve zakatolni kezd, tenyere utoljára gyerekként izzadt ennyire. Úgy érzi most magát, mint egy ostoba ficsúr, aki pontosan tudja mekkora butaságot művelt.
Épp csak megpillantja Rovéna sziluettjét, Éjfél már szökkenne is át legkedvesebb barátja vállára. De ez most nem a madárról szól. Nem szabad róla szólnia. Ras egy kézmozdulattal megállítja a csalódott jószág mozdulatait.*
- Szia, Rové! Visszajöttem.
*Hangját könnyen elmossák a környezet zajai. Nem igazán tudja mit mondjon. Pont úgy hagyta el a másikat, ahogy Nori-t hagyta magára sok-sok évvel ezelőtt, még tehetetlen gyerekként. Így szemtől-szemben állva gyenge kifogásnak tűnik az, hogy ezzel csak őt akarta megóvni.*
- Sajnálom, hogy magadra hagytalak!
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 345-364