Kikötő - Világítótorony
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 19 (1056. - 1075. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1075. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-22 17:41:02
Üzenet elküldve: 2026-06-22 17:41:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Nem tudja, mit gondoljon, mikor a lány egész határozott módon adja a tudtára, hogy nem szokott élni a Cyrold vagy más növények okozta nyugalommal. Talán nem is gondol róla semmit, de a kimondott szavakkal egyet tud érteni.*
- Nekem ezt nem kell magyaráznod, jól tudom, de… ha sokáig úgysem lehetek boldog, legalább az a pillanatnyi öröm hadd járjon nekem. *Szavait követően újra elmerengve néz a távolba. Elméjében egyetlen gondolat visszhangzik: sohasem jó sokáig. Csak idő kérdése, hogy újra elbaszódjon minden. Ez az a sors, az az élet, melyet az átkozott szüleitől kapott. Egy sötét, rideg, magányos világban való létezés.
Úgy tűnik, hogy a naplementét mindketten érdekesebbnek találják, mint a másik társaságát, egészen addig, míg végül újra nem találkozik a tekintetük azáltal, hogy ismételten beszédbe elegyednek egymással.*
- Én máshogy mozgatom meg a testem, nem sziklákat mászok. *Adja is ennyivel a lány tudtára, hogy nem akar lemászni a mélybe. Már csak azért sem, mert, ha megtenné, az talán elvenné a mélység titokzatos tekintélyét. Számára odalent a halál várja, tehát igen… az ő elméjében a vörös szimbolikusan a halál torkába mászott le, majd onnan vissza az imént…
Gondolataiból egy kérdés hangja rántja vissza a valóságba, de mielőtt válaszolna, egy mélyet szív a cigarettából, lassan kifújja a füstöt, és csak utána válaszol.*
- A világ harcol velem. Minden eszközével próbálja megakadályozni, hogy mosolyogjak. *Rövid, lényegre törő választ ad. Újdonsült ismerőse még nem tudja, hogy a feketeség sok arcát képes mutatni, úgy tűnik, hogy ő ma reggel a legnegatívabbat kapta.*
- Milyen üzeneteket rejtenek? A sziklák és a tenger… *Már nem csak félszegen pillant a mellette ülőre, kíváncsiságát megmutatva szinte teljes testével felé fordul, miközben egyik kezével még mindig a háta mögött támaszkodik.*
*Nem tudja, mit gondoljon, mikor a lány egész határozott módon adja a tudtára, hogy nem szokott élni a Cyrold vagy más növények okozta nyugalommal. Talán nem is gondol róla semmit, de a kimondott szavakkal egyet tud érteni.*
- Nekem ezt nem kell magyaráznod, jól tudom, de… ha sokáig úgysem lehetek boldog, legalább az a pillanatnyi öröm hadd járjon nekem. *Szavait követően újra elmerengve néz a távolba. Elméjében egyetlen gondolat visszhangzik: sohasem jó sokáig. Csak idő kérdése, hogy újra elbaszódjon minden. Ez az a sors, az az élet, melyet az átkozott szüleitől kapott. Egy sötét, rideg, magányos világban való létezés.
Úgy tűnik, hogy a naplementét mindketten érdekesebbnek találják, mint a másik társaságát, egészen addig, míg végül újra nem találkozik a tekintetük azáltal, hogy ismételten beszédbe elegyednek egymással.*
- Én máshogy mozgatom meg a testem, nem sziklákat mászok. *Adja is ennyivel a lány tudtára, hogy nem akar lemászni a mélybe. Már csak azért sem, mert, ha megtenné, az talán elvenné a mélység titokzatos tekintélyét. Számára odalent a halál várja, tehát igen… az ő elméjében a vörös szimbolikusan a halál torkába mászott le, majd onnan vissza az imént…
Gondolataiból egy kérdés hangja rántja vissza a valóságba, de mielőtt válaszolna, egy mélyet szív a cigarettából, lassan kifújja a füstöt, és csak utána válaszol.*
- A világ harcol velem. Minden eszközével próbálja megakadályozni, hogy mosolyogjak. *Rövid, lényegre törő választ ad. Újdonsült ismerőse még nem tudja, hogy a feketeség sok arcát képes mutatni, úgy tűnik, hogy ő ma reggel a legnegatívabbat kapta.*
- Milyen üzeneteket rejtenek? A sziklák és a tenger… *Már nem csak félszegen pillant a mellette ülőre, kíváncsiságát megmutatva szinte teljes testével felé fordul, miközben egyik kezével még mindig a háta mögött támaszkodik.*
1074. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-21 23:40:10
Üzenet elküldve: 2026-06-21 23:40:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Valószínűleg ha megtudná mire gondol a boszorka, igazat adna neki. Egyszer fent, egyszer lent. A halál istene akkor szólítja majd magához, mikor eljön az ideje, ő pedig ellenkezés nélkül fog menni, mert bár a mágiában nem hisz, az istenek akaratában és annak tiszteletében igen.
Ő ettől függetlenül nem nevet, nem is mosolyog. Az idejét nem tudja mikor jutott ki számára bármelyikből is. *
-Muris. -*ismétli az ismeretlen után, apró biccentéssel. Annyiban hagyja, tudomásul véve, mennyivel lehet fiatalabb a lány, mint ő. Fél kézzel megtámaszkodik az oldalánál, hátrébb dől, hogy jobban ráláthasson. Így, közelebbről talán mást is észrevehet, melyet igyekeztek a nehéz festékkel eltakarni.
A fekete tekintet könyvként igyekszik olvasni az idegentnak minden porcikáját tartását, mozzanatát és lélegzetét .
Röviden futtatja végig nyelvét az alsóajkán, megrándul a szájzuga. Fejét hátrébb húzza, orrát valamivel fentebb szegi. Gondolkodik. A válasz lassan jön, lassaban is talán, mint ami indokolt lenne.*
-Nem élek ilyesmivel. Az elme veszélyes hely, a test pedig megbosszulja magát ha rosszul bánnak vele. A bódulat csak pillanatnyi örömöt adhat. De nem ítéllek el, ha te használsz.
*Nem avatja be, eseténen bármilyen figyelmetlenség végzetes következményekkel járhat. Feleslegesnek tartja. Így kiselőadást sem nyújt. Miért is tenné, a mellette ülő nem nővére, nem is tanítványa .
Egy időre ő maga is elmélázik a dagálytól egyre magasabbra szökő habokat fürkészve, végül a megszólításra ismét Nori felé fordul. A megjegyzésre előrébb dől kissé, ujjait összekulcsolja, a combjaira könyököl. Kényelmes a testtartása.*
-A napi testmozgás legalább annyira hasznos az elmének, mint a Cyrolddal koppintott dohány, talán magad is kipróbálhatnád egyszer. Bár... Nem feltétlenül ezzel sziklafallal kezdeném, ha még nincs tapasztalatom. Mondjuk a kikötői erdőségben lévő barlangoknál inkább. -*egészen elmélázik az opciókban illetve a tevékenységen.*-Ám az is lehet valóban csak kíváncsi voltam, milyen üzeneteket rejtenek a sziklák és a tenger. Pontosan, ahogy mondtad. -*szórakozottan int a lány felé. A szemei vidámak, akár csak a hanghordozása, ám az ajkai még mindig nem húzódnak mosolyra . Tekintete ezt követően a kardra és a pengére siklik.*
-Állandó harcban vagy a világgal, igazam van?
*Hogy pontosan mire értendő a kérdés, arra egyelőre nem tér ki, hagyja, hogy az ismeretlen maga fejtse meg és válaszoljon rá.*
*Valószínűleg ha megtudná mire gondol a boszorka, igazat adna neki. Egyszer fent, egyszer lent. A halál istene akkor szólítja majd magához, mikor eljön az ideje, ő pedig ellenkezés nélkül fog menni, mert bár a mágiában nem hisz, az istenek akaratában és annak tiszteletében igen.
Ő ettől függetlenül nem nevet, nem is mosolyog. Az idejét nem tudja mikor jutott ki számára bármelyikből is. *
-Muris. -*ismétli az ismeretlen után, apró biccentéssel. Annyiban hagyja, tudomásul véve, mennyivel lehet fiatalabb a lány, mint ő. Fél kézzel megtámaszkodik az oldalánál, hátrébb dől, hogy jobban ráláthasson. Így, közelebbről talán mást is észrevehet, melyet igyekeztek a nehéz festékkel eltakarni.
A fekete tekintet könyvként igyekszik olvasni az idegentnak minden porcikáját tartását, mozzanatát és lélegzetét .
Röviden futtatja végig nyelvét az alsóajkán, megrándul a szájzuga. Fejét hátrébb húzza, orrát valamivel fentebb szegi. Gondolkodik. A válasz lassan jön, lassaban is talán, mint ami indokolt lenne.*
-Nem élek ilyesmivel. Az elme veszélyes hely, a test pedig megbosszulja magát ha rosszul bánnak vele. A bódulat csak pillanatnyi örömöt adhat. De nem ítéllek el, ha te használsz.
*Nem avatja be, eseténen bármilyen figyelmetlenség végzetes következményekkel járhat. Feleslegesnek tartja. Így kiselőadást sem nyújt. Miért is tenné, a mellette ülő nem nővére, nem is tanítványa .
Egy időre ő maga is elmélázik a dagálytól egyre magasabbra szökő habokat fürkészve, végül a megszólításra ismét Nori felé fordul. A megjegyzésre előrébb dől kissé, ujjait összekulcsolja, a combjaira könyököl. Kényelmes a testtartása.*
-A napi testmozgás legalább annyira hasznos az elmének, mint a Cyrolddal koppintott dohány, talán magad is kipróbálhatnád egyszer. Bár... Nem feltétlenül ezzel sziklafallal kezdeném, ha még nincs tapasztalatom. Mondjuk a kikötői erdőségben lévő barlangoknál inkább. -*egészen elmélázik az opciókban illetve a tevékenységen.*-Ám az is lehet valóban csak kíváncsi voltam, milyen üzeneteket rejtenek a sziklák és a tenger. Pontosan, ahogy mondtad. -*szórakozottan int a lány felé. A szemei vidámak, akár csak a hanghordozása, ám az ajkai még mindig nem húzódnak mosolyra . Tekintete ezt követően a kardra és a pengére siklik.*
-Állandó harcban vagy a világgal, igazam van?
*Hogy pontosan mire értendő a kérdés, arra egyelőre nem tér ki, hagyja, hogy az ismeretlen maga fejtse meg és válaszoljon rá.*
1073. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-20 18:53:34
Üzenet elküldve: 2026-06-20 18:53:34
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Benne is hasonló gondolat vezetett végül a döntéséhez, hogy leüljön a másik mellé. Miért ne tenné? Nincs rá oka, hogy ne tegye. Egyébként is, megmagyarázni nem tudná, de szimpatikus neki a lány.
Az első szavain egészen hangosan felnevet, majd a szemei elé lógó, fekete tincsei mögül pislant barnáival rá.*
- Muris lett volna pedig. Ha sikerül, visszakapod a holmidat, ha nem, akkor én kapok ajándékot. *Nem szándékosan hallgatja el, hogy ajándék alatt nem a lopott ruhákra céloz, hanem a vörös halott testére, melyet istene bizonyára örömmel fogadna áldozatként a vérkerti oltáron.
Míg a lány a köpenyében kutakodik, ő fogja magát, és kezeivel a háta mögött megtámasztja magát, így ülve bámulja a napfelkeltét. Arra jut, hogy az első napsugarak hasonlóan vörös színben pompáznak, mint a nő haja. Olyan, mintha ő is egy darab volna az új reggelből, valahol talán az is. A tegnapi éjszakában még nem is tudta, hogy létezik, az új nap viszont már úgy kezdődik el, hogy itt ül mellette. Néha különösen furcsa játékot tud űzni az élet…
Kíváncsian sandít a köpeny zsebéből előkerülő ezüstszelencére. Hogy mire való, arra hamar fény derül, feketére festett ajkain pedig egy halvány mosoly jelenik meg emiatt.*
- Használsz hozzá Cyroldot vagy valami hasonlót is? Úgy sokkal jobb. *Említi meg a kedvenc gyógynövényét, melynek szárított leveleit égetve, majd ugyanúgy cigarettaként elszívva szokta megnyugtatni az elméjét, és bódító hatásának köszönhetően kiűzni belőle a fájó gondolatokat és a felesleges zajt. A szelencén látható monogramot, ha észre is veszi, nem tulajdonít neki túl sok jelentőséget, azonban a felajánlott szál füstölni valót örömmel elfogadja. Ugyan ő is képes volna az ujjaival is szikrát pattintani, de nincs rá szükség. Az ügyes kis ezüst tárgy megoldja ezt a problémát, így, ha a lány engedi, akkor ő is azzal gyújtja meg a cigarettát, majd már gyakorlott mozdulatokkal szív is bele rögtön. Úgy tűnik, hogy ezek után mindketten csak élvezik a pillanatot, Nori már egészen el is mélázott, mikor újra meghallja maga mellől a lassan már ismerősen csengő hangot.*
- Hm? Nem. Azon gondolkodtam, hogy mi a fenének másztál le oda. *Biccent a szirt felé. Továbbra sem érti, hogy miért kellett mindez, de, ha már ilyen jó barátok lettek, hogy együtt várják a reggelt, miért ne érdekelhetné?*
*Benne is hasonló gondolat vezetett végül a döntéséhez, hogy leüljön a másik mellé. Miért ne tenné? Nincs rá oka, hogy ne tegye. Egyébként is, megmagyarázni nem tudná, de szimpatikus neki a lány.
Az első szavain egészen hangosan felnevet, majd a szemei elé lógó, fekete tincsei mögül pislant barnáival rá.*
- Muris lett volna pedig. Ha sikerül, visszakapod a holmidat, ha nem, akkor én kapok ajándékot. *Nem szándékosan hallgatja el, hogy ajándék alatt nem a lopott ruhákra céloz, hanem a vörös halott testére, melyet istene bizonyára örömmel fogadna áldozatként a vérkerti oltáron.
Míg a lány a köpenyében kutakodik, ő fogja magát, és kezeivel a háta mögött megtámasztja magát, így ülve bámulja a napfelkeltét. Arra jut, hogy az első napsugarak hasonlóan vörös színben pompáznak, mint a nő haja. Olyan, mintha ő is egy darab volna az új reggelből, valahol talán az is. A tegnapi éjszakában még nem is tudta, hogy létezik, az új nap viszont már úgy kezdődik el, hogy itt ül mellette. Néha különösen furcsa játékot tud űzni az élet…
Kíváncsian sandít a köpeny zsebéből előkerülő ezüstszelencére. Hogy mire való, arra hamar fény derül, feketére festett ajkain pedig egy halvány mosoly jelenik meg emiatt.*
- Használsz hozzá Cyroldot vagy valami hasonlót is? Úgy sokkal jobb. *Említi meg a kedvenc gyógynövényét, melynek szárított leveleit égetve, majd ugyanúgy cigarettaként elszívva szokta megnyugtatni az elméjét, és bódító hatásának köszönhetően kiűzni belőle a fájó gondolatokat és a felesleges zajt. A szelencén látható monogramot, ha észre is veszi, nem tulajdonít neki túl sok jelentőséget, azonban a felajánlott szál füstölni valót örömmel elfogadja. Ugyan ő is képes volna az ujjaival is szikrát pattintani, de nincs rá szükség. Az ügyes kis ezüst tárgy megoldja ezt a problémát, így, ha a lány engedi, akkor ő is azzal gyújtja meg a cigarettát, majd már gyakorlott mozdulatokkal szív is bele rögtön. Úgy tűnik, hogy ezek után mindketten csak élvezik a pillanatot, Nori már egészen el is mélázott, mikor újra meghallja maga mellől a lassan már ismerősen csengő hangot.*
- Hm? Nem. Azon gondolkodtam, hogy mi a fenének másztál le oda. *Biccent a szirt felé. Továbbra sem érti, hogy miért kellett mindez, de, ha már ilyen jó barátok lettek, hogy együtt várják a reggelt, miért ne érdekelhetné?*
1072. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-20 02:02:01
Üzenet elküldve: 2026-06-20 02:02:01
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Az idegen letelepszik mellé, ő azonban nem mondd semmit. Talán evidens számára, hogy a lány így cselekszik, hiszen miért is tenne máshogy. Ajkai megrándulnak a kijelentésre, miszerint nem lopott el semmit, ám nem említi neki, ha úgy lenne, már valahol a kikötőben, vagy annak sikátoraiban fogócskáznának.*
-Dicséretes. Így nekem sem kell levadásznom téged. Azt hiszem, ez egy igazán jó napnak ígérkezik.
*Törzsből dől hátra a fűben, fél könyökén megtámaszkodik, másik kezével rövid kotorászás után, köpenyének rejtett zsebéből apró, ezüstös szelencét húz elő. Könnyed mozdulattal emelkedik vissza ültébe, ám már a szelencével a kezében. A középső, díszes gombot kényelmesen nyomja meg, így pattan szét a tartó, hogy felfedje belsejét. A maréknyi tokban gondosan, selyemszalagok közé állított, vékony levelekbe sodort dohány lapul, illetve egy különös, marékszerszám. Nővéreinek egy része képes mindössze egy intéssel szikrát idézni, vagy gyertyákat gyújtani a közvetlen közelben, ám Dalrayne sohasem volt tehetséges a mágiában. Ő a tradicionális értékekre esküszik, legyen szó munkáról, avagy szórakozásról. A kecses, sodort rudak közül egyet az ajkai közé tűz, egy másikkal az ismeretlent kínálja. Ha amaz elveszi, nem sajnálja tőle, a fémes, eddig szintén szelencében pihenő marékszerszám fedelét felnyitja, mire az kattan. A nyitás mozdulata belobbantja a szikrára váró, átitatott pamut kanócot, mely vékony, táncoló lángocskaként manifesztálódva kezd égni. A szelencén cirádás iniciálékkal áll a monogram, „DS”, ám nagy figyelmet nem szentel neki a vörös, fürge mozdulattal gyújtja meg a dohányt, hogy aztán mélyet szívhasson belőle. A szerszám és a szelence is eltűnik a köpeny rejtett zsebeinek egyikében.
Delrayne törzsből fordul vissza, hogy a végtelen tengert fürkészhesse, illetve az azon egyre csak felsorakozó halászhajókat, akik a hajnal első sugaraival bontottak vitorlát és horgonyt, attól várva a nagy fogást. Nem szól semmit, kiélvezi a csendet. A tenger morajlása, az arcukat csókoló sós permet és a halvány, ám már egészen langyos napsugár mind-mind reménnyel, bizakodással tölthetné el. Talán lelkének megmaradt, még élő és bízó részét meg is tölti.
A cigarettát komótosan szívja, kimérten, nem sieti el, minden pillanatát kiélvezi. Hiszen máshogy nem is lenne értelme. Végül elnyomja az utolsó, körömhegynyi darabot a csizmatalpán, a csikket visszacsúsztatja az ismét előkerülő szelencébe a többi mellé, csak aztán pillant a fekete nőre.*
-Nos, sikerült elgondolkodnod a nagy magányodban?
*Az idegen letelepszik mellé, ő azonban nem mondd semmit. Talán evidens számára, hogy a lány így cselekszik, hiszen miért is tenne máshogy. Ajkai megrándulnak a kijelentésre, miszerint nem lopott el semmit, ám nem említi neki, ha úgy lenne, már valahol a kikötőben, vagy annak sikátoraiban fogócskáznának.*
-Dicséretes. Így nekem sem kell levadásznom téged. Azt hiszem, ez egy igazán jó napnak ígérkezik.
*Törzsből dől hátra a fűben, fél könyökén megtámaszkodik, másik kezével rövid kotorászás után, köpenyének rejtett zsebéből apró, ezüstös szelencét húz elő. Könnyed mozdulattal emelkedik vissza ültébe, ám már a szelencével a kezében. A középső, díszes gombot kényelmesen nyomja meg, így pattan szét a tartó, hogy felfedje belsejét. A maréknyi tokban gondosan, selyemszalagok közé állított, vékony levelekbe sodort dohány lapul, illetve egy különös, marékszerszám. Nővéreinek egy része képes mindössze egy intéssel szikrát idézni, vagy gyertyákat gyújtani a közvetlen közelben, ám Dalrayne sohasem volt tehetséges a mágiában. Ő a tradicionális értékekre esküszik, legyen szó munkáról, avagy szórakozásról. A kecses, sodort rudak közül egyet az ajkai közé tűz, egy másikkal az ismeretlent kínálja. Ha amaz elveszi, nem sajnálja tőle, a fémes, eddig szintén szelencében pihenő marékszerszám fedelét felnyitja, mire az kattan. A nyitás mozdulata belobbantja a szikrára váró, átitatott pamut kanócot, mely vékony, táncoló lángocskaként manifesztálódva kezd égni. A szelencén cirádás iniciálékkal áll a monogram, „DS”, ám nagy figyelmet nem szentel neki a vörös, fürge mozdulattal gyújtja meg a dohányt, hogy aztán mélyet szívhasson belőle. A szerszám és a szelence is eltűnik a köpeny rejtett zsebeinek egyikében.
Delrayne törzsből fordul vissza, hogy a végtelen tengert fürkészhesse, illetve az azon egyre csak felsorakozó halászhajókat, akik a hajnal első sugaraival bontottak vitorlát és horgonyt, attól várva a nagy fogást. Nem szól semmit, kiélvezi a csendet. A tenger morajlása, az arcukat csókoló sós permet és a halvány, ám már egészen langyos napsugár mind-mind reménnyel, bizakodással tölthetné el. Talán lelkének megmaradt, még élő és bízó részét meg is tölti.
A cigarettát komótosan szívja, kimérten, nem sieti el, minden pillanatát kiélvezi. Hiszen máshogy nem is lenne értelme. Végül elnyomja az utolsó, körömhegynyi darabot a csizmatalpán, a csikket visszacsúsztatja az ismét előkerülő szelencébe a többi mellé, csak aztán pillant a fekete nőre.*
-Nos, sikerült elgondolkodnod a nagy magányodban?
1071. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-19 18:49:37
Üzenet elküldve: 2026-06-19 18:49:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Rögtönzött társasága tán nem is tudhatja, hogy mennyire találó a tengerhez hasonlítani a feketeség lelkét. Olykor zord, viharos, máskor pedig káprázatosan nyugodt és játékos, de mindig veszélyes. Csak az ő vizének színe fekete, és ő maga koránt sem érzi magában azt az erőt, mellyel a víz képes hatalmas sziklákat is ripityára törni. Ő maga nem tudja megtenni ugyanezt azokkal, akik bántani akarják. Még nem… *
- Hümh… *Ennyit fűz csupán hozzá, miután a nő a tudtára adja, örül, hogy ma éjszaka nem tervezi megölni magát azáltal, hogy a haragos tenger mélyére veti magát.
Leguggol, és egy nagyobbacska követ vesz fel a földről, akkorát, amire jól rá tud markolni. Még párat hátrébb lép, lendületet vesz és megpróbálja minél messzebbre hajítani, de csupán egy ügyetlen próbálkozásként sikerül. A kő kicsúszik a kezéből, neki meg kell támasztania magát, hogy ne vigye előre a lendület, a kő pedig egyáltalán nem repül messzire. Úgy tűnik, hogy az ereje mára már végleg elhagyta.
A vörös újra szól, ő pedig dühösen kapja felé a tekintetét, barnái vádlón villannak, mintha megint amaz volna az oka a bénázásának is. Lassan a földre szórt övre, ruhákra pillant, majd kérdően a másikra, aki még váratlanul meg is fenyegeti, még ha nem is annak szánta. Talán szórakozottan kellene felkuncognia, de csak feketére festett ajkait húzza félre.*
- Nem kell a holmid. *Mormogja, majd elfordul tőle, hogy ha már ilyen előzékenyen megadták rá a lehetőséget, akkor ki is élvezhesse a magányát. Azonban nem sokáig, mert igencsak meglepődik azon, hogy a lány elkezd lemászni a sziklaszirten. Nagyokat pislog, majd visszalép a peremhez, hogy megnézze, mi a francot művel, de a nő akkor már egészen lent jár.*
- Még hogy én akarok meghalni… *Csak kijön az a halk kuncogás az ajkain, de aztán már újra visszalép. Mit érdekli őt, hogy mit csinál egy bolond idegen? Nos, ez a bolond idegen egy fertályórával később ismét felbukkan, élve, bár láthatóan kissé kimerülten. Nem, nem ment el, és tolvajjá sem vált, csupán összezavarodva figyeli a jelenetet, mert most már végképp nem érti, hogy mire volt ez jó, de az invitálásra némi tétovázást követően odalépked hozzá, és leül mellé a földre.*
- Nem loptam el a dolgaidat. *Szólal meg, tekintetével a felkelő nap sugarait keresve az égen, de azt nem kérdezi, hogy miért kellett lemászni a mélybe. Megint csak… miért kellene, hogy érdekelje, mit csinál egy idegen?*
*Rögtönzött társasága tán nem is tudhatja, hogy mennyire találó a tengerhez hasonlítani a feketeség lelkét. Olykor zord, viharos, máskor pedig káprázatosan nyugodt és játékos, de mindig veszélyes. Csak az ő vizének színe fekete, és ő maga koránt sem érzi magában azt az erőt, mellyel a víz képes hatalmas sziklákat is ripityára törni. Ő maga nem tudja megtenni ugyanezt azokkal, akik bántani akarják. Még nem… *
- Hümh… *Ennyit fűz csupán hozzá, miután a nő a tudtára adja, örül, hogy ma éjszaka nem tervezi megölni magát azáltal, hogy a haragos tenger mélyére veti magát.
Leguggol, és egy nagyobbacska követ vesz fel a földről, akkorát, amire jól rá tud markolni. Még párat hátrébb lép, lendületet vesz és megpróbálja minél messzebbre hajítani, de csupán egy ügyetlen próbálkozásként sikerül. A kő kicsúszik a kezéből, neki meg kell támasztania magát, hogy ne vigye előre a lendület, a kő pedig egyáltalán nem repül messzire. Úgy tűnik, hogy az ereje mára már végleg elhagyta.
A vörös újra szól, ő pedig dühösen kapja felé a tekintetét, barnái vádlón villannak, mintha megint amaz volna az oka a bénázásának is. Lassan a földre szórt övre, ruhákra pillant, majd kérdően a másikra, aki még váratlanul meg is fenyegeti, még ha nem is annak szánta. Talán szórakozottan kellene felkuncognia, de csak feketére festett ajkait húzza félre.*
- Nem kell a holmid. *Mormogja, majd elfordul tőle, hogy ha már ilyen előzékenyen megadták rá a lehetőséget, akkor ki is élvezhesse a magányát. Azonban nem sokáig, mert igencsak meglepődik azon, hogy a lány elkezd lemászni a sziklaszirten. Nagyokat pislog, majd visszalép a peremhez, hogy megnézze, mi a francot művel, de a nő akkor már egészen lent jár.*
- Még hogy én akarok meghalni… *Csak kijön az a halk kuncogás az ajkain, de aztán már újra visszalép. Mit érdekli őt, hogy mit csinál egy bolond idegen? Nos, ez a bolond idegen egy fertályórával később ismét felbukkan, élve, bár láthatóan kissé kimerülten. Nem, nem ment el, és tolvajjá sem vált, csupán összezavarodva figyeli a jelenetet, mert most már végképp nem érti, hogy mire volt ez jó, de az invitálásra némi tétovázást követően odalépked hozzá, és leül mellé a földre.*
- Nem loptam el a dolgaidat. *Szólal meg, tekintetével a felkelő nap sugarait keresve az égen, de azt nem kérdezi, hogy miért kellett lemászni a mélybe. Megint csak… miért kellene, hogy érdekelje, mit csinál egy idegen?*
1070. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-19 12:21:42
Üzenet elküldve: 2026-06-19 12:21:42
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Ha tudná, hogy csitrinek gondolják minden bizonnyal szélesedne a sose volt mosoly a sima arcon, hiszen ifjúságától már rég elbúcsúzott, a fattyú közel negyven nyarat is megélt már. Talán ez, szigorú kiképzése és a csillagok állása, mely alatt született adja leírhatatlan türelmét. A két nő pontosan modellezi a környezetet, melyben találkoznak. Norileina az ostromló, háborgó tenger, szeszélyes tenger, míg Delrayne a szilárd, kérlelhetetlen, büszkén égbetörő torony.
Az éles nyelv ha lehet, csak ráerősít meglátására, miszerint a festék alatt jóval fiatalabb arc lapul, mint amit sejthet az ember. Felszólítják, ne mondja meg mit csináljon. A nő várja, mikor csendül fel az ikonikus kísérő gondolat, miszerint nem az anyja, ám az nem érkezik. Egyelőre legalább is nem.
Az arcán nem tükröződik érzelem, nem olvasható szánalom vagy sajnálat. Az igazság az, semmit sem lehet olvasni rajta, ám a fekete szempár egyre csak a barnákat firtatja. Meg kell állapítania, a lány vonásai alapján szépnek mondható, ám túlságosan is keserű. Dühös.
Találkozott már ezzel a tekintettel, megannyiszor nézett már vissza rá, hol kék, hol zöld, volt hogy szürke, ám egy valami nem változott: a harag, a tehetetlen düh, a keserűség. Talán valaha ő is így nézett nővéreire, ám az évek és a kioltott életek kimosták belőle mindezt. Már nincs benne harag, nincs benne megvetés, nincs benne tettvágy. Az igazság az, már nincs benne semmi.
Ajkai megrándulnak, alig észrevehetően csücsörítésbe görbülnek, egy szívdobbanásnyi időre összepréselődnek, jelt adva megértésének. Végül a keskeny vállak magasra emelkednek, ahogy megrántja őket.*
-Kiváló, amúgy sem terveztem ma találkozni vele.
*Márhogy a halállal.
A gyermeki duzzogást nem veszi magára, az idő pedig egyre csak fogy, így lecsatolva utolsó, rajta maradt kiegészítőjét – az övet, melyen bőrzacskó lóg- dobja azt is a drága anyagú köpenyre. Leguggol, kioldja a száját, majd merít.
A fehér por leheletként száll a szélben, ezzel keni be egész tenyerét az ismeretlen. Végül felegyenesedik, jó párat tapsol, így verve le a felesleget, majd megindul a szirt széle felé. Először leül, végül óvatosan fordul, arccal a torony, a nő és a földön hagyott ruhák irányába.*
-Gondolkodj hát leány, ha úgy tartja kedved, élvezd ki a pillanatnyi magányt. Egy fertály óra múlva visszatérek. -*a nyugodt szemek először a felszerelésre, majd Norileinara vándorolnak.*-Lopd el a holmim és a föld alól is előkerítelek.
*A kijelentésben nincs fenyegetés, ígéret annál több. Nem gondolja tolvajnak a másikat, ám jött már kutyára dér, élt már meg cifrábbat is. Majd megkezdi az ereszkedést.
Gyorsan halad, akár a pókok. Magabiztosan mászik, mintha nem ez lenne az első alkalom, mikor alá kellett ereszkednie. Nem is az. Megannyiszor megjárta már az utat, tapasztalt mászó, kiismerte a környezetet, a terepet és annak minden szeszéjét.
Az út nem hosszú, azonban a közepesnél jóval nehezebb mászás, így valóban eltart egy fertály óráig, míg visszatérhet. A meredek szirt falának nagyjából háromnegyedénél, apró vájatban megtalálja azt, amiért jött. A vájat a nap többségében víz alatt van, naponta mindössze egyetlen egyszer tárul az ember szeme elé, a hajnali órákban. Ezt használta ki a testvériség is, melyhez a nő is tartozik.
A két ujjnyi cetlit gondosan hajtották, jelöletlen viaszpecséttel látták el.
Delrayne erősen kapaszkodva a falba marja fel foggal a viaszt, majd rövid köpködés és némi ügyeskedés után kihajtja a cetlit. Az információt látta, elolvasta, az emlékeibe véste. Ideje visszaadni a tengernek azt, ami az övé.
A pergamen darabot hirtelen engedi el, amazba belekap a szél, így ragadja magával, hogy aztán pillanatokon belül egészen távol, a habokban csattanjon. A cetli egész hamar átázik, a halovány tinta olvashatatlanná folyik, majd a papírost elnyelik a habok.
Delrayne mély levegőt vesz, kifújja az orrán azt, majd újabbat, ám ezt már a száján sóhajtja. Erőt gyűjt a mászásra. Pár erősebb szívást követően megindul.
A felfelé út jóval gyorsabb, mint a lefelé vezető volt. Nem hazudott, nem becsülte alá -és túl sem- képességeit. Egy fertálynyival később a vörös üstök ismét megjelenik a szirt peremén, hogy aztán azt követően a test is kövesse. Feltenyerelve nyomja ki magát, végül feltérdel a hosszú fűbe, úgy kúszik bentebb. Első pillantása az ott hagyott holmi felé vándorol, másodikkal a lányt keresi, hátha ott találja még. Amennyiben mindkettőt megleli -nempláne, ha ugyan ott, ahol hagyta- jól olvasható meglepetés ül ki az arcára. Ám ha a kettő közül valamelyik – netalántán mindkettő- hiányzik, hát azon sem lepődik meg igazán. Esettől függetlenül fordul a hátára, a tenger felé. A napfelkelte egészen közel jár, a napkorong már kifejezetten jól látható, több mint fele kiemelkedett a horizonton, Dalreyne pedig úgy dönt, megérdemli, hogy végignézhesse egy újabb nyomorult nap születésének pillanatát. Amennyiben Nori még ott van, megpaskolja maga mellett a földet, így hívva a másikat, invitálva, foglaljon helyet, legyen részese az auditóriumnak, hiszen ritka pillanata ez az életnek, olyan érték, amit kevésszer élvezhet ki az ember…még akkor is, ha minden nap pirkad.*
*Ha tudná, hogy csitrinek gondolják minden bizonnyal szélesedne a sose volt mosoly a sima arcon, hiszen ifjúságától már rég elbúcsúzott, a fattyú közel negyven nyarat is megélt már. Talán ez, szigorú kiképzése és a csillagok állása, mely alatt született adja leírhatatlan türelmét. A két nő pontosan modellezi a környezetet, melyben találkoznak. Norileina az ostromló, háborgó tenger, szeszélyes tenger, míg Delrayne a szilárd, kérlelhetetlen, büszkén égbetörő torony.
Az éles nyelv ha lehet, csak ráerősít meglátására, miszerint a festék alatt jóval fiatalabb arc lapul, mint amit sejthet az ember. Felszólítják, ne mondja meg mit csináljon. A nő várja, mikor csendül fel az ikonikus kísérő gondolat, miszerint nem az anyja, ám az nem érkezik. Egyelőre legalább is nem.
Az arcán nem tükröződik érzelem, nem olvasható szánalom vagy sajnálat. Az igazság az, semmit sem lehet olvasni rajta, ám a fekete szempár egyre csak a barnákat firtatja. Meg kell állapítania, a lány vonásai alapján szépnek mondható, ám túlságosan is keserű. Dühös.
Találkozott már ezzel a tekintettel, megannyiszor nézett már vissza rá, hol kék, hol zöld, volt hogy szürke, ám egy valami nem változott: a harag, a tehetetlen düh, a keserűség. Talán valaha ő is így nézett nővéreire, ám az évek és a kioltott életek kimosták belőle mindezt. Már nincs benne harag, nincs benne megvetés, nincs benne tettvágy. Az igazság az, már nincs benne semmi.
Ajkai megrándulnak, alig észrevehetően csücsörítésbe görbülnek, egy szívdobbanásnyi időre összepréselődnek, jelt adva megértésének. Végül a keskeny vállak magasra emelkednek, ahogy megrántja őket.*
-Kiváló, amúgy sem terveztem ma találkozni vele.
*Márhogy a halállal.
A gyermeki duzzogást nem veszi magára, az idő pedig egyre csak fogy, így lecsatolva utolsó, rajta maradt kiegészítőjét – az övet, melyen bőrzacskó lóg- dobja azt is a drága anyagú köpenyre. Leguggol, kioldja a száját, majd merít.
A fehér por leheletként száll a szélben, ezzel keni be egész tenyerét az ismeretlen. Végül felegyenesedik, jó párat tapsol, így verve le a felesleget, majd megindul a szirt széle felé. Először leül, végül óvatosan fordul, arccal a torony, a nő és a földön hagyott ruhák irányába.*
-Gondolkodj hát leány, ha úgy tartja kedved, élvezd ki a pillanatnyi magányt. Egy fertály óra múlva visszatérek. -*a nyugodt szemek először a felszerelésre, majd Norileinara vándorolnak.*-Lopd el a holmim és a föld alól is előkerítelek.
*A kijelentésben nincs fenyegetés, ígéret annál több. Nem gondolja tolvajnak a másikat, ám jött már kutyára dér, élt már meg cifrábbat is. Majd megkezdi az ereszkedést.
Gyorsan halad, akár a pókok. Magabiztosan mászik, mintha nem ez lenne az első alkalom, mikor alá kellett ereszkednie. Nem is az. Megannyiszor megjárta már az utat, tapasztalt mászó, kiismerte a környezetet, a terepet és annak minden szeszéjét.
Az út nem hosszú, azonban a közepesnél jóval nehezebb mászás, így valóban eltart egy fertály óráig, míg visszatérhet. A meredek szirt falának nagyjából háromnegyedénél, apró vájatban megtalálja azt, amiért jött. A vájat a nap többségében víz alatt van, naponta mindössze egyetlen egyszer tárul az ember szeme elé, a hajnali órákban. Ezt használta ki a testvériség is, melyhez a nő is tartozik.
A két ujjnyi cetlit gondosan hajtották, jelöletlen viaszpecséttel látták el.
Delrayne erősen kapaszkodva a falba marja fel foggal a viaszt, majd rövid köpködés és némi ügyeskedés után kihajtja a cetlit. Az információt látta, elolvasta, az emlékeibe véste. Ideje visszaadni a tengernek azt, ami az övé.
A pergamen darabot hirtelen engedi el, amazba belekap a szél, így ragadja magával, hogy aztán pillanatokon belül egészen távol, a habokban csattanjon. A cetli egész hamar átázik, a halovány tinta olvashatatlanná folyik, majd a papírost elnyelik a habok.
Delrayne mély levegőt vesz, kifújja az orrán azt, majd újabbat, ám ezt már a száján sóhajtja. Erőt gyűjt a mászásra. Pár erősebb szívást követően megindul.
A felfelé út jóval gyorsabb, mint a lefelé vezető volt. Nem hazudott, nem becsülte alá -és túl sem- képességeit. Egy fertálynyival később a vörös üstök ismét megjelenik a szirt peremén, hogy aztán azt követően a test is kövesse. Feltenyerelve nyomja ki magát, végül feltérdel a hosszú fűbe, úgy kúszik bentebb. Első pillantása az ott hagyott holmi felé vándorol, másodikkal a lányt keresi, hátha ott találja még. Amennyiben mindkettőt megleli -nempláne, ha ugyan ott, ahol hagyta- jól olvasható meglepetés ül ki az arcára. Ám ha a kettő közül valamelyik – netalántán mindkettő- hiányzik, hát azon sem lepődik meg igazán. Esettől függetlenül fordul a hátára, a tenger felé. A napfelkelte egészen közel jár, a napkorong már kifejezetten jól látható, több mint fele kiemelkedett a horizonton, Dalreyne pedig úgy dönt, megérdemli, hogy végignézhesse egy újabb nyomorult nap születésének pillanatát. Amennyiben Nori még ott van, megpaskolja maga mellett a földet, így hívva a másikat, invitálva, foglaljon helyet, legyen részese az auditóriumnak, hiszen ritka pillanata ez az életnek, olyan érték, amit kevésszer élvezhet ki az ember…még akkor is, ha minden nap pirkad.*
1069. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-19 08:15:06
Üzenet elküldve: 2026-06-19 08:15:06
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Ha kérdeznék sem tudná megmondani, hogy az ide vezető úton elment-e valaki más mellett vagy sem. A kikötőben talán meggondolatlanság nem figyelni az ember környezetére, de jelenleg nem érdekelte őt senki, és egyébként is megszokta már, hogy a hátán figyelő kardnak és az övére aggatott tőröknek köszönhetően általában amúgy sem ő a csőcselék elsődleges prédája. Nem bizony, egyáltalán nem rejtegeti a fegyvereit, hadd lássa csak mindenki, hogy van mivel átvágni annak a torkát, aki ujjat próbál vele húzni.
Félreérthető lehet, ahogy olyan közel áll a szirt széléhez, ahonnan elég volna egy erősebb széllökés, hogy egyensúlyából kibillenve a végzetébe zuhanjon, de nem ez a célja. Csak azt a vékony határt keresi élet és halál közt, hogy minden ártó gondolatot kiűzhessen az elméjéből. Kár, hogy a mellette táncikáló fruska visszarántja az átkozott valóságba. Bár, ő szólt először, mégis zavarja, hogy válaszolnak neki.*
- Akkor elég sokan odalent végeznék, de aki a legjobban megérdemelné, azt már nem tudom lelökni innen. Amúgy meg ne mondd meg, hogy mit csináljak! *Pillant szeme sarkából az ismeretlenre, majd végül újra a tenger felé fordítja tekintetét. Egy újabb hullám csattan a mélyben a köveknek, a lány pedig alig észrevehetően alsó ajkaiba harap, míg végül határozottan hátrébb nem lép két lépést.*
- Nem, ma nem teszi tiszteletét neked a halál. Nem láthatod. *Most először, teljesen a vörös felé fordul, keresve vele a szemkontaktust.*
- Akkor sem akartam volna leugrani, ha nem szólsz. Csak egy helyet kerestem, ahol legalább néhány percig senki sem ítélkezik felettem. Egy olyat, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal, de elrontottad… *Kissé oldalra billenti a fejét, úgy méri végig magának a másikat. Kérdezni egyelőre még nem kérdez semmit, megvárja, hogy mi fog most történni.*
*Ha kérdeznék sem tudná megmondani, hogy az ide vezető úton elment-e valaki más mellett vagy sem. A kikötőben talán meggondolatlanság nem figyelni az ember környezetére, de jelenleg nem érdekelte őt senki, és egyébként is megszokta már, hogy a hátán figyelő kardnak és az övére aggatott tőröknek köszönhetően általában amúgy sem ő a csőcselék elsődleges prédája. Nem bizony, egyáltalán nem rejtegeti a fegyvereit, hadd lássa csak mindenki, hogy van mivel átvágni annak a torkát, aki ujjat próbál vele húzni.
Félreérthető lehet, ahogy olyan közel áll a szirt széléhez, ahonnan elég volna egy erősebb széllökés, hogy egyensúlyából kibillenve a végzetébe zuhanjon, de nem ez a célja. Csak azt a vékony határt keresi élet és halál közt, hogy minden ártó gondolatot kiűzhessen az elméjéből. Kár, hogy a mellette táncikáló fruska visszarántja az átkozott valóságba. Bár, ő szólt először, mégis zavarja, hogy válaszolnak neki.*
- Akkor elég sokan odalent végeznék, de aki a legjobban megérdemelné, azt már nem tudom lelökni innen. Amúgy meg ne mondd meg, hogy mit csináljak! *Pillant szeme sarkából az ismeretlenre, majd végül újra a tenger felé fordítja tekintetét. Egy újabb hullám csattan a mélyben a köveknek, a lány pedig alig észrevehetően alsó ajkaiba harap, míg végül határozottan hátrébb nem lép két lépést.*
- Nem, ma nem teszi tiszteletét neked a halál. Nem láthatod. *Most először, teljesen a vörös felé fordul, keresve vele a szemkontaktust.*
- Akkor sem akartam volna leugrani, ha nem szólsz. Csak egy helyet kerestem, ahol legalább néhány percig senki sem ítélkezik felettem. Egy olyat, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal, de elrontottad… *Kissé oldalra billenti a fejét, úgy méri végig magának a másikat. Kérdezni egyelőre még nem kérdez semmit, megvárja, hogy mi fog most történni.*
1068. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-18 21:39:10
Üzenet elküldve: 2026-06-18 21:39:10
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*A sötét alak úgy szint a kikötő irányából közelíti meg a tornyot, ám úgy tűnik gondolataiba annyira el van merülve, hogy nem tűnik fel számára a másik.
A partszakasz és a szirt is igen hosszú, bárhol megállhatna merengeni, ám úgy tetszik, a legtökéletesebb hely erre Delrayne közvetlen közele. A nő egy pillanatra leengedi kezeit, felméri a helyzetet. Konkurenciát jelenthet-e az ismeretlen? Érte küldhették-e? Veszélyt jelenthet-e rá.
Ám az idegen mozgása nem hasonlít arra a puha léptű surranásra, melyet már kiismert az árnyak között. Az ujjai nem görbülnek gyanúsan, a felszerelése nem fest úgy, mintha rejtett fegyvereket sejtethetne. Csak megáll a szirt szélén és bámul.
Ezért hősünk is hasonlóan tesz, ám ő nem a messzeséget fürkészi, inkább az ismeretlent. Megfordul a fejében, a leány a mélybe kívánja vetni magát. Szerencsétlen ómen lenne. Bár nem rettenti a halál gondolata és jelenléte, mégsem szívesen mászná azokat a szirteket, ahol pillanatokkal ezelőtt úgy nyílt szét a szép fej, akár a földre ejtett kacsa tojás.
Már nyílnak is a festett ajkak, hogy megszólítsa a merengőt, egyetlen legény sem ér annyit, hogy eldobja az életét és az ártatlanság elvesztése sem annyira kardinális, mint amilyennek hiszik, ha szükséges, még holdteafőzetet is képes keríteni, ha ezen múlik, ám megelőzik, mi több, számonkérik.
Minek után eddig is csöndben volt, így arca megnyúlik, tenyereit egész kérdőn, értetlenül nyitja szét, kezeivel együtt, aprót int velük. Valóban üzenetet rejtenek a kövek, ám valószínűleg nem olyan értelemben, mint ahogy azt az ismeretlen gondolja.*
-Nem gondolom, hogy ugornod kéne, inkább lökjük le azt, amelyik miatt megtennéd. Egyetlen legény sem ér annyit, hogy eldobd az életed. Menj haza leány, aludj még egy keveset, az idő segít az elhatározásokban.
*Fel sem merül benne, hogy a nehéz festék alatt nem leány, sokkal inkább fiatal nő lapul. A fekete szemek túlságosan is tapasztaltak. Eleget látott, eleget tapasztalt a megélt évek alatt ahhoz, hogy szimpátiáját minden esetben nőtársai felé gyakorolja. Ettől függetlenül nem köti az ismeretlen orrára miért van itt, ahogy azt sem, mit tervez, ettől függetlenül az idő szorítja. Még a dagály előtt le kell jutnia, hogy megszerezze a pergament, melyen következő célszemélyéről találja az utasításokat.*
*A sötét alak úgy szint a kikötő irányából közelíti meg a tornyot, ám úgy tűnik gondolataiba annyira el van merülve, hogy nem tűnik fel számára a másik.
A partszakasz és a szirt is igen hosszú, bárhol megállhatna merengeni, ám úgy tetszik, a legtökéletesebb hely erre Delrayne közvetlen közele. A nő egy pillanatra leengedi kezeit, felméri a helyzetet. Konkurenciát jelenthet-e az ismeretlen? Érte küldhették-e? Veszélyt jelenthet-e rá.
Ám az idegen mozgása nem hasonlít arra a puha léptű surranásra, melyet már kiismert az árnyak között. Az ujjai nem görbülnek gyanúsan, a felszerelése nem fest úgy, mintha rejtett fegyvereket sejtethetne. Csak megáll a szirt szélén és bámul.
Ezért hősünk is hasonlóan tesz, ám ő nem a messzeséget fürkészi, inkább az ismeretlent. Megfordul a fejében, a leány a mélybe kívánja vetni magát. Szerencsétlen ómen lenne. Bár nem rettenti a halál gondolata és jelenléte, mégsem szívesen mászná azokat a szirteket, ahol pillanatokkal ezelőtt úgy nyílt szét a szép fej, akár a földre ejtett kacsa tojás.
Már nyílnak is a festett ajkak, hogy megszólítsa a merengőt, egyetlen legény sem ér annyit, hogy eldobja az életét és az ártatlanság elvesztése sem annyira kardinális, mint amilyennek hiszik, ha szükséges, még holdteafőzetet is képes keríteni, ha ezen múlik, ám megelőzik, mi több, számonkérik.
Minek után eddig is csöndben volt, így arca megnyúlik, tenyereit egész kérdőn, értetlenül nyitja szét, kezeivel együtt, aprót int velük. Valóban üzenetet rejtenek a kövek, ám valószínűleg nem olyan értelemben, mint ahogy azt az ismeretlen gondolja.*
-Nem gondolom, hogy ugornod kéne, inkább lökjük le azt, amelyik miatt megtennéd. Egyetlen legény sem ér annyit, hogy eldobd az életed. Menj haza leány, aludj még egy keveset, az idő segít az elhatározásokban.
*Fel sem merül benne, hogy a nehéz festék alatt nem leány, sokkal inkább fiatal nő lapul. A fekete szemek túlságosan is tapasztaltak. Eleget látott, eleget tapasztalt a megélt évek alatt ahhoz, hogy szimpátiáját minden esetben nőtársai felé gyakorolja. Ettől függetlenül nem köti az ismeretlen orrára miért van itt, ahogy azt sem, mit tervez, ettől függetlenül az idő szorítja. Még a dagály előtt le kell jutnia, hogy megszerezze a pergament, melyen következő célszemélyéről találja az utasításokat.*
1067. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-18 20:55:43
Üzenet elküldve: 2026-06-18 20:55:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1307
OOC üzenetek: 66
Játékstílus: Vakmerő
//A lélek nyugalma//
*Nem bírta sokáig a taverna szobájában. Úgy érezte, friss levegőre van szüksége, de nem csak az elméjének, hanem az egész lelkének. Végtelen nyugalomra vágyik, olyanra, ami számára legalább olyan fontos tud lenni, mint a sötét istenbe vetett hite. Természetesen, pontosan tudja, hol kaphat efféle nyugalmat, így kilépve a kikötő utcáira, útja egészen a világítótoronyig vezet.
Emlékből neki is van bőven, mi ehhez a helyhez köti. Elég csak a férfire gondolni, akit a bátyjának tekintett, aki apja helyett felnevelte őt. Történetük mégis szomorú véget ért, miután másodszor szánt nekik más utat a sors. Erre egyszer pont itt, ezen a dombon derült fény. Aztán emlékei mélyén ott van az a kép is, mikor a szirt szélén áll, és csupán egyetlen kéz csontos ujjai tartják vissza attól, hogy a biztos halált jelentő mélybe zuhanjon. Milyen furcsa, hogy pont ekkor, egy olyan személytől tanulta meg a bizalom lényegét, akiben talán a legkevésbé kellett volna megbíznia.
Fekete árnyékként sétál a szirt szélére, egyelőre ügyet sem vetve arra, hogy nincs egyedül. A távolba mered, a hullámok zaját hallgatja, ahogy a víz a mélyben lévő köveknek csapódik. A világítótorony olyan, mint egy határ élet és halál között. Talán pont ezért oly megnyugtató a számára, mert mikor valaki eljut erre a határra, ott már nincs semmi. Akkor már nem kell félni, nem kell miért haragudni senkire…
Közben eszébe jut még egy emlék, egy sokkal kedvesebb. Fél-elf barátnője pontosan tudta, hogy itt keresse, amikor a veszélyek ellenére is meg akarta őt találni. Érte jött, mert hiányzott neki. Valakinek hiányzott…*
- Te meg mit csinálsz? *Mormogja a kérdését végül váratlanul a furcsán izgága vörösre pillantva.* Inkább maradj nyugton, és élvezd a csendet! Mesés hely ez, ha figyelsz rá, hogy mit üzen… *Miközben beszél, már nem néz a nőre. A távolba mered, és úgy beszél. Hogy van-e valódi üzenete a szavainak, azt lehet, hogy még maga sem tudja, így csak hallgatósága fantáziáján múlik, hogy mit képzel mögéjük.*
*Nem bírta sokáig a taverna szobájában. Úgy érezte, friss levegőre van szüksége, de nem csak az elméjének, hanem az egész lelkének. Végtelen nyugalomra vágyik, olyanra, ami számára legalább olyan fontos tud lenni, mint a sötét istenbe vetett hite. Természetesen, pontosan tudja, hol kaphat efféle nyugalmat, így kilépve a kikötő utcáira, útja egészen a világítótoronyig vezet.
Emlékből neki is van bőven, mi ehhez a helyhez köti. Elég csak a férfire gondolni, akit a bátyjának tekintett, aki apja helyett felnevelte őt. Történetük mégis szomorú véget ért, miután másodszor szánt nekik más utat a sors. Erre egyszer pont itt, ezen a dombon derült fény. Aztán emlékei mélyén ott van az a kép is, mikor a szirt szélén áll, és csupán egyetlen kéz csontos ujjai tartják vissza attól, hogy a biztos halált jelentő mélybe zuhanjon. Milyen furcsa, hogy pont ekkor, egy olyan személytől tanulta meg a bizalom lényegét, akiben talán a legkevésbé kellett volna megbíznia.
Fekete árnyékként sétál a szirt szélére, egyelőre ügyet sem vetve arra, hogy nincs egyedül. A távolba mered, a hullámok zaját hallgatja, ahogy a víz a mélyben lévő köveknek csapódik. A világítótorony olyan, mint egy határ élet és halál között. Talán pont ezért oly megnyugtató a számára, mert mikor valaki eljut erre a határra, ott már nincs semmi. Akkor már nem kell félni, nem kell miért haragudni senkire…
Közben eszébe jut még egy emlék, egy sokkal kedvesebb. Fél-elf barátnője pontosan tudta, hogy itt keresse, amikor a veszélyek ellenére is meg akarta őt találni. Érte jött, mert hiányzott neki. Valakinek hiányzott…*
- Te meg mit csinálsz? *Mormogja a kérdését végül váratlanul a furcsán izgága vörösre pillantva.* Inkább maradj nyugton, és élvezd a csendet! Mesés hely ez, ha figyelsz rá, hogy mit üzen… *Miközben beszél, már nem néz a nőre. A távolba mered, és úgy beszél. Hogy van-e valódi üzenete a szavainak, azt lehet, hogy még maga sem tudja, így csak hallgatósága fantáziáján múlik, hogy mit képzel mögéjük.*
1066. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-06-18 19:36:23
Üzenet elküldve: 2026-06-18 19:36:23
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 45
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Egy újabb fárasztó éjszakát zár a pirkadat első sugara, mely halvány rózsára festi a habokat. Az ég teteje még szürke, egészen kékbehajló, akár a kilöttyintett tinta, a hold sem intett még búcsút az egyre magasabbra törekvő napnak.
A csuklyát viselő alak a kikötő felől érkezik. Sudár, egyenes tartású, könnyű léptű idegen. Az útjának íve határozott, úgy tűnik nem először jár itt – s ami azt illeti, valószínűleg nem is utoljára.
A tornyot délcegen húzódó ám szebb napokat is látott, meszelt falánál állók irányába messziről biccent, azok amennyiben észreveszik a gesztust, valószínűleg viszonozzák azt. A közelükbe ettől függetlenül nem megy, nincs velük dolga. Helyette a tenger felé igyekszik.
A partszakasz magas, ormos, a robusztus szikláit ritmikusan nyaldossa a mélyben robajló, egyelőre nyugodt hullámtömeg.
Ahogy egyre közelebb ér a meredek partszakaszhoz, úgy enyhül a feszes tartás is. Feltörnek a régi emlékek. A megannyi sziklamászás, a fogócskázás, a díszes egyenruhás, nemesházak által kiküldött őrök. Sok minden változott az eltelt évtizedek során. Ez a hely is. Ám van, ami mégis a régi maradt.
A peremhez érve finom mozdulattal oldja ki a díszes brosst, mely a drága anyagú köpenyt fogja össze. Könnyű csuklómozdulattal lendíti át vállán a pelerint, nem sajnálva a drága szabászat áldozatos munkáját dicsérő darabot hajítja amazt a földre. A vörös fürtöket kígyófészekre emlékeztető, bonyolult fonatokban tekerték széles kontyba, mely feszesen van rögzítve -talán varrva- fejbőréhez, így minimalizálva a lehetőséget arra, fogást találjanak rajta. A drága selymet most egyszerű posztó váltja, ám mind az oldalkötős gyakorlóing, mind a szűk, lábra simuló nadrág tökéletesen szabott. Lábain puha, vékony talpú csizma van, mászáshoz tökéletes, tehát a célnak meg fog felelni.
Mély levegőt vesz, fejét jobbra, majd balra billenti. A mozdulatot egy-egy nagyobb roppanás követi. Ezt követően vállait mozgatja meg, végül derékból köröz párat, majd a térdeivel. Alig észrevehető rugózásba kezd, ujjait is megmozgatja. Különös tánc ez, már-már mosolyfakasztó, de hát ki olvasna bármit is a fejére, hisz egyfelől mászni készül, másrészről egyedül van. Legalább is úgy hiszi.*
A csuklyát viselő alak a kikötő felől érkezik. Sudár, egyenes tartású, könnyű léptű idegen. Az útjának íve határozott, úgy tűnik nem először jár itt – s ami azt illeti, valószínűleg nem is utoljára.
A tornyot délcegen húzódó ám szebb napokat is látott, meszelt falánál állók irányába messziről biccent, azok amennyiben észreveszik a gesztust, valószínűleg viszonozzák azt. A közelükbe ettől függetlenül nem megy, nincs velük dolga. Helyette a tenger felé igyekszik.
A partszakasz magas, ormos, a robusztus szikláit ritmikusan nyaldossa a mélyben robajló, egyelőre nyugodt hullámtömeg.
Ahogy egyre közelebb ér a meredek partszakaszhoz, úgy enyhül a feszes tartás is. Feltörnek a régi emlékek. A megannyi sziklamászás, a fogócskázás, a díszes egyenruhás, nemesházak által kiküldött őrök. Sok minden változott az eltelt évtizedek során. Ez a hely is. Ám van, ami mégis a régi maradt.
A peremhez érve finom mozdulattal oldja ki a díszes brosst, mely a drága anyagú köpenyt fogja össze. Könnyű csuklómozdulattal lendíti át vállán a pelerint, nem sajnálva a drága szabászat áldozatos munkáját dicsérő darabot hajítja amazt a földre. A vörös fürtöket kígyófészekre emlékeztető, bonyolult fonatokban tekerték széles kontyba, mely feszesen van rögzítve -talán varrva- fejbőréhez, így minimalizálva a lehetőséget arra, fogást találjanak rajta. A drága selymet most egyszerű posztó váltja, ám mind az oldalkötős gyakorlóing, mind a szűk, lábra simuló nadrág tökéletesen szabott. Lábain puha, vékony talpú csizma van, mászáshoz tökéletes, tehát a célnak meg fog felelni.
Mély levegőt vesz, fejét jobbra, majd balra billenti. A mozdulatot egy-egy nagyobb roppanás követi. Ezt követően vállait mozgatja meg, végül derékból köröz párat, majd a térdeivel. Alig észrevehető rugózásba kezd, ujjait is megmozgatja. Különös tánc ez, már-már mosolyfakasztó, de hát ki olvasna bármit is a fejére, hisz egyfelől mászni készül, másrészről egyedül van. Legalább is úgy hiszi.*
1065. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-03-25 13:41:58
Üzenet elküldve: 2026-03-25 13:41:58
ÚJ
![>Greksar Drogestrom [halott] avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.](http://www.lanawin.hu/forum_ic/avatarkepek/10569_1467300760_ork_ferfi.jpg)
Rang: Játékos
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 57
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Vakmerő
* Az idegentől végül elszakadt az ork. Ha nem lett volna a kemény feje, meg a sisakja, akkor már halott lenne. Ráadásul fura is volt azzal a különös mágiával. Viszont mondott neki néhány érdekes, de annál nehezebben érthető dolgot. Aztán eltűnt, de jobb is, mert szétszedte volna, ha a közelébe jön. A különös kert veszélyes, ezért Grek távozik. Az ember lakta részek is veszélyesek, inkább az erdőbe vagy a mocsárba húzódna vissza, de ez a hely nem engedi valamiért. Mágnesként itt tartja. A magasban lévő torony szintén hívja, hogy megcsodálja, mert ilyet sem sűrűn látott még. Felhág a szirtre, de a torony előtt fegyveres alakok vannak. Nem kockáztathat, inkább elkerüli őket és most nem hódítja meg a tornyot. A szikla pereméhez közelít és elbambul. Ameddig a szeme ellát csak a kékség. Sokkal intenzívebb látvány innen, mint lentről. A szél a sörényét borzolja, de nem foglalkozik vele.*
- Ez itten lehet a világnak a vége.* Állapítja meg magában. Lent a hajók, akár a tengeri szörnyetegek állnak sorban, vagy éppen haladnak valamerre. Megborzong a látványra. Ezek abszolút szörnyek számára, amiket el fog kerülni, ha lehet. Egyetlen porcikája sem kívánja ezt a különös helyet, de mégsem mehet el. A frusztráció és az ismeretlen még a benne tomboló gyilkolási vágyat is eltompítja. Itt most sebezhetőnek és gyengének érzi magát.*
- Ez itten lehet a világnak a vége.* Állapítja meg magában. Lent a hajók, akár a tengeri szörnyetegek állnak sorban, vagy éppen haladnak valamerre. Megborzong a látványra. Ezek abszolút szörnyek számára, amiket el fog kerülni, ha lehet. Egyetlen porcikája sem kívánja ezt a különös helyet, de mégsem mehet el. A frusztráció és az ismeretlen még a benne tomboló gyilkolási vágyat is eltompítja. Itt most sebezhetőnek és gyengének érzi magát.*
1064. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-03-14 19:12:33
Üzenet elküldve: 2026-03-14 19:12:33
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
// Sorsok, lapok.//
* A lándzsa egy tökéletes fegyver, ha nem akar valaki közelharcba bonyolódni. Erre épül a legtöbb taktika is, amit itt is tanítanak a harcosoknak. Persze a nyél és a lándzsa éle is nyújt lehetőséget arra, hogy a másiknak ártani lehessen, ezt is érdemes megtanulni, mert olykor bizony az első szúrás tévedhet és akkor bizony a megtámadott közelebb kerülhet.
Amíg a fiú gyakorol a sötételf nő meditál. Vajon mire gondol ilyenkor? Vagy mit érezhet? Merül fel pár pillanatra a vidéki zsoldosban a kérdés.
Egészen addig gyakorol a fenti csapattal, amíg a nő végül meg nem keresi, amikor végzett a meditációjával. *
- Mehetünk. De gyanítom, hogy még vissza fogok ide térni. * Mondja kissé megizzadva és szuszogva Markondenten. Hiszen a gyakorlatok elég intenzívek voltak. *
- Már, miért támadnék rád? Ezt nem értem. De igen, megértettem. Nem hiszem, hogy gond lesz. Hiszen, már van lándzsám és már meg is tanultam forgatni. * Mondja kissé értetlenül a vidéki zsoldos. *
- Képzeld megtanultam így forgatni a lándzsát. * Mondja vigyorogva, majd megpörgeti a lándzsát középen a súlypontjánál fogva. Azonban az egyik ponton talán későn nyúl a rúdért és kiesik a kezéből. *
- Huppsz. * Mondja majd gyorsan felveszi a földre esett lándzsát. *
- Mondom én, nem lesz itt baj. * Mondja zavart vigyorral a képén. *
* A lándzsa egy tökéletes fegyver, ha nem akar valaki közelharcba bonyolódni. Erre épül a legtöbb taktika is, amit itt is tanítanak a harcosoknak. Persze a nyél és a lándzsa éle is nyújt lehetőséget arra, hogy a másiknak ártani lehessen, ezt is érdemes megtanulni, mert olykor bizony az első szúrás tévedhet és akkor bizony a megtámadott közelebb kerülhet.
Amíg a fiú gyakorol a sötételf nő meditál. Vajon mire gondol ilyenkor? Vagy mit érezhet? Merül fel pár pillanatra a vidéki zsoldosban a kérdés.
Egészen addig gyakorol a fenti csapattal, amíg a nő végül meg nem keresi, amikor végzett a meditációjával. *
- Mehetünk. De gyanítom, hogy még vissza fogok ide térni. * Mondja kissé megizzadva és szuszogva Markondenten. Hiszen a gyakorlatok elég intenzívek voltak. *
- Már, miért támadnék rád? Ezt nem értem. De igen, megértettem. Nem hiszem, hogy gond lesz. Hiszen, már van lándzsám és már meg is tanultam forgatni. * Mondja kissé értetlenül a vidéki zsoldos. *
- Képzeld megtanultam így forgatni a lándzsát. * Mondja vigyorogva, majd megpörgeti a lándzsát középen a súlypontjánál fogva. Azonban az egyik ponton talán későn nyúl a rúdért és kiesik a kezéből. *
- Huppsz. * Mondja majd gyorsan felveszi a földre esett lándzsát. *
- Mondom én, nem lesz itt baj. * Mondja zavart vigyorral a képén. *
1063. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-03-10 19:19:50
Üzenet elküldve: 2026-03-10 19:19:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
// Sorsok, lapok.//
*Azt, hogy mit tanulhat tőlük a nő nem tudná megmondani, de egy darabig még nézi, ahogy a fiú gyakorló harcot folytat. Gyakorlott szemei azért felismerik azt, hogy nem olyan rossz a mozgása a fiúnak. Rövidesen nagy harcos válhat belőle, hogy vagy éppen egy oszladozó tetem. Miután eleget nézte leül a végtelen óceánnal szemben és lehunyja szemeit. Elméjét kiterjeszti és meditatív állapotba süllyed. A hely szellemei kevésbé ismertek számára, mivel főleg víz eleműek, amik a tengerhez kapcsolódnak. Wegtorenben volt szerencséje megismerkedni velük, de számára mindig is idegennek számítottak. A helyi levegőhöz kapcsolódó szellemeik is különböznek a hegyekben élő társaiktó. Az föld szellemek már inkább ismerősek. A köves vidék jó barátja a sötételfeknek, de mégis a leginkább ismerős jelenlét Sa'Terethé, aki szülőföldjén igazán népszerűvé vált ezzel kiszorítva a régi vallások egy részét. A Vérkertből még ide is elér hatalmas jelenléte, még ha eddigre már sokat gyengül is. El sem tudja képzelni, hogy mennyire intenzív lehet ott, ahonnan áramlik. Elég jól elmerül a szellemi világban, hogy számára az idő kissé lelassít. Végül, amikor felnyitja a szemeit, sokkal erőteljesebbnek érzi magát. Megkeresi a fiút, hogy végre indulásra sarkallja.*
- Ideje talán indulni, vagy még maradnál?* Kérdezi meg, mivel neki mindegy. Ha jön a férfi, akkor még intéz felé pár szót.*
- Nem mindenki bírja ki Sa'Tereth hatalmát. Beférkőzhet a gondolataidba és olyan tettekre sarkallhat, amit nem biztos, hogy akarsz. Ha rám támadsz miközben ott vagyunk, nem fogom vissza magam. Gondolom ez fordított esetben is egyértelmű.* Nem mintha sok esélyt látna arra, hogy egy teljes fegyverben lévő férfi ellen harcba szálljon, de ha az életéről van szó, akkor mindenki sokra képes.*
- Milyen volt a gyakorlatozás?* Kérdezi meg végül, hogy ne csak komor dolgokról beszéljenek.*
*Azt, hogy mit tanulhat tőlük a nő nem tudná megmondani, de egy darabig még nézi, ahogy a fiú gyakorló harcot folytat. Gyakorlott szemei azért felismerik azt, hogy nem olyan rossz a mozgása a fiúnak. Rövidesen nagy harcos válhat belőle, hogy vagy éppen egy oszladozó tetem. Miután eleget nézte leül a végtelen óceánnal szemben és lehunyja szemeit. Elméjét kiterjeszti és meditatív állapotba süllyed. A hely szellemei kevésbé ismertek számára, mivel főleg víz eleműek, amik a tengerhez kapcsolódnak. Wegtorenben volt szerencséje megismerkedni velük, de számára mindig is idegennek számítottak. A helyi levegőhöz kapcsolódó szellemeik is különböznek a hegyekben élő társaiktó. Az föld szellemek már inkább ismerősek. A köves vidék jó barátja a sötételfeknek, de mégis a leginkább ismerős jelenlét Sa'Terethé, aki szülőföldjén igazán népszerűvé vált ezzel kiszorítva a régi vallások egy részét. A Vérkertből még ide is elér hatalmas jelenléte, még ha eddigre már sokat gyengül is. El sem tudja képzelni, hogy mennyire intenzív lehet ott, ahonnan áramlik. Elég jól elmerül a szellemi világban, hogy számára az idő kissé lelassít. Végül, amikor felnyitja a szemeit, sokkal erőteljesebbnek érzi magát. Megkeresi a fiút, hogy végre indulásra sarkallja.*
- Ideje talán indulni, vagy még maradnál?* Kérdezi meg, mivel neki mindegy. Ha jön a férfi, akkor még intéz felé pár szót.*
- Nem mindenki bírja ki Sa'Tereth hatalmát. Beférkőzhet a gondolataidba és olyan tettekre sarkallhat, amit nem biztos, hogy akarsz. Ha rám támadsz miközben ott vagyunk, nem fogom vissza magam. Gondolom ez fordított esetben is egyértelmű.* Nem mintha sok esélyt látna arra, hogy egy teljes fegyverben lévő férfi ellen harcba szálljon, de ha az életéről van szó, akkor mindenki sokra képes.*
- Milyen volt a gyakorlatozás?* Kérdezi meg végül, hogy ne csak komor dolgokról beszéljenek.*
1062. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-03-09 21:02:26
Üzenet elküldve: 2026-03-09 21:02:26
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 73
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
// Sorsok, lapok.//
// Napváltás //
* A világító toronyhoz az út felefelé vezet. A magaslatra épített építmény innen jelzi a hajósoknak, hogy a kikötő merre is van éjjel. Végül felérnek, a szél hideg, de a látvány valamelyest kárpótolja az ide érkezőt. A tenger látványa, hogy a végtelen horizonton egy vonalban eltűnik szép látvány. Néhány apró vitorlás hajó is mozog a vízen a távolban. *
- Nem. Az elrontaná a napot. * Mondja halvány mosollyal a vidéki zsoldos. Majd maga is lenéz a szirtről. Tényleg nem lenne jó innen leesni, hiszen amikor leér az aljára bárki innen, annak biztosan nem marad egyetlen ép csontja sem. Nem a legszebb halál az már egyszer biztos *
- Hát magaslatot védeni íjjal, lándzsával és pajzzsal a legcélszerűbb. Talán, tényleg tanulhattok tőlük valamit. * Ért egyet a sötételf jósnővel. Majd hagyja, hogy Zrammi meditációba merüljön. Ő pedig elmegy és beszédbe elegyedik a védőkkel, akik értenek a lándzsás hadviseléshez is. Így, tényleg tanul tőlük pár fogást, ami egyszer majd hasznos lesz. *
// Napváltás //
* A világító toronyhoz az út felefelé vezet. A magaslatra épített építmény innen jelzi a hajósoknak, hogy a kikötő merre is van éjjel. Végül felérnek, a szél hideg, de a látvány valamelyest kárpótolja az ide érkezőt. A tenger látványa, hogy a végtelen horizonton egy vonalban eltűnik szép látvány. Néhány apró vitorlás hajó is mozog a vízen a távolban. *
- Nem. Az elrontaná a napot. * Mondja halvány mosollyal a vidéki zsoldos. Majd maga is lenéz a szirtről. Tényleg nem lenne jó innen leesni, hiszen amikor leér az aljára bárki innen, annak biztosan nem marad egyetlen ép csontja sem. Nem a legszebb halál az már egyszer biztos *
- Hát magaslatot védeni íjjal, lándzsával és pajzzsal a legcélszerűbb. Talán, tényleg tanulhattok tőlük valamit. * Ért egyet a sötételf jósnővel. Majd hagyja, hogy Zrammi meditációba merüljön. Ő pedig elmegy és beszédbe elegyedik a védőkkel, akik értenek a lándzsás hadviseléshez is. Így, tényleg tanul tőlük pár fogást, ami egyszer majd hasznos lesz. *
1061. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-03-09 10:07:30
Üzenet elküldve: 2026-03-09 10:07:30
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 77
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
// Sorsok, lapok.//
// Napváltás //
*Zrammi sem tudja, hogy mi tartja fent a hajót a vízen, így inkább bölcsen csendben marad. Felsétálnak a meredek sziklafal tetején található épülethez. Talpuk alatt a kavics csikorog, amíg fejük felett meg a szél füttyül. A kilátás, már itt is remek. Alattuk a sziklák és a békésen hullámzó kékség. Végül felérnek a tetejére és Zrammi kiáll a szírt peremére és onnan bámul a messzesége, ami amíg a szem ellát kékség. A hajók csak apró pontok, ahogy a távoli szigetek sziluettje is.*
- Nem lenne jó innen leesni.* Jegyzi meg szarkasztikusan. Egy ideig bámul még aztán szétnéz a világítótorony környékén. Mintha nem is a kikötőben lennének. A hely rendezettnek mondható. Persze fegyveres őrök is akadnak is, akik mindig fő témaforrásnak számít.*
- Ők is fegyveresek, de valószínűleg elég békés életet élnek itt.* Biccent feléjük, akik most is gyakorlatoznak néhány lelkes fegyverhasználóval.*
- Miért nem nézed meg őket közelebbről, talán taníthatnak neked pár dolgot. Én addig leülök itt a csendben és meditálok egy keveset.* Bátorítja, mert így akkor mind a ketten hasznosan tudják eltölteni itt az időt.*
// Napváltás //
*Zrammi sem tudja, hogy mi tartja fent a hajót a vízen, így inkább bölcsen csendben marad. Felsétálnak a meredek sziklafal tetején található épülethez. Talpuk alatt a kavics csikorog, amíg fejük felett meg a szél füttyül. A kilátás, már itt is remek. Alattuk a sziklák és a békésen hullámzó kékség. Végül felérnek a tetejére és Zrammi kiáll a szírt peremére és onnan bámul a messzesége, ami amíg a szem ellát kékség. A hajók csak apró pontok, ahogy a távoli szigetek sziluettje is.*
- Nem lenne jó innen leesni.* Jegyzi meg szarkasztikusan. Egy ideig bámul még aztán szétnéz a világítótorony környékén. Mintha nem is a kikötőben lennének. A hely rendezettnek mondható. Persze fegyveres őrök is akadnak is, akik mindig fő témaforrásnak számít.*
- Ők is fegyveresek, de valószínűleg elég békés életet élnek itt.* Biccent feléjük, akik most is gyakorlatoznak néhány lelkes fegyverhasználóval.*
- Miért nem nézed meg őket közelebbről, talán taníthatnak neked pár dolgot. Én addig leülök itt a csendben és meditálok egy keveset.* Bátorítja, mert így akkor mind a ketten hasznosan tudják eltölteni itt az időt.*
1060. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2026-01-05 16:42:26
Üzenet elküldve: 2026-01-05 16:42:26
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 131
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 131
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
* Büszkén magasodik a kikötő fölé a világítótorony, amely ki tudja, milyen régóta igazítja már útba a tengerészeket. Yvont persze csak a kíváncsiság vezette ma ide, nincs semmi dolga ilyen távol a kikötőtől. No, persze a kikötőben sem, de az már mellékes. A felhők égbolt és a csípős szél ellenére úgy dönt, leül egy kicsit, és elgondolkodik, hogy merre tovább. Pénzt kell szereznie, de dolgozni nem szeretne. Ölni, lopni, csalni sem, ha nem muszáj. Jó ideig csak ül ott az egyik sziklaszirten, és nézi az elhaladó hajókat a távolban. *
~ Vajon mi van keletre? ~
~ Vajon mi van keletre? ~
1059. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2025-10-18 15:08:15
Üzenet elküldve: 2025-10-18 15:08:15
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//A Világítótoronyhoz//
*Nem mondhatná, hogy Akaaruush Twarshagwi szavai túlzottan megnyugtatnák. Legalább a kürtről szeretett volna megtudni valamivel többet. De egyelőre nem sikerült.
Így csak egyetértőn bólint az ork szavaira.*
- Ja, a sötételfek sötét népek. Egyikben se lehet megbízni. Nem'tom, miért pont egy olyat fogadott be az a Hódító.
*Akaaruush Twarshagwi aztán kijelenti, hogy ő indul vissza. Hát, jó messzire eljöttek azért, hogy bizalmasan beszélgessenek, de ehhez képest nem tudott meg sokat arról, amit tudni akart. Na nem Akaaruush-t hibáztatja ezért. Az ork meglepően nyitott, ő még fajtabélivel se lenne ennyire bizalmas. Főleg olyan fajtabélivel nem, aki annyira embernek néz ki, mint Goba. De nem egyformák. Goba alvilági figura. Tudja jól, hogy nem mindenki gondolkodik úgy a dolgokról, mint ő. Van, hogy emiatt naiv birkának is tartja azokat, akikből hiányzik az örökös gyanakvás és bizalmatlanság minden és mindenki iránt.
Egy biccentéssel búcsúztatja a másikat.*
- Mindjárt én is a nyomotokban leszek.
*feleli, habár egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így is tesz. El kell gondolkoznia a dolgairól.
Hátrahagyta a várost, a számára ismerős közeget, ahol őt embernek hiszik és így - legalább ilyen okból - nem zaklatják. Még visszamehetne abba az életbe. Senki se tudná meg, elkódorgott egy-két napra, senkit se izgat. De vissza akar menni abba az életbe? Akar-e rusnya emberférfi lenni, aki mások megbízásából ver be orrokat, tör el csontokat, zúz be koponyákat? Azért, hogy aztán ugyanannyira kevéssé tartozzon közéjük? Együtt tudna élni azzal, hogy adódott egy lehetőség, és ő nem élt vele? Akar-e a rossz oldalon állni, amikor az orkok hada új világot épít a régi romjain? Bizony, sok kérdés merül fel benne, és nem lett meg a válasz, amit akart. Az a nagyon kevés élelme viszont fogyóban van, és nincs még hol álomra hajtania a fejét.
Végül úgy dönt: még mindig nem tud eleget ahhoz, hogy eldöntse, mihez is kezdjen. Még nem határozhatja el magát. Addig nem, amíg meg nem tudja, mi a kürtszó, miért hívta, merre viszi. Mert az a kürtszó és az érzés, amit elültetett benne, nagyon is valós. Remény, küldetés, cél. Anélkül, hogy tudná, pontosan mi is az, ezeket a ritkán megélt érzéseket plátálta a szívébe. Ezt nem akarja elengedni. Ez az, ami miatt még mindig itt van. És már tudja: ezért nem fog visszamenni Artheniorba. Nem. Az orkok közé megy. A végére jár a dolgoknak. Óvatos lesz, gondja lesz rá, hogy az emberek ne tudják őt könnyen az orkokhoz és tetteikhez kötni. De velük tart és teszi, amit kell, öli és pusztítja, akit kell. Legalább addig, amíg meg nem érti, mi végre is kezdték el ezt az egészet.*
*Nem mondhatná, hogy Akaaruush Twarshagwi szavai túlzottan megnyugtatnák. Legalább a kürtről szeretett volna megtudni valamivel többet. De egyelőre nem sikerült.
Így csak egyetértőn bólint az ork szavaira.*
- Ja, a sötételfek sötét népek. Egyikben se lehet megbízni. Nem'tom, miért pont egy olyat fogadott be az a Hódító.
*Akaaruush Twarshagwi aztán kijelenti, hogy ő indul vissza. Hát, jó messzire eljöttek azért, hogy bizalmasan beszélgessenek, de ehhez képest nem tudott meg sokat arról, amit tudni akart. Na nem Akaaruush-t hibáztatja ezért. Az ork meglepően nyitott, ő még fajtabélivel se lenne ennyire bizalmas. Főleg olyan fajtabélivel nem, aki annyira embernek néz ki, mint Goba. De nem egyformák. Goba alvilági figura. Tudja jól, hogy nem mindenki gondolkodik úgy a dolgokról, mint ő. Van, hogy emiatt naiv birkának is tartja azokat, akikből hiányzik az örökös gyanakvás és bizalmatlanság minden és mindenki iránt.
Egy biccentéssel búcsúztatja a másikat.*
- Mindjárt én is a nyomotokban leszek.
*feleli, habár egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így is tesz. El kell gondolkoznia a dolgairól.
Hátrahagyta a várost, a számára ismerős közeget, ahol őt embernek hiszik és így - legalább ilyen okból - nem zaklatják. Még visszamehetne abba az életbe. Senki se tudná meg, elkódorgott egy-két napra, senkit se izgat. De vissza akar menni abba az életbe? Akar-e rusnya emberférfi lenni, aki mások megbízásából ver be orrokat, tör el csontokat, zúz be koponyákat? Azért, hogy aztán ugyanannyira kevéssé tartozzon közéjük? Együtt tudna élni azzal, hogy adódott egy lehetőség, és ő nem élt vele? Akar-e a rossz oldalon állni, amikor az orkok hada új világot épít a régi romjain? Bizony, sok kérdés merül fel benne, és nem lett meg a válasz, amit akart. Az a nagyon kevés élelme viszont fogyóban van, és nincs még hol álomra hajtania a fejét.
Végül úgy dönt: még mindig nem tud eleget ahhoz, hogy eldöntse, mihez is kezdjen. Még nem határozhatja el magát. Addig nem, amíg meg nem tudja, mi a kürtszó, miért hívta, merre viszi. Mert az a kürtszó és az érzés, amit elültetett benne, nagyon is valós. Remény, küldetés, cél. Anélkül, hogy tudná, pontosan mi is az, ezeket a ritkán megélt érzéseket plátálta a szívébe. Ezt nem akarja elengedni. Ez az, ami miatt még mindig itt van. És már tudja: ezért nem fog visszamenni Artheniorba. Nem. Az orkok közé megy. A végére jár a dolgoknak. Óvatos lesz, gondja lesz rá, hogy az emberek ne tudják őt könnyen az orkokhoz és tetteikhez kötni. De velük tart és teszi, amit kell, öli és pusztítja, akit kell. Legalább addig, amíg meg nem érti, mi végre is kezdték el ezt az egészet.*
1058. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2025-10-18 07:38:46
Üzenet elküldve: 2025-10-18 07:38:46
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 71
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A Világítótoronyhoz//
//Zárás//
*Úgy képzeli el magát, mint egy idős, agg öreg, aki valami hihetetlen mesébe kezd bele a fiataloknak, akik majd ámulattal hallgatják és kérdésekkel zaklatják a meséje közben, hogy ez meg azt a jelenetet magyarázza el jobban. Goba és Dagurzakh nem szakítják félbe, habár azt érzi, hogy hosszú mondandója végül kétszer is ugyanoda lyukadt ki. Sajnos ő sem tud többet. Éppen abban bízik, hogy az első feladat sikeres elvégzése után többet is megtudhatnak majd. Azért a kérdésekre megpróbál válaszolni. Elsőnek Dagurzakh kérdésével kezdi.*
-Fogalmam sincs, hogy ki fújta meg. Lehet a Hódító, lehet valami szellem. Nem tudom. Én is ugyan arra gondolok mint te, hogy csak is ő fújhatta meg.
*Utána Gobához fordul.*
-Számunkra megéri követni őket. A többi népnek? Már nem biztos. Minior felgyújtása csak a kezdet lehetett. Személy szerint én izgatottan várom a jövőt. A dicső harcokat. Csak ha a Vádló nem egy mélységi lenne. Nem bízok bennük.
*Felnéz az égre. A délután nagy része már elment.*
-Lassan ideje vissza indulnunk. Én előre megyek. Az erődnél találkozunk.
*Azzal feláll, leporolja nadrágját és a dokkok felé veszi az irányt. Több kérdésre nem válaszol. Az erőd biztonságában inkább.*
//Zárás//
*Úgy képzeli el magát, mint egy idős, agg öreg, aki valami hihetetlen mesébe kezd bele a fiataloknak, akik majd ámulattal hallgatják és kérdésekkel zaklatják a meséje közben, hogy ez meg azt a jelenetet magyarázza el jobban. Goba és Dagurzakh nem szakítják félbe, habár azt érzi, hogy hosszú mondandója végül kétszer is ugyanoda lyukadt ki. Sajnos ő sem tud többet. Éppen abban bízik, hogy az első feladat sikeres elvégzése után többet is megtudhatnak majd. Azért a kérdésekre megpróbál válaszolni. Elsőnek Dagurzakh kérdésével kezdi.*
-Fogalmam sincs, hogy ki fújta meg. Lehet a Hódító, lehet valami szellem. Nem tudom. Én is ugyan arra gondolok mint te, hogy csak is ő fújhatta meg.
*Utána Gobához fordul.*
-Számunkra megéri követni őket. A többi népnek? Már nem biztos. Minior felgyújtása csak a kezdet lehetett. Személy szerint én izgatottan várom a jövőt. A dicső harcokat. Csak ha a Vádló nem egy mélységi lenne. Nem bízok bennük.
*Felnéz az égre. A délután nagy része már elment.*
-Lassan ideje vissza indulnunk. Én előre megyek. Az erődnél találkozunk.
*Azzal feláll, leporolja nadrágját és a dokkok felé veszi az irányt. Több kérdésre nem válaszol. Az erőd biztonságában inkább.*
1057. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2025-10-17 11:20:55
Üzenet elküldve: 2025-10-17 11:20:55
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 19
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 19
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A Világítótoronyhoz//
*Akaaruush belekezd hosszú beszédébe. Dagurzakh csendben hallgatja végig a másik szavait. Eltöpreng a hallottakon. Az a jókedv, ami előbb még bajkeverésre ösztönözte, most nyomát sem mutatja. Ráncolt homlokkal próbálja feldolgozni a hallottakat. A történet végeztével egy ideig csak ül. Magában gondolkozik a hallottakon. Goba szólal meg elsőnek. Az első mondata remekül összefoglalja Akaaruush szavait. Még meg is mosolyogja Goba szavait. A kérdés a kürtszóról viszont már érdekesebb. Akaaruushtól nem tudták meg, hogy orkok fújták-e meg.*
-Gobának igaza van. Az a kürtszó különleges volt. Ezt mind éreztük. De mondtad, hogy ez a kürt hol van, mert nem emlékszem rá? Valószínűleg a Angrhulnál kell lennie nem?
*Veti fel az ötleteket. Valami titkot szimatol. Van valami fontos amit nem tudnak. Még Akaaruush sem. Egy olyan dolog, ami a Légiót előnyhöz juttatná.
~De mi lehet az?~
Őrültebbnél őröltebb gondolatok cikáznak a fejében, a lehetőségeken gondolkozva.*
*Akaaruush belekezd hosszú beszédébe. Dagurzakh csendben hallgatja végig a másik szavait. Eltöpreng a hallottakon. Az a jókedv, ami előbb még bajkeverésre ösztönözte, most nyomát sem mutatja. Ráncolt homlokkal próbálja feldolgozni a hallottakat. A történet végeztével egy ideig csak ül. Magában gondolkozik a hallottakon. Goba szólal meg elsőnek. Az első mondata remekül összefoglalja Akaaruush szavait. Még meg is mosolyogja Goba szavait. A kérdés a kürtszóról viszont már érdekesebb. Akaaruushtól nem tudták meg, hogy orkok fújták-e meg.*
-Gobának igaza van. Az a kürtszó különleges volt. Ezt mind éreztük. De mondtad, hogy ez a kürt hol van, mert nem emlékszem rá? Valószínűleg a Angrhulnál kell lennie nem?
*Veti fel az ötleteket. Valami titkot szimatol. Van valami fontos amit nem tudnak. Még Akaaruush sem. Egy olyan dolog, ami a Légiót előnyhöz juttatná.
~De mi lehet az?~
Őrültebbnél őröltebb gondolatok cikáznak a fejében, a lehetőségeken gondolkozva.*
1056. hozzászólás ezen a helyszínen: Világítótorony
Üzenet elküldve: 2025-10-16 19:57:13
Üzenet elküldve: 2025-10-16 19:57:13
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 49
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//A Világítótoronyhoz//
*Gobától nagyon távol van az a balhékereső mentalitás, ami Dagurzakh-ot mozgatja. Ő már rég nem vakmerő. Bizonyos értelemben talán gyáva is. De az biztos, hogy ok nélkül nem kockáztat.
Szerencsére Dagurzakh is letesz a szándékáról, és láthatóan pont ugyanazok a kérdések izgatják, amik Gobát is.
Meg is lepődik, hogy milyen keveset is tudnak arról, mibe is vágták a fejszéjüket, hogy hova csatlakoztak. ÉS Akaaruush szavai se nyugtatják meg túlzottan. Leginkább azért, mert az ork maga is érezhetően kétségek között van.*
- 'Szal ez a Vádló valami mélységi bige, akinek az apja ork, és az ő nevében csinál mindent... De nem igazán tudjuk, hogy miért?
*kérdi kissé bizalmatlanul. Szeretett volna egy ennél sokkal meggyőzőbb célt és csoportot találni. Épp elég bizalmatlan anélkül is, hogy ne tudjon szinte semmit a vezetőikről és a célokról.*
- Na de a Kürtszó! Az... az valami különleges volt, nem? És hozzájuk vezetett. Én éreztem a... a hívást, amikor a kürtszót hallottam. És hogyha ezt a kürtöt ők fújták meg, akkor csak nem hiába kell őket követni, nem?
*kérdi. Vágyik rá, hogy valamivel több bizonyosságot kapjon, hogy úgy érezze, ez az egész valami jó felé vezet a számára.*
*Gobától nagyon távol van az a balhékereső mentalitás, ami Dagurzakh-ot mozgatja. Ő már rég nem vakmerő. Bizonyos értelemben talán gyáva is. De az biztos, hogy ok nélkül nem kockáztat.
Szerencsére Dagurzakh is letesz a szándékáról, és láthatóan pont ugyanazok a kérdések izgatják, amik Gobát is.
Meg is lepődik, hogy milyen keveset is tudnak arról, mibe is vágták a fejszéjüket, hogy hova csatlakoztak. ÉS Akaaruush szavai se nyugtatják meg túlzottan. Leginkább azért, mert az ork maga is érezhetően kétségek között van.*
- 'Szal ez a Vádló valami mélységi bige, akinek az apja ork, és az ő nevében csinál mindent... De nem igazán tudjuk, hogy miért?
*kérdi kissé bizalmatlanul. Szeretett volna egy ennél sokkal meggyőzőbb célt és csoportot találni. Épp elég bizalmatlan anélkül is, hogy ne tudjon szinte semmit a vezetőikről és a célokról.*
- Na de a Kürtszó! Az... az valami különleges volt, nem? És hozzájuk vezetett. Én éreztem a... a hívást, amikor a kürtszót hallottam. És hogyha ezt a kürtöt ők fújták meg, akkor csak nem hiába kell őket követni, nem?
*kérdi. Vágyik rá, hogy valamivel több bizonyosságot kapjon, hogy úgy érezze, ez az egész valami jó felé vezet a számára.*
696-715 , 716-735 , 736-755 , 756-775 , 776-795 , 796-815 , 816-835 , 836-855 , 856-875 , 876-895 , 896-915 , 916-935 , 936-955 , 956-975 , 976-995 , 996-1015 , 1016-1035 , 1036-1055 , 1056-1075 , 1076-1095 , 1096-1115 , 1116-1135 , 1119-1138