//Sárarany//
//Második szál//
*Az ő szavait követő morranás meglepi a másik szájából. Nem csak azért, mert nem érti, miért kapta, hanem azért is, mert sosem hallott még hasonlót a nőtől. Elnézi az arcát, mintha abból kiolvashatná, hogy mi volt a kiváltó ok a nemtetszést kifejező hang mögött, de arra jut, hogy talán csak félreérthették egymást. Ő inkább viccnek szánta azt, hogy fent megvárhatja, de nehéz néha megkülönböztetni, hogy mikor beszél komolyan és mikor nem, az, akinek annyiszor van kőből az arca. Nem kezd azonban magyarázkodásba, hogy megértesse magát. Annyira nem fontos. A derűs mosoly azért mégis feldereng a szája sarkában. A helyzetre, a morgásra. Magában lehet, nevet is rajta, de közben átterelődik a pogácsára a figyelme, amit visszanyújt az elfnek, amint az levette, és magára kötötte a köpenyét. A maga részéről általában minden, amire szüksége van, elfér a zsebeiben, de ezt jobbnak látta volna nem ott tárolni. Felcipelte volna a hegyre is, anélkül, hogy baja lett volna, de mégis kényelmesebb így, hogy szabad mindkét keze. Ahogy elnézi, szüksége lesz rá. Csendben indul a nő után az emelkedőn.
Az erdőben legfeljebb a távolságokat lehet nyújtani, a talaj szintje adott a szántókhoz közeli földeken. Itt viszont a magassággal kell küzdeni. Elméletben lehet fontolgatni, hogy melyik a nehezebb, de ha valaki mászott már valaha felfelé, tudnia kell a választ. A köves talaj és az idő haladtával fokozatosan emelkedő nap sem könnyítik az előrehaladást, de nemigen marad el a másiktól. Ahol kell megvív a lépéseiért az egyenetlen talajon, összevonva a szemöldökét, mindig eggyel előrébb nézve, a következőt biztos helyet, kapaszkodót keresve a fejében. Egy ponton kell csak hogy megérezze a lába alatt, hogy a simára koptatott szikla mennyire csúszik, s a kavics milyen bizonytalanul pereg ki a csizma talpa alól, hogy a továbbiakban odafigyeljen ezekre is. Tanulja a terepet, ami nem az övé, csak vendég rajta. Ismerős elemekből épül fel, de mégis ismeretlen az összetétele. Idő kell, amíg tapasztal, hogy hogyan lépjen, s hova, de tanul, és ha helyenként néha nem is tud még, annyi magához való esze azért van, hogy olyankor a nő lábai nyomát kövesse. De nem áll meg, s főleg nem tesz hangos szóval megjegyzést, akkor sem, ha el is fáradna. A tüdejét hamar elkezdi égetni a levegő a hegymenetben, a feladástól azonban nagyon messze van. Ha tudná, hogy a hosszúéletű miért csinálja ezt, miért mászik a mutatott falon, egy részét meg tudná érteni. A test erőfeszítésével szorítani el gondolatokat ismerős számára is, ha meg nem is fogalmazta soha ennyire tisztán és nem is egészében fedik egymást, kettejük elképzelése akkor is rokon. Hamar feledi az elméje a háta mögött hagyott kikötőt, a hajót, a kereskedőt, a pénzt, a fellegeket. Mindent, ami nem a közvetlen célját szolgálja, a következő lépést a sziklák közt. Nevetségesen kevésre van szüksége annak, aki csak élni akar.
Nem áll neki felfele menet, hogy a torony formáját kutassa a magasban, csak akkor emeli meg a fejét, amikor a nő alakja végül megpihenni látszik előtte. Megáll mögötte. Kimelegedett. Maga mellett lógatva a karjait hajtja hátra a fejét, az égre emelve a tekintetét. Kék. Tompán lüktet még a felgyorsult vér az ereiben, de jólesően hűti a verejtéket a bőrén a magasban futó szél. Szótlanul lélegzik benne, behunyva a szemét a felismerésre. Csend.*