//Börtönlátogatás//
*Mintha mindez nem is a valóság volna, vagy mintha ez az élet semmit nem számított volna... Látja a holttestet és érzi még a melegét is, ahogy átkutatja. Kezei ismét véresek lesznek, miközben a nyílvesszőt szabadítja ki, utat keresve a hegynek a húsban. De nem siratja el ezt az életet, mintha csak egy báb volna a holttest, amin el kell végeznie ezt a feladatot. A kezei remegnek, de inkább a testi és szellemi megerőltetéstől, a feszültségtől, semmint attól, hogy egy halottat kell érintenie...
A nyílhegy végre megadja magát, ő pedig már a következő lépésre igyekszik átirányítani figyelmét, de eléggé szét van esve.
Ekkor guggol le hozzá a parancsnokhelyettes és szól pár kedves szót, és... ismét megkapja tőle azt a bátorító, meleg mosolyt, amivel a két városőr már többször is fordult felé.
Garsin is örül a szíve mélyén, hogy megismerte őket, mert így legalább annyiban hihet, hogy a világban nem csak gonoszság van... Ő olyan sokáig élt sötétségben, hogy már el is felejtette, hogy az élet nem csak ennyiből áll, s most ráadásul csöbörből vödörbe esett, így nem is kapott sok esélyt, hogy mást is lásson és tapasztaljon. Bredoc és Soreyl (és néhány másik rab) gondoskodása azonban föl-fölpislákoltat némi fényt olykor.
Abban viszont kevésbé tud bízni, hogy tényleg kijuthatnak innen, és így nézve rettenetesen fél, hogy ismét elfoghatják őket és megtorolhatják a lázadásukat. Avagy fél attól, hogy megölik a két férfit, s akkor nem csak hogy örökre elveszíti ezt a kis melegséget, amit tőlük kaphat, de lehet, hogy miután őket elveszítette, neki még élnie kell tovább ebben a sötétségben, immár teljes kiszolgáltatottságban.
Mosoly helyett hát a szája remeg meg és a szemei telnek meg könnyel, ahogy visszanéz a férfira, de van annyira erős és határozott, hogy ne akarja őket hátráltatni.
Válaszolni képtelen a torkát szorító érzelmektől, úgyhogy udvariatlanul felelet nélkül hagyja a kedves szavakat, s egyszerűen talpra kászálódik, s befejezi a feladatát. Nincs idejük most sírdogálni, s egyébként sincs ennek haszna.
A vesszőt visszaadja a Kapitánynak, majd idegesen besorol a férfiak mögé. Látja és érzi, hogy Soreyl is őt nézi, egy pillanatra viszonozza is a pillantását, de utána inkább kerülni igyekszik, mert a veszteségtől való félelemmel vegyítve ez fájdalmas. A két őr kedvessége jól esik, de nem bátorítja a mosolyuk és a hozzáállásuk, mert ő maga túl nagynak érzi a veszélyt. Csak ott akar már lenni és szembenézni a sorssal, hozzon bár még több szenvedést, vagy... szabadulást...
Előbbire készül, de utóbbit áll szándékában előmozdítani legjobb képességei szerint, mert elhatározta, hogy "társaiért" megpróbál hinni abban, hogy sikerrel járhatnak és nem nyugszik bele a rabságukba csak úgy.
Ahogy most érzi magát, a legszívesebben vagy összeroskadna, vagy ész nélkül előre rohanna, s taszítaná a többieket sürgetőn a haladásra. Egyesek jóindulatúan talán azt mondanák, hogy buzog benne a tettvágy, pedig csak a feszültséget viseli egyre nehezebben.*