*Az erdő homályát éjszaka hagyja el. Elbúcsúzik az arra méltó óriásoktól és az általuk rejtett lényektől, melyek út közben gyakran hagyták előtte nyomukat. Azok tisztán követhetőek lennének, de nem holmi egyszerű, barbár vadász ő, hogy így tegyen, rettegésben tartva az ártatlan zsákmányt. Mert az állatok bizony azok. Nem mások, csak a világ, a két lábon járók áldozatai, s csakis ezen járkálók hibája, hogy arra kényszerülnek a vadaknak véltek, amire. Pedig ők nem akarják. Ők is csupán nyugalomra, békére vágynak, mint oly sokan mások állításuk szerint. Ez azonban cseppet sem igaz. A legőszintébb lény az állat e földön. Még az istenek is hazudnak, nem vitás, de ők nem. Csupán taktikáznak, ha úgy kívánja életük féltése, semmi több. Sőt, minden az istenek hibája, kik teremtették a létet, vagy inkább kik halandó létű elmék által teremtettek, hogy legyen kire felnézni, kiben bízni. S legyen, kihez fohászkodni lehet újabb áldásért, jobb létért. Azért, hogy legyen kit hibáztatni rossz esetén, vagy legyen kinek feláldozni szerencsétlen bűnbakok sokaságát.
A nagyszerű elmélkedést csupán pillanatnyi szünet szakítja félbe. Annak ideje, míg egy korosodó faajtó nyikorogva kinyílik, beengedve rajta a nagy gondolkozót, kit a világ csak utálattal tölt el. A szolgát, ki parancsoló nélkül hiábavalóan létezik, ugyanakkor azt úgy véli jogában áll tudni, hogy ki rángatja testbábjának zsinórjait. Erre keresi ő a választ, hogy aztán megelégelve minden vele történtet eltüntesse az élők sorából bábmesterét. Tudja jól, hogy utána csak üres bolyongás várna rá, de célja van az utánra is tervezve, így nem gyötri kétség. Egyszerűen csak más urat kell keresnie. Olyat, kit hosszú távon szolgálhat, hűséggel és áhítattal, mert lelkének erre van szüksége. Arra, hogy ne kelljen saját maga urának lennie, mert akkor félő, hogy életének, vagy sok ártatlan életének nyoma veszne. Ő pedig nem öl ártatlant, csak olyanokat, kik élete szennyel telt, esetleg egyetlen érv is szól ellene. Innen hát tudni, hogy nem az értelmesnek tartott lényeket félti, kik két lábon garázdálkodnak a város alapjára fektetett kőlapokon, hanem azokra, kik a köveken kívülre szorulnak, prédául a rájuk orvul törő gazoknak. Nem másért, mint holmi prémért, vagy trófeáért. Vagy pusztán az állítólagos jótett nevében, mert megmentik az embereket a torz vadtól? Ennél undorítóbb már nem is igen lehetne a városlakó faj. Talán ezért véli úgy, hogy a legtöbbnek halnia kellene. Talán ezért véli úgy, hogy életének választott hivatása teljes mértékben helyénvaló, s hasznos tevékenység a világ 'jóságának' megvédése érdekében.*