// Halax Lamans //
*Mintha egy idegen világba csöppent volna. A kapuk bezárulnak előtte, a szájak összeszorulnak, a segítőkészség pedig úgy illan el, mint pillangók a lovasroham elől. Kaiyko eddig se tobzódó önbizalma lassan már pakolja kevéske kis motyóját, hogy végleg odébbálljon. Sosem gondolta, hogy ilyen nehéz dolga lesz a városiakkal. Tüskés bokrokon (és egy hangyabolyon) átvergődni pár szem szamócáért, hát az sokkal hálásabb mutatványnak tűnik így visszagondolva, mint az itteniekből egy tisztességes választ kihúzni. Mi baja van ezeknek? Vagy vele nem stimmel valami? Nem fér a fejébe, miért rekesztik ki ilyen látványosan. Ahogy körülnéz, vannak itt nála sokkal furcsább szerzetek is. Sőt! Ahogy igaz körülnéz, kevés világi dolgot látott szeme egyre jobban kitágul a furcsaságok özönén. Még sosem látott azelőtt tündért vagy óriást. Volt idő, amikor azt hitte, ezek a lények csak bácsikája túlzó képzeletének szüleményei. Idővel persze rá kellett jönnie, hogy az öreg Narr-nak az igazmondás nagyon is határozott jellemvonása volt.
A kovácsműhely közelében megülő illat felrázza az emléket, amikor a kiszolgált zsoldos először adott kardot a kezébe. Azt mondta, az élre fent acél dolga, hogy megvédje forgatóját s mind, kik érdemesnek találtatnak rá. Hirtelen megelevenedtek Kaiyko előtt a könyvek hősies történetei lovagokról, harcosnőkről, bátor vitézekről, igaz ügyekről. De amit Narr bácsi ezután mesélt, hamar szertezavarta a történetírók ábrándos megfogalmazásait. „A kardot egyvalamire találták ki, arra, hogy vért fakasszon. Ha pengét rántasz, ez lebegjen a szemed előtt. Aki háborút visel vagy bérbe adja a kardját, ölésre esküszik fel, nem másra.”
Sokat mesélt a zsoldosévekről és ezeket a meséket sosem szőtte át a legendák pátosza. Mégis fontos dolgokat tanítottak a türelemről, az alázatosságról, a kötelességről, a becsületről és arról, hogy a bizalom milyen veszélyes, s épp ezért mennyire drága dolog.
Kaiyko még próbálkozik két kofánál, hogy útbaigazítást kérjen, a negyediktől már félúton elkanyarodik, mert az a szúrós tekintet, amivel az asszonyság fogadta, eleve nem ígért semmi jót. Így kavarodott a kovácsműhely elé. Talán legalább azt megtudhatja, hogy mi volt a kencében, amit a kovács annak a nyomorult kancának a fájós lábára adott.
Mivel nem tudja pontosan, szokás-e itt kopogtatni, a geszus is eléggé határozatlanra sikerül. De hiába ismétli meg már egy kicsit hangosabban, válasz nem érkezik. Valószínűleg azért, mert bentről harsány szóáradatot hall kiszűrődni. Végül aztán benyit, de elhatározása cserben hagyja, mikor az ajtó még csak egy arasznyira tárul. Odabent eléggé határozott beszélgetés folyik. Kaiyko nem biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e üzletkötés alatt közbevágni. Ahogy hallja ráadásul súlyos pénzekről forog a szó. Megszeppenése észrevétlenül fordul át kíváncsiságba, s csakhamar azon kapja magát, hogy élénken figyeli, mint alakul a diskurzus. Illetve nem kapja magát semmin, hiszen ha észrevenné, mit csinál épp, elsüllyedne szégyenében.
Hallgatja a férfit, aki a mesterkard meg a nyílpuskák ügyében alkudozik. Megdöbben a történeten, amit amaz a vademberekről mond. Biztos világlátott ember lehet. Egész magával ragadó a lendület és az az átélés, amivel beszél. Kaiyko igyekszik belesni az ajtórésen, de csak részleteiben látja az idegent. Nem igazán tudja megítélni, miféle. Nemesember lehet? Vagy valami kóbor világfi? Kalóz? Még sosem látott kalózt vagy tengerjáró kereskedőt. Narr bácsi szerint ezt a kettőt egy hajszál választja el… vagy a széljárás vagy az se. A kovácsról azonban most se lett jobb véleménye. Rátarti alaknak tűnik. Lassan már az a gondolat is elkezd motoszkálni a fejében, hogy talán azért nem hat az a kence, mert az istállómester nem fizetett eleget.
Akárhogy is, szeretne mihamarabb megoldást találni a hátas ügyében. Most viszont kezd kételkedni benne, hogy ennek a megoldásnak a kovács lesz a kulcsa. De talán valaki más… *