* Morwon ugyan már rég nem táplál a dombocska iránt olyan mély érzelmeket, mint egykor, de még mindig nagyon szereti, ha valami az övé és nem másé, ezért beszélni kezd, igen ám, de nem viszi le a hangsúlyt, ezzel olyan végtelen beszéd kavalkádot okoz, melyet nyilvánvalóan senki nem bír hosszú távon, így alighanem Morwoné lesz a domb, ami igazából nem is ott van, ahol a többiek gondolják, hiszen Morwon nagyon is jól tudja, hogy a domb hol van, de nem mondja el másoknak, hogy hol van a domb, hiszen akkor más is tudná, nem csak az a kevés valaki, akik Morwonnal egyetemben azon kiváltságosak közé tartoznak, akik tudnak a dombocska valódi hollétéről. Így szól hát az óriás. *
– Ha enyém a dombocska, akkor nem másé, s, hogyha nem másé, bizonyosan az enyém, vagy valaki olyané, aki nem én vagyok, de nem is más, ebből következően az illető senki, s, ha a senki nem valaki, akkor a helyét nyomban át lehet venni, s, ha a helyét nyomban át lehet venni, nem is kérdés, hogy ki veszi át a helyét, hiszen, ha más venné át, akkor nem lenne az enyém, szóval elvenném, ha viszont én veszem el a senkitől (és ez így helyes, természetesen), akkor alighanem az enyém lesz, így a világ rendje visszaáll és minden pontosan úgy lesz, ahogy annak lennie kell és másé nem lesz a domb, csakis az enyém, s ezáltal másé nem, viszont, ha erre jön egy hód, aki történetesen nekem szimpatikus, és persze csak akkor, ha én is szimpatikusnak találandó leszek számára, akkor előfordulhat az az eset is, hogy bár a domb az enyém lett, miután a senkitől elvettem, de én úgy döntök, hogy mivel szimpatikus nekem az a hód és a hódnak pedig én vagyok szimpatikus, ezért úgy alakul, hogy átadom a helyemet a hódnak, akinek szimpatikus vagyok és ő is szimpatikus nekem, ezáltal a leghíresebb óriás-filozófusok filozófiai kérdéseit megmagyarázni hivatott könyvekbe foglalt kérdés- és válaszboncolgatással foglalkozó dolgoknál is nagyobb felfedezést tettem, azaz, ha a hód, aki szimpatikus nekem, és akinek én is szimpatikus vagyok, nem senki, márpedig, ha valaki, akkor bizonyára nem lehet senki, mivel az ellentmondana mindennek, amit eddig tudunk a világról, és, ha ellentmondunk a világnak, igazából magunknak mondunk ellent, szóval mi sem vagyunk, így a hód van, de ezáltal pont, hogy mégsem, na szóval, ha a hód, akinek szimpatikus vagyok és aki nekem is úgy szint szimpatikus, na ő, s nem más, hanem ténylegesen ő, az a hód, ő, akiről szó van, akinek át akarom adni a helyemet a dombon, úgy dönt, hogy mégsem szeretné átvenni a helyemet a dombon, vagy csak kiderül, hogy ő más, szóval nem én vagyok és nem senki, hanem másvalaki, szóval nem lehet az övé a domb, szóval csakis senki lehet, szóval én is ő vagyok, és a hód is én, és senkik vagyunk mindannyian, s a többiek is hódok és ők is én vagyok, és én is a többiek vagyok, akkor azt a megállapítást lehet végül megmondani a rendkívül okos filozófusoknak, hogy minden egy és minden semmi is, szóval az egy az semmi, ebből nyilvánvalóan következik, hogy ha feltételezzük, hogy a semmi az nulla és az egy az egy, akkor a nulla egyenlő az eggyel, mivelhogy az egy is egyenlő a semmivel, na akkor, és csak akkor, tehát máskor nem (bár hogyan is lenne máskor, ha nincsen semmi sem, hiszen van minden, így semmi is) kimondhatjuk, hogy a nulla egyenlő az eggyel, de mivel minden semmi, így igazából se nulla nincsen, se egy nincsen, szóval egyértelműen megállapítható, hogy ha van valami, az nincs, s, ha van nulla, az egy, s ha van egy, az nulla, de mivel nincsen egy se, meg nulla se, ezért új fogalmat kell bevezetnünk, ami nem más, mint az abszolút nulla, ami egyenlő a semmi nemlétezésével, tehát, ha az abszolút nullát négyzetre emeljük, megkapjuk az abszolút nulla a négyzeten, ami már annyira sem semmi, mint a semmi hiánya, szóval nagyon semmi, talán már annyira semmi, hogy még csak nem is semmi, hiszen a semmi hiánya már szinte valami, s a valami nem lehet semmi, mivelhogy a valami már nem semmi, s a semmi sem lehet valami, kivéve persze, ha igaz, hogy a semmi az a minden, ám ebben a lehetőségben azt is érdemes megemlíteni, hogy a valami ugyan egyenlő a semmivel, s a semmi a valamivel, de ha az abszolút nulla (avagy abszolút semmi) létezik, akkor az is egyenlő kell, hogy legyen bármivel, így akár még egy képzeletbeli értékkel, amit a változatosság kedvéért nevezzünk mondjuk abszolút mindennek, ami ugyebár egyrészről rendkívül nagy, hiszen minden is és még annál is több (gondoljunk csak bele, hogy akkor mekkora lehet az abszolút minden a négyzeten), azonban mivel az abszolút nulla már alapból tartalmazza az abszolút mindent is, hiszen bármekkora is a minden, ha egyszer a semmi nagyobb, vagy legalábbis ugyanakkora, hiszen ugyanaz, de, ha ugyanaz, nem lehet más, sőt, akkor egyértelmű, hogy valójában mi sem vagyunk, a domb sincsen, a világ pedig egyértelműen nincsen. Viszont mi van, ha a dombocska valójában pont, hogy van és akörül nincsen semmi? Hiszen a semmi végtelenül semekkora, így a dombocska épp elférne a közelében, mint egy lebegő kis sziget. S mi van, ha ez a dombocska valójában a világunk, s ha épp nem állunk a dombocskán, nem is vagyunk? Talán ezért szeretné mindenki a dombocskát? Vagy talán másért? Egyszer majd kiderül, azaz egyszer már kiderült, hiszen a semmi az minden, így, ha valami lesz, bizonyosan volt is és van is. * Ezen töprengve ácsorog a dombocskán. *