*Kétfelől érkezik támadás, már ha nem számoljuk az élőholtak sorsát. Ha igen, akkor is. Elkerül egy párhuzamos univerzumba, de nem azelőtt, hogy egy nagy fénylő égitest megfosztaná szeme világától. Ami a rögzülni vágyó szöveget illeti, hősünk alacsony kapacitású memóriájába így is túl sok minden égette bele magát örök életre a korábbiakban, így írás közben a merevlemez egyszerűen megtelik, és csak annyi rögzül, hogy „Dombocska!”. Ami jó, mert így a világ legfontosabb dolga elveszített szeme fénye helyén lebeg mostantól. Így, vakon, egy másik, kegyetlen dimenzióban, nem maradt más neki, csak a lantja. Így mindig csak zenélget, két szabadon megjelölt bokor között.
Sokáig itt marad ebben a létsíkban, így idővel több mindent is megtanul. Először is, megtanulja, hogyan lehet a lantját basszusgitárként pengetni bárhol, bármikor, miközben dobol is az oldalán. Azután azt is, hogyan érzékelje a körülötte lévő valóságot pusztán a lant által gerjesztett hanghullámok visszaverődései által. Azután ez utóbbi technikával rájön, hogyan különböztetheti meg tapintás nélkül a csalánt, és a lapulevelet. És végül, de nem utolsó sorban, hogy hogyan tudják a hanghullámok meghajlítani a teret, és az időt. Persze ez utóbbit eddig is tudta, viszont most, hogy fokozottan érzékeli a hangokat, rájött, hogyan tud pontosan oda jutni vele, ahova akar.
Mivel a párhuzamos univerzumban gyorsabban telt az idő, így a dombocskához látszólag nem sokkal később tér vissza. Megpendíti a lantját. Méghozzá olyan dallammal, ami sokkalta régebben beleégette magát hősünk fejébe, mint a homlok mostani üzenete.*
-TÁNDÖR! aaaaaa TÁNDÖR!
Találgassatok. Ennek a hatására... Igen, viharfelhők jönnek. Egyrészről, eltakarják a napot, még inkább megvonva a D-vitamint egy amúgyis egészségtelen homloktól. Az eső felveri a sarat alatta, ami miatt a fényvisszaverő felület összekoszolódik. Persze mindez világtalan hősünk számára ez nem jelent semmi változást. De villámok csapódnak bele, s minden egyes alkalommal, mint egy villanykörte izzik fel a gömb, majd végül kiég, és egy sötételf-homlokgömbként, a gravitáció elleni erejét elveszítve csak leesik, legurul a dombocska oldalán, és csak gurul, meg pattog, amíg egy mackónadrágos király egy szép napon meg nem állítja.
Ezután csak penget, így „bámulva” a tájat, közben kijelenti:*
- Enyém a do...
*csapódik egy színarany Tutanhamon mellszobor a tarkójának, miután az ifjú meglendíti azt. Azután legurítja az eszméletlen Astart, miközben mond rá néhány olyan szót, amit gyerekek előtt nem szabad kimondani. Meg a címzett anyja előtt sem. Miután ezzel végzett, lesöpri magát, és kijelenti, hogy az övé a dombocska. Végre.*