//Vadászok gyülekezője//
//A csorda szelleme//
//Éjjel//
//Prológus//
*Nyugovóra térnek, csak a tücskök éneke szüntelen. Zizzen a sás, lepottyan egy levél egy közeli bokorról, a kora estéhez képest, nagy a csend, a három kalandor lassan a tájba olvad, s felveszi annak ritmusát. Vlendor dalát messzire viszi a szél, s a múltról, nagy vadászatokról beszél, talán pont olyanról, mint ez, mély traktusai a préda becserkészését, gyorsabbjai a támadást sugallják. A beszélgetés lassan halkul, előbb csak hosszabb szünetekre vált, aztán végleg megszűnik, a sátorból szuszogás, s még Astor kutya, valamint Nixomia és Vlendor hátasa felől is lassuló lélegzet hangjai hallatszanak. A barbár magába mélyedve ül a tűznél, de az éjszaka és a tűz fénye tökéletesen alkalmas arra, hogy a tábortól nem messze egy kisebb, csenevész fát találjon, melynek ágai közül az egyik alkalmas céljainak eléréséhez, hogy múlassa az időt. Egy apróvad indul meg a bozótban, nem messze tőle, hangos zörejjel, de aztán észlelhetően távolodik tőle, egy apró zavaró tényezőnél nem több, inkább csak a puszta része, bizonyára megriadt. Egy barbár számára az éjszaka a figyelésé és egy kicsit a megnyugvásé is. A tűz csendes ropogása, a magasba szárnyaló apró parázs, mely a csillagokat látszik követni, a fel-feltámadó szél, mi keresztülrepül a füves pusztaság felett, hogy hasát simíttassa végig velük, egy-egy éjszakai égi ragadozó hangja. Minden nyugodt, minden természetes, így farigcsálással gyorsan is megy az idő. Néhány óra elteltével, mikor a holdak már magasan ragyognak az égen, nincsenek teli, úgy felük látszódik csupán, Vlendor tetszőlegesen felébresztheti bármelyik társát, ki leváltja az őrségben. Szolgálata alatt, azon kívül, hogy szépen haladott a bottal, más nem történik, de hosszú még az éjszaka, s a füves dzsungel erre a napszakra szokott vadjai, csupán most ébredeznek, a szél, mintha csak azt suttogná: "óvatosan járj, fülelj, s figyelj"! A messzi távolban, halkan csobban valami.*