//Spontán csevej, megfűszerezve//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Csendesen hallgatja a férfi történetét, s bizony a végére neki is könny szökik a szemébe. Gyengéden simogatja a sötét hajat, előtörnek belőle az anyáskodó női ösztönök. Közel hajol hát hozzá, és végigpuszilja arcát. Nem kezdi vigasztalni, nem fűz sajnálkozó megjegyzést hozzá, úgy érzi, elég az, hogy ott van, és csendben hallgatja. Más részt ki tudja, milyen rég eltemetett érzelmeket törne elő a sajnálkozása.*
- Hát, amolyan keserűen vidám.
*Suttogja, s úgy érzi, most már ő is tartozik ennyivel Grarilnak, hogy elmesélje ékszereinek történetét.*
- Az arany karperec és bokaperec a grófnő ajándéka volt, amolyan kedveskedés egyik szülinapomra. Emlékszem, éppen hárfázni tanultam, amikor beállított, magához hívott, és átnyújtotta nekem ezeket. Ez volt az utolsó ajándéka, rá kevesebb, mint egy évre meghalt. Idős korában, az ágyában. Ember volt, én meg elf, így nem élhette meg azt, hogy igazi nővé cseperedem.
*Bánatosan gondol a jólelkű asszonyra. Tudta, hogy hamarabb meghal, minthogy ő kirepülne a családi fészekből. Fel is készítette rá a lányt, de a fiatalnak így is nehéz volt feldolgoznia második anyja halálát.*
- A medált pedig a fiútól kaptam, akivel felnőttem. Ő volt a grófnő egyetlen, vér szerinti kisfia. Együtt cseperedtünk fel, és nagyon közel álltunk egymáshoz. Volt közöttünk valami nagyon szép, de sohasem bontakozhatott ki igazán. Pont ezért volt olyan szép és tiszta. Miután meghalt az édesanyja, távoznom kellett, mert a többi rokon nem nézte jó szemmel az ott tartózkodásomat. Nem akarták, hogy bármit megörököljek az öreg vagyonából. Így egyik este fogtam a lantom, összeszedtem ruháimat, és közöltem vele, hogy elmegyek. Nem könyörgött. Kezembe adott egy zsák aranyat, és nyakamra akasztotta ezt a függőt. Csak annyit súgott a fülembe, hogy soha ne felejtsem el. Azóta nem láttam.
*Akár szomorú történetnek is mondható, de az évek távoli, melankolikus emlékké tompították ezt a búcsút a nő szívében. Nem vágyik vissza, nem érez fájdalmat, ha a fiúra gondol. De akárhányszor a medálra téved keze, vagy tekintete, egy kellemes, régi érzés keríti hatalmába. Emlékszik rá, a boldog évekre, amiket együtt töltöttek. Bár nem tudja, merre vitte az élet a férfit, valahol mélyen biztos benne, hogy jó élete és szerető családja van.*
-De elég a szomorú történetekből...
*Dorombolja a férfi fülébe, s hogy oldja kicsit a hangulatot, finoman a nyakába harap.*