// Arja (meg Gralil) és a démonölő íj //
*Szótlanul ügetnek ki a tanyáról, és fordulnak rá a végeláthatatlan füves pusztaság felé vezető útra.
Arja is szótalan, tűnődik és gondolkodik, az elmúlt fertályóra eseményei egy napra elég gondolkodni valót adtak neki.
Néha lopva Grarilra pillant, ha az elé, vagy mellé kerül, de amikor látja, hogy ő sincs igazán beszédes kedvében (amit a leány meg is ért, szó se róla, hiszen még az arcát sem látja így, hogy bebugyolálta azt a ki tudja honnan előhalászott fekete sáljába, csak a keményen és haragosan parázsló tekintet villan néha elő), akkor vágtára ösztönzi Keirát, és belehasalva a vágta egyenletes ritmusába, átadja magát a gondolatainak, amiatt egyáltalán nem aggódva, hogy a férfi lova, Pashthra valahai csataménje vagy maga Graril ne tudná vele tartani a tempót.
Grarilon is gondolkodik, a hevességén és azon, hogy Arja úgy véli, nem igazán volt még dolga nem e világi lényekkel vagy nagy hatalmú mágusokkal.
Arját mindig is érdekelték ezek a dolgok! Lihanechben mindenkit meghallgatott, aki bármit is mesélni tudott a Karavánpihenő végzetéről. Az épp felolvasó nővértől az árvaházban Arja mindig azt kérte, arról mestéljen, ahogy A Hetedik megjelenik az égen, és fénylő buzogányával minden ellenségét legyőzi.
Meg mennyire szerette hallgatni a törpék fennhéjázó történeteit az ivóban Wegtorenben, amikben mindig ők meg a kincsek játszották a főszerepet, a tanyasiak meséit a halálfalók rémséges cselekedeteiről, sőt még az utca gyerekek kísértet históriáit is.
Persze igazi csodát ő is csak a Fény Nővéreitől látott.
~Graril nem jól tűri, ha nála hatalmasabbal találkozik. Nem fél, ami jó is, meg rossz is.~ tűnődik.
~Na és ez az asszony! Meg a kislány!~ Rajtuk is jó ideig gondolkodik a kalandor lány. ~Még csak nem is érdekelte a rózsaolaj! Biztos, hogy nem jelentett számára semmi különöset, és látott már olyat! Lehet, hogy valaha gazdag volt... gazdag és szép, egy úri asszony.
Na és a kislány! Honnan ért így a kardokhoz? Miért kell értsen hozzá, és miért volt rögtön olyan támadó velünk, azzal a vasvillával?~ gondol vissza a hihetetlen jelenetekre, de a kérdései, ahogyan gondolkodik, csak inkább szaporodnak, válaszai pedig nincsenek.
~Na és persze a legfontosabb, az ork!~ tereli erővel a gondolatait a hallott mese irányába, hiszen ez a feladatuk, ezért jöttek el, ezt adta megbízásba nekik Chayss.
~Mit is mondott a kislány? Hogyan mondta? Egy föld alatti barlangot mondott! Hogy azt választotta műhelyéül. Hogy ott él. A föld alatt.~ próbál visszaemlékezni.
Lassan visszafog az iramból, hiszen már nem is tudja, mennyi ideje, talán órák óta vágtáznak északkelet felé.
Elcsitítja, és megállítja a lovat, keletnek fordulva. Akár hó is boríthatná az előttük elterülő végtelent, hiszen a Folyók havának vége felé járnak, de ebből csak annyit éreznek, hogy a fű koránt sem olyan élénk zöld, mint tavasszal és nyáron, hanem lassan megadja magát az enyészetnek, de még így is: mintha a tenger vége nincs horizontja hullámzana előttük.
~Hogyan fogunk itt megtalálni egy földbe vájt üreget?!!~ esik a lány lassan kétségbe, hiszen bármerre, bármerre elindulhatnának, és több napi járóföld van előttük minden irányba.
Bevárja Grarilt.*
- Merre induljunk? Hogyan találjuk meg? *kérdezi tőle, az előttük elnyúló végtelen puszta felé intve elkámpicsorodottan, hát hogyha a kérgesarcúnak van valami ötlete. Eddig sem mondott butaságokat. ~Csak ne lenne olyan heves!~ sóhajt fel magában Arja, kérdőn nézve a férfira.*
- Na, kiszellőztetted a fejed?? Az a nő... nem egy hétköznapi paraszt asszony volt! Mágus, vagy még annál is rosszabb! Nem lett volna hatalmad felette! *mondja, mert jól tudja, Graril a sértett harcosi önérzetében legszívesebben talán levágta volna mindkettőjüket, talán még a kislányt is!*
- Az a kard... csak haramiák ellen való. *mondja még, a nagy nehezen visszakapott, de odaígért fegyverre pillantva.*
- Végül is szerencsénk volt. *teszi még hozzá, bár a férfi lehet, nem így gondolja, és talán a lány sem venné ilyen könnyen a dolgot, ha az ő arcát csúfítaná el egy odaégetett bélyeg.*