//Irány Radkraal!//
*A virágból született csak haloványan - de kedvesen mosolyog a férfi hálálkodására. Önkéntelenül is arra gondol, hogy talán a társaság nélküli élet hozhatta Silvyrt olyan helyzetbe, hogy lopni kényszerült. Tulajdonképpen mindegy is, legalábbis abból a szempontból, hogy ezen már változtatni nem lehet. A múltban legalábbis nem. De a jelenben annál inkább, s Titthy reméli, hogy tud majd a férfinak segíteni. Mert tényleg szívesen tenné.
Látja a Silvyr orcájára kúszó pírt, s óvatosan gondol csak arra, hogy talán ez a különös érzés kölcsönös. Óvatossága azért lép fel, mert nem akarja magát rózsaszín álomvilágban ringatni. De titkon, szíve legmélyén máris felgyullad a remény aprócska törékeny lángja, hogy találkozott valakivel, aki talán igazán fogja majd szeretni. És reméli, hogy Silvyr nem fogja olyan rútul összetörni a szívét, mint előző barátja. Persze nem vitás, odáig előbb még el kell jutni. Úgy fest, nem is olyan lehetetlen ez, mert a férfi engedi az ölelést. És hogy pont Titthy ne hagyná, hogy a félvér megölelje, az ki van zárva. Cseppet sem tiltakozik az ölelés ellen. Hosszú idő óta ő is most kapott ilyen ölelést. Mert a baráti ölelések nem számítanak. Ez az egymáshoz való simulás egészen más, több, mint egy baráti átkarolás. A kis tündér legalábbis többnek gondolja, s határtalan boldogság lesz rajta úrrá, amit nehezen tud fékezni. De az igazat megvallva, nincs is rá túl sok szükség.*
- Én nem gondolom, hogy te rossz elf vagy.* Mondja Titthy őszintén.*
- Jó, megvolt rá a hajlamod, ha nem haragszol meg, de tudtad, hogy ez rossz. És ez tudod, mit jelent? Hogy az a halk hangocska benned megszólalt. Lelkiismeretnek is hívják. És ez szerintem nagyon jó dolog. Nekem úgy fest, hogy hallgattál rá. Ami szintén nagyon jó. Ezzel máris tettél egy lépést a változás irányába. És ne félj semmit, én veled maradok, ameddig csak lehetséges, és segítek neked.
*Kibontakozik a férfi öleléséből, ha még korábban nem engedték el egymást, s aztán két apró tenyerébe fogja a férfi kezét. Silvyr szemeibe néz. Szeretne valamit mondani, de önmagával viaskodik. Énje egyik része bátorítón biztatja, hogy mondja ki nyugodtan, nem szégyen az. Míg ezzel egy időben másik énje arról igyekszik meggyőzni, hogy ez még túl korai lenne. De annyira varázsos most ez a pillanat, újból varázsos. S jól lehet, ily rövid idő alatt még nem épült újra a bizalom vára, de egyre erősebben kezd hinni abban, hogy Silvyr meg tud változni. De visszatérve a vacillálásához, igazán nem szeretné tönkretenni ezt a pillanatot, ezért mielőtt cselekedne, óvatosan kérdezi meg:*
- Silvyr, mondhatok valamit, ami... elég személyes? És ugye nem fogsz rám megharagudni, ha kimondom?
*Feleslegesnek érzi, hogy hozzátegye, kizárólag őszinte választ fogad el. Talán Silvyr maga is érzi, hogy rendkívül komoly dologról van szó. És különben is, ha eddig őszintén beszélt vele, akkor biztosan így lesz ezután is.*