//Kinek a rosszabb, kinek a sanyarúbb?//
- Khm... kösz... *Szóval a név legalább jó volt. Felsóhajt. Zavaros magyarázata és öntögetése alatt sok mindenről lemarad, csak olykor-olykor mer a gesztenyebarnákba tekinteni, s ekkor sem sokáig, csak erőt merít a felé irányuló biztató mosolyból, úgy látszik sikerrel. Legalábbis nem nevetik ki, ami már-már főnyereménynek mondható, már, ha versenyezne persze. De díjat nem vár, csupán úgy tesz, ahogyan szokott, ami a szívén, az a száján. A csend roppant kínos. Mondjuk, hogy annyira, hogy már-már ez készteti nevetésre az embert, de Umon legyűri ebbéli zavarát és nem nevet fel, még. Főként, hogy a két korsónyi méretű poharat megpróbálná el is tüntetni, azon nyomban, mielőtt még arra bárki rákap, körbe is pillant, hogy vajon nem nevetik-e éppen ki. Ha Enna nevetne, azt nem bánná, legalább megnevettette a lányt, ami szintén sikernek mondható, akkor úgyis ráfogja, hogy direkt volt... aztán nem ez történik, s keze elől elkapják a lényeget.*
- Ho-hogy? Ja, én nem! *Kapja félre kezét, akárha parázsba nyúlt volna, s meglepetten tekint fel a lányra. A gesztenyebarnák felett, míves szemöldök gabalyodik egymásba, s akár színlelt a felháborodás, akár nem, Umon szája lassú, zavart mosolyra húzódik. Immár nem fél felfelé nézni, mert láthatóan az előadás valóban sikeres volt. Aztán jön az elképedés.*
- Biztoshogy... *Emelné fel kezét, de szája ár csücsörít, ahogyan a lány rózsás ajkai fogadják a feles pohár tartalmát, szinte vele együtt nyel, majd kerek szemmel várja a végeredményt feszült csendben, s némi ijedtséggel, mert épp nincs nála semmi, mit maga elé tartson, ha érkezne az áldás visszafelé a borzalmas íz után. De nem jön. Az idő szinte megáll, ahogyan apró ráncokat követve szemléli előbb a befogadást, az apró fintort, kis mosolyt, majd hallgatja a véleményt.*
- Te... te megittad. *Jelenti ki, hihetetlen elmésen halkan, majd a hatalmas pohárra mered, melynek felszíne még mindig kicsit mocorog az iménti öblös merítésből.*
- Gyümölcsös... kesernyés... *Taglalja a szavakat szaggatottan, majd ismét a gesztenyebarnákba pillant, ezúttal elmosolyodik.*
- Köszönöm. *Biccent közben, s szemét is lehunyja egy pillanatra. Hogy mit köszön, s mit nem, nem lehet tudni.* Jól körülírtad, nagyon tetszik. *Még mindig mosolyog, majd egy pillanatra felnevetve megrázza magát.*
- Hát akkor? *Rikkant fel.* Rád! *Emeli meg saját korábban kiürült poharát, s megmeríti a bizonytalan színezetű löttyben. Majd ugyanazzal a kezével, melybe poharát tartja mutatóujját mereszti feddőn a lányra.*
- De te viszel fel, ha ez kiüt! *Nevet fel egy pillanatra, aztán lehajtja az italt, majd szemöldökét felhúzva mered az üres pohárra.*
- Hát... érdekes... most nagyot nőttél a szememben, bár eddig sem voltál kicsi. *Göcög magában. Annyira nem jó ugyanis az ital. Karcosabb, erőteljesebb ízekhez szokott, de valójában ennek nem is ez volt a lényege. Lehet a lánynak sem ízlik, mégis megdicsérte, elfogadta. Tűnődve tekint rá, s pillantását kezére maga is végigkíséri. Ismeri az érzést, volt már benne része, bár jóval erőteljesebben és hirtelen, sokkal fájdalmasabban. ~ Emlékek. ~ Ha nem lenne elég ital gyomrában és fejében, elfintorodna. Neki nem volt kellemes, s teljes szívéből reméli, hogy Ennának sokkal jobb lesz. Keze lassan indul el, s ha teheti, Enna poharat tartó kezét fogja meg, segít neki megmeríteni ismét. Ha a lány ránéz, csak bólint.*
- Akkor ne hagyd abba, segíts neki... mármint az emlékeknek... igyál. *S, merít maga is.*
- Furcsa dolog az emlékezés. *Tűnődik el.* Sokszor akkor jönnek elő, amikor a legkevésbé sem számít rájuk az ember. Olykor elég egy hatalmas ütés a fejre és minden világossá válik. *Keserűn felkuncog.*
- Vagy egy rossz álom, s mikor felébredsz, azt hiszed egy pillanatra, hogy minden eszedbe jutott... aztán meg, el is múlik, s marad a semmi, meg, hogy kábán nézel magad elé. *Megvonja a vállát, majd elmosolyodva halkan regélni kezd.*
- Az élet egyszer megkérdezte a halált: "Mondd csak! Miért van az, hogy engem szeretnek, téged pedig gyűlölnek?" A halál erre megvonta a vállát, majd mély hangján, reszelősen válaszolt: Azért, mert te vagy a csodálatos hazugság, én pedig a fájdalmas igazság. *Halkan felkuncog, aztán ismét a lányra néz.*
- Ne siettesd az emlékeket, jönnek azok maguktól, akkor is, amikor nem akarod, én már csak tudom, ahogy azt is, nélkülük olyan üres minden, mintha, nem is léteznél. Rád és az emlékeidre! *Emeli meg poharát ismét, s a lányéhoz koccintja, ahol épp van.*
- Hosszú még az este és kimondottan örülök, hogy velem vagy, jobb így... hosszú ideje először jobb. *Halvány, szomorú mosoly és egy őszinte tekintet, mi Enna szemein függ. Az apró szeplőkön, egy-egy aranybarna hajtincsen, a pimasz mosolyon, s a kesernyés íztől néha elfintorodó ajkakon.*
- De tényleg.